Semmi mást nem érzek folyamatosan, csak a szívverésemet.
Hogy sehol semmi keresnivalóm, miért vagyok itt meg bárhol is.
Meg hogy az életem egy céltalan bolyongás a semmiben, egyedül vagyok bárki társaságában, és senkit nem tartok elég érdekesnek vagy valódinak. Unatkozom nagyjából mindenki mellett és minden közben, nem érdekelnek a hétköznapi történések, se a kamulelkizések, se az unalomból eredő vagy hátsószándékos érdeklődések; a könyvem is érdekesebb a legtöbb dolognál. Unom azt is, hogy mások forrást látnak bennem, kiszipolyoznak és lekicsinyelnek, miközben mosolygok rájuk, mert bennem semmi rossz szándék nincs. Nem vágyom azokra a dolgokra, amikre elvileg kéne; megyek ma koncertre, de oda is úgy erőlködve, hátha életre kelek; kurva rég nevettem úgy igazán, megszakadósan, és elképzelésem sincs arról, mi kéne nekem, hogy ne gondoljam azt, nem buknék semmit, ha.
Tegnapelőtt a felettesem megint kipréselt magából egy olyan feladatot, amit elolvastam, és csak egy sor sóhajtozás után álltam neki. Nap végére majdnem befejeztem, a maradékot - fiszfasz mennyiséget - meghagytam másnapra, mert egyrészt véget ért a műszak, másrészt fel kellett vennem egy céggel a kapcsolatot ahhoz, hogy infót szerezzek a befejezéshez.
Tegnap már itthonról dolgoztam, illetve itthonról nem csináltam semmit, mert a maradék tennivaló körülbelül tíz percembe telt, és utána már csak várnom kellett a cég válaszára. Máskülönben tizenegyig szenvedtem az ágyban, mert nem találtam a motivációt a felkelésre, de egyébként órák óta csak forgolódtam, kattogtam, szomorkodtam és figyeltem nyughatatlan szívverésemet. Óránként azért kimásztam az ágyból, és ránéztem a gépre, de a nulla bejövő e-mail és nulla adminisztrálni való nem igazán késztetett arra, hogy végleg kijöjjek lesötétített szobácskámból.
Délben kikértem mára egy szabit, mert úgy éreztem, képtelen vagyok kibírni ezt a depit párosítva azzal a vergődéssel, hogy nincs munka, és emiatt nekem kell szarul éreznem magam. Elhatároztam, hogy majd elmegyek vásárolgatni, meghívom magam fagyira, meg ilyenek.
Nap végén lejelentettem, hogy öt órám volt üres (pedig amúgy 7 óra és 50 perc), mire a felettesem visszaírt, hogy ez így nagyon nem lesz jó, ő adott nekem feladatot, miért van ennyi üres órám. Visszaírtam neki, hogy azzal a feladattal már kb. kész vagyok (mit hitt vajon, hány napig fogok ülni rajta?), csak várok egy választ egy cégtől, hogy be tudjam fejezni. Nem értem, miért nyomaszt ezzel a lebaszós hangvétellel, mi az, hogy ez így nem lesz jó, mit tehetek én arról, hogy nem jön be munka. Szerencsére már nem tudok kétségbeesni ilyenektől, csak szimplán hőbörgök rajta magamban (vagy épp Pukkancsnak) negyed órát. Néha elgondolkodom, milyen lenne felmondani - szerintem nem ragaszkodnának az egy hónapos felmondási időhöz se, és kb. fellélegezve kilöknének az épület ajtaján -, és elmenni mosogatni, amíg nem lesz másik munkahelyem. Tuti a fasza kivan már velem a nőnek, gondolom, őt is nyomasztják velem fentebbről, és ezerrel rezeg alattam a léc.
Ma is sokáig forgolódtam, azon gondolkodtam, mi fog engem kirángatni ebből a fos hangulatból, hogy fogok én ma elindulni vásárolgatni, mikor fogok meggyógyulni. Mennyire abszurd, hogy eljutottam odáig, hogy én - éééén! - nem kelek fel már munkanapokon se emberi időben, aztán meg a szabadnapomon is csak döglök, mint egy agyonvert részeg az árokban.
És akkor jött egy üzenet Réntől.
És mint akit fejbe koppintottak egy varázspálcával - Piertotum locomotor? -, egyből kipattantam az ágyból, és elkezdtem készülődni.
Hihetetlen, tényleg egy kibaszott drogfüggő vagyok.
Megbeszéltük, hogy haverok leszünk, és nem nyúlunk többet egymáshoz. Ha ez így lesz, akkor azt hiszem, én nagyon fogok örülni. Eddig neve se volt a kapcsolatunknak, én pedig haverként értékesebbnek fogom magam érezni, mint sunaként. Aztán hamar elköszöntünk, mert én szabadnapos vagyok, ugyebárrrr.
Tudom, tudom, tudoooooooom...
Gondolkodtam, le merjem-e írni ezt a részt, vagy tartsam inkább titokban a fogyatékosságomat, de hát na, az kéne még, hogy itt meghasonuljak szégyenemben.
És olyan édes nyári ruhákat vettem; pöttyöset, foltosat, virágosat, meg nagyon elegánte zöldeset aranyló cérnával varrva. Elviekben lesz egy randikám jövőhéten, de már hetek óta (másfél hónapja?) ígérgetem a fiúnak, szóval fene tudja, rászánom-e magam végül (kicsit abban reménykedem, hogy talán akkor ő töltené ki a gondolataimat Rén helyett - bár az lehet, olyan lenne, mint amikor fáj az ember feje, és aztán beüti a nagylábujját, hogy onnantól azt fájlalja), mindenesetre ruhám már van.
Matt meg tegnap megsértődött, amiért X órán belül nem nyitottam meg az üzenetét. Visszavonta, amiket írt, én meg megkérdeztem, hogy Most ezt miért csináltad?, mire visszaírt, hogy Majd szólsz, ha lesz kedved beszélni, és így ennyi volt. Ma is írt, pedig még nem szóltam neki, bár már tuti elátkozott hetvenhatszor, mert már lassan négy órája nem nyitottam meg az üzenetét. Kicsit rosszul vagyok tőle a szerdai kisregénye óta, úgy érzem, el van tévelyedve.
Olyan nehéz ez, semmit nem értek, vagyis érteni értem, az agyamig eljutott már, csak a szívem gyötrődik. Mármint oké, olyan vagyok, mint egy buta kis légy, amit elkapott egy bazi nagy kaszáspók, elkezdte beszőni, és a hosszú karjaival körbe-körbefogta közben. Én meg félreértettem ezeket a mozdulatokat, ölelésnek hittem, és nagyon szeretnék még több ilyen ölelést, de nem lehet, mert a végén akkor fájni fog, fel leszek zabálva; de igazából mindenhogy fáj, az is fáj, hogy a pók végül leejtett, és még mindig vergődöm a rám ragadt hálóban.
Ha tehetném, visszazuhannék belé...
Reggel integettünk egymásnak, de csak véletlen látott meg, amúgy szerintem nem köszönt volna. Annyira feltűnően került egész nap (kevesebbszer jött előre, kb. futva ment el mellettem mindig), és nem úgy, mint aki meg van sértődve, hanem mint aki bujkál előlem. Talán naiv vagyok, de volt egy videó, amiben azt mondták, ha egy nárcisztikussal érezteted, hogy kikerültél a kontrollja alól, azzal leleplezed őt és a játszmáit, és ezért elkezdi szégyellni magát, amiért megláttad a valódi énjét. Persze azt is mondták, hogy ilyenkor pár napra-hétre eltűnnek, hogy aztán újra felbukkanjanak, de szerintem Rén már nem fog felbukkanni, nem is valószínű, hogy szégyelli magát, mert ahhoz meg kellene értenie engem, és ha szégyellné magát, legalább egy normális beszélgetésbe belevitt volna, és nem csak abba a hebegés-habogásba. (Ami miatt amúgy kb. nekem van bűntudatom, mert rossz volt nézni, ahogy a bocsánat-ból csak a bo-t tudja kimondani, és inkább sorry-t mond helyette - és közben szégyellősen felsóhajt, hogy „Istenem, de nehéz ez, utálom az ilyet” -, aminek nyilván messze nincs meg ugyanaz a hatása, mint a magyar megfelelőjének. Bűntudatom azért van végül is, mert látszólag nem fogadtam el a bocsánatkérését, bár ilyen kétes szövegkörnyezetben nem tudtam, mit fogadnék el pontosan, így inkább félig akarva, félig akaratlanul véget vetettem az egésznek; bár lássuk be, megadtam neki a választást, azt írtam neki, ha alázásból állna a további kapcsolatunk, akkor hagyjuk a dolgot, ő pedig azóta nem keres, ergo... Csak alázna. Vagy pedig már nem mer hozzám szólni se, mert nem tudja, hogy kezeljen, túl rakoncátlan voltam az utóbbi hetekben, már ami a lelkemben dúló viharokat illeti, amiket ő monológ formájában kapott meg. Vagy pedig örül, hogy végre megszabadult tőlem. Jobb lenne olyan bűntudatot érezni, mint amilyenről a vidikben beszél a csávó, hogy Rén mondjuk elkezdte magát sajnáltatni vagy kimagyarázni vagy megpróbált engem hibáztatni vagy ilyesmi, de igazából ő nem ilyen módszerekkel éri el, hogy megszánjam, szimplán az a sajnálatraméltó, ahogy nem tud kommunikálni, konkrétan semmilyen érzelmet nem tud kifejezni, legyen az pozitív vagy negatív, és ez rohadtul idegesítő, mert hiába kapaszkodom ezekbe a nárcis videókba és magyarázatokba, úgyis megmarad ő bennem egy fájdalmasan lüktető kérdőjelként... Hiányzik a kis hülye társasága, nem a csókolózós részek, hanem az egymást ugratósok. Tudtam, hogy majd hirtelen fogunk véget érni, és utálom, hogy megérkeztünk az út végére. Még ha elvileg nekem ez így jobb is lesz hosszútávon... Szívem szerint haverságban maradnék, törölhetnénk a smacis-ujjazós-alázós részeket, és szorítkozhatnánk a csevegős, nevetgélős sétákra... Ahj. Butus szívem...)
Ahj, nem akartam már írni róla, na mindegy...
Amikor reggel bementem, várt egy szép csoki az asztalomon Boldog szülinapot felirattal. Egyből Matt jutott eszembe, még ha tegnap nem is nézett rám. Senki más nem adna nekem ajándékot, senki más nem köszöntött fel a kollégáim közül, és hát tőle karácsonyra, nőnapra is, húsvétra is kaptam csokit, tortát, virágot...... Írtam hát neki egy olyat, hogy: „Tőled kaptam, amit kaptam? Mert azt hiszem, csak te adnál nekem ajit, tegnap viszont rám se néztél, ezért kicsit bizonytalan vagyok.” Visszaírt, hogy igen (ő ma otthonról volt, ergo tegnap kellett letennie a csokit, miután én elhúztam), majd kicsit később hozzátette, hogy amit most írtam, azt majd este lereagálja, ha érdekel. Erre már valahogy nem volt kedvem visszaírni, mert úgy éreztem, ezzel kedve szerint belemegyek valami játszmázásba. Eleve Rén miatt is rossz kedvem volt, úgyhogy amikor Matt ezt írta, csak hitetlenkedve megráztam a fejem, mert hirtelen megcsapott a felesleges taktikázás szaga. Szóval nem elég, hogy tegnap átnézett rajtam három hét szabizás után, majd odatesz nekem egy ajándékot, még sejteti is, hogy este majd elmagyarázza nekem, hogy mi rosszat vétettem.
Mire itthon lezuhanyoztam (ha még ki tudtam mosni a vért a szoknyámból, lehetséges, hogy csak hazafelé áztam át, vagy bent is már mindenki láthatta, hogy menstruálok?), egy terjedelmes kisregény várt arról, hogy azért nem szólt hozzám, mert kíváncsi volt, én odamegyek-e hozzá, ha ő nem jön oda, mert neki ez tök megalázó, hogy mindig ő keres engem, és igazságtalannak érzi, hogy miközben azt mondom, rám se nézett, meg hogy csak tőle kapnék ajit, mégis mindig elvárom, hogy ő jöjjön oda hozzám, miközben vannak emberek, akikhez meg odamegyek magamtól (Pocokemberhez, akitől nem kell tartanom romantikus értelemben, meg Rénhez, aki chaten keresztül hívott mindig, sose magamtól mentem oda, haha). Meg hát nap végén is úgy elhúztam se szó, se beszéd, hogy oda se tudta adni az ajándékot, bár amúgy is gyáva volt.. A végére odabiggyesztette, hogy még mielőtt elkezdenék rosszakat gondolni, neki még mindig ugyanúgy tetszem, és borzasztóan nehéz nem odajönnie hozzám, és nem ránézni egy ilyen gyönyörű lányra. *Róka szerényen pillogva idéz*
Na hát én azóta tartok Matt-től, hogy egyszer elmesélte, miért vált el a feleségétől, és abban a történetben a nő rohadék volt, ő meg ártatlan hal a szatyorban, aki mindent elkövetett pedig, hogy jó legyen. Persze lehet, hogy tényleg így volt, de... na, értitek. A lényeg, hogy ettől a kisregénytől se igazán mélyült el a belé vetett bizalmam.
Visszaírtam neki, hogy mivel vissza se köszönt, és egész nap hiába lestem, nem nézett vissza rám (a konyhában konkrétan úgy ment el mellettem, hogy elnézve a fejem fölött elkezdett mással dumálni), nem is nagyon éreztem úgy, hogy oda kellene mennem hozzá. Arra is gondoltam - és ezt is leírtam neki -, hogy talán megint elhatározta, hogy ignorálni fog annak érdekében, hogy hamarabb kiszeressen belőlem, és nem akartam elrontani a próbálkozását. Még azért megjegyeztem, hogy nem szeretem, ha tesztelgetnek, főleg, hogy nekem is figyelnem kell, milyen jeleket küldök felé - ezért se kezdeményezek, de mindig egyből megyek, ha hív -, hogyan pislogok, miket mondok.
Aztán meg tagadta, hogy ez teszt lett volna, és olyasmit írt, hogy ezek szerint neki azt se szabad, hogy megvárja, míg én megyek oda hozzá (na, az ilyesfajta dumákat hiányolom amúgy Réntől, hogy teljes legyen a nárcisztikusságáról alkotott képem).
Ahj... Bárcsak ne abból állna az élet, hogy folyton elveszítünk embereket.
Volt egy kis gyomoridegem, amikor leszálltam a buszról, de aztán viszonylag jókedvűen ücsörögtem a helyemen. Rén már nem írt rám, gondolom, a tegnapi vissza nem írásom után feleslegesnek érezte. Odajött viszont ökölpacsizni, ami nem keltett bennem rossz érzést, és örömmel nyugtáztam, hogy nincs rám hatással, még csak az se jutott eszembe, hogy mit képzel ez magáról, mert hát nem akarok én rosszban lenni. Aztán később odajött, hogy kimegyek-e vele bagózni. Kimentem vele, mert kíváncsi voltam. Rám tört a szomorúság, ahogy lépdeltünk egymás mellett, mert eszembe jutott, hogy bármit mond, azt úgyse lehet elhinni. Végül is mondott valamiket, de semmit nem értettem, a fontosnak induló mondatokat képtelen volt befejezni. Bocsánatot akart kérni, de végül csak egy sorry-ra futotta, de azt is úgy préselte ki, mint akinek szorulása van. A szövegkörnyezet miatt viszont fogalmam sincs, miért kért bocsánatot - azért, mert köcsög volt, vagy azért, mert vázának tart? Nem éreztem értelmét bármit is mondani. Olyan szomorúság volt/van rajtam, mert már csak egy gyereket látok benne, és mert hiába mondanám neki, hogy ezúttal nagyon megbántott. Kérdezte, hajlandó vagyok-e még vele mutatkozni séták erejéig, én meg viccelődve mondtam, hogy max akkor, ha befejezi azt az imént elkezdett mondatot. Persze el lett komolytalankodva a dolog. Bent aztán írtam neki a helyemről, hogy: „Nem szeretnék már sétálni, kivéve, ha még szeretnél valamit mondani, mert az előzőekkel nem tudom, mit akartál kifejezni. Ha úgyis csak alázásokból állna a kapcsink, ezentúl inkább csak köszönjünk egymásnak.” Visszaírt, hogy: „Távol álljon tőlem az alázás, akarva és akaratlanul se akarnálak bántani.” Ennek se volt semmi értelme, úgyhogy nem írtam vissza, nem is hívott már sétálni, és a nap további részében csak kétszer futottunk össze; egyszer szinte ijedelmet láttam a tekintetében, amikor meglátott, másodjára olyan volt, mint aki legszívesebben elbújna kínjában. Nagyon furcsa volt, egyik arckifejezést se láttam még rajta. Szomorú vagyok, amiért elveszítettem a társaságát. Szomorú vagyok, amiért elveszített. Utóbbi durvább teljesítmény, ha azt vesszük, hányszor lendültem túl a szemétségein.
Pocokember ma nem jött be. De már nem is baj, múltkor szinte a számba adott egy poént, amin aztán úgy megsértődött, hogy két napig nem írt vissza, aztán meg tök hülyeséggel magyarázta a megsértődésének okát. Eddig se tudtam benne megbízni, valamiért mindig bejelez nála a veszélyradarom - szerintem van benne egy kis napraforgó -, de ez a viselkedés meg annyira gyerekes volt, hogy úgy érzem, hat lépést tettem visszafelé a kapcsolatunkban.
Matt ma jött először a háromhetes szabija óta. Pénteken még felköszöntött chaten, én meg kérdeztem, mesél-e majd nekem az utazásairól. Ehhez képest ma rám se nézett, nem köszönt vissza, és láttam, hogy egy-két embernek mutogatja a fotókat, de engem teljes gőzzel ignorált. Nem értem. Még ha legalább a Rénnek küldött nuncifotómmal lenne kiplakátolva az iroda, de nem. Szóval nem tudom, mit tettem, amiért most hirtelen rosszul van tőlem.
Egész nap nem volt munka, végig az Az-t olvastam, már folyt ki a szemem. Csirip néha megtalált olyan kérdésekkel, mint például nem akarok-e sugar daddy-t, és nem akarok-e nekik is keresni egy kis pénzt, mert hisz bennem látja erre a legtöbb hajlandóságot. Egy darabig válaszolgattam fel-felnézve az olvasmányomból, aztán a sokadik ilyennél rászóltam, hogy hagyjon ezzel. A negyvenes nő jót kuncogott azon a részen, hogy bennem van a legtöbb hajlandóság. Mondanám, hogy bántó, sértő vagy agybaszó volt, de Rén úgy kilapította a lelkemet, hogy csak unalmat éreztem, és vártam, hogy mehessek haza. Mondjuk nem tudom, egy sugar daddy alul tudná-e múlni az eddigi fiúimat; néha, amikor tinderen látok sugar daddy-ket, mindig jobbra húzom őket, de aztán rájövök, hogy velük is találkozni kellene. Pedig valószínűleg nem lenne szarabb élmény pénzért csinálni bármit is, mint ingyen hagyni, hogy szétbasszák a lelkemet.
Magányos lettem, és úgy érzem, elegem van az emberekből. Megint meg vagyok kukulva, semmi ingerem beszélni. Úgysincs értelme. Csak álomba sírnám magam, hogy aztán felébredve a saját kis belső világomban találjam magam, ott, ahol korábban is éltem, és ahol többnyire mindig jól éreztem magam, nem úgy, mint a felszínen mozogva, ahol próbálok megfelelni, de sehogy se tudok.
Olvasás közben találkoztam egy jó kis Churchill idézettel, be is biggyesztem címnek, mert... most így van kedvem.
Péntek este megnéztük a Vámpírok bálját a Pesti Magyar Színházban. Maga a sztori nem volt nagy szám (hiányoltam a szenvedélyt, ha már vámpírokról szólt, meg magával nem bíró kamaszlányról), de a színészek és a dalok jók voltak, a látvány meg csuda.
Másnap Ikével lógtam; kávéztunk, fagyiztunk, sütiztünk, meg elmentünk a Római-partra, ahol még sose voltam és amiről mindig azt hittem, hogy valami nagyon jó hely, mert annyit emlegetik az emberek, de néhány retro büfén kívül nincs ott semmi különös, a part se járható végig, úgy be van nőve. Ettől függetlenül jól elvoltunk, Ike nagyon boldog volt, hogy egy kicsit kiszakadt az ikrekkel kitöltött hétköznapokból. A Fellinibe ültünk be, az azért hangulatos kis hely a vándorcirkuszos dizájnnal. Legközelebb szeptemberre kaptam tőle időpontot, haha, akkor majd Szentendrére megyünk.
Tegnap edzés után Pukkanccsal elmentünk hekkezni. Uncsi voltam, megkukult és szomorkás, de az is lehet, hogy szimplán csak fásult, és ez az arcom megint Pukkancsnak jutott. Nem csodálom, hogy állandóan új barátok után néz. Mióta ezen a helyen dolgozom, teljesen le vagyok eresztve. Az a mázli, hogy ha bemegyek az irodába, valami teljesen más üzemmódban működöm, sikerül itthon hagynom a fos kedvet, vagy legalábbis elnyomni magamban, és így egész jó társaság tudok lenni, mosolygok is orrba-szájba meg viccelődöm (kivéve azokkal akikről tudom, hogy nem bírnak), és még csak erőltetnem se kell, mert miközben figyelek a körülöttem lévőkre, elfelejtem, hogy nincs is min mosolyogni. Aztán kilépek az épületből délután, és fokozatosan visszasüppedek ebbe az elbaszott alapállapotba. Remélem, hogy ez a munkahelyre fogható, nem pedig arra, hogy megváltoztam, és ilyen lettem.
Ami a másik munkahelyet illeti, beszéltem pénteken a volt kollégával, aki ugye megkeresett, és aki a felettesem lenne ott, és mondta, hogy végül októberben-novemberben tudnék kezdeni, "ha tetszetős a dolog". Kedves volt, írta, hogy szimpi voltam a felettesének is. És bár általában félek attól, hogy majd nem leszek oda elég jó (mindenféle égő szitut képzeltem már el), és majd nem fognak szeretni az új munkatársaim, pár órára mégis elöntött egy kis rég nem érzett elégedettség vagy legalábbis reménysugár; hirtelen azt éreztem, hogy nekem ott sokkal jobb lesz, már csak azért is, mert ez a volt kolléga tudja, hogy jó munkaerő vagyok (a jelenlegi helyemen nem tudják, hisz nincs munka), eleve jóban vagyunk, puszival köszönt nekem, amikor nyár elején elmentem hozzájuk a kötetlen beszélgetésre (a mostani felettesem csak e-mailben kommunikál velem); ott egy kis irodában ülnénk kb. hatan, nem pedig egy rohadt nagy open office-ban ötvenen, és talán nem is leszek úgy ellenőrizve, mint most, hanem csinálhatom a dolgomat, ahogy azt kell; ésssss nem kell majd lejelentenem minden nap végén, hogy hány órában nem csináltam semmit. Elhagyhatom a Csirip-féle embereket is (remélem legalábbis); múltkor egy kolléganő - Csirip barátnője - szerint nem megfelelő stílusban fogalmaztam egy e-mailt neki, ezért a válaszában kioktatott, és beletette a felettesemet is (valójában csak nem megfelelő stílusban olvasta el a kérdésemet, ami azért nem ugyanaz, mintha tényleg nem megfelelő stílusban írtam volna). Az ilyen emberek nagyjából varázsütés szerűen tudnak lefárasztani, ilyenkor egy egész pszichológiai kórkép lefut előttem, és tudni vélem, hogy nem kifejezetten velem van baja, hanem minden mással maga körül, úgyhogy nem álltam le vele, meg a felettesem is szart az egészbe (Angi anno belement a vitába, amikor ugyanez a nő megszólta a stílusát, aztán hetekig ment az ellenségeskedés, mígnem a felettesem leültette őket egy "békítő tárgyalásra", hogy most már aztán elég legyen - dedó).
Na de nem akarom beleélni magam, mert az angol interjút sehogy se fogom megúszni, a HR-es nem is tud magyarul. Szóval ettől a résztől fosok, de lesz, ami lesz. Elvileg annyira tudok angolul, amennyire náluk tudni kell, csak a gyakorlatba is át kellene ültetnem a dolgot, nem kellene leblokkolni majd, meg ilyenek.
Kaptam ma egy jóreggeltet. Nem is értem... Komolyan nem értem, azt hittem, csütörtökön lezártuk a dolgot. Nem nyitottam meg mindenesetre azóta se. Megnéztem ehelyett egy megerősítő videót a nárcisztikusokról - azt mondta benne a hapsi, hogy a nárciknak nem folytatólagos a memóriájuk, hanem vannak kihagyásaik, és az üres részeket mesékkel töltik ki. Na most akkor Rénnek vagy kihagy az agya, és ez esetben még rosszabb, hogy minden nap kitörli a chateléseinket, mert így nem mondhatom neki, hogy olvassa már vissza az előző beszélgetésünket, mielőtt nekiáll jóreggeltezni, vagy pedig úgy értelmezte az előzőt, hogy én elfogadom, hogy váza vagyok a szemében, és ezentúl majd engedelmesen kussolok. Olyan szomi ez, hogy állandó védekezésben van, és úgy akar engem folyton büntetni, mintha én meg ártó szándékú lennék... Kár, hogy nem tudja magát szeretni - és talán senkit se? -, pedig olyan klassz ember lehetne. Nem is tudok rá haragudni. Legszívesebben megmenteném őt, de sajnos nincs varázserőm... Nem is tudom már, mire számítsak holnap ezek után. Nem akarom látni, ahogy sértetten és némán megy el mellettem, nem akarom szarnak érezni magam, és nem akarok rosszban lenni se, de sehogy se jó, mert sose ért semmit, amit dumálok neki.
Pukkancs egy-két hete elvitte Penny-t sétálni késő este, amikor amúgy is megejtette a lefekvés előtti sétálós bagózását. A pórázt én vettem még úgy egy hónapja, hogy majd hátha kedvet kapunk cicasétáltatással kísérletezni - bár nemigen hittem abban, hogy bármit is érne a dolog. Mindenesetre Pukkancs kedvet kapott, és levitte. A liftben Penny félt és kapaszkodott, kint viszont hamar rákapott a sétára, tetszett neki a dolog, sietett előre, meg nézelődött a padon ülve.
Második alkalommal - a legutóbbi hétfőn - viszont történt valami. Penny elkezdett kontrollálatlanul ide-oda ugrálni és merevedni-csavarodni, Pukkancs meg kétségbeesetten próbálta lefogni, hogy ne sérüljön meg a macska, miközben odaveri magát a földhöz. Közben szarrá karmolta Pukkancsot, de elvileg látszott rajta, hogy nem direkt csinálja, kivételesen harapni se próbált. Ez a dolog Pukkancs szerint körülbelül tíz másodpercig tartott, majd egy perccel később Penny megint lenyomott egy ilyet.
Pukkancs egyből hazajött Penny-vel, halálsápadtan előadta nekem mindezt, én meg kértem, hogy akkor keressen rá youtube-on a macskaepilepsziára, és mondja meg, olyat látott-e az imént. Azt mondta, hogy igen.
Másnap kértem időpontot az állatorvoshoz. Annyira mondjuk nem hatott meg a dolog, mert lehet, hogy soha többé nem fordul elő, de azért érdekelni is kezdett, mert egyszer, még amikor csak gondolkodtam kutyán-macskán, olvastam a macskaepilepsziáról, és hogy annak egy előtünete az agresszió. Szóval arra gondoltam, mi van, ha most egy kivizsgálási folyamat után Penny kapna egy gyógyszert, amitől csökkenne az agressziója is (jó, hát nem értek hozzá), bár annak azért nyilván nem örülnék, ha cserébe tényleg epilepsziás lenne, mindig ilyesmitől rettegtem.
(A tinderes fiú amúgy azóta eltűnt, biztos összematchelt valakivel.)
Elmentünk a dokihoz, 12 500 forintba került, hogy megtapizzák a cicát és elmondják, hogy amíg nincs következő roham, addig ne foglalkozzunk ezzel, mert lehet, csak túlizgulta a sétát, és akkor inkább többet ne vigyük le; az agresszióra meg megkaptuk egy cicasuttogó orvos nevét (akinek amúgy már írtunk, és 27 000 forintért beszélget veled online egy órát), bár az orvosasszisztens azért elmesélte, hogy neki egyszer volt egy tök jó fej, tök szép kilenc hónapos cicája, ami egyszer rárontott a hároméves gyerekére, és alig tudta leszedni róla, és ő végül elaltattatta. Néztem rá, hogy de hát egészséges cicát elaltatni...? Az orvos meg itt közbeszólt, hogy hát ha kattos agybeteg, azért annyira mégse egészséges.
Szóval ugyanúgy nem vagyunk sehol.
A cicasuttogó se tud másabb dolgokat mondani, mint amiket a blogok meg a cikkek írnak. Hogy legyen saját kis búvóhelye itt is, ott is, meg mondjuk neki erélyesen azt, hogy NEM, meg fújjunk rá, meg ilyenek (szoktam rá morogni meg fújni, de az csak annyira elég, hogy fedezékbe vonul fél percre, én meg addig át tudok menekülni másik helyiségbe, de arra már nem jó, hogy megértessem vele, hogy én vagyok a nagyobb jani).
Úgyhogy nem tudom, mi legyen. Nem hiszem, hogy el tudnám altatni. Akkor inkább elengedem egy üdülőövezetben, ahol nincs se kutya, se autóforgalom... De mivel totálisan döntésképtelen vagyok vele kapcsolatban, marad az, hogy minden nap felteszem magamnak a kérdést, hogy vajon hogyan fog ez megoldódni.
Gondolkodom még azért valami cicasuttogón, de az is annyira lenne szerintem okos, mint az orvos az epilepsziával kapcsolatban.
Meg ez a mánia, hogy vegyük fel telefonnal, amikor támad... Hát hogyne. Várjál, cica, a másik karomat most hagyd, azzal fognom kell a telefont.
Hát akkor kamerázzuk be a lakást.
Hja jó.
Meg akkor ne is nagyon figyeljünk, hogy mikor támad, gondolom, különben nem lesz soha egy jó felvétel, ami alapján a cicasuttogó elhiszi nekünk, hogy nem játékból támad.
Kissé megundorodtam a blogomtól. Ha erre a felületre gondolok, lepereg előttem, hogy mekkora hazugságban telt az elmúlt hét hónap. Hogy elbasztam a telet, a tavaszt és a nyár nagy részét azzal, hogy egy férfi viselkedésén próbáltam eligazodni. Eszembe jut, hogy én, aki mindig azt hittem, velem ilyeneket úgyse lehetne eljátszani (már eleve azt se, hogy valaki velem csalja meg a párját), nem voltam képes átlátni egy totálisan egyértelmű helyzetet. Bánni nem bánok semmit, még ha több is volt a sírás, mint a nevetés. Olyan rég éreztem bármit is férfi iránt. Izgi volt, még ha szar is. A nuncis képküldést se bánom - hát lovagoljuk meg a hullámot, nem-e?! És reménykedjünk az utolsó pillanatig. Mindig mindenkit elutasítok, és ezt az egészet most pont nem akartam. Ideálisnak tűnt, hogy végre tetszik valaki, de nem kell attól félnem, hogy majd bekebelez és összenyom egy párkapcsolat. Hát, összenyomva ugyan nem lettem, de bekebelezve igen, egy picinkét...
Bementem kedden, kipihenten, piros szájjal mosolygósan, abban a hitben, hogy innentől Rén kerülni fog, mint a pestist, hisz megsértettem azzal a home office-ban maradós akciómmal - erre leülök az asztalhoz, és felugrik a Jó reggelt üzenet. Gondoltam magamban, hát ez nem normális - most vajon eljátsszuk, hogy még mindig jók vagyunk, vagy mit szeretne? Visszaköszöntem, hát na, érdekelt. És akkor azt írja: „Tudunk majd beszélni?” Bevallom, kicsit örültem a kérdésnek, bár az ő kommunikációs készségeit ismerve - már ami a lelket érintő kérdéseket illeti - egy nagy semmilyen beszélgetésre számítottam, de azért kíváncsi voltam, megerőlteti-e magát vagy ilyesmi. Igen-igen, mert én ilyen vagyok, az utolsó másodpercig reménykedő.
Kimentünk sétálni, és megkérdezte, miatta maradtam-e home office-ban. Megmosolyogtam, hogy ejj, de kis énközpontú vagy - de közben mindketten tudtuk, hogy őt akartam elkerülni. Megjegyezte, hogy tudja, hogy nem bánt jól velem, és azért nem jöttem, mert nem kommunikál velem úgy, ahogy kellene. Gondoltam magamban, mi a szösz, hát mégis érzékel néha ezt-azt? (Mondjuk nem teljesen emiatt akartam őt kerülni, inkább csak belefáradtam az egészbe, a tököm tele volt már vele, gondoltam, elengedem, meg őt is hagyom fellélegezni, ha már úgyis olyan nehézkesen írt vissza állandóan a saját maga által kezdeményezett chateléseink alatt.) Mindenesetre nem mondtam erre semmit. Mert már tudom, hogy felesleges neki bármit is mondani, és mert úgy éreztem, ez így akkor le van zárva. Ő nem bánt jól velem, ezért kiléptem a játékból, de ezzel a sétával jelzünk egymásnak, hogy jóban maradunk. Faszom se haragtartó. Sose volt energiám ilyesmire, főleg nem egy olyan munkahelyen, ahol alapból szúrom emberek szemét, és emiatt nem is szeretek bejárni. Fene se akarja gyarapítani az ellentábort; Pocokember, Matt és Rén az én három kis "barátom". Meg Angi és az Azonos Pozijú Lány, amikor havonta egyszer összefutok velük, de velük messze nem beszélgetek annyit, mint az elsőként említett három emberkével. Rén azt is hozzátette, hogy aznap, amikor nem mentem be, és nem írtam vissza, és Angi odament hozzá, hogy tud-e rólam valamit, kicsit azért elkezdett aggódni, hogy vajon jól vagyok-e.
Szóval ez egy rendkívüli módon beszúrt, rövid kis séta volt a délelőtt folyamán, ami alatt ő megnyugodott, hogy még szóba állok vele (nyersebben és fájóbban megfogalmazva: megnyugodott, hogy még játszható pálya vagyok), én meg megnyugodtam (nem ismervén még az előbbi zárójel tartalmát), hogy legalább picikét számítok neki.
Délután aztán jött a szokásos kis séta. Mármint úgy szokásos, hogy megejtettük, sétáltunk-sétáltunk, dumáltunk a szokásos felületes semmikről (nyaralás, filmek, edzés stb.), erre egy sarkon megfog, odahúz, és néz, hol a szemembe, hol a számra. Asszem, kicsit bemerevedtem, és a totális értetlenség is kiülhetett a fejemre, mert azt mondta: „Ne mondj semmit. Minden az arcodra van írva.” Annyira menő nem voltam, hogy elhúzódjak, de annyi eszem volt, hogy a csudálatos önvédelmi szájfényt kenjem fel aznapra, ami olyan brutálisan magasan pigmentált, hogy a zuhany alatt se mosod le magadról, nemhogy egy zsepikével le tudd törölni félrelépésed nyomait az arcodról (ellenben fixen jut belőle a másiknak is). Ő meg ugye olyan, hogy lesmacizza rólam a rúzst, aztán egyből zsepiért nyúl (én meg olyankor mindig a szememet forgatom és sóhajtozva csóválom a fejem, ő meg mond egy olyat, hogy: „Jó hát na, most milyen lenne összerúzsozva visszamenni?” - Hát és nekem milyen rúzs nélkül visszamenni? ). Szóval rajtam volt az önvédelmi szájfény, az a lényeg, úgyhogy nem csókolt meg, csak kb. beleszimatolt a nyakamba. Legalább ő látta, hogy nem tépem ki magam a karjaiból, én meg legalább éreztem, hogy a francokat vagyok túl rajta, megint meginogtam rendesen. Nap végén - láss csodát - rám írt, hogy elköszönhet-e tőlem személyesen. Gondoltam magamban, oké, ha most elindult benne valami, ha most tényleg arra jutott, hogy velem jól kell bánni, akkor hagyom neki, hogy elköszönjön tőlem személyesen, végül is utálom, amikor csak chaten köszön el. A szájfényt azért felfrissítettem. Elköszöntünk egymástól kézfogással és szeretetteljes (:'D) mosolyokkal, bájos pillogással, majd hazamentünk.
Aznap egyébként rám írt egy ötvenes, nős kollégám, akinek két lánya van, hogy:
Pár hete már volt egy béna nekifutása az embernek ugyanígy chaten, de akkor még arra gondoltam, hogy csak trollkodik, nem volt ennyire egyértelmű a dolog, meg aztán annyiban is maradt a téma, egy idő után már inkább nem írtam neki vissza. Őt amúgy kedveltem, néha bratyiztam vele a folyosón összefutva, gondoltam, max a lányait láthatja bennem (:'D), szóval mondom, kedveltem, egészen keddig. Bánom, hogy nem kérdeztem meg, nekem ez miért érné meg, miért lenne nekem jó leállni egy pocakos apukával, de hát nem jutott eszembe, meg talán jobb is, mert biztos úgy értelmezte volna a kérdést, hogy mennyit hajlandó fizetni a társaságomért. (Kedvenc részem az okos vagy te - miért van az, hogy a férfi úgy érzi, kellően magasabban áll a nő felett ahhoz, hogy ilyeneket mondhasson neki, és miért van az, hogy egy nő sose mond ilyen faszságot egy férfinak?) Hihetetlenek a férfiak, te. Pirosra rúzsozod a szád, és akkor azt gondolják, nekik lettél odatéve. Mindegy, erre az utsó faszságra már nem írtam vissza, költői kérdésnek vettem a rendőröset. (Eljátszadoztam azért a gondolattal, hogy annyit írok vissza neki, hogy: Bocs, de a fűszertartó faszfej szerepét már valaki betöltötte az életemben.)
Másnap egy nagyon cukker ruhában mentem, pár hete vettem, de még nem volt rajtam, ilyen kis nacis egyberuha, vajszínű alapon fekete minta - olyan felsőrésszel, ami még laposabbnak láttat, haha, de mindegy, mert a lábam három méteresnek látszik benne -, és ez a kis ruci nagyon elegáns lett a vajszínű magassarkúmmal, és nagyon dögös a piros szájfénnyel kiegészítve. Ezen a napon felhívott az egyik igazgató ("igazgató") - őt már egyszer említettem itt a blogban, hogy őt bírom, perverz humorú, ötven körüli, nagyon sármos, ám barátnője által igencsak rövid pórázon tartott ember -, és tizenhat percen keresztül beszélt arról, hogy nagyon jó ez a szerelésem, és hogy ő egy tízes skálán körülbelül hatos, én meg ennek a HÁROMSZÁZSZOROSA vagyok, ezért tudja, hol a helye, és amúgy az új profilképemet meg csak azért nem like-olta, mert nem meri, de azért tudjam, hogy amúgy nagyon is like-olja.
Nem tudom, miért írom le ezeket a dolgokat ide, nyilván veszettül vicces, hogy általános sulis koromban - amikor néha sírásig szekáltak azzal, hogy milyen csúnya vagyok - néha arról ábrándoztam, hogy egyszer majd szép leszek, és akkor mindenki engem akar, és most itt vagyok egy ötvenfős cégnél, ahol százával kapom a bókokat; de közben meg egy hitetlenség is van bennem, mert hiába kupálódtam ki kívül, belül ugyanaz a kis általános sulis lányka vagyok, aki csúnyának érzi magát, meg az a tinilány is vagyok, akitől undorodik a saját fiúja. Szóval leírom ezeket, mint aki kurva büszke arra, hogy a férfiak csorgatják rá a nyálukat, de valójában mindig úgy érzem, hogy ezek az emberek be vannak drogozva, és semmit nem látnak a valóságból, mint ahogy azt se tudják, hogy hajvasaló, alapozó, meg rúzs nélkül milyen kis seprűhajú szürkeegér lennék, és úgy persze már rám se néznének. De hát ilyen a világ, ugye, ilyenek a férfiak, és ilyenek a hiú, mélyen sebzett kisleányok. És leírom ezeket azért, mert mindennek ellenére pont a legfelszínesebb, legnyomulósabb, legintenzívebb, legzöldutasabb, számomra legvonzóbb emberrel nem tudom magam megkukiztatni, hónapok óta kiéheztet úgy, hogy még csak ülve se lehet vele smacizni, nemhogy vízszintesbe kerüljünk valaha is, és ez nevetségesen hihetetlen, vagy hihetetlenül nevetséges. (Mondjuk ezek után nekem senki ne jöjjön azzal, hogy a férfiakat a vadászösztön hajtja - mi másról szólna a nőknél a jófiúk mellőzése a rosszfiúk javára, ha nem a női vadászösztönről? Persze ez is olyan, mint amikor egy szexelni imádó férfira azt mondjuk, hogy csődör, a szexelni imádó nőre meg azt, hogy kurva - a kihívást elfogadó férfit vadásznak hívjuk, a kihívást elfogadó nőt pedig naiv picsának.)
Szóval ugye ez már szerda volt (megköszöntem a pozitív visszajelzést, de többnyire ühümökből és jólvanokból álltak a reakcióim az "igazgató" irányába), és Rén megint odahúzott magához a séta alatt. A szájfény megint rajtam volt, de az ellenállóerőm már túlvolt hegyen-völgyön át, így hát hagytam, hogy gyengéden megcsókolja nyakam, arcom, homlokom, és közben a fenekemet simogassa csudálatosan finoman. Mélyet szippantottam a nyakából, és lágyan rá is tapasztottam az ajkam - utána le kellett dörzsölnöm a bőréről a pirosat -, és amikor az orrom hegyét akarta megpuszilni, már pipiskedve csücsörítettem, hogy a számra adja azt a puszit. De hát nem akarta, hahaha.
Utána chaten, picit félve - mert hát ő most kedves, erre én meg jövök a gonosz kételkedésemmel - megkérdeztem tőle, hogy ez egoboost-e nála. „Mármint mi?” Hát az, hogy lecsekkolod, hagyom-e magam. „Nem” - volt a bő felelet, majd tovább is lendültünk. Legalábbis ő.
Nap végén chaten akart elköszönni. Nagyjából két másodperc alatt zökkentem vissza a józan állapotba, éreztem, hogy az ujjaim végéből kikívánkozik egy újabb merénylet, amit valszeg már soha nem fog nekem megbocsátani; odavetettem hát neki chaten, hogy: „Ma is skizo vagy... Nem bírom ezt tovább. Asszem, ennyi elég volt.” És elhúztam a csíkot, pöppet bekönnyezve a trolin. Láttam, hogy írt erre valami semmitmondó, deháttal kezdődő mondatot, de már nem nyitottam meg, akkor akartam megnyitni, amikor már úgyis hiába írnék vissza neki, mert már jócskán munkaidőn kívülre kerülünk, és akkor nem is vetheti a szememre, hogy miért nem írtam vissza.
Mindenesetre arra gondoltam, hogy valószínűleg ezzel a két mondattal olyan durván tökön rúgtam az egóját annak ellenére, hogy aznap még nasit is vett nekem a sétánk alatt, hogy innen nincs visszaút, végleg elvágtam magam, gonosz kis kurva vagyok, dögöljek meg akkor, hogy merészelek én véget vetni ennek, miközben ő a mindenség irányítója, tőle függök, ő mondja meg, mi mikor kezdődik el és fejeződik be, és ha valakinek itt valaha is elege lesz a másikból, akkor az csakis ő lehet, senki más.
Hát nem is írt már csütörtökön jóreggeltet.
Na és kinek baszta a csőrét, hogy most vajon mi jár a fejében ténylegesen? Vajon jól gondolom, hogy megsértődött, vagy most csak nem mer nekem írni? (Róka ismét szánalmasan reménykedik a másik emberi mivoltában.) Rohadtul idegesített, hogy megint kussol, és nem zárjuk le normálisan, hanem megint csak én mondtam ki, amit kimondtam. Már csak azért is akartam konkrét, mindkét fél által kimondott (vagy leírt, tök mindegy) lezárást, mert ugye már csütörtök volt, és még mindig nem írtam a másik munkahelynek (márpedig úgy határoztam, hogy ezen a héten muszáj elkezdenem intézkedni), de végig az volt bennem, hogy nekem ahhoz a másik munkahelyhez kell még egy lendület, akár egy pofon formájában is, csak kapjam már meg, legyünk túl, égessünk fel minden hidat, ne gyengülhessek folyton el, ne tudjon rám hatással lenni, ne reménykedjek állandóan, ne szóljon minden keddem arról, hogy visszaszeretek belé, ne szóljon minden szerdám arról, hogy sírva megyek haza, ne szóljon minden csütörtököm arról, hogy órákig sírok a lereagálatlan mondatoktól, és ne kezdjek el minden pénteken újraregenerálódni, újra és újra elhitetve magammal, hogy ezentúl jó leszek és okos leszek, hogy aztán a következő kedden kezdjük elölről.
Ráírtam hát.
Róka ismét házhoz megy a pofonért, de most minden eddiginél elhivatottabban kéri azt a pofont.
Igazából néha, amikor ezt ötvenhatodszorra is visszaolvasom felidézem magamban, azon gondolkodom, mennyire nézhetett hülyének és kapálózósnak, hisz korábban voltak olyan sokkal élesebb váltásai, amik után számára is érthetőbb lett volna véget vetni ennek az egésznek, de neeem, az eddig mindig szelíd, minden fölött szemet hunyó Róka most, szinte a semmitől gyulladt be (de hát azt hiszem, erre mondják, hogy utsó csepp a pohárban). Nem is tudom eldönteni, mennyire értelmes ez a szöveg, amit letoltam neki, összefüggenek-e egyáltalán a mondatok, felfoghatóak-e egy lélekkel nem rendelkező ember számára, de mindegy is, szükségem volt már erre. Persze néha még mindig elkap az érzés, hogy faszt se értek az elmúlt hónapokból, de hát ez van.
Ne érezzen ingert senki kommentelni, mert én itt már olyanokat olvasok lelki szemeimmel, hogy azokat nem akarom inkább megelevenedve látni. Mert ezekkel a lelki szemekkel látom ugyan azt is, hogy Ez az, Róka, jó voltál, de azt is, hogy Hát ennek már semmi értelme nem volt, de legalább jól megaláztad magad, vonuljál be szanatóriumba, meg stb. Amúgy furcsa, de annak ellenére, hogy azt írtam neki, folyton megalázom magam ezekkel az egyoldalú szövegelésekkel, valójában nem is érzem azt, hogy megaláztam magam. Én tök tisztán játszottam végig. Kiöntöttem a szívem, ő meg válaszképp szaftosan rám pukizott cserébe. Szóval nehogy már szégyelljem magam azért, mert reménykedtem, hogy ő is emberből van. Én ilyen kis naiv romi lélek vagyok, ő meg egy üres porhüvely.
Szhóóóval... Asszem, ezeken a dolgokon már nem lehet szépíteni, és már tényleg nem lesz több Jó reggelt, és ha lenne is, én úgyis egyből vázává változnék, és a vázák nem tudnak írni, de tényleg, akarva se tudnak, mert nem hiszik, hogy lehetnek még többek egy vázánál.
Ezt a vidit meg ma láttam - vagyis hát tegnap, mert hisz már elmúlt éjfél -, és az első két pontnál csak néztem, hogy pf, bmeg, Rén is tényleg ezt csinálja, a harmadik pontnál meg már tényleg vert egy nagyot a szívem. Mert oké, első pont stimmel, második pont stimmel, de hátha a harmadik már azért mégse fog, erre... Paff. Na mindegy. Vicccccessss.......
Nárcisztikusok az online világban: jellemző kommunikációs stílusok
Jó, mindegy, legalább megerősített a videó abban, hogy tényleg nyitva van a szemem, és tényleg jól gondolkodom.
Szóval halódott már egy ideje a kapcsikánk, de most már azért visszafordíthatatlanul kimondtuk a dolgokat, még ha az egész olyan is, mintha írtam volna helyette egy vallomást, amit aztán aláírattam vele. Hihetetlen, hogy chaten mekkora pöcs tud lenni, és élőben milyen édes, kutyaszemű jóember.
Szóval csütörtökön így zárult le a téma, már nem írtam vissza neki, mert minek. Utána sírtam vagy két órán át, aztán a tinderes fiú rám írt és kicsit megvigasztalt, elterelte a figyelmemet. Aztán eltelt egy-két óra, és olyan tehetetlen düh fogott el, hogy elkezdtem azon agyalni, mit írjak vissza Rénnek (pedig akkor már lezártnak tekintettem a témát), valami olyasmit akartam, hogy Remélem, ezek után már te is belátod, hogy messze vagy attól, hogy jó fej legyél (mert mindig mondja, hogy szerinte ő jó fej, én meg ilyenkor nevetek egyet, hogy hát, másokkal biztos az vagy), vagy valami olyat, hogy: Te egy iszonyat lelketlen ember vagy, többet ne írj rám (de ha meg visszaír, hogy amúgy se akarna többé keresni, sőt, nem írna vissza semmit, akkor meg attól lettem volna ideges, és amúgy se az én stílusom kudarcomban nekiállni lehordani a másikat, ha úgysincs értelme), szóval végül nem írtam neki semmit, de megint elkezdtem sírni, hogy istenem, bárcsak megüthetném úgy, hogy aztán három napig viselje a tenyerem nyomát (de hát annak se lenne értelme, lássuk be). Aztán elpárolgott a dühöm, archiváltam a chatet (a törlésig mondjuk még mindig nem jutottam el, mert hátha még kelleni fog onnan valami), és másnap, pénteken, a szabadnapomon, tehát azon a napon, amikor ez a csodálatos világ immáron harminckettedik éve lett megáldva szintén csodálatos személyemmel, már normálisan ébredtem fel, szívemben teljes bizonyossággal, facsargás nélkül, nyugalommal, az előttem álló feladatokra koncentrálva.
(Viszont szombaton már azért kissé idegbetegen ébredtem. Hajnalban kimentem pisilni, aztán meg két órán keresztül forgolódtam, és mérges voltam, amiért nem tudok visszaaludni - pedig én amúgy elég nyugodt természet vagyok, szóval még az is idegesített, hogy miért vagyok én ideges. Lepergett előttem a jövőhét, hogy vajon milyen fájó energiák fognak felém vibrálni a már amúgy is ellenséges környezetben; eszembe jutott, milyen feladatokból áll a munkaköröm, és hogy mennyire utálom az egészet; eszembe jutott, hogy visszajön a felettesem a kéthetes szabijából, ami alatt én úgy elengedtem magam, hogy épp csak el nem folytam; de ami mindenek előtt eszembe jutott, hogy még egy darabig nem mondhatok fel. Aztán megjött a mensim, úgyhogy megnyugodtam, hogy biztos ez is rátesz egy lapáttal a hangulatomra.)
Jelentem, három napja nem sírtam. Volt már máskor is ilyen, de most szomorúság sincs bennem, sőt, jókedvű vagyok, csak valahogy nem találom a helyem, mindent unok, pedig mindig csinálok valamit. Kicsit átfordultak bennem a dolgok, és már nem tudok Rénre úgy gondolni, mint arra a férfira, akit véletlen megszerettem, és akivel emiatt muszáj megértetnem magam. Ha eszembe jut a jövőhét, hogy majd találkozni fogunk - gondolom én -, akkor úgy képzelem, legjobb esetben is max összefutunk a konyhában, és jópofizunk egy sort, de már kicsit se fogom tudni komolyan venni őt - tudni fogom, hogy a szemében egy járókelővel vagyok egyenlő, és így kár is energiát fektetnem belé. Ha hét hónap alatt nem jutottam el az agyáig, ezután se fogok.
Egyre többet gondolok a másik munkahelyre. Abban maradtam velük, hogy a nyáron pihentetjük a témát, mert felváltva megyünk szabira, és amúgy is majd szeptemberben kellene kezdeni, szóval majd valamikor küldenek egy ajánlatot - és azóta ők is csendben vannak, meg én is csendben vagyok. Kezdek arra gondolni, hogy mégse kellek nekik, és minden nap elhatározom, hogy majd másnap írok nekik, hogy na most akkor mi van, hisz esedékes lenne a felmondásom. Eddig folyton azt akartam, hogy mielőtt ezt meglépem, lezárom Rénnel normálisan kettőnk dolgát, különben nem leszek képes új fejezetet nyitni, de már tudom, hogy ezt hiába várom, és hogy végül is ez is egyfajta lezárás, épp csak nem valami felnőttes. Szóval jövőhéten már tényleg írni fogok nekik. Írni fogok, írni fogok, írni fogok.
Próbálom ráhangolni magam arra, hogy ez szükségszerű lépés, és hogy ott majd jobb lesz, de nehezen lelkesít a tény, hogy anyagiakban nem lenne semmi különbség, még kurvára messze is van a hely (bár próbaidő után hibridezhetnék), és egész egyszerűen csak annyi vonz benne, hogy talán nem utálnám úgy, mint a jelenlegi helyemet.
Ami Penny-t illeti, jól van. Két héten át agyaltam azon, melyik nap eresszem szabadon és hol, de nem tudtam rávenni magam, ezek inkább csak fantáziálások, hisz szeretem az állatokat. Minden este, amikor szétkapva fekszem le, elhatározom, hogy megszabadulok tőle, de reggel megenyhülve ébredek, és örülök, amiért itthon van, biztonságban. Akkor aztán kimegyek hozzá, cukiskodik, fetreng, mutogatja a plüsspocakját, és megszeretgetem. Éjjel a viharban is kimentem hozzá, hátha fél, ölbe vettem, és néztük az ablakból a villámokat. (Múltkor éjszaka jött rám az ehetnék, csináltam a szendvicsemet, Penny meg mellettem henyélt a földön. Erre kimegy az áram, elmegy a fény. Nagyjából olyan érzésem támadt, mintha beleestem volna egy cápákkal teli vízbe - annál, hogy Penny-t kell figyelni, épp mekkora a pupillája, már csak az parásabb, amikor nem látod, hol van épp.) Viszont most már egyre nagyobb és erősebb, így a támadásai is egyre veszélyesebbek, egyre sűrűbben vonulok félre, hogy ne legyek vele egy helyiségben. Most már nem csak simán ugrik és megharap-megkarmol, hanem ránk tekeredik, mint a kígyó, és hátsó lábbal is rúg kibaszottul fájdalmasan és parásan, és ezerrel igyekszik kicsavarni magát a grabancfogásból, hogy folytathassa ezt az őrült viselkedést. Most van egy srác, aki azzal hülyít, hogy lehet, kell neki, merthogy ő majd meg fogja tudni nevelni, de nem nagyon merem sürgetni a döntéssel, mert ő a tinderről az a fiú, akivel pár hete randiztam, és azóta se tett le arról, hogy békén hagyjon. Szóval nem tudom, hogy tényleg komolyan gondolja-e a dolgot, vagy csak próbál behálózni. Örülnék, ha elvinné, elvileg nála jó dolga lenne, de nem szeretném, hogy azt gondolja, hogy utána tartoznék neki bármivel is, ami kettőnket illeti.
(A három csík foggal van.)
Idén tök sokat voltam moziban ahhoz képest, hogy előtte kb. sose mentem. Múltkor megnéztem egyedül A kísértetkastélyt, hát gyengusz volt, mint egy szépen feldíszített, ám mégis eseménytelen halloween party, vártam, hogy vége legyen. Előtte A mumust néztük meg Pukkanccsal, reméltem, lesz olyan jó, mint az Az, de inkább gyerekfilm kategória volt. Tegnap az Oppenheimert néztük meg. Azt reméltem, megüti mondjuk az Egy csodálatos elme szintjét (jaj, azt úgy szeretem!), ha már úgy fel van kapva, de én nagyon untam, csak az járt a fejemben, hogy ez is egy újabb film a faszméregetésről. Bár bevallom, alapból utálom a történelemnek ezen szakaszát, törin is sóhajtoztam, amikor ehhez a részhez értünk; az egész olyan, mintha egy rakás elmeháborodott férfi kiszabadult volna a diliházból, hogy aztán azzal versengjenek, melyikük hoz faszabb döntéseket. Most a Jeanne du Barry-t várom, meg a Cicaverzum is érdekel - hátha jó nagy marhaság jó kis magyar humorral fűszerezve -, meg jön a Kék Bogár is, ami egy DC film lesz.
Ismét csak összefolytak a napok, a vele töltött percek és chatelések, már nem tudnék úgy napra pontosan visszaemlékezni, mint amikor még lelkes voltam. Illetve már nem akarok.
Min is vagyok túl azóta?
Egy chatszex alkalmával küldtem neki bugyis-hasas képet, meg a kérésére a nunimról is - hát, miért ne harmincegy-két évesen tanuljam meg azt, amit más megtanul mondjuk tizenhat évesen? Ne spoilerezz, mert aztán már nem leszel izgi. Megvolt a nagy durr, elélvezés, faszverős viszontvideó, egy szuper Rén-féle megjegyzés a végén („Nyugi, visszaéléstől se kell tartanod, mert már töröltem is a beszélgetést”), és onnantól kezdve gyorszuhanás lefelé, illetve már az elejétől kezdve lefelé tartottunk, de most valahogy jobban éreztem a tempót.
Még volt egy monológom neki a chaten arról, hogy nem értem, miért skizofrén, miért húz oda magához, ha aztán ellök (= megcsókol, majd ugyanazon a napon köszönés nélkül lelép), leírtam neki, hogy rosszul esik, az is, hogy nem kommunikál felém rendesen, és legyen inkább bátor, mondja el, ha neki már nem kell ez az egész. Erre ő azt reagálta, hogy: „Értelek.” És többet aznap már nem írt, meg én se írtam, csak sírtam magamnak a mobilom fölött, amiért ennyire semmibe vesz, amiért megint csak kínoz a hallgatással, amiért ennyire nem érek semmit. Másnap írt, hogy ne haragudjak, amiért nem írt már, de úgy érezte, bármit írna, az csak olaj lenne a tűzre. Nem értettem, miért érezte így, sose beszélek vele indulattal, az írásaimra is odafigyelek, mert tudom, hogy extra érzékeny minden kritikára, de itt már tényleg kezdtem fáradni, megunni azt, hogy folyton lepattanok róla, mint egy labda.
Aztán volt még egy megjegyzése - amit szerintem kedveskedésnek szánt -, hogy minden skizósága ellenére úgyis keresni fog jövőhéten, elhív majd sétálni, meg kihív majd a konyhába vízért, és itt el is halt a beszélgetés - pedig nem szokott elhalni, és nem szoktunk olyat csinálni, hogy nem köszönünk el, de most mindketten hagytuk. Én főként azért, mert ez a duma kb. egy ígéret volt arra, hogy továbbra is változatlanul játszani fog velem, és itt döntöttem úgy, hogy akkor nekem ennyi elég volt, szórakozzon a faszommal, többet nem koptatom a számat, nem öntöm ki a szívem, nem próbálok meg kommunikálni, meg őszinteséget előhozni belőle, nem leszek kiskutya, nem fogom fényezni az egóját a figyelmemmel, mert semminek semmi értelme, én ebben az egészben egész egyszerűen nem számítok semmit. Az egyetlen, ami számít, hogy hogyan érzi magát tőlem.
Kitaláltam, hogy a héten nem megyek be az irodába, hanem rosszullétre hivatkozva home office-ban maradok. Rén rám köszönt reggel, de nem írtam vissza, majd két órával később újra írt, hogy: „Tudom, nem a legjobb ember kérdezi, de minden ok?” Nem akartam visszaírni, mert az elmúlt chateléseink alatt végig azt éreztem, hogy valamit taktikázik, csak nem tudom, mi a szarért, de a lényeg, hogy ő írt rám mindig, aztán meg ő válaszolgatott semmitmondóan az üzeneteimre negyven percenként, ergo folyton azt éreztem, hogy kurvára un, csak kényszerből meg napi rutinból ír rám, vagy azért, hogy lecsekkolja, visszaír-e még a kiskutyája, jó-e még nálam. Végül, mivel úgy éreztem, illik válaszolni egy ilyen kérdésre, négy órával később visszaírtam neki arra, hogy minden oké-e, annyit, hogy szia, igen. Gondolom, személyes sértésnek és támadásnak vette, hogy egyrészt nem szóltam neki arról, hogy nem megyek be az irodába, másrészt órákig várattam egy ilyen kurta válasszal, mert aztán várt fél órát, mire egyáltalán megnyitotta az üzenetemet, majd többet nem írt, és ma már el is maradt a szokásos Jó reggelt.
Tegnap még sírtam, amiért a Szia, igen-emre már nem reagált - eleve siralmas már ez a kiszámíthatóság -, értéktelennek éreztem magam, az visszhangzott a fejemben, hogy nincs senkim, meg hogy egyszerűbb lenne, ha kinyírnám magam, meg stb., de még mindig chatelek egy sráccal tinderről, akivel még Békésszentandráson matcheltem össze, és ő végül is elterelte a sötét gondolataimat. Sokszor ő terel el amúgy, tud Rénről, mert eleve a távolság miatt nem úgy kezdtünk el dumcsizni, mint két párkereső egyed, hanem mint akik csak jó társaságra vágynak, így ő is elmesélt egy sztorit, amiben szerető volt, meg én is elmeséltem neki, hogy miben vagyok benne.
Egyébként ma volt egy villanásszerű ráébredésem. Hogy Rén nárcisztikus. Hogy a nárcisztikusok legalapvetőbb tulajdonságai mind megvannak benne: nem vállal felelősséget, nem bírja a kritikát, mindent kontroll alatt akar tartani (ő kezdeményezi a chateléseket, ő dönti el, mikor megyünk ki sétálni, hány percet sétálunk, mennyit beszélgetünk, mennyit csókolózunk, elköszönünk-e egymástól nap végén vagy idegenekként válunk el); nulla empátia van benne, kurva jónak tartja magát, arra használ engem, hogy még ennél is jobbnak tartsa, mindeközben pedig minden egyes alkalommal eléri, hogy én magamat egy senki fosnak érezzem.
Azért kicsit örülök, hogy a sors csak ennyit adott nekem belőle. Mármint ez komolyabb kapcsolati státuszban sokkal rombolóbb hatású lehetett volna számomra. Amúgy is hajlamos vagyok kevésnek és értéktelennek érezni magam, mi lett volna, ha belecuppanok egy ilyen kapcsolatba? Ezek után már simán fel fogom ismerni az ilyen embereket, és ez a tudás csudálatos védelem. Az a mázli, hogy nekem igényem van a mélységre, arra, hogy beleláthassak a másikba, megláthassam a sérülékenységét - ha ez nem sikerül, tudom, hogy nem fog működni, és idővel úgyis továbbállok.
Továbbra is hiszem, hogy van neki mélysége, de most már belátom, hogy nem én leszek az, aki el tud odáig hatolni - talán nem lesz soha senki, akit odaenged. Túlságosan szerepet játszik, ő csodás akar lenni, erős, masszív, szent és sérthetetlen, és amíg ragaszkodik ehhez a faszsághoz, addig fejlődésképtelen lesz. Rájöttem arra is, hogy valójában nem én voltam eszköz számára, hanem ő volt az számomra annak érdekében, hogy tanulhassak általa, és ezzel a fajta tudással gazdagabban folytathassam az utam. Sajnálom őt, mert végtelenül gyerekes és szánalmas tény az, hogy egy nemsokára negyven éves ember minimális szinten se képes kommunikálni olyasvalakivel, aki maximálisan őszinte volt vele és aki nem félt megmutatni a sebezhetőségét. Sőt, képes mindezt elfelejtetni, csak mert nem szóltam neki, hogy nem megyek be az irodába. Ez a merényletem mindent felülírt nála.
Azért bevallom, ezt az emberi defektességet, hogy nárcizmus, nehezen fogja fel az agyam. Ők akkor nem teljes értékű emberek, vagy mi a fene? Selejtesek? Kimaradt belőlük egy alkatrész, például a lélek? És mivel érdemelték ki ezt? Vagy akkor ők csak tanító jelleggel köztünk járó eszközök? Rén hogyan fog így emberileg fejlődni? Mert ha ő nem képes rá, az nagyon szomorú. Ő egy semmi, miközben én olyan kiváltságos vagyok, amiért van lelkem.
Vagy talán csak kapaszkodom ebbe az új elméletembe? Próbálom leírni őt magam előtt, hogy véletlen se táncolhassak vissza hozzá? Nem mintha számíthatnék arra, hogy majd küzd értem - haha. Valószínűleg végérvényesen megsértődött rám, én pedig már nem kapaszkodom belé. Így lesz ennek vége. Hányszor kértem pedig, hogy majd ne úgy zárja le velem, hogy eltűnik, hanem beszéljük meg... Érdekes, hogy végig éreztem benne a gyávaságot, de mégis, mééégis fáradhatatlanul kutattam benne a mélységet.
Talán lassan véget érnek ezek a depis napok. Hogy már munkaidőben is fél tízkor kelek, hogy éjszaka még a házak között hintázom zenével a fülemben, meg hogy egyedül is képes vagyok moziba menni, csak ne kelljen itthon lennem, mert akkor összenyomnak a falak.
