Felnőttek

Hümm...

Az újabb kapuzörgés idézte gyomorgörcsöm után úgy döntöttem, lemegyek azokhoz, akik miatt most zörgött a kapu. Nem tudtam, mit mondjak, vagy hogy miért is megyek le pontosan, de nem akarok egész nap félni, hogy mikor jön meg Pongó, és hogy vajon kíván-e reagálni a Perditával való verekedésemre. Mindenesetre lementem mamáékhoz - keresztanyám, keresztapám és a két fiú talpig ünneplőben épp mamáékkal puszilkodott -, aztán pár másodpercig még mosolyogtam, hogy sziasztok, de keresztanyám megkérdezte, minden rendben van-e, és akkor megfogtam a karját, és magam után húztam, és mivel egy kicsit szégyelltem a hirtelen kibuggyanó könnyeimet, átöleltem, és megint rám tört a remegés, és csak sírni tudtam, miközben azt kérdezgette, mi a baj, bántottak-e. Mondtam, hogy nyugodjon meg, Pongó nincs is itthon, de nem fogom Perditát bírni, és segítsen azzal, hogy megpróbál anyával beszélni, mert én bármit mondok neki, egyik fülén be, a másikon kimegy. Tudom, mennyi gondja van, és hogy neki se hiányzik még egy, de mióta keresztapámmal beléptek az életembe, úgy gondolok rájuk, mint A Két Felnőttre, akikhez fordulhatok, ha baj van, mert egyszerűen mindent normálisan látnak, és nem néznek rám úgy, mintha épp átverni akarnám őket, meg mintha túlpörögném az egész témát. Közben odajött mama is, és együtt simogattak, hogy ők szeretnek, és ne gondoljam, hogy nem vagyok értékes, és megpróbálnak segíteni, mert tudják, milyen Perdita, és bármi van, jöjjek nyugodtan, szóval csupa ilyen anyukás dolgokat mondtak, miközben elsírtam nekik a tegnapit, meg hogy nem is az a lényeg, min verekedtünk össze, hanem az a stílus, ami hónapok óta egyre intenzívebb Perdita részéről, és hogy olyan, mintha anya tök buta lenne, mert csak azt hajtogatja, hogy bárcsak megdöglene. Akkor aztán keresztanyám megmutatta, hogy anya azt írta neki pénteken, hogy Perditának és nekem is írt egy e-mailt ez ügyben, amiből csak azt tudtuk megállapítani, hogy anya nem mond igazat, mert én nem kaptam semmilyen levelet, és eleve anya tök távol áll attól, hogy bármi használhatót is írjon.

Aztán egy kicsit ültünk a nappaliban tata kedvéért, hogy ne aggódjon a sírásom oka miatt, eljátszottuk, hogy minden rendben van, csak csajos dolgok miatt sírtam, meg volt egy kis nevetgélés, de én igazából csak ültem csendben, és azt néztem, milyen sok hajszál marad a kezemben, ha végigsimítok a hajamon.

Panaszkodás és árulkodás ide vagy oda, de most be vagyok fosva Pongótól, és ahányszor hallom, hogy Perdita becsapja maga mögött az ajtót, már kb. azt várom, mikor ront be, mert mondjuk anya vagy keresztanyám mond neki telefonon olyasmit, ami kivételesen nem az ő előnyére fordítható. Például el nem tudom képzelni, mit reagálna rá, ha ki lenne mondva, hogy Pongó ide többet ne jöjjön.

Áldott ünnepek

Tegnap Pukkanccsal elmentünk az Ikeába, és otthagytunk egy rakás pénzt, mert Pukkancs már régóta álmodozik egy szép ágyról. Persze nem ágyat vettünk, mert az van anyának, de vett rá takarót, párnákat, meg két huzatot, szóval nagy lelkesen jöttünk haza kimosni őket, hogy majd hétfőn vagy kedden fel is tudjuk húzni. Itthon aztán rendet raktunk anyánál - azt kell tudni, hogy anya szobája négy éve lakatlan, ami tökre látszik is rajta, mert például olyan ágyneműi vannak, hogy undorodva fogod meg őket, régiek, foltosak, szakadtak, elvékonyodott anyagúak és büdösek, plusz egyikről-másikról tudni, hogy régen Perditáé volt vagy az enyém, csak anyánál kötött ki, mert „minek neki új”. Na most, mivel ezek tényleg undorítóan néztek ki (némelyikről nem is gondoltam volna, hogy még megvan), úgy döntöttem, ami tényleg gusztustalan, tehát kimosni is értelmetlen lenne, azt kidobom, és majd ha anya egyszer hazaköltözik, veszek neki egy teljesen új ágynemű garnitúrát. Aztán volt még a szobájában két nagy földrerakós párna (puff?), amiket Perdita vetetett magának kb. tíz éve, de mindig is a kutyák aludtak rajta, és mivel tudtam, hogy nem egyszer rá lett pisilve, fogtam őket, és kitettem az ajtónk elé abban a tudatban, hogy tata órákon belül eltűnteti őket (hátraviszi a kisházba, ahol a lomokat gyűjti), és Perditának soha nem fog feltűnni a hiányuk, mert évek óta anya szobájában tartja őket. Ezután csináltunk iszonyat fini szendvicseket, és elindítottuk a Family Guy-t, amit én ugyan nem szeretek annyira, mint amennyire népszerű, de Pukkancs nagyon szereti, úgyhogy evés közben mostanában ezt nézzük, meg végül is nekem is jobban esik olyasmit nézni, amin nem lehet háborogni.

Két perc se telt el, Perdita berontott a szobámba, hogy mit képzelek, hogy kitettem a párnáit, azok az övéi, és ne merjek hozzájuk érni - remegett a hangja, mintha legalábbis szart kentem volna szét a falán -, én pedig mondtam neki, hogy akkor azokat vigye fel magához, mert az most már ne legyen ott, gusztustalan. Erre jött a „Miért, mit fogsz különben csinálni?” duma, majd leviharzott, és közben azt hisztizte, hogy az igenis ott marad anyánál, és kész. Erre utána mentem, mondtam neki, hogy ne tegye be oda, azért a szobáért Pukkancs ezentúl fizet, úgyhogy ne tartsa ott a szarját, vigye fel magához, ha annyira kell, bár négy éve ott rohad. Erre közölte, hogy anya kimosta a rajta lévő HUZATOT, és leszarja, hogy Pukkancs fizet, mert látja, hogy most is épp az én szobámban van, és különben is, majd akkor begyúrja az ágy alá, „vagy mi van, Pukkancs az ágy alatt fog aludni?” Komolyan úgy ordibált, hogy közben a szeme is kidülledt, bennem meg megint kezdett felmeni a tehetetlenség szülte pumpa, mert egyszerűen hihetetlen, hogy ennyire nem képes alkalmazkodni soha senkihez. A végén már kibukott belőlem, hogy ne tedd be oda, mert felgyújtom, mire azt mondta, ő fog engem felgyújtani, majd megint jött a tökre nem odaillő „Mert különben sírni fogsz?” szöveg.

- Állj le ezzel a sírni fogsz dumával, mert komolyan mondom, lekeverek neked egyet.

- Keverjél, úgyse mersz - mondta erre Perdita csillogó szemekkel, mire lekevertem neki egy akkorát, hogy Pukkancs felugrott fent a szobámban. Lejönni végül is nem mert, mert hát ki akarja látni ennek a folytatását, meg eleve mit tud tenni egy kívülálló, nem is akarom, hogy ő ebbe még jobban belefolyjon, és örülök, hogy megállt a lépcső tetején, és nem látta, amit leműveltünk a következő percekben.

Szóval Perdita elkezdett káromkodni, megfogta a hajamat, aztán úgy megtépett-megrángatott, hogy egész éjjel nem aludtam semmit, úgy fáj a nyakam, plusz lekarmolta az orromat és a számat, úgyhogy most rohadtul fáj mindenem. Persze próbáltam védekezni, én is elkaptam a haját, és nem engedtem el, amíg ő se engem - közben nekimentünk mindennek -, de közben eszembe jutott, hogy nem kellene eltörni a szemüvegemet, amíg nem veszek újat, úgyhogy az egyik kezemmel közben nagy nehezen letronáztam magamról, és a cirkusz végéig azt szorongattam fél kézzel.

Ezután Perdita megvetően mosolygott rám, hogy: „Fú, de elpuhultál, már nem vagy olyan erős, mint rég”, mire visszaszóltam, hogy „Ja, te viszont jól megizmosodtál élősködés közben.” Aztán kiderült, hogy Perditának fingja sincs arról, mit csináltam én az elmúlt másfél évben: „Jaj, neked csak mázlid van, hogy most van hol dolgoznod, azelőtt meg mi voltál? Bébiszitter? Pff!” Bébiszitter kb. három évvel ezelőttig voltam, de sebaj... Aztán kiabált még valamit a párnákról, de nem emlékszem már, mi volt a lényeg, mindenesetre elkezdte lehúzni a huzatokat, én meg odaszóltam neki, hogy remélem, minél hamarabb elmentek innen. Válasz: „Haha, most már csak azért se fogunk elmenni. Te fogsz innen elhúzni.” Ezután visszajöttem a szobámba, Pukkancs elhűlve ült a széken, én meg még egy darabig hitetlenkedve nevetgéltem, és örültem, hogy nem remegtem annyira, hogy ne tudjak beszélni, plusz még a sírás se fojtogatott olyan durván. Pár perccel később, amikor a plafont bámulva feküdtem az ágyamon, Perdita benyitott, hogy nyugodtan sírjak, úgy utál, mint a szart, és reméli, megdöglök, és majd ha Pongó holnap hazajön... Aztán ezt nem mondta végig, mert beleszóltam, hogy „Jaj, hagyjál már ezzel a sírós szöveggel, az előbb hallottam, hogy sírtál”, majd megint ordibálni kezdett, hogy lófejem van, meg ilyenek, aztán becsapta az ajtót.

Ezután ültem magam elé bámulva, Pukkancs fogta a kezem, próbált nyugtatgatni, meg teljesen kivolt attól, hogy Perdita már előtte is be mert így mutatkozni, aztán ahogy beszéltünk erről az egész helyzetről, elsírtam magam, és órákon át remegett a gyomrom, és rám tört a félelem, hogy vajon mi lett volna annak a mondatnak a vége, hogy: „Majd ha Pongó holnap hazajön...” És végig a szemem előtt volt, hogy Pongó majd megérkezvén beront a szobámba, és letépi a fejemet, amiért bántani mertem szegény szerelmét.

Az a legdurvább, hogy közben elkezdtem anyára iszonyatosan haragudni, mert az, hogy Perdita már mindent megenged magának, mondjuk ki, az ő hibája. Mert ő az anyja, neki kellene rászólnia, hogy édes lányom, szeretlek, de nem foglak mindig eltartani, menjél dolgozni, meg azt is elmondtam neki nem egyszer az elmúlt napokban, hogy Perdita mindenért rám szól, és nem csinálhatok vagy mondhatok itthon semmit anélkül, hogy ne lenne belőle ordítozás, de nem volt képes beszélni velük arról, hogy márpedig jusson eszükbe, hogy neki ugyan két gyereke van, de az nem Perdita és Pongó, hanem Perdita és én, és ehhez tartsák magukat.

El is kezdett anya hívogatni, összesen nyolcszor, de nem vettem fel, mert annak semmi értelme, ha én belefulladok telefonálás közben a könnyeimbe, és úgyis tudtam, hogy anya csak a szokásos nem-így-neveltelek-titeket-féle szöveget nyomná le nekem. Mindenesetre azt hittem, aggódik, úgyhogy gondoltam, írok neki egy e-mailt, és akkor megláttam, hogy ő is írt nekem.

Róka, mi az isten van otthon, most mar siman elkezdesz verekedni, ezt ne vezesd be legyszi egyaltalan nem tetszik.

Es legyszi ne dobd ki a cuccaimat ,errol nem volt szo.

Megvagytok bolondulva hogy verekedtek

szeretnek meghalni moind ebben resztvenni

Na, ennél kétségbeejtőbb már nem is lehetne a helyzet - gondoltam magamban -, úgy tűnik, anyám se normális, ez egyszerűen hihetetlen. Simán elkezdek verekedni, mi?

Ezután sírtam még egy darabig, miközben Pukkancs ölelgetett, és fogta a kezem, és megint az a lufis hasonlat jutott eszembe, hogy ha most nem tartana, biztos, hogy elszállnék innen. Aztán erőt véve magamon írtam anyának egy válasz e-mailt.

Sajnálom, hogy nem veszem fel, de tiszta ideg vagyok, és nem tudnék sírás nélkül beszélni. Nem tudom, Perdita milyen verziót nyomott le neked, de kezdem úgy érezni, hogy rohadtul cserben hagysz azzal, hogy Perditát hagyod így elszállni, és ahelyett, hogy végre rászólnál, hogy vagy menjen el dolgozni, vagy menjen máshol élősködni, még nekem pattogsz, hogy miért verekszem. Szerintem nálam hippilelkűbb embert keresve se találnál, és tudhatnád rólam, hogy velem jól ki lehet jönni. Az, hogy rendet raktunk a szobádan, más téma, megbeszéltem volna veled, hogy miket dobtam ki, mert már undorító, szakadt és büdös ott a fél cucc, és miket vettem volna neked vissza. De most nem a szoba a lényeg, hanem hogy kezdem úgy érezni, hogy velem bárki megtehet bármit. Áltathatod magad, hogy Perdita az áldozat, meg hogy ártatlan, mint a maszületett bárány, nem érdekel. Sajnálom, hogy az elmúlt 4 év alatt elfelejtetted, milyen ember is vagyok, és elfelejtetted azt is, Perdita hányszor ordított úgy veled, mint a szarral. Emlékszel, amikor apánk egyik barátnője írt nekünk nyáron, hogy te átversz minket, meg ilyenek? Perdita meg visszaírt, hogy nem érdekli, mert tudja, hogy mindkét szülője egy szánalmas szar, és nemsokára úgyis lelép innen. Ezeket azért idézgesd fel magadnak, és jusson eszedbe, hogy én soha nem bántottalak. Ne gyere nekem azzal, hogy hogy neveltél minket, mert ezzel nem tudok mit kezdeni. Most végre állj a sarkadra, és tegyél rendet. Eddig kussoltam, és kevesebbet panaszkodtam neked a kelleténél, ezért lehet, hogy nem érezted át a helyzetem, és tény, hogy nem is szoktam neked részletesen elmondani az incidenseket, de most érzem azt, hogy kérnem kell a segítségedet. Perdita a verekedésünk után azt mondta, ,,Na nem baj, mert Pongó holnap hazajön." Most akkor döntsd el, hogy ez mennyire normális, hogy ketten próbálják meg itthon eltörölni a jogaimat. Szerintem Pongó innentől kezdve ne jöjjön ide, mert túl nagy legény lett itt, és ha te ezt nem fogod megmondani nekik, akkor lehúzhatom magam a vécén. Sajnálom, hogy nincs belelátásod, meg belegondolni se nagyon szoktál ezek szerint a dolgokba. És ne gyere nekem azzal, hogy bárcsak megdöglenél, mert elhiheted, hogy lassan én is ilyeneket kívánok magamnak.

Majd ha visszanyerem a nyugalmi állapotomat, leírom neked a verekedés okát, de most még nincs erőm árulkodni.

Elismerem, hogy az az idézet nem volt elég pontos, de úgy voltam vele, a mondandó nagyjából ugyanaz, meg féltem is, hogy Pongó nekem fog esni, szóval gondoltam, ettől a mondattól talán feléled anyában az anyai ösztön, és minimum beszélni fog velük, hogy ha Pongó hozzám mer érni, repül innen.

Válasz:

En nem tudom mi folyik koztetek ,a lenyeg hogy mindketten ram haragusztok,ez orulet ,nem is vagyok otthon.

18oo km rol nem tudom magam megvedeni ,egyforman szeretlek mindkettotoket.Nem turom hogy Pongó ott kakaskodjon.Soha nem zartalak ki az eletembol,te mondtad szegyeled a csaladod es elzarkoztal elollem,,miert kell verekedni ezt nem ertem.

Nem birok aludni mive fajult az egesz.Perdita akarmilyen de o volt hajlando foglalkozni a szamlakkal mert te nem akartal.

Ha beszeltek es megosszatok a sok szamlat nem fajul idaig az egesz,,,inkabb eheztel mint szoltal volna nekem hogy szukseged van ram ,de ugy tettel hogy nem .

Vegtelenul szeretlek titeket,es innen tehetetlen vagyok ,mit tegyek hogy ne erezzetek ugy hogy a masik a fontosabb, mindketten engem hibaztattok

majd holnapa szobaalsz velem beszelunk

Ezt már órákkal később írta, pedig sms-t is írtam neki, hogy olvasson e-mailt, tehát ez a szöveg, hogy nem tudott aludni, elég erős, plusz itt már tényleg bennem volt, hogy ennyi, anya sose fog értem kiállni, vagy legalább helyretenni Perditáékat. Én nem arra vágyom, hogy kiskedvenccé nyilvánítson, hanem arra, hog emberként legyek kezelve. Mellékesen olyan témákat hozott fel, amik nem is értem, hogy jönnek ide, például mi az, hogy inkább éheztem, minthogy szóljak neki? És mi az, hogy elzárkóztam előle, meg szégyenlem a családot? Persze most itt meglátszik, hogy míg én nem beszélek vele minden nap, Perdita minden este skype-ol vele vagy egy órát, és most kb. olyan, mintha büntetve lennék. Az a baj, hogy négy év alatt eléggé el lehet idegenedni, ráadásul ha a mi újság kérdésekre mindig csak semmi a válasz, és közben érzed, hogy mindegy, mit mondasz, feledésbe fog merülni, mert nem figyel rád a másik, nem is lesz túlzásba víve a dolog.

Közben azon agyaltam, hihehetlen, hogy keresztanyámék simán átlátják az egészet, de anya meg se próbál engem megérteni.

Róka: Azt hiszem, mindegy, mit mondok neked, mert nem az van, hogy nem tudod, mi folyik itt, hanem az, hogy nem akarod tudomásul venni, és inkább menekulsz a konfliktus elől, minthogy megvédj. A számlákkal azért nem foglalkoztam, mert reggel fél 7-kor indultam dolgozni, és este negyed kilencre ertem haza. Nehéz lehetett Perditának a te pénzeddel lesetalni a postaig, ki tudja, lehet, hogy egy egész Farm ahol élünk epizodrol lemaradt. Sajnalom, hogy nem akartam már a te penzedbol elni, 24 éves vagyok, gondoltam, illene már onallosulni. Mindenesetre legalább annyit tegyél meg, hogy szólsz nekik, hagyjanak békén, mert most azért bennem van, hogy Pongó letépi a fejemet, ha hazaér, amiért meg mertem ütni szegény szerelmét, mert biztosan minden ok nélkül csinalok ilyeneket, egyszerűen az éltet, ha ûthetek valakit, szeretek ideges lenni, keresem a bajt, imádom, ha egy pofonert cserébe kitepik a hajamat, és lekarmoljak a számat, utána pedig valaki közli velem, hogy elpuhultam, már nem vagyok olyan erős, mint rég. Nem tudom, van-e értelme magyarazkodnom neked, úgy érzem, az előző emaileddel kb. bemutattál nekem, semmit nem tudok vele kezdeni. Csak sajnálatod magad, hogy mindenki rád haragszik, meg hogy nem tudsz mit tenni, pedig ez most nem rólad szól, hanem arról, hogy Perditáék már túl sokat képzelnek magukrol, és bármit mondok, az a reakció, hogy ,,miért, kulonben sírni fogsz?" vagy az, hogy ,,mert kulonben mi lesz?" Tudatosult már benned, hogy Perdita lassan 27 éves, és nem akar dolgozni? Neked ez nem fura, hogy ilyen nyíltan önző? Miért hagyod, hogy bármit megtegyen? Már úgy érzem magam itthon, mintha orulnom kellene, hogy egyáltalán lakhatok itt, amugy meg kussoljak inkább.

Soha nem haragudtam anyára, pedig csinált nagy hülyeségeket, amik ezt a külföldi rabigát vonták maguk után, és soha nem hánytam a szemére, hogy a mi örökségünkből fizette ki az egyik hitelét, és mindig megvédtem őt keresztanyámék előtt, amikor azt mondták, valami nem stimmel az agyával, mert a problémamegoldó módszerei iszonyat gázak (hitellel fizetni a hitelt, vagy szimplán elmenekülni a gondok elől), és soha-soha nem voltam vele bunkó, és soha nem kértem eddig, hogy segítsen vagy álljon a sarkára, mert mindig úgy voltam vele, hogy elegen szívják az életerejét, nem fogok beállni közéjük, és tök mindegy, mit mondanék, az már nem változtat semmin, ez van, így alakult, haragudhatnék, de nem tudok, mert az anyám. De most éjjel fogalmazódott meg bennem, hogy iszonyatosan haragszom rá, mert látom, hogy cserben hagy. Tényleg fogalma sincs neki se, hogy négy év alatt ki vagy mi lett belőlem, amíg a raktárban dolgoztam, akkor is ezerszer mondatta el velem, hogy hol is dolgozom, de soha még csak rá se ripakodtam, hogy anya, basszus, elmondtam már milliószor, miért nem figyelsz, ha kérdezel?

Na mindegy... Pukkancs most elment az anyjáékhoz, de azt mondta, siet vissza, nekem meg minden kapuzörgésnél összeurgik a gyomrom, és azt várom, mikor lesz szétverve az arcom, vagy hogy mikor nyitnak be ordibálni, és figyelmeztetni, hogy jobb lesz, ha kussolok, és félek, ha nem is jön nekem Pongó, majd én megyek neki, mert egyszerűen nem bírom magam visszatartani, nem tudok okosabb lenni, amikor dülledt szemmel az arcomba ordítják, hogy kussoljak el. Nem akarok verekedni, se ordibálni, ezért mondtam, hogy inkább írásban kommunikáljunk.

Jaj, most látom anya üzeneteit a facebook-on. Azon lovagol, hogy eddig ő fizette a számlákat, én meg csak két hónapja szálltam be, és a végére odabiggyesztette, hogy: „Úgy látszik, rákos kell legyek, hogy néha rám is gondoljatok.” Na, ennyi... Anyával se fogok sokra menni, ha nem jut el az agyáig, hogy itt nem a pénz a lényeg. Bár lenne elég fizum egy albérlethez, szó nélkül lelépnék, és eltűnnék az életükből, mert most már tényleg olyan, mintha egy veszett állat lennék, aki semmiképp sem lehet jó, és mindenkinek csak jobb lenne, ha nem kellene velem foglalkozni.

Pukkancs szerint kérjek bocsánatot taktikai okokból, mert így nem lehet élni, és mi lesz, ha ennél még durvább dolgok fognak történni, és épp chaten tart nekem prédikációt arról, hogy jobb a megbocsátás, de egyszerűen el se tudom képzelni, hogy ő ezt hogy gondolja. A szar is összeugrik bennem, ahányszor kapuzörgést hallok, nemhogy eléjük álljak megbocsátani vagy bocsánatot kérni, és úgyis kb. annyi lenne a reakció, hogy: „Pf, nyugikázzál, nem kell sírni”, és akkor ott folytatódna, ahol abbahagytuk.

Na, töröltem az előző, porszívós bejegyzést, mert már tényleg sok, és úgy döntöttem, megpróbálok csak a jó dolgokra koncentrálni, és nem hagyni ekkora teret a sok marhaságnak.

Pukkancs ma nem aludt az éjszakai műszak után, mert pakolászott egész nap, úgyhogy most ki van purcanva, már be is takarózott, meg néha motyog valamit. A hétvégén még elmegyünk pár cuccáért, de azt mondja, annyi van, hogy ez többfordulós menet lesz. Vettünk sok kaját, sütit, meg fagyit - természetesen csak az ünnep alkalmából -, úgyhogy rendben vagyunk.

Jó éjszakát, kis cukorkák, és boldog hétvégét!

Ma ezt kaptam

Na, csak hogy valami jót is írjak végre, meg amúgy is. Nem írtam ugyan, mert paranoiás vagyok, meg ilyenek, de februárban volt egy nap, amikor megnyitva a pályázat oldalát majdnem szívrohamot kaptam. Most megkaptam a körlevelet, és bár nem újdonság, ami benne áll, iszonyatosan meg vagyok indulva, és miközben keresztanyám főzicskézik körülöttem a fiúkkal (azért én is beszálltam a szeletelésnél, no), írom ezt a bejegyzést, és fojtogat a sírás.

Kedves Szerző!

Szeretettel gratulálok az X Irodalmi Válogatóhoz. A kézirat eddig kiválóan szerepelt, átment az előszűrésen, és felkerült a weboldalra. 204 regény és mese közül mindössze 34 írásnak sikerült.

Keddtől elindul a lektori szakasz. Az előszűrés statisztikáiról, és az irodalmi válogató folytatásáról bővebben írtunk a mai cikkben.

Még egyszer gratulálok!

Üdvözlettel:

Pályázatvezető

XY Kiadó

Olyan boldog vagyok ez ügyben. Félek a későbbiektől, hogy menet közben kihullok, de próbálom elhessegetni a negatív gondolatokat, és egyelőre csak örülök ennek az egy lépésnek. Olyan nagy dolog ez nekem! *Róka örömében a könnyeit nyeldesi*

Depireggel

Pukkancs ezt az e-mailt írta éjszakásból:

Hallod, olyan depis kedvem van, remélem délutánra elmúlik :/
Nem tudom mitől lettem ilyen lehangolt, semmi nem is történt…

Na, jók vagyunk akkor. Amikor leírtam neki az álmomat, visszaírt, hogy egész éjjel ezekről a dolgokról olvasott cikkeket.

Ma elvileg ha hazaérek, megyünk, és elhozzuk pár cuccát, aztán apránként beköltözik. Egy kicsit most félek, hogy mi lesz velünk - mármint ha szimpla barátok lennénk, ez nagyon jó mókának ígérkezne, de nem vagyunk szimpla barátok. Persze így is jó móka lesz - már beszéltük, hogy anya ágyát is megcsináljuk olyan szépre, mint az enyémet, meg jó lesz, hogy ott leszünk egymásnak -, de hosszútávon vajon hogy fog ez működni?

Álom-árnyék

Olyan borzasztóakat álmodtam Európáról...

Aztán olyan nehéz szívvel ébredtem, mintha valami rossz várna rám, vagy valami rossz dologban lennék benne. Olyan érzés volt bennem, mint amikor gyerekkoromban táborba kellett mennem, amire ugyan még lelkesen jelentkeztem, de az indulás napjára ráébredtem, hogy nem is akarok menni, és csak anyával akarok lenni, merthogy mi lesz vele nélkülem, és velem nélküle (12 éves koromig a legtöbb tábort végigsírtam anya után). 

Szóval felébredve egy csomó rossz érzés kavargott bennem - rosszul voltam az álmomtól, hirtelen aggódás költözött belém Pukkancs hozzánk költözésével kapcsolatban, eszembe jutott, hogy Rúval már tényleg vége, és persze bennem volt az az érzés, amit Perdita idézett elő a tegnapi gúnyolódásával, hogy: „Miért, sírni fogsz?”

Szeretném megölelni anyát, vagy minimum egy anyuka-szerű nőt. Mindenesetre nagyon idegesít, hogy anya kint van Angliában.

Most valahogy máshogy ver a szívem. Olyan félősen.

Rezsi téma

Tegnap egyébként tök feszült voltam onnantól kezdve, hogy hazaértem, és csak ültem a gép előtt, és azon agyaltam, milyen kibaszott gáz, hogy ide jutott a testvéremmel való kapcsolatom. Az a baj, hogy már nincs az, hogy felkelek, és érzem, hogy megenyhültem irántuk, és megy minden tovább a régi kerékvágásban. Most már az van, hogy emberileg tökre undorodom mindkettejüktől, és komolyan rosszul vagyok a gondolattól, hogy esetleg meggondolják magukat Hófölddel kapcsolatban, és ha hinnék Istenben, biztosan imádkoznék, hogy Pongó lakást kapjon a diplomaosztójára, hogy ha esetleg nem mennek ki, akkor is menjenek el innen. Még mindig előttem van az arca, ahogy fölém tornyosul, és miközben pislogás nélkül mereszti rám a szemét, kioszt, mintha egy tetves lábtörlő lennék, és épp csak azt nem mondja, hogy örüljek, hogy itt lehetek.

Azért is voltam tegnap rosszul, mert azon agyaltam, hogyan oldjam meg, hogy letárgyaljak velük dolgokat anélkül, hogy beszélnem kelljen velük - aztán jött az isteni sugallat: írok levelet Perditának. Nem lelkizős levelet, meg jogokért követelőzőset, csak szimplán fel akartam vázolni az új tényállást, mert sejtettem, hogy anya nem avatta be a dolgokba, például abba, hogy Pukkancs ideköltözik, és abba, hogy ezentúl nem fog pénzt hazaküldeni se rezsire, se kajára, mert legyen vége ennek az élősködő üzemmódnak - anyának bőven elég lesz a hitelt törleszteni.

Róka: Úgy néz ki, Pukkancs hozzánk költözik, fizetni fogja a rezsi ráeső részét és anya szobáját. Szóval anya szobájába ezentúl nem lesz szabad bejárkálás, meg ilyenek. Nem tudom, anya mondta-e, de elvileg már nem nagyon fog pénzt hazaküldeni, szóval a rezsit úgy kell fizetni, hogy 4 felé osztjuk, de amíg Pukkancs nem lakik le nálunk 1 hónapot, addig csak 3 felé. Ma befizettem egy 11.500-as számlát. Szóval kell egy rendszer, amiben mindenki lát mindent, nem pedig egyvalaki vezeti a dolgokat. Én arra gondoltam, mivel a számlák nem egyszerre jönnek, ha jön egy számla, ami pl 10ezer forint, akkor mindenki ad 3ezer valamennyit, és úgy fair. A feladóvevényekre pedig ráírjuk, kik fizették. Na, ennyi. Ha van valami megjegyzés, itt válaszolj, mert nem akarok beszélgetni, és akkor legalább ha van is vita, max írásban...

Perdita: Jó, tőlem. Nekem nincs fizum, Pongó meg nem hiszem hogy visszajön. Anya nem mondott semmit.

Erre aztán nem írtam vissza, mert nem tudtam, mit írhatnék, ami nem tűnik seggfejkedésnek. De na, erre mégis mit lehet írni?

a) Akkor keressél munkát.

b) Akkor ki fog ezentúl eltartani téged? Mert Pukkancs és én biztos nem.

c) És szerinted ez ennyivel el van intézve?

d) Akkor élősködjél máshol.

Szóval na, valahogy egyiket se akarództam elküldeni, még ha tök jogos felvetések is lettek volna. Végül nem kellett írnom semmit, mert Perdita megelőzött.

Perdita: Na beszéltem Pongócival, jön majd ugyanúgy vissza, és fizeti a számlát ahogy eddig, csak most már nem olyan sokat mind eddig hal istennek. Szóval nincs gond. És jó hogy atveszed, mert utáltam a számlákat. És ma kell kitenni a kukát meg levinni a szemetet.

Róka: És?

Perdita: Majd vidd ki ha tata lefekudt.

Róka: Nemtom, eddig mennyit fizetett Pongóci, de remélem, fizeti a te részedet is.

Perdita: Ahogy eddig.

Érdekes, de inkább nem lovagolok a témán.

Róka: Mert anyára innentől nem kéne számítani ilyen téren. Kaját-rezsit mindenki magának fizet. Vagy neked Pongó.

Perdita: Okai, ezt már megbeszéltem vele.

Róka: Oké.

Perdita: Jaja. Mennyit adsz a szamlakba?

Róka: Amennyit kell. Mondtam, ha jön egy számla, azt három felé osztjuk. Elvileg MAX havi 15-tel mindenki meg kell ússza. Legalábbis ha Pukkancs is elkezd fizetni egy hónap múlva.

Perdita: Jó akkor ha majd jön számla akkor mutasd meg és beleadunk.

Róka: Jó, akkor amit most befizettem, azt kifizetitek? Mármint a ti részeteket.

Perdita: Ja.

Róka: 11 582 volt. 7720 kell akkor.

Perdita: Jó, felírom.

Róka: És még tartozol nekem 1500-zal. Somlói + Whopper.

Perdita: Nyugi van megkapod, majd ha jön Pongó odaadja. Csak ne sirj majd.

Itt azért hitetlenkedtem magamban egy sort, de gondoltam, nem hagyom magam felhúzni.

Róka: Oké, majd hagyja a fürdőszobában az üvegpolcon, ott nem verik le a macskák, és nem rázza le a mosógép.

Perdita: Te miről beszélsz? Miért hagyná ott?

Róka: Mert nem akarok vele érintkezni. Szóval ide ne nyisson be.

Perdita: Mert akkor sírni fogsz? Akkor hogy fizeti neked a csekkeket? Hogy mutatod meg neki? Nem az én penzem. Majd gondold ki.

Róka: Majd csinálok egy helyet, ahol tartjuk a számlákat, aztán mindenki megnézegetheti.

Perdita: Na persze, te azt hiszed hogy egy háztartásban lehet úgy együtt élni h nem is látod a másikat? Ennyire nem gondoltalak butanak Róka. Jó majd meglátjuk nekem mindegy. Te vagy a kenyerkereso.

Róka: Nem arra céloztam, hogy kiég a szemem, ha meglátlak titeket, szimplán elég lesz neten keresztül kommunikálni a rezsiről. Majd kialakul.

Perdita: Oké.

Ezután írtam anyának egy e-mailt.

Szia anya!

Meg lett beszélve itthon, hogy ezentúl mindenki mindent fizet magának, vagyis hát Perditát majd Pongó eltartja. Légy szíves ne küldjél többet haza pénzt, aki nem tud fizetni, és luxus igényei vannak, az menjen el dolgozni. Ne élősködjön senki senkin (max Perditáék egymáson), mert nem fair se veled szemben, se azokkal szemben, akik fizetnek maguk után.

Puszi,

Róka

Egyébként kicsit merésznek érzem ezt elindítani, mármint tökre bennem van, hogy mi lesz, ha majd Perditáék geciznek, vagy keresztapám kirúg, és nem tudok majd semmit fizetni magamnak, meg attól is félek, hogy anya továbbra is fog pénzt hazaküldeni, mert mondjuk Perdita azt mondja neki, hogy nem tud miből enni. Nekem anya azt mondta, Pongó hetvenet kap otthonról, ebből viszont akkor futnia kell nekik a saját dolgaikra. Aztán hogy ez a hetven csökkent-e azóta, hogy anya megszerezte ezt az információt - ki tudja, az is mikor volt -, nem tudom, de most ez a jelenlegi helyzet, és remélem, működni fog, és meg tudjuk oldani anélkül, hogy vitáznánk vagy élőszóban kommunikálnánk egymással. Tényleg lelomboz a gondolat, hogy ilyen emberekkel kell egy fedél alatt élnem, és nem akarom, hogy akár csak egy pillanat erejéig is benyisson valamelyikük a szobámba. Kb. két éve úgy érzem, hogy nincsenek itt jogaim, elég vitánk volt, elég sértést kaptam, eleget nyeltem - most már elegem van. Nem gyerekességből és makacsságból nem vagyok rájuk kíváncsi, egyszerűen egészségesebbnek látom kerülni őket.

Pukkancs újra költözik

Ugye Pukkancs és Punki elkezdtek új albérletet keresni, de az utóbbi napokban nem nagyon találtak semmit - habár lehet, hogy inkább csak Pukkancs adta fel. Punki állítólag nemigen tud felnőtt emberként viselkedni, például megsértődik, ha Pukkancs hétvégén nálunk van, de akkor is megsértődött, amikor munka után Pukkancs közölte, hogy elugrik az anyjához pár órára (ahonnan aztán idegbetegen jött el, mert az anyja hapsija megint belékötött). Nem is annyira a megsértődés az, ami Pukkancsot zavarja, hanem az, ahogyan Punki ezt kifejezi. Egész egyszerűen elnémul, és Pukkancs bármit mond, nem válaszol, max megvonja a vállát, majd felgyorsítja a lépteit, és otthagyja Pukkancsot, még akkor is, ha egyébként egy irányba mennek. Emellett ott van Punki depressziója is, ami miatt néha még akkor se szól Pukkancshoz, ha nincs látható oka, így eltelnek úgy napok, hogy csupán páróránként váltanak egy-egy tőmondatot.

Pukkancs eleinte csak nekem hőbörgött ezek miatt, de ahogy szaporodtak az ilyen esetek, egyre idegesebben adta elő az ilyesfajta sztorikat, miközben hevesen szidta Punkit, és azt ismételgette, nincs hozzászokva, hogy valaki ennyire korlátozni akarja, meg ahhoz sincs türelme, hogy neveljen egy felnőtt férfit. Ezt tudtommal Punkinak is megírta párszor (el nem hinnétek, hogy létezik ilyen, de a fentiek miatt többet kommunikálnak írásban, mint élőszóban), de Punki csak nem változtatott magán, mindig azzal mentegetőzött, hogy nem aludt eleget, és depressziós a szar lakás miatt.

Nyáron ugye, amikor Pukkancs épp nagyon irritálta az anyukája hapsijának a szemét, én hívtam, hogy lakjon nálunk, mert csak ki fog készülni, de végül elvetettük az ötletet, mivel a tőlünk induló hévvel nem érné el délelőttös műszakban a hajnali céges buszt.

Viszont az van, hogy amikor Pukkancs és Punki beköltözött az egérlyukba - ami ugye itt van a hévvonalon -, kiderült, hogy hévvel is el tudják érni a buszt, amit értetlenkedve vettünk Pukkanccsal tudomásul, majd arra jutottunk, biztosan megváltozott a menetrend. Ez a tény és Punki viselkedése végül gondolkodóba ejtette Pukkancsot, és az elmúlt napokban elkezdtünk beszélgetni arról, mi lenne, ha nálunk lakna, itt is adna pénzt, de nem húznánk úgy le, mint ahogy egy albérletben lehúznák. Aztán közben történt ez a dolog is Pongóval, ami miatt most még inkább egyedül érzem magam itthon, szóval arra jutottunk, sikeresen időzítettük a problémáinkat - mentsük hát meg egymást.

Anya ugyan már ma hajnalban visszarepült Angliába, de azért még megbeszéltem vele a dolgokat. Végül abban maradtunk, hogy Pukkancs harmincat fog hazaadni, ezen összeg fele megy a rezsire (elég magas a lakás rezsije, szóval ez a rezsinek a negyede), a másik felét pedig félreteszem, és anya majd csinál vele, amit akar - de hogy rezsire nem fog elmenni, az biztos, mert szépen fizesse mindenki a maga részét. De azért a másik tizenötért cserébe megkapja anya szobáját, ami csaknem négy éve üresen áll, és így legalább lesz privát területe, és tud majd aludni akkor is, ha éjszakás műszakban van (merthogy anya szobája lent van, és így kevésbé fogja hallani Perditáék napközbeni hangoskodását), plusz így biztosítva lesz nekünk a hűvös szoba a nyári hőségben.

Eleinte Pukkancs aggodalmaskodott, hogy ez biztos jó ötlet-e, mert mi van, ha megunom és az idegeimre megy, és kérdezgette, hogy biztos nem baj-e, meg hogy ugye nem fog ez ártani a kapcsolatunknak, és hogy én aggódom-e ezek miatt, de én már nyáron lefutottam magamban ezeket a köröket, és most már tényleg örülök, hogy ideköltözik, szeretek vele lenni, és szükségem van rá lelkileg is. Aztán végül is a munkáink miatt úgyse leszünk sülve-főve együtt, meg Pukkancs felvetette, hogy majd ne kommunikáljunk neten keresztül, amikor dolgozik valamelyikünk, hogy aztán hazaérve tudjunk egymásnak újakat mondani. Aranyos, hogy így aggódik emiatt. Én inkább amiatt aggódom, jó ötlet-e Pukkancsot behozni egy ilyen szar közegbe, de reménykedem abban, hogy legalább őt tisztelni fogják, és nem fognak vele soha seggfejkedni. Mindenesetre Pukkancs ismeri a tényeket, úgyhogy nagy meglepetések nem fogják érni - habár Pukkancs nem olyan béna a veszekedésben, mint én, szerintem pillanatok alatt porig alázná Perditát, de kurvára remélem, hogy lezárul végre a cirkuszok korszaka.

Punki egyébként még mindig nem emésztette meg a dolgot, kisregényeket ír Pukkancsnak, hogy ne lépjen le, mert nem akar megszégyenülve hazaköltözni, hogy a barátai lássák, hogy elbukott. Bevallom, az intenzív győzködése miatt pár napig nem mertem magam beleélni abba, hogy Pukkancs tényleg hozzánk fog költözni, de Pukkancs már döntött, nem enyhül Punki hülyeségeivel szemben. Egyébként megértem Punki problémáját, én is megőrülnék, ha sikerülne lelépnem innen, és egy hónappal később vissza kellene jönnöm, de ez már az ő személyes gondja. Sajnálom őt minden dolga miatt, mert tényleg egy depressziós ember, és mondtam Pukkancsnak, hogy ha Perditáék nem laknának itt, Punkit is ideköltöztetném, de egyrészt Perditáék még mindig nem mentek el - most már júliusban "akarnak" menni, bah -, másrészt Pukkancs rám ripakodott, hogy ne gondolkodjak ilyeneken.

Szóval Pukkancs ide jön. *Róka izgatottan tapsikol*

(Egyébként néhány hónapja elmondtam Pukkancsnak, hogy Perdita tudja, hogy kis homokzsák, szóval nem lesz bűntudatom amiatt, hogy Pukkancs esetleg úgy jön-megy a lakásban, hogy azt hiszi, titokban van a dolga, közben meg már rég kikotyogtam nagy ügyesen. Attól viszont fél, hogy Perdita szemét szúrni fogja, amiért ideköltözött, és majd Perdita bosszúból megemlíti anyának, hogy kezdhet engem félteni. Azért remélem, eddig már nem fog lesüllyedni.)

Kiselefánt

Ajj, beírtam a képkeresőbe, hogy little elephant, hogy lássam, szoktak-e egyáltalán fekve aludni, erre megláttam egy képet, amin egy kiselefánt ormányának végét épp bekapta egy krokodil, és a kiselefánt olyan rémült arcot vág...

Most olyan szomi lettem...!

Az elefántok olyan jóságosak. Nem érdemelnek ilyet.

Nyünyű!

Szabadság

Azt álmodtam, hogy a héven belém kötött egy csapat kamaszfiú, és nagyon lekezelően beszéltek velem, pedig próbáltam lazán venni a piszkálódásukat, és próbáltam viccelődni velük, tulajdonképpen nem adtam okot a viselkedésükre. Aztán végignéztem magamon, és megértettem, hogy ilyen ízlésficamos öltözetben bármit mondhatok, akkor se fognak komolyan venni. Aztán leszálltam a hévről, és elmentem egy vak előtt, aki egy alacsony kőfalról vezényelt egy nem létező zenekart, miközben egy rádióból ment a zene. A vak mellett volt egy sziklás rész, és az egyik sziklán egy kiselefánt aludt a napsütésben elfeküdve. Jött valaki - lehet, hogy én voltam, de közben irigykedve néztem kívülről a jelenetet -, és felébresztette, mondván, hogy meg szeretné simogatni. Erre a kiselefánt felugrott, és összevissza dobálta magát örömében, úgyhogy én is megsimogattam.

Ezután egy réten álltam Pukkanccsal, egy réten, ahol jártam már egyszer álmomban, de az akkor megjelenő, gyönyörű, sárga kukoricás most nem volt ott. De megvoltak ugyanúgy a fák, és a hatalmas domb, aminek a szélére karámot építettek, és amikor odanéztem, éppen kinyílt a kerítés ajtaja, és egy fekete ló vágtázott ki rajta, és olyan gyönyörűen lobogott a sörénye (hullámos volt neki), és látszott, hogy tudja, hogy ő a legfenségesebb, és boldog volt, amiért végre arra futhat, amerre lát. Aztán egy fehér ló is előkerült - megilletődve lépte át a kerítés határát -, és elkóborolt legelészni, miközben a fekete ló pajkosan vágtázott fel-alá. Aztán egyre többen lettek, a barna lovak, mint a szerény kis statiszták beódalogtak a képbe, és mind legelni kezdték a rikító, zöld füvet.

Csak álltam, és néztem őket - Pukkancs közben ide-oda nézelődött, mintha vártunk volna valakire vagy valamire, szóval ő annyira nem volt lenyűgözve -, és felsóhajtottam, hogy bárcsak megengednék, hogy lovagoljak!

Töltésszétválasztás

Tegnap ültem keresztanyámék konyhájában az asztalnál, pötyögtem a laptopon - keresztapám nem volt otthon -, és egyszercsak megszólalt keresztanyám, hogy: „Mit szólsz Pongóhoz? Hogy kinyílt a csipája, nem? Vagy te nem hallottad, hogy rászólt múltkor anyára?” Aztán ezt elmesélte nekem, úgyhogy arra jutottam, én is elmesélem neki az éjszakai cirkuszt. Nem akartam amúgy, nehogy "áldozatként" jöjjek ki vagy önsajnáltatásnak tűnjön a dolog - meg eleve olyan szánalmas az egész sztori -, de végül is jólestek keresztanyám szavai, az, hogy felháborodott, és az én pártomat fogta, szóval jó volt elmondani az én verziómat is.

De ami a lényeg, hogy miközben beszéltünk Perditáék uralkodásáról, rájöttem, hogy talán nem is azért szorongok bizonyos témáknál, mert tiniszinten van az önbizalmam, és ettől nem tudok feloldódni, és talán nem feltétlenül azért remeg a kezem, mert van valami betegségem, ami kivizsgálásra vár, hanem mert iszonyat sok bennem a feszültség, és ezt az is alátámasztja, hogy stresszhelyzetben rám tör a remegés, ami kihat a hangomra is, és alig tudom leközölni, ami a nyelvem hegyén van. Szóval tényleg az lehet, hogy túl sokat nyelek le, mert próbálom kerülni a konfliktust, és ahelyett, hogy elmondanám a véleményem vagy kiállnék magamért, csak káromkodásra telik tőlem, mert ha Perditáék felhúznak, fizikailag képtelen vagyok összetett véleményt nyilvánítani. Ezzel az önblokáddal jól beszoptam, mert így rengeteg feszültség bennem maradt, és egyszerűen nem tud kijönni, csak feszeget belülről. Nem igazán szeretném elfogadni, hogy mindebből kifolyólag nem tudok kiállni magamért, amikor ilyen stílusban jönnek nekem, és már látom, hogy nem az lesz a megoldás, ha folyton kussolok, és konfliktust kerülve meghúzom magam a szobámban - persze ezentúl se akarok majd kiülni a nappaliba, és megfogadtam, hogy az eddigi minimálisnál is minimálisabbra csökkentem a Perditáékkal való kommunikációt. Viszont valami megoldást kell találnom az ilyen jellegű problémáimra, mert nem szeretnék belebetegedni abba a hülyeségembe, hogy elfojtok egy rakás dolgot magamban. Márpedig tegnap, miközben keresztanyámmal Perditáék voltak a téma, és közben előjött a hangremegésem, holott még csak ideges se voltam, éreztem, hogy ez az egész már tényleg káros az egészségre, és nem mehet így tovább. A legdurvább, hogy amikor ebéd közben újra feljött a téma, nem tudtam tovább enni, mert olyan feszült lettem pikk-pakk, hogy a kezem, amiben a villát tartottam, hirtelen ólomsúlyúnak tűnt, és inkább csak tartottam a tányér fölött, minthogy mozgás közben remegni kezdjen az evőeszköz az ujjaim között. És miközben keresztanyám és keresztapám beszéltek hozzám, csak bámultam a levegőben tartott villát, és folyamatosan azon agyaltam, hogy ez már tényleg durva, és hogy remélem, nem vesznek észre semmit a szenvedésemből - így végül inkább otthagytam a fini pörköltet.

Ezt a kézremegést egyébként nem kell látványosnak elképzelni, általában - ez fura lesz - inkább csak érzem, hogy remeg, de nem tapasztalom olyan durván, hogy befolyásoljon az étkezésben vagy abban, hogy piros szájat fessek magamnak - eleve csak kellemetlen helyzetekben jön rám. Viszont az, hogy ilyenkor érzem a kézfejeimben a feszültséget, legalább olyan zavaró, mintha nagymértékben remegne a kezem.

Szeretném azt hinni, hogy ezentúl erősebb leszek, de bár a harag, ami tegnap belém költözött, azóta sem lanyhult, attól még elszorult a torkom, amikor keresztanyám megkérdezte, rosszul esik-e az egész. Erre egy jól megfontolt „ja” volt a reakcióm, mert ha bővebben kifejtem, biztos, hogy ott bőgöm el magam, de már így is elég bénának éreztem magam, nem akartam rátenni még egy lapáttal.

Azt akarom, hogy ha olyan a helyzet, helyre tudjam tenni a másikat szóban, és ne érezzem úgy, hogy a legtöbb, amit tehetek, az az, hogy lekeverek egyet neki (és én még múltkor azt írtam, kinőttem a verekedős hajlamomat, bah). Mindig vágytam arra a képességre, hogy bölcs igazságokat tartalmazó oltásokat tudjak ilyenkor mondani, miközben rajtam van a zen, de hát ettől a szinttől nagyon messze vagyok. Szóval most már tudom, hogy veszekedni is tudni kell, mert nem közölhetek véleményt azzal, hogy teljes erőből becsapom magam mögött az ajtókat. De persze az lenne a legjobb, ha nem lenne szükség arra, hogy ezen dolgozzak.

Plusz a bejegyzéseimet visszaolvasgatva észrevettem, hogy az utóbbi egy-két hétben elkezdtem ellenséges érzéseket táplálni, holott régebben tökre szerettem magamban, hogy még akkor is tudok szeretettel gondolni Perditára, ha ő köcsög velem. Azért azt se akarom, hogy tele legyek haraggal és méreggel, és bár most úgy döntöttem, egy időre igenis mosolyszünet lesz részemről (mert máskülönben mindig csak az lesz, hogy bármit mondanak, az nem jár következménnyel), ez nem azt jelenti, hogy keresni fogom a vitalehetőségeket. Lényegében marad minden a szokásos, csak már annyit se fogunk beszélni, mint eddig - és nagyon remélem, hogy tudom tartani magam ehhez az elhatározáshoz -, és akkor még kevesebb lehetőség lesz a konfrontálódásra.

Ami a cirkusz óta történt, az nagyjából semmi. Pongó még aznap reggel lelépett szó nélkül, aztán Perdita egész nap nem jött ki a szobájából (holott máskor ő a nappali úrnője), anya meg naivan azt hitte, biztos azért, mert szakítottak, és emiatt emózik. Igazából csak haragudott anyára is, meg rám is - nem tudom, anyára miért, de kár is találgatni -, de ma már önfeledten nevetgélve sütött anyának nutellás muffinokat. Lényeg, hogy Pongó csak simán hazasunnyogott reggel, gondolom, majd visszatolja a képét, miután anya visszamegy Angliába - nem mintha anya mondott volna neki bármi bántót vagy fenyegetőt is, anya még csak állást se foglalt. Amennyire leszűrtem, Perdita meg van rám sértődve (eheheh), mert rám se néz, és nem köszönt vissza, amikor beköszöntem nekik a nappaliba. Igazából szívem szerint én se köszöntem volna neki, de hogy vette volna ki magát, ha csak anyának köszönök, miközben ő is jelen van?

Aztán anya azt mondta, hogy most már májusban akarnak kimenni Hóföldre, úgyhogy továbbra is szurkolok nekik, nem akarok csalódni. Az igazság az, hogy szeretném, hogy boldogok legyenek ott kint, de elnézve kettejük temperamentumát, bármennyire is vannak most még egymás seggében, később az egyikük meg fogja unni, hogy annyi mindent kell tolerálni a másiknak. Az, hogy mindketten agresszívak és önzőek, nem segíti őket a jellemfejlődésben, és nem fognak eltanulni egymástól soha semmi jót, ha nem változtatnak a viselkedésükön, és nem szállnak le a felhők közül. Mert most még együtt önzőek, ami kényelmes és jó móka, de amikor megérzik a nyakukban egymás pórázát, robbanni fog az idill, és ha Perdita nem ébred fel abból az álomból, hogy őt majd Pongó el fogja tartani, és közben ugyanannyi joga lesz, mint Pongónak, ha nem több, nagyon meg fogja szívni. Nem rosszmájúságból írom ezt, mert még ha jelen pillanatban nem is kedvelem túlzottan Perditát, azért nem kívánok neki olyan életet, amiben rabszolga egy kiskirály udvarában. Azt hiszi, van elég esze ahhoz, hogy kedvére alakítsa a dolgait, de mindig annak lesz nagyobb hatalma, aki fizeti a kaját és a számlákat.

Idén felnövök. Érzem, hogy valami változni fog.

Ki A Primitívebb verseny 2016

Kimentem megmikrózni a kajámat, közben odaszóltam Perditáéknak, hogy halkítsák le a tévét. Tény, hogy nem mondtam, hogy lécci, de a hangsúlyom szerintem normális volt, nem kötekedni akartam, csupán eszükbe juttatni, hogy elmúlt éjfél, mások már alszanak. Erre Perdita cacogása volt a reakció, de azt hiszem, a tévé nem lett halkabb. Mindegy, elindítottam a mikrót. Erre Perdita felhangosította a tévét, mire kiszaladt belőlem, hogy ne hangosítsd már fel. Oké, megint nem mondtam, hogy lécci, de akkor se olyan hangsúllyal mondtam, mintha a végére odabiggyesztettem volna, hogy te faszfej. Erre Pongó rám ordított, hogy: „De felhangosítja, baszd meg, mert miattad nem lehet hallani, te zörögsz állandóan!” Erre visszakérdeztem, hogy: „Tessék?”, mert nem voltam biztos, hogy jól hallottam a mondat végét, mire lerakta a laptopot, felállt, és odajött belemászni az arcomba, hogy: „Mi van, neked nem lehet semmit mondani? Tőled nem lehet hallani, te kötekszel állandóan, baszd meg, közben meg te hangoskodsz itt folyamatosan!” Erre valami olyasmit mondtam, hogy: „Te baszd meg, velem így ne beszéljél, amiért megmikrózom a kurva kaját! Én itt itthon vagyok, felfogtad?!” Közben kivettem a mikróból a tálat, és elindultam kifelé, de még mindig a nyakamon állt, pláne, hogy becsaptam a mikróajtót mérgemben, és ettől tiszta ideg lett. Valami olyasmit ordibált, hogy állandóan kötekszem, és beleékelt a mondatba ötven baszd meg-ot, és hát én már itt is remegtem az idegtől, de eldurrant az agyam attól, hogy ekkora úrnak hiszi magát,  és fölém tornyosul, úgyhogy lekevertem neki egyet, mire megszorította a karomat, és nekilökött a falnak, mire megpróbáltam tökön rúgni (asszem, csak a belső combját sikerült, de legalább elengedett). Közben Perdita odajött, és elkezdett bőgni Pongónak, hogy: „Most ezt miért kellett?", mire Pongó folytatta a faszságát, de nem tudnám felidézni, mert már alig láttam az idegtől, és azt kiabáltam remegő hangon, hogy: „A kurva anyádat lökdösd, te geci, húzzál haza a faszba!” (ennyit az értelmi szintemről), aztán jól becsaptam az ajtót.

Persze ha azt vesszük, hogy idegességemben becsaptam a mikrót, már tényleg kötekedésnek tűnik, hogy le akartam halkíttatni velük a tévét (kurva hangosan nézték egyébként), plusz ugye aztán az ajtót is becsaptam, de hát Pongó úgy kiabált, hogy már feleslegesnek éreztem csendre törekedni. Mindegy, még most is remegek, tiszta ideg vagyok, és bőgök, és már nem is akarom megenni a kajámat, pedig ebéd óta nem ettem.

Anya persze feljött, hogy mi az istent csinálunk, mire Pongó tök ingerülten előadta, hogy nem tudok viselkedni, Perdita meg rákontrázott, hogy állandóan játszom az áldozatot, pedig most is én ütöttem először. Aztán kimentem, megint elismételtem (mondjuk minek?), hogy: „Én itt itthon vagyok, mit képzelsz magadról, hogy így beszélsz velem?!”, aztán visszajöttem bőgni, mert úgy remegtem az idegtől, hogy alig álltam a lábamon. Anya aztán tök türelmesen és kedvesen végighallgatta Perditáék nézőpontjából a sztorit, pedig régebben mindig azt mondta, ha kezet emel ránk egy férfi, személyesen fogja letörni a kezét. Legalábbis ha az én lányomhoz így nyúlna hozzá bárki is (vagy bármelyik szerettemhez), letörném a karját, és feldugnám a seggébe. Na mindegy, végül is felesleges lett volna. Nem várhatom, hogy anya megoldja helyettem a konfliktusaimat.

Utána anya hozzám is bejött, de azt hiszem, elsősorban azon volt fennakadva, milyen durván remegek az idegtől. Valószínűleg mivel először Pongóék verzióját hallgatta meg, és ők ketten mondták ugyanazt, én meg csak sírva remegtem a szobámban, nem tűnhettem túl beszámíthatónak. De igazából nem is magyarázkodtam, hogy mi történt, csak azt hajtogattam, hogy tele a faszom, és el fogok költözni. Persze az egésznek semmi értelme, mert ennyi pénzből úgyse tudok elköltözni, és még fenyegetésnek is gyenge, mert a picsát se érdekelné, ha lelépnék innen.

De legalább bebizonyosodott, basszus... Tényleg utálnak, mint a szart. Nem szeretnek kicsit se. Soha többé nem fogok agyalni azon, hogy csak képzelődöm-e. Valószínűleg Pongóban tök régóta gyűlt a feszültség, meg tök régóta irritálhatom, és alig várta, hogy előadhassa nekem King Kongot.

Gondolkodom, tényleg olyan kibaszott megjátszós fasz vagyok-e, mint amilyennek egymás között, meg anya előtt beállítanak, de hát nem tudom, mert igazából alig kommunikálok velük - akkor mégis hogyan játszom meg folyton az áldozatot? Lehet, el kellene fogadnom, hogy én vagyok az, aki ebben a házban nem veszi magát észre...? Lehet, hogy már tök régóta fogyatékos vagyok, csak túl buta vagyok ahhoz, hogy tudatosuljon bennem? Habár szerintem tök mindegy, hogy én ütöttem meg őt, nem itt kezdődik az agresszió, hanem ott, hogy odajött ordibálni egy szimpla ne-hangosítsd-már-fel miatt. A pofon annak tudható be, hogy már köpni-nyelni nem tudtam, mert soha semmit nem tudok mondani stresszhelyzetben. Bárcsak ki tudnék állni magamért... Komolyan zavar, hogy nem tudom, tényleg én vagyok-e a hülye. Mindenesetre tök szánalmasan jöttem ki az egészből... Pofon után tökön rúgás, meg kurva anyázás... Tényleg nagyon intelligens vagyok.

Remélem, kijutnak Hóföldre, és nagyon boldogan fognak ott élni. Bár ez az elképzelés több sebből vérzik.

Szerintem csak az a gondolat tart ezen a világon, hogy Pukkancs van nekem.

Holnap hétfő

Szóval anya tegnap megérkezett, odaadtam neki a kendőt és a könyvet (magával viszi őket Angliába).

Ma volt családi ebéd, jöttek keresztanyámék. Egyre kevésbé bírom az ilyen összeüléseket - egyszerűen nem tudom élvezni, nem is szokott kialakulni olyan téma, amin el lehetne időzni. Persze időnként elsüt valaki egy-egy poént, de az se az a marasztaló fajta - inkább csak megjátszom, hogy tetszett -, és csak ülök ott, lesem az órát, és várom az utolsó fogást, hogy aztán elmenekülhessek. Talán tata miatt ilyen szétesett az egész, egyszerűen nem ül le a seggére, hanem folyamatosan itatni próbál mindenkit, kurva erőszakos, és egyből önti a következő adagot, ahogy lát egy üres poharat, és folyamatosan unszol, hogy igyál vagy egyél, még akkor is, ha tele van a poharad-tányérod, egyszerűen nem áll be a szája (néha azt kamuztam, hogy én az előbb ittam, és így megúsztam a mait alkohol nélkül). Szóval még ha van is téma, ő akkor is párhuzamban szövegel üveggel a kezében, és türelmesnek kell vele lenni, mert „szegény beteg”. Mondjuk a mai poénja már új volt, sajna nem hallotta senki, pedig akkor talán érthetőbb lenne, miért utálom én a családi ebédeket. Lényeg, hogy a fülemhez hajolt, és azt mondta, hogy: „Ha nem szeretsz, megöllek. Meg-öl-lek.” Erre aztán unottan annyit mondtam, hogy jól van, öljél, aztán nevetett egy jót, a szeme közben csillogott, mint aki a pillangókat kergető unokáját csodálja, én meg eleresztettem egy félmosolyt. A harmadik fogás után le is léptem - előtte mama a kezembe nyomta a sistergő tálat, hogy fogjam meg, úgyhogy most nem tudok írni két ujjammal a hólyagok miatt.

Holnap köcsög hétfő. Vajon egyszer lesz olyan, hogy nem élem meg végtelennek ható boldogtalanságnak a hétköznapokat? Mármint... én állandóan a hétvégéket várom. Hol normális ez? Hétből öt napot úgy megélni, hogy az idő múlását várod, majd a maradék kettőben próbálsz nem tudomást venni arról, hogy újabb öt egyforma nap áll előtted, de akárhogy próbálkozol, vasárnap délután már benned van, hogy másnap hétfő, és... indul elölről.

Partyface

Péntek délután Pukkancs és én ledőltünk aludni azzal az érvvel, hogy így majd bírni fogjuk a partyt, habár én inkább csak félálomban fetrengtem, majd fél 7-kor, amikor úgy döntöttem, elég volt a szenevdésből, eszembe jutott, hogy nem tetszik a hajam, és lementem a tükör elé, hátha tudok vele valamit kezdeni (végül megmostam, pff).

Aztán a Blahánál Pukkancs felhívta Punkit, hogy jöjjön elénk, mert nem találjuk a helyet, majd jött Punki, és meg se állt, és NEM NÉZETT RÁNK, mint egy kutya, akit folyton vernek. Elvezetett minket egy 60-as éveket idéző lyukba, ami kocsma volt ugyan, de volt két lelkes DJ és egy nagyon pici tánctér, ahol vagy valami részeg gyerek verte a székeket, vagy én-tudok-táncolni-féle lányok játszottak leszbiset. De amúgy tetszett a hely, meg a zene, mármint jó lett volna, ha Punki társasága nem halál unalmas (folyamatosan csocsózni, meg inni akartak anélkül, hogy a csocsózáson és a részegségen kívül másról is lett volna szó), és maga a hely nagyon kicsi volt és zsúfolt, úgyhogy Pukkanccsal fogtuk magunkat, és átmentünk a Morrison's-ba (szerintem láttam a villamosmegállóban Lenszirmot és Marcellt, meg is mutattam Pukkancsnak őket, nyihi).

Bent leadtuk a cuccunkat, aztán körbejártuk a helyet. Van ott ugye vagy öt terem "különböző" zenei stílusokkal, bár nekem nem nagyon tűnt fel a tuc-tucok közötti különbség. Én valahogy úgy képzeltem, hogy lesz Avicii, meg Jolene, meg ilyen kis aranyosabb zenék, de nem.

Szóval hümm... Az első teremben rögtön rám repült egy feka, aki persze osztrák volt, a következőben egy new yorki próbálkozott be, aztán amikor kicsit leültünk a pulthoz, véletlen rám ült egy cigánygyerek, aki aztán rögtön csókot akart. És hát táncoltam Pukkanccsal három-négy teremben, és vagy ötezren akartak szendvicseset játszani, és mint a kiéhezett nyomorultak, tobzódtak az állófaszú férfiak minden egyes ponton, és valamiért teljesen egyértelműnek érezték, hogy a lányok örülnek, ha mögéjük állnak a kis pöcsükkel. Szóval arra jutottam, hajnali 3 után a Morrison's a lúzer férfiak gyűjtőhelye, akik ha épp nem a fenekedet akarják megerőszakolni, akkor a terem közepén állnak összegönyedve, miközben a farkukat fogják úristen-ott-egy-lány-mindjárt-elélvezek-féle arckifejezéssel. Persze biztos voltak ott normálisak is, de nyilván nem azok fognak a nyakadba csókolni teljesen spontán. Mindenesetre a new yorki, meg a cigánygyerek kétszer is odajött, aztán kézcsókkal adták fel a próbálkozást (habár a cigánygyereknek végül azt mondtam, hogy leszbikus vagyok, ezt igazolandó adtam egy csókot Pukkancsnak).

Itattak engem még a kocsmában, lehúztam, amit a kezembe adtak, mert a faszom se fog órákon át szorongatni egy rohadt poharat, vagy lesni, hogy ne igyon már bele minden jött-ment az enyémbe, de még csak be se csiccsentettem, úgyhogy ennyit erről. Nem esett jól, de nem akartam játszani az antialkoholistát, nem akartam én lenni a lány, aki nincs benne a mókában.

Amúgy jó kedvem volt végig, Pukkanccsal nevettünk az ilyen kis nyomikon (ő is kapott egy kis kukit a hátába), de azért durva volt látni ennyi faszarcút egy rakáson. Igaz, volt egy pont, ahol úgy éreztem, nekem ez sok, akkor volt az, hogy Pukkancs megfordított tánc közben, hogy a mögöttem élvezkedő nyomorult ne tudjon a fenekemhez dörgölőzni. Így viszont az arcomba lihegett, én meg elnéztem mellette a távolba, és egy percen át intenzíven undorodtam az élettől - aztán eltáncoltunk onnan.

És én még azt hittem, velem van a baj.

Sebaj, biztos vannak igényesebb helyek, majd felfedezzük őket, ha újra ráveszem magam egy ilyen éjszakára.

Róka toporzékol

Ajj, nem tetszik, ahogy a fodrász beszárította a hajamat!

Igazából én jobban be tudom... Így túl sima, meg rácuppan a fejemre, tök uncsi, meg kevésnek tűnik. Kértem, hogy göndörre szárítsa, mert egyenesen utálom, de bénázott, úgyhogy először egyenesre szárította, majd azután tett bele loknikat, legalábbis szeretett volna tenni bele, de hát nem nagyon sikerült neki, habár nem tudom mit várt, mert nedvesnek kell lennie a hajnak a formázáshoz. Szóval majd este szerencsétlenkedhetek vele, mert így nagyon unalmas fejem van, már elmúltak azok az idők, amikor az egyenest gondoltam jónak... Grrr!

Majd este

Keresztapám felhívott tegnap, hogy ma ne menjek, mert nem lesz otthon, de azért adott egy feladatot, amihez csak net kellett. Hát jó, kb. negyven percembe tellett megcsinálni, szóval szabad vagyok ma is... Ennek örömére végre rászántam magam a fodrászra, mert utoljára szeptemberben voltam, és kellett már vágatnom három centit (nem értem néha a fodrászokat, olykor-olykor komolyan úgy érzem, hogy rajtam gyakorolnak - rendben van a hajam, csak hát fura módszerei voltak a nőnek).

Pukkancs mindjárt jön. Este, az utolsó hévvel nekivágunk a party életnek, vagyis hát elmegyünk valami zenés kocsmába, ahol Punki is ott lesz. Életem során összesen kétszer voltam kocsmában, akkor is csak azért, mert Rúék együttese lépett fel - egyéb szórakozóhelyen, mint például diszkó, nemigen voltam. Mi lesz, ha begubózok, mire odaérünk?! Amikor elkezdtem a holland szakot, rájöttem, hogy idegenekkel tök közvetlen és mosolygós tudok lenni, ezt aztán a Putriban is megtapasztaltam, viszont ismerősök ismerőseivel szemben már feszélyezve érzem magam, mert mindig az van bennem, hogy most biztosan érdekesnek, vagy legalább jó fejnek kellene tűnnöm. Nincs kifejezetten kedvem menni, de hátha jó lesz, tényleg, egy kicsit nem árt kimozdulnom.

Aztán az első hévvel jövünk is haza, majd alszunk egy kicsit, és délben megérkezik anyókám.

Most tudtam meg, hogy A varázslók című könyvet a metrón is reklámozták azzal a szöveggel, hogy felnőtteknek szóló Harry Potter. Bár a hátszövege alapján nem éppen egy fantasy-nek szánt mű. Izgi. Remélem, anya elolvassa abban a négy napban, amíg itthon lesz, és nem viszi magával Angliába, mert én is rávetném magam.

Én ezekről még soha nem hallottam

Júj, ez tök állat! Egyszer az jutott eszembe, hogy az állatokat és növényeket biztosan csillagok közt lebegő gyerekek találták ki úgy, hogy lerajzolták és egyben létre is hozták őket, és azóta ezt nem tudom kiverni a fejemből. Egyszerűen olyan csodálatos az állat- és növényvilág, hogy néha komolyan csak arra tudok gondolni, hogy „Anyám, valaki rohadt kreatív hangulatban volt, amikor ezt az állatkát megálmodta!" Mondjuk a link elsője háát... Nem is tudom, mire hasonlít.

Nekem a papucscsőrű madárka a kedvencem, és nektek? A kis csíkos süni meg tud ciripelni, ez mekkora már...?! A koboldcápa is vicces. Ti is nevetnétek, ha felétek úszna egy, igaz?

Orrlógatva

Legutóbb vettem még két szájfényt a rossmannos sminkes kiárusításon, bár végül arra jutottam, a legeslegelső, totál piros szájfényem lesz mindig is a nyerő. Azért vettem hozzá egy piros szájkontúr ceruzát, amit az előbb ki is próbáltam. Nem lett rossz, de hát mi a garancia rá, hogy majd mindig tudok magamnak szájat rajzolni? Nyilván ha lenne vonal, amit követhetnék a ceruzával, nem látnám szükségesnek a ceruzát.

Mindegy, azért felvettem az új kalapom, és pózerkedtem a kistükörben, és tök jó képeket csináltam. Utána arra gondoltam, megpróbálok szemüveges valómról is összehozni egy szép képet, és talán lett is egy olyan, amit felvállalnék mondjuk a facebook-on. Viszont... Tök faszalakú az orrom, és remélem, ennél nagyobb már nem lesz.  

Ajj, Pukkancs most írta meg, hogy Punkival beülnek kajálni az Oktogonon. Baahh, miért kell nekem ezekről tudnom?! Olyan irigy vagyok. Na, el is múlt a szépségem feletti örömöm. Tényleg csak egy üres, értelmetlen izé vagyok. De azért majd küldök pár mosolygós smiley-t. Jaj, ilyenkor olyan díszállatkának érzem magam...! Mondjuk egy aranyhalnak. Valakinek van esetleg kívánsága...?

Ajcsikák

Keresztanyám nagyon örült a kendőnek és a könyvnek, bár utólag a kendőt - a törtfehéret adtam neki - egy kicsit megbántam, mert olyan abrossz szerű, nem? Mindegy, azért szép. A könyvet pedig nem ismerte eddig, úgyhogy minden okés ez ügyben. Kérdeztem, kapott-e valamit keresztapámtól vagy a fiúktól (ez is mi már, hogy nem azt kérdezem, hogy mit kapott, hanem hogy kapott-e), és a válasz nem meglepő módon nemleges lett. Nem is értem, mi a franc van. Az oké, hogy keresztapám tök zsugori vele szemben, de hogy a fiúk se gondolnak rá... Keresztanyám kinyalja a seggüket, hozza-viszi, magántanárokhoz járatja őket, főz-mos-takarít, még a rohadt szendvicsüket is megcsinálja, és nem képesek meghálálni legalább egy szál virággal. Holló még csak annyit se mondott neki, hogy boldog szülinapot, Rubik meg csak azután mondta, hogy ránézett az órájára, és feltűnt neki a dátum.

- Lehet, hogy készülnek valamire? - kérdezte tőlem keresztanyám reménykedve.

De hát már akkor is elmúlt a napja... Miért akarnák megviccelni azzal, hogy úgy tesznek, mintha elfelejtették volna? Azért jó lenne... Bár fos vicc.

Szóval ez olyan szomorú... Milyen sok feleség és anya élhet így, nem...? Hogy a családja minden munkáját tök alapnak veszi. Anyukák, neveljétek a fiaitokat úgy, hogy becsüljék a nőket, és ne kenjétek meg a nagykamaszoknak a kenyeret!

Az a baj, hogy keresztapám szar példát mutat a fiúknak...

Holló is olyan kis gyökér mostanában - tizenkilenc éves korára hülyül meg. Most olyan kis tipikus tinifiú, aki már a buliba vezető vonatúton megpróbálja seggrészegre inni magát. És én egy ilyenhez akarok hozzámenni (megbeszéltük, hogy összeházasodunk Svédországban, és közös gyermekeket nemzünk - nyuhaha).

Ma se volt sok munka... Számláztam, utaltam, nyomtattam, megnéztem, fizetnek-e az ügyfelek, és írtam egy e-mailt keresztapám öccse helyett. Valamiért nagyon szeretnek nekem diktálni, képesek átadni nekem a laptopot, csak hogy hátradőlve diktálhassanak, mintha valami mamutvállalat vezérigazgatói lennének egy new yorki felhőkarcoló legfelső emeletén. Ezen mindig mosolygok magamban. Szóval ha összeadjuk a perceket, melyeket ezen munkák elvégzésével töltöttem, kiszámíthatjuk, hogy bőven volt időm keresztanyámmal diskurálni. Megmutattam neki az éves horoszkópját is mókázásból (idén a róka az erőállata, nyihi), az volt benne, hogy ha akarja, idén megtalálhatja önmagát, ne hagyja, hogy kihasználják, és tisztítsa meg a testét, végezzen tisztítókúrákat (meg kellett állítanom a videót, mert kiderült, hogy keresztanyám mostanában fostató teákkal próbál megtisztulni, úgyhogy elrohant a vécére - a miómája óta próbál odafigyelni az egészségére), ja, és idén eljön hozzá a szerelem vagy pedig feléled a jelenlegi kapcsolata. Maj' meglássuk, aztán ha bejön a szerelem, like-olok egyet Zöld Erdő néninek.

Egyébként keresztanyám is azon személyek közé tartozik, akiket - ha tehetném - elhalmoznék mindenféle ajándékkal. Múltkor megkérdeztem, szerinte mi lesz vele, ha a fiúk kirepülnek, csak mert semmi garancia nincs rá, hogy keresztapám mellette fog maradni, legalábbis ha az eddigieket vesszük. Próbáltam ösztönözni, hogy majd nyisson új bankszámlát, amire nincs rálátása keresztapámnak, mert így csak rabszolga marad, és állandóan keresztapámtól fog függeni. Birom keresztapámat, de azért keresztanyámmal nagyon nem fair.

Csoki

Pongó hozott nekem egy túrórudit. Tapsi-tapsi, bár nem tudom, miért.

Habár, képzeljétek, január óta, mióta leszoktam a kokó  kakaóról, nem ettem csokit. Egyszerűen nem kívánom, és hiába állok meg a csokis polcok előtt a boltban, hogy hátha megkívánom valamelyiket, végül sose veszek onnan semmit. Tök fura. Ezt a túrórudit se kívánom annyira, de megeszem, mert kedves gesztus.

Jó, persze a somlóit azért nem hagyom ott. Meg a feketeerdőt se.

2016

Tegnap amúgy írtam anyának, hogy ne felejtse a könyvemet Angliában (szeretem a könyvecskéimet a polcomon tudni, ha már az enyémek), és válaszul ellinkelte az Oroszlánok éves jóslatát. Jó, persze, poénból meghallgattuk Pukkanccsal, aztán meghallgattuk neki a Rákot (2015-ben a róka volt az erőállata, hah!), és bár az elején nevetgéltünk, utána kínosan passzolni kezdtek a dolgok, és már csak elhúzott szájjal bámultunk egymásra - szúrós magyal, illúziók, fájdalmas felocsúdás, blabla... Komolyan, mintha a nőci kettőnkről beszélt volna.

Az enyém nem maradt meg bennem annyira, úgyhogy most meghallgatom még egyszer, hah.

Na, aha. Megszabadulhatok a rossz szokásoktól, újjá születhetek hamvaimból (juhú), legyek hajlandó megváltozni, ne higgyem, hogy túl öreg vagyok, életem egy folyó, ne maradjak benne állva, ne féljek a jövőtől, a sötéttől, magamtól és másoktól, klassz ötleteim lesznek idén (az mondjuk csoda lenne, ha kivitelezném is őket), szerezzek borostyánt.

Nem szeretem amúgy a csillagjegyek szerinti jóslást, mert hát na, hétmilliárd emberre van tizenkét csillagjegy, nem lehet csak tizenkét féle jóslat. De azért ez most jókat mondott. Aranyos néni. Zöld Erdő nevű csatorna youtube-on, ha esetleg unatkoznátok, és ha viccből el szoktátok olvasni a horoszkóp rovatot az újságokban.

Szopás a megszokás

Pukkancsék megint elkezdtek albérleteket nézegetni, úgyhogy egy kicsit megint irigy vagyok. Ma egy jó kis Westend melletti, "igazi pesti lakást" néztek meg. Bárcsak én is nézelődhetnék... Meg megint eszembe jutott, hogy ha Pukkancs nincs itt, akkor nem foglalkozik már velem annyira, és a beszélgetéseink úgy zajnalak, hogy míg én száni módon egyből visszaírok, ő óránként ír valamit. Az elmúlt négy-öt nap alatt, amíg itt volt, tökre kiment a fejemből ez az új rendszer. Höh. Majd csak megszokom... Mindegy, az előbb ügyesen elköszöntem, most megint azt játszom, hogy van elfoglaltságom.

Legutóbb azt írta, hogy Punkival épp a kocsmában ül, és megpróbálja kifaggatni az aszexualitásáról. Erre persze megint elkapott egy kis irigység, mármint értitek, ők most úgy élnek, mint a fiatalok, én meg még mindig úgy élek, mint egy nyugdíjas. Meg hát na, engem is tökre érdekelne, Punkinál mit jelent az aszexualitás, hátha rájönnék magammal kapcsolatban egy-két dologra, és tökre hallani akarnám, amiket mond, mert az elmúlt négy napban egy csomószor eszembe jutott, milyen elbaszott vagyok, és nem akarok farönkként élni. Na de ez van, pici Róka megint otthon gubbaszt egyedül.

Ráadásul ma nem is kellett mennem dolgozni, keresztanyám írt, hogy vidékre mennek előadást tartani, és akkor én nem tudok náluk lenni. Egy kicsit mindig bennem van, hogy egyszer rájönnek, hogy ez nem lesz így jó, és közlik, hogy mégse kellek. Például múlt héten két napot nem mentem, merthogy nem voltak otthon, és ez azért fura... Mármint még mindig nem tudok egyedül dolgozni, és ez tök kínos nekem. Persze hogyan is tudnék, nekem nincs olyan képesítésem, mint keresztapámnak. Ez a munka tényleg olyan, hogy kb. házi feladatokat ad, viszont ahhoz anyagot is kell adnia, és ha nem ad, akkor nincs mit csinálnom az e-mail nézegetésen és nyomtatgatáson kívül. Na mindegy, majd csak lesz valahogy.

Úgy volt, ha Pukkancsék nem tudnak mára albérletmegtkintést lebeszélni, akkor átjön, úgyhogy vettem somlóit, meg feketeerdőt, de mivel nem gyütt, most lesz bőven mit felzabálnom.

Füves Róka

Tegnap sírás után lementem pisilni, Perdita éppen akkor fejezte be a fürdést. Épp a zuhanykabinban törölgette magát, aztán valahogy olyan viccesen nézett ki, ahogy lehajolt, és közben a haját törölte, hogy eszembe jutott valami perverz, és elkezdtem nevetni ott a vécén ülve, Perdita meg nevetett velem, hogy: „Te most a csöcsömön röhögsz? Azon, ahogy rázkódik?” Én meg megráztam a fejem, és közben majd' leestem a vécéről, és már éreztem, hogy megint mindjárt sírni fogok, csak most a nevetéstől, és tényleg átment az egész nyüszögésbe, meg néma röhögésbe, Perdita meg közben kimászott a zuhanyzóból, és azt kérdezte:

- Hallod, te be vagy szívva? Nézzél ide. Nézz már rám!

Nagy nehezen ránéztem, féltem, hogy majd rájön, hogy sírtam.

- Úristen, te be vagy szívva! - mondta, mire újrakezdtem a röhögést. - Olyan vörös a szemed, mint a nadrágod! Jaj, én is akarok! Szívtatok, ugye?

- Nem vagyok beszívva - tagadtam nyüszögve, aztán vetett rám egy te-tutira-nem-vagy-magadnál-féle pillantást, és otthagyott. Pár perccel később megjegyezte nekem a konyhában, hogy szerencsém, hogy nincs szaglása, de majd megkéri Pongót, hogy szagoljon be a szobámba.

Egyébként a fűvel annyi viszonyom van, mint a cigivel - életemben nem próbáltam még, habár a füvet messze nem tartom olyan szar dolognak, mint a bagót. Emlékszem, amikor jóban lettem Rúval, megjegyezte, hogy kilencedikben ő a barátaival együtt úgy gondolta, biztosan füvezek (gazdag hippikorszak volt, Rókát a Promod öltöztette), és Pukkancs is bevallotta, hogy a megismerkedésünkkor arra gyanakodott, hogy szoktam néha szívni. Szép.

Nem tudom, mi ez a megszakadok-a-nevetéstől-a-semmin dolog, de idén ez volt a harmadik, hogy majdnem sírtam, olyan jól elvoltam magamban. Először Rúval ültem a Burgerkingben, és a mögöttem lévő asztaltól felállt egy kínai srác, és öltözködés közben fejbecsapott a kabátja zipzárjával, de neki fel se tűnt, nemhogy elnézést kérjen - na, itt tört rám nagyon a nevetés -, aztán szombaton Pukkanccsal a poloskákkal hülyültünk, elképzeltük, hogy gengszterek és napszemcsijük van, meg minden, aztán Pukkancs megjegyezte, hogy baseball sapkás M&M'S-nek képzelte el őket (mint a reklámban), és ezen vagy tíz percen át nevettem, mert nem tudtam kiverni a fejemből a képet, miszerint az ágymatracot felemelve M&M'S fészekre bukkanok. Igazából ha azt vesszük, még akár gusztustalan is lehetne. Lenne hat lábuk, és laposan és sunyin - baseball sapka nélkül - közlekednének, és fürtökben aludnának. Brr.

Fel-felbukkanó bűntudat

Egyébként a hosszúhétvége alatt titokban tök szomorú voltam. Nem tudom, pontosan miért, egyszerűen lehangolt voltam, még csak elcsábítani se lehetett. Úgyhogy Pukkanccsal egy csomó Orange is the new black-et néztünk, de az egyik rész után megint csak rosszabb kedvem lett. Nem tudom, ki mennyire ismeri ezt a sorozatot, a lényeg, hogy egy tíz évvel korábban leszbikus kapcsolatban lévő, napjainkban heteróként élő nőci bekerül a dutyiba, ahol összeakad az exnőjével, és a csaj vőlegénye elkezd aggódni, hogy mi lesz most, be ne leszbüljün megint a nő. Aztán a hapsi meglátogatja az exnőt, hogy megkérje, hogy hagyja békén a menyasszonyát, és hogy a nő lássa, hogy a tetteivel egy hús-vér férfit bánt meg. Erre a nő az arcába vág valami olyasmit, hogy: „Neked nem velem van bajod, hanem saját magaddal”, Pukkancs meg felkiáltott, hogy: „Ez az, jól megmondtad neki!”, erről meg az jutott eszembe, vajon az ilyesfajta jeleneteknél Rút látja-e a hapsiban, és ez a gondolat tökre nem esett jól. Aztán a hapsi telefonon megkérdezte a nőjét, hogy: „Milyen érzés egy olyan nőt szeretni, aki miatt szétment a kapcsolatunk?”, és itt eszembe jutott, hogy Pukkancs olyan kis önző volt, amikor szeptemberben rám mászott, mert akkor és ott, azokban a hetekben, amikor próbálkozott, cseppett sem volt tekintettel a kapcsolatomra.

Aztán tegnap megnéztük az első részt a The L world-ből (nem fogott meg, úgyhogy nem nézzük tovább - Pukkancs már látta), abban meg az volt, hogy egy csajszi beköltözött a hapsijával a kertvárosba, majd a csajszira rámászott egy nő, a csaj meg belézúgott, aztán dugtak is, de sírt, mert bűntudata volt, majd pont másnap megkérte a hapsi a kezét. És erről is Rú jutott eszembe, hiába nem csaltam meg, de akkor is olyan rossz volt, amikor a szakításunk előtt két nappal Rú anyukája adott nekem egy mp4-et, Rú meg azt mondta, hogy azért kapom, mert jó vagyok, nem olyan, mint a többi lány. Olyan borzasztó volt... Szóval át tudtam érezni a sorozatban lévő csajszi fájdalmát.

Tegnap este meg beszélgettünk Pukkanccsal, és valamiért megkérdeztem tőle, hogy miért nem volt tekintettel arra, hogy van barátom, mire azt felelte kapásból, hogy mert soha nem vette komolyan a kapcsolatunkat. Erre aztán feltűnésmentesen átöleltem a takarót, és próbáltam lenyelni a könnyeimet, de lebuktam két másodperc alatt, úgyhogy Pukkancsnak megint bűntudata lett, átölelt, és olyanokat kezdett kérdezgetni, hogy: „Hiányzik Rú, igaz?” De nem tudtam azt felelni, hogy igen. Nem ez volt a bajom... Csak rosszul esett az egész. Meg még mindig tökre bűntudatom van... Egy csomószor előttem van Rú aggódó tekintete, ahogy nézett rám a szakításunk reggelén, és azt mondta, tudom, hogy van valami, nem vagyok hülye.

Meg eleve... Tudom, hogy rengeteg alapvető dologban hibádzott a kapcsolatunk, és tudom, hogy Pukkancs utálja Rút, még ha soha nem is mondta ki. De nagyon rosszul esett mindig is, hogy nem szereti, mert Rú nem olyan fajta ember, aki megérdemelné, hogy bárki is utálja. És rosszul esik, hogy Pukkancs soha nem vette komolyan a kapcsolatunkat. Hat évig voltunk együtt. Hat évig. Attól függetlenül, hogy a kapcsolatunk fő területei folyamatosan véreztek - és tényleg ezek olyan területek, amik egy jó kapcsolat alapjait képezik -, mindig összebújva aludtunk el, és ezt nem lehet nem komolyan venni. És tudom, hogy előbb vagy utóbb szakítás lett volna a vége, mert én szexualitás szempontjából teljesen lekapcsoltam menet közben, és ezt Rú úgyse tolerálta volna sokáig, még ha magának is köszönhette a dolgot, de akkor is bűntudatom van, amiért nem a konkrét problémák sarkalltak a szakításra, hanem az, hogy Pukkanccsal megváltozott a viszonyom, és úgy éreztem, ez a bűntudat már nem fér bele.

Ez amúgy nem egy Pukkancsot hibáztató bejegyzés akar lenni. Tudom, hogy ketten kellettünk ehhez. De inkább hárman.

Egy naon vicces ötlet

Pukkancs hétfőn felhozta, hogy nyáron lemehetnénk a Balatonra, mert a raktárnak, aminél dolgozik, van egy csomó üdülője, és ha oda mennénk, biztos olcsóbb lenne nekünk, és jönne Punki is, meg Punki is hozhatná, akit akar, és bográcsoznánk, meg tábortüzelnénk, meg egyebek.

- Jó, de én tuti nem fürdőruházok senki előtt - felelte a retardált, önbizalomhiányos Róka.

- Jó' van már, ne aggódj, mert Punki meg utálja a vizet, még úszni se tud - legyintett a Pukkancs gyerek.

Szóval akkor mi leszünk ott a hableányok. Mindenesetre szívesen mászkálnék a nyári estékben egy jó kis társasággal, meg ilyenek, és ki tudja, talán sikerül rávennem magam a fürdőruházásra - habár kétlem.

Itthon aztán Perdita legalább kétszer hozzászólt Pukkancshoz, mialatt kint volt a konyhában, én meg hajat mostam, és ettől Pukkancs teljesen oda meg vissza volt, hogy Perdita milyen jó fej, biztos jól kijönnének egymással, és hívjuk el őt is a Balatonra, legalább én is összekovácsolódnék vele egy kicsit. Komolyan, azért ezen kiakadtam.

Megint azt hittem, hogy hülyül, de totál komolyan gondolta. Mármint na, értitek, tudja jól, mennyi konfliktusom van Perditával, meg ő is szokta néha hallani, ahogy kint ordibál a nappaliban, és mégis képes ilyen ötletekkel előállni - csak azért, mert Perdita hozzászólt. Hát örülök, hogy jó fej, kár, hogy kurvára két különböző arcát látjuk, merthogy hozzám nem sok kedves szava van, az fix. Egyébként meg tudom, hogy jó fej, másokkal tényleg naon kis vicces, csak engem nem érint különösebben. Le is pergett előttem az életem, melyben Pukkancs és Perdita két jóbarát, én pedig inkább külföldön robotolok, csak ne kelljen osztoznom pont Perditával a barátaimon.

Na mindegy, ezután látványosan megsértődtem, mert komolyan szívemre vettem a dolgot. Gyerekesség ide vagy oda, nyaralni se mennék Perditával, nemhogy közös baráti körhöz tartozzak vele. Emlékszem, utoljára hat éve voltunk együtt nyaralni - meg úgy eleve hat éve voltam utoljára bárhol is -, anya, Perdita és én, és végigveszekedtük az egészet. Egyszerűen mi sehogy se tudnánk barátok lenni. Néha olyan, mintha jóban lennénk, de hamar kiderül, hogy majd akkor leszünk jóban, ha egyikünk le tud lépni innen.

Kendők és könyvek

Hétfőre Pukkanccsal mindent felzabáltunk, úgyhogy megint elmentünk vásárolni. Előtte betértünk még egy-két boltba, mert egyrészt a héten lesz keresztanyám szülinapja, és úgy gondolom, már vagyunk olyan jóban, hogy ajándékot vegyek neki, másrészt szombaton anya hazajön négy napra aláírni az új hiteltörlesztős papírokat, és gondoltam, megelőlegezem neki az anyák napját, mert aznap úgyse lesz itthon.

Szóval eleinte keresztanyámnak csak egy kendőt akartam venni, de amikor anyának keresgéltem valami jó kis könyvet a Libriben, a kezembe akadt a Longbourn árnyékában, aminek a hátuljára az van írva, hogy kötelezőolvasmány a Büszkeség és balítélet-kedvelőknek, keresztanyám meg eléggé romantikus fajta, úgyhogy szereti nagyon a Büszkeség és balítéletet. Meg is vettem neki, és nagyon remélem, hogy még nem olvasta... Van itt olyan, aki imádja a Büszkeség és balítéletet, és ismeri ezt a Longbourn árnyékában-t...? Csak hogy tudjam, mennyire alap, hogy aki ismeri az egyiket, az ismeri a másikat is.

Szóval anyának is és keresztanyámnak is vettem egy-egy könyvet és kendőt, közben meg tojtam a pénzre, amit otthagytam mindezért, habár ma beláttam, hogy nagyon folyik ki a pénz a kezeim közül. Sokat költök kajára, például a gyümölcslevekre és a Camambert-re nagyon rákattantam - utóbbi nélkül már nem vagyok hajlandó szendvicset enni. Egyébként abban a boltban, ahol vettem a két kendőt, kettőt-fizet-hármat-vihet-akció volt, úgyhogy random felpróbáltam egy szalmakalapot, és végül azt hoztam el. Sajnos az egyik kendőt vissza kellett vinnem, mert itthon észrevettem, hogy kijött belőle egy elég hosszú szál, de már nem volt belőle a boltban, úgyhogy másikat kellett választanom.

Igazából kicsit furán érzem magam, hogy ajándékozni fogok, mert nyilván keresztanyám se várja - soha nem adtam még neki semmit -, meg anya se várja, hogy bármivel is meglepjem, és nem akarom hallani a jaj-nem-kellett-volna-féle mondatokat. Na de nem is tudom, olyan jó érzés volt vásárolgatni nekik. Asszem, kurva nagylelkű ember vagyok. Bár azt a kendőt nagyon sajnálom, mert nagyon kis finom és elegáns volt, a másik pedig szerintem nem olyan jó, habár még rá is kellett fizetnem pár száz forintot. Nem tudom, kinek melyiket adjam, egyelőre csak úgy vagyok vele, hogy keresztanyám könyvéhez tök jól illik a törtfehér virágos kendő, anya könyvéhez meg nem illik egyik se, úgyhogy semmiképp nem fognak jól mutatni egymással (lényeges szempont, höh). Egyébként az ő könyve tökre érdekelne engem is, de hát na, nem illik elolvasni másnak az ajándékát.

Ja, és vettem egy tök szimpla napszemüveget is. Tény, hogy napszemüvegben rohadt szarul látok, révén, hogy nekem dioptriás kellene, de ebben kevésbé látok rosszul, mint a többiben, na meg eszembe jutott, hogy amikor nagyon süt a nap, egy csomószor leveszem a szemcsimet, mert valamiért tökre idegesít, abban valahogy jobban bántja a nap a szememet. Na meg tavaly az optikus mondta, hogy a napfény se tesz túl jót a szemnek, úgyhogy ezen érvek vittek rá, hogy megvegyem életem első napszemüvegét.

Ez az a kendő, amelyikből kettőt vettem - egy törtfehéret és egy rózsaszínt, de utóbbit vissza kellett vinnem.

Bugyik

Azt hiszem, még néhány nap, és teljesen rendben lesz a köldököm. Már egész jó. Tegnap vettem három csudi szép csipkés bugyit, három kényelmes bugyit és öt darab zoknit, úgyhogy végre nem fogom húzni a számat az elhordott bugyijaimra és a kevés zoknimra.

Most épp egyedül vagyok délután négy óta, mert Pukkancs "elugrott" az albérletbe megbeszélni Punkival a továbbiakat. Bepróbálkoztam, hátha magával visz, hogy egy kicsit megmutassam magam Punkinak, és lássa, hogy kedves vagyok és bájos, és ne utáljon, amiért Pukkancs minden hétvégén velem akar lenni - ebből elég sok konfliktusuk szokott adódni -, na de nem jött be. Pukkancs azt mondta, nem akarja megkockáztatni, hogy lehülyézzem, amiért belement egy ilyen gusztustalan albérletbe. Mindegy, nem erőszakoskodtam, úgyis féltem volna a poloskáktól. Persze tegnap is találkozhattam volna Punkival - úgy volt, valami kocsmába megyünk -, de végül nem lett belőle semmi, ugyanúgy, ahogy a múltheti Morrison's-ból se. Mondtam én, hogy nagy partyface-ek vagyunk.

Mindenesetre ma visszakapták a kaució felét, és a másik felét, amit le kellett volna lakniuk, visszakapják kiköltözéskor. Most egy kicsit büszke vagyok a levelemre.  

Nem tudom, minek írtam most. Szépek a bugyijaim, az a lényeg. És tegnap a kalapomban mentem vásárolni.

Albérlet mizéria

Úgy tűnik, bejött a megérzésem, miszerint nem fogok Pukkancsék albérletébe átjárkálni. Azóta se voltam, de ma arra jutottam, nem is akarok menni. Nem, nem vesztünk össze, nem ilyesmi az ok - habár azt egyszerűbb lenne megoldani.

A helyzet az, hogy hétvégén, amikor Pukkancs itt aludt, Punki írt neki, hogy a konyhában ülve egyszer csak arra lett figyelmes, hogy négy egérke szalad ki a szobájából. Ha mindez nem lenne bőven elég, Pukkancs tegnap arra ébredt nálunk, hogy piros, viszkető pöttyökkel van tele az egyik karja - hamar ki is derült, mi okozta. Ma elmeséltem keresztanyámnak ezt az egér-poloska dolgot, és teljesen elkerekedett a szeme, hogy úristen, örüljek, ha Pukkancs nem hozta át hozzánk a poloskát, mert akkor megnézhetjük magunkat. Utána is néztem a kis dögnek - na, én azóta viszketek, és amikor lemegyek pisilni, kb. végigkenem a padlót az orrommal, miközben azt lesem, van-e valahol poloska, esetleg petének tűnő valami .

- Te mit csinálsz? - kérdezte Perdita az üvegajtón túl kuncogva, mire észbe kapva felegyenesedtem.

- Jaaa, hááát, semmit - feleltem vigyorogva cseppet sem gyanúsan, majd besurrantam a szobámba, és perceken át csak álltam a padlót bámulva, megmozdul-e rajta valami.

Persze oké, mióta Pukkancsék beköltöztek, kétszer is aludt itt, szóval lehet, hogy már el vagyok késve a parámmal (az átlagosnál kicsit jobban tartok az élősködőktől, ezért mosok naponta harmincezerszer kezet). Mindenesetre megírtam neki, hogy szerintem innentől kezdve ne akarjon kompromisszumokat kötni a tulajjal, akármilyen mézesmázos legyen is, mert már így is sok minden van, amit megígért, aztán nem lett belőle semmi, és eleve röhej, hogy 270 ezer forintot leperkáltak (kéthavi kaució + egyhavi bérleti díj), és ezt kapták érte. Pukkancs erre elhatározta, hogy ír egy levelet a hapsinak, de végül csak szimplán megkért, hogy írjam meg én, ami amúgy kicsit se esett nehezemre, mert épp fel voltam háborodva, és Pukkancs eddigi elbeszélései alapján meg se kellett kérdeznem, mi legyen a levélben. Előtte azért rákérdeztem, kaptak-e számlát, csak hogy tudjam, mennyire lehetek magabiztos.