Nagyon jól érzem magam. A nap meseszépen süt, és virágok burjánzanak a terasz körül. Jó érzés volt ma reggel a hullámok hangjára ébredni, és amikor kiültem reggelizni az erkélyre, kiszúrtam egy leiothlypis celatát az egyik fa ágán. Nagyon aranyosan vigyázott rám, amíg ettem. Valami klassz, magos kenyeret sikerült szereznem a közeli pékségből, aztán meg csipegettem a gyümölcstálból. Csak azokból ettem, amiknek nem tudom a nevét. Jó, hogy már nem az evés az egyetlen örömöm, úgyhogy csak annyit eszem, mint a normális emberek.
Utána olvasgattam a rajongói leveleimet. Klassz, hogy végre híres lettem, már hatmillió eladott példánynál járunk. Mármint most csak Magyarországot mondom, a többi ország nem tudom, hogy áll, nem is érdekel - hisz ki ír csak azért, hogy az emberek elolvassák? Valahogy mindig éreztem, hogy egyszer milliomos leszek, szóval ez elkerülhetetlen volt. Tetszettek a ma leközölt kritikák is. Száz emberből kilencvenkilenc szeret, a maradék egyet pedig jobb belátásra bírják a többiek.
Miután megemésztettem a reggelit, elmentem kocogni. Néha megálltam kacarászni azon, hogy nekiálltam futni. Ez is olyan normális emberes dolog. Pezseg a vérem, ha arra gondolok, milyen jól rendbe jött az életem. Elfutottam a sziget egyik végéből a másikba, aztán vissza. Én a Kis-Kajmánon vagyok, úgyhogy nem kell nagy távolságokat elképzelni, de azért büszke vagyok magamra. Mindenesetre eléggé kimelegedtem, úgyhogy ittam egy csokis shake-et a parton. Közben tülkölve befutott egy turistahajó - vagy mondom inkább úgy, turistavizifelhőkarcoló -, úgyhogy félrevonultam a part csendesebb részére. Tegnap alig tudtam kiverekedni magam az engem felismerő emberek gyűrűjéből. Aranyosak voltak, de hát na... Pihenni jöttem ide, még ha életvitelszerűen is.
Jé, ezen a képen vörösnek
tűnik a hajam!
Egy darabig ücsörögtem a homokban, de amikor már úgy éreztem, ropogósra sült a fenekem, besétáltam a tengerbe. Iszonyat kellemes a víz, egyszer gyertek el ti is! Alig néhány métert haladtam, amikor beúszott a látóterembe két teknős. Meg akartam simogatni őket, úgy ahogy sikerült is, habár ők nem voltak úgy elragadtatva tőlem, mint én tőlük. A jövőben majd építgetem a kapcsolatom velük. Szeretném egyszer rávenni egyiküket, hogy kibújjon a páncéljából. Láttam a Hófehérkében, hogy a teknősök ilyet is tudnak, és szerintem nagyon édesek páncél nélkül.
Pig és Pog
Később találkoztam pár barátommal. Sokuk szerintem csak fel akar kapaszkodni a hátamon. Azt hiszik, jó kapcsolataim vannak, pedig én csupán egy önerejéből lett ember vagyok. James McAvoy legalább jó fej, szeret velem kijönni a partra. Dumálunk, amíg legeltetem a manátuszokat. Még itt van pár hétig, ő és a kutyája. Kérdezte, nem lenne-e kedvem az új filmjében játszani. Kedves ötlet - hát nem is tudom. Beszéltük, hogy legközelebb én látogatom meg őt, bár fogalmam sincs, hol lakik. Mindegy, addigra nekem is lesz kutyám.
Este elmentem sétálni, láttam pár gyíkot. Nem győzöm magamba inni ezt a sok újdonságot. Némelyik kép talán nem sikerült olyan jól, de azért beteszem őket ide, hogy megoszthassam veletek az élményeimet. Remélem, ti is jól érzitek magatok!
Bizarr a gondolat, hogy most már tudom, itthonról is lehetne dolgozni ezzel megspórolva napi öt órát (ráadásul évi 192 000 forintot költök bérletre, mert nem állja a cég), de mégis vissza kell majd menni az irodába. Kajakra szívesen áldoznék pénzt egy hatalmas íróasztalra, meg "ergonomikus" székre a home office érdekében, még a természet is jobban járna, mert nem nyomtatnánk továbbra se feleslegesen a sok szart. Ha jobban belegondolok, semmi nem hiányzik a kinti világból (oké, tudom, azért, mert eddig egy időhiányos foscsi volt az életem, most meg időmilliomosnak érzem magam), és annyi jó van ebben az időszakban, hogy szembesültem vele, mennyi pénzt spórolhatnék, ha hazafelé nem állnék meg még itt-ott. Mondjuk azt elhatároztam, hogy venni fogok egy függőágyat, ami tavaly nyáron olyan nagy divcsi volt a Margitszigeten, és majd én is kifeszítem valahol.
Persze örülhetek, ha lesz iroda, ahova vissza kell majd mennem, mert a múlthét elég laza volt munka terén (egyelőre lemondtam a felmondásról ilyen-olyan megfontolásból). Pukkancs agresszor felettesét még ki is rakták (megalázó, mondvacsinált ürüggyel), ami egyszerre hozott megkönnyebbülést és újabb kételyeket - lehet, végül mind repülünk.
Nem vagyok túl jó a távkapcsolatokban, ezt az is mutatja, hogy anyával milyen a viszonyom - igaz, az, hogy kiment külföldre dolgozni, csak ráébresztett, mennyire felületes volt azelőtt a kapcsolatunk, és ez nekem anno egy nagyon furcsa felismerés volt. Gyerekként nagyon anyás voltam, egyik félelmem az volt, hogy egyszer majd történik valami, ami miatt nem lehetünk már együtt, és emiatt a félelem miatt több tábort is végigsírtam. Kínszenvedés volt napokra elmennem itthonról, mert bűntudatot éreztem amiatt, hogy anyának nélkülem kell lennie (hahaha), és úgy éreztem, ezzel megrövidítem a hátralévő együtt töltött időt. Emlékszem, tizennyolc évesen elmentem egy kilencnapos erdélyi kirándulásra, és még akkor is aggódtam, hogy ez sok lesz nekem anya nélkül, de szerencsére rájöttem, hogy már nem vagyok tizenkét éves. Honvágyam volt ugyan, de sírással már nem kellett égetnem magam.
Újabb félelmem, hogy a karantén majd ráébreszti Pukkancsot, hogy nélkülem is nagyon jól elvan - annak ellenére, hogy tudom, nincs minden rendben a barátnőjével, és folyamatosan azon gondolkodik, szüksége van-e erre a kapcsolatra. Két-három napja alig beszélünk, ami nekem kicsit rosszul esik, de végül is tudom, hogy ez nem jelent semmit, és nem ő tehet arról, hogy rajta kívül nincs kihez hozzászólnom (vajon kellene írnom Csének, hogy él-e még egyáltalán? - habár azt hiszem, nem). Ijesztő belegondolni, hogy az idő és a távolság miket tud okozni, de azt hiszem, el kell kezdenem ráhangolódni arra, hogy egyszer nem leszünk majd mindig sülve-főve együtt, mert az lehet, hogy én nem vágyom szerelemre, de Pukkancs folyamatosan keresi, és tudom, ha egyszer megtalálja az igazit, nem fogunk már sokáig együtt élni. Nagyon különleges barátságnak tartom a miénket, mert hatodik éve ismerjük egymást, a kapcsolatunk túlélte a kettőnk közötti bonyodalmakat, négy éve együtt alszunk és osztozunk 12-14 négyzetméteren, és kisebb kihagyásokkal együtt is dolgozunk, még sincs tele egymással a tökünk. Elég jól működünk együtt, a legtöbb dolgot ugyanúgy látjuk, és így nagyon minimális az összeszólalkozás is. Remélem, mindig nagyon erős barátok leszünk, még ha esetleg egyszer el is sodródunk egymás mellől.
Fél tízig aludtam ma, de olyan fáradtság tört rám három-négy körül, hogy lecsaptam a laptopot, és aludtam vagy öt órát. Azt álmodtam, hogy sétáltam az utcán, és elmentem egy buszmegálló mellett, amiben két volt biztonsági őr kollégám állt még az első recepciós időszakból, és bár én nem ismertem fel őket egyből, ők úgy megörültek nekem, hogy meg is szorongattak. Félálomban elgondolkodtam azon, hogy nahát, milyen furcsa velük álmodni, hisz már el is felejtettem őket, de utólag belegondolva ezek az emberek nem is léteznek, sose dolgoztak ott, ahol én recepciós voltam. Mindenesetre nagyon jól esett a szeretetük. Elújságoltam nekik, hogy én épp Párizsban vagyok - mindezt úgy, hogy ők egy pesti megállóban álltak, de én meg tényleg épp Párizsban bolyongtam. Hát, viccesek néha az álmok.
Mondjuk most, hogy leírtam, nem jelent semmit az, hogy nem kommunikálok annyit Pukkanccsal, kicsit jobban is érzem magam.
Azt álmodtam, hogy az űrben deszkáztam, és már annyira elmerészkedtem, hogy jócskán a jövőben jártam. Ennek mondjuk csak a tudata volt meg ott a csillagok között, mindenesetre gondoltam, ideje visszamenni. Mivel ehhez a művelethez szükségem volt olyan fényre, ami a jelenből származik, bekopogtam egy űrhajón, és zavartan nevetgélve azon, mennyire elszámítottam magam, kértem fényt a legénységtől. Adtak is egy befőttesüveggel, de aztán valahogy a fényből egy nagy, öreg kutya lett, és hirtelen már nem egyedül álltam a deszkámon, hanem Rúval. Semmi érzelmi kötelék nem volt köztünk, talán csak az arca volt Rúé, nem is fontos, a lényeg, hogy az űrhajó oldalán lebegtünk a deszkán, és már indulásra készen álltunk, mert beüzemeltük a kutya fény-részét. Úgy tűnt, Rú készül otthagyni az űrhajó szárnyán ücsörgő kutyát, aki olyan ártatlanul nézett ránk, mint akinek eszébe sem jut, hogy akár létezhet akkora embertelenség, hogy őt magára hagyják az űrben, no de hát nyilván ölbe kaptam, hogy kurvára nem fogjuk itt hagyni. Menet közben elfogott a félsz, hogy nem vihetem haza, mert majd biztosan nem jön ki jól Perdita kutyájával, és majd menni fog a hiszti, de akkor megláttam egy képet a jövőből, amiben a két állat jó barátként sétál egymás mellett, és megnyugodtam.
Na, ez az az álom, amit meg se kísérlek megfejteni a verselemzés módszerével.
Most az jutott eszembe, hogy az életben nincs már több móka, meghalunk, mintha nem volna több dolgunk a világon, s édes lenne a halál. Hát ilyen értelemben énekeljük el azt, hogy vége. Nem járunk ki többet rétre, nem úszunk többet a strandon, és nem borozunk már többet a gangon.
HAHA.
Néha dalolászom magamnak ezt a számot, de most azért felnevettem azon, hogy új értelmet nyert a szövege.
Kedvem támadt bankot rabolni ettől a számtól, nem tudom, miért. Ki-e jön-e velem-e? Pukkancs benne van, de kell még taxisofőr pozira valaki. Lassított felvételes bevonulóra gondoltam, hogy látványosan pózer arcokat lehessen közben vágni, aztán a belépő után átlagsebességgel fogjuk a szajrét, mert vérprofik vagyunk, aztán irány Hawaii! Láttam két részt az Umbrella Academy-ből, és nem értettem, az elvileg hős brigád miért trancsírozta halálra a bankrablókat. Ezen rajtam kívül senki nem akadt fenn. Gyilkolni nem szép dolog, bankot rabolni viszont elég menő (de csakis pisztolynak álcázott Snickersszel szabad nekivágni - Make Lóvé Not Varr).
Szóval erre a számra rabolunk:
Twenty One Pilots - Pet Cheetah
Aztán erre a számra fogom elhatározni a böriben, hogy meg fogunk szökni. A szökés jelenetét különböző lassított felvételű montázsok tarkítják majd, amikben többnyire ártatlanul nevetünk még azokban az időkben, amikor nem is sejtettük, hogy böriben fogunk kikötni.
Twenty One Pilots - Trees
Később erre a számra fogok depressziózni a tengerparton, amiért folyton óvatosnak kell lenni, hogy ne kapjanak el, plusz néha eszembe jut majd a családom, akikkel az ő érdekükben már annyit se beszélek, mint azelőtt. Ilyenkor majd átgondolom, hogy nem volt-e jobb az életem, amíg asszisztens voltam, de sajnos romlott világban élünk kevés kilátással, ezért hamar arra jutok, hogy nem. Ez a szám mondjuk tök jól illett volna a tegnap éjszakai alvásomhoz is.
Twenty Ki Gondolta Volna One Pilots - Truce
És erre a számra fogjuk élni izgalmas, bár kissé hajszisztikus életünket, míg le nem telepszünk Dél-Amerikában, ahol bűnözőnek lenni nem szégyen, hanem foglalkozás.
Twinky Linky One Pilots - Migrane
Mivel nem nézhetem a börtönös sorit, most majd A nagy pénzrablás-ba fogok belekezdeni, ami szintén spanyol, és szerepel benne a börtönös soriból a kedvenc suncim. Viszont olyan fáradt vagyok attól, hogy sose tudom magam kettő előtt lelőni, hogy arra gondoltam, most alszom egy-két órát, mert hát szeretek éjszaka fent lenni. Bagj vokk.
Mondjuk aztán neki kellene ülnöm a regénykém kijavításának... Az elmúlt pár hétben arra gondoltam, hogy totál összecsaptam az egészet, és nem is érdemes vele foglalkozni, de a mostanában történt dolgok miatt, meg azért, mert benne van troll hippilelkem egy darabkája is, az jutott eszembe, hogy nem lenne jó így feladni a dolgot.
Ma a szemem elé kúszott egy cikk, hogy akár két évig is eltarthat a korona elleni vérrress küzzzdelem, ezen meg először felidegesítettem magam, de miközben sétálgattam a szobámban, megbotlottam, és átestem az őrület határán. Be is írtam gyorsan a közös belsős chatbe, hogy csinálok egy facebook eseményt, amibe meghívom az egész országot, és az lesz a lényege, hogy ha vége a koronának, meztelenül özönlünk majd az utcára, miközben a Let The Sunshine In-t énekeljük. Ugye, milyen jó ötlet?! Mindenki láttamozta, majd tíz perccel később az a válasz érkezett, hogy: „Mikor ér be a miskolci áru?”
Az emberek unalmasak.
A pénzügyesek chatjébe azt írtam be, hogy éjo-éjo-éjo-éjo-óóóó, ti is érzitek, amit én? Jönnek a leégett fákat megevő szörnyek! (Ezt a 21 Twinkilinki egyik dalszövege ihlette, tiszta komor-fantasy, tetszik.) Erre az egyik nő visszaírt, hogy biztosan kemény cuccot tolok. Igen! És azt haluztam, hogy az emberiséget karantén alá vonták. Még szerencse, hogy ilyesmi sose történhet meg! Válasz: Örülök, hogy most messze vagy tőlem.
Immunis emberek.
Bejött a cellámba valami kemény, zörgő bogár, de még nem mert a szemembe nézni. Ne húzz velem ujjat, bogarantyú! Tartok papucsot a szobámban, de csakis ilyen esetekre.
Korcs módon nem túl sűrűn youtube-ozok. Akkor nyitom meg, ha valaki dob nekem egy linket, vagy ha épp rohadtul nem tudok mit kezdeni magammal, és pont a kezemben van a telefon. Akkor aztán végigpörgetem, miket ajánl nekem, elgondolkodom, vajon miért pont ezeket, aztán bezárom az ablakot. Nagyon ritka, hogy nekiállok rajta szörfözgetni. Így kb. véletlenek által szoktam megszeretni számokat, együttesekhez meg szerintem soha az életben nem kötődtem különösebben. Illetve, az egyetlen együttes, ami megfogott olyan szinten, hogy rájuk is keressek, egyáltalán hogy néznek ki, van-e nevük a tagoknak, és mi járt a fejükben, amikor összeálltak, a My Chemical Romance volt még tizenhat éves koromban. Ma már nem tudnám őket hallgatni, de anno volt bennük valami, ami passzolt ahhoz, ami akkoriban bennem volt. Na meg nagyon tetszett a gondolat, hogy fehérre fessem az arcomat, és feketére cseréljem a ruhatáramat. De hát én hippike voltam - drága mulatság lett volna. Kedves emlékként maradtak meg bennem, de rajongójuk nekik se lettem.
Nem tudom, miért írtam ezt le, mert most se fogok olyan együttesről írni, amiért rajongást tudnék érezni. Asszem, hiányzik belőlem valami, ami a rajongáshoz kell, de ennek végül is inkább örülök. A rajongás megszállottá teszi az embert, őrültté vagy kiszolgáltatottá.
Ha találok egy énekest vagy együttest, akinek négynél több száma is hatással van a lelkemre, az kb. felér egy csodával. Legutóbb Aurora volt ilyen, decemberben és januárban olyan szinten rongyosra hallgattam, hogy jelenleg fájna belehallgatni. Akkoriban azt találtam ki, hogy a The Seed mehetne majd a regényemből készült film stáblistája alatt, vagy esetleg a trailerbe is beletehetnék, nem lenne kifogásom. A trailerben mindenképp legyen benne egy olyan pillantás, amiben az van, hogy: „Most látlak először, de tuti, hogy nem utoljára.” Szeretem az ilyen jelentőségteljes pillantásokat. Nem olyan romantikus, nyálas összenézésre gondolok, hanem a bajtársiasra, ami együtt jár a barátsággal. Amúgy van ennek a "táncnak" valami neve, amit ez a csaj nyom? Néha kedvem lenne beiratkozni egy ilyen tanfolyamra. Persze valójában csak a helyért fizetnék, ahol elveszthetem a fejem anélkül, hogy bárki is hülyének nézne. Csé azt mondta, ez Dream Pop. Ő nagyon vágja az ilyeneket, olyan, mint egy zenei lexikon. Ma van három hete, hogy nem beszélünk. Néha elképzelem, hogyha egyszer milliomos leszek, lesz egy nagy, tükrös tánctermem, hogy tombolhassak benne kedvemre. Mindig így táncolnék, ha táncolnék. De néha csak tai chiznék, és közben nézném magam, hogy milyen gyönyörű a mozgásom. Merthogy addigra a magán kung fu tanárom megtanítana tai chizni. Meg tudnék krabi krabongozni is, sőt, mesterien űzném, és én lennék az, aki miatt nem hal ki a harcművészetek ezen csudája. Emiatt rendszeresen hívnának meg Thaiföldre több héten át tartó bajnokságokra. Reggelente bölcselkednék, napközben zsűriznék, esténként a parton túrnám a homokot a lábfejemmel, és közben a miniatűr, gyilkos medúzákról elmélkednék.
Na, kicsit elkalandoztam.
Pár hete, éjszaka kapcsolgattuk a tévét Pukkanccsal, és megálltam az MTV-n. Épp koncertekből adtak részleteket, és egy olyan számra sikerült megérkeznünk, ami egyből elnyerte a tetszésemet, úgyhogy nem kapcsoltam tovább. A hapsi hol énekelt, hol rappelt, rajta kívül csak egy dobos volt még a színpadon, és totál jól nyomták így együtt. Volt valami az énekesben, amitől olyan őszintének tűnt az egész, nem pózerkedett, meg sztárkodott, és ez manapság ritka, pláne az MTV-n. Az jutott eszembe, hogy vannak olyan jók, mint a Linkin Park, még ha nem is rockot játszanak. Olyan klassz volt, hogy ketten ilyen hangulatot csináltak, hogy másnap rá is kerestem a számra (az arcomon volt - hahaha, jaj, de vicces vagyok), meg belehallgattam még egy párba. Kissé depisek a szövegek, de engem pont megfogtak vele. Van, hogy az ember azért hallgat zenét - legyen az vidám vagy érvágós -, mert jó érzés, hogy valaki elénekli helyette, amit érez.
Twenty One Pilots - Stressed Out
Igen, még mindig kell látnom a szöveget, ha érteni is akarom. Gondolom, ez az együttes csak nekem újdonság, no de sebaj. Napok óta nem éreztem ingert blogolni, de most... AHH! Most az jutott eszembe, hogy néha elképzelem, milyen lenne - jó, ezt már írtam, tudom -, ha egy kis időre minden ember felszívódna, és ezáltal lehetőség nyílna táncolva közlekedni az utcákon, MEG ÁT A LÁNCHÍDON. A Lánchíd valamiért bele van égve az agyamba, és amikor elképzelem a világvégét, a Lánchíd jut eszembe. Szóval... MOST MEG LEHETNE EZT CSINÁLNI! Vajon megbírságolnának? Vennék egy olyan pici zenedobozt a Media Marktban, amire rá lehet csatlakozni Bluebizbasszal, aztán fel-le rohangálnék vele a hídon. Sőt, ha meg akarnának büntetni, sírni kezdenék, és könyörögnék nekik, hogy ne hagyják, hogy leugorjak. Persze valójában csak azért sírnék, mert félnék, hogy az ötszázezres bírságot fogják kiróni rám.
Találtam Netflixen egy csuda sorozatot. Az egyik kedvenc sorim a Wentworth - legalábbis az első három évad -, börtönbe zárt nőkről szól, akik ölik egymást, meg a szökést tervezgetik. Azért szeretem a börtönös sorozatokat, mert folyamatosan változnak az erőviszonyok, és mindig szurkolok, hogy a gyenge főszereplő kikupálódjon, és szétcsapjon mindenkit - emiatt olyasmikért is szoktam szurkolni, ami kibaszás a főszereplővel szemben, de hát ez kell ahhoz, hogy megerősödjön, és ne folyton őt verjék meg. Általában a főszereplő ellenségét jobban szoktam kedvelni, de mondjuk ez is poén benne. Néha annyira a túlélésre mennek, hogy nem tudod eldönteni, melyikük a nagyobb geci. Egy ilyen sorozat előtt lehetetlenség elbambulni, mert annyi tényező van benne, amiből történetszálat lehet indítani, hogy nincs olyan rész, amire azt mondanád, hogy na, ebben nem történt semmi (ja, várjunk csak, az Orange mondjuk pont olyan volt, amit abbahagytam, mert sehogy se akart beindulni a sztori, pedig már nem tudom, hányadik évadnál jártam - az ő börtönük kb. olyan, mint egy napközis tábor). Ha valaki szeret izgulni, vagy felidegesíteni magát igazságtalanságokon (persze csak filmekről van itt szó!), meg szereti a menő nőket, akkor nézzen börtönös sorit.
Ennek a mostani sorozatnak Bebörtönözve a címe, spanyol, és végre, vééégre valaki tudja, hogy egy tisztességes évad nem nyolc részből áll, hanem tizennyolcból. Eddig négy évad van belőle, és már a harmadiknál vagyok, de most szüneteltetem, mert áthívtam (hahaha) Pukkancsot a jövőheti hosszú hétvégére (szigorúan taxival fog jönni!), és együtt fogjuk nézni, mert addigra utolér. Ő is rá van csüngve, de a barátnője miatt nem tudja annyit nézni, mint szeretné.
Szóval tanultam egy csomó spanyol szót, például hogy apa, anya, sajnálom, szeretlek, mi történt, ember, nyugalom, soha, gyilkos, őrült ribanc, segítség, szóval ha spanyolul szeretnétek levelet írni, simán tudok segíteni, mert már tudom a leghasznosabb kifejezéseket.
Mélybe rántó bekezdés következik, mélyen lévő olvasók ugorjanak tovább.
Tegnap volt az a nap, amikor hirtelen nagyon rossz kedvem lett másfél hét némaság után. Megint megrohant az érzés, hogy lassan semmi nem motivál semmire, nem látom a jövőt, negyven évesen kinyírom magam, ha ugyanitt fogok tartani (rendes vagyok magamhoz, mert pár éve még harminc éves koromra képzeltem a lelki csődöt), nem lehet, hogy az élet ennyiből álljon, vajon ha lenne pénzem, házam, családom, akkor beérném-e annyival. Meg azon kattogtam, hogy emberek mondták, hogy szeretnek, majd tűntek el egyik napról a másikra, köztük olyanok is, akikkel jelenleg is egy fedél alatt élek - akkor valójában senkire nem lehet számítani, valójában senkibe nem érdemes hosszútávra bizalmat fektetni stb. Éjjel meg arra riadtam fel, hogy igazából nincs is senkim (oké, Pukkancs van, de egyszer valószínűleg véget ér a mi kis közös életünk, mert lesz olyan barátnője, akit tényleg fog is szeretni annyira, hogy vele akarjon élni), de ez épp csak egy villanás volt, aztán vissza is dőltem a párnára, mintha fel se ébredtem volna igazán. Nem vagyok depis, csak reális következtetéseket vonok le a jelenből a jövőre vonatkozólag, höhöhö. Most amúgy nincs rossz kedvem.
Valamelyik nap meg azt álmodtam, hogy három kiscicát pesztrálok, már megint - vajon miért visszatérő álom ez nekem? Az utóbbi ilyen álmaim viszont nem arról szóltak, hogy elhagytam vagy vízbe ejtettem őket, és közben be voltam stresszelve, hanem arról, hogy sikerül őket biztonságban nevelgetnem. Életem egyik legbékésebb időszaka volt, amikor Pompedli megszületett, és nevelgettem őt a tesóival együtt abban a négy hónapban, amíg csak az enyém volt a lakás, de ezeket az álmokat akkor sem tudom hova tenni. Jaj, Pomcica nemsokára hét éves lesz... El se tudom hinni, mert még mindig olyan, mint egy kölyök. Olyan nagyon rohan az idő...
Sír a bagolyfióka a távolban. Mindig úgy sajnálom őket... Azt olvastam, hogy ilyenkor éheznek, és várják az anyjukat, aki vagy visszajön vagy nem.
Emlékeztek, hogy régebben volt blogdíj, ami lényegében egy kis matrica volt, amit a bloggerek küldtek egymásnak "kedvenc blogom" címen, és ami végül kb. minden blogra eljutott? Ilyenkor egy blogger kiírta, hogy ő melyik blogokat szereti olvasni, és ezzel együtt küldött pár random kérdést is az adott blog szerzőjének. Aztán valahol elakadt a dolog, vagy minden blogger megkapta a matrit, mindenesetre már nincsenek ilyen kis különleges "események" a blogvilágban. Az a rész, hogy kérdezhetek másokat, kicsit hiányzik, és egy csomószor van, hogy átfut az agyamon egy elrugaszkodottabb kérdés, amit tök szívesen feltennék pár embernek, mert poén lenne elolvasni, ki mit hoz össze válaszképp. Szóval most tojtam pár kérdést, amik felgyűltek bennem, gondoltam, világgá eresztem őket, hátha kedvet kaptok a válaszolgatáshoz egy uncsibb, bezártságos órában. Sőőőt, három óra két perc alatt alkottam is hozzá egy extrán ösztönző plecsnit, amit hozzányomhattok a bejegyzésetekhez jutalmul, amiért átrágtátok magatokat húsz kérdésen. Jó, nem valami szép - és akit elkedvtelenít, az kihagyhatja ezt a lépést, haha -, de azért próbálkoztam (amúgy nincs körülötte fehér háttér, arra azért büszke vagyok). Van pár témakör a fejemben, ez most épp egy fantasy jellegű, bár csúszott közéjük pár hétköznapibb kérdés is.
Szhóóval...
1. Melyik a kedvenc meséd és miért?
2. Ha az életedről sorozat készülne, mi lenne a címe és milyen kategória lenne?
3. Ha valami fura eső hullana, ami kiválasztottá tenné az épp esernyő nélkül buszra váró embereket, a jelen személyiségedhez illően milyen különleges képességet kapnál?
4. Milyen képességet akarnál, ha választhatnál és miért?
5. Melyik a kedvenc sorozatod?
6. Lennél halhatatlan? Miért?/Miért nem?
7. Ha bármeddig elérne a kezed a világban, mi lenne az első három dolog, amiért tennél?
8. Milyen lenne a számodra tökéletes világ?
9. Ha át tudnál változni állattá, milyen állat akarnál lenni és miért?
10. Ha lehetne egy beszélő állatkád, aki segít az életben, milyen állat lenne?
11. Ha a fürdőszobába menet meglátnál egy kísértetet, ami várakozó tekintettel néz rád, szerinted hogyan reagálnál?
12. Ha bárhogy élhetnéd az életed, hogyan élnéd? Hogy néz ki számodra a tökéletes élet?
13. Ha olyan bolygón élnél, amiben karanténba zárva kellene töltened az életed (höhö), de belemászhatnál regényekbe, melyikbe ugranál fejest elsőként? Milyen karakter lennél? Ténykednél benne vagy csak nézelődnél abban a világban?
14. Min változtatna az, ha tudnál teleportálni?
15. Mit tennél, ha éjszaka hazabandukolván meglátnál egy kóbor lovat az utcán?
16. Ha van/lenne háziállatkád, és felruházhatnád egy különleges képességgel, mi lenne az? (ha többen vannak, mind kapnak egyet természetesen, így igazságos, haha)
17. Ha valakit csótánnyá változtathatnál, szerinted kibírnád, hogy ne tedd meg?
18. Ha időutazhatnál a múltba, beleavatkoznál egy jobb jelen reményében? (nem feltétlenül saját életre gondolok)
19. Ha lenne szuperképességed, szerinted megpróbálnád vele megváltani a világot vagy csak kisebb saját célok elérésére használnád?
20. Szerinted hogy reagálnál, ha egy nap kinyitnád a hűtőt, és az ételeidet miniatűr, meztelen emberek ennék?
Középsuliban volt egy osztálytársam, aki egyik szünetben felfeküdt háttal a padra, és arról kezdett hosszasan beszélni, hogy számára a kakilás egy rituálé, mert olyan jól megkönnyebbül tőle. Hát, elég troll volt, az biztos, de akkoriban formabontónak számított ez a fajta őszinteség, meg hát azt hiszem, valamilyen szinten ezzel mind egyetértünk.
Vígjátékba illő, ahogy mama ma rám törte az ajtót, miközben a dolgomat végeztem, és miközben azt mondogattam, hogy menj már ki, lécci, arról szövegelt, hogy miért nem eszek a káposztából. Ez úgy egy percen át ment, aztán pampogva "elfogadta" azt a konfliktuskerülő válaszomat, hogy mert nem kívánom, és végre folytathattam, amibe belekezdtem......
Hajat is mostam, és pont, amikor már mentem volna vissza a szobámba, hallottam, hogy anya fent bekopog hozzám. Gondoltam, meghúzom magam a fürdőszoba biztonságában, amíg el nem tűnik a színről, de nem sikerült, mert lekiabált, hogy hol vagyok. Aztán lejött.
- Hová vittétek a gépeket? - kérdezte úgy mellékesen.
- Pukkancs elment, hogy örüljetek - mondtam unottan, miközben elmentem mellette, és megcéloztam a lépcsőt. Kuncogott egyet, és mondott valami olyasmit, hogy ennek lett rügye, de nem hallottam rendesen, és úgy voltam vele, nem is érdekel, biztos valami cserepes növényt nézeget, és meg se hallotta, amit mondtam.
Aztán becsuktam magam mögött a szobám ajtaját, és átfutott az agyamon, hogy nincsenek is lent növények... És csak akkor jutott el az agyamig, amit mondott... Kurva ideges lettem, de nem akartam elhinni, hogy ekkora paraszt, hisz az én anyám soha nem volt ilyen kitartóan rosszindulatú, egyszerűen mostanában nem ismerek rá. Értem én, hogy mellettem nem tud lenni, de nem hiszem, hogy tettem volna azért, hogy ellenem legyen.
Szóval meg akartam győződni arról, hogy tényleg azt mondta-e, amit gondolok, úgyhogy lementem pár lépcsőfokot, hogy rákérdezzek. Még mindig a fürdőszoba előtt állt.
- Azt mondtad, hogy legalább lett ürügye?
- Igen.
- Gratulálok...
Jobb érzés lett volna gratulálás helyett valami iszonyat csúnyát mondani, de azzal csak elnyújtottam volna a beszélgetést.
Sebaj... Legalább egyre több rügy nő már az én fejemben is...
Két napja felfedeztem, hogy van Cartoon Networkünk is. Egész héten át tartó maratont tartanak, úgyhogy megállás nélkül a Gumball csodálatos világa megy rajta. Eddig még sose futottam össze ezzel a rajzfilmmel, de pont az én ízlésem, úgyhogy néha, amikor megunom a muszáj-értelmesen-elütni-az-időt dolgot, bekapcsolom a tévét, és nézek belőle egy-két részt.
Banana tetszik a legjobban, folyton kivetkőzik magából, vagy kinyomódik a bele.
Tegnapelőtt rám írt Kol a céges chaten, hogy úgy alakult, neki kell elhoznia Pukkancsnak és nekem a borítékos fizetést, hova menjen. Mivel muszáj volt lemennem munka után a gyógyszertárba, a patika címét adtam meg neki (ez így jól is jött, rossz érzés lett volna megadni még neki is a címemet). Lebaktattunk hát Pukkanccsal, és menet közben vettem egy sört Kolnak, ha már úgyis ifjú alkoholista, és tesz miattunk egy kisebb kitérőt. Az eladónő elkérte a személyimet, aminek örültem, mert rég kérték már el, és kezdtem aggódni, hogy az elmúlt pár hónapban tíz évet sikerült öregednem. Mondjuk lehet, csak a dumbós pólóm, meg a túlburjánzott, 70-es évekbeli férfirockisten-hajam tévesztette meg... Fene vasalja a haját ilyen időkben.
Szóval Kol megállt mellettünk a kocsival, egy fancsali mosoly kíséretében kiadta nekünk a borítékokat, és olyan sietve taposott bele a gázba, hogy Pukkancsnak alig volt ideje odaadni neki a sört. Este aztán írt Pukkancsnak, hogy köszöni, meg egy négy másodperces koccintós videót is küldött magáról. „Jó, majd visszaírok neki. Így jár az, aki olyannak köszöni meg, aki szarik rá.”
Amúgy legutóbb a Raising Dion-t végeztük ki. Az első rész után Pukkanccsal unottan néztünk össze, de aztán rá pár napra jobb híján megnéztünk még egy részt, és végül ledaráltuk az egészet - kár, hogy csak egy évad van belőle. Ma éjszaka az I'm Not Okay with This-t kezdtük el, az is tetszik. Kicsit olyan, mintha a Raising Dion és a The end of the fucking World szerelemgyereke lenne.
Az elmúlt egy hétben folyton lestem a mobilomat, írt-e Csé, de teljesen felszívódott. Írhatnék neki én is, de minek erőlködjek... Legutóbb aznap írtam neki, hogy Pongó kioktatott. Megírtam neki, hogy mostanában nagyon gyengének érzem az idegeimet (épp reggel volt, és sírtam a szobámban állva, miközben tele voltam haraggal), de elhülyéskedte, és egy idő után már nem volt kedvem visszaírni, de nem is írt olyasmit, amire bármit is lehetett volna reagálni. Egészen addig a napig egész sokat dumáltunk, de aztán megint eltűnt... Haragszom rá, amiért nem érdekli, hogy vagyok, miközben tudja, hogy szarul, és amiért szerelmet akart tőlem, miközben még a barátságomért se dolgozik meg rendesen. Mindenesetre remélem, még ő se nyírta ki magát...
Tegnap késő este, miközben néztük a sorit, sebtében ránéztem a telefonomra, és végre zölden villogott. Néztem, hogy ah, megint csak egy e-mail, biztos a Duolingo próbálkozik vagy valami hasonló... De ez most Rú anyukája volt, akivel azóta nem beszéltem, hogy másfél hónapja chatelés közben elment vacsorázni, és amikor visszajött, csak ridegen elköszönt, és akkor arra gondoltam, Rú biztosan mondott neki valamit rólam vacsora közben... Elolvastam az e-mail első sorait, és az első gondolatom az volt, hogy jaj ne, én ezen már túltettem magam.
Tegnap kimentem a nappaliba, csak anya volt ott, épp mobilozott. Kérdeztem, mint akinek akkor tűnt fel, hogy: „Pongó elment itthonról?”, mire mondta, hogy igen, jött érte az anyja. Kérdeztem, akkor most hogy van ez, hogy ő elmehet, és vissza is jöhet, Pukkancs meg nem, anya meg vállat vont, hogy nem tudja, neki nincs beleszólása, csináljunk mi is azt, amit akarunk. „Mondjuk Pukkancs barátnője Pesten lakik, nem? Az most nagyon veszélyes hely..." Megjegyeztem neki, hogy hallottam, hogy mama rikácsolt neki, hogy ne engedje többet haza Pukkancsot, mire rám szólt, hogy ez nem is igaz, ne keverjem bele mamát, neki ehhez semmi köze.
Otthagytam.
Néha az jut eszembe, kezd meghülyülni öregségére...
A héten ezen kívül nem is beszéltünk, de tegnap is, meg ma is írt chaten, hogy van töltött káposzta. Nem értem, mi ez a chaten való üzengetés. Ilyenkor olyasmi jut eszembe, hogy baszd meg a káposztát, de inkább nem írok vissza semmit. Néha van bűntudatom a gondolataim miatt, de már csak pár percig szokott tartani.
Ma délelőtt Pukkanccsal behoztuk az irodai gépemet a nappaliból, mert ha ő elmegy, nem vagyok hajlandó kint dolgozni. Biztos fogok káromkodni a kis asztalomnál a batár monitor miatt, de hát mindegy.
Feküdtünk az ágyon, és nevetgéltünk, milyen abszurd és nevetséges ez a helyzet, meg találgattuk, vajon fogunk-e sírni búcsúzkodáskor, és ábrándoztunk, hogy ha vége ennek az egésznek, veszünk két jegyet Hawaiira, és majd küldünk képeslapot az itthoniaknak nyaralásnak-indult-de-úgy-döntöttünk-itt-maradunk szöveggel. Megbeszéltük, hogy ha nem érzi jól magát a barátnőjénél, mert mondjuk állandóan veszekednek, vagy a gép nem fogja majd ott rendesen a wifit, hazajön és kész, bárki bármit mondjon. Pukkancs százszor ismételte el, hogy reméli, rossz lesz a jelerősség, és haza kell majd jönnie. De hát úgyis működni fog, öhhhöh.
Az elmúlt öt és fél évben szerintem nem telt el úgy hét, hogy ne találkoztunk volna, szóval ez most fura lesz... Kivel fogok esténként veszekedni, hogy miért kell befingani a takaró alá? Ki fogja vigyorogva a képembe kamuzni, hogy nem is ő volt?
Taxit kellett hívni a gép miatt. Jó gyorsan ideért, pont erre járt az isten segglyukában. Kicsit fojtogatott a sírás a kapuban, de kibírtam. Puszi, puszi, ölelés - egy viszlátot még nyögj ki a taxisnak, Róka. Aztán ahogy leültem az ágyamra, elmúlt a sírhatnékom.
Csak nem tart már sokáig...
Senki nem látta, ahogy Pukkancs elmegy. A szabályok betartatásáért felelős Pongó húsvétozik a családjával, anya elment valahova a volt osztálytársával, debilke pedig játszik.
Vicc az egész.
(Elrejtettem pár kommentet a szólásszabadatlanság tudatában - pontosabban a saját koronás megjegyzéseim miatt eltüntettem a kommentszekciót egy bejegyzés alól -, de remélem, mindenki látta, amit válaszoltam neki - te is, Aly, ugye?)
Hát, szerda van, de nem derült ki semmi. Voltaképpen úgyse fog semmi változni. Vagy marad a korlátozás, vagy szigorítanak rajta, szóval Pukkancsnak úgyis mennie kell. Egyébként nem igazán akar még csak átmenetileg se a barátnőjéhez költözni, de fél, hogy egy nagyobb kihagyás a kapcsolatuk végét jelentené, míg azt fixen tudja, hogy a barátságunk megmarad.
Tegnap volt itt anya volt osztálytársa, igaz, csak húsz percet, de akkor is átjött, mára pedig favágókat rendelt ide, hogy kivágjanak és lombtalanítsanak pár fát a kertünkben, különösen olyanokat, amik átlógtak a szomszéd házának tetejére. Emiatt a szomszédok is egész nap okoskodtak anyának is, meg a szakembereknek is. Pongóci meg szombaton megy haza, de persze vissza fog jönni.
Ilyenek fényében nem tudok nem haragudni anyára, de már nem mondok neki semmit, mert tudom, hogy azzal csak magamra uszítanék mindenkit, és nem szabad konfliktusba keverednem, mert nem akarok felrobbanni. Azt, hogy kiteszik innen Pukkancsot, nem fogom nekik elfelejteni - még ha nem is érdekel senkit. Számomra Pukkancs kurva fontos, sok mindent átéltünk együtt, és iszonyat elszomorít a gondolat, hogy a szavam nem ér itthon semmit, és így nem tudok kiállni az igazamért. Bele se gondolnak, hogy ezzel mekkorát rúgnak mindkettőnkbe... Pedig megígértem Pukkancsnak, hogy rám mindig számíthat... Ő is megígérte nekem... De most kevés vagyok.
Nulla ingerem van bárkivel is kommunikálni a családból... Anya hozzám szólogat a Milka csoki óta, és nincs szívem undoknak lenni vele, úgyhogy reagálgatok, de közben semmi élet nincs bennem.
Kedves Korona! Január óta nem jártál nálunk. Hallom, mostanában több szerepet kapsz - bevált az új manager, mi? Sokat emlegetnek nálunk - majd ugorj be.
Pukkancsnak két lehetőséget dobtam be még aznap, hogy sírtam anya előtt. Másnap vagy jöjjön el a gépéért, és majd találkozunk, ha vége ennek a faszságnak, vagy maradjon itthon a kijárási korlátozás meghosszabbításáig. Akkor aztán cuccoljon át a barátnőjéhez, és majd találkozunk, ha vége ennek a faszságnak. Pukkancs a szobafogságot választotta, és majd szerdán eldől, mi lesz. De hát tudjuk, mi lesz.
Azóta amúgy senki nem szól hozzám, egy reggel kivételével, amikor is Pongó közölte velem, hogy vannak szabályok, amiket nem tartok be, és anya csak azért nem szól rám, mert nem mer.
Nem mer.
Mintha valaha is beszéltem volna vele csúnyán...
Mintha valaha is leintettem volna, amikor elkezdett hozzám beszélni...
Mintha lennének szabályok...
Mintha sok vizet zavarnék...
Ezen úgy felidegesítettem magam, hogy azon kívül, hogy ez nevetséges, nem tudtam mit mondani. Bementem sírni a szobámba, és közben azt éreztem, hogy nem fogok tudni visszamenni a géphez, mert mindjárt elájulok a bennem lévő idegtől, és hetekig fel se fogok kelni. Úgy érzem, valami megint megtört bennem, mert egyre gyorsabban megy fel bennem a pumpa, és aztán alig tudok állva maradni (haha, biz fájdalmas dolog a pumpa). Végül fél óra alatt összeszedtem magam, aztán visszamentem a nappaliba, de végig azon kattogtam, hogy vajon anya miket ad elő rólam másoknak, meg hogy mit képzel magáról Pongó.
Arra jutottam, hogy nem kell bűntudatot éreznem anya miatt, hiszen minden változatlan, mindig is egyedül voltam köztük, és mindig egyedül is leszek. Meguntam az egészet, feladom, hogy olyan emberek szeretetéért küzdjek, akik azt hajtogatják, hogy utálom őket, közben pedig ők vesznek semmibe, ők nehezítik meg az életem. Ha az tartja össze őket, hogy programszerűen köszörülik rajtam a nyelvüket, akkor nekem amúgy sincs rájuk szükségem, és tulajdonképpen soha egyikükre se számíthattam semmilyen téren, soha egyikükkel se tudtam úgy beszélni, mint egy felnőttel, mindig csak rossz érzéseket keltettek bennem. Elengedem őket, ússzanak kedvükre a saját gyűlöletükben, méltatlankodjanak rajtam minden mondvacsinált ürüggyel, ha legalább ennyi történhet velük az unalmas életükben. Beszéljék csak meg minden nap, mekkora geci vagyok, amiért a szobámban ülök, amikor csak tehetem, csak adja az ég, hogy el tudjak innen menni.
Hétvégén viszont muszáj volt átmennünk a Sparba, ehhez négy hévmegállót kell utazni, úgyhogy előtte megkérdeztem anyát, elmehetünk-e vagy abból is hiszti lesz (huszonnyolc évesen megkérdeztem, elmehetek-e a boltba). Úgy tűnik, boltba át szabad menni, gondolom, ha be kellene járnom dolgozni, az ellen se lenne kifogás. Keresztanyám is még mindig átjárkál mamához és anyához, néha hozza a fiúkat is, Pongó meg megy majd haza húsvétozni, amihez nem csak héveznie, de vonatoznia is kell. Ki-bemászkál a kutya is, senki nem vált papucsról cipőre, ha kimegy a kertbe vagy a ház elé, szóval ennyit róluk. A lényeg, hogy Róka rohadt barátnője terjeszti a pestist, úgyhogy költözzön el innen.
Ma visszaolvastam a négy évvel ezelőtti cirkuszról szóló bejegyzésemet. Kicsit összeszorult a torkom, de legalább eszembe jutott, hogy ezektől az emberektől tényleg nem várhatok normális viselkedést. Az a bejegyzés mindent magába foglal. Nem szabadott volna visszaköltöznöm ide.
Végre örül a magyar egészségügy. Évtizedeken át szidta őket mindenki, amiért a fizetésük miatt úgy bánnak az emberekkel, mint a futószalagon érkezett lyukas zoknival, de most végre pár hétre rájuk vetül a rivaldafény, amiért hatan vannak az intenzíven, és mind szemtanúi lehetünk a mártírhalálnak, amit az országért halnak nap mint nap ezekben az embert próbáló, nehéz időkben, ennek az emberiséget megtizedelő, ragályos kórnak az idejében, s mindezt puszta elhivatottságból, zokszó, szemrehányás és önsajnáltatós selfie-k nélkül.
Mi lenne, ha minden cikk elolvasása után olyan kérdéseket fogalmaznánk meg az állított tényekkel kapcsolatban, amikre aztán megpróbálnánk logikusan válaszolni?
Nagyszerűen elérték, hogy az emberek leprásként tekintsenek egymásra, meg hogy sajnálják a postásokat és a kasszásokat, amiért emberekkel kell találkozniuk. Emberekkel, akiknek látszólag semmi bajuk, de valójában biztosan halálosan fertőzőek...! Hisz mi lehetne nyugtalanítóbb egy láthatatlan ellenségnél?
Aztán majd jövő ilyenkor, amikor szabadulunk, győzzük meg egymást, hogy tényleg a nevezett okkal rohadtunk egy évig a falak között, és hogy ilyen többé nem fordulhat elő. Elvégre erről szóltak a hírek - láttatták velünk, amit láttunk -, és nem arról, hányan döglöttek bele abba, hogy leállt az élet.
Ma is meghalt egy 88 éves nő, természetesen a korona okozta a halálát.
Nem a vírustól kell félni, hanem hogy meddig fogják ezt húzni.
