A szürke időről jutnak eszembe

Az előbb visszaolvastam a matrózos "időszakot". Möhöh, olyan vicceseket találunk ki néha. Mindenesetre tényleg mókás volt... Pláne az első próbanap, amikor a káromkodós Csabi bácsi volt a kapitány, és hullott a hó. Az a nap nagyon jó volt.

Én örülök amúgy, hogy megjött az ősz. Szeretem itthon feltekerni a gurulós radiátort (oké, még azért nem vettem elő), és szeretem a szőrös pizsimet, és a természet színeit. Még az eső is jó, igaz, főként ablakon át. Vagy olyankor, amikor épp van pénzed, és be tudsz menni a városba, hogy vegyél magadnak ajándékokat.

Furcsa, de még a németvölgyi albérletben lakás is eszembe jut, a hatalmas, ürességtől rideg nappalival és sok fázással együtt. És mosodába kellett járnunk még esőben is, nyöhöh.

De nem is ezek jutnak eszembe elsőként, hanem az, hogy milyen szépek voltak ott a fák, milyen jó volt a közlekedés, milyen furcsa volt, hogy van mellettünk egy pláza, és hogy mivel nem volt bekötve a tévé, mindig a Ne bízz a ribiben-t néztük vagy a Family guy-t, miközben ettük a forró spenótfőzeléket.

Oda még a Pizza Forte is kijött...

Olyan furcsa volt, hogy nem kell mindenért annyit utazni, és elég volt pár perc séta a buszmegállóig.

Kár, hogy nem jött össze.

91=9+18=27

Tegnap kicsit leizzadtam, amikor az ágyon fekve elgondolkodtam, hány éves is vagyok én, és akárhogy számoltam, folyton huszonhét jött ki.

De hogy lehetek máris huszonhét...?

Még nem is éltem...!

Hol voltam eddig?

És hol vagyok most...

Felrázott kólás üveg vagyok én

Végre itthon ülök, és megy a tévében az Én, Pán Péter. Szeretem ezt a filmet, olyan nyugis. Nagyon szimpatikus nekem ez a Barrie ember, az, ahogy megihletődik. Amikor először láttam ezt a filmet, azt gondoltam, ő én vagyok...! Meg én mindig sírok, amikor meghal a nő. Most mondjuk nem fogok, mert nem tudok rákoncentrálódni. Nyöhö.

Na, hát túléltem a hetet, bár kicsit lerobbantam hétfőre, és nem nagyon akar javulni a helyzet, még a tokám helye is meg van duzzadva. A házi orvos szerint banális azt gondolnom, hogy a pajzsmirigyemmel van gond, úgyhogy a megfázásomra írt fel valami narancssárga kakeszt, ami annyit ér, mint egy gumimaci. Szerintem meg az banális, hogy húszas évekbeli tudást megszerzett orvosokat nem hagynak nyugdíjba menni.

Azt írtam, hogy a héten munka előtt elmentem vérvételre? Megnézik végre, mennyire férfias a vérem, és hogy gluténérzékeny vagyok-e. Utóbbi mókás azok után, hogy az első vizsgálaton megkérdeztem az endokrinológust, gond-e, ha glutént eszek, és az volt rá a válasz, hogy semmi összefüggés nincs a glutén és az immunos pajzsmirigy-betegség között.

Egész héten olyan nyugodt voltam a körülményekhez képest, hogy ihaj-csuhaj, lehet, már feladtam az életet. Jó, na, nem is. De már tudom, hogy vagy én csinálom meg a karrierem négy fal között, vagy hetven évesen is mosogatni fogok - már ha életben tud tartani a magyar egészségügy. Holló egyszer azt mondta, hogy szerinte ő kb. negyven éves koráig fog élni, és akkor kiszaladt belőlem, hogy én se látok annál tovább - biztos ezt hívják egészséges magyar jövőképnek. Nevettünk egyet, hogy ez milyen mókás már...!

Szóval azt kezdtem el magyarázni, hogy milyen jó vérmérsékletű voltam egész héten, pedig csupa idegesítő dolog vett körül, például már eleve az, hogy sose lehetett tudni, mikor fogunk végezni. A héten újra szemtanújává váltam annak, hogy a fiús anyukák mennyire el tudják baszni a kölykeiket, aminek eredményeképp a gyerek felnőtt férfiként minden nőről azt hiszi, hogy az anyukája, és azért jött a világra, hogy kinyalja az ő fenekét.

Fiús anyukák, ne nyaljátok ki a fiaitok fenekét...!

Szóval olyanok vannak, hogy műszak végén mindenki letakarítja a maga munkaterületét, ez egy műszak alatt kb. nyolc szakácsot jelent. Ez a nyolc szakácsgyerek pedig fogja az összekulázott rongyát takarítás után, ami tocsog minden mosléktól, és minden szó nélkül odadobja elénk, miközben nagyban mosogatunk. De arra jutottam, hogy nem fogom magam rosszul meg megalázva érezni azért, mert mások szar neveltetést kaptak, és nem fogom magamra se venni az ilyet, hisz ha nem én állnék ott, akkor másnak dobnák az arcába a rongyot. Kétszer szóltam már a konyhafőnöknek, hogy szóljon a szakácsainak, hogy intézzék el ők a rongyaikat, rájuk is szólt mind a kétszer, de hát az ember olyan nyakbehúzva beszélt, hogy a picsa se figyelt rá.

Viszont tegnap kicsit elvesztettem a béketűrésemet. Van egy kisgyerek a szakácsok között, aki igazából annyit főz ott, mint én, mindig be van téve a zöldség-előkészítőbe, hogy szeletelgesse fel a répáját. Első naptól kezdve nem szimpatikus, mert iszonyat nyájasan, minden előzetes nélkül megkérdi, hogy: „Jól vagy? Kipihented magad?”, aztán meg a saját dolgait akarja rátukmálni az emberre, pedig egymás nevét se tudjuk. Arról nem beszélve, hogy iszonyat szúrja a szemét, ha Pukkanccsal ki tudunk menni tíz percre szívni egy kis szmogot, és a héten háromszor sütötte el, hogy mi nem is csinálunk semmit. Eleinte csak felvontam a szemöldököm, és szidtam egy sort az orrom alatt, hogy kinek érzi ez magát, de harmadszorra úgy elkapott az ideg, hogy úgy éreztem magam, mint egy felrázott kólás üveg, amit valaki elővigyázatlanul nyitott ki. Azt hittem, rám már nem tudnak hatni ilyenek, pláne idegenek, de egy egész nap mosogató embernek benyögni olyat, hogy: „Ti csináltok is valamit, vagy csak beszélgettek?”, hát... merész dolog. Mázlija van, hogy nem egy alpári, ötfogú paraszt a mosogató, mert az gyökerestül tépte volna ki a kukiját, és úgy elküldi, hogy átsírja a hétvégét. Ő egyébként olyan, hogy beszól, de ahhoz már nem elég bátor, hogy megvárja a reakciódat, úgyhogy egyből otthagy téged a felmenő pumpáddal együtt. Mindenesetre a kezem egyből remegni kezdett, ilyenkor szerintem azért remeg, hogy megüthessen valakit. Át is futott az agyamon, hogy utánamegyek, és a hajánál fogva lerángatom a földre, és miközben összepisili magát, mondok neki egy intelligensen megfogalmazott beszédet arról, hogyan fogom legközelebb elválasztani a golyóitól, ha még egyszer beszól, aztán új egyezségünket megpecsételendő arcon köpöm a végén (biztos túl sok Wentworth-öt néztem), és elvisz a rendőrség  mindenki megtapsol, de végül is csak annyira futotta, hogy takarodjál ki innen, te kis köcsög, ami bár nem túl intelligens, de még mindig jobb, mint amit az irodában csináltam, hogy ha valaki felhúzott, elmentem sírni a budiba. Viszont mivel már otthagyott, nem voltam biztos benne, hogy hallotta, úgyhogy amint eltűntek a csillagok a szemem elől, utánamentem, és rászóltam, hogy jó lenne, ha nem szólogatnál be, de rám se mert nézni, nemhogy reagáljon. Komolyan, mint egy ötéves, igazi ütni való típus. Ezt a megjegyzést pont műszak végén sütötte el, amikor már mindenki takarított, és aztán három perccel később képes volt odaszólni, hogy csináljunk neki felmosóvizet, amire nyilván mondtam, hogy csináljál magadnak, ha már így beszólogatsz, amire azt mondta (figyelem, anyukák!), hogy: „Mondtam, hogy kérlek!” Egyrészt nem hallottam, hogy kérlek, másrészt kit érdekel, ha mondta is. Erre már csak annyit tudtam mondani, hogy mondjad anyádnak, otthon biztos ez a varázsszó.

Ugyanaz az ideg volt bennem, mint aznap, amikor megtéptük egymást Perditával...

Mindegy...

Biztos sok az elfojtott foscsi bennem. Mindig próbálok nem primitív lenni, de hát nem akar összejönni. Mosolygok egész nap, és kedves vagyok, és kerülöm a konfliktust, mert tudom, hogy nem vagyok jó veszekedésben, és ha kurva anyázok is, csak úgy, hogy más ne hallja (nálam ezt nevezik béketűrésnek), szóval szerintem jól viselem a bunkóságot, de azért minden fölött nem tudok elsiklani. Pláne, ha valaki azt mondja, nem csinálok semmit, olyankor nagyon mérgi tudok lenni.

Kedden amúgy meg lettünk szólva reggel a konyhafőnök által, hogy mi nem mehetünk el addig, amíg ő meg nem engedi, mert nekünk meg kell várnunk, míg a szakácsok hazamennek. Ezen is összenéztünk, mert mi az, hogy nap végén engedélyt kell kérni a hazamenetelre, de végül lenyeltük a békát, mert még nem kaptuk meg a fizetést. Tegnap viszont hiába mentem oda kétszer is a konyhafőnökhöz, ő az egyik résztulajjal csevegett, és csak azt mondogatta, hogy: „Tíz perc múlva”, „Öt perc múlva”, és nem értettük, miért kell gyertyát tartanunk ahhoz, hogy ők beszélgessenek, meg azt se értettem, hogy lehet ilyen illetlenül kommunikálni, hogy odaállsz valaki mellé kérdő tekintettel, hogy az nap végén HAZAENGEDJEN, és akkor ilyen félmondatokat odavet nekem. Aztán a „várunk valamire?” kérdésemre végre kinyögte, hogy beszélni akar velünk, úgyhogy Pukkanccsal elkezdtük találgatni, hogy vajon panasz érkezett-e ránk, vagy esetleg hallotta, ahogy mindenkit elátkozunk, vagy ilyesmi.

Aztán csak azt akarta elmondani, hogy a vezetőség úgy döntött, hogy nem tizenhárom órát, hanem tizennégyet lesz nyitva az étterem, úgyhogy majd megpróbálja kitalálni, hogy legyen, hogy mi is be tudjunk járni (mi ugye a hévhez vagyunk kötve, úgyhogy ha az étterem éjfélig van nyitva, nem tudunk hazajönni). Mondtam, hogy oké, majd írjon, aztán el kellett sietnünk, mert már hét felé tartott az idő, és még ajándékot kellett vennem Perditának. Hát nem tudom, akarok-e tizennégy órákat dolgozni, de mindegy... Lehet, nem ártana kipróbálni egy teljes műszakot, mielőtt futva elmenekülök.

Mindegy...

Megint kaptam e-mailt az okj szervezőtől, hogy továbbra sincs elég jelentkező.

Egy kicsit tényleg érdekes mosogató szemszögből nézni az emberek viselkedését, bár egyszerűbb lenne inkább valami sorozaton át látni az ilyesmit... Kajakra az van mindenkiben, hogy egy mosogatásra jelentkezett ember felmosórongyból készült, úgyhogy lehet vele padlót törölni. Tudom, hogy azért van ez a lenézés az emberekben, merthogy aki mosogat, az valószínűleg nem százas, amiért csak ennyit tudott magának kitalálni, és bizzztosan nem is próbálkozik, hogy jobb legyen. Egyszer átfutott az agyamon, hogy szólok anyának, hogy itthon is lehet annyit keresni, hogy tudja fizetni a törlesztőt, de aztán elképzeltem, milyen lenne, ha valaki beszólna neki, vagy rongyokat dobálnának elé, és inkább elvetettem az ötletet. Rossz lenne tudni, hogy így bánnak vele. Mondjuk ő nem is érti, mit keresek egy étteremben, folyton azt kérdezgeti, nem bántam-e meg, hogy otthagytam az irodát - merthogy "mindenki" irodában akar dolgozni. De ha egyszer nem vitt előrébb, és még rossz is volt...?

Arra gondoltam, még egy kicsit erőlködök, mielőtt végleg elfogadom, hogy itthon sose lesz zsozsim (de majd akkor úgy fogok jelentkezgetni irodista munkákra, hogy odaírom a szövegem végére, hogy mivel nemrég azt olvastam egy cikkben, hogy Magyarországon az átlag nettó kereset 270, így én is beérem annyival, múltkor már amúgy is úgy jelentkeztem egy állásra, hogy tuti szidtak, amikor megnyitották a levelemet, hogy pfff, rohadt trollgeci!, pedig csak lelkesedtem mindazért, amiket írtak az AMIT MI NYÚJTUNK részben - gyümölcsnap meg kilátás a Dunára-szintű dolgokra gondoljatok).

Mindenesetre én arra gondoltam, hogy bebizonyítom (pff), hogy szorgalmas vagyok és lelkiismeretes, de közben kiállok magamért, ha kell, hogy ne higgyék azt, hogy a helyi kóbor kutya vagyok, aki kukázni jár be a konyhába, és szívességet tesznek nekem azzal, hogy beengednek; akkor majd idővel megszokják, hogy én nem az a fajta mosogatásra jelentkezett ember vagyok, aki már elitta az agyát, mert máshogy nem bírja ki a nyomorult életét. De hát úgy tűnik, ez nem az a hely, ahol az emberek emberként óhajtanak tekinteni egymásra.

Lehet, nem is lesz belőle semmi az új nyitvatartási idő miatt, úgyhogy kaki rá.

Már pánikolni se tudok. Ennél lejjebb max akkor juthatok, ha jelentkezek bányásznak.

Sünló

Reggel arra ébredtem, hogy nyugodt vagyok, és annyira nyári szünet hangulatom volt, hogy nem is tudtam hova tenni a dolgot. Nem tudnám megmondani, mikor éreztem ilyet utoljára, de az biztos, hogy nem az utóbbi években. Mint amikor gyerek voltam, és előttem állt egy két hónapos szünet, és tudtam, hogy még visszaalhatok, mert megvár a napsütés, és majd megyünk Görögországba is, meg ilyenek.

Aztán bevettem a Letroxot, és visszaaludtam.

Előtte álmodtam mindenfélét, például hogy szakítottam Rúval, és elégedett voltam a döntésemmel; meg hogy levágtam a hajam, és befestettem ezüstre, aztán rájöttem, hogy nem is áll jól nekem, de végül is nem kaptam tőle hisztirohamot; meg azt is álmodtam, hogy mégis úgy döntöttem, hogy elmegyek egyetemre, de útközben inkább kutyacsaládot mentettem, viszont közben elhatároztam, hogy bevállalom a kommunikáció szakot levelezőn a holland nappalis szakom mellé.

Nem tudom, melyik álom okozhatott ekkora megnyugvást, mert amúgy nem sok közük volt a valósághoz.

Vagy talán csudálatos mosogatói pozícióm hozta el a lelki békét?

Haha.

Tegnap a dörzsi szivaccsal az ujjbegyeimet is sikerült lesikálnom - kicsit kerülgetett az agyvérzés, amikor elénk tették a grillrácsot a ráégett zsírral, de végül is túléltem.

Még mindig nem nyílt meg az étterem, de a héten már négyszer be kellett mennünk, mert voltak próbafőzések, meg ilyen hülyeségek. Négy mosogatót vettek fel összesen, az egyik nőci már repült, mert folyton bűzlött az alkoholtól. A másik nőről egy kicsit anya jutott eszembe, hasonló életutat jártak be. Erőszakos férj a múltban, kihívott rendőrök, akik nem segítenek, aztán válás, és gyerekek egyedül nevelése. Aranyos nőci, Pukkanccsal elhatároztuk, hogy ha megnyerjük az Euro Jackpotot, neki is veszünk egy lakást, meg adunk neki zsozsit, hogy többé ne kelljen dolgoznia.

Maga a munka amúgy nem is tudom, milyen... Egyelőre elmegy, bár még egyszer se tizenhárom óráztunk, mint ahogy majd élesben fogunk, szóval annyira még nem szakadt le a hátam, igaz, sokat segítettünk egymásnak, ami élesben majd nem így fog menni. Eleinte azt mondogattuk, hogy felvesszük a kövi fizut, és lelépünk, de azóta megbeszéltük, hogy jó lenne kitartani egy kicsit, mert kéne a zsozsi erre-arra.

Egyszer voltunk tíz órát, és aznap láttam, hogy Pukkancsnak mennyire derogál ez a fajta munka, és kb. óránként kellett csitítgatnom, vagy pedig összeszólalkoztunk, mert hát tudtuk előre, hogy ez olyan "pozíció", amiben máshogy fog minket kezelni egy-két ember. Például az elején az üzletvezető - akihez kb. semmi közünk, mert a konyhán dolgozók főnöke a konyhaséf - "megkért" minket, hogy takarítsuk ki a vendégteret a nyolc budival együtt, amin Pukkancs úgy felhúzta magát, hogy közölte velem (velem, mert más elé nem merne odaállni a kis kecó), hogy ő most hazamegy, és nem jön többet vissza. De végül is sikerült lenyugtatnom, és amikor a konyhafőnök jött oda, hogy segítsünk a vendégtér takarításában a másik nőnek, mondtam, hogy én nem fogok vécét takarítani, meg úgy alapból a vendégtérhez sincs semmi közöm, és ő ezt elfogadta, és békén hagyott minket. Azt szűrtem le a vendéglátós sztorikból, hogy ha az elején becsicskulsz, meg fogják szokni, hogy bármilyen munkát rád sózhatnak. Szóval gondoltam, elsütöm már a legelején a nem szócskát, mert azért bassza meg, nem takarító brigád vagyunk. Végül a másik nőci is arcokat vágva takarított ki, de aztán kapott egy plusz tízest a konyhafőnöktől, merthogy plusz munka, plusz pénz. Ez mondjuk meglepő volt, de úgy tűnik, a konyhafőnök szeretné megtartani a "normálisnak" nevezett mosogatóit (a vendéglátásban iszonyat gyorsan mondanak fel az emberek egyik percről a másikra, mert ugye megy a kihasználás ezerrel).

Aztán hogy a későbbiekben mennyire lesz tiszteletben tartva a wc-k iránti ellenszenvünk, nem tudom, mindenesetre máshol is találok ilyen nemes pozikát, szóval én továbbra is nemet fogok mondani arra, amihez nincs közöm.

Normális beosztásunk még nem volt, de remélem, a konyhafőnök észben tartja, hogy Pukkanccsal egy napon akarunk dolgozni (így beszéltük meg már a legelején), különben sose fogunk találkozni, és akkor inkább továbbállunk. 

Egyébként az első fizut kábé egy hete kaptuk meg. Pukkanccsal összeöntöttük erszényeinket, és két napra rá már az Euronicsban álltunk a pénztárnál, végre megvettük azt a méregdrága kis gedvát, amiről annyit beszéltünk április óta. Az a kis kütyü olyan hobbit jelent, ami mindkettőnket le fog kötni a jövőben, csak még kell egy-két cuccli hozzá.

Valamiért most nem akarom leírni, mi az... Még nem állok készen. *drámaian a csillagok felé fordítja arcát*

Pukkancs egyébként elkezdett szakács suliba járni. Kár, hogy én semmi olyat nem találok az okj kínálatban, ami igazán érdekelne. Még nyáron jelentkeztem egy okj-ra, de pár napja kaptam e-mailt, hogy létszámhiány miatt eltolták a kezdési időpontot. Azóta nem hallottam felőle, de nem is tudom, akarom-e igazán... Megdöglött a lelkesedésem a nyár alatt.

Azt még nem is meséltem, hogy Pongó egy hónapja elkezdett dolgozni, és szereti is a helyet (mondjuk talán azt is elfelejtettem írni, hogy Perditával a szakításuk kb. három hétig tartott). Már az első héten mondták neki, hogy lehet, betanítják műszak-vezetőnek. Mázlis... Mostanában amúgy tök jóban vagyok vele. Perditával viszont nagyon sokat veszekednek, elég durván. Továbbra sem tudom, miért vannak együtt.

Más újdonság nincs.

Keresztanyámék válnak, mert keresztapám egyik nap kiszívott szájjal ment haza, úgyhogy keresztanyám végre rávette magát a lépésre. Már alkudoznak, ki mit kap a vagyonból, bár szerintem keresztapám furfangosabb.

Ja, és voltam a héten maszek nőgyógyásznál kismedence ultrahang miatt, hogy van-e PCO-m, mert ezt akarta ugye tudni az endokrinológus. Úgy tűnik, nincs. Gerda, végül nem ahhoz a nőcihez mentem, akit ajánlottál, mert keresztanyám ezt a hapsit dicsérte halálra, azt mondta, nagyon figyelmes, meg leül az emberrel beszélgetni, meg ilyenek... De azért köszönöm az ajánlást, tényleg, őt se fogom elfelejteni, ki tudja, mi lesz még a jövőben. Mindenesetre ez az orvos is azt mondta, hogy nem csinál nekem méhnyakrák szűrést. Fasz se érti már ezeket az orvosokat... Pedig nem csak a faroktól lehet elkapni azt a HPV-t. Endokrinológusnál is voltam, most már egy egész bogyót kell szednem a Letroxból, nem csak egy felet. A kövi mensimkor meg fel kell hívnom őket, vár még rám pár vérvétel.

Mostanában nagyon sokszor eszembe jut, hogy milyen jó lenne elköltözni, de totál borzasztó, ami az albérletek körül zajlik. Viszont kivagyok már attól, hogy huszonhét évesen a tiniszobámra korlátozódik az életterem, és nulla magánéletem van, és ha valami cuccomra vigyázni akarok, azt a szobámban kell tartanom. Például múltkor Perdita elkérte tőlem az ollót, látta, honnan vettem elő, aztán már kérdés nélkül vette ki, és el is tűnt. Az előbb is elkapott egy kisebb idegbaj, amiért Perdita a mi felmosónkkal mosta fel a pisit, komolyan, ettől falnak tudok menni, pláne, hogy már nem egyszer kértem meg mindenkit, hogy ha valaki fel akar mosni, vegyen szépen felmosófejet magának, ne azzal mossa fel a szőrös, hugyos padlót, amivel én a szobámban takarítok. Ezt anya is eljátszotta legutóbb, amikor itthon volt, pedig előtte direkt szóltam, hogy ahhoz ne nyúljon hozzá. Igaz, anya már totál nem figyel rám, hetente egyszer ha írunk egymásnak chaten, az is olyan felületes, hogy csak a bűntudat kap el közben, amiért várom, hogy bezárhassam az ablakot. De már nem szeretek vele beszélgetni, mert tudom, hogy nem figyel rám...

Most bűntudatom lesz amiatt is, hogy ezt leírtam...

Szóval unom nagyon az itthoni életet, azt, hogy ha békében akarok lenni, le kell nyelnem mindent, és annyira vágyom egy szép, tiszta környezetre, arra, hogy kedvemre rendezkedjek magam körül, hogy már egy hitelért is lehoznám kb. a csillagokat, pedig eddig úgy voltam vele, hogy soha, semmilyen körülmények között nem nyúlnék hitelhez, mert aztán csak szopok vele. Belegondolni, hogy már a hitel is el van lehetetlenítve, de amúgy se kapnék, mert minimálra vagyok bejelentve... Nem tudom, lesz-e valaha is saját életem. Pedig amilyen albérlet árak vannak, már simán törleszthetnék hitelt is, és legalább nem kéne aggódnom, hogy kidob egy év után a tulaj.

Elbaszott ország ez... Néha sírni tudnék.