Grat

Vasárnap délelőtt még úgy tűnt, sikerült mindent tisztáznom. Ledobtam magamról az érzelmi felelősséget, és ő fel is fogta, elfogadta, hogy részemről ez az egész nem működőképes. Erre a találkozó első tíz percében háromszor is ösztönösen a keze után nyúltam (?!), mind a háromszor észrevette, és harmadszorra megfogta a kezem. Onnantól a hat-hét órán át tartó találka hátralévő részében egymásba kapaszkodtunk. Nem csináltunk semmit egyébként, és épp csak belekezdtünk ebbe a témába, de nem vittük végig, mindenesetre azt hiszem, sikerült totálisan összezavarnom szerencsétlent - pláne, hogy búcsúzáskor megcsókoltam, mert láttam rajta, hogy szeretné. Most már nem kételkedem abban, hogy odavan értem, meg abban se, hogy nem vagyok normális.

Ez az egész a Pukkancs-időszak elejét idézi.

Velem nem szabad kezdeni. Komolyan, senkinek nem szabadna rám bíznia magát ilyen szinten, mert török-zúzok - attól vagyok szemét állat, hogy nem tudok... elég önző lenni...

Trampligörl

Álmomban olyan helyen éltem, ami nem volt ismerős, a bútorok a kertben álltak, nem tudtam, hogy néz ki az anyám és milyen személyiség, Csé az ajtóban várta, hogy elkészüljek a moziba, és mindeközben belehallottam egy fekete kölyökmacska gondolataiba (hú, ez de jó fülszöveg lenne). Éppen azt narrálta, hogy a gazdája bezárta őt és az anyukáját a csendes szobába, és hogy tudja, ez azt jelenti, feleslegessé váltak, és fel fogják őket akasztani. Meg is jelent lelki szemeim előtt a csendes szoba, láttam belülről, hogy valójában egy lomoknak fenntartott, régi fészer, és láttam a két fekete macskát is, amint szaglásznak, keresik a kijutási lehetőséget. Aztán újra csak azt láttam, ami előttem van, egy pipereasztal előtt álltam, amitől a fészer csupán néhány méterre volt. Célba is vettem, meggyúrtam a kiscicát - nagyon édes, okos és bújós volt -, megsimiztem az anyukáját, aztán kiengedtem őket. Ezután elfogott a pánik, hogy a gazdájuk mindjárt hazaér, és mit fog szólni ehhez, úgyhogy mondtam Csének, hogy húzzunk el gyorsan, de aztán meggondoltam magam, mert elfelejtettem kivasalni a hajam (öööhh, ez vagyok én). Amikor indultunk volna, nyílt a kertkapu, és belépett rajta valaki, én pedig igyekeztem úgy tenni, mintha ismerném az érkezőt. Emlékszem, átfutott az agyamon, hogy: „Vajon ő az anyám?”, és végül kockáztatva megöleltem őt. Visszaölelt, de volt egy ijesztő kisugárzása, mint azoknak az embereknek, akik az erdőben élnek, és azt várják, hogy viaszba önthessék az átutazókat. Végül nem történt semmi baj, bár eléggé értetlen volt, amikor meglátta, hogy eltűntek a macskák. Nem tudtam nem őszinte lenni, így kifakadtam, hogy én nagyon bírom azokat a macskákat, nem akarom, hogy bajuk legyen, így elengedtem őket.

Aztán arra ébredtem fel, hogy egy poloska zümmög iszonyat hangosan a fejem körül, úgyhogy kipattantam az ágyból, felkapcsoltam a villanyt (nem lett meg a dög), és lementem pisilni. Közben az jutott eszembe, hogy mivel továbbra sincs kedvem elmenni Cséig, inkább megírom neki, hogy jöjjön fel ő Pestre, mozizzunk egyet, meg ilyenek. Meg is írtam neki, hogy nem akarok ottalvósan találkozni, és ne haragudjon, amiért variálok. Azt kérdezte, mikor jöjjön, de azt éreztem, hogy az se lenne jó, ha feljönne, hiszen ha továbbra is a jelenlegi érzések és gondolatok keringenek bennem, a jövőhét is arról fog szólni, hogy nekem ez nem megy, ezt pedig nem lehet sokáig húzni, nem akarom, hogy Csé megint sérüljön miattam (én a helyében amúgy szóba se állnék magammal, mert miközben én itt azt gondolom, hogy esélyt adok egy kapcsolatnak, valójában ő is csak az esélyeket adja már nyolcvanadik alkalommal).

Visszaírtam neki, hogy igazából az a bajom, hogy nem tudom, ilyen távolsággal és az én életmódommal hogyan bontakozhatna ki ebből az egészből kapcsolat. Továbbra is találkozni akart, mondván, ez nem chattéma. Ezt mondjuk, hogy mi chat- és nem chattéma, sose értettem, de oké, szóval holnap felvonatozik.

Kicsit megkönnyebbültem, hogy leírtam ezt neki, és azóta is beszélünk, már vagy négy-öt órája, és még ha elvileg nem is erről, de egyéb komolyabb kapcsolati témákkal körüljárjuk egymás sérelmeit - szóval most nem poénkodásokból és matricákból áll a chatablak.

Azt hiszem, kereshetem a kifogásokat, meg a hibáit, de a valóság az, hogy nem tudok normálisan nyitni, és Rú után már durván kritikus szemmel nézem a dolgokat, nincs már annyi türelmem. Az a baj, hogy múltkor olyasmit csinált, amitől kb. visszacsöppentem a múltba, Rú ágyába, és újraéltem érzéseket, és ez kb. megsemmisítette bennem azt a maradék, csodának nevezett egy százalékot. És sajnos azon se tudok túllendülni, hogy rohadt messze lakik, bennem pedig nincs motiváció ahhoz, hogy átmenjek.

Lehet, nem az esetem, és azért adtam fel magamban ezt ilyen gyorsan, de nem tudom, létezik-e még esetem bárhol is a világban. Nem tudnék fejben se összerakni egy férfit, aki kedvemre való lenne minden téren olyan szinten, hogy ennyit fáradjak érte. Anno Rúhoz is én mentem át minden hétvégén, mert ő nem jöhetett hozzánk a macskaallergiája miatt, és bár az is megvolt másfél órás utazás (csak oda), nem éreztem tehernek, egyszer se jutott eszembe, hogy nem akarok menni - de hát megváltoztam.

Azt is tudom, hogy ha szerelmes lennék, a távolság se jelentene gondot, mert akkor leköltözhetnék Cséhez, akitől a vonatállomás negyed óra sétára van, és a vonat nem csak a Délibe megy onnan, hanem a munkahelyemhez közel eső buszpályaudvarnál is megáll. De ahhoz, hogy idáig eljussunk, ki kellene bontakoznia valaminek, de úgy nem fog, ha sosincs kedvem átmenni. Amíg tartottak az ünnepek, és tudtam, hogy még rányomok egy hét betegszabit is, átmentem mindenféle szar gondolat nélkül, de már egyszerűen nem vagyok képes rá, túl fáradt vagyok, és azt érzem, tényleg nincs szükségem kapcsolatra.

Szerintem holnap csak félig merek majd őszinte lenni, Csé pedig majd bedob ötleteket arra, hogyan bontakoztassuk ki a kapcsinkat, én pedig továbbra sem fogok hinni ebben az egészben.

Reggel, miközben lemondtam a mait, átfutott az agyamon a kérdés, vajon egyedül és magányosan fogok-e megrohadni. Még nem érzem magam magányosnak, jól elvagyok egyedül, de mi van, ha egyszer megbánom az életem...?

Rájöttem, hogy ha kapcsolatokról van szó, nagyon nehezen fogalmazom meg a gondolataimat, továbbra sem tudom, mi normális és mi nem, és ugyanolyan ostobán viselkedek, mint kamaszkoromban. Sőt, rosszabb vagyok, mert menekülés közben tramplin átgázolok Csén, vagy a másik véglet, hogy kussban maradok, amikor nem kéne.

Csüggeteg

Nem tudom, mit gondoljak Cséről.

Tulajdonképpen nem is kellene gondolkodnom, mert azt érzem, részemről ez nem fog menni. Az utóbbi két napban próbáltam neki megmondani, hogy ha alig beszélünk, ez egy eleve üres és semmilyen valami kettőnk között, mert nincs benne természetesség, inger és mélység. Sajnos azt sem tudom, mely gondolataimat szülik a Rú mellett beszerzett sérüléseim, és melyek azok, amik valós alapon nyugszanak, de hajlok afelé, hogy ha egyszer úgy érzem, valami nem stimmel, akkor valami tényleg nem stimmel.

Persze mentegetőzött, próbálta megmagyarázni, én meg hagytam, mert nem volt kedvem alapvető dolgokról még több oktatást tartani.

Van még más is, ami nagyon nem tetszik, de nem mertem neki konkrétan leírni, csak próbáltam rávezetni, de ő az a fajta, aki csak akkor lát meg valamit, ha egy magabiztos mozdulattal az arcába tolod.

Mindenesetre azt azért leszögeztem neki, hogy nem vagyunk együtt, részemről ez egy megpróbálás. Valójában abszurd hülyeség az egész, nem kellett volna belemennem. Eleve nem jó a sorrend.

Ő egy nagyon fura ember egyébként, tudom róla, hogy ragaszkodik hozzám, mert amikor komolyabb témákkal állok elő, mint amilyen ez is, teljesen ráparázik, hogy elveszít, ugyanakkor soha nem bókol, nem udvarol, már nem is flörtöl, lényegében nem mond semmit, amitől különb lenne egy havernál. Én meg nem fogom mondani neki, hogy bókoljon, mert ha nem jön zsigerből, akkor nincs is rá szükségem.

Folyamatosan érzem, hogy más vérmérsékletűek vagyunk, látom, hogy nem tud kezelni (például amikor rápánikoltam az írásra, egy jó szót nem tudott mondani, csak elhülyülte), és sokszor eszembe jut, hogy ha belemegyek egy kapcsolatba, annak ennél sokkal, de sokkal többnek kell lennie, minden téren. Az igazság az, hogy kilencvenkilenc százalékig biztos voltam abban, hogy nem fogunk mi működni együtt, a maradék egy százalékot meg a csodára bíztam, de nem következett be. Ez a valami kettőnk között nincs rám pozitív hatással, nem tölt fel, és tudom, hogy nincs meg az ereje ahhoz, hogy ez másként legyen.

Holnap mégis megyek hozzá, mert gyáva vagyok máris visszalépni. Tudom, hogy azt mondaná, nem adtam neki elég lehetőséget - bár szerintem ha más szűz lánynak mondja azt, amit legutóbb nekem mondott, egyből hoppon maradt volna (ez olyan megdöbbentő butaság volt részéről, hogy inkább le se írom, és bár nem reagáltam le úgy, ahogy kellett volna, azért erősen megmaradt bennem a dolog).

Eltávolodtam már ettől az egésztől, és lehangol, hogy megint mennem kell valahova, pedig nincs kedvem. Fáradt vagyok, és néha nem kapok rendesen levegőt, olyankor aztán rám tör a köhögésroham - de persze kit érdekel, csak menjek át.

Szeretnék túl lenni, és újra szabadnak érezni magam.

Némán sorvadozom a monitor mögött

Ez a hét elég lelombozó volt.

Miután megmondtam Kolnak, hogy ne várjon tőlem semmit, átfordult feketébe az aurája. Minden apróságon behisztizik, csapkod, mint egy kamasz, és iszonyat kelletlenül és leereszkedően kommunikál az emberekkel - de legalább kommunikál velük, engem viszont olyan szinten ignorál, hogy akkor se néz rám, ha hozzá beszélek.

Az új kolléga is furcsa lett. Eleinte tök ari volt, viccelődött, figyelt rám, mint emberre, és úgy kb. két hete rám is írt chaten, hogy jobban vagyok-e köhögés ügyileg - lett is ebből egy többórás beszélgetés. Nem is tudom, hogy jutottunk el a kapcsolat-témáig, leírtuk az általános nézeteinket erről-arról, aztán a végén megkérdezte, van-e valakim. Mondtam neki, hogy van valaki, akivel van valami, de nem tudom, mi (eheh), mire odahányta nekem, hogy akkor hagylak is, beszélgessél csak Mr XY-nal, nehogy az legyen, hogy miattam elhanyagolod. Megláttam ezt az üzenetet, és rám tört a nevetés, na, mondom, ez se normális. Megkérdeztem, hogy ez most mégis mi volt - mármint azon kívül, hogy életünkben először beszélgettünk el normálisan -, barátnője van, aztán még ő irkál nekem ilyeneket. Azóta nem igazán barátkozik velem, többnyire ő is semmibe vesz, max véletlen téved rám a tekintete.

Szóval ha valaki hozzám szól bent a csapatból, az csak azért van, mert kell neki valami, amúgy meg emberileg nem is létezem. Ez a hely alapjáraton nagyon férfiközpontú, így többnyire a férfiak csak egymással kommunikálnak, miközben a nők elé ledobják a papírokat, habár ma "vitába" szálltam Fatuskóval a melegekkel kapcsolatban (nem tudtam szó nélkül hagyni a kijelentését, miszerint a melegség betegség), és nem tudott ledominálni, szóval ezt elégedetten nyugtáztam magamban. Nem sikerült becsomagolnia a butus asszisztens dobozkába.

Szóval összességében eléggé lehangoló a társaság. Már annyira se szeretek bejárni, mint eddig. Kifejezetten bele tud ebbe némulni a lelkem, azt hiszem, ezt hívják szomorúságnak. Rossz, hogy nincs kivel összenézni, amikor valakik balhéznak körülöttünk, senkivel nem lehet viccelődni, senkire nem lehet ráírni a belsős chaten, hogy mizu, csak a munka létezik, a farokméregetés, meg az érdektelenség.

Sebaj, nem hagyom, hogy a munkahelyi dolgok meghatározzák a hangulatomat, csak hát nem volt olyan jó felismerni ezt a helyzetet. Folyton változik a társaság. Valaki elmegy, valaki személyiséget vált.

Rú

Rú egy nagy kérdőjel a múltamban, nincs nap, hogy ne jutna eszembe. A Csével való legutóbbi találkánk óta viszont nem csak gyenge fuvallatként fordul egyet-egyet a fejemben, hanem képes vagyok hosszasan eltűnődni rajta. Néha eszembe jut, mennyire szerelmes voltam belé, hogy mennyire tetszett, hogy mennyire az esetem volt a sötét hajával és szemével, meg a gitárjával, és hogy azok az érzések, amiket ő generált bennem, azóta se jöttek elő - hogy valaki úgy hasson rám, hogy kiugrik tőle a szívem, remeg a szám, remeg a gyomrom és folyamatosan zavarban vagyok a jelenlétében.

Nem tudom, hogyan szeretett engem, hogy mi volt valójában a lelkében, és hogy miért nem jutottunk el soha a szexig; hogy vajon fizikailag mi volt őszinte és mi nem, és nem tudom, tényleg az elején történt, gumi okozta kókadás és egy esetlegesen ebből származó önértékelési zavar nyírta-e ki végül a kapcsolatunkat, vagy szimplán nem jöttem be neki eléggé - meg persze eszembe jutott az is utólag, hogy esetleg meleg -, szóval tényleg fogalmam sincs semmiről, és bár a szerelem-rész egy nagy homály mindezek miatt, azt azért tudom, hogy valamiféle módon mégiscsak szeretett... 

Rú középsulis osztálytársam volt öt éven át. Az első félidőben egyáltalán nem érdeklődtünk egymás iránt, ő egy kis dedós volt a barátaival együtt, én meg egy antiszoc az elszigetelődött barinőimmel együtt - szóval megvoltak a klikkek. Ő a gólyatáboros klikkben volt, tudjátok, a még suli előtt összeverődött arcok csoportjában, amiben a lányok odavannak a fiúkért, a fiúk pedig elviselik a lányokat, de amúgy inkább egymás barátságáért vannak oda. Rúnak sokáig hosszú haja volt, sokszor behozta a gitárját, és szünetekben RHCP-t pengetett. Nekem valami titokzatos oknál fogva alapjáraton tetszett, ha egy fiú tudott gitározni, és akkoriban, amikor én kilencedikes voltam, még sok fiút lehetett gitárral a hátán látni - mondjuk nekem akkortájt pont egy másik gitáros fiú tetszett, de ő két évvel feljebb járt, és soha egy szót nem váltottam vele.

Egyszer, még kilencedikben, azt álmodtam, hogy Rú gitározott nekem, aztán megölelt, és akkor felébredvén nagyon elcsodálkoztam magamon. Emiatt volt egy háromnapos fellángolásom, melynek következtében sűrűbben gondoltam rá, de ami aztán ki is hunyt, mintha soha nem is lett volna. Aztán tizenegyedikben elkezdtünk MSN-ezni (hahah) azzal az indítékkal, hogy átküld nekem egy Muse-számot (szerintem a Butterflies and Hurricanes lehetett, mert akkoriban írtam egy gagyi regényt, és azt akartam a filmváltozat egyik jelenete alá - fő a pozitív hozzáállás), majd szerelmes verseket kezdtünk írni egymásnak myvipen (hahah), meg elhívott egy koncertjükre, aztán randiztunk, és elkezdtünk járni. Az első egy-két hónapban volt bennem egy kis pánik, mert nem éreztem magam olyan szerelmesnek, hogy kapcsolatban akarjak lenni (eheh), de a rózsaszín köd észrevétlenül ereszkedett le rám, és nyárra totálisan bekebelezett.

Azon a nyáron rendszeresen kijártunk a Deákra, és kb. ruhás szexeltünk a fűben, mindenki szeme láttára - egyszer oda is jött hozzánk egy hapsi, hogy ha szeretnénk a fotókat, amiket rólunk csinált, küldjünk neki e-mailt (öh, azok a képek brutálisak voltak, szerintem most elvinnének, ha ilyet csinálnék valakivel nyilvánosan...). Majdnem hat és fél évig voltunk együtt, és az első négy évben fix program volt, hogy vagy egész nap sétáltunk és csókolóztunk, vagy az ágyán feküdtünk, és csak egymással foglalkoztunk - hülyéskedtünk, dumcsiztunk vagy épp megmutattuk egymásnak magunkat kicsit jobban -, és nagyon ritkán szakította ezt meg sorozat vagy film. Olyan békességet éreztünk egymás mellett, hogy sokszor akkor is el tudtunk aludni, ha nem voltunk álmosak, egyszerűen csak összebújtunk, és el se engedtük egymást. Éjszaka is, ha aludtunk, Rú mindig átölelt - sose volt az, hogy tíz perc után elengedett, mert neki kényelmetlen lett volna rám csimpaszkodni. A suliban mi voltunk az a pár, akik szünetekben és az órákba lógva félrehúzódtak a titkos sarkokba smárolni és fogdosni egymást, és szerettem érezni a kezemmel is, hogy Rú be van indulva.

Ezeket a dolgokat nagyon szerettem a kapcsolatunkban, ilyenkor azt éreztem, hogy odavan értem. Ugyanakkor ezek is tették számomra teljesen érthetetlenné mindazt, amit Rú a hálószobában művelt négy fal között, ha esetleg egy csókolózás elfajult, és szexre került - volna - a sor. Nem értettem, és máig nem értem azt a sorozatos kudarcot, amiről nem akart beszélni, és amiről nem mertem faggatni, csak jó barátnő módjára türelmesen vártam.

Ahogy telt az idő, én, aki alapjáraton önbizalomhiánnyal indultam neki a kapcsolatnak egyre inkább leépültem önértékelésileg - volt, hogy titokban sírtam mellette az ágyban lámpaoltás után, reggel pedig szintén titokban dühös voltam rá, és alig vártam, hogy hazamehessek. Két év után figyelmeztettem, hogy ha nem csinál valamit, előbb-utóbb eljön az a pont, amikor már nem fog érdekelni vele a szex, és nem azért, mert nem fogom szeretni, hanem mert elmúlik bennem a késztetés, kialszik a láng. Egyszer megkértem, hogy menjen el pszichológushoz, és bár elvileg négyszer elment valakihez, szerintem nem volt igaz, mert nem hagyta, hogy elkísérjem, és nem akart róla egy mukkot se beszélni. Közben ott voltak az egyéb tényezők, például hogy minden egyes évben elfelejtette a szülinapomat, nem mutatott be soha a barátainak, az ágyban már nem akart úgy felfalni, mint az iskolában, nem viszonozta az odaadásomat, és intuitív módon rohadtul tudtam, hogy sok találkát nem rosszullét miatt mond le, hanem mert inkább számítógépezni akar.

Az ötödik évben még volt egy-két kisebb próbálkozásunk a szexre, de én már nem hittem abban, hogy jutunk bármire is, és már csókolózni se szerettem. Az ágyban fetrengéseket felváltotta az, hogy míg ő az asztali gépen játszott, én az ágyban ülve írtam vagy Simseztem a laptopon. Aztán megismertem Pukkancsot, aki mellett már nem éreztem azt a fajta magányt, ami lényegében Rú mellett végigkísért. Pukkancs személyében lett egy kurva jó barim, akivel szerettem lenni, Rú szerepe az életemben pedig fakulni kezdett, és bár továbbra is összebújva aludtunk, már inkább csak úgy megvoltunk egymás mellett. Azt hiszem, még szerelmes voltam belé, amikor szakítottam vele, mert egyrészt beláttam, hogy ez a kapcsi végleg megrekedt, másrészt Pukkancs kivetette rám a hálóját, és nem volt kedvem tiltakozni, meg olyan szövegekkel ellenállni, hogy de nekem van barátom.

Pukkancs akkoriban megmutatta nekem, milyen az, ha valaki tényleg kívánja a másikat, és bár Rú is nagyon szenvedélyes tudott lenni, Pukkancs őszinte mohóságának nyomába sem ért. Pukkancs mellett mindig kívánatosnak éreztem magam, még fényes nappal is.

Eltelt négy év, és azóta nem láttam olyan fiút, aki különösebb hatást gyakorolt volna rám, habár tény, hogy Rú kiirtotta belőlem a naivitást, meg talán a fellángolás képességét is. Már sokkal tudatosabban nézem az embereket és vizsgálom az érzéseimet.

És most itt van Csé, aki egy teljesen más kategória, mint amilyen Rú vagy Pukkancs volt. Sokkal nyugodtabb és visszafogottabb, nem esik úgy nekem, ahogy szeretném, nem érzek irányából különösebb szenvedélyt, és nem akarok levetkőzni előtte fényes nappal - megint minden nap az jár a fejemben, hogy nem vagyok elég kívánatos, és megint félve állok a tükör elé. Abba meg bele se megyek, hogy napok óta alig beszélünk, de azért hétvégén elvileg megyek hozzá - számomra ez megint egy totális képzavar, és egyre inkább érzek késztetést arra, hogy megkérdezzem tőle, mit is akarunk egymástól tulajdonképp.

Ma rákerestem Rúra facebook-on, de eltűnt. Beírtam a google-be a nevét, aztán az kidobott egy videót, amiben gitáron kíséri azt a haverját, akit ma pont láttam hazafelé. Tavalyi videó, nem ő töltötte fel - Rú, aki folyton a hálón lógott, totálisan eltűnt az internetről.

Ma, hazafelé az fogalmazódott meg bennem, hogy már nem haragszom rá. Minden, amit gondoltam róla utólag, megkérdőjeleződött bennem, és már úgy érzem, nincs jogom ítélkezni fölötte. Szarul csináltuk a dolgokat, mert nem csak a szex, meg a kapcsolatosdi, de a kommunikáció terén is tapasztalatlanok voltunk. Bármi is volt a fejében, nem tehetett róla, én pedig minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy neki jó legyen.

Téli versek jókedv ellen

Felkeltem, olvastam kicsit, aztán megint aludni akartam - nem ment, habár kifolyt a nyálam. Mindenesetre kint ugatott a kutya, megállás nélkül azt pampogta: „Hé, látom ám, ahogy ott állsz és szerteágazol, válaszolj, ne nézz hülyének!”, és miközben azon gondolkodtam, milyen furák mostanában a fák, elkezdtem magamban költeni, úgyhogy a telefonért nyúltam, hogy csodás soraimat virtujál-papírra vessem.

Arra ébredtem, hogy

a nap mindkét ablakom előtt

közvetlenül áll ma

de fénykarjait nem nyújtja be a szobába

Odakint vakfehér fedi el a tájat

Nem látok kocsikat, házakat, se fákat

Idebent a sötét rántja rám a falat

Az ágy szélén ülve érzem

Hogy a padló moccan a lábam alatt

Csúszni kezd a talpam le a parkettáról

Hátraesek, elnyúlok az ágyon

Mi alattam volt eddig

most már fölöttem lebeg

Alattam sincs más

csak a mennyezet

Ilyen ez a cseszett tél

mint egy meglepi-bomba

A lelkem tépi szét belülről

néma atomokra.

***

Még sosem láttam ilyen fehérnek a fákat

Nem hullott a hó

de mégis mind sápadt

Vastag köd takarja előlem az utat

Mintha a távolban botladozna egy homályos alak

Nincs neki arca, csak fekete háta

Sietek mögötte, megyek utána

Nem jutunk semerre

mintha nem is látna

Lehet, szeme sincsen

hisz nekimegy a fáknak

Vánszorog erőtlen

talán nem is él már

Talán én is ilyen vagyok -

bukdácsolok némán.

Érettségin, ha majd kérdezik, mire gondolt közben a költő, nyugodtan lehet mondani, hogy valójában nem volt depressziós, csak így jöttek ki a rímek - mer' hát tényleg (esetleg még hozzá lehet tenni, hogy a második a hajnali munkába való menetelt írja le).

A böriben

Munkás bejegyzés következik, és ismétlek egy kicsit, mert tutira nem lehet követni, amiket néha összehordok.

Ősszel ugye Pörgő Jocó bedobta, hogy ő felmond, mire a tulaj talált a helyére valakit, de aztán Pörgő Jocó meggondolta magát, viszont a helyére talált ember maradt. Ez az ember - senki nem érti, miért - a többi vezető fölé lett helyezve, és a tulajon kívül senki nem szívleli különösebben, mert nem csinál semmit, csak a száját jártatja mindenkit hülyének nézve, de néha még azt se. Amikor idekerült, aktivizálta magát annyira, hogy mindenkit kifaggatott, mit csinál, és hogy a feladatai mennyi időt vesznek igénybe, és bár én elég egyértelműen kiveszem a részem a munkából, egy kicsit elkezdtem aggódni, mert nagyon úgy tűnt, azt lesi, kit lehetne kirakni, kinek a pozícióján lehetne spórolni.

Minden héten van bent egy vezetőségi ülés, ami azt jelenti, hogy a rettenetesen keményen dolgozó, vezető pozícióban lévő emberek összeülnek a nyakkendőjüket simítgatva, és megbeszélik nagy ügyesen, hogyan lehetne jobban kihasználni a dolgozókat és ezáltal több pénzt kaszálni. Ez az ősszel felvett tuskó meg osztja az észt, és az embert és annak igyekezetét nem látva senki pozíciója mögött lekicsinylően elmondja, kinek férne bele több munka az idejébe.

Ezen a héten is lezajlott ez a nagyokosoktól túltengett csoportos faszverés, majd közvetlenül ezután behívták az egyik pénzügyes lányt - ketten voltak -, és közölték vele, hogy megszűnik a pozíciója, másnap már nem kell jönni. Ezután a maradék négy asszisztenst hívogatták be felváltva, hogy azt az egyértelmű hülyeséget előadják nekünk, hogy a csajnak nem volt annyi feladata, hogy szükség legyen rá, ezért közös megegyezéssel megszüntették a munkaviszonyát. Engem a pénzügyi vezető hívott be, akinek szintén a faszverés a legkedvesebb munkahelyi elfoglaltsága, de most se volt kedvem szó nélkül bólogatni, úgyhogy néha félbeszakítottam olyan megjegyzésekkel, mint például hogy szóval itt így mennek a dolgok, kirakjátok az embert egyik napról a másikra, meg tök jó, hogy a felmondási idő nem működik oda-vissza, és szerintem pedig eléggé szükség volt rá is, de mindegy. Állította, hogy nem kirúgták, hanem megszűnt a feladatköre, úgyhogy bólogatva nevettem egyet az arcába, hogy lássa, nem vagyok hülye, megköszöntem az infót, aztán otthagytam.

Komolyan nem értem, miért pont a borítékkal együtt is csak nettó százötvenet kereső csajon akarnak spórolni ahelyett, hogy a hat-hétszázezreket kereső vezetőségből raknának ki simán kettőt-hármat. Volt aztán egy pénzügyes meeting, amire csak az asszisztenseket hívták be, ott aztán elmondták, hogy a kirakott csaj munkájának egyik részét Pukkancs kapja meg, a másik részét pedig egy másik asszisztens. Pukkancs nyeldeste a kurva anyázást magában, meg a másik nő is elég szerencsétlen arcot vágott. A pénzügyes vezető nagyon nagy arccal mondta a magáét, hogy ez simán működni fog, mert mindenkinek minden belefér az idejébe (mert ő aztán rohadtul tudja, meg látja, ki mennyit gürizik), úgyhogy a vicc kedvéért rákérdeztem, átgondolták-e ezt szabadságolás szempontjából is - merthogy ezentúl majd nem csak a csapatunkon belül lévő három emberhez kell alkalmazkodnunk, hanem a másik két osztály asszisztenseihez is, és majd amikor X szabira megy, vagy beteg lesz, vagy beteg lesz a gyereke, akkor ki fog agyvérzést kapni, amiért még az ő feladatát is a nyakába teszik? Erre jött az, hogy majd a maradék egy pénzügyes asszisztens helyett én fogok számlázni, ha úgy adódik, én meg nevettem egyet, hogy na persze. Aztán ennyi volt a nagy metttingelés, amiknek úgyis mindig az a lényege, hogy csak bólogatni lehet, mert úgyse érdekel senkit, ha neked nem tetszik valami. Utána a két nő, akiknek amúgy gyerekeik vannak, kimentek a szabadságolásról susmusolni, és eléggé felhúzták magukat az egybeeső iskolaszünetek miatt, úgyhogy elégedett voltam, hogy nem fogják hagyni magukat.

Nekem a pénzüggyel már eddig is ki volt a tököm, mert szeretik visszadobni rám a munkát, ezen a héten viszont már tényleg nevetségesen sokat zaklatott a pénzügyi vezető. Egyik nap végén, amikor én még nagyban úsztam, ő pedig már hazafelé készülődött, rám írt chaten, hogy másnap ilyen-olyan számlázási, meg postázási programok lesznek telepítve a gépemre, és ezen úgy felidegesítettem magam, hogy hirtelen felindulásból bemásoltam Pörgő Jocónak ezt a dumát, és tettem pár megjegyzést arra, milyen okosak voltak, hogy kirakták a pénzügyes csajt. Pörgő Jocó aztán nézett egyet azon, hogy miket fognak telepíteni a gépemre, és megjegyezte az ősszel felvett fatuskónak, hogy Róka idejébe nem fog ilyesmi beleférni. Mondjuk ahogy elnézem, Pörgő Jocónak sincs sokkal több szava, mint nekem.

Szóval ez most megint olyasmi, ami miatt nem érzem fixnek ezt a helyet. Ahányszor meglátom egy álláshirdetésben, hogy számlázni kell, átgörgetem ezerrel, mert anno számláztam keresztapám cégében, és rohadt unalmas volt. Nem akarnék pénzügyes lenni, máskülönben olyan állást kerestem volna.

Viszont az angol ma is eszembe jutott, már csak azért is, mert a héten Pukkancs beiratkozott egy újabb tanfolyamra, és erről eszembe jutott, hogy nálam még mindig áll ez a téma, pedig ideje lenne lépnem valamit. Jó lenne, ha meg mernék szólalni angolul, mert úgy érzem, ennek hiánya sok jobb lehetőségtől elvág, például maradhatnék a logisztikában, ha már ennyire nem tudok kimászni belőle, de kereshetnék benne kétszer ennyit is.

Január harmadik hete

Hétvége van, és én itthon vagyok, ami azt jelenti, hogy a hónap első hetében találkoztam kétszer a fijúmmal (?), és azóta egyszer se. Múlthét hétvégén ugye azért nem mentem hozzá, mert az írásra koncentráltam, és bár akkor még úgy voltam vele, majd ezen a héten megyek, végül nem jutott rá energiám. Ez a hét is húzós volt, nem csak amiatt, hogy esténként még tornáztattam az agyam, hanem mert Kol lebetegedett, és így szétoszlottak ránk a feladatai.

Tulajdonképpen a héten keveset is beszéltem Csével, napközben se időm, se ingerem nem volt neki írni, esténként pedig vagy a semmiről chateltünk jó nagy szüneteket közbeékelve, vagy nem chateltünk, mert épp a pályázatommal tököltem. Végül is úgy telt el a hét, mintha különösebb szerepet nem is töltenénk be egymás életében, és bár tény, hogy vannak napok, amikor az ember kicsit jobban elvan magában, és nem olyan közlékeny, fura ez így nekem egy kapcsolat elejéhez képest, és nem ösztönöz eléggé arra, hogy még hétvégén is annyit ingázzak, mint munkanapokon. Persze tény, hogy ismerjük egymást már lassan tizenhárom éve, szóval nem vagyunk nagy újdonságok egymásnak, de nekem kellene a tűz, meg az, hogy lobogtathassam a saját tüzem (ez most olyan, mintha egy kiégett ötvenéves írná, miközben a válást fontolgatja, nyöhöh). Ezt mondjuk nem hánynám a szemére, mert tudom, hogy sok minden rajtam múlik, és ha nem találkozom vele, úgy nehezen tud értem bármit is tenni.

Túl friss a dolog, és mivel anno tudta a blogom előző címét, nem merek részleteket leírni, de amikor szexre került a sor, volt, ami nem tetszett - mármint azon kívül, hogy végül nem történt meg -, és ez se egy túl ösztönző dolog arra, hogy megmozduljak. Nagyon szeretem őt, de még nem vagyok szerelmes, és nem tudom, szenvedély-ügyileg össze fogunk-e csiszolódni. Meg az is ott van, hogy nem tudja, lakhat-e egy évnél tovább az albijában, és emiatt nem szán rá pénzt, úgyhogy nem túl otthonos, például nincs egy kanapé, amire le lehetne ülni, meg filmezni se lehet, szóval vagy csókolózunk, vagy nézzük egymást.

Szóval egész héten nem beszéltünk a mostani hétvégéről, talán mert mindkettőnk számára egyértelmű volt, hogy át fogok menni, és csak tegnap, amikor megkérdezte, mikor megyünk moziba (=mikor megyek át) küldtem jelet, hogy nem akarok menni sehova. Szépen átsiklottam a kérdés felett, aztán még beszéltünk kicsit, és elmentem aludni. Sokszor az van bennem, hogy Rú olyan kényelmes és önző volt velem anno, én meg olyan fájdalmasan önzetlen, odaadó és rugalmas, hogy most már ideje nekem is csak magamra gondolnom, és úgy csinálni-nem csinálni dolgokat, hogy az nekem jó legyen. Viszont reggel velem együtt ébredt a bűntudat, mert hát Csé nem tehet arról, hogy én hülye voltam az előző kapcsolatomban, így aztán ráírtam, neheztel-e rám, amiért nem beszéltünk meg találkát. Végül is elmondtam neki, hogy rohadt fáradt vagyok, ő meg rohadt messze lakik, és egyszerűen nem vagyok képes megmozdulni, dögleni akarok. Megértette és elfogadta, de gondolom, nem esett túl jól neki - én azt gondolnám magamban, hogy aki szeret, az fáradtan is eljön hozzám.

De ma már tényleg szükségem volt arra, hogy sokáig aludjak anélkül, hogy tudnám, felkelés után még dolgom lesz vagy mennem kell valahova, mert azért rendesen érzem, meg látom a bőrömön, hogy rendszeresen csak öt órákat alszom.

Sajnos az, hogy ő jöjjön ide, nem opció, pedig tudom, hogy nem esne nehezére - de hát én nem hozok ide senkit. Igen, igen, jó lenne valahol a Déli környékén egy saját kis albi - csak hogy ne álmodjak túl irreálisat -, vagy esetleg bárhol máshol, de hát nincs, evva (pedig tegnap azt álmodtam, hogy vettem egy kanapét, és olyan jó volt a tudat, hogy van hova tennem). Szóval ha közelebb lakna, lehet, hogy szívesebben mennék, vagy ha nekem lenne saját életterem, tök szívesen áthívnám, hogy együtt dögöljünk, meg eleve jó lenne a saját területemen mozgolódni, és akkor talán nyitottabb és lelkesebb tudnék lenni.

Kommentsexijó

Köszönöm, hogy ilyen lelkes és érdeklődő cukibogyók vagytok, komolyan, nem győzök csodálkozni, milyen kitartóan tudtok nekem szurkozni. Cupcurupp!

Nem tudom, továbbjutok-e a pályázaton, lehet, át se megyek az előszűrésen, és akkor minden mindegy lesz, de még nem gondoltam át, hogy mennyire merjek ide részletekbe menően írni a regényről.

Azt kell tudni erről a pályázatról, hogy nyilvánosan zajlik, tehát az előszűrésen átjutott művek első fejezetét a Kiadó közzéteszi az oldalán, és megosztja facebook-on. Ez egy kb. fél éves lefolyású dolog, bár már nem emlékszem, anno milyen gyakorisággal került fel az oldalra egy fejezet. Na és akkor néha vannak cikkek arról, épp melyik regény hullott ki és miért, meg a végén van visszaszavazósdi is, szóval eltelik egy kis idő, mire döntés születik, hogy hány művet láttak a szerkesztők kiadásra érdemesnek.

Kérdezte most egy névtelenke, hogy végül mi lett a címe a regényemnek, és tök szívesen - meg véleményektől tartva - leírnám, mint ahogy eddig is mindent, de ha mondjuk esetlegesen-netalántán-talán-valamicsudafolytán-véletlen átmennék az előszűrésen, és ennek következtében az első fejezetem kikerülne a kiadó oldalára, már kapásból kötni lehetne egy nevet a blogomhoz, vagy ami kínosabb, egy blogot az íráshoz, aminek meg nem örülnék, mert azért én minden szir-szart leírok ide, és nem hiába név nélkül. Valójában annyira magánügyemként kezelem az írást, hogy anno, amikor facebook-on megláttam az első fejezetem megosztását, én nem osztottam meg, mert eszembe se jutott, hogy az ismerőseim figyelmét ráirányítsam.

Amúgy amit nem értek, hogy tök nagy kiadóról van szó, de a facebook meg a pályázati oldaluk is olyan alacsony látogatottságú, hogy siralmas - olyan, mintha csak a pályázók, a barátaik, meg az esetleges előolvasók követnék, legalábbis szavazatok száma és kommentszexijó-pulzus alapján. Furi, hogy nem foglalkoznak a népszerűsítéssel - legalábbis olyan, mintha csak az írókat érnék el, az olvasók meg vagy nincsenek sehol, vagy marha jól el tudnak bújni.

Gondolom, most még pár hétig csend lesz a Kiadó részéről, amíg feldolgozzák a leveleket. Anno, amikor december 31-e volt a határidő, február elején már elkezdték kitenni a részleteket, viszont csak márciusban kaptam meg az értesítést, hogy átmentem az első fordulón. Most, hogy két héttel kitolták a határidőt hátha csak az én kedvemért!   , gondolom, február végén vagy március első felében indul a móka.

Ha pedig nem jutok át az előszűrésen, titokban sírva elsunnyogom a témát, mintha soha nem is pályáztam volna, nyuhaha.  

Útjára eresztve

Vasárnap este megírtam a szinopszist. Nem szenvedtem vele végül, és bár nem fért bele egy oldalba, úgy éreztem, valamennyire sikerült beletenni a történet hangulatát. Aztán megláttam, hogy nem normális szinopszist kérnek, hanem egy kb. tizenöt mondatos kurtafarkat, ami az oldal negyedét teszi ki, meg egy jelenetlistát fejezetenként egy vagy két mondattal. Gondoltam magamban, ez tök hülyeség, elküldöm a szinopszisomat, aztán csá, de a határidő előtt két és fél órával bepánikoltam, úgyhogy hozzácsaptam egy jelenetlistát - ami alapján mondjuk nem biztos, hogy el akarnám olvasni a regényemet. Féltem amúgy, hogy a jelenetek leírása közben rájövök, jó nagy baromságokat hordtam össze, de nem bukott ki különösebb logikai hiba. Aztán ki tudja, mondom, alig merek belegondolni.

Azt mondtam, a határidőig hátralévő időben nem lesz erőm a regénnyel foglalkozni, de végül mind a három napban éjfélig ültem a laptop fölött, és a címen agyaltam, meg írtam még egy monológot a regény végére, és az adatlap kérdéseire próbáltam nem túl őszintén válaszolni. Az egyik kedvenc kérdésem az volt, hogyan képzelem magam egy év múlva írás terén, a másik, hogyan látom magam öt év múlva. Azt hiszem, ha ezekre őszintén válaszoltam volna, kapásból kizárnának a negatív hozzáállásom miatt. Fogalmam sincs, minek kell ilyeneket leírni, mindenesetre lófaszka igazságot nem sikerült kipréselnem magamból, és inkább a regényre irányuló kérdéseket válaszoltam meg lelkiismeretesen.

Végül egy dallamosabb címet adtam a történetnek, aminek elég volt egyszer átfutnia az agyamon, és tudtam, hogy egyelőre megfelel  az kell nekem.

Aztán beküldtem fél tizenkettő körül. Legalábbis remélem. Jött ugyan egy automatikus válaszlevél, hogy megkapták a levelem, és legyen derűs a napom, de az nem garancia semmire, a csatolmányok még elveszhettek útközben, és a napom se volt derűs.

Pukkancs amúgy a végére ért tegnap. Azt mondta, tetszett neki, meg hogy az egyik jelenetnél rendesen beszart, és az milyen poén volt - de hát mert volna mást mondani szegény. Viszont olyan gyorsan végzett az olvasással, hogy felmerült bennem, talán nincs is meg egy regénymennyiség a történet, aztán majd amiatt kizárnak. Ma odaadja a barátnőjének is, megadtam rá az engedélyt. Most titokban izgulhatok miatta.

Arra gondoltam, akkor lennék - talán - elégedett a történettel, ha több időt tudtam volna fordítani egy-egy részre így az utolsó negyven oldalban. Vannak szereplők, akik több szót érdemeltek volna, és vannak helyszínek, amiket jobban kiszíneznék. Szeretném majd kiegészíteni, amint lesz rá időm, és emiatt az a kérdés vetődött fel bennem, hogy most akkor én kapcsolatban vagyok-e vagy sem, mert ha igen, akkor gondolom, nem lesz már hétvégém írogatni. Ezzel kapcsolatban egyéb kérdések is felmerültek bennem, de arról majd inkább máskor írok...

A kiadó már kiírta, hogy összesen 162 levelet kaptak, amin kicsit elcsodálkoztam, mert négy éve 204 regény indult. Ebből a 162 levélből meg még ki is kell hámozni azokat, amik tényleg pályázatok, nem pedig korrigálós e-mailek - legalábbis gondolom.

Ki küldte még be a regényét? Ne sunyuljatok, tudom, hogy egy csomóan írtok...!

Ma korán lefekszem, haha.

Már szinte rá se merek nézni

Fél nyolckor felébredtem átfordulás közben, és elkapott a szívdobogás, mint amikor az ember tudja, hogy valami durva vizsga vagy egy rohadt állásinterjú előtt áll. Lepergett előttem a szereplőim élete, és hirtelen hitetlenkedni kezdtem, hogy nemsokára az útjuk végére érnek. És persze jöttek megint ezrével a kérdések - átgondoltam én ezt a véget?

Tulajdonképpen nem.

Fel sem merült bennem, hogy más sorsot írjak nekik, még csak el se játszadoztam soha a gondolattal, hogy egy kicsit talán enyhíthetnék a körülményeiken. Márpedig mi van, ha át kellene gondolnom, és ha nem teszem, azért nem tudom majd megírni a végét, mert alapjaiban rossz?

Nem is tudom, hogy tudtam visszaaludni. Mondjuk eléggé elhasználtam az agyamat az utóbbi időben, és hiába vagyok itthon bő két hete, és hiába ülök egész nap az ágyon laptoppal az ölemben, mégis egyből el szoktam tudni aludni lefekvéskor.

Kilenckor felkeltem szépen, és tízkor már a fehér lapot bámultam. Elkezdtem írni - hülye párbeszédes részt, amit utálok, mert megbontja a szép, hosszú sorokat, mintha szétesett volna a szöveg -, de úgy éreztem, nem fog menni a befejezés, hirtelen már azt se tudtam, ki mit miért mondott, és miért lett bezárva az ajtó, és aztán törölgetni kezdtem a szöveget, meg átmásolni másik ablakba részleteket, aztán oldalszámokat néztem, hogy melyik verzió milyen hosszú, mintha számítana bármit is, és tizenegyre már rendesen elkapott a pánik, amiért nem tudok haladni.

Az járt a fejemben, hogy ez az utolsó nap, munkás napokon én öt előtt kelek, és örülök, ha este nyolc előtt hazaérek - hiába van még három nap a határidőig, esélytelen, hogy abban a három napban ezzel foglalkozzak. Átfutott az agyamon, hogy inkább hagyom a picsába az egészet, és nem hagyom, hogy a nyakamban loholó határidő elrontsa a regényem végét, amit már én se látok előre igazán, holott már az első sorok megírásakor tudtam, kivel mi lesz. De akkor mi értelme volt az elmúlt hónapoknak? És ha sose állok rá az írás témára, hogy leszek író? Ha most az utolsókat rúgva leállok arra hivatkozva, hogy én minőségibb munkát akarok, az nem csak egy ürügy arra, hogy feladhassam?

Pánikoltam egy sort Csének facebook-on, de totál nem tudott velem mit kezdeni. Aztán írtam Pukkancsnak, aki ugyan jókat írt vissza, addigra már lenyugodtam, és majdnem a regény végére jutottam.

Szóval kész vagyok.

Asszem.

Nem érzek megnyugvást és elégedettséget, sőt, néha megkérdezem magamtól, ilyen véggel tényleg lezártnak tudom-e tekinteni a történetet, és állandó félelmem, hogy valami faszságot fogok találni utólag a regényben, de azt hiszem, minden tőlem telhetőt megtettem, és már alapból a természet ellen mentem ezzel a rám nem jellemző írásmennyiséggel. Most muszáj egy kicsit lekapcsolnom az agyam. Mert ja, tele a tököm.

Most el fogok menni hajat mosni, rendelek egy pizzát, meg egy somlóit, és amíg várok, átmegyek magamon az IPL-el. Közben ki kellene gondolnom egy címet is, mert bár szép hangzású, eléggé semmit mondó a mostani.

Aztán vagy ma, vagy az elkövetkezendő napokban összehordok egy szinopszist. Max egy oldal legyen - mondják -, vagy nagyon max kettő. Gondolom, ha kettőt ír az ember, az már azt jelenti, hogy nem tud tömören fogalmazni, amikor kell, és akkor biztos a regényben is egy csomót pofázik feleslegesen, szóval megpróbálok benne maradni az egy oldalban.

Szinopszis, ó, igen... A kedvencem...

Wattafáck

Most azon kezdtem el agyalni, mi van, ha két nappal a regény beküldése után felriadok éjszaka, mert eszembe jut, hogy valami nevetségesen logikátlan hibát vétettem...

Olvashatnám elölről, amikor épp nem írok, de annyira dugig vagyok az egésszel, hogy nem bírom rávenni magam. Na meg mi van, ha találok egy ordas bakikát? Már úgyse lenne idő javítgatni.

Cö-cö-cö.

Cürüpp...

Pikk-pukk.

Írok gyorsan egy verset, hogy lenyugodjak.

Például a betűkről, hogy témába vágjon.

Gondolom, vége van a napnak

Mert kint sötét van

A fejemből kiröppent a hold

Jaj, úgy rágnám a lábujjamat

Ha elérném, és én lennék a hód!

Akkor aztán szép rendben

Tartanám a körmeim

Nem botladoznék soha

Kicsordulnának a könnyeim

Ha megtörténne velem

Egy ilyesfajta csoda.

Huh, na. Ma is király voltam.

De amúgy betűkből áll, remélem, az érződik...!

Regenny

Reménykedtem abban, hogy ma sikerül befejeznem a regényemet, és holnap már nézhetek ki a fejemből, és a max tevékenység a regénnyel kapcsolatban az lesz, hogy elgondolkodom a tettemen, esetleg megírom a szinopszist, vagy elkezdek azon tűnődni, a kezdetekkor random begépelt cím jó lesz-e vagy tulajdonképpen semmi értelme, de nem, nem sikerült befejeznem. Körülbelül ötkor kezdett leállni az agyam, és még négy órán át kotlottam hozzá félmondatokat, miközben rám telepedett a karakterek nem kicsit nyomasztó hangulata, és emiatt azon kezdtem el gondolkodni, köcsög vagyok-e, amiért olyan véget szánok nekik, amilyet.

Szóval a szereplőim most megrekedve állnak a jelenetben, várva a folytatást, miközben a kilincset rángatják. Sajnos az agyam is befagyott mára végleg, szóval ma már képtelen vagyok velük foglalkozni, de az elmúlt napokban jó voltam, nem kerülgettem annyit a laptopot, mint máskor, amikor két mondat között megnéztem egy Stranger Things-et, meg ágyneműt cseréltem, aztán muszáj volt ennem, hogy energiát tankoljak fel, meg még kimentem vízért, meg elmentem inkább pisilni, aztán visszamentem, mert jaj, de kár, kakilni is kell, meg hasonlók.

December huszonötödike óta negyvenhárom oldalt írtam, és az elmúlt napokban nem állhattam le a napi három oldalnál, mert akkor nem érnék a végére. Hat oldalnál így is mindig automatikusan lekapcsol az agyam, és bár már csak néhány oldal választ el a végtől, mégis aggódom, hogy nem fejezem be holnap, mert ez mindig olyan, mintha írás közben egy tök másik ember lennék, és nem számíthatnék magamra. Sose tudom, lesz-e kedvem írni, sose tudom elhinni, hogy képes leszek betűket vinni arra a rohadtul fehér felületre, és két mondatnál többet kipréselni magamból. Csak este, visszatekintve tudom azt mondani, hogy oké, sikerült valami, de egészen estig bennem van a félsz, hogy nem leszek elégedett azzal, amit írtam, és ezáltal terméketlenné és értelmetlenné válik a nap. Oké, idő híján nem vagyok túl szigorú magamhoz, fene fogja több órás kotlás után azt mondani egy jelenetre, hogy ez kuka, de attól még az érzések megvannak.

Nem vagyok oda a gondolatért, hogy ennyire sürgetnem kell magam, és nem lesz időm elolvasni a regényt, mielőtt beküldöm, szóval abban a percben, amikor majd megnyomom a KÜLDÉS gombot, fogalmam se lesz arról, hogy van-e benne valahol szóismétlés, vagy a lenni ige háromszor egy mondatban különböző ragozással, vagy valami orbitális logikai hiba már kapásból az elején, hogy aztán menthetetlenül szétcsessze az utána következő fejezeteket, esetleg belezavarodás a sok névbe, szóval csak remélni merem, hogy nem kapok majd olyan e-mailt válaszul, hogy sajnabajna nem ütötted meg a szintet, de jövőre próbálkozhatsz egy másik műveddel.

Persze annak is lenne jó oldala, például görnyedhetnék még a regény fölött több időt szánva rá, és lelkiismeretesen átdolgozhatom ott, ahol kell, de nyilván jobb lenne egy pozitív visszajelzés (lehetőleg nem csak az előszűrés erejéig), meg látni, hogy beérik a kis gyümölcsöm, mint elkezdeni azon agyalni, hogyan érjem el, hogy könyvformát öltsön a dolog.

És már látom magam előtt Pukkancs hitetlen fejét, amikor a történet végére ér - merthogy le van maradva vagy negyven oldallal -, és azt mondja:

- Remélem, csak szórakozol.

Vagy ami még rosszabb lenne, egy kifejezéstelen arc, ami arra utal, hogy a végkimenetel semmiféle reakciót nem tud kiváltani.

- Na, mi van? - kérdezném izgatottságomat próbálván leplezni.

Ő meg csak nézne rám elhúzott szájjal, miközben titkon már minden érdeklődését elvesztette a téma iránt, és azt mondaná:

- Hát... Ha neked ez így jó...

Ah, és máris ereszkedik rám a köd

Egyszer augusztusban Csé eltűnt egy teljes napra, és akkor hiába írtam neki, meg se nézte. Nagyon aggódtam, hogy valami baj történt vele, és annyira túljárattam az agyam, hogy másnap munkába menet a könnyem is kifolyt. Amikor aztán visszaírt, mintha mi sem történt volna, eléggé értetlen voltam - azt hittem, kedvel, akkor ezt hogy teheti meg? Leírtam neki, hogy ez nagyon szar volt, ne csináljon ilyet, hogy csak úgy eltűnik - mi volt a baj? Azt írta, néha szar a kedve vagy túl soknak érzi magát, és olyankor inkább hagyja maga körül a dolgokat. Utána ezt még eljátszotta vagy háromszor-négyszer pár héten belül, én meg  ilyenkor egyre értetlenebbül és idegesebben figyeltem a telefonomat, hogy visszaír-e. Arra jutottam végül, akkor hagyom őt a fenébe - végül is ha két randi után így eltünedezik, akkor valószínűleg nem vagyok annyira fontos neki, mint hittem. Akkoriban elkezdtem neki kevesebbet írni, mármint komolyan megszűnt bennem az inger, hogy minden percemről tudósítsak neki. Annyira elment tőle a kedvem, hogy napokig nem beszéltünk, és amikor írt, nehezemre esett visszaírni. Haragudtam rá, lemondtam róla, többet nem agyaltam rajta, ő meg ezt érzékelte, és akkor ő kezdett értetlenkedni.

Akkor aztán leírtam neki, hogy nem értem, mit akar, és minek kérdezgeti, hogy mikor találkozunk újra, mert az oké, hogy én azt mondom, nem tudom, akarok-e kapcsolatot, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy ő meg nem is áll készen egy kapcsolatra (utána arról is beszéltünk, hogy ezek a letargikus állapotok mitől lehetnek, szóval nem siklottam át csak úgy a rossz kedv fölött, engem ez eléggé foglalkoztat máig is).

Eddig csak a saját szempontomat néztem, hogy én hogy állok egy kapcsihoz, de ma, miközben erőltettem a chatelést, és semmi mélyebb gondolatot vagy érzelmi megnyilvánulást nem sikerült előcsalnom, megint eszembe jutott, hogy talán nincs is szüksége rám.

Nem bírom, ha valaki érzelmileg kiszolgáltatja magát nekem, ja, valami ilyesmit írtam ide múltkor - elfelejtettem hozzátenni, hogy én se szeretek másoktól érzelmileg függeni. Elégszer éltem már át azt az aggodalmaskodást, hogy vajon szeret-e a másik vagy csak azért foglalkozik velem, mert nem akar megbántani.

Már csak négy napom van írni, és totál nem tudok koncentrálni. Tiszta csapongó kaka az a két oldal, amit eddig ma sikerült kikotlanom.

Röyksopp - Sordid Affair

Ezt a számot dobta most a jutub, gondoltam, idenyomom, valamiért tetszik, monnyuk biztos nem a felemelő dalszöveg miatt. Most hallottam először. Ilyenkor már úgysem kell vigyáznom az életkedvemre, befejeztem mára az írást. Mondjuk a másik Röyksopp-szám is hogy tetszett tegnap egész délután, aztán este, amikor meghallgattam, majdnem felvágtam az ereimet.

Mókás egy dolog a zene. Felemel, aztán beleplaccsant a betonba - és nem csak a zene ilyen, igaz?

Ezt a verset költöttem most, fennhangon kéretik felolvasni.

Khh-köhömm.

?

Átszaladt egy kérdőjel a zebrán

De piros volt a lámpa

Jött egy autó

Elrepült a lába

Illetve az a pont, amin egyensúlyozott

Szegény kis kampó

Csak egy kósza gondolat volt

Pont.

Átszaladt egy kérdőjel a zebrán

Vagy talán azért nem parázok rá a gondolatra, mert egy ideje rá vagyok már hangolódva, és emiatt nem tűnik olyan nagy váltásnak?

Olyan ez, mintha gyakorlatba ültettük volna a chates kapcsinkat?

Vajon ő hogy van ezzel?

Vajon nem bánta meg?

Vajon nem hullottam le előtte törött illúzióként?

Vajon amikor csókos smiley-t küld, érez valami kételkedést magában?

Vajon hiányzom neki?

Vajon ő hiányzik nekem?

Nem akarom ezt a hetet azzal tölteni, hogy felzargatom a lelkemet a válaszok kiderítésével, egy dolog mindenesetre semmiképp nem változott - ott van minden gondolatom mögött.

Mindenhova

Szombat este tehát elmentem Cséhez, és a lakáshoz vezető úton megfogta a kezem. Gondoltam magamban, na basszus, ezek szerint járunk. Bár pont attól féltem, hogy egy ottalvós találka - meg esetleg azok a dolgok, amiket csinálni fogunk - majd automatikus járást fog eredményezni, nem kapott el ettől görcsös remegés, és nem kezdtem el emiatt aggodalmaskodni. Úgy vagyok vele, hogy most még jól érzem magam, és majd elkezdek görcsölni ezen akkor, amikor elkezd zavarni, hogy kapcsolatban kell lenni. Maga a tudat még nem igazán ért utol, nincs bennem az az érzés, hogy van barátom, és nem is tudom, mit felelnék egy idegennek, ha megkérdezné, van-e valakim. Azt hiszem, max azt, hogy alakul valami, aztán vagy lesz belőle valami vagy nem. Talán a távolság miatt - három órára lakunk egymástól -, vagy mert nem szexeltünk még, nem tudom.

Írtam már párszor ugye, hogy nem akarok kapcsolatot, mert a munka mellett magamra is alig van időm, nemhogy bevállaljak valakit, aki mellett az a kevéske énidőm is megszűnik, de ennél egy kicsit több hátrányát is látom egy kapcsolatnak. Szeretek egyedülálló lenni, szeretem, hogy flörtölhetek bűntudat nélkül, és szeretem, hogy nem kell elszámolnom senkinek - illetve szerettem. A tudat, hogy lehetőségem van bármikor továbbvinni egy flörtöt, csak akarnom kell(ene), tök jó, így viszont jöhet a folyamatos önleállítás. Nem mintha nagy csábító lennék, meg flörtkirálynő, de szeretem ezt a fajta szabadságérzetet, és hogy nem kell magam szabályoznom, nem kell alkalmazkodnom senkihez, nem kell mások érzéseire vigyáznom, nem vagyok felelős senki hangulatáért. Talán a legnagyobb félelmem mégis az idő, az, hogy megint belecsöppenek egy olyan kapcsolatba, ami még több évet vesz el tőlem feleslegesen, hogy aztán megtépázva folytassam tovább az utamat, miközben értetlenkedve hátra-hátranézek. Igaz, nem vagyok már kamasz, de nem vagyok egy kapcsolatból könnyen kilépő típus - bizonyítja ezt az, hogy bő hat éven át agyaltam azon, miért nem akar velem dugni a barátom. Pukkancs is valamilyen szinten egy többéves kapcsolat volt számomra, amíg nem lett barátnője, mert bár nem voltunk együtt, egészen egy évvel ezelőttig képes volt kiakadni azon, ha mondjuk az átlagosnál többet chateltem Csével, és az nekem nagyon fojtogató volt, és megijesztett a tudat, hogy valaki mindig lesi, kivel mit csinálok-nem csinálok. Tény, hogy amikor lett barátnője, kb. két hónapig olyan féltékeny voltam, mint a fene, de ahogy megszoktam, elöntött az az érzés, hogy szabad vagyok, és azt azóta is élvezem.

Csé egyébként nagyon figyelmes, titokban megjegyzi, miket szeretek nassolni, és aztán vár a kinder buenók tömkelegével, az ananászkonzervvel, meg a nutellával és a tortaszelettel, mindig puhatolózik, mivel járhatna a kedvemben, és sokat bújik, meg puszilgat. A szex viszont továbbra sem történt meg, ráparázott a bejáratnál, mintha szende, törékeny virágszál lennék, és aztán nem tudta összeszedni magát. Magabiztos férfiként indult neki, aztán kisfiúként feküdt vissza mellém, én pedig közben azon gondolkodtam, hogy ez annyira bejáratott dolog, a póz, a felállás, a hálószoba, az ágy, a félhomály, és hogy annyira nem is baj, hogy nem sikerült eljutni a dolog végééig, mert még mindig nem lettem felhúzva eléggé, nem kaptam minden porcikámra csókot, és emiatt nem hiszem el, hogy fel akar falni. Szűz vagyok ugyan, és soha életemben nem végeztem önkielégítést, meg rohadt nehezen kapcsolok be, de tudom magamról, hogy tüzes vagyok, és csak az kellene, hogy értsenek hozzám. Kérdezte Csé, csináljon-e valamit másképp, pedig nem is mondtam neki semmit ezzel kapcsolatban, de gondoltam, ha már rákérdezett, válaszolok, ne az legyen, hogy még húsz találkán keresztül szenvedünk, miközben megpróbáljuk egymást ellazítani meg beindítani. Nem álltam neki részletekbe menően magyarázni, szóval röviden csak annyit mondtam, több csókot kérek és mindenhova. Azt hittem, örömmel rábólint, de csak a hátára feküdt, és a plafont bámulva kezdett gondolkodni, gondolom férfiúi hiúságán esett csorba azzal, hogy egyáltalán volt válaszom erre a kérdésre. Mondhatnánk, hogy nincs könnyű dolga, hisz még én sem ismerem a saját testem, akkor meg ő honnan tudja, mi a jó nekem, de én nem hiszek ebben a szövegben. Sok férfi sieti el a dolgokat, és nem fektet elég időt, energiát és alaposságot az izgatásba, és nem is értem, miért hiszik, hogy a punci bekapcs gombként működik (illetve tudom - tartsunk egyperces néma hálát az orgazmust színlelő nőknek). Amikor én voltam lánnyal, számomra már elsőre alap volt, hogy tetőtől talpig végigcsókolgatom szép türelmesen, és csak aztán kezdek el a lába között bármit is intenzívebben csinálni - habár egyszer, már a sokadik alkalommal, felbuzdulva az addigi sikerélményeken különösebb előjáték nélkül mentem Pukkancs lába közé, akkor ő ott ki is zökkent, és utána megkérdezte, hogy ezt mégis hogy gondoltam; ezen el is szégyelltem magam, meg fájt is a lelkemnek, hogy a jó szériámat taccsra vágtam ezzel a lusta és önhitt mutatvánnyal, haha.

Szóval nem is tudom... Miközben Csé a plafont nézte, egy kicsit úgy éreztem, ez most olyan lehet neki, mintha valami rossz rémálommá vált volna a hőn áhított lány, és bár elgondolkodtam azon, vajon a válaszommal veszítettem-e az értékemből, már nem éreztem rosszul magam emiatt. Megkértem mindenesetre, hogy ne tekintsen küldetésként a szüzességem elvételére, ne ez legyen a célja annak, hogy elkezdjük egymást csókolgatni - legalábbis én a sietségből úgy érzem, hogy nem az élvezetről szól ez, hanem a liliomkáról.

Nem tudom amúgy, pontosan mi van a fejében. A szilveszterkor történt dolgokat megbeszéltük még chaten is, de ezeket a legutóbbiakat már nem veséztük ki. Nem váltunk el amúgy rossz hangulatban, csókolóztunk a pályaudvaron, és nevettünk, szóval olyanok voltunk, mint egy szerelmespár - megölelni is szeretem, pont testhez áll. Egy kicsit aggódom, hogy majd egy tizenhárom éves kapcsit fogunk tönkretenni, ha esetleg kiderül, hogy nem működünk együtt, de most már nincs visszaút anélkül, hogy a barátságunk (a miteeeek? haha) ne sérülne meg. Pukkancs után ő volt a másik ember, akinek mindent elmondtam, most pedig érzem, hogy más "pozícióba" került, és emiatt több gondolat marad kimondatlanul a fejemben. Érdekes... Óvjuk a környezetet és egymás hiúságát. 

Majd dolgoznom kell azon, hogy őszinte tudjak maradni vele. Vajon neki hogy megy?

Köh-köh

Az összeveszés után persze egyből megbeszéltük a dolgokat. Belátom azért azt is, hogy kicsit elfogott a pánik, amiért nem tudok haladni a regényemmel, és bár próbáltam türelmes lenni Pukkanccsal, szombatra már nem tudtam magamban tartani a dolgot.

Szerencsére én is elkezdtem köhögni, ami Csénél kicsit rosszabbra is fordult, de inkább nem vettem be gyógyszert, hogy ma azért be tudjam mutatni köhögési tudományomat a házi orvosnak. Tegnap estére elégedett voltam az állapotommal, úgy tűnt, kellőképpen lerobbantam, erre reggel már próbálgatnom kellett a köhögést. Bent a rendelőben, miközben a doki és az asszisztense az adminisztrációval szenvedett, gondolkodtam, álljak-e neki látványosan betegeskedni. Kamuztam végül egy 38,2-es lázat (nem rémlik, mértem-e valaha is lázat, haha, szerintem sose volt még olyanom), majd miután az orvos megállapította, hogy nincs baja a torkomnak, és túl sokáig hallgatta a tüdőmet, inkább elkezdtem köhögni, nehogy azt higgye, hogy nincs szükségem pihenésre. Olyan ügyeset produkáltam, hogy meg se kérdezte, meddig írjon ki, magától kiírt egész hétre, és hogy ne bizonytalanodjon el, az orromat is kifújtam neki. Bent Pörgő Jocó úgyis megjegyezte - ezt az új fiútól tudom -, hogy sokat vagyok beteg (tavaly összesen hét napot), szóval gondoltam, legyen neki igaza. Hazafelé vettem egy rakás csokit, meg egy virágméznek kamuzott ragasztót, amit ki tudja, ki fogok-e nyitni valaha is. Itthon aztán köhögtem még egy kicsit - egyszer egy csigaházat is sikerült felköhögnöm, de csak azután esett le, hogy csigaház volt, hogy visszanyeltem -, aztán most már szinte teljesen jól vagyok.

Na és akkor megpróbálok koncentráltabban írni, például bezárom a facebook-ot közben, meg egyéb okosságok... Ma végre lezártam azt a fejezetet, amin napokig szenvedtem.

Röyksopp - What Else Is There?

Na, összeveszés meg is volt, biztos "pont miatta" nem tudok írni, megy is a barátnőjéhez, de már tök mindegy, mert kettőkor már én is készülődöm, szóval hétfőig simán maradhatna, amíg el nem megy az orvoshoz, meg a lelki békém is valahol az isten segglyukában van már, úgyhogy... baszhatom.

Minek nekem fiúzni is, komolyan, hol van nekem időm ilyenekre...

Úgy kell nekem.
Most magamra haragszom a legjobban.

Áh... Ez vicc.

Nagyon sajnálom Pukkancsot, amiért ennyire beteg - valószínűleg asztmás, ami a köhögő vírussal együtt jön ki -, de közben titokban haragszom is egy kicsit, mert tényleg, decemberben annyit értetlenkedtem, hogy miért siet folyton a barátnőjéhez, erre most képes volt betegen napokra hazajönni... Mikor nagyon jól tudta, hogy szükségem van a nyugira...

Ha ezt látom előre, kiveszek egy szobát, és eltűnök a francba.

Ma megyek Cséhez... Végül is írni így úgyse fogok tudni... Mondjuk nem sok kedvem van már semmihez... Meg én is elkezdtem köhögni.

Megkértem Pukkancsot, ha az orvos kiírja jövőhétre, és esetleg valami csoda folytán engem is, menjen a barátnőjéhez, aztán ott csinálja ezt.

Megőrülök, komolyan... Két nap alatt négy oldalt írtam, most meg csak hallgatom a nyöszörgését, és kezdem úgy érezni, hogy... semminek nincs értelme.
Most azért sírni tudnék, hogy nincs magánszférám.

Kúva yo

Még szerda este hazafelé írtam Pörgő Jocónak, hogy lehet, nem megyek másnap dolgozni, mert nagyon csúnya a torkom. Persze beállítottam az ébresztőt is, hogy majd akkor írjam meg neki, hogy tényleg nem tudok bemenni. Gondoltam, a francot se érdekel most a munka, az ünnepek alatt ki is zökkentem az egészből, írnom kell, mindjárt itt a határidő, nem akarok mással foglalkozni, mert ha kifutok az időből, várhatok egy évet a következő pályázatig. A tervem az volt, hogy ezt a csütörtök-pénteket fixen itthon töltöm írásra fókuszálva, aztán hétfőn elmegyek a táppénzes papírért, és megpróbálom megbeszélni az orvossal, hogy írjon ki egész hétre, mert kell nekem az idő, de nem engednek el szabadságra (egész kisregénnyi szabályzat van arról, hogy mikor lehet szabadságra menni).

Ebből az lett, hogy alig tudok írni, mert Pukkancs viszont tényleg lebetegedett, és bár szinte egész decemberben a barátnőjénél volt, még tegnap reggel hazajött, és megállás nélkül köhög-fuldoklik mellettem az ágyban, miközben nem tud aludni, és ki-be mászkál a szobából, és írt az új fiú is bentről, hogy nagyon szeretné, hogy meggyógyuljak hétfőre, mert nem bírja egyedül a munkát, és úgy tűnik, Pörgő Jocó sincs normálisan képben.

Szóval rohadtul nem megy az írás, mert még ha egymagam vagyok is nehezen megy, mert egy ideje csak a határidő szorítását érzem, és nem élvezem, de így meg pláne nem megy, mert nincs egy perc nyugtom se. Kissé merényletnek érzem, hogy Pukkancs pont erre az időszakra, és pont betegen találta ki, hogy megajándékoz a társaságával, miközben a barátnőjénél is maradhatott volna, ahol végül is nem zavarna senkit, de végül is mindegy, beteg, nem mondhatok semmit...

Viszont nem fogok hétfőre meggyógyulni, az fix, bár ahogy Pukkancsot elnézem, ő se, úgyhogy biztos menni fog bent a puffogás arról, milyen érdekes, hogy egyszerre vagyunk betegek másfél hétig, és egyre inkább kezdem azt érezni, hogy nem fogom tudni leadni a regényemet.

Tell me a story

Pukkancs valamelyik nap úgy jött haza, hogy a barátnőjével elkezdték nézni a Mondj egy mesét című sorozatot, és van benne egy hapsi, aki tökre úgy néz ki, mint Csé - na mondom, alig láttál róla képet, biztos rosszul emlékszel, de azért muta. Néztünk egy részt belőle, aztán még el is nevettem magam, amikor megjelent a hapsi - há' yaa, végül is van hasonlóság. Szóval ha esetleg ismeri valaki a sorit, a benne lévő tanáremberre gondolok, akitttööö... *Róka google-özik egyet* ... Billy Magnussen játszik. Na, az ő kék szeme is tök hideg.

Csé

Úgy nézem a statisztikát, már mindenki izgatottan várja erotikus történeteim gyűjteményét.

Öhm...

Furcsamód végig volt kedvem menni Cséhez, és a vonaton ülve nem kellett olyanokkal nyugtatgatnom magam, hogy másnap már hazafelé fogok robogni, hanem arra gondoltam, milyen jó lesz őt látni. Ez az érzés már eleve újszerű volt számomra, mert az augusztusi randijaink alatt azért elég feszélyezett voltam, és sűrűn éreztem azt, hogy nem tudom, mit keresek ott.

Ezúttal minimálisan se feszengtem mellette, az, hogy minden nap dumcsiztunk, és egyre sűrűbben jöttek elő szexuális tartalmú poénok vagy együtt fantáziálások, megtették a hatásukat. Még ha nem is azt, hogy be voltam izgulva, de tényleg azt éreztem, hogy beteges lenne nem találkoznom egy olyan fiúval, aki ilyen kitartó - tavaly szilveszterkor mondta el, hogy számára egy idea vagyok -, és akinek mindig várom az üzeneteit.

Gondolkodtam azon, vajon miért lehet az, hogy a kollégáimmal vagy a frissen megismert emberek mellett tudok sziporkázni, de legalábbis magamat adni, míg Csé mellett a találkozóinkon több óra se volt elég ahhoz, hogy feloldódjak. Arra jutottam, ez azért van, mert a kollégáim véleménye nem érdekel annyira - mégis kedvelnek -, míg Csé mellett az volt bennem, hogy nem akarok hülyeségeket vagy unalmasakat mondani, mert az égő (ja meg hát az is párosult hozzá, ugye, hogy nem tudtam, mit kezdjek vele). Most viszont úgy döntöttem, nem fogok többet ráfeszülni arra, hogy elfogadható-e a stílusom, és hát nyilván ez volt a titka annak, hogy önmagamat tudjam adni. Szóval nem állt be kínos csend, nem éreztem azt, hogy valamit kéne mondani, de nincs mit, hanem normálisan jött belőlem a szó, nem kellett oldódási idő, és ahogy chaten is szoktunk, kétpercenként beszólogattunk egymásnak.

Kicsivel hét után érkeztem - életemben először egyedül vonatozás is pipa, haha -, és először felmentünk hozzá, de végül is csak leraktam a cuccomat, mert aztán egyből elmentünk sétálni. Bementünk a központba, ahol egy DJ hatalmas beleéléssel bömböltette a 90-es évek tuctucait - elég vicces volt, főleg a rockot és metált imádó Csé hitetlenkedő arcfogásával párosulva -, és a max kétórás séta alatt addig jutottunk el, hogy felajánlotta a karját, ami az előző találkánk alkalmával nagyon idegenszerű volt, de most kb. ingert éreztem belekapaszkodni.

Utána éjfélig csak jöttünk-mentünk a lakásban, beszéltünk arról, ami épp szóba jött, de éjfél felé már érződött, hogy valaminek történnie kellene. Végül úgy kerültünk egymáshoz közel, hogy amikor feküdtem a hátamon valami puff szerűségen a nappaliban, lefeküdt mellém, és mivel szűkös volt a hely, eléggé összeértek az oldalaink. Igazából nem sok szégyenlősség volt bennem, láttam rajta, hogy nem mer kezdeményezni, meg éreztem, hogy olyan hívogatóan meleg a teste, úgyhogy felé fordultam, és átvetettem rajta a lábamat. Így kezdtük el egymást simogatni és puszilgatni, és valahogy furcsán jó érzés volt hozzábújni. Az mondjuk még furcsább volt, hogy még órákon át nem csókolt meg, csak kicsivel azután, hogy nyomtam egy puszit a szájára is.

Igazából nem is tartom lényegesnek, hogy részleteket írjak. Csináltunk mindenfélét, de a szex nem történt meg. Eljutottunk odáig, hogy elővegye a gumit, de ott megszólaltam, hogy nem vagyok biztos a dologban. Nem tudom annyira, miért mondtam ezt, de gondoltam, ha már felmerül bennem a gondolat, inkább megállok, minthogy aztán bánjam. Azt hiszem, mindig a következményektől tartok. Amikor bejött a gumi a képbe, már csak másfél óra volt hátra a találkánkból - ment a vonatom, hah -, és nem voltam eléggé beindulva ahhoz, hogy az utolsó pillanatra gondolva gyorsan túl akarjak esni a dolgon.

Hazafelé a vonaton furcsa érzésem támadt, mintha függeni kezdtem volna tőle érzelmileg. Azon gondolkodtam, vajon ez a találka tényleg csak a szexről szólt-e és csalódott-e, amiért megállítottam (merthogy úgy beszéltük meg a találkát, hogy átmegyek-e szexelni, de szerintem egyikünk se tudta igazán, ki mennyire komolytalan épp). Szóval írtam neki pár sort arról is, hogy ne vegye magára azt, hogy nem tudok elélvezni (hát eggen, a Rúval való kapcsikám megtette hatását, bár nem vagyok biztos abban, hogy teljes mértékben rá lehet fogni, nyilván én is hibás vagyok, mert kimarad(t) a maszti az életemből). Este aztán nem írt vissza, reggel meg már megerősödve ébredtem fel, és úgy voltam vele, hogy nem fogom emiatt rosszul érezni magam (aztán visszaírt ő is magyarázkodásokat, hogy nem akart siettetni, meg hogy örült, hogy átmentem, és blabla).

Szóval nagyon fura volt az egész abból a szempontból, hogy a fiú, aki bő tíz éve része az életemnek, és vagy két éve benne van virtuálisan minden napomban most ott áll-fekszik előttem, láthatom az arcát, és megérinthetem. Az is fura volt, hogy nyáron nem volt ingerem hozzáérni, de most igen, és tetszett is, amit látok. Nyáron például nagyon ridegnek láttam a tekintetét, egyszerűen nem tudtam megszokni, hogy kék a szeme - haha, én a barna szeműek birodalmában élek -, most meg még szépnek is láttam. Ő is mintha kicsit másabb lett volna, például augusztusban nem sokat húzódott mosolyra se a szája, nemhogy nevessen, de most egész sokat nevettünk együtt - nyilván azért is, mert én is poénkodtam. A teste is nagyon szép, mert street worközik. Néha csak néztem őt, és azon gondolkodtam, milyen durva, hogy ennyire kedvel engem, olyan hosszú idő elteltével is. Harmincegy éves létére eddig csak két barátnője volt, szóval valahol kiváltságosnak érzem magam, amiért érdeklődik irántam.

Azt nem tudom, hogy érzelmileg lesz-e folytatás, meg hogy mit gondol erről az egészről, mert annyira félek attól, hogy megbánok valamit, hogy nem akarom megkérdezni se azzal elejét véve valami komoly beszélgetésnek - mert ilyenkor jön ugye a visszakérdezés, nekem meg egyelőre nem igazán vannak válaszaim. Tulajdonképpen ő mindig egyenesen lekommunikál nekem mindent, és én vagyok az, aki inkább nem kérdez meg valamit, mert akkor jön a visszakérdezés. Talán tudok mindent az érzéseiről, csak elhinni nem merem, és emiatt kérdőjeles bennem, vajon biztosan mindent tudok-e. Szóval most csak az van bennem, hogy végül is jól éreztem magam, és nem pánikolok be egy esetleges kövi találka gondolatától. Fel is merült amúgy a szombat este, mint kövi alkalom...