Annyira szarul ébredtem. Mi van, ha rosszul döntöttem?

Jah, mindegy

Mondjuk Dologi adósként lehet, nem is kaphatnék hitelt... Kezesem se lenne...

Hah...

El kell hozzam Rókafalváról azokat a bankos papírokat, amiket aláírtam tizennyolc évesen, és le kell fénymásolnom őket ezer példányban... Mindig rettegek, hogy a bank átsunyiskodja a dolgokat, és egyszer Adósként kezelve fognak a nyakamra lépni. A végrehajtós levelekben is mindig Adósként vagyok megnevezve, nem igazán tetszik.

A dologi adósnak nem kell megfelelnie azon követelményeknek, melyeket a bankok a hitelfelvevővel szemben támasztanak, tehát nem vizsgálják sem a jövedelmét, sem az életkorát.

Mondjuk elég köcsög dolog lenne, ha még hitelt se vehetnék fel, ha akár öt évesen is belemehettem volna egy záloghitelbe...

Házasság a bankkal

Pukkancs meg most belecuppant a netbe, mert lehet, hogy már önerő nélkül is lehet hitelt felvenni. Képzelem a feltételeket, dolgozz ugyanott öt éve, keress minimum ennyit, hablabla. Elég beszarató a hitel gondolata azok után, hogy a családom így megszívta vele, meg úgy, hogy nem nagyon hiszek a stabil munkahelyek létezésében, de azért elég szép dolog lenne egy saját lakást rendezgetni másé helyett...

Kicsit szomi vagyok a lakás miatt

Hazafelé Pukkanccsal kitaláltuk, hogy kellene olyan virtuális valóságos szemüveg, amit az olyan emberek hordanának, akik ronda lakásban kényszerülnek lakni valami lerobbant kerületben és nem tudnak új ruhákat se venni. Az lenne a lényege, hogy minden egyes épületet automatikusan szépnek mutatna menet közben, a jövedelmeket magasabbnak, a ruhákat minőségibbnek (és arányos áruk lenne az adott ember fizetéséhez mérten), általunk nem használt épületeket parknak mutatna, az albérletet luxuslakásnak, a nem kívánt embereket rózsaszín, szökdécselve haladó kisnyusziknak - de Pukkancs szerint széknek, amit ki kell kerülni, de hát mi van, ha kedvem támad leülni? -, stb., stb. Aztán még tűnődtem ezen, és olyat találtam még ki, hogy akinek meg van pénze, és már unja magát, mert túl egyszerű az élete, az beállíthatná, hogy az embereket például zombinak lássa, meg ilyenek... Bár az nem lenne jó, biztos pszichopatát csinálna az adott személyből... No mindegy, akkor maradjunk a csóró verzónál. Na és akkor be lehetne állítani, hogy ki milyen környezetet akar látni maga körül, párizsi életet, vagy mediterrán stílust, esetleg északias kikötőkre vágyik, és akkor mindenki milyen jól ellene, nem? Ha már úgyis mindenki bele van szopódva a mobiljába azért, hogy percenként csekkolja mások életét, ez máris értelmesebb lenne, és talán kevesebb lenne a kétségbeesett ember, meg az öngyilkos, mert végül is van, aki egész életében nem élvezheti a szép dolgokat, és akkor legalább lehetett volna egy ilyen virtuális valóságos szemüvege, hogy azzal enyhítsen élete nagyobb volumenű fájdalmain. Este leoltod a villanyt, mielőtt bebújsz az ágyba, akkor aztán leveheted a szemüveget, de szerencsére a sötétben már úgyse látod a körülötted lévő lepratelepet, reggel pedig a csúnya dolgokat meglátván csak annyit mondasz: „Jaj, nem látok rendesen a szemüvegem nélkül!” Akkor aztán leemeled a jóságos tulaj által biztosított, dédnagyapától örökölt és éjjeliszekrénynek használatos suszterszékről a virtuális szemcsit, ami egy röpke másodperc alatt reagál az általad látott borzalmakra, és máris kitisztul a látásod, fellélegzel. A rossz érzés, ami pedig benned marad, fél perc elteltével elmúlik egy jaj-bazmeg-de-rosszat-álmodhattam-féle sóhajjal.

De na, virtuális valóságos szemüveg...? Legyen inkább kontaktlencse, csak mert az nem annyira bumszli, de persze aki nem bírja a kontaktlencsét, az hordhat napszemüveghez hasonló... Ááh, nem. Szemgolyóba kell ültetni az egészet. Magyarország kormánya pedig biztosítaná ezt a műtétet mindenkinek, hiszen akkor nem kell több pénzt áldoznia olyasmikre, mint... Áldoz egyáltalán bármire is...? Jaj, kezd kisiklani a gondolatmenet. Na mindegy, szóval még az is eszembe jutott most, hogy az ember ilyen műtéten csak tizennyolc éves kora után eshet át, hogy majd igazán tudja értékelni, amit lát, és megértse, mitől olyan boldogságos felnőttnek lenni. Természetesen az internet is bele lenne vonva, hogy mások is lássák rajtad a szettedet, és meg tudják dicsérni a lakásodat, meg az autódat, ha esetleg van olyanod. Nyilván ez egy felszínes dolog lenne, de ha azt vesszük, hogy a felszínesség általánosan beismert dologgá vált (mert hát basszus, milyen faszságokról készült képeket posztolgatnak már ki az emberek), akkor most miért ne.

Voltunk ma az Ikeában, hogy konyhát válasszunk a nemlétező lakásunkba, és kitaláltam, hogy ha a nemlétező lakásomban lenne félszoba, azt úgy rendezném be, mintha egy erkély lenne, és bár ez rohadt hülyén és elbaszottan hangzik, attól még kurva jól nézne ki...!

Hogyan nem történt semmi II.

Amikor anya öt éve kiment Amerikába, kölcsönkértünk keresztanyámtól egy vezetékes telefont, mert azon anya olcsón tudott minket hívni, így viszonylag egész normálisan tartottuk a kapcsolatot. De mióta Angliában él, én alig beszélek vele, hetente megírjuk egymásnak chaten a mi van veled? kérdésre, hogy semmi és hogy velem is semmi, nagy ritkán ezt kiegészítjük egy-két felületes mondattal. Szóval annak ellenére, hogy nagyon szeretem anyát, és tudom, hogy ő is engem, kettőnk között nem működik ez a távkapcsolat-dolog. És tényleg nem könnyű, mert évente kb. kétszer jön haza, és olyankor sem töltünk együtt minőségi időt, mert csak néhány napra jön, és olyankor mindenki ráveti magát, mindenki vele akar lenni. Mondjuk én már egy ideje nem várok sokat ezektől a találkozásoktól, legutóbb is, amikor megbeszéltem vele egy találkozót, két-három órát ültünk az Árkád kajarészlegén, aztán anya egyszer csak felállt, hogy na megy, mert még ki kell takarítania. Szerintem egyébként azért, mert nem vagyok túl izgalmas életű, meg a lelki bajaimról se tudok neki beszélni, mert egy részét szerintem jobb, ha titkolom (Pukkancsos-dolgok), egy része meg olyasmi, amihez kb. újra kellene ismerkednünk, mert addig úgyse tud teljes érdeklődéssel lereagálni semmit. Mielőtt anya kiment Amerikába, addigra már annyira szarban voltunk anyagilag, hogy anyával beszélgetni se lehetett, fel-alá járkált idegességében, és még ha látszólag figyelt is az emberre, lélekben teljesen máshol járt, más dolgokon rágódott. Így telt el legalább négy év, én a szobámban ültem, meg Rúéknál, és így végül is hiába maradt meg a szeretet, anya lassan már nem tudott a dolgaimról. És abban az évben, amikor érettségiztem ment ki Amerikába, szóval én még más életszakaszban jártam, mint amiben most vagyok, még otthon éltem, nem adtam pénzt haza, nem voltak felnőtt dolgaim. Azóta viszont megváltozott minden és mindenki körülöttem, szakítottam a fiúmmal, verekedtem Perditáékkal, elköltöztem, nyolcvanszor váltottam munkát, megint új albérletet keresek, na és hát úgy érzem, hogy már egy ideje nem ismer anya, és ez benne még mindig nem tudatosult. És ez abból is látszott, hogy amikor összeverekedtem Perditával, nem azzal hívott fel, hogy úristen, mi zajlott le bennem, hogy én verekedést kezdeményeztem, miközben amúgy tök szelíd vagyok, hanem azzal hívott fel, hogy ő nem erre nevelt, meg hogy apám is egy pofonnal kezdte. És abból is látszik, hogy nem ismer, hogy amikor tegnap elkezdtem neki chaten írni, hogy találtunk egy nagyon szép lakást, de egy kicsit félek a váltástól, és félek egy új emberrel összeköltözni, mert szerintem hülye (hát igen, túl gyorsan alkottam Punkiról pozitív véleményt), akkor csak megkérdezte, mennyibe kerül, és a válaszom után eltűnt egy órára, majd annyit írt vissza, hogy ne féljek, mert minden újból csak tanul valamit az ember. Erre már nem írtam vissza. Szóval ennyi volt ez a téma, nem tudom, azt gondolta-e, hogy ennyi nekem elég. Pedig ritkán van olyan, hogy elkezdek beszélni az érzéseimről... Tegnap úgy éreztem, hogy kellene egy felnőtt véleménye... Hiába vagyok elvileg én is az.

Nem hibáztatom attól még, sőt, van egy kis bűntudatom amiatt, hogy én viszonylag szabad vagyok, és miközben az anyukám egy hitel miatt gürizik külföldön, én csak magammal foglalkozom. De hát azt hiszem, mindenki csak magával tud foglalkozni. Szóval ez van, ennyit beszéltünk az albérletről, meg az aggodalmaimról.

Egyébként tényleg találtunk egy nagyon cuki lakást, fel van újítva, a konyha és a fürdőszoba gyönyörű, a falak újra vannak festve, újak a nyílászárók, szigetelve van, légkondis, stb, stb, szóval tök korrekt, magyar viszonylatban megéri az árát. Ráadásul a képek alapján ridegnek tűnt, de amikor beléptünk, elkapott az az otthonos érzés, hogy itt el tudom képzelni magam. Pedig szar környék, és kívülről olyan romos volt az épület, hogy amíg vártunk a tulajra, nem győztem szörnyülködni, amiért ilyen épületekben laknak emberek, és elmondtam vagy tízszer, hogy na, ez a lakás esélytelen. Végül mivel csak Pukkancs és én láttuk, szóltam a tulajnak, hogy nekünk nagyon tetszik, de szeretnénk még egyszer visszamenni Punkival. Ebbe a nő készségesen belement, igazából úgy éreztem, hogy jó eséllyel indulunk a lakásokért zajló versenyen...

Viszont Punkit akkora visszahúzó erőnek érzékeltem az utóbbi egy hétben, hogy komolyan elvette a kedvem ettől a lakástól. Nem is találkoztunk vele egyébként azóta se, egyszerűen csak annyira nemtörődöm, hogy az üzeneteit 12-24 óránként nézi meg, tehát leszarja, hogy esetleg mi írtunk neki fontosat, vagy küldtünk neki linkeket. Szóval hiába vagyunk hárman, és hiába van az, hogy Punki elvileg ezzel az összeköltözős ötlettel úgy érzi, megnyerte a lottót, csak mi keresünk lakást, ő meg csak húzza a száját. Ami a legidegesítőbb a gyerekben, hogy nem tud lelkesedni, pedig velünk tényleg megfoghatná az isten lábát, mert eléggé könnyű természetűek vagyunk mindketten, és ezerrel rajta vagyunk, hogy szép lakást fogjunk ki elfogadható áron. Nem elmegy-kategóriás lakást, hanem olyat, hogy úú, ez kell...! Annak ellenére se tudott lelkesedni, hogy kisregényt írtunk neki a lakásról, hogy milyen klassz, meg hogy mi elintézzük a gépesítést, nem kell vele foglalkoznia, meg egyebek. Igazából látszik rajta, hogy sajnálja a pénzt albérletre, és hogy neki csak az a lényeg, hogy Budapesten lakjon, hogy közelebb legyen a kedvenc kocsmájához, ahol a naplopó "ivócimboráival" lóg állandóan. Valahol ott írta le magát nálam, amikor azt írta, őt nem zavarja, ha bútorozatlan a lakás, mert neki elég egy matrac, hogy aludjon rajta, és majd max a bőröndjéből öltözik. És ezen annyira felhúztuk magunkat Pukkanccsal, hogy azóta kitartóbban keresgélem az olyan lakásokat, amik nem rondák és Punki nélkül is ki tudnánk fizetni. Mert minek szép lakás, ha Punki úgy élne benne, mint egy csöves? Meg most komolyan, kell nekünk nyűgnek egy olyan ember, aki harmincon túl van már, és még mindig így áll hozzá a dolgokhoz?

Nem nagyon...

Úgyhogy az előbb felhívtam a tulajt, és megmondtam neki, hogy mivel úgy alakult, hogy csak ketten költözünk, ez a lakás nem játszik, de azért köszönjük a lehetőséget.

Pedig annyira, annyira szép volt az a lakás, egyszerre édes és elegáns... A legjobban a konyha tetszett a nagy asztallal, annyira láttam ott magam, ahogy a nemlétező laptopomat nyomkodom, meg ahogy rendezgetem a nemlétező vázában a virágokat... És Pukkanccsal tök jól kiszámoltuk, hogy az előző bérlőtől meg tudnánk venni a gépeket (másfél éves cuccai vannak, de elad mindent féláron, mert megy ki külföldre), meg az asztalt a székekkel... Meg már nézegettük a hétvégi állásokat is... És nagy ablakok voltak, három méteres belmagasság, tágas, világos szobák... Bárcsak kényelmesen fizethetnénk ketten...

Szar belegondolni, hogy vannak ilyen szép lakások, és mi mégis olyan rondában lakunk... Szar, hogy kell önerő a hitelhez, mert albérlet mellett sose lesz önerő, pedig ennyi erővel hitelt is törleszthetnék, és akkor nem sajnálnék pénzt feccölni a lakásba. De így csak idegenek lakása marad, és ha jól akarom érezni magam egy idegen lakásában, akkor pénzt kell rá áldozni, mert anélkül vagy ronda, vagy gépesítetlen, vagy bútorozatlan (bár a bútorozatlan nálam jó pont), vagy fene tudja.

A fullos konyhás lakás a Bálna mellett

Nem sok reményt fűztem a tegnap megnézett lakások egyikéhez, szóval  csak azért mentünk oda, hogy esélyt adjunk neki. A képek egy fullos, nagyon stílusos konyhát, egy nagyon modern nappalit, és két félszobát mutattak, de a sok sárga szín ellenére valamiért mégis ridegnek éreztem az egészet, meg hát na, félszobák... Az is fura volt, hogy legalább két hete hirdetik, és még mindig nem csapott le rá senki. Az épület kívülről egyébként nem volt rossz, tipikus belvárosi stílus, visszafogottan lerobbant, de mégsem szmoglepte, hanem kellemes halványzöld, oldalán tábla hirdette, hogy egy Dr. Ballagi Mór nevű nyelvész emberke építtette 1880-ban. Az utca végében a Bálna állt, el is fantáziáltam arról, milyen poén lenne néha csak gondolni egyet, és kisétálni a rakpartra. A lépcsőház brutális volt, ilyen régit én még soha nem láttam, horrorfilmet lehetett volna ott forgatni, de amúgy ebben rejlett a bája, és a látszat ellenére mégsem szakadt le alattunk a lépcső. Az ingatlanos fent várt minket - felfelé menet találkoztunk a három fiúval, akinek előttünk mutatta meg a lakást. Azok hangosan nevetvén mentek el mellettünk, hamar fel is készültem arra, hogy most bizony vicckategóriás lakást fogunk látni.

„Önmagára és környezetére igényes bérlők részére!"

Belépve nem éreztem semmit, olyan volt a légkör, mintha egy lélektelen lakásba érkeztünk volna, az ingatlanos pedig kezdésképp előadta, hogy épp az imént mutatta meg az előttünk lévő komoly érdeklődőknek a redőny működését, és azzal a lendülettel le is szakította véletlen, de igazából csak ki kell hívnunk a szerelőt, és majd az megcsinálja pikk-pakk. Bólogattunk, hogy hát persze, simán (apád faszát). Egyébként a konyha nagyon szép volt, de a lakásban fellelhető összes fotelen állt a kula (nem tudtam eldönteni, egérkakit látok-e vagy kajamaradékot), a falakról jött le a tapéta (ez a képeken egyáltalán nem látszott), de még foltosak is voltak, a parkettaszegély celluxszal volt rögzítve, a kád alján durván feljött a zománc, stb, stb. Megkérdeztem csak úgy érdeklődést színlelve, hogy a bútorokat esetleg el lehet-e vitetni, merthogy nekem van ilyen-olyan bútorom, szeretném inkább azokat. Erre az ingatlanos értetlenkedve megkérdezte, mégis hová vitetnénk innen a bútorokat (a szeméttelepre mondjuk?!), ezeknek itt kell maradniuk, ha a tulaj hazajön Angliából, bútorozva kell majd neki a lakás. Ja, hát jó, rendben - mondtam megértően, aztán megkérdeztem, a tévé alatti állványban be lehet-e gyújtani. Viccnek szántam a kérdést, merthogy az az állvány teljesen értelmetlenül kandalló alakú volt, de az embernek nem esett le, hogy igazából nem akarnám felgyújtani a lakást (báááár...).

A lakás ára ehhez a lelakottsághoz képest pofátlanezer forint, plusz rezsi és közösköltség. Mondtuk az embernek, hogy most akkor szépen hazamegyünk, és megbeszéljük a harmadik emberünkkel, amit most láttunk, mire a férfi magát ravasznak tartva előadta, hogy az imént távozó társasághoz még tartozik egy lány, akinek holnap fogja megmutatni a lakást, és ha neki tetszeni fog - merthogy a fiúknak tetszett -, rögtön le is teszi rá a foglalót. Jól van, akkor majd versenyt futunk velük - mondtam magabiztosan, aztán elköszöntünk, és csak a kapun kilépve kezdtünk el nevetni.

Kár, hogy nincs nagy pofám... Megkérdeztem volna az embert, hogy nézhet így hülyének mindenkit, miközben ugyanazt látjuk, amit ő. Borzasztóan igénytelen volt az egész, hiába a modern polcrendszer, meg a csili-vili konyha.

Hazaérvén még a hajamat is megmostam, mert amikor gusztustalan helyen járok, mindig attól félek, hogy élősködők költöztek bele, és azért kezdtem el viszketni.

Ma is megyünk várost nézni

Igazából mindig félek a változásoktól, attól, hogy elbaszok valamit, és csak még rosszabb lesz minden. Néha jó lenne egy felnőttől bátorítást nyerni, valami olyasmi szavakat, hogy: „Jaj, Róka, ne félj, meglátod, jó lesz!” Persze nem várhatok bátorítást, mert a körülöttem lévő felnőttekre is ráférne egy nagyadag löket... Nekik igazából sokkal rosszabb, én legalább szabadon vergődhetek kedvemre. Csak jó lenne tudni, vajon van-e bárminek is értelme, csak mert nem igazán látom, hogy közelebb leszek bármihez is.

Az előbb felhívtam két lakást, mindkettőt ma nézzük meg, mert természetesen mindig sürgetik az embert. Az egyik tízzel olcsóbb, mint a tegnapi, a másik hússzal, szóval ezek már kicsit érthetőbben vannak árazva. Nem tudom amúgy, melyiknek örülnék jobban, már ha tudnék örülni bármelyiknek is - pedig mindkettő sokkal szebb, mint amiben most lakunk, bár azt nem nehéz felülmúlni. Nem igazán tudom elképzelni magam ezekben a lakásokban amúgy, nem látom magam, ahogy megnyugvásban, lelkibékében olvasok vagy tanulgatok. Ha a költözésre gondolok, mindig az van előttem, hogy az épp kiszemelt lakásban lézengek nem találván a helyemet, mint egy itt ragadt kísértet. És ha elköltözöm, még messzebb leszek mamától és keresztanyámtól, és az, hogy ez engem zavar, elég furcsa, ha azt vesszük, hogy mamához havonta egyszer megyek haza, keresztanyámmal pedig kb. háromszor találkoztam, mióta otthagytam az ottani munkát. Csak na, a tudat, hogy most még viszonylag közel vannak hozzám, valamiért megnyugtató és otthonosabb hellyé teszi Kisróka községet. De hát Kisróka község egy eléggé unalmas hely, és úgyis el kell onnan jönni.

Arról, hogyan nem történt semmi

Először megbeszéltük, hogy fejenként mennyit szánnánk az albérletre, majd pár nappal később, elnézvén a rondábbnál rondább lakásokat ez az összeg jóval (!) feljebb ment. Ennyi pénzért - gondoltuk magunkban - már csak elvárható a felújított kategória, mert ha már ennyit költünk lakásra, abba aztán legyen jó hazatérni. Több napos keresgélés után találtam egy egész jót, gyönyörű konyha, csinos fürdőszoba, két tágas szoba, híres-neves utcanév, belváros. Enyhén ijesztő volt a gondolat, hogy belvárosi legyek, de hát meggyőzhető vagyok, ha szép lakásról van szó. El is mentünk megnézni, ott aztán kiderült, hogy jó volt a fotós, és bár valóban gyönyörű a konyha, és valóban szép minden más is, a két szoba kisebb a valóságban. Ez eléggé kedvszegő volt, mert a képek alapján el is terveztük, hogy majd az egyik szoba feléből kihozunk egy nappaliszerűséget, hogy ne csak a konyhában tudjunk együtt ücsörögni, így, kisebb szobákból viszont necces a dolog. Meg lehetne oldani egyébként, de így már nem tűnik annyira indokoltnak ez az ár, tulajdonképpen dugó volt az épület előtt, kilátás nulla, és azon kívül, hogy jó neve van az utcának, nem egy szépség, feketék a falak, tömeg van, stb. Mindenesetre örültem, hogy épp jól nézek ki, szépen állt a hajam, jó volt a ruhám, kedves voltam, bájos voltam, és mondtuk, hogy átbeszéljük, aztán szólunk, ha kell. Áh, igazából ők mondták, hogy gondoljuk át (jelen volt két ingatlanos, meg a tulaj a barátnőjével), aztán szóljunk, tehát nem várta el ott senki, hogy hozzunk hirtelen döntést. Kérdeztem, sok-e az érdeklődő, mondta a tulaj, hogy már vagy tíz embernek megmutatták a lakást, ebből kettő ki is vette volna, csak nem voltak neki szimpatikusak, mert az egyik tetkós volt, a másik meg hastáncolt. És akkor mi a fasz van?  Csodálkoztam is kicsit, hogy ennyire nem találnak bérlőt (többnapos a hirdetés is, ami csodaszámba megy).

Hazafelé aztán ment a tipródás, merthogy miért ilyen drága, ha csak ekkorák a szobák, pedig milyen poén lenne már kivételesen nem órákig utazni egy Burgerkingig, hanem elég lenne átsétálni, meg fele annyit kellene utazni a munka miatt is, a villamos egyből elvinne a Margitszigetig, stb, stb. Aztán megírtuk Punkinak a benyomásokat, mire Punki veszített kicsit a lelkesedéséből, ami persze nem csoda, hisz ő nem láthatta élőben (délutános a héten, mi pedig munka után néztük meg a lakást), emiatt nem volt nehéz befolyásolni őt a véleményünkkel. Estére le is mondtunk a lakásról, mondván, kapják be az ilyenek, azért olyan brutál nem volt az a lakás, hogy ennyibe kerüljön, a kaució összege is indokolatlan, és alap kellene legyen, hogy egy lakás igényes, ha már fizet érte az ember, és ne számoljanak fel plusz árat azért, mert nincs folt a falakon, meg nem törött a csempe (ezektől a félszobának nevezett kamrácskáktól meg falnak tudnék menni, pláne, ha még ablak sincs rajtuk, és akkor azt látod a fotón, hogy egy gardróbba be van passzírozva egy ágy... Ott vágnék eret a bezártságérzettől). Tehát itt nem arról van szó, hogy én fullos luxust szeretnék egy saját magam által meghatározott összegért, amin túl nem vagyok hajlandó menni, de mégis elvárom a puccot, egyszerűen csak ne legyen már lerobbant, igénytelen, csúnya, ízléstelen, hanem érje meg az árát, mert manapság már nem kis pénzekről van szó, ellenben a fizetések nem nagyon emelkednek.

Csak az volt a baj, hogy folyton erre a kis lakásra gondoltunk, hogy vajon milyen lehet mindenhez közel lakni, és hogy a konyhai asztal mellett milyen szépen mutatna egy kis karácsonyfa, mert ha sikerülne elköltözni egy ilyen csinos lakásba, akkor biztos lenne kedvünk karácsonyozni is...! Ma reggel a másfél órás út alatt is mindketten a lakáson agyaltunk, megérné-e vagy sem, mennyink maradna nyelvtanárra és szórakozásra, lenne-e egyáltalán értelme egy jól frekventált helyen élni úgy, hogy úgyse tudjuk szórni a pénzt, vajon működik-e már a mellékállás-dolog Magyarországon...? Hol letettünk róla, hol elkezdtük egymást bátorítani, aztán bent az irodában Bellatrix meg akarta nézni a lakásról készült képeket, és akkor Dementora is idejött a laptophoz, és tisztára belelkesedtek, hogy vegyük ki, ez kurva jó. És belegondolván, hogy talán máskülönben egy csöves lakásban fogunk kikötni ugyanilyen pénzekért valami késelős kerületben, mi is belelkesedtünk kicsit. A belső frász azért kitört rajtam, hogy én, aki legszívesebben dombokkal meg lovacskákkal venném körül magam valami brutál belvárosban kössek ki, de gondoltam, egye fene, próbáljuk ki. Fel is hívtam az ingatlanost, mondtam, hogy ma este hatkor le tudjuk tenni a foglalót (egyhavi bérleti díj!), szeretnénk a lakást. Az, hogy ekkor még úgy voltunk vele, hogy este hatig még meggondolhatjuk magunkat ötvenszer, lényegtelen, de a csaj azt mondta, megkérdezi a tulajt, megvan-e még a lakás, és aztán visszahív.

Azóta se hívott vissza.

Na mindegy.

Meg is untam.

Egyszer majd nyitok egy ronda albérletekkel foglalkozó ügynökséget, az lesz a szlogen, hogy: „Igényeid vannak? TANULNI KELLETT VOLNA!”

Ősanyák

Voltunk ma otthon Rókafalván. Perdita nem jött le, mert egyrészt mondta, hogy nincs beszélőviszonyban mamával, úgyhogy többet nem jön le, másrészt bement ma túlórázni, mert gyűjt a Black Friday-re. Otthon a szokásos témák voltak, ilyenkor általában mama meséli a kerekdombi történeteket, vagy arról beszél, hogy mennyire nem esik jól neki Perdita viselkedése. Én azért átnéztem a mi lakásunkba is, mert ott vannak tartva Lulu néni babái, a két kiskutya - most lehetnek max négy hetesek. Először mérgesen megugattak minket, aztán ment a farokcsóválás, meg a követelőző hiszti. Remélem, lesz gazdijuk, mert elég kis csúnyák szegények, mármint szép és egészséges babák, de hát tudjuk, milyenek az emberek. Pompom is egyből leszaladt hozzám, nem kellett felmennem, szinte felugrott az ölembe, és aztán addig dorombolt a karjaimban, míg el nem kezdtem érezni a súlyát (ácsorogtam vele vagy negyed órát). Régebben nem volt egy ölbebaba, de úgy tűnik, utólag értékeli a pillanatokat. Jaj, úgy szeretem.

Pongó is lejött egyébként, amikor bementem Pompomhoz, és a lépcsőn állt, miközben én macskáztam, Pukkancs meg kiskutyázott. Beszélgettünk kicsit, adtam neki pár tanácsot az önéletrajzához, meg mondtam neki, hogy szerintem menő lenne, ha menne mesterképzésre, mert akkor elég jónak számítana a diplomája, legalább adja be a jelentkezését, úgyis ingyenes már, és legalább gondolkodhat rajta és eldöntheti, akarja-e; meg megkérdeztem, dolgozna-e állatkertben - amire rávágta, hogy igen -, csak mert múltkor megkérdeztem az állatkertben egy ott dolgozó emberkét, hogy mi kell ahhoz, hogy az ember bejusson oda gondozónak, és lehet, hogy ő mehetne oda ezzel a diplomával. Remélem, sikerült elültetnem benne valami gondolatmagvacskát, mert szerintem Perdita nem bátorítja eléggé, és tudom, hogy depis amiatt, hogy haszontalannak érzi magát. Mondta, mikre adta be az önéletrajzát, és hát látszik, hogy tényleg kétségbe van már esve... Tudom, milyen érzés.

Amikor elindulván hazafelé felvettük a kabátunkat, Perdita is betoppant, beszéltünk tíz percet kb. Azt mondta,  sajnálja, nem akart bunkónak tűnni a levelemet illetően, de már felnőttek vagyunk, és szerinte nem tudnánk úgy élni, mint a koleszosok, nem tudnánk tolerálni egymás dolgait. Bólogattam, de azért nem esett jól. Mondta, hogy anyától hallotta, hogy összeköltözünk egy harmadik lánnyal - honnan ismerjük őt? Hát, ő igazából egy fiú. Hívott karácsonyozni is, mármint hogy Póni is fog menni hozzájuk, meg talán anya is otthon lesz, de hát meglátjuk, mi lesz még decemberben.

Póni volt középsuliban Perdita legjobb barátnője, és amikor Póni új barátokat szerzett az egyetemen, és elkezdte hanyagolni Perditát, Perdita nagyon sokat sírt. Aztán Perdita ugye remete lett az évek során, Póninak meg egy ideig eléggé jól ment az élet, bár azóta se szerezte meg a diplomáját, de megkapta a lakást az anyjától, aki kiment Svájcba a pasijához, és mindig küld haza neki pénzt, úgyhogy azt hiszem, ez is benne volt abban, hogy Perdita nem tudott már nyitni Póni felé. Mármint az, hogy Póninak ilyen téren mindig olyan könnyű volt. Most viszont Perditának már van munkája, Póninak meg már nincs, és így azt hiszem, Perditának eltűnt a kisebbségi komplexusa vele szemben. Póni meg magányos fajta, annyira nincsenek itthon rokonai, hogy vagy nálunk karácsonyozik, vagy egyedül ül otthon. Szóval velük karácsonyozhatnánk, de nem tudom, meglátjuk még, hol leszek én karácsonykor és kikkel.

Általában amúgy szomorúan jövök el otthonról, mert Perdita néha olyan szimpatikusan viselkedik velem (meg Pongót is néha szeretem), hogy hirtelen nem értem, miért nem tudunk mi jóban lenni úgy rendesen. Mindenesetre mama megjegyezte nekem ebéd közben, hogy reméli, nem akarok hazaköltözni, mert az a poklot jelentené számomra, és keresztanyám is hasonlóan intett óvva, amikor pár napja felhívott megköszönni, hogy segítettem a kiscicáinak gazdit keresni. Hallva Perdita türelmetlen szavait mamával szemben, szerintem se viselnénk el egymást túl sokáig, mármint még mindig megvan az a bicskanyitogató stílusa.

Amúgy mama mutatott nekem egy albumot, amiben találtam egy-két nagyon klassz képet. Hihetetlen, hogy az 1800-as években született emberekről már készült kép, és olyan furcsa volt látni olyan arcokat, amiket sose láttam élőben, de ha ők nem lettek volna, most én se lennék. Ilyenkor mindig megpróbálom leolvasni az arcukról, hogy vajon jó emberek voltak-e, vajon mi a történetük, és ha visszamennék az időben, vajon tudnánk-e barátok lenni.

Ez az egyik kedvenc képem, középen az ük-ükanyámmal. Egész kiskorom óta szeretem a boszorkányokat, és hát ez a három nő erősen boszorkány beütésű, úgyhogy teljesen elvarázsolódtam, és az ük-ükinek is olyan klassz és erős a tekintete, tényleg nagyon bírom.

Ez a másik kedvencem, amin az ükim látható, Kató (a fenti képen is rajta van). Van valami bája ennek a nőnek, máshogy szép, mint a mai nők.

Balra a dédim, aki öngyilkos lett egy félreértés szülte pánik végett, jobbra a legjobb barátnője, akinek már nem emlékszem a nevére, de orosz volt.

És végül mama.

Szóval van képem öt egymást követő női ősömről is, milyen klassz már?! Persze anyát nem teszem ide, az ő fiatalkori fotója még túl friss, hogy ide kikerüljön. Pedig tudom, melyiket tenném ki róla, az is fekete-fehér, felfelé néz rajta, és nagyon szép... Manapság is kellene ilyen szép fekete-fehér fotókat készíteni.

Egyébként úgy volt, hogy anya hazajön októberben, mert most lesz ötven éves, és hát azt azért meg kellene ünnepelni, és mert meg kellene műtsék, de nem jön haza, mert akkor nem lenne meg a havi törlesztő. Hihetetlen.

Van remény!

Reggelente nagyon szoktam fázni a kis ballonkabátomban, jól meg is utáltam szegényt az elmúlt hetekben, mert elfúj benne a szél, és biz látszik rajta, hogy három éves, meg ilyen nagyon szeles-esős időben a hajam is szörnyű kapucni nélkül. Ki is találtam, hogy nekem muszáj most már sapkát vennem, mert ez így nem állapot, hogy folyton úgy nézek ki, mint akibe villám csapott, szóval munka után bementünk a plázába, és ki vett magának új sapkát?! Pukkancs.

Na de nem is baj, mert lett új kabátom, és szerintem egész olcsó volt a mai árakhoz képest, úgyhogy már abban jöttem haza, és nem fáztam. Plusz bementünk egy olyan boltba, ahol az én keresetemmel csak nézelődni lehetne, de végül a kifutott felsők közül vettem három nagyon csinit olyan áron, hogy még olcsóbban is kijöttem, mintha mondjuk a New Yorkerben vettem volna három-négy csillámpónis pólót. Szóval lehet, hogy mégis sikerül összegyűjtenem egy rakás szép felsőt, és majd ha összegyűlik annyi, hogy ne tudjam őket elhordani két hónap alatt, el is kezdem őket viselni...! A legdurvább az, hogy Pukkancs is ráharapott a szép blúzokra, tehát Pukkancs, aki eddig el se tudta képzelni magát blúzban, szintén vett három darabot, virágosat, pöttyöset, meg lepkéset. Mondjuk tavaly már rávettem a blézerre is, mielőtt ment állásinterjúra, úgyhogy szépek leszünk.

Most akkor jöhet a bűntudatom leküzdése, és kell várni a következő fizetésig, hogy érzékelhetően be tudjak szállni a költözés témába.

(De a bakancsról legalább lemondtam.)

Egy gondolat bánt engemet

Mindenfajta pesszimizmus nélkül, reálisan nézve a dolgokat egész nap az volt bennem, hogy szar az életem, és valószínűleg nem is lesz jobb, de fél órája feljött témának, hogy belátható időn belül robotok fogják helyettesíteni a dolgozó embereket, meg hogy a gazdagok kiköltöznek a Marsra, és majd figyelemmel követik, ahogy az itt rekedt nyomorultakat megölik az ősi baktériumok, amik nemrég olvadtak ki, és arra jutottam, hogy inkább emiatt leszek kiábrándult.

Ez azzal kezdődött, hogy megszámoltam a felsőimet, és holnap már nem lesz mit felvennem.

Cicókák

Keresztanyám ugye szokott etetni idegen macskákat, és emiatt a nőstények keresztanyámat tisztelik meg gyermekeik felnevelésével. Ezt a képet küldte nekem tegnap: „Így vártak reggel.” 

Úgy szeretem a macskákat, basszus, hát milyen édesek már?! Kis színesek.

Tuesday

Tegnap mondtam Pukkancsnak, hogy eddig a rádióban elhangzott 2017-es slágerekből összvissz egy zene fogott meg, nem nagy szám, de azért elmegy (eldúdolni már nem tudtam, mert épp nem volt a fejemben). Pénteken is hallottam az irodában, amikor Pukkancs nem jött dolgozni, és arra gondoltam, hogy biztos neki is tetszene, és mondta, hogy őt is csak egy szám fogta meg a rádióból mostanában. Gyorsan körülírtam neki, hogy nő énekli, kicsit depis, és éjszaka autókázós hangulata van. Bólogatott hevesen, hogy ja, ja, ja, pénteken, amikor Punkival ült a kocsmában, akkor is ment a háttérben, és én jutottam róla eszébe.

Aztán ma megszólalt a rádióban, és megállapítottuk, hogy ugyanarra gondoltunk, aztán összeölelkeztünk, hogy ez milyen jó dolog. Mivel hallás alapján nem értek egy mukkot se a szövegből, elolvastam a neten, és hát öö... Most akkor van egy ribis szám, ami mindkettőnknek tetszik. Néha ilyen is előfordulhat, na.

(Az nem lényeges, hogy igazából egy hapsi is beleénekel, nekem csak sokadszorra tűnt fel.)

Ma elhatároztuk, hogy beülünk a kádba, meg összenevettünk, milyen idilli lenne, ha lenne gumikacsánk. Úgyhogy hazafelé beugrottunk a boltba, igaz, csak műanyag kacsa volt, de legalább három volt egy csomagolásban. Pukkancsé a lila, enyém a rózsaszín, a sárga pedig kettejük meleg barátja lesz. És mi öten együtt fogunk fürdeni. Meg vettünk valami izomlazító cuccot a vízbe.

Beszéltünk komolyabb dolgokról is, talán majd írok róluk, csak valahogy nehezen megy.

Mi lenne

Azt mondta a cingár gyerek, hogy tegnap egész nap azon agyalt miattam, hogy mi lenne, ha elmenne egyetemre. Aztán lelőtte a dolgot annyival, hogy szar lett az érettségije, és inkább majd vesz egy diplomát a Józsefvárosin, de én azért örülök, hogy gondolatébresztőként hatottam valakire.

Nyelvek

Ma odahívott magához a cingár gyerek, aki vezetőnek tanul be, hogy olvassam el az angol levelét, amit a franciáknak írt, hogy látok-e benne hibát, és teljesen leizzadtam zavaromban, hogy úristen, ő most tőlem várja, hogy kijavítsam a szövegét. Két s betűn kívül semmit nem tudtam hozzátenni a levélhez (mert szerintem jó volt, és szerintem jó pár angol levelet írt már segítség nélkül, mióta itt van, szóval nem is értem, miért hívott oda - és nem tudom, honnan veszi, hogy tudok angolul), mindenesetre eszembe jutott, hogy amikor még elkezdtem diákmunkázni, tudtam annyira franciául, hogy azt a rövidke levelet, amit mutatott, franciául is meg tudtam volna írni. És ez megint tökre felpörgetett, hogy istenem, én úgy szeretnék franciául tanulni, de úgy tanárral, normálisan, hogy valaki a sarkamra lépjen, amikor ellustulok, és véletlen se állhassak le a tanulással arra hivatkozva, hogy túl fáradt vagyok bármit is megjegyezni.

Vicc, hogy valamikor még hollandul is tudtam levelet írni, de már semmit nem tudok. Ez olyan szomorú. Nem tudom, mi lesz a lakástémával, de ha elül a dolog, és kialakul egy döntés, ami átültethető a gyakorlatba, első dolgaim egyike lesz nyelvtanárok után kutakodni, mert erre már évek óta vágyom.

Kérdeztem amúgy a gyereket, hogy gyakran ír-e a franciáknak, és mondta, hogy hetente legalább egyszer, és kérdeztem, nem akar-e nyelvtanárhoz járni ilyen vezetői ambíciókkal, ha nem is francia miatt, akkor azért, hogy jó legyen angolból írásban is, és megkérdezte, minek. Ez nekem olyan fura... Megtehetné, de nem akarja. Ebben az irodában hárman vannak vezetői pozícióban (ha a cingárt is beleszámítjuk), és közülük ketten nem tudnak semmilyen nyelven, és eszükbe se jut tanulni, pedig bőven lenne rá pénzük. Az egyikük ráadásul tök égő, mert egy csomószor fut oda a telefonnal a cingár gyerekhez, mert nem érti, amit mondanak neki.

Igaz, ők eleve nem tanulással jutottak ide. Így lehet, én se hinnék a tanulás lehetőségének értékében.

Manó

Ezt az állatot az előbb találtam véletlen a neten:

Orchidea manónak hívják - hát nem édes? Igazából imádkozó sáska.

Ilyenkor hiszem azt, hogy az állatokat és a növényeket tényleg művészlélek,

az Univerzumban lebegő gyerekek tervezték.

Most az is eszembe jutott, hogy apai nagyapám mindig Manócskának hívott, és hogy mennyire nem tudatosult bennem soha, amíg élt, hogy ez milyen szeretetteljes becézgetés.

Plázacica

Miután megírtam az előző bejegyzést, láttam, hogy jött e-mailem Pukkancstól, és olyan szépeket írt.

A héten nem volt bent a főnök, úgyhogy Dementora hazaengedett kettő után. Néha egyébként olyan jó a kedve, és olyan rendes, hogy komolyan mondom, szinte szeretem, de egyelőre még nem szilárdult meg vele kapcsolatban az álláspontom, mert néha meg annyira undok és csöndes, hogy az ember utálva érzi magát. Bellatrixet viszont stabilan kedvelem egy ideje, Dementora szabadnapjai egy kicsit mindig közelebb hoznak minket egymáshoz. Bellatrix ugye harmincnégy éves, de erősen húsz éves szinten van, szóval amikor nem Dementorának próbál megfelelni a felnőttködéssel (nem nagyon megy neki, na), egy csomót lehet vele nevetni. Dementora valahogy az emberekbe rekeszteni a nyers poénokat - ez amiatt is van, mert előtte nem szabad nyiltan utálni a munkát és adott embereket, úgyhogy sok vicces megjegyzést le kell nyelni mellette.

Szóval elmentem vásárolni. Majdnem nyolcig kirándultam a plázában, egy csomó boltot végigjártam, és egy rakás ruhát felpróbáltam. Végül vettem magamnak három felsőt és három nadrágot - sajnos a pulcsikkal nem sikerült kijönnöm, nem láttam drágán se szépeket, pedig rohadtul nincs pulcsim. A felsők mennyiségével nem vagyok elégedett, de a nadrágok száma tökéletes, mert így nem fogom őket rongyosra hordani - mindenképp többet akartam venni. A felsők milyensége viszont enyhít a szívemen, kettő közülük csipkés és szépen idomul az alakomhoz, egy pedig... egy pedig... borsos volt, de nagyon szép...! *bűntudatosan virul* Az volt az első cucc, amit megvettem, és utána sokáig azt hittem, hogy csak azzal fogok hazatérni. Eleinte csak azért mentem be abba a boltba, hogy nyugtázzam, már ott is csak kakit árulnak, és nem olyan, mint rég, de hát pofára estem, és elcsábultam (de nem bántam meg). Bementem a szokásos üzletekbe is, és ahogy nézegettem a kínálatot, egyre inkább tudatosult bennem, hogy rohadtul nem vágyom azokra a cuccokra, nem fognak soha tetszeni, és ideje elkezdenem törekedni arra, hogy újra megteremtsem magamnak a stílusomat, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Szerencsére végül is volt türelmem kutakodni a szokásos boltokban, emiatt sikerült háromnál több ruhadarabot venni, haha. Majd előveszem a szoknyáimat, és elkezdek újra szépen öltözni - erre jutottam, de persze akkor kell még új táska is, meg harisnya, és blablabla. Legutoljára egy cipőboltba mentem be, hogy ott is nyugtázzam, minden milyen ronda és stílustalan, aztán kb. tíz másodperc nézelődés után szerelembe estem egy gyönyörű bakanccsal (ez elég nagy dolog, mert általában harminc másodpercbe telik felmérnem a terepet, aztán megyek is tovább), de az ára miatt arra jutottam, okosabb döntés lenne hazamenekülni és átgondolni. Elég csinosan állt a lábamon, úgyhogy hajlok rá, hogy holnap visszavágtázok érte.

Szóval most tökre fel vagyok dobva, meg amúgy jó vagyok pénzileg is, bár ebben erősen benne van az is, hogy tegnap anya utalt nekem pénzt utólag a szülinapomra, és ma vettem észre.  Ráadásul úgy voltam ügyes pénzben, hogy még Pukkancsnak is vettem négy felsőt, ilyen alapdarabokat, mert mindig szenved azzal, hogy nincs minden napra felsője. Remélem, jók lesznek rá (még nincs itthon). Szerintem irigy lesz a bakancsomra amúgy, de annyira szép, hogy még az ő lábán is jó szívvel elnézném, csak hozzunk el egyet a boltból (majdnem megvettem neki magam helyett).

Most írt chaten, hogy már jön hazafelé.

Nem tudom amúgy, akarom-e tudni Punki reakcióját az összeköltözős témára. Még semmilyen verzióra nem készültem fel teljesen.

RomAntika

Na, tegnap azt hittem, ma iszonyat rossz lesz a kedvem a hiányérzettől és a bizonytalanságtól, amiben Pukkancs miatt érzem magam, de végül is megvagyok, nincs annyira rossz kedvem. Most az érzéseim felét Perdita tölti ki, meg azon tűnődöm, hova menjek vásárolni munka után - már ha ráveszem magam -, és próbálok nem gondolni Pukkancsra, ami persze lehetetlen, mert három éve tök Pukkancs-függő vagyok, be kell látnom. Na, máris kitöltötte a fejem.

Tegnap is még hajtogatta, hogy visszaszerez, meg hogy többet nem ír a lánynak, és hát tegnap talán tényleg nem írt neki, de vajon mi lesz ma...? Tegnap este már eleve furákat mondott, mintha kezdene megint beijedni attól, hogy a lány leoltja, amiért nem ír neki vissza, és azt kezdte el mondogatni, hogy sajnálom, meg hogy mindig hülyeségeket csinálok, és nem akarlak megbántani. És igazából nem tudtam már eldönteni, hogy épp mit sajnál, a múltat-e vagy azt, amire megint készül, de már féltem rákérdezni is, meg amúgy is elfutott a méreg, mert tényleg nem normális, amit csinál hetek óta. Egyik nap még iszonyat nagy szavakat használ, amiket másnap elmos az új szavaival, és nem értem, hogy teheti ezt, legalább akkor ne mondjon semmit, mert bántó, tényleg bántó, és még haragot is ébreszt bennem, mert nem értem, miért kell ezt játszani. És tudom, hogy én még fogok sírni, bármi is lesz... Mert mondogattam neki, hogy ne bizonygassa, hogy szeret, mert szerintem pénteken (vagyis ma) majd az orvosi kivizsgálásra várva is már a csajjal fog chatelni, mert nem leszek ott, hogy sunnyognia kelljen, és mert úgyse fogja kibírni, hogy ne írjon neki, de letagadta, és azt mondta, én vagyok neki a legfontosabb - de ha meglátom ma a bűntudatos arcát, úgyis letargiába fogok süppedni a gondolattól, hogy képes volt nagy szavakat használni, miközben nem érezte azokat komolynak. Olyan megalázó... Olyan, mintha magát győzködné, miközben szerelmet vall nekem félóránként. Mert ugye más felé kacsintgat...

Emiatt is szakítottam, mert ha nem szakítok, akkor ezt a chates szarságot elhúzza még addig, amíg ki nem ábrándulok belőle véglegesen olyan szinten, hogy barátnak se akarjam már. És tudom, hogy ha majd visszacuppan a chatbe, vissza kell fognom magam, hogy ne okádjak tüzet, amiért megint igazam lett, és majd megint a krokodilos embereket fogom nézni éjszaka. Igazából azt se szabadna hagynom, hogy visszacsábítson, az eszemmel tudom, hogy barátoknak jobbak lennénk, csak a szívem olyan gyagyás.

Hát bassza meg, nem hiszem el. Tegnap pont azon agyaltam, mekkora mázli, hogy ezen a rádiócsatornán nem játszanak Kygót, mert ugye anno arra szeretkeztünk (de fura ez a szó) mindig, erre nem Kygo megy épp?! És pont az a szám, ami nekem anno a kedvencem volt... A Cut Your Teeth, haha. Mókás az élet, komolyan. Mindjárt beülök a sarokba előre-hátra dülöngélni. Biztos nem kérdeznék meg, mit csinálok. Mondjuk Kygót nehéz elkerülni, anno egy egész 2015-ös gyűjtemény ment tőle mindig a youtube-on megnyitva.

Na szóval ma találkozik Punkival, és majd ki tudja, mikről fognak beszélni, és ki tudja, Pukkancs majd milyen tekintettel fog rám nézni, amikor hazajön. Biztos jó későn fog hazajönni, a Punkival való találkákról se nagyon szokott hazasietni. És ki tudja, ma majd miket fog mondani. Vagy egyszerűen majd nem mond semmit, mert napközben rájön, hogy mégse kellek neki, és akkor hülye lenne megpróbálkozni a visszahódításommal. És akkor nekem kell majd magamtól rájönnöm mindenre.

Hát, ez van, amikor fordul a kocka. Nem annyira a szerelmi bánattól félek, hanem attól, hogy többet nem tudom majd szépnek látni a világot. Hogy nem tudok majd megnyugodni, meg bízni majd az emberekben, mert amúgy se vagyok már nagy naiv. És Pukkancs nélkül olyan kiüresedett lenne minden...

Ja várjunk csak... Ez a szerelmi bánat, nem?

Tegnap a villamoson beszéltünk a szerelemről, mármint nem a kettőnk dolgáról, hanem úgy általánosságban. Hogy milyen ijesztő, hogy néha éveken át szeretünk valakit, annyira, hogy más kapcsolatoknál különbnek érezzük a sajátunkat, és aztán mi lesz a vége...? A felek szakítanak, és eltűnnek egymás életéből, mintha soha nem lett volna fontos az egész. És emiatt tudok már csak kémiai folyamatként, meg függőbetegségként gondolni a szerelemre... Égig emel, persze, mint egy jó drog, aztán úgy földhöz basz, hogy örülsz, ha egy év után fel tudsz állni. Rúval legalábbis így alakult, de vele legalább azelőtt nem voltunk barátok, hanem már eleve flörtölősen indult az egész, nem volt semmi alapja vagy háttere az egésznek. Amikor egyszer Rú megkérdezte még a járásunk alatt, hogy szerintem ha szakítanánk, akarnék-e vele barátkozni, rá tudtam vágni, hogy nem, mert nekem ő nem barátként kell, és azt is mondtam neki, hogy valószínűleg idővel el is tűnnék, de Pukkanccsal kapcsolatban megőrülnék, ha ez történne. Szóval nem kezdtem el Rúnak áradozni, hogy jaaaj, igen, utána is akarnék rólad mindent tudni... Akarjon a picsa olyannal barátkozni, akivel kapcsolatban rájössz, hogy önző volt, meg hülyének nézett végig, meg fene tudja, ki miért szakít a másikkal. Mi Rúval nem voltunk barátok, és hát tényleg így történt végül. Szakítottunk, és már nincs miről beszélnünk.

Szóval benyújtok egy petíciót, miszerint a barátság kapjon több szerepet és nagyobb fontosságot az életben, legyen neki Valentin-napja, és lehessen baráttal társadalmilag elfogadott házasság-szerűséget kötni. Mert most miért ne, na?! Miért egy olyan emberrel költözünk össze, miért egy olyan emberrel hozunk életre szóló döntéseket, akihez csak betegségszerűen vonzódunk 3-10 éven át, aztán minden dől, mert életünk alapjait ráépítettük az adott személyre? Miért nem úgy van, hogy a szerelmet megélve és végigszárnyalva kiélvezzük a dolgokat, aztán mindenki megy haza a barátaihoz...? Egy rakás ember nem is alkalmas komoly kapcsolatra, egyáltalán nem mindenkinek arra van szüksége, hogy leláncolja magát egy olyan kapcsolatban, amiben nem lehet bármit megtenni, mert a másik akkor megbántódik, a másik akkor letépi a fejünket, a másik akkor megutál, stb, stb. Nem a barát lenne a legjobb társ az életben? A barátok azok, akik elfogadnak minket a hülyeségekkel együtt, a barátok azok, akik félsz nélkül helyre mernek rakni, a barátok azok, akik elé sok ember elmenekül a párja elől vigaszért meg nyugalomért. Ha vámpír lennék, Pukkancsot harapnám meg, őt akarnám mindig társamként tudni.

Na mindegy.

Tudom, nem kell mondani, kicsit torzak a nézeteim a megszokottakhoz képest, de attól még jogos felvetésnek tartom    Tudom, hogy a világ nem így működik, se az emberek, mert ami függőség, az függőség, nincs benne ésszerűség, csak elfogultság.

Meg az is ijesztő, hogy amikor ez a szerelem téma fut bennem, pánikszerűséget érzek, és ez tökre nem tetszik. Nem szeretem magamat ebben a szerepben, régebben sokkal normálisabbnak és értékesebbnek éreztem magam, és józanabb állapotaimban tudom, hogy barátként magasabb szinten tudnék működni. Csak ha arra gondolok, az emberek nagy része milyen passzív barátságokat ápol szerelmi kapcsolat mellett, elmegy a kedvem attól is...

Albérlet

Amikor Pukkanccsal kivettük ezt az albérletet, elterveztük, hogy pár évre meghúzzuk magunkat, költünk a fejlődésünkre, sportra, hobbikra, fesztiválokra, szóval élünk egy kicsit nyugisan, fiatalosan. Aztán idén januárban kisült, hogy a bácsi el akarja adni a lakást, és azóta ahányszor jön a bérleti díjért, mindig megkérdezi, tudjuk-e már, hova fogunk innen menni. És akkor kb. januárban kezdett el megint feljövögetni a külföld téma, merthogy most ezzel az albérlettel szerencsénk volt, de egy másikat már nem tudnánk megfizetni, illetve értelmetlen lenne, mert nem maradna egy fitying se a fizetésünkből, nem lehetne tanulásra, sportra, hobbizgatásra költeni, stb. Szóval azóta ez a téma, hogy le kéne lépni külföldre, bár egyikünk se lelkesedik túlzottan a gondolatért - de bassza meg, itthon nincsenek lehetőségek.

De legutóbb, miután az öreg megint megkérdezte, maradunk-e májusig, vagy még idén elmegyünk-e, Pukkanccsal felvetettük, mi lenne, ha mégis lelépnénk másik albérletbe, és ott csinálnánk azt, amit még anno elterveztünk. Meg is néztük az albérlet árakat, hogy egyáltalán számolhatunk-e ezzel az eshetőséggel, lenne-e értelme Magyarországon maradni még egy kicsit (még egy kicsit, még egy kicsit). Láttuk is, hogy egy igényesnek számító másfél szobás lakás már 140+rezsi, az azért kemény - menjünk akkor szobába. Szobába idegenek közé...? A szobák még aránytalanabb áron vannak, lepukkant lyukak 50-80 ezerért, a rezsi meg akkora, hogy kb. más helyett is fizeted. Ennyi erővel haza is mehetnénk hozzánk - vetettem fel -, most már hátha nem utálnak otthon.

Volt pár nap múlthéten, amikor az első gondolatom Perdita volt, és azon agyaltam, milyen elszomorító, hogy még mindig nem látna otthon szívesen. És eleinte ez tényleg csak szomorkodás szinten ment a fejemben, de aztán belegondolván tökre felment bennem a pumpa, amiért megint csak magára gondol. Neki legyen jó, aztán kész, tök mindegy, hogy én mit vergődök ki az életemből albérletben szarakodva.

Hétvégén aztán rászántam magam egy hosszú e-mail megírására, leírtam neki benne, hogy rosszul esik, hogy "fél" attól, hogy hazamegyek, meg azt, hogy szerintem évek óta ki van rám élezve, és hogy szerintem azért, mert a munkanélküliség miatt rossz volt az önértékelése, és rajtam vezette le, meg hogy mindig csak azt mondta rólam, hogy olyan vagyok, mint egy szürke felhő (ez mély nyomot hagyott bennem, azt mondta, nincs humorom, és hogy Pukkanccsal is csak azért szoktam nevetni, mert színlelem, hogy jól érzem magam), pedig meg se próbált megismerni, nem is ismeri a felnőtt énemet (nem mintha a kamasz énem olyan faszfej lett volna, hogy ki kelljen utálni a házból). Meg azt is leírtam, hogy nekem is kellene egy biztos pont az életben (már amennyire egy a bank által folyamatosan ostromolt házat biztos pontnak lehet tekinteni), jó lenne egy-két évre megpihenni otthon, hogy költhessek magamra, nyelvet tanulhassak, szóval csak hogy esélyt teremthessek magamnak egy jobb életre. Leírtam azt is, hogy én nem akarok abban a házban megöregedni, meg hogy ha otthon laknánk Pukkanccsal, ugyanúgy nem látna minket, mint anno, mert ugyanúgy a szobámban ülnénk, ráadásul dolgozunk mindketten, így eleve keveset lennénk otthon, meg most már Perdita is dolgozik, és hátha így emiatt jobb lenne a hangulat... Azt is írtam, hogy szerintem viselkedhetnénk intelligens emberekként, és megtanulhatnánk egymás szemszögéből vizsgálni a dolgokat, mielőtt ordibálva egymásnak esünk. Leírtam a régebbi vitaforrásokat is, hogy igazából azokat is meg kellett volna tudjuk beszélni, és hogy szerintem voltak azért túlkapások, például amikor Pongó beleállt az arcomba, amiért késő este szóltam, hogy kicsit hangos a tévé. És szerintem tök normális levél volt, figyeltem rá, hogy ne legyen szemrehányós, beolvasós beütése, csak kezdeményezni szerettem volna egy lelkizést vagy megegyezést, ami szerintem ráférne a kapcsolatunkra... Ott van egy nagy lakás, három hálószoba, nagy, amerikai konyhás nappali, és nem férünk el ott négyen...? Én tényleg évek óta nem ültem ki abba a nappaliba... Miért zavartam őket annyira...?

A levél legvégére odabiggyesztettem, hogy: Vélemény? Nem sok jót vártam amúgy vissza.

Aztán ennyit írt: „Nincs véleményem. Gyertek.”

Úgyhogy nem megyünk...

De az új albérlet dolgot még nem vetettük el. Talán jót is tenne nekünk, mert a mostanit nemigen szeretjük, csúnya, lepukkant, nyomasztó, nem szeretünk oda hazamenni. Mindig elképzeljük, milyen szép lenne előző tulaj által összefosott padlószőnyeg nélkül az élet, parkettával végre érvényesülni tudnának a bútoraim, lenne fény a szobában, nem gyűjtögetnénk a fityingeket félelemben adott dátumig, hanem vennénk gyúrós bérletet, meg szereznénk nyelvtanárt, bátran lecserélnénk a szakadt ruháinkat, és a többi, és a többi. És elkezdtünk játszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha összefognánk Punkival - már nem egyszer beszéltünk erről, nem csak azért, mert most megint belépni látszik Pukkancs életébe -, és keresnénk egy csinos kis lakást, valami két-három szobásat. Punkinak úgyis nagy mumus a költözés téma, mindig fel akart jönni Pestre, de sose jött neki össze, lehet, hogy velünk megint belevágna. Pukkancs félelme, hogy Punki nemet fog mondani azok után, hogy legutóbb rosszul sült el a kísérlet, meg hogy Punki megváltozott rossz irányba az elmúlt egy évben, mert a facebook szerint új pozícióban dolgozik. Hát, ha a harmincegy éves létére szemlesütve járó Punki ekkorát változott egy év alatt, akkor gratula neki, és majd keresünk mást helyette, vagy megpróbálunk kifogni valami mázlis lakást olcsón. Egyébként tök sokat fantáziálok arról, hogy elkezdek festeni, és már szinte elvetemültnek érzem magam, mert én hobbiról ábrándozom ahelyett, hogy valami értelmeset kezdenék az életemmel (bár ki tudja, lehet, hogy tehetséges vagyok!).

Na szóval ennyi.

Majd lesz, ami lesz, lehet, Punki nemet mond, lehet, nem találunk másik lakást ketten és akkor kimegyünk, lehet, addig még megszakajtjuk egymás szívét hatszor, és megy mindenki, amerre lát.

(Amúgy már leszerveztem egy albérlet megnézését, de az volt a baj, hogy ingatlanossal, és a fél hetes találkát lemondta negyed hétkor, mert kiadta a lakást az előttünk érkezőknek. Hát, köszi a lehetőséget, szóval akkor ingatlanosokkal csak úgy éri meg találkozni, ha mi lehetünk az elsők.)

Vau-vau

Kicsit szomi vagyok azért. Tegnap este Pukkancs még órákig kérlelt, meg úgy tűnt, tudatosult benne, hogy komolyan mondtam a dolgokat. Kicsit nehéz volt azt hajtogatni, hogy nem, meg hogy nem hiszem én már, de végül is tényleg... olyan sokszor elmondtam neki mindent az érzéseimről az elmúlt két-három hétben, és olyan sokszor ígérgetett mindenfélét, amiből aztán semmi nem lett, és olyan sokszor éreztem azt, hogy egyik fülén be, a másikon ki, hogy akkor inkább ne okozzunk egymásnak több fájdalmat. Rú mellett nagyon naiv és buta voltam, de az még első szerelem volt, tanultam belőle... Nem szomorkodok többet senki mellett évekig. Nem akarom magam többet értéktelennek érezni. És megértem Pukkancsot, tényleg... Persze szemét dolog volt ez az utóbbi pár hét, de megvannak neki is a sérelmei. Tudom, hogy szörnyen viselkedtem vele sokszor, még régebben... Amikor egyik nap még lelkes voltam és szenvedélyes, és másnap úgy keltem fel, mint akiből kilopták a lelket... Csak nemrég képzeltem bele magam a helyzetébe, és így utólag vagyok csak képes átérezni, hogy ez milyen bántó és kétségbeejtő lehetett számára. Mint amikor hazajött a randiról, és úgy nézett rám. Olyan ez-van-így-alakult-féle tekintettel...

Csak a holnapot kell túlélni, mert holnap fél év után először egyedül fogok munkába jönni, és egyedül leszek itt egész nap, egyedül ezzel a nyolc-tíz idegen emberrel. Ráadásul két napja folyamatosan megy a rádió az irodában, tele az idei slágerekkel, amikről majd később eszembe juthat ez a fostos időszak. Ilyenkor még egy vidám zene is olyan depis tud lenni. Mennek a montázsok a fejemben, meg a jövőtől való félelem. Montázsok a régi szép dolgokról és a jövőbeni magányról és kiüresedésről, haha. Durván összenőttünk Pukkanccsal az elmúlt három évben, az elmúlt fél évben meg ugye már huszonnégy órában vagyunk együtt, és ha valami miatt mégse vagyunk épp, rám dől a világ.

Holnap azért jövök egyedül, mert Pukkancs megy orvoshoz. Utána találkozik Punkival, akivel már talán egy éve nem találkozott.

Ha valaki esetleg le lenne maradva, Punki egy harmincegy (?) éves fiú, még diákmunkásként láttam őt a raktárban, ahol később Pukkancs adminisztrátorkodott egy évet, mielőtt átjött ehhez a céghez. Bár én nem ismerem Punkit, csak láttam őt néha, és Pukkancs elbeszéléseire hagyatkozhatok, ő egy számomra szimpatikusan karakteres figura, olyan, mint egy durván önbizalomhiányos kamaszfiú, szóval görnyedten jár, nem néz bele az ember szemébe, nincs önértékelése és fekete az aurája. Most jöhetne a kérdés, hogy mi ebben nekem a szimpatikus, de hát na... Még inkább nem alkotok szilárd véleményt, de én szeretem az ilyen csendes, önelemezgető típusú embereket, akik ha beszélnek, akkor fontosat mondanak. Persze azt durvának tartottam, hogy nem nézett a szemembe anno, amikor egyszer Pukkanccsal elmentünk hozzá egy 60-as éveket idéző kocsmába, de attól még biztos jó fej (eltekintve a züllöttségétől), hiszen Pukkancs megszerette. Csak ugye aztán összeköltöztek abba az egeres-poloskás lakásba, ahonnan aztán Pukkancs hozzánk költözött, és ott egy kissé megcsúszott a kapcsolatuk.

Szóval Punki felbukkan újra, és gondolom, kocsmába mennek majd, és már látom magam, ahogy otthon vergődök, és majd órákon keresztül csóválom a farkamat az ajtó előtt ülve. De arra gondoltam, hogy munka után elmehetnék inkább nadrágra vadászni, meg felsőkre, mert egyre jobban szégyellek az utcán mutatkozni. Elég kevés ruhám van, ebből kifolyólag mindegyik elhordott, buggyos és foszlik, rég éreztem már magam szépnek és ápoltnak. Az a baj, hogy nagyon szar cuccok vannak a megfizethető kategóriás boltokban... Csillámpónis felső, nyakörves felső, zsákszabású felső, férfiszabású tesipóló... No mindegy is, majd meglátom, milyen lesz a hangulatom. Nem kellene költenem igazából, túl sok minden áll fenn, ami miatt még kotlanom kellene a hatalmas vagyonom fölött, csak már egyre csövesebben nézek ki.

Nahát, milyen sokáig nem írtam magamhoz képest. Ha megállás nélkül rossz a kedvem, valahogy nem látom értelmét a blogolásnak se.

Most viszont egy kicsit jobb a kedvem, mert tegnap sikerült határozottnak lennem Pukkanccsal az online lányt illetően. Nem sikerült megmagyaráznia, miért ragaszkodik úgy hozzá kemény egy hónapos ismeretség után, nem éreztem őszintének az egészet, és utáltam magam ebben a duzzogós, extrém rideg állapotban, úgyhogy tegnap szakítottam vele, hiába kérlelt. De persze csak azért vagyok ilyen magabiztos, mert attól még összebújva aludtunk el (mert így alszunk már két éve függetlenül attól, hogy épp mi van kimondva és mi nincs). Rosszul éreztem magam attól, hogy chatel azzal a lánnyal, nem tudtam megküzdeni az emiatt rám szakadó fos kedvvel és bizalmatlansággal, és így beszélni se sok kedvem volt Pukkanccsal, folyamatos dühöt éreztem.
Most viszont határozottan jobban érzem magam, persze nem tudom, milyen érzés fog rajtam eluralkodni, ha megint meglátom, ahogy pötyög a mobilján, de egyelőre ma tudok önmagam lenni, megint képes vagyok hülyülni, érzem magamban az energiát. Pukkancs is jókedvű szerencsére, azt mondta, visszahódít, de hát az emberek képlékenyek.

Ezzel a szép golyóval bűn játszani

Ez az egész mi-is-legyünk-atomhatalom-féle ténykedés olyan brutálisan durva dolog, nem is értem, hogy lehetnek ilyesmire képesek az emberek, hogy a faszba jut egyáltalán eszükbe ilyenekkel szórakozni; ez az országok közötti állandó farokméregetés lesz az emberiség veszte, és minden mást is magával ránt, más fajokat, mindent, ami szép és békés és érdemtelen a kihalásra. Olyan végtelenül önző és ostoba ez a faj, hogy tényleg félelmetes, semmilyen következménnyel nem számol, mintha ezek a bombák csak egyszerű halált jelentenének a természet körforgására hatástalanul.

A jó emberek túl kicsik, a rosszak meg túl nagyok, és Irma is lassan világítani fog.

Szegény állatok. Szegény növények.

Sose fogom megérteni, hogy lehetnek ilyen buták a nagyokos emberek.

Olyan jó lenne...

...ha a bácsi nem akarna minket kirakni az albérletből;

...egy kicsit megpihenni, és biztonságot érezni;

...ha bűntudat nélkül költhetnék a fizetésemből;

...ha lennének felnőttek körülöttem, és legalább tanácsokkal kisegítenének;

...ha otthon tárt karokkal várnának, hogy hazamehessek spórolni;

...ha megérné egyáltalán hazamenni, de a hiteltörlesztés miatt kb. otthon is lakbért kellene fizetni;

...tanulni;

...vegetálás nélkül ellenni Magyarországon;

...fiatalként élni;

...nem felriadni arra a gondolatra minden hajnalban, hogy sose gondoltam volna, hogy már huszonévesen ennyire fogom utálni az életemet.

Nem, kedves Univerzum, nem szükséges móresre tanítanod - értékelem az egészségemet!

A bejegyzést közzétette: Pesszimista kisasszony

Túl sokszor merül fel témának, hogy jók vagyunk-e együtt. Beszéltünk arról is, hogy nem vagyunk túl jókedvűek, mióta "járunk". Aztán amikor elkezdett chatelni, megkérdeztem, elképzelte-e már, hogy ha én chatelnék valakivel, akivel múltkor még smároltam, ő mit szólna. Megállapította, hogy rosszulesne neki.

Aztán elmondtam, hogy szerintem csak azért van velem, mert retteg a gondolattól, hogy eltűnök az életéből (=kéthetente összeülős barik leszünk), és emiatt nem mer semerre se lépni. Erre elkezdett sírni, meg azt hajtogatni, hogy nagyon szeret. Ölelgettem, amíg abba nem hagyta, de közben megkértem, ne mondjon semmit - valahogy már nem érzem értelmét a sok szövegnek. Én már mindent elmondtam, ő meg összevissza beszél - szerintem.

Aztán most chatel, meg én is chatelek.

Nem nagyon vagyunk el. Egyik nap rossz kedvem volt emiatt a chat-téma miatt, Pukkancs kérdezte is, mi a bajom. Amikor elmondtam, közölte, hogy hiába várom, hogy ne chateljen a lánnyal, mert nem fog nekem "becsicskulni". Pedig nem várok ilyet, csak elmondtam, mi a bajom. Nem vagyok az a lehetetlen dolgokat elváró típus, de végül is minek hülyülünk itt egymással, ha ennyire ragaszkodik a randipartneréhez? Aztán elkezdtem chatelni én is idegen emberekkel, és emiatt Pukkancs tegnap kész ámokfutást rendezett le nekem e-mailen keresztül az irodában, meg megint a fejemhez vágta, hogy nem csinálok semmit, kicsit se erőltetem meg magam, pedig ez annyira nem is helytálló (és ha alapjáraton nehezen önt el a szenvedély, hogy lenne esély rá ilyen körülmények között?) Mindenesetre e-mailezgetés közben azt éreztem, hogy ez a kapcsolat így eléggé fojtogató lesz, úgyhogy megint mondtam, hogy inkább hagyjuk egymást. Aztán előadta, hogy többet nem chatel a lánnyal, mert amúgy is csak áltatja őt, de hát nem bírja ki, az előbb is közölte, hogy most "mobilozni" fog. És igazából az, hogy mást csinál, mint amit mond, sokkal jobban zavar, mint amit érez. Ilyenkor nagyon tudok rá haragudni... Megértem, hogy nem tud róla leszakadni. De akkor minek...? Nem nagyon hiszek én ebben az egészben. Idő kérdése, mikor lesz ennek vége, de ezt azóta tudom, hogy belevágtunk.

Néha történhetne valami jó is.

Függetlenül attól, hogy már nem érzek semmit Rú iránt, sokszor próbálom megfejteni a kapcsolatunk milyenségének okát, azt, hogy miért állt hozzám úgy, ahogy. És ahogy egyre több apró részlet felrémlik, egyre nagyobb idiótának érzem magam.

Valahol van egy saját szobám

Na és akkor ott van az ágy-téma Perditával...

Tavaly ősszel, amikor még úgy volt, hogy a bank elveszi a házat, Perdita ugye kiment anyához Angliába, nekem meg mindenki mondogatta, hogy ami kell a házból, azt vigyem el. Ez mondjuk nem volt egy értelmes ajánlat azok után, hogy meg lett mondva, mama miket akarna magával vinni a nappalinkból, no de mindegy. Ami nekem kellett, az az ágy, amin Perditáék addig aludtak, ugyanis az az én ágyikóm volt, az lett betéve oda még pár éve, amikor Holló és Rubik széttörték ugrabugrálás közben Perditáét. Mert hát nekem épp két ágyam volt, mert én akkoriban rendezgettem be a szobámat, és úgy döntöttem, inkább másik ágyat veszek (elég jól tudtam gazdálkodni a zsebpénzemmel, na). Na szóval ez az ágy kellett nekem, bár én mondogattam, hogy amíg Pongó ott van, nem kell szétszedni, nem fogom alóla kihúzni, hogy aztán a földön aludjon. De hát Pongó szétszedte, én meg keresztanyámmal elmentem érte, és most az albérleti nappaliban áll darabjaiban a falnak támasztva. Gondoltam, majd eladom, kelleni fog úgyis a pénz (habár kurva jó ágy, tudjátok, az a fekete "kovácsoltvas" az Ikeából, de hát sajnos nem vihetem magammal mindenhova). Na aztán ez a helyzet kínossá vált, amikor Perdita visszajött Angliából, és kisült, hogy egyelőre a ház se lesz elvéve. Volt némi bűntudatom miatta, de gondoltam, ez van, ilyenkor nem ártana velem jóban lenni, haha, de hát aki az e-mailjeimre se válaszol, ne várja, hogy visszaviszem neki az ágyat. Na de most, hogy múltkor találkoztunk, Perdita felbátorodott, gondolom, és megkérdezte, mennyiért árulom az ágyat, mert ő megszerette, és kell neki vissza. Mondtam, hogy ez így elég szar, hogy pénzért adom neki vissza, hogy néz már ez ki, miért nem vesz inkább újat az Ikeában. Persze aztán kisült, hogy az Ikeában már röhej árak vannak, kis fos ágyért elkérnek százat, meg ilyenek, ahhoz képest az én ágyam harmincért meg tényleg elég jó.

Nem is ez a lényeg tulajdonképpen, hanem hogy másnap írtam neki - ha már ilyen jóban lettünk -, hogy ne költözzenek át az én szobámba, mert az az enyém, és szeretem, és igényt tartok rá. Erre Perdita megkérdezte, hogy „Miért? Visszajöttök?” Azt válaszoltam, nem biztos, csak jó tudni arról, hogy ha baj van, van hová mennem. Lezártuk annyival, hogy oké, másnap viszont rám írt megint, hogy ha hazamegyünk, mikor megyünk, mert akarja tudni, és sokat gondolkodott ezen. Kérdeztem, fél-e, hogy hazamegyek vagy most mi van. Erre olyanokat írt, hogy igen, fél, mert végre jóban vagyunk (ja, már harmadszorra chatelünk az évben), és eszébe jutottak a veszekedések, meg a rossz szokásaink, hogy például eláztattuk mindig a fürdőszobát (erről is tudnék írni, de már minek), és hogy minden cuccunk külön volt, wc papír is, meg öblítő is, és hogy ez nekem így jó volt-e, mert neki nem, és nem akar megint ilyenek miatt veszekedni. De persze menjünk haza nyugodtan.

Nehezen álltam meg, hogy ne zárjam le azzal a beszélgetést, hogy kurva nagy kudarc lenne hazamenni.

Bár azért hiányzik a szobám és a madárcsicsergés...

Szóval továbbra se tekintem opciónak a hazatérést.

Fostaliga

Nem tudom, mi történik a világgal, de harmadik hete sötétben kelünk, ami azért fura egy kicsit, mert három hete még nagyban nyár volt. Aztán azt se értem, mitől purcanok ki, mire hazaérünk, de kb. rögtön el tudnék aludni. Szar a hangulatom is, hétvége óta kb. semmit nem javult, de azért erőltetem a mosolygást, hogy ne én legyek a fekete aurájú emós picsa, akinek semmi se jó, és semmin nem tudja túltenni magát.

De az a baj, hogy tényleg nem tudom túltenni magam, úgy érzem, hogy csak alázom magam. Pukkancs tegnapelőtt kérlelt, hogy segítsek valami lezárós üzenetet írni a csajnak, és hát mondtam, hogy engem ezzel hagyjon, nem az én dolgom. Aztán mondott valami olyat, hogy: „Kár, hogy nincsenek barátaim, akik segítsenek”, és ez azért kurvára nem esett jól. Aztán persze mondta, hogy csak mérgében mondta, de én valahogy igaznak éreztem... És az volt a legmókásabb az egészben, hogy miután nagy nehezen lediktáltam neki valamit, elkezdtek chatelni. Akkor már végképp nem értettem, mi a lógecit akarjuk ezt erőltetni... Mondtam is Pukkancsnak, hogy ez így nekem szar, nem érzem őszintének az egészet, nem tudom elfelejteni a szombatot („Miért, nem voltunk együtt”), barátoknak nagyon jók vagyunk, de ez a kapcsolatosdi eddig egy nagy fos (pont ezekkel a szavakkal mondtam), meg hogy tök mindegy, milyen minőségben vagyok mellette, akkor is a lánnyal akar chatelni, max ezentúl barátkozás címen. Most is, miközben írom ezt a bejegyzést, vele chatel egyébként, és képes azt hinni, hogy csak amiatt van szar kedvem, mert elégedetlen vagyok az életemmel (két napja sűrűn feljött ez a téma az ő részéről is). Megtiltogatni nem fogok neki semmit, az már végképp röhej lenne. Magától nem jut eszébe, így jártam, bár nem tudom, változtatna-e bármin is a dolog. Mindegy, elvileg még mindig járunk, mert le lett zárva a téma annyival, hogy ne csináljam már ezt, mert ő engem szeret.

Múlt héten, amikor nagyon chatelt a lánnyal, felregisztráltam egy társkeresőre, mert Pukkancs egyszer azt mondta, sokan csak azért vannak fenn, mert beszélgetni akarnak. Hát, gondoltam, én is csak azért akarok felmenni, hátha valaki eltereli a figyelmemet. És így a beszélgetések miatt megint eszembe jutott, miért is töröltem (még) magam facebook-ról... Mert egyszerűen nincs mit mesélnem magamról, amit meg van, azt jobb, ha elásom a föld alá, mert szégyen az egész. Volt egy gyerek, akinek olyasfajta humora volt, amit én szeretek, de ez a beszélgetés is véget ért ott, hogy megkérdezte, mit szoktam otthon munka után csinálni. Inkább vissza se írtam. Mondjuk eleve megölte bennem azt a csepp érdeklődést is ezzel a kérdéssel. Ki nem szarja le, ki mit szokott munka után csinálni.