Gáz van, gáz, röpke lepke száll virágra, zümmög száz bogár

Perdita bekapcsolta a fűtést, mert fázik, és bár egy-két hónapja köszönni se szoktunk egymásnak, ezt azért nem tudtam szó nélkül hagyni - holnap belépünk a nyárba. Természetesen ennyi elég is volt neki, rögtön éktelen tombolásba kezdett a mára már védjegyéül szolgáló tahó stílusban, úgyhogy eleresztettem egy te-könnyen-dumálsz-semmit-nem-fizetsz megjegyzést, aztán otthagytam, hogy üvöltözzön kedvére magának és anyának dülledt szemmel, semmit nem ér végighallgatni. Aztán beviharzott a szobájába, ahol üvöltve elismételte Pongónak ezredszerre is, hogy utál itt élni, jelenleg épp azért, mert minden utánam, a kis hülye kurva után van, és semmi nem úgy van, ahogy ő akarja. Persze ilyen szövegeket meghallván kis lyuk-odúmban rohadva egyből elfog az ideg, úgyhogy átkiabáltam, hogy mégis mi a fasz van itt utánam, miközben mindenben, de ténylegesen mindenben alkalmazkodom, és iszonyat sok mindent lenyelek ahhoz, hogy ne legyen állandó feszültség, mert ha nem így tennék, naponta legalább száz dolog miatt tudnám hangosan tenni a megjegyzéseket, amikre mindig olyan reakciót kapnék, hogy mára rég idegösszeomlást kaptam volna. Lényegében Jyskben is azért voltam múltkor, mert Perditát nem érdekli, ha Pukkancs épp a nappaliban dolgozik, akkor is képes kiülni ordíttatni a tévét csak hogy legyen háttérzaj, miközben játszik a tableten - úgyhogy vettünk még egy íróasztalt, hogy Pukkancsnak ne kelljen felrobbannia Perdita mellett, miközben amúgy is van, hogy idegeskedik alapból a munka miatt. A szobám így már nem csak raktár, hanem nyomasztó bútorkiállítás is, és bár ma végre rávettem magam a regényem kiegészítésére, úgy elkapott az ideg, hogy most egy darabig tutira nem fogok tudni visszazökkenni.

Néha annyira félek attól, hogy mellette fogok megrohadni, meg attól, hogy esetleg majd hosszabb párbeszédekbe kell bonyolódnom vele, mert nem elég, hogy idegbeteg, még testőre is van. Kezdek arra gondolni, hogy valami személyiségzavarral küzd, amire nem ártana gyógyszert szednie, mert néha ijesztőek a tombolásai, és napról napra olyan szövegeket lejt itt körbe mindenkinek harminc éves létére, hogy ha leadnák a tévében, elsüllyedne a szégyentől. Ő nem egyszerűen rosszindulatú, lusta vagy elkényeztetett, hanem a legszarabb ember, akit valaha mélyrehatóbban ismertem.

Mindig megijeszt, hogy tőle mennyire végletesen fel tud menni bennem a pumpa - hogy az egyik percben még békésen írogatom a regényemet, a következőben pedig már azon jár az agyam, hogy bele tudnék halni az idegességbe, és eláraszt a kétségbeesés, mert talán sose jön el a nap, amikor végre szétválnak útjaink.

Persze a gázóra még mindig pörög, ennyit arról, hogy a kis kurva után van minden. És úgy sírnék anyának, de úgyis csak azt mondaná, hogy Perdita már csak ilyen.

Első önszántú találkozásom a vízfestékkel

Kedden hiábavalóan leskelődtem ki az ablakon, no de szerdára megérkezett a rajzshopos rendelésem. Munkaidő lejárta után neki is ültem gyönyörködni a festékben, meg is szagolgattam, meg összefogdostam a színeket. Egy kicsit úgy néz ki, mint valami különleges édesség, a sárga - bocs, arany okker - olyan hívogató, mint egy karamellcukorka. Teljesen más az állaga, mint az általános suliból ismert festéknek, de persze a drága, vízfestéket elbíró füzet fölött már nem voltam olyan bátor, mint előtte lévő este, amikor izgatottságomban nekiálltam firkálgatni grafittal. Néha amúgy furcsán jól rajzolok, de néha nevetségesen nem sikerül semmi, szóval nem tudom hová tenni magam tehetség terén - lehet, hogy én egy tehetséges tehetségtelen vagyok!

Ugye, milyen széééép?!

Amúgy sose rajzoltam hobbiszinten... Nem tudok, meg nem is voltam olyan gyerek, akire jellemző lett volna, hogy szeret rajzolni. Kézügyességem sincs sajnos, nem tudok semmit szépen kivágni, és sose volt türelmem elhivatottan kiszínezni egy kifestőt. Nem szabad kimenni a vonalból - miért ne, kit érdekel, ha kimegyek?! Hagyjuk ezt, megyek legózni, megyek írni, megyek számítógépezni.

Kereken két éve mégis kitaláltam, hogy én szeretnék megtanulni rajzolni, és be is iratkoztam egy animációkészítő tanfolyamra, ami hónapokon át tolódott, mert nem volt elég jelentkező. Mire elindult, már megint nem volt stabil munkahelyem, úgyhogy hagytam a piklibe az egészet. Akkoriban, amíg vártam, hogy induljon a tanfi, vettem ceruzákat, meg egy olcsó füzetet, és rajzoltam munkaidőben, meg néha itthon is. Akkoriban arra jutottam, gyorsfirkáló vagyok, úgy egy kicsit jobb lesz az eredmény, mint olyankor, amikor nagyon igyekszem, és összevissza radírozgatok szenvedve, aztán nem lesz végül semmi az egészből. Nekem egyébként kifejezetten az olyan képek tetszenek, amiket az ember hanyagul firkál meg pár perc alatt, és aztán színezésnél kimegy a vonalból, mert szarik rájuk, és aztán mégis kurva menő a végeredmény (persze akik ilyet csinálnak, csak lazításként firkálnak így, mert gondolom, simán tudnak profin rajzolni-festeni), szóval tökre örülnék, ha én is tudnék lazásan menőket rittyenteni.

Szóval azért döntöttem el, hogy áttérek akrilról akvarellre, mert az akril használata beteg nehéznek tűnt a valóságban, totál nem ismerem a technikáját, és kicsit meg is csappant a hitem abban, hogy nekem való lenne. A vízfesték meg úgy néz ki a videókban, mintha magától képes lenne megalkotni egy képet - az ember szinte csak azért ül a papír fölött ecsettel a kezében, hogy pöttyöket helyezzen el rajta, hogy aztán helyére folyjon a festék. Na, mondom, ez kell nekem!

Vettem festéket, füzetet - csak 200 grammos papíros volt, de sebaj, elvileg az is jó - és tűfilcet, meg még pár bizbaszt, amiknek nem tudtam ellenállni   aztán amíg vártam, hogy megérkezzenek, leültem firkálni a két éve vett füzetkébe. Mondják, hogy vannak az olyan rajztudók, akik fantáziából képesek bármit lerajzolni, meg vannak azok, akik emlékekből merítenek, és vannak azok, akik képeket másolnak. Gondoltam, mivel egy dinnyét is hiába fantáziálok össze, úgyse tudnám lerajzolni, inkább megnyitom a Pinterestet, és lefirkálom az első szembejövő képet.

Ez volt az:

Nem tudom, kik ezek, és mi alapján dobta ki nekem a Pinterest, na de mondom, oké, csodás, farönklábú, pici arcú csoportkép, pont ilyennel kell kezdeni......!

Eredmény:

Balról haladtam jobbra - a kép iránti lelkesedésem nyomon követhető a lányokon -, szerintem a jobb szélső nő lett a legjobb a nyelvével... Meg a bal szélső csaj övében a telefon........ Az a baj, hogy nem sok türelmem van, és egy képpel kb. három percig van kedvem foglalkozni. Bennem van, hogy rajzolni akarok, de nincs rendesen türelmem hozzá, szóval csapnivaló vagyok. Ezt a képet másnap meg se kíséreltem kifesteni.

Következő kép:

Eredmény:

Sajna nem fotóztam le még grafitfirka verziójában, pedig tök jól nézett ki, és amikor másnap átmentem rajta tűfilccel, és kiradíroztam a grafitot, tök gagyi lett, mint egy barbibaba. Pedig előtte rendesen megvolt az a menő-picsa-vagyok-mit-bámulsz-köcsög-meg-akarsz-dugni?-féle tekintet, meg a haja is egész jó volt. A lába mondjuk nem lett jó, rossz helyen kezdődik asszem, na de kinek volt kedve kijavítani...! A kép sorsa végül az lett, hogy miután átmentem az arcán festékkel, rájöttem, hogy ez egy szar kép, és inkább nem akarom kiszínezni, úgyhogy csak azt próbálgattam rajta, hogyan folyik össze több szín. Bevérzett kicsit az arcürege. A dohányzás káros!

Harmadik kép:

Eredmény:

Kicsit olyan, mintha a mensijében ülne, meg nem volt kedvem tökölni a cipőjével, és nem tudom, mi van a fotón a kezében, úgyhogy kapott egy ecsetet. Ez is addig nézett ki jól, amíg ki nem radíroztam a grafitot, na de sebaaaj (eléggé esetlen vagyok a tűfilccel, mint aki nem tudja kontrollálni a saját mozdulatait). Inkább csak a festéket próbálgattam ezen is, a jobb felső sarokba összehordtam először egy pocsolyát, aztán felállítottam a füzetet, hogy lefolyjon, meg ilyenek. A haja a legjobb... Kész korona...!

Na aztán elővettem a frissen vásárolt füzetet. Hatvan 200 grammos oldal van benne, de mégis túl kevésnek tűnik ahhoz, hogy otrombaságokat kövessek el benne. Én amúgy máshogy képzeltem a papírt, nem ilyen keménynek, de tök kafa. Kíváncsi voltam nagyon, milyen is az akvarellpapír. Egy darabig ötlettelünk és ihlettelenül ültem a füzet fölött, aztán jobb híján "lerajzoltam" a palettámban található huszonnégy színt - láttam, hogy a nagy művészgyerekek is ezt csinálják, amint új palettát vesznek...!

Meg amúgy ez nem is rossz ötlet, mert így néz ki a palettám...

...és olyan, mintha tele lenne rohadt sötét színekkel.

Közben meg ezekből áll:

Logikus módon jobbról a második oszloppal kezdtem, látszik is rajta. A lila után jöttem rá, hogy kevés a víz az ecseten.

Szóval nagyon klassz az egész, csak nem vagyok elég laza, meg leszaromos, és amikor túlzottan igyekszem, olyan, mintha elvágnám magam annak esélyétől, hogy bármi jót is alkossak.

Ma is szerettem volna rajzolni-festeni, és munkaidő alatt volt is tíz perc, amikor azt hittem, titokban elrajzolgathatok, de aztán bezúdult a sok szar, és végül eltettem a füzetkét, azóta meg egyáltalán nem foglalkoztam vele, mert spontán elvitettem magam Hollóval a Jyskbe - lehet, majd elmesélem, bár nem olyan lényeges -, úgyhogy elment a nap. Úgyis fáradt vagyok napok óta, mint a fene, úgyhogy gondoltam, ma nem írok, nem rajzolok, nem franciázok, nem festegetek, csak blogolok egyet, aztán lehet filmezni.

Jaaaj, és amúgy én annyira vágyom még akvarellceruzára is - ahh, annyi csodálatos dolog van! Nagyon tetszik a festék, totálisan elégedett vagyok vele, és még fel kell fedeznem, és ki kell tapasztalnom, szorult-e belém tehetség, de azért nagyon tetszik a cerkaverzió is, csak baszott drága, úgyhogy még évődöm rajta egy darabig.

Olyan izgalmaaaas!

Csíííz

Azt mondják, az előttünk álló válság durvább lesz, mint a 2008-as. Mi 2008-ban csúsztunk le nagyon, akkor kezdődött minden fos, ami máig nagyban része a család életének. Azt hiszem, a mínuszban való milliomoslét alá úgy lehet menni, ha az ember még utcára is kerül. Ha azt veszem, milyen durva munkanélküliség van most, és hányan vállalnák el kevesebbért is a munkámat, lehet, jobb, ha elkezdek készülni egy újabb foshullámra. Van most ez a kis minivagyonom, amit képzeletben már elköltöttem könyvkiadásra - illetve még kell hozzá, persze, de naivan elhatároztam, hogy én most erre fogok gyűjteni -, de ma le is omlottak az illúzióim ezzel kapcsolatban, mert amilyen szarul néz ki minden, lehet, inkább krumplit kellene vennem...

Azt a pletykát hallottam, hogy anya hétfőn visszamegy Angliába. Ez nem tudom, mennyire igaz vagy kivitelezhető, mert ma még nem sikerült beszélnem vele, csak Pukkancs hallotta meg véletlen. Anya már eléggé aggódik, amit totálisan megértek, mert 2008-ban teljesen padlóra került, és csak tavaly ősszel került jövedelem szempontjából olyan szintre, hogy végre úgy tűnjön, ki tud majd lábalni a rengeteg adósságból. Most pedig jött ez az egész, és félő, megint visszazuhan a nullára, sőt, mínuszba, és én úgy sajnálom őt, amiért csak pár hónapig lehetett nyugodt és elégedett. Kint dolgozik már vagy nyolc éve, és lehet, semmissé lesz majd minden erőfeszítés.

Elvileg június közepe tájékán lesz új hír afelől, hogy visszamegyünk-e az irodába. Addig marad a home office, és a főnök figyeli, hogy alakul a vírus sorsa. Pukkancs múlt héten amúgy megpróbált a tüdőgondozóba időpontot kérni, de azt mondták neki, hogy majd június közepén telefonáljon újra, mert addig még annyi minden történhet, hogy felesleges időpontot osztogatniuk... Biztató...

Mindezek fényében nem igazán értem a médiavigyort.

Néha olyan az élet, mint azok az álmaim, amikben hiába várom a buszt, ha jön, se nyílik ki az ajtaja vagy nem veszem időben észre, hogy már beállt, vagy csak a túloldalon jön, és végül mindig ugyanott vagyok, ahonnan elindultam.

Jaj, de büdös lábszag van, lábszag van, lábszag van

Olyan fura, ellentmondásos most minden, mintha elbeszélnének egymás mellett az emberek, mintha lenne szándék, próbálkozás a nyitásra, de valójában csak kiengedik pisilni a kutyát, hogy picit lehiggadjon, és azt lássa, hogy a gazdi felől akár kimehetne, de inkább ne, mert nemsokára jön a tűzijáték.

Vízfestő leszek!

Melyik kölyök klubos mese kezdődött olyan főcímszöveggel, hogy: „Az erdőben itt élni jó, ránk mosolyog rét s a folyó. Nálunk mindig vigyázzatok, mert barátaink itt mind a fák s az állatok” ? Egy csomószor megy a fejemben - haha -, de hiába keresek rá, nem találom, csak egy gyakorikérdésekes kérdést ugyanerről. És a rá kapott válasz rohadtul nem jó, ez nem a Gondos bocsok dala!

A héten volt Csé szülinapja, úgyhogy ma, amikor már azt hittem, szarok rá, vele álmodtam. Két elméletem van az eltűnését illetően: vagy valami szörnyűség történt, vagy becsajozott, és inkább eltűnt, minthogy ezt elmesélje nekem. Persze tavaly se csajozott be, amikor két hétre eltűnt, no de mindegy, csak azért gondolok erre, mert nekem sose mesélt a barátnőiről. Egyszer csak lettek, a semmiből.

Szóval azt álmodtam, hogy facebook-on közzétett egy selfie-t az új barátnőjével, ahogy állnak a zuhany alatt - ez mondjuk eléggé elképzelhetetlen, mert magáról se tesz ki képet -, és csak azért láthattam a fotót, mert másik fiókban voltam benne. Utána kerülgettük egymást valami nyomasztó munkásnegyedben, és annyira próbáltam kikerülni őt, hogy valami nagyon meredek, sáros domboldalon akartam lemenni a biciklimmel késő este, csak ne kelljen mellette elmennem.

Most rossz a kedvem. Már vagy két hónapja, hogy nem beszélünk. Egyik nap minden okés, a másik nap mintha soha nem is lettünk volna... bár ezek szerint soha nem is voltunk... barátok... Nem értem az embereket.

NO MINDEGY.

Tegnap este felregisztráltam a rajzshop.hu-ra Adél ajánlásával, mert pár hete-hónapja már tervezgettem, hogy mivel az akrilfestés egy csepp kihívást sem jelentett számomra, és már mindent tudok a technikáról, amit csak tudni lehet (........), áttérek az akvarellre. Éjfél utánra össze is válogattam végre azokat a cuccokat, amikre feltétlenül szükségem van ahhoz, hogy élvezkedni tudjak, úgyhogy jövőhéten valamikor érkeznek.

Basszus, hihetetlen amúgy, hogy milyen sok éven át gondoltam megvetéssel a vízfestékre csak azért, mert minden alsós rajzóra egy esetlen pacsmagolás volt a vízfestékhez nem illő ecsetekkel és papírral, de így elnézve a razjshopot olyan csodálatos dolgok vannak az akvarellhez (már alapjáraton festék tekintetében is), hogy tényleg órákon át válogattam, mi kell, és mi az, amiről egyelőre még le tudok mondani - még youtube-on is lecsekkoltam a dolgokat. Tehetség nem volt készleten, úgyhogy azt majd a kövi adag kellékkel rendelem.

Tervezem, hogy ha a blog meglépi a kétmillió feliratkozót, csinálok egy HOL videót, AHOL elmesélem, mi mindenem van!

Vajon ez most egy csiki-csuki?

Pom Poko

Jaj, azt nem is meséltem, hogy még jómúltkorjába' megnéztem Netflixen egy Pom Poko című japán rajzfilmet. Nagyon édes és agybeteg sztori, alakváltó, az életterükért harcot vívó nyestkutyák benne a szereplők. Kicsit hosszú, de iszonyat kreatív és elrugaszkodott, úgyhogy én végignéztem. Nem is igazán gyerekeknek szól. A vége felé hullajtottam pár könnyet is, tökre átéreztem a helyzetüket, és most már tudom, hogy sok ember nem az, aminek látszik!

Most pedig pucolok egy kiló répát, elhitetem magammal, hogy valójában csoki, és keresek egy hasonló rajzfilmet.

Nagy nap a mai!

Kerek hét éve, hogy bepomisodott a világ, azaz megszületett I. Jó humorú Pomi, Legpomásabb Pombébi és Bukfencező Világbajnok.

E szőrbabák első négy hónapjának felügyelete eddigi életem legbékésebb időszaka volt, és ez biztosan szerepet játszik abban, hogy álmomban néha kiscicákat pesztrálok. Ők hárman voltak a Pompomkák, mígnem csak egy maradt - de csak mert kettejüket elvitték! -, és így lett egy Pomcicánk.

Ezen a képen öt hetesek, Pomálka van középen. :')

Látva játékosságát, a bukfencsorozatokat és a kíváncsian csillogó szemeket, hihetetlen a gondolat, hogy már felnőtt nő, és nem egy fél éves kis szőrbonbon.

Éljen soká Pompurdé, a lány, akiről lehetetlenség jó képet készíteni, mert folyton izeg-mozog!

Nagyon nyomja a laptop a húgyhólyagom

Hétfőre virradó éjszaka szerintem még álmomban is azon szorongtam, mi lesz, ha véget ér a home office, mert ez a fajta életmód annyival emberbarátibb szabadidő és emberkerülési lehetőségek szempontjából, hogy szinte hálát érzek, amiért dolgozó felnőtt létemre megélhettem egy ilyen nyári szünet-szerű időszakot. Bárcsak működhetne ez mindig így, vírustól függetlenül - bennem olyan élénken él a kollégáim arca, hogy nem érzem hiányukat kicsit sem. Elvileg hónap végén dől el, marad-e a home office, nehogy elsöpörjön minket a második hullám. Hazudnék, ha azt mondanám, nem szurkolok azért, hogy a főnököm továbbra is fosson a koronától, de persze ettől függetlenül nagyon aggasztó, gazdaságilag mit fog maga után vonni ez a túldramatizált denevér-kór. Emiatt is, ha nekem kellene döntenem, véget érjen-e a vírus, a munka nélkül maradt emberekre gondolván némileg kelletlenül ugyan, de hajlandó lennék alig észrevehetően biccenteni egyet, és ezzel lemondani a home office-ról. Anya helyzete is nyomaszt, és már megint elkezdtem írni, mi van az örökségünkre nehezedő hitellel, és még milyen vicces dolgok lesznek vele a vírus eredményeképp, de ismét rájöttem, hogy nem akarom ilyen kilátástalan dolgokkal ellepni ezt a felületet.

Amikor Pukkancs "elköltözött" a barátnőjéhez, én rászuszakoltam az irodai gépet a szobám íróasztalára, és azóta teljesen jól elvagyok itthon. Pukkancs egy hete hazatért, mert már úgyis mindenki összevissza mászkál, de még így se vagyok hajlandó visszamenni a géppel a nappaliba, sőt, ha esetleg jönne a második hullám, vennék is még egy íróasztalt, hogy Pukkancsnak se kelljen kint ülnie. Hát, szóval én elég jól el tudom magam itthon foglalni.

Muszáj kitalálnom valamit a jövőre nézve, hogy ne izzadjak bele a matracba, ahányszor arra gondolok, hogy ér majd véget újra az élet, ha vissza kell menni az irodába.

Illetve...! Ki is találtam már két dolgot - mindkettőhöz kellene még pár milla -, az egyiktől gazdag leszek, a másiktól világhíres.

Merjünk nagyokat álmodni, ugye..........

Még egy adag gondolat a pályázatról

Ment a háborgás és az értetlenkedés a pályázat oldalán azok részéről, akiknek a regénye nem ment át az előszűrőn. Menet közben a kiadó megírta nekik, hogy jövőre újra lehet pályázni a kiesett művekkel abban az esetben, ha az író befizeti magát a kiadó által szervezett, párhetes íróiskolák egyikébe vagy pedig befizeti a regényt arra, hogy az egyik szerkesztőjük véleményezze. Ezen aztán valaki hitetlenkedett egy sort, mire késő este bekommenteltem, hogy én egyszer nagyon durván átdolgoztam a már előszűrésen is elhasalt regényemet anélkül, hogy befizettem volna magam bármire is, majd próba-szerencse alapon újrapályáztam vele, és át is ment az előszűrésen - és bár ezt bátorításnak szántam az első körben kiesők felé, reggelre törölve lett a kommentem. Ezek szerint nem ügyességnek számít, hogy sikerült eredményesen átdolgoznom az akkori regényemet (még ha aztán a következő körben ki is esett újra), hanem ez egy olyan eset, amiről inkább hallgassak... Pedig hatvanszor elolvastam, mielőtt közzétettem a kommentet, hogy van-e benne kiadói vagy kiesői szempontból valami bicskanyitogató. Nem örülök, mert nem az volt a célom, hogy felhúzzam a szerkesztőt, no de mindegy, biztos morgott az orra alatt, és megjegyezte a nevemet.

Ma megkértem Pukkancsot, hogy a saját IP-címéről kérdezze meg őket, végigolvassák-e az előszűrésen átment műveket. A válasz egy kurta nem volt, úgyhogy egy kicsit örülök, mert az értékelésük láttán is ezt éreztem. Furcsa, hogy azt a látszatot keltik, és úgy is írnak lektori értékelést, mintha elolvasták volna a történetet, közben meg lehet, a negyedéig se jutottak el. Ez mondjuk legalább olyan szomin hangzik, mint amennyire megnyugtató, mert ezek szerint vagy kurva szarul van megírva az egész vagy konkrét elképzeléseik vannak arról, hogy mit keresnek. Igazából már nem értek semmit.

Amúgy fúrja az oldalam egy kicsit, mit mondana egy szerkesztő a regényemről. Elvileg el is olvassa a regényt elejétől a végéig (kunc-kunc), és 10-12 oldalas értékelést ír, ami máris több egy picit, mint hét mondat. Viszont nem egy ötezresbe kerül, és bár a pályázat előtt még úgy voltam vele, milyen kár, hogy későn fedeztem fel ezt a lehetőséget, mára kicsit megingott a bizalmam. De azért még nem vetettem el a dolgot.

Javítókulcs

Megválaszoltam a saját kérdéseimet. Eléggé hosszú lett. A 6-os kérdésnél sokáig agyaltam, ne legyen-e elég a buffys rész, de végül bátorkodtam kicsit többet megosztani. Fura érzést hagyott bennem.

1. Mikor kezdtél el blogolni?
2003-2004 környékén. Azt tudom, hogy teveclubon 2004-ben indult a blogolási lehetőség, de nekem már előtte is volt blogom.

2. Melyik felületen indítottad el az első blogod?
IM-neten (tudjátok, az volt az Ifjúsági Magazin oldala). Akkoriban, amikor nézegettem, mások miket írnak, csupa Tokio Hotel-fanfiction futott. Nem szerettem őket, de bele-belenéztem egyikbe-másikba, és az egyik írója annyira fan volt, hogy nem tudta eldönteni, a tarajos gyerek a bátyja legyen-e vagy a szerelme, így végül egy vérfertőző kapcsit mutatott be ártatlan, tinilányos szemszögből.

3. Miért kezdtél bele?
Állandóan írhatnékom volt. Amikor áttértem a blogspotra, akkor már az is benne volt, hogy túl sok olyasmi jár a fejemben, ami vagy nem érdekli a környezetemet vagy túl titkos, ezért a blogom lett a legjobb barim.

4. Jó vagy rossz embernek tartod magad?
Változó. Általában amikor bűntudatot érzek valami miatt, rossz embernek érzem magam, és olyankor is, amikor kicsinyes gondolataim támadnak adott dologgal kapcsolatban. Ilyenkor győzködöm magam, hogy: De attól még nem vagyok rossz ember, igaz?, és napokba telik, mire elfogadom, hogy ja, nem vagyok rossz, csak néha másképp gondolkodom, máshogy vélekedek, más szemszögből nézek valamit. Olyan is van, hogy iszonyat jóságosnak érzem magam, bár hónapok óta nem volt ilyen.

5. Van/volt kézzel írt naplód? Ha még mindig vezeted, miért érzed a blog mellett szükségét?
Nyolc éves koromban már volt naplóm, olyan csúnya, "bőrkötéses" határidőnapló, amiket mai napig lehet kapni az írószerüzletekben. Évekig tartogattam, de annyi gyermeteg rosszindulat volt benne, hogy inkább megsemmisítettem. A felső tagozatban írt naplóim szintén tele voltak gyűlölködéssel, nem volt jó érzés visszaolvasni őket (az általános suli egy szenvedés volt, höh). Csak azokat a füzeteket tartottam meg, amiket tizenöt-tizenhat évesen írtam, azok az utolsó kézzel írtak.

6. Van kedved pár mondatot megosztani itt egy régi blogodból/naplódból?

A legrégebbi, fennmaradt irományom 2002-es, de olyan volt beleolvasni, mint kinyitni Sade márki Szodoma százhúsz napja című művecskéjét, vagy mint elolvasni József Attila szabad ötleteit, csak ezt a kettőt adjuk össze, és tegyük hozzá egy tíz éves gyerek sajátos humorát - ezért sajnos nem merek abból másolni. Néha csak azért írtam, mert tetszett, ahogy fog a toll......

2006. október 26.

„Anya múlt hét szerdán asztrológusnál volt. Azt mondta, hogy most ellentétes irányba haladok a pályán, de nem tudom, miért, mivel még iskolába járok. Lehet, hogy rossz helyre járok? *******i iskolába járok, pedig én író szeretnék lenni. Jó, de én sima érettségizős osztályba járok. Lehet, hogy épp ez a baj? (...) A távolibb jövőmről azt mondta, jómódú leszek, írásból fogok megélni. De nem fantáziaregényeket fogok írni.

Valami színpadról is beszélt, de én nem leszek rajta, csak a közelben. Ha az írást és a színpadot összevetem, felmerül bennem a kérdés: talán színdarabíró leszek? Majd meglátjuk...

Azt mondta, majd jövök-megyek külföldön, több nyelven fogok beszélni. Meg hogy főnökösködni fogok.

Ezek mind jól hangzanak, de tudom, hogy ezekért meg kell dolgozni. 2010-ig ezeket mondják a csillagok, és ha addig elkövetek valami hülyeséget, minden megváltozhat.”

Ezek után amúgy azon agyaltam néha, vajon színpadkellékes leszek-e, mert azóta ELKÖVETTEM NÉHÁNY HÜLYESÉGET, például a tétlenséget. Mondjuk biztos izgi lenne.

7. Van/Volt olyan jellemhibád, amit blogolás közben fedeztél fel? Ha igen, változtattál valamin a felismerés óta?
Évekbe telt, mire egyik visszaolvasgatásom alkalmával arcon csapott a felismerés, hogy állandóan sajnáltatom és ismétlem magam. Az a felismerés sokat jelentett, mert hirtelen rohadt szánalmasnak kezdtem érezni magam, és törekedni kezdtem arra, hogy ha rosszat írok (=gondolok), az tényközlés legyen, és ne pancsizzak jólesően a világfájdalomban (nem mondom, hogy már soha nem adom át magam az érzésnek, de lényegesen kevesebbet művelem, mint régen). Arra is ráeszméltem kb. két éve a blognak hála, hogy azt várom, valaki segítsen megtalálni a biztonságot (mondjuk anya), holott már felnőttem, és végképp senkinek nem dolga segíteni rajtam, minden csak rajtam múlik. A legfájdalmasabb felismerésem az volt, hogy egyik tervem mellett se tudok kitartani, egyedül az írás az, amit sose dobtam el. Ja, és néha rosszhiszemű vagyok, bár ez olyan hiba, amit inkább megtartanék, mert inkább legyen később bűntudatom a téves gondolataim miatt, minthogy a naivitásomat bánjam.

8. Van olyan pozitív tulajdonságod, amit a blog miatt fedeztél fel?
Aaahm... Nem jut semmi eszembe.

9. Mennyire engedsz belátást az életedbe az olvasóid számára?
Fú, nagyon... Szinte mindent tud, aki olvas. Néha eszembe jut, hogy talán vissza kellene vennem kicsit. Sajnos az írásról nem osztok meg annyit, mint amennyit szeretnék, de asszem, nekem ez a legintimebb téma, erről nem tudnék részletekbe menően írni, mert félnék, hogy túl sokat adtam ki.

10. Van olyan gondolatod, ami szinte minden bejegyzés megírása alatt átfut az agyadon?
Nem mindig minden bejegyzés alatt, de ilyesmik merülnek fel bennem legtöbbször:
Érdekel ez bárkit is? Mindegy, ha nem, végül is magam miatt írom...!
Tuti hülyének fognak tartani...
Hm, na ez most szerkezetileg jó / jó nagy szar bejegyzés lett.
Vajon van, aki csak azért olvas, mert szeret hőbörögni...?

11. Szoktál azon gondolkodni, vajon elítélnek-e az olvasóid az életed / gondolataid / élethez való hozzáállásod / bizonyos bejegyzéseid / közlési stílusod / egyebed miatt? Mennyire érdekel, mit gondolnak rólad mások a bejegyzéseid alapján?
Mondanám, hogy kit érdekel, ki mit gondol az agymenéseimről, de mivel publikus a blog, és olvasnak páran, átfut azért az agyamon időnként, hogy egy-egy bejegyzés alapján mennyire tűnhetek ilyennek-olyannak. Szerencsére annyira nem érdekel, hogy emiatt ne nyomjam meg a "Közzététel" gombot, végül is a blog tényleg a gondolataim kivetülésének színhelye, magamat meg most minek tagadnám meg, elég nagy szenvedés lenne úgy az élet.

12. Volt már olyan, hogy új blogba kezdtél, hogy meglegyen a tisztalap-érzet? Segített?
Igen, ez egy olyan blog. Előtte volt egy zárt blogom, amiben sokat szomorkodtam a fiúm miatt, és azt a sötét hangulatot akartam elhagyni. Anno többször kezdtem bele tisztalapba, de rájöttem, hogy a blog elhagyása nem fogja automatikusan megadni nekem azt a képességet, hogy a blogban agyonrágott problémákat is el tudjam hagyni, viszont ez esetben jó döntés volt új blogot nyitni. Igazából kicsit becsapós volt a dolog, mert az előző blogomat még vezettem egy darabig, viszont így legalább ez a felület megúszta a részleteket, és "tisztább" maradhatott.

13. Ha te nem te lennél, hanem egy random ember, mit állapítanál meg magadról a hat legfrissebb bejegyzésed alapján?
Ha normális random ember lennék, és szigorúan az utsó hatot nézném:
Szereti az állatokat, szeret viccelődni. Van valami, amit nem tud kiadni magából, és ez zavarja. Komolyan veszi az írást. Kíváncsi az emberek működésére. Próbál megfelelni a környezetének. Túl sokat lóg a Netflixen (pedig nem is!).

14. Vissza szoktad olvasni a bejegyzéseidet? Ha igen, miért?
Igen. Van egy olyan mániám, hogy "idegen szemmel" megpróbálom olvasni magam (asszem, ilyenkor épp mások véleményével foglalkozom), plusz folyton lesem, szerkezetileg milyen a bejegyzés. Ja, és ez tuti, gáz, de szeretem visszaolvasni magam. Nem tudom, miért... Önimádó lennék? De legalább már bebizonyosodott, hogy ez hasznos dolog, haha...

15. Volt olyan időszak, amikor szüneteltetted a blogolást? Ha igen, miért?
Jártam egy évig egyetemre, és az utsó, legfontosabb vizsgám nem sikerült, és nagyon igazságtalannak éreztem az osztályzási módot. Ezt akkora gáncsnak és olyan kiábrándítónak éreztem, hogy azon a nyáron csak két-három bejegyzést írtam összesen, ami nálam felért egy szünettel.

16. Hogy érintene, ha rendszerhiba miatt megszűnne a blogod?
Mintha elveszítenék egy nagyon jó barátot, aki mindig meghallgatott, és olyannak szeretett, amilyen vagyok. Hogy ezt abban a percben hogyan reagálnám le, nem tudom. A káromkodás mindenképp meglenne.

17. Mik azok a dolgok, amikről sokáig nem mertél írni, de nem bánod, hogy végül mégis írtál?
A Perditával való kapcsimat sokáig szégyelltem annyira, hogy ne akarjak róla konkrétumokat írni, és ilyen még a féktelen nemi életem is.

18. Szerinted a blogodban tudsz inkább önmagad lenni, vagy megy ez a valóságban is?
Sajna közegfüggő. Bent a munkahelyemen olyan vagyok, amilyen, nem sok mindent tartok magamban, max taktikai okokból. A családom előtt szorongok, mert tudom, hogy van egy véleményük rólam, és így nehéz magamat adnom, nem is megy, már nem is próbálkozom. Pukkanccsal vagyok a leginkább önmagam, ő cenzúrázatlanul kap a humoromból és olykor a káromkodásaimból is, amit ha ideömlesztenék, talán elvinnének (néha undorító, morbid poénjaim vannak, amik miatt társadalmilag két másodperc alatt kirekesztődnék).

19. Van egy "jobb kiadású" Te a fejedben, akivé emberileg válni szeretnél?
Nem olyan rég még volt, de kezd elhalványulni. Vagy kezdem magam elfogadni, vagy bezárva amúgy se számít, milyen ember vagyok.

20. Van olyan dolgod, amiről a blogodban simán írsz, de zavarna, ha az ismerőseid tudnának róla?
Kb. minden. Nincs túl sok bizalmasom.

21. Szoktál hirtelen felindulásból írni? Utána törlöd a bejegyzést?
Ritkábban, mint régen. Van, hogy utána törlöm, mert mérgezőnek érzem a visszaolvasását. Hát, ez is egy módja a feszültséglevezetésnek, csak meg kellene állni a közzététel előtt.

22. Tud a környezeted arról, hogy blogot vezetsz?
Csak Pukkancs. Néha elgondolkodom, tudja-e már a blog elérhetőségét (múltkor nagyon szerencsétlenül az orra előtt hagytam a mobilomat világító kijelzővel, és utána kérdeztem, hogy UGYE NEM LÁTTAD?!). Nem akarnám, hogy olvasson, de ő pont az a személy, aki amúgy is tud mindent.

23. Szerinted könnyen rád ismerhetne itt egy ismerősöd?
Egen... Bár, ki tudja, mennyire figyelmes a környezetem. Lehet, max akkor jutnék eszébe, ha Róka helyett a teljes nevem szerepelne a fejlécen. Aki jobban ismer, mint az átlag, az mindenképp rám ismerne.

24. Volt már, hogy megijedtél a gondolattól, hogy esetleg egy ismerősöd olvas?
Jutott már eszembe, hogy úristen, mi van ha...!, de az alaptalan aggodalmaskodás volt.

25. Ha törölsz egy bejegyzést, általában milyen okból teszed?
Van, hogy azzal megkísérlek magamban semmissé tenni egy történést, például ha nagyon nem tudom elfogadni, hogy anyával nehezen találom a közös hangot, kitörlöm az arról szóló bejegyzést. Szóval önámítás okán törlök, vagy azért, mert semmiről nem szólt az adott bejegyzés, és csak azért írtam, mert írhatnékom volt. Vagy mert önismétlek.

26. Voltak felismeréseid, amik írás közben jöttek?
Lásd, 7-es kérdésre adott válaszok. Plusz néha bűntudatot érzek mások bűntudata miatt. Vagy például volt, hogy mások érzéseit előrébb helyeztem az enyémnél olyan helyzetekben is, amikor ilyet kurvára nem szabad csinálni. Azóta próbálok önzőbb lenni, haha.

27. Amikor írni szeretnél, de mégse megy, mit gondolsz, mi lehet a gond?
Elmúlt az érzés, ami hajtotta volna az ujjaimat.

28. Sok személyes blogot követsz? Mennyi időt töltesz egy nap a blogvilágban?
11-et úgy, hogy azt is érzem, képben vagyok az adott blogger dolgait illetően. Van egy emberke, akit például évek óta követek, és bár rendszeresen ír, én meg elolvasom, fogalmam sincs, miről szól a blogja. Ennek miértje nagy rejtély számomra, a legnagyobb rejtély mégis ez:

Három zárt blognak tudom fejből az elérhetőségét (fel is írtam őket, hátha egyszer elfelejteném), de hogy ezek kik a listában, fogalmam sincs.
Van, hogy képes vagyok egy fél napot eltölteni a blogvilágban, de van, hogy kihagyok teljes napokat.

29. Milyen paranoiás gondolataid támadtak eddig a blogolás miatt?
Tisztában vagyok azzal, hogy a blogom porszem az internet világában, de mivel nem hiszek a szólásszabadságban, és néha mégse bírom ki megjegyzések nélkül, ilyenek jutottak eddig eszembe:
- A jövőben világuralomra törő Google ki fog iktatni, és a blogomban leírt dolgokat használja majd fel ellenem.
- Bajba kerülhetek, ha ilyen-olyan történelmi jelentőségű szarságokról leírom a véleményemet.
- Kirúgnak, mert a főnököm meglátja, hogy szidom.  

30. Mi az első gondolatod, amikor meglátod, hogy van egy komment a bejegyzésed alatt?
Általában az, hogy ajaj. Nem tudom, miért, pedig még sose lettem leoltva. De egyébként örülök, ha kapok kommentet. Az se zavar, ha valaki más szemszögből világít rá egy dologra, amiről buzgón írtam a bejegyzést.

31. Szeretsz kommentelni mások bejegyzései alá?
Nem mondanám így, de azért szoktam. Olyankor valamit nagyon szeretnék közölni, de általában totál elhagy az íráskészségem. Az már nem levegőbe írás, hanem kommunikáció, és mivel más olvasni valakit, mint szót váltani vele, így számomra egy szinttel nehézkesebb ügy.

32. Összességében mit adott eddig neked a blogírás?
Felismeréseket, jó időtöltést, új orcákat (orca nélkül).

33. Érzel néha késztetést, hogy képet tegyél ki magadról?
Igen. Százévente teszek is ki, de arc nélkül.

34. Mi volt eddig a legintimebb gondolat / történés / tény, amit megosztottál magadból, magadról?
Írással kapcsolatos dolgok, családon belüli balhék, volt kapcsolatom feldolgozásának fojamattya.

35. Te mit szeretsz leginkább a blogvilágban?
Hogy sokan vagyunk, mégis kevesen. Hogy kell hozzá íráskészség, meg hajlandóság az olvasásra, és emiatt sose lesz túlzsúfolt a blogvilág - mókás dolog egy számomra tök új blogon meglátni egy általam már olvasott emberke kommentjét. Nyilván az a legizgibb, hogy büntetlenül beleolvashatok mások életébe, meg hogy engem is csak az olvas, akit érdekel, milyen az élet egy Róka-féle ember szemszögéből.

36. Ha nem szeretnéd, hogy az emberek tudják a neved, és adott a zárt blog írásának lehetősége, miért van nyitva a blogod? (már ha nincs zárva, höh)
Mert a zárt blog nem adta meg azt az érzést, hogy kibeszéltem magamból valamit. Olyan volt, mint egy sötét kartondobozban ülve a falra körmölni. Néha jó érzés, ha valaki reagál arra, amit az ember kiad magából.

37. Felmerült benned, mielőtt nekivágtál ennek a kérdéssornak, hogy önhitt dolog azt képzelni, hogy bárkit is érdekelnek a válaszaid?
Amikor megírtam ezeket a kérdéseket, felmerült bennem, hogy gáz lenne megválaszolnom a saját kérdéseimet, meg hogy ja, lehet, senkit nem is érdekelnének a válaszaim. De végül is minden jó, ha a vége jó!

Egerek és macskák

Elaludtunk este tíz közül beszélgetés közben, majd jócskán az éjszaka közepén ébredtünk fel, mostunk fogat, és bújtunk be rendesen is az ágyba. Én ott valahogy megint elveszítettem a motivációmat, csak az járt a fejemben, hogy nincs mit várni, nincs miért lefeküdni, nincs miért felébredni. Fura érzés, kicsit bűntudatom is van miatta, mert igazából semmi olyasmi nem történik, hogy így magam alá kerüljek időnként. Egy darabig éberen forgolódtam, nem tudtam eldönteni, fázom-e, vagy csak elég volt nekem ennyi alvás, és azért nem tudok elaludni.

Aztán azt álmodtam, hogy ugyanígy fekszem az ágyban, de Pukkancs is még ébren van, és az egyik ablakunkba ki volt téve egy ELADÓ tábla. Néhány percen belül meg is állt egy autó a kapu előtt, amiből kiszállt egy ember. Anya kiment hozzá, és ott a kapuban aláírta az eladási szerződést, majd levette az ablakból a táblát. Rossz érzés volt, és bár nem derült ki az álomból, miért adja el anya a házat, tudtam, hogy ennek így kell lennie. Az éjszakát ettől függetlenül még a házban töltöttük. Hallgattam a neszeket, és egyszer csak meghallottam, hogy kint a konyhában csöpög a csap. A hang aztán felerősödött, és rájöttem, hogy ez nem a csap, ez nem a konyhából jön. Pukkancs rám nézett, és azt kérdezte, hogy: „Így szoktak kaparni a sárkányfiókák, nem?”, és addigra már tényleg olyan volt, mintha az ágy alatt kapart volna valami eszeveszett tempóban. Fogtam a mobilomat, és áthajolva Pukkancson bevilágítottam a sarokba, ahonnan egy legalább tízfős, kertésznadrágot viselő egércsalád nézett vissza rám. Alapjáraton nem félek különösebben az egerektől, de ennyi láttán azért rendesen elborzadtam, plusz aggódni kezdtem, a tény, hogy nyüzsögnek a házban az egerek, hogyan fogja befolyásolni a sorsunkat. Nyomomban Pukkanccsal átszaladtam a szomszéd szobába, ami eredetileg Perditáé, de most anya is ott aludt, de csak egy iszonyat magas, elfúló hangot sikerült kipréselnem magamból, ami önmagában nem bírt információtartalommal, fel se ébredt rá senki, viszont Pukkancs csodálkozva nézett rám, hogy mi bajom. Akárhogy próbáltam hangot kiadni, nem sikerült, nyögtem, hörögtem, szenvedtem, teljesen kétségbeestem. Drámaian le is térdeltem a földre, hogy ott aztán kedvemre szenvedhessek anélkül, hogy összeesnék, ezen a ponton meg is jelent előttem egy egér, és tanácstalanul nézett rám fel két lábon állva a kis kertésznadrágjában. Az volt a tekintetében, hogy: „Most min akadtál ki ennyire?”

Arra ébredtem, hogy Pukkancs az arcomat simogatja.

Utána macskákkal álmodtam. Kicsinyeiket költöztető anyamacskákkal, akik miatt elhessegettem az embereket, nehogy elhagyjon az anyamacska akár egy kölyköt is, meg Gini cicámmal, aki tizenhárom éve halt meg betegségben, és a legjóságosabb macskalény volt, aki valaha is élt ezen a világon. Álmomban vele aludtam, a térdhajlatomban gömbölyödött össze. Egészséges volt és nagy, pedig valójában még felnőttként is kicsi volt és törékeny. Furcsamód feltöltött ez az álom, éreztem, ahogy szeret - tényleg nagyon szeretett -, és amikor felkeltem, egyből kimásztam az ágyból, és kihívtam Pomit a kertbe (Perdita még aludt, csak ezért mertem - ő annyira félti a macskákat, hogy nem engedi ki őket).

Nagyon szeretem Pomit, borzasztóan fél mindentől, de bennem bízik, és mindig érzem, hogy iszonyatosan szeret. Nem szaladt el a kertben, most is max két méterre merészkedett tőlem, ha hívtam, jött utánam. Tegnap reggel is kivittem egy kicsit. Ilyenkor igazából csak legel, mint egy foltos kis boci, én meg kérdezgetem őt, mit szól a világhoz, és mit szól a napocskához, és amikor valami miatt hajlandó felnézni a fűről, elmagyarázom neki, mit lát, gerlét-e vagy csak a szél játszik, vagy ha jön egy autó, simizem a hátát, hogy ne tojja össze magát. Szeret kint lenni, szerintem ha húsz percnél többet lennék ki vele, már rám se hallgatna, úgy felbátorodna. Szerintem kisállatként is tragikus egy életet csakis négy fal között élni, ezért viszem ki néha.

Ja és mi a fenéért álmodom én folyton egerekkel?

PáLyázat

Vége az előszűrésnek.

Volt egy pontja a pályázatnak, ahol már olyan gáznak éreztem a kommentelők stílusát a kikerült részletek alatt, hogy arra gondoltam, írok a kiadónak egy szeretném-visszavonni-a-pályázatomat-féle levelet, mert nem akartam, hogy egy kisebbségi komplexusos, random ember elérje, hogy menthetetlenül szarnak lássam a regényemet vagy összetörje a lelkivilágomat úgy, hogy többet ne higgyek magamban és ne tudjak írni. Ugye a pályázat ezen szakaszában kikerülnek az előszűrőn átment részletek, és lehet alájuk kommentelni. Már az elejétől kezdve voltak olyan kommentek, amiket ha én kapok, biztos megsemmisülök egy időre, és voltak is olyan szerzők, akik inkább nem is reagáltak. Nem tudom, miért ment el ilyen irányba egy szimpla irodalmi pályázat, pláne, hogy ez nem is verseny, mert több nyertes is lehet, ha több a jól megírt sztori, ergo a pályázók nem egymás riválisai, és egyáltalán nem indokolt az indulatoskodás. Főként azok a regényrészletek voltak savazva, amik szerelmi történetet ígértek, mert ugye a kiadó nagyrészt Twilight-szintű regényekből tartja fenn magát - kockahasú férfiak a borítókon, szerencsétlen női szereplő, magabiztos férfi, meg egyebek -, és páran hangot adtak annak, hogy unalmas, hogy minden nőről azt feltételezik, hogy ilyesmit akar olvasni. Szóval egyúttal a kiadót is kritizálták, amiért nem nyitott az újdonságra, és nem mérik fel normálisan az olvasói igényeket (amivel nem mondom, hogy egyetértek, hisz a borítók miatt eleve eszembe se jut megvenni a könyveiket, ergo fogalmam sincs, mennyi ebben az igazság, de azt se mondom, hogy nem gondoltam már hasonlót a borítók alapján). A kiadó egy kommentben megjegyezte, hogy a lehurrogások miatt sok olvasó jelezte, hogy már nem is akar véleményt írni az írások alá, mert ezek a megmondóemberek elrontják az egészet, és a pályázat így már nem is arról szól, hogy olvasói megjegyzéseket írnak a látogatók, hanem önjelölt szerkesztőként oktatják ki egymást.

Aztán végül arra jutottam, hogy nem vonom vissza a pályázatomat, mert akkor mindig azon fogok agyalni, vajon átmentem-e volna az előszűrőn. Ki is került a részletem, és bár elégedettséget éreztem, már nem jött rám úgy a szívdobogás, mint négy éve, amikor örömömben még el is sírtam magam, mint aki egy hosszú, sivatagi séta után talál egy működő vízcsapot. Nem kaptam negatív kommenteket, aki írt, az kb. csak pozitívat, de persze a kiadót nem befolyásolják a kommentek, szóval ki is hullottam a következő körben, ennyi vót nekem a pályázat (mondjuk az fura volt, hogy nem oltott le senki, mert már nagyjából rá voltam készülve, hogy ezt meg azt meg fogják kiritizálni, meg hát örültem is volna több olvasói meglátásnak, hogy okosodjak, de sebaj).

A lektori értékelésre próbáltam lelkileg felkészülni, hogy majd okosan reagáljak rá, vagy még okosabban inkább ne is reagáljak rá - négy éve nem bírtam ki, öhhöh -, és bár nem környékezett meg se sírás, se agyvérzés, miközben elolvastam a kritikának már csak kurtasága miatt sem nevezhető lektori megjegyzést (hét mondat), némelyik megállapítás fölött még most is értetlenül görnyedek, és nem tudom eldönteni, azért írták-e azt, amit, mert nem olvasták végig a regényt, vagy azért, mert jobban hangzott, mint azt írni, hogy az emberek nem vevők ilyesmire. Olyan megállapítást is tettek, ami teljesen értelmetlennek hat abban a kategóriában, amiben én írtam, szóval nem tudok építkezni belőle. Sajnálom, hogy nem írhatok konkrétumokat, de tényleg szeretném a névtelenségemet megőrizni. Olyasmit képzeljetek el, hogy mondjuk írtatok egy álomban játszódó történetet (most csak próbálom érzékeltetni), és beleírtátok, hogy a főhősötöket széttépi egy vadállat, de aztán mégis feláll, és megy tovább, és erre megírja nektek a kiadó, hogy képtelenség felállni egy ilyen eset után - te meg gondolod magadban, hogy hát igen, de ez egy álom, szóval miért ne mehetne tovább az ember. Plusz olyan elemeket kifogásoltak, amik elejétől kezdve végigkísérik a regényt, és nagyban a sztori hangulatát képezik, úgyhogy ezeket semmiképp nem gyomlálnám ki a történetből semmilyen kiadó kérésére se, hisz akkor megszűnne a regény lelke, meg tulajdonképpen maga a főszál is.

Persze megírtam erre a hét mondatra egy egyoldalas "reakciót", amiben próbálom a hálás amatőr író látszatát kelteni, miközben megpróbálok érvelni a megállapításaik ellen, és igyekeztem nem úgy fogalmazni, mint aki meg van sértődve, de végül arra jutottam, semmi értelme elküldenem a gondolataimat, mert max megkapnám valami trolltól vagy akár magától a kiadótól, hogy nem viselem jól az elutasítást, és okosabbnak érzem magam olyan embereknél, akik húsz éve a szakmában vannak. Böki a csőrömet, hogy csak azért nem védem meg a történetet, mert úgyse érdekelne senkit, és mert nem is változtatna semmin, de hát evva. Persze ott a lehetősége annak is, hogy totál szarul látok mindent, de az nem most fog kiderülni, nyöhöh.

Egyedül azzal értettem egyet, hogy vannak benne dolgok, amiknek a magyarázására több időt kell szánnom, meg TERMÉSZETESEN azzal a kemény egy mondattal is egyetértettem, ami felsorakoztatott három pozitívumot, hogy az utána jövő nyolcvan negatívum kevésbé fájjon.

Mindenesetre annak örülök, hogy nem a dramaturgiai ívvel volt bajuk, és nem írtak olyat se, hogy tele van logikai hibával az egész - bár most már franc tudja, elolvasták-e egyáltalán -, mert ha ilyesmit írtak volna, az azt jelentené, hogy szerkezetileg - tehát alapjaiban - hibás a történet, ami ezáltal teljes újraírást igényelne, nem "csak" átírást.

Eldöntöttem még korábban, hogy ha idén is kiesek, többet nem pályázom náluk, mert szerintem nem tudnék olyat írni, ami nekik tetszhet, és végül is ne is akarjak olyan kiadónál leszerződni, aminek a könyveihez csak azért mentem múltkor oda a Libriben, hogy megszámoljam a meztelen férfis borítókat, miközben magamban jókat nevetek. Arra gondoltam, hogy szeretném kiadatni önerőből a regényt, mert még ha régen cikinek is számított a magánkiadás, nem várhatom, hogy egy szem kiadó döntsön az írásom és a céljaim kivitelezhetősége felett, a többi kiadó itthon meg tök olyan, mintha nem is élne, meg hát ha J. K. Rowling lepattant száz kiadóról, mit akarjak én a hazai háromtól (jajjj má', hogy mindig mindenki J. K. Rowling kudarcaival biztatja magát...!) Meg hát így legalább beleszólhatok a borítóba is, hihi, és hát valami mencit akarok, valami komorat, valami festettet, valami olyat, hogy amikor az ember a kezébe veszi a könyvet, elgondolkodjon, hogy jól látja-e, mi van a borítón, és amikor rájön, hogy igen, be is tegye a kosarába (okéé, tudom, hogy az egyenesen az üzletpolcra juttatós kiadás a legdrágább, de ábrándozni szabad).

Előtte persze át kell dolgoznom, mert vannak ugye részek, amiket kicsit tovább kellett volna magyarázni, ha lett vóna idő - lehet, facebook-on szerzek hozzá bétaolvasókat is, ehhez külön bátorságra lesz még szükségem -, és addig is gyűjtögetek, meg addig is kiábrándulok belőle és lemondok róla még százszor, aztán százegyedszerre kiadatom.

Blogos kérdések

Ma azt álmodtam, hogy Csé rám írt, én meg - elfeledkezve azon elhatározásomról, hogy többet nem fogok neki visszaírni, ha valaha is rám ír, mert mit képzel magáról, hogy már megint egyik napról a másikra, minden előjel nélkül eltűnt, miközben nem egyszer elmondtam már neki, hogy ő egy fontos személy az életemben, ráadásul szar időszakban tűnt el - visszaírtam neki jókedvűen.

Ma öt hete, hogy nem beszélünk, de hát ki a fene számolja - az igazán szánalmas lenne...!

Már nem érzem fontosnak amúgy - tavaly nyáron intenzívebben megérintett az a két hét kihagyás -, csak néha azért átfut az agyamon... hogy vannak emberek, akiknek csak így ennyi egy kapcsolat... Hogy van egy érzés, ami elnyomja annak tudatát, hogy a másik nem pusztán egy szerelmi tárgy, hanem ugyanúgy egy ember, akinek bár mi nem jelentünk szerelmet, fontos részét képezzük az életének. Ilyenkor tényleg csak megvetéssel tudok gondolni a szerelemre, ami lényegében csak önzőségből és hiúságból csírázik valami magasztosabbnak tartott dologgá, és átverve érzem magam - de ez is biztos csak nézőpont kérdése.

Na, de nem is erről akartam írni, csak hirtelen késztetést éreztem kitúrni ezt a filozófikát.

Játsszunk, játsszunk, játsszunk!

Arra gondoltam, hogy mivel megvan a kétmillió feliratkozóm, és mivel a legutóbbi kérdéseimre reeeengeteg sok ember válaszolgatott, bennem meg megint felhalmozódott egy rakás vajon-ezzel-ki-hogy-van-féle kérdés, most megint ideteszek egy adag kérdőjelet. Az a rengeteg ember, aki legutóbb válaszolt az amúgy még mindig bátran megválaszolható kérdéseimre, kereken hat személy, és a jutalmuk egy hatalmas hubabuba-rózsaszín rágólufi, amit hétfőn Francois inasom fog mindenkinek kiszállítani, ha csak ki nem pukkadnak útközben! Én sajnos ugye nem tudok a postázásban részt venni, mert jelenleg a Kajmán-szigeteken élek (de már megvettem a dimenziós jegyem az Azori-szigetekre, kell a környezetváltozás), de ez most nem fontos.

A lényeg, hogy tényleg köszönöm azoknak, akik kedvet kaptak válaszolgatni, szerintem tök poén ugyanazokra a kérdésekre más-más emberek feleleteit olvasgatni olyan témában, amikről talán sose írt volna magától az adott emberke. És hát nehogy már úgy menjünk el erről a világról, hogy nem derül ki mindenkiről minden...! Igenis fontos tudni, ki mit reagálna, ha miniatűr embereket találna a kajájában, hisz ez is sokat elárul a válaszolóról, ugyebár...! Szhóóval árasszuk el kérdésekkel a világot - úgyis ezért vagyunk ezen a bolygón, és milyen jó, ha néha megválaszolható kérdéseink is vannak...!

A kövi kérdésadagom a blogolásról szól... Amikor blogot írok-olvasok vagy kommentelek valaki bejegyzése alá, vannak bizonyos gondolataim, amik szinte kivétel nélkül minden alkalommal átfutnak az agyamon, például hogy miért is írom én ezt le, vagy most biztos le leszek oltva, és jaj, már megint kéretlenül kommentelek, meg stb., és érdekel, hogy vannak-e mások is, akik hasonló gondolatokkal kísérve császkálnak a blogvilágban. Meg hát végül is a bloggerekben (brr, de trendy ez a szó) annyi közös biztosan van, hogy mindegyiküknek van blogja - aztaaa! -, szóval gondoltam, mókás lenne tudni, ki hogy lát dolgokat a blogolással kapcsolatban, kinek mit jelent a saját kis felülete. Szerintem önmagában tök klassz, hogy van egy ilyen pici közösség, még ha kihalóban van is a személyes blogok műfaja. Elvégre blogot írni sok esetben simán van ugyanolyan személyes, mint egy bőrkötéses füzetbe körmölni, de mégis izgibb egy kicsit azáltal, hogy "kint hagyjuk" a térben idegenek számára úgy, hogy közben megmaradhatunk egy random embernek, és közben mi is büntetlenül beleolvasgathatunk mások hétköznapjaiba megismerve olyan gondolatokat, amikről egyéb esetben csak találgatni tudunk mások arcát elnézegetve buszozás közben. Szóval én tök kivi vagyok.

Belátom, elég mély kérdésre sikeredett egyik-másik, szóval lehet, hogy ezeket a kérdéseket nem fogják olyan rengetegen megválaszolni, mint az előzőket, de olyat is lehet csinálni, hogy egy túl félelmetes kérdésre csak annyit írsz, hogy sántafarkúkukac (vagy valami ilyesmit), és hááttöö azt is látom, hogy kicsit sok kérdésem támadt, úgyhogy nem is muszáj őket egyszerre megválaszolni, lehet felesben, vagy negyedesben, vagy egyenként, vagy sehogy, kinek hogy esik jobban. :)

Na, na, naaaa?

1. Mikor kezdtél el blogolni?

2. Melyik felületen indítottad el az első blogod?

3. Miért kezdtél bele?
4. Jó vagy rossz embernek tartod magad?****

5. Van/volt kézzel írt naplód? Ha még mindig vezeted, miért érzed a blog mellett szükségét?
6. Van kedved pár mondatot megosztani itt egy régi blogodból/naplódból?

7. Van/Volt olyan jellemhibád, amit blogolás közben fedeztél fel? Ha igen, változtattál valamin a felismerés óta?

8. Van olyan pozitív tulajdonságod, amit a blog miatt fedeztél fel?

9. Mennyire engedsz belátást az életedbe az olvasóid számára?

10. Van olyan gondolatod, ami szinte minden bejegyzés megírása alatt átfut az agyadon?

11. Szoktál azon gondolkodni, vajon elítélnek-e az olvasóid az életed / gondolataid / élethez való hozzáállásod / bizonyos bejegyzéseid / közlési stílusod / egyebed miatt? Mennyire érdekel, mit gondolnak rólad mások a bejegyzéseid alapján?
12. Volt már olyan, hogy új blogba kezdtél, hogy meglegyen a tisztalap-érzet? Segített?
13. Ha te nem te lennél, hanem egy random ember, mit állapítanál meg magadról a hat legfrissebb bejegyzésed alapján? 

14. Vissza szoktad olvasni a bejegyzéseidet? Ha igen, miért?

15. Volt olyan időszak, amikor szüneteltetted a blogolást? Ha igen, miért?

16. Hogy érintene, ha rendszerhiba miatt megszűnne a blogod?

17. Mik azok a dolgok, amikről sokáig nem mertél írni, de nem bánod, hogy végül mégis írtál?
18. Szerinted a blogodban tudsz inkább önmagad lenni, vagy megy ez a valóságban is?
19. Van egy "jobb kiadású" Te a fejedben, akivé emberileg válni szeretnél?

20. Van olyan dolgod, amiről a blogodban simán írsz, de zavarna, ha az ismerőseid tudnának róla?

21. Szoktál hirtelen felindulásból írni? Utána törlöd a bejegyzést?
22. Tud a környezeted arról, hogy blogot vezetsz?
23. Szerinted könnyen rád ismerhetne itt egy ismerősöd?
24. Volt már, hogy megijedtél a gondolattól, hogy esetleg egy ismerősöd olvas?
25. Ha törölsz egy bejegyzést, általában milyen okból teszed?
26. Voltak felismeréseid, amik írás közben jöttek?
27. Amikor írni szeretnél, de mégse megy, mit gondolsz, mi lehet a gond?
28. Sok személyes blogot követsz? Mennyi időt töltesz egy nap a blogvilágban?
29. Milyen paranoiás gondolataid támadtak eddig a blogolás miatt?
30. Mi az első gondolatod, amikor meglátod, hogy van egy komment a bejegyzésed alatt?
31. Szeretsz kommentelni mások bejegyzései alá?
32. Összességében mit adott eddig neked a blogírás?
33. Érzel néha késztetést, hogy képet tegyél ki magadról?
34. Mi volt eddig a legintimebb gondolat / történés / tény, amit megosztottál magadból, magadról?
35. Te mit szeretsz leginkább a blogvilágban?
36. Ha nem szeretnéd, hogy az emberek tudják a neved, és adott a zárt blog írásának lehetősége, miért van nyitva a blogod? (már ha nincs zárva, höh)
37. Felmerült benned, mielőtt nekivágtál ennek a kérdéssornak, hogy önhitt dolog azt képzelni, hogy bárkit is érdekelnek a válaszaid?



**** Ez egy fekete-fehérnek tűnő kérdés, amire persze árnyaltabb válaszokat lehet adni. Azt vettem észre - és a magam részéről is tapasztaltam anno -, hogy sokan vívódnak ezzel a kérdéssel, miközben fejlődni szeretnének emberileg, és még ha tudjuk is, hogy összességében jók vagyunk - mert hát a tényleges "rossz emberséghez" is kb. külön képesség kell -, néha mégis meginog a magunkba vetett hitünk. Azért teszem fel ezt a kérdést - még ha nem is tűnik ideillőnek -, mert a blog sok eszmefuttatásunk színtere is, és hát a legtöbb ember (a blogot nem vezetők is, ugye) rengeteget agyal azon, vajon helyesek-e a meglátásai, vajon jól reagált-e egy adott helyzetben, megengedhet-e magának ezt meg azt, vajon rossz ember-e attól, hogy úgy lát dolgokat, ahogy.

Álmok, kakik, emberek

Azt álmodtam, hogy felmondtam én is, Pukkancs is, aztán megbántuk, mert rohadtul nem találtunk másik munkát. Én végül ismeretlen oknál fogva mégis dolgozhattam tovább a cégnél, úgyhogy csak félig volt ez szar ügy.

Meg azt is álmodtam, hogy mivel be vannak zárkózva az emberek, kitaláltam, hogy állatokat fogok tenyészteni, de nem ám a kertben vagy ilyesmi, hanem kint a szabadban, random helyeken, merthogy növelni kell egyes fajok populációját. Így hát a helyi Coop mellett álltam neki a dolognak, miniatűr csigákat és egereket kezdtem szétszórni. Ott voltak mindenütt. Hát, nem tudom, miért pont csigákban és egerekben gondolkodtam, és miért nem medvékben például, de mindegy. Egy-két szarvas azért odamerészkedett, meg követett egy rohadt nagy róka is, amin látszott, hogy kaját vár tőlem, én meg próbáltam nem kimutatni, hogy félek tőle.

Azt is álmodtam, hogy egyik markomban egy kis, koszos tócsát tartva bementem egy kisállatkereskedésbe, hogy vegyek egy dobozt meg szalmát az egeremnek, amivé majd a tócsa fog változni. Az eladólány hülyének nézett, és én is majdnem csalódottan távoztam, de végül tényleg egér lett a löttyből. Sajnos poloskák voltak a szalmában, fizetés után kiesett belőle kettő.

Aztán azt álmodtam, hogy volt egy nő, akitől azt akartam, hogy vallja be, tud repülni, de csak nem akarta, így hát fellőttem a hűtőjét ötszáz méter magasra, miközben épp kapaszkodott bele, és mentem vele én is, szintén a hűtőbe kapaszkodva. Becsapódás előtt két centivel volt csak hajlandó megmenteni engem attól, hogy kilapuljak. Elégedett voltam, de nem mondtam el neki, hogy amúgy én is tudok repülni.

Ma nagyon laza volt a munka, délután már úgy ültem a gép előtt, hogy félretoltam a billentyűzetet, és a franciát tettem magam elé. Néha becsúszott egy kis tennivaló, de alig volt érzékelhető mennyiség. Közben hozott a postás levelet, amitől kicsit elment az életkedvem, mert az örökségünkről volt benne szó, és bár írtam ide róla két bekezdést, inkább ki is töröltem a piklibe. Az ilyen levelektől csak kifutnék a világból, és eltűnnék - na de mostanra visszatért a jókedvem.

Fent vagyok egy levelezős oldalon három-négy éve, de nemigen tartottam ki egyik levelezőtársam mellett se, mert egy idő után mindig házi feladatnak éreztem angolul írni a kilométeres leveleket. Tartottam is egy jó nagy szünetet, de pár hete eszembe jutott, hogy már megint semmit nem foglalkozom az angollal, úgyhogy megújítottam a profilomat. Múlt héten írt is egy amcsi srác, és örültem, mert csak annyit írt, hogy írjunk együtt történetet. Visszaírtam neki, hogy oké, de magyarul, mert én is akarom élvezni. Erre azt írta, hogy: „Jóváhagy. A tudásom növekedésével számítógépes alkalmazást fogok használni”, ezen meg vagy öt percig nevetgéltem, aztán visszaírtam neki, hogy hat mondatot ő ír, hatot én. Tény, hogy eddig csak háromszor váltottunk hat mondatot - persze angolul -, de az első adagjának tökre megörültem, mert vicceset írt, én meg úgyse bírtam volna ki, hogy ne trollkodjam szét a történetünket.

Filmek és sorozatok

Itt volt Pukkancs hétvégén, aztán befejeztük a börtönös sorit. Kicsit elszóltam, hogy nagyon ügyesen tudják, hogy egy évadnak tizennyolc részből kell állnia, mert a harmadik és a negyedik évad is csak nyolc részes volt... Kicsit gyorsítottak a tempón, hiányoltam magyarázatokat, de a végét rendesen lezárták, nem maradt bennem űr. Gondolom, ezzel vége is, összvissz négy évad volt. Kevés sorozat van, ami mellett a végéig sikerült kitartanom.

Megnéztem A nagy pénzrablás-ból is három részt - ugye a Netflix szerint most arra van mindenki rákattanva -, de a második és harmadik epizódot csak azért néztem meg, mert nem akartam az első után kapásból azt mondani, hogy ez nem fog tudni beindulni. Én valahogy nem érzékeltem a lendületet benne annak ellenére se, hogy már az első részben belecsapnak a lecsóba. Nem túl összetett a történet, egysíkúak a karakterek, különösebb motiváció nem hajtja őket a meggazdagodás ígéretén kívül, nekem meg így nem igazán tetszik se könyv, se film. Meg nekem eleve kicsit gyermeteg elképzelésnek tűnik a rablás kivitelezésének terve, kb. babusgatják a túszokat, és a rablóbanda teljesen fennakadt azon, hogy visszalőttek rájuk a rendőrök, merthogy ők ezt nem kalkulálták be. Mondjuk eleve rossz előjel volt, hogy benne van a Top10-ben. Fő bűne a sorinak természetesen az, hogy a böris sorozatban szereplő kedvenc csajom alig pár sort kapott eddig, de tulajdonképpen olyan sok benne a szereplő, hogy mind elvész a tömegben, és senkit nem lehet megkedvelni.

Megnéztem egy részt a Napkeltéből is, de az se tetszett, mert komolytalanok és felületesek benne a szereplők, és nincs semmilyen hangulata az egésznek. Néztem két részt A kiábrándult királylányból is, ami a szokásos, mai rajzfilmek poénkészletét alkalmazza, így nincs túl sok újdonság benne, hiába a középkori és fantasy elemek, plusz lehetne ennek is inkább A motiválatlan királylány a címe. Néztem két részt a Gyilkos esőből is, ami valami dán sori, és nem is volt olyan rossz, de azóta se néztem, pedig ennek már két-három hete. A Csecsebecsékből is néztem két részt evés közben, és egyelőre nem megy semerre a történet, mindenki csak úgy van benne, de azért megvannak a szokásos tinilány-karakterek: a lázadó, naon okos lány, akinek a kedvenc szava a patriarchális (viszont a változatosság kedvéért ő fizikából van otthon, nem a feminista irodalomból), meg a népszerű srác háttérben kókadozó csaja, meg a retro ruhás leszbikus, szóval eddig semmi újdonság. A Sittes élet című sorozat első részét tizenegy percig tudtam ma nézni, az első nyolc percben csak zongora ment, és egy drón röpködött a város fölött szomorúan a hosszúra nyúlt zene miatt. Lehet, hogy jó, de csak 13+ -os, szóval sok újat már nem hiszem, hogy tudna mutatni, testüregmotozós jelenetet meg láttam eleget, és gondolom, a 13+ -ba ilyesmik férnek bele, meg esetleg egy kis orrvérzés, úgyhogy ezt hamar feladtam.
Szóval ezek a netflixes élményeim egy hónapra visszamenőleg.

Viszont most kinéztem két filmet, a Gyagyás gyilkosság-ot (Adam Sandler és Jennifer Aniston) és a Ha tudnád-ot. Utóbbi arról szól, hogy van egy csaj, aki pénzért megírja mások házi dolgozatát, aztán egyszer megkeresi egy srác, hogy neki szerelmes levelet kellene megírni, mert tetszik neki egy lány, aztán ez elmegy odáig, hogy a két csaj már egymással levelezik, csak a fiú a postás, persze a kiszemelt lány nem tud semmit, a levélírós lány meg gondolom, szerelmes lesz, na de hátha nem lőttek le minden poént a trailerben, nyöhöh.

Hjaj, meg megnéztük a Bűbáj herceget szombaton... (spoiler) Grafikailag szerintem nagyon csúnya mese, az énekléseket is inkább hagyták volna ki, plusz a Disney-hercegnők mind buta ribik benne (mondjuk az életben is kb. ilyenek lennének azzal az életképtelen hozzáállással, amivel viseltettek a saját Disney-verziójú sztorijaikban), a főszereplő csaj meg egy kleptomániás kalandor, aki lenézi a Disney-hercegnőket, de végül ugyanolyan pinuka lesz belőle, mint amilyen Hamupipőke, Hófehérke és Csipkerózsika. Az egyetlen ötletes rész - erdei óriás-sunák színesre festve - pedig úgy lógott ki a filmből, mintha egy teljesen másik meséhez tartozna, de az is max tíz percig tartott.

Na, abbahagyom, mert annyit kritizálom itt a műveket, hogy már antipatikának érzem magam. Meg ammmis kit érdekel, miket nézek, nem nézek, igaz-e!

Anyák napja

Anyák napi tepertővel, karamellás pudinggal és egy-egy puszival véget vetettem a köztem és anya-mama közt lévő feszültségnek (illetve mama semmit nem érzékelt belőle, haha, de sebaj). Nem vagyok haragtartó típus, és az utóbbi két hétben beláttam, hogy anyának sok olyan hibája van, amit ő nem lát magában, és így hiába is várnám, hogy kezdeményezzen nálam egy lelkizős beszélgetéssel - pláne, hogy az ilyesmi sose ment neki. Rövid az életünk, és még kevesebb van hátra, nem akarom haragban eltölteni az időt, nem akarok később bánkódni, amiért nem tudtam okosan viselkedni a kapcsolatunkban. Igazából nagyon szeretem anyát, máig el-elfantáziálok arról, hogy egy nagyobb összeget ráfordítva totálisan felújítom a szobáját vagy ilyesmi (jóóó, azt most hagyjuk, hogy mikor fogok tettlegesen is eljutni odáig), szóval szeretném, hogy boldog legyen, szeretném, hogy neki is adjon az élet valami örömet, és ne mindig csak elvegyen. Nem akarok én is olyasmi lenni számára, ami elveszett.

Matrikák

Láttátok, hogy Messengeren meg lehet csinálni a saját matricánkat?

Ez a karanténos verzióm, mert nem vasalom a hajam (oké, a rúzzsal csaltam kicsit, ha már megfelelő rucit nem találtam magamnak):

Tök ari.

Pukkancs mutatta, aztán az összeset elküldtük egymásnak, némelyikre rácsodálkoztunk, hogy haha, tényleg ilyen arcot szoktál vágni.

Pukkancsé is nagyon jó, az övéi közül ez a kedvencem:

Nektek milyeeeen?

Ezt a sárga bizbaszt kell keresni, bár unokaöcsémnek például nincs ilyenje, se "i" betűje a jobb felső sarokban, szóval valószínűleg nem mindenkinek ugyanaz a messenger van letöltve.