Ma is szép volt az idő

Szerintem ez a háború megint egy faszság.

Mármint nem úgy, hogy nincs, na, nyilván van.

De ez nem csak a két országról szól, meg a többiek beleugatásáról, meg szankciókról, meg óvatoskodásról, meg gázról.

Annyi faszságot csináltak pár hét alatt, hogy nem tudom elhinni, hogy nem szándékosan ilyen hülyék.

Olyan, mintha egy éhezők viadalához fektetnék le az alapokat, ha már a coviddal nem tudták eléggé szétkúrni a gazdaságot, meg az embereket.

Gondolom, nyárra már tudni fogjuk, hogy nem azért üres a polc, mert árufeltöltés előtt értünk a boltba, hanem mert nincs mivel feltölteni.

Mindegy, tudom, megint a szokásos paranoia, nem kell rá mondani semmit. Csak kikívánkozott. Nem vagyok egy velünk-ilyen-nem-történhet-meg-ez-már-a-huszonegyedik-század típus. Csak keresem az értelmet... főként az életemét.

Élek, csak nincs mit rínom.

Legalábbis semmi nem tűnik fontosnak.

Értelmetlenségek

Most kicsit szomi vagyok, mert utólag úgy érzem, nem kellett volna a szememhez nyúlnom, és akkor már szombaton elmúlt volna a dolog. A házi orvos telefonon keresztül egy Tobrex nevű krémet írt fel, ami szerintem csak rontott a helyzeten, úgyhogy most úgy nézek ki, mint Quasimodo, miközben az árpa már sehol, vagy legalábbis nem látom, és ha nem tudnám, hogy volt árpám, most nem is érteném, mitől dagadt be a szemem. Nem értékeltem a külsőm, ezért most ISTEN megbüntet, és lehet, így maradok örökre! *térdre esve felzokog*

Tegnapelőtt este meg már nem írt nekem a fiú, úgyhogy szomiztam azon, hogy csak akkor dumálunk, ha én írok rá (jó, enyhe túlzás), és tegnap se írt egész nap, amin úgy bedepiztem, hogy lelőttem magam a kanapén minek-ébren-lenni-féle elven, majd utána láthatóvá tettem a tinder profilom, és rá két percre rám írt, hogy jó a képem. Utána meg annyit irkáltam neki, hogy az valami borzalom, megint dumáltunk vagy öt órán át, de abból tíz perc ha értelmes volt, a többi az én hülyéskedésem, és természetesen megint eljutottunk egy fantáziálgatásig, amiben Róka-módra minden volt az éneklő holdon át a beszélő krokodilig, szóval most úgy keltem - illetve nem most, hát ki alszik kettőig, én már délben fent voltam! -, hogy úristen, mennyire vagyok sok és gáz és túl lelkes, amikor rám ír, és nekem ehhez még csak pia se kell. Most kicsit szégyellem magam, mert ilyenkor biztos megbánja az életét is, vagy nem tudom, hiába, hogy figyelt, meg reagált, meg ő is írt kis hülyeségeket, mert lehet, csak kedvességből; szóval írtam neki, hogy ne harizzon, ha sok voltam, csak rám jött a viccelődhetnék - mert igazából szerintem már tényleg sok, amit csinálunk, és ez már az a pont, amin találkozni kéne vagy pedig hagyni egymást, mert full értelmetlen az egész, és csak szarabb lesz, amikor a másik tényleg okkal tűnik el. 

Gondolkodtam amúgy, milyen lenne vele próbálkozni, és valahogy életszerűbb és kevésbé félelmetes, mint egy random idegennel találkozni minden előzmény nélkül és konkrét céllal, szóval lehet, nem akarnám megölni magam, amiért kapcsolatba keveredek, de mivel fennáll a veszélye, hogy beijednék, inkább csak vissza akarok venni magamból, és néha eltűnni a fenébe, mert soha többé nem akarom azt a rabságot érezni, mint Új Fiú mellett.

Mondjuk ha most azt érzi, amit én, soha többé nem fog rám írni, és én se fogok neki, mert nekem úgyse jó sehogy se.

Romi

Két nap kimaradt, és ettől megint lejárva éreztem magam (de hát miért veszem én az ilyesmit mindig úgy magamra?), aztán legutóbb reggel like-oltam valamijét, nem tudom, csak amiatt írt-e rám később, amikor felkelt. Azt írta, azt álmodta, hogy smacizunk, aztán eltűnt órákra, mert moziban volt a többiekkel.

Na de minek is írom ezt le.

Visszaregisztráltam tinderre, de azt is minek. Csak mára kicsit elmagányosodtam, de azóta megint beszéltünk pár órát, úgyhogy mégse használtam az appot.

Remélem, sminkelhető és kontaktlencsézhető lesz a szemem hétfőre, mert akarok menni sétálni a rakpartra végre, és olyankor szeretek szép lenni. Elvileg aznap nem lesz ilyen keci hideg.

Jaj ne, segítség, segítség.

Tegnap este óta fáj az egyik szemem, mintha megkarmoltam volna a héjamat, vagy mintha egy kaktusztüske állt volna bele, vagy ilyesmi. Napközben le-lehúzogattam az alsó szemhéjam, meg jobbra-balra is, és tapiztam a környékét, de semmi különöset nem találtam. Erre most pisilés után újra a tükörhöz hajoltam, és most van valami a szemhéjamon belül! Valami fehér izé, ami úgy néz ki, mint egy odaragadt, fehér csipa. Lehet, hogy mindig kezet kellene mosnom pisilés után, mielőtt a szemembe nyúlok?

Hah, csak vicceltem!

Sose mosnék kezet.

Szóval utánaolvastam.

- Hordeolum internum! - kiáltotta Harry, és meglengette a varázspálcáját.

Csak azért nem írom magyarul, mert az gusztustalanul hangzik.

Tehát... meg fogok halni.

De legalábbis azon gondolkodom, mennyire lenne lusta és pénzsajnálós dolog úgy tenni, mintha nem találtam volna egy pattanás-szerű gusztustalanságot a szememben, hanem csak várnám, hogy múljon el magától. Fájt már pontosan ugyanígy a szemem, csak akkor nem találtam semmit, aztán el is múlt. Emiatt úgy gondolom, okkal lehetnék lusta és pénzét féltős, merthogy engem már kiöklendezett magából az sztk-s orvosok társadalma.

- Vajon ki kell szedni a szemgolyómat? - tette fel magának főhősünk a kérdést, aztán inkább a tagadás fázisába lépve elindította Netflixen a Talk Show című filmet.

Ja és azt olvastam, a kevés alvás is előidézheti.

Badarság!

I want to be invited but I don't want to go

Tegnapelőtt rossz kedve volt a fiúnak, és próbáltam megvigasztalni, de közben azt is leírtam, hogy szerintem nem jó, ha valaki csak párkapcsolatban tudja elképzelni a boldogságot, és addig nem is kísérel meg boldognak lenni, mert maga a párkapcsolat keresése jelenti számára a boldogságra való törekvést. Éreztem, hogy nem ilyesmire vágyott, vagy nem is tudom, vágyott-e bármire is, inkább úgy mondom, süket fülekre talált a szövegem, és úgy éreztem, furának tűnhetek, és szar és kiábrándító a vigasztalásom. Nem is virrasztottam most vele négyig, mert hirtelen olyan érzésem támadt, hogy biztosan úgy érzi, nem értem meg, ezt aztán kudarcnak éreztem, és inkább elköszöntem korábban. Tegnap aztán kíváncsi voltam, ír-e majd - ő lett volna a "soros" -, vagy úgy van vele, legutóbb úgyse voltunk egy hullámhosszon. No és hát ja, nem írt, persze minek írna, ha semmi értelme kettőnk kapcsolattartásának. Gondolom én. Csak hát az ilyesmit mindig magamra veszem, még ha fenn is áll annak eshetősége, hogy csak belemagyarázok szarságokat ebbe a vigasztalós dologba, végül is máskor is volt már, hogy két beszélgetésünk között kimaradt egy vagy két nap. De ezután még más témák is feljöttek, amikben nem annyira értettünk egyet, szóval aznap tényleg nem volt meg a flow, vagy hogy szokás ezt mondani. Meg azt is azonnal megbántam, amikor írtam pár mondatot az anyával való kapcsolatomról, legszívesebben visszaszívtam volna az egészet, mert úgy éreztem, túl komor dolgot adtam ki magamról.

No mindeeegy.

Ma meg azt álmodtam, hogy az Árkádban bolyongtam cél nélkül, és olyan ruhák voltak rajtam, mint anno középsuliban - ujjánál elnyújtott, zipzáras kardigán, cipőt eltakaró, szar farmer, koszos, nehéz oldaltáska -, még a hajam is olyan volt, mint anno, hosszú és szalmaszerű, frufru nélkül, és hát nem nagyon értettem, miért nézek így ki, de nagyon szégyelltem magam, amiért megint itt tartok. És persze a fiút is láttam, elsétált tőlem pár méterre, én meg örültem, hogy nem vett észre, és elinaltam, miközben attól féltem, hogy még belé fogok botlani. Felébredvén mondjuk érdekes volt belegondolni, hogy valamennyire azért sikerült kikupálódnom azáltal, hogy lett pénzem - mármint fizetésem, mondjuk inkább így -, és hogy ha a tiniénem (meg akár még a 26 éves énem) elé állhatnék egy jobb napomon, biztos megörülne. Ha belegondolok, ez egy elég szar álom volt, nem azért, mert kínos volt, hanem azért, mert a szép ruháim nélkül egyből semminek éreztem magam. Boncolgatnám ezt még naon filozofikusan tovább, de az az egyik új elhatározásom, hogy ezentúl titokban tartom a szar önértékelésemet. Mint ahogy van az az univerzumos duma, hogy tégy úgy, mintha gazdag lennél, és azzá is válsz - vagy valami hasonló kamu, ami lehet, nem is így van, hanem tök máshogy, de mindegy is, nekem így rémlik, és emiatt egy darabig nagyon adakozó voltam a csövesekkel -, szóval akkor hátha az "is" bejön, hogy tégy úgy, mintha nem lenne magaddal semmi bajod, és idővel nem is lesz. Mert végül is miért érnék kevesebbet másoknál.

Formidable

Szóval találkoztam ma anyával. Nagy nehezen leküzdöttem a gondolatot, hogy bámulni valóan egérszínű a hajam, aztán szépen felöltöztem, mint aki randira megy, és végre kirúzsozhattam magam, és a fülbevalómat se basztatta a maszk. Miközben a buszmegálló felé baktattam jöttem rá, hogy megint elfelejtettem az aranylöttyöt, de rajtam nem fog ki a lyukas agyam, szépen VISSZAMENTEM magamra spriccelni egyet. Egy szebb jövőért!

Na de nem is ezt akartam leírni, hanem hogy ma nagyon laza voltam és magabiztos, és egy másodpercre se jutott eszembe, hogy vajon normálisnak tűnök-e külső szemlélőként. Nem is tudom, mikor voltam utoljára anya társaságában ennyire önfeledt. Máskor szorongok, mint valami világ szerencsétlenje, most meg nevettem egy csomót, még énekeltem is a kocsiban, amikor hazadobott, mert megszólalt a rádióban Caramelnek az a gyermekként-álmodtam-és-azt-hittem-úgy-lesz kezdetű nótája. Szóval ettünk, meg libriztünk; vett nekem könyvet, és én a Büszkeség és balítéletet választottam, mert ugye művelem magam. Netes barátnőm biztosított róla, hogy egy unalmas szar a sztori, úgyhogy izgatottan várom.

Na szóval bárcsak mindig ilyen lehetnék. Csak hazaérkezvén döbbentem rá, hogy egyszer se kérdeztem meg magamtól, hogy vajon furcsának tűnök-e. Fú de rég volt már ilyen. Nem tudom, ma mi lehetett más, talán anyán se éreztem folyamatosan, hogy mehetnékje van.

Csak megint köhögök hetek óta, mint anno, amikor hónapokon át köhögtem, és hiába mentem el vele orvoshoz; ezt jó lenne valahogy kiiktatni, mert olyan vagyok, mint egy göthös állat, és nem t'om, mitől van.

Izéhozé valami

Reggel úgy ébredek, hogy nem is jut eszembe a háború. Az az első gondolatom, hogy ezentúl majd lefekszem időben, és nem hajnali háromkor, de közben tudom, hogy úgyse fogom tudni lelőni magam időben. Biztos azért érzem állandóan úgy, hogy alvás nélkül is kevés az időm, mert régebben annyit kellett utazni a munka miatt. Igaz, amúgy is bagoly vagyok.

Éjjel a fiú kérte, mutassak valami írást, én meg vagy egy órán át ücsörögtem három történetem fölött, hogy melyiket mutassam meg, hogy aztán ne azzal ábrándítsam ki magamból. Mindhárom írás olyan, amiben szarok minden hogyan-írjunk-regényt-féle intelemre, és pont emiatt sose görcsöltem fölöttük, jobban megtaláltam magam bennük, és azóta se gondoltam rájuk úgy, hogy el vannak baszva. Például a pályázati oldalra kikerült regényeim gyakran jutnak eszembe, hogy le kellene vetetnem őket, de úgyis csak megbánnám, hogy képes voltam szégyellni a próbálkozásaimat.

Szóval küldtem neki egy nyolcoldalas részletet, és egyből el is olvasta, amin magamban nem győztem csodálkozni, mert egyrészt nem szokott olvasni, másrészt éjjel 1 volt már, mindenesetre hatszor leizzadtam attól, hogy mutatnom "kell" valamit, miközben a nunimat is hamarabb mutatom meg valakinek, mint az írásomat.

Aztán beülök a gép elé, és jönnek-jönnek az olyan e-mailek, elhintett infók, amik miatt cunamiként csap arcon, hogy jaj tényleg, van ez a kurva háború.

Aztán meg egész nap rajtam van, és csak estére felejtem el, ahogy belemerülök a magam dolgába.

Csak azt nem tudom elhinni, hogy ezt nem lehetne máshogy.

Például anélkül, hogy két ország konfliktusa miatt globálisan szétkúrják a gazdaságot, miközben már jósolgatják a világszintű éhezést.

De azért csinálják, csinálják tovább, mintha muszáj lenne.

A neten meg csomó ember olyan, mintha a covid után már semmit nem hinne el. Most levehetem a folpack sityakom, és áttehetem más fejére.

Ma találkozom anyával. Szinte izgulok, milyen lesz újra kirúzsozni magam és maszk nélkül buszozni. Ne felejtsem az aranyparfümöt, hogy lehessen jövőm, ugye!

Anya szerint se vészes a helyzet, bár anya mindig is olyan volt, hogy akkor is azt mondta, nem lesz gáz (nem lesz gáááz, haha, ebből lehetne mémet csinálni), ha közben üveges tekintettel járkált fel-alá. Szerintem ez nála valamiféle anyakódolás. Mintha még mindig kicsik lennénk, és nem tudnánk önálló véleményt formálni. Meg hát anyánál szerintem a tagadás egy védelmi mechanizmus az ellen, hogy megőrüljön, legalábbis erre jutottam akkoriban, amikor anno ránk szakadt a hitelek súlya. Ott még nem voltam elég felnőtt ahhoz, hogy lássam, mennyire retteg attól, hogy mindent elveszíthetünk.

Tegnap felidegesítettem magam azon, hogy Frufruval és Pörgőjocóval ugyanazokat a szabadnapokat néztük ki augusztusra - Frufru is a Stromae koncival jött, és be is közölte, hogy veszi is a jegyet, amint lehet -, de már azt szeretném, az legyen a legnagyobb problémám augusztusban, hogy lemaradok egy koncertről. Amekkora partyface vagyok úgyis... Már annak örülni fogok, ha lesz olyan a világ helyzete, hogy lehessen fesztiválozni.

Elnézést kérek mindenkitől, aki felejteni akarván a világ gondjait kicsit leül blogokat olvasni. Mindig megfogadom, hogy nem írok erről többet, csak aztán nem tudom megállni. Igyekszem visszafogni magam, még ha ez az én blogom is, és megtehetem, hogy azt hányok bele, amit akarok. Tanulnom kell visszatartani a szövegelést - élőszóban már sima liba bölcsen hallgatni, írásban kevésbé.

Hjaj, nem tudok másra gondolni, csak a sok szarságra.

Álmok

5-ig dumáltunk. A randi-témát, mintha soha nem is lett volna, egyikünk se hozta fel.

Szomorú mások szomorúsága. Pedig én most olyan ügyesen félrenéző üzemmódba kapcsoltam. Nem akarom, hogy ez az egész komoly legyen, azt akarom, hogy nézzen össze mindenki, hogy jaj, hát ez faszság, ne folytassuk, nem éri meg. Azt akarom, hogy megint csak a túlzásaim világában éljek, a felesleges és... alaptalan félelmek között, miközben a világ odakint nem mutat semmi ijesztőt, csak süt a nap, és a tavasz már készül meglepni minket a rügyeivel, miközben nekem csak annyi a dolgom, hogy felocsúdjak a butaságaimból, és rájöjjek, hogy a világ csodaszép és tele van lehetőséggel.

Álmomban csodálatos helyen jártam, magamban úgy hívtam, Boszorkányházak. Bárcsak tudnék fejből rajzolni, olyan szép és különleges volt ott minden, az épületek elrendezése, a famunkák-ornamentikák, a formák, a hídszerű lépcsők a magasban, hjaj, olyan édes volt, és biztos voltam benne, hogy ezeket az épületeket egykor tényleg boszorkányok húzták fel. Ugyanakkor furcsa is volt az egész álom, azt kérdezgettem valakitől, hogy: „Veled is volt már, hogy nem emlékeztél, honnan indultál el?” meg „Te is jutottál már úgy oda valahova, hogy nem is akartál odamenni?” Persze teljesen jogos volt a kérdésem, ugyanis egy negyed órányi buszozásra lévő DM-ben próbáltam mindig vásárolni, de sosem sikerült, mert újra és újra a Boszorkányházak felé vittek a lábaim, hiába mentem vissza a DM-be, kosarastul, mindenestül a buszon vagy már a házaknál találtam magam, és nagyon ijesztő volt, hogy vannak ilyen kihagyásaim, és nem vagyok ura a tetteimnek.

Meg hát ettem egy csomó édességet is. Mármint még mindig álmomban. Mamától kaptam, egy nagy díszcsomagolásban, és gumicukor, pillecukor, meg finomabbnál finomabb csokik voltak benne teljesen vegyesen összeszórva. Azt is álmodtam, hogy nem fértem oda a családi asztalhoz, mert már nem volt meg a székem, mindenki eggyel odébb ült, és az a szék, ami nekem jutott, félig a levegőben lógott, és mindenki csak nézett rám ilyen hát-így-jártál-féle tekintettel. Meg hajóztam is, de rossz irányba, és a kapitány, aki kérésem szerint vezette a hajót, visszafordult, és bünitből lecsapta a fél karomat; igaz, addigra már csak egy kamera voltam, nem is annyira az én karom volt, hanem egy matrózé, és amúgy se fájlalta, mintha már vagy ezerszer lecsapták volna neki.

50 mondat

Mit tettem

tegnapelőtt-előtt-előtt-előtt-előtt-előtt-előtt-előtt és

tegnapelőtt-előtt-előtt-előtt-előtt-előtt-előtt és

tegnapelőtt-előtt-előtt-előtt-előtt-előtt és

tegnapelőtt-előtt-előtt-előtt-előtt és

tegnapelőtt-előtt-előtt-előtt és

tegnapelőtt-előtt-előtt és

tegnapelőtt-előtt és

tegnapelőtt és

tegnap és

ma

a boldogságomért?

Írtam, természetesen.

Ja hogy ja

Most jövök rá, hogy megint sikerült baromságot írni ezzel a mit-nyújthatna-egy-hapsi dumával. Mindegy, akkor csak nem t'om elképzelni magam valaki csajaként - mindegymindegymindegy, hagyjuk is.

Januárról megmaradt egy chatpartnerem, egy harmincnégy éves csaj; ma összeszedtem magam, és megkérdeztem, elmegyünk-e majd burgerkingezni a Vörösmartyra. Gondoltam, ne csak netpajtások legyünk, még ha elfoglalt ő is, legalább mondhassuk már el, hogy ismerjük egymást személyesen. Félreértés ne essék, őt nem a tinderen találtam, hanem egy barikeresőn.

Az osztálytársam meg beijedt onnantól kezdve, hogy visszaírtam neki, hogy ezt hogy gondolja.

Örülök, hogy beijedt, mert így nem látja, hogy én sokkal jobban összetojtam magam.

Jaj bmeg

Kb. két hete nem beszéltem a volt osztálytársammal, gondoltam, kitárgyaltunk mindent, amit lehetett, itt a vége, meg amúgy is elhalt a beszélgetés. Aztán tegnap valahogy bekúszott a fejembe, semmi konkrétum, csak hogy milyen fura, hogy unalmukban dumcsiznak az emberek napokon át sok-sok órát, aztán elmúlik az inger.

Aztán, gondolom a tegnapi gondolatok miatt, benne is volt ma az álmomban, nem csak ő, hanem a többi fiú is abból a társaságból, és hát én ribi voltam, már vagy hármukkal összeszűrtem a levet (haha, ez milyen vicces szólás), de nem álmodtam szexjeleneteket, csak szimplán tudtam, hogy már végigmentem a fél csapaton. És pont készültem újabb akcióra egyikükkel, már nem volt rajtam ruha se, amikor feltűnt, hogy tőlem pár méterre fel van állítva egy kamera, a fiú meg vigyorgott, mint aki épp csőbe szeretne húzni. És akkor leesett, hogy az egész társaság már rajtam röhög a hátam mögött, úgyhogy felpattantam, és mérgemben szétvertem a kamerát.

És amúgy ez egy ilyen kis fura, bár nem annyira lényeges kérdőjel volt bennem, míg chateltem a sráccal, hogy vajon ezek a fiúk mennyit tudnak, mennyit mondott el nekik Rú a kettőnk kapcsolatáról - bár gondolom, semennyit, hiába, hogy jó barátok -, vajon kamuzott-e rólam dolgokat, mint ahogy például Új Fiú is lehordta előttem az exét, vagy mondott-e rólam bármit, ami rám nézve kínos lehet.

Szóval felébredtem ma reggel, és ez volt bennem, hogy uhh, mi a pöcs volt ez az álom, megalázó volt és idegenek közé csöppenve éreztem magam, és nem is értem, miért voltam én ribi álmomban, miközben nem is tetszettek ezek a fiúk különösebben soha, és mialatt sokat beszélgettem ezzel az egy fiúval (aki kb. tizedikben tetszett három napig, mert gyönyörű fehér bőre volt és majdnem fekete, vállig érő haja, és nekem tetszettek a hosszú hajú fiúk akkoriban), szóval miután sokat beszéltem vele, és elhintett pár dolgot a többiekről, fokozatosan elmúlt bennem az az érzés, hogy milyen szomi, hogy nincs velük semmilyen kapcsim. Mert ők egy nagyon összetartó társaság, és viccesek is, pozitív kisugárzású, jó életű emberek, akiknek nem nagyon vannak nehézségeik, ugyanakkor félelmetesen pletykásak egymás között, és nem szégyellnek elnevetgélni mások szarjain. Ilyenek voltak suliban is, és ahogy levettem, nem változtak ilyen téren semmit.

No szóval ma be-bevillant a srác, hogy már nem fogunk beszélni, de vajon mi van vele, és vajon eszébe szoktam-e jutni, meg hogy én rá nem írok, nehogy baj származzon belőle, eleve hülyeség volt annyit dumálni, meg flörtölgetni, és jó, hogy megúsztam ennyivel, és elhalt az egész. Meg a napokban pont arra jutottam, hogy én nagyon jól elvagyok magammal, rajzolgatok, írok, edzek, olvasok egy csomót, meg mostanában az angolt megint beiktattam, meg agyalok, mit kezdjek magammal, és ha kitalálom, az is biztos időt igényel majd, szóval én így arra jutottam, hogy jelenleg meghalnék egy kapcsolatban.

Erre nem rám ír ma, hogy szeretett volna írni korábban is, de valami nem hagyta nyugodni?! Itt le is vert a víz, hogy jej, na most mit akar, csak nem akar tőlem bármit is így két hét kihagyással...! Aztán leírta, hogy épp kicsit ittas, próbál nem nyers lenni, de nagyon szívesen találkozna velem. Aztán sokáig nem nyitottam meg az üzenetet, de azért írt, hogy most megijesztett-e. HÁT MEG - de persze nem írtam ezt. Mert nem értem, ez most mi. Mit akar? Randizni? Dugni? És emlékszik, hogy az egyik legjobb haverja az exem, és állandóan félrevonultunk szünetekben smacizni? Hogy gondolja? Mit szeretne? Szerzett felmentést a "pasikódex" alól? Vagy csak dugna egyet titokban?

Na és persze baszottul beparáztam most, minden miatt, pont, mikor megbékéltem magammal emberileg, rám zúdult megint, hogy női mivoltomban semmi vagyok, vagy max negatív irányban valami. Én nőként még nagyon keveset tudtam működni, de akkor is épp szingli voltam, és nem tudom, mitől tudnám egy férfi mellett elfogadni magam vagy jól érezni, vagy hogy egyáltalán van-e módja ennek, hisz összességében belátom, hogy nem vagyok oda a férfi nemért, és nem látom, mit tudna nekem nyújtani egy hapsi, de persze hülyeség is lenne egy szem egyént általánosítva nézni, de attól még... Na mindegy, ez az egész ügy több sebből vérzik.

Aaahj, és most bombáz, én meg őzikévé változtam a fényszóró előtt, mert nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket.

Le szopoá

Meg még egy jó hír (nem túl pontosan idézve):

Kedves Kollégák,

mi is spermabankosak vagyunk, így a fizu csúszni fog egy hetet.

Megértéseteket köszönjük!

Hol élünk?

Ez a kismadaras sztori...

Most hallottam csak...

Nem is akarom látni, már a puszta gondolattól lángol a fejem.

Mintha Gaiát köpte volna le...

Ezt a bejegyzést se akarom megírni, csak aaaah...

Néha olyan csodás lény az ember...

Néha meg olyan rettentően undorító és lelketlen...

Miért van az, hogy a jó emberek csendesebbek és gyengébbek, mint a rosszak? Pedig hiszem, hogy a jók többen vannak...

Picassina

Ja meg ezt az Örökösnő álarca mögött-et is végignéztem, mondjuk szerintem beteg mód elnyújtották feleslegesen.

De ebbe A király szerelmébe nagyon belecuppantam, van vagy tizennyolc rész az évad, egyórás epizódokkal, szóval örülök, hogy most egy darabig lesz mit néznem. A zenéje miatt kezdtem el, amivel a Netflix feldobja az ajánlót, szerintem olyan csuda szép, hogy gondoltam, belenézek, de úgyis biztos valami gagyi romiság...!

No és arról szól, hogy a hercegné ikreket hoz világra - egy fiút és egy lányt -, amin a király kiakad, mert milyen má', hogy a trónörökösnek egy lánnyal kellett osztoznia az anyaméhen, hogy fogja majd így tisztelni a nép, úgyhogy elrendelte, hogy a kislányt nyírják ki. Jó, hát nem írok le mindent, hátha valaki még kedvet kap hozzá, bár annyi a leírásban is benne van, hogy végül a kisfiúval lesz valami, és a kislányt ültetik a helyére jól rászólva, hogy ez kurvára nem derülhet ki soha. Van egy-két rész, amíg a szereplők még gyerekek, de aztán megint eltelik tíz év, és onnan kezdődik a "jelen".

Láttam, hogy valaki azt írta erre a sorira, hogy kurva nyálas, és ő nem szereti az ilyeneket („és csak a koreai fiúk miatt néztem végig”), de nem tudom, végül is mi számít nyálasnak, tény, hogy az elején sokat sírnak, de hát bőven van min sírniuk. Nálam a nyálas az, amikor csöpög valami a romantikától, nem az, amikor érzelmek vannak benne. Aztán lehet, később csöpögni fog, de hát egyelőre a lány kénytelen fiúnak lenni, szóval baszottul rideg és kis geci, amiért állandó elfojtásban él, szóval én már örülnék, ha szegény nyáladzhatna egy kicsit. No mindegy, én szeretem ezt az ázsiai hangulatot, tecccik. Most épp koreai akarok lenni, nem viking.

Ma egészen ügyesre unatkoztam magam munka vége felé - szeretem az ilyen metrózós firkaembereket -, és most olyan büszke vagyok, hogy muszáj mindenkinek megmutatnom a műalkotásaimat!

Menjek már aludni

Általában éjfélkor állok neki netflixezni. Nézem ezt A király szerelmét, a második résznél vagyok - eddig nagyon kis aranyos. Ezt nézem, meg a Valhallát, meg a Vak szerelmet, bár az pénteken kifut.

Meséltem már, hogy Bubimackó cicának csak a blogos neve Bubimackó? Valójában egy koreai ágyas  arisztokrata nőciről kapta a nevét. Igaz, mióta leköltözött mamához, csak Szívecske a neve. Mert ha leül, a foltjai úgy érnek össze, mintha ott egy szív lenne. Édes babám..

Ki az a Bubimackó, mi..?

Rég írtam az otthoniakról...

Sosincs kedvem lefeküdni, mer' nincs kedvem felkelni dolgozni.

Potty

Az előbb láttam valami hullócsillag-szerűt.

1912.

Mindig megfogadom, hogy nem írok többet tömény faszságokat, de hát nem t'om megállni.

De azért megfogadom újra.

Mindenki felejtse el a legutóbbi 1912 bejegyzésemet.

Kösi.

Ez nem olyan nevetés

Kerestem egy bejegyzést még pár évvel ezelőttről, ami arról szólt, hogy... no, hát szólt valamiről, mindegy is, nem tetézem az elkövetkezendő nyomasztó sorokat... De csak ezt találtam. Fel is olvastam belőle egy részletet Pukkancsnak, aki épp hátat fordítva készült bealudni a tévé előtt, de már az első mondat alatt elkezdett kuncogni; nevettünk hát egy jót azon - be is könnyeztem -, hogy én vagyok a megtestesült Pozitív Hozzáállás.

Érdekes ez... Jó, hát, annyira nem, mert tudható, milyen vagyok - I. Fejébe Zárt Reménytelen Róka, ugyebárrrrö -, évek óta fellelhetőek különböző félelmek ebben a blogban, úgy mint határlezárás, háború, éhezés, jövőtlenség. Csak a "szélcsend" szóra gondoltam, hogy az érdekes - mármint nekem -, mert például ma is éreztem, természetesen világi méretekben, HOGYAN MÁSHOGY tudnék gondolkodni ebben az apró hangyalétben.

De azért újraterveztem az életem hatszázötvenhetedszerre is, mert a lelkem mélyén örök idealista vagyok.

Inkább ne kérdezzen rá senki semmire...

Átfutott tegnap az agyamon, hogy talán kellene utalni valami szeretetszolgálatnak az ukránok számára, aztán eszembe jutottak a mélyszegény magyarok, meg hogy ez nem álszent dolog-e. Hogy inkább annak segítek, aki pár napja van szarban, ahelyett, hogy az orrom előtt lévő, egész életében nélkülöző szerencsétlennek utalnék. Persze nincs mit ezen megvitatni, tudom. Bármelyik helyes döntés. Csak úgy eszembe jutott... Bárcsak milliárdos lennék.

Bárcsak ne bárcsakolnék folyton, ez olyan béna dolog, mintha egy szargalacsint görgetnék magam előtt, ahelyett, hogy elhagynám a piklibe.

Kedves Univerzum,

hadd legyek erős és kurva menő.

Köszönettel,
Róka

Ám az Univerzum nem tudta, melyik róka kérte ezt tőle, így aztán egy éjszakára minden rókát erőssé és kurva menővé tett. Másnapra üresek voltak a tyúkólak, jóllaktak a rókagyerekek; de a varázslat nem csak egy éjszakán át tartott - ez az eset globális szinten megdobta a rókák önértékelését, és onnantól kezdve nem ismertek lehetetlent.