Tindi

Tegnap este annyira vágytam már egy tartalmas beszélgetésre, hogy majd' megőrültem. Olyan fura ez, nem értem az ismerőseimet se, például Ikének se, anyának se megy, hogy összetett mondatokban kommunikáljon. Mintha egyre luxusabb lenne az emberek érdeklődése vagy nyitottsága. Felmentem valami random chatre, de ott se találtam olyan embert, aki össze tudott volna kaparni egy összetett mondatot, vagy akár csak egy minimálisan is őszinte vagy szimplán érdekesebb gondolatot. Ilyenkor úgy érzem magam, mintha tüzijáték menne a fejemben, és nagyon szeretném felnyitni a koponyámat, hogy más is láthassa a fényeket.

Bánatomban felmentem tinderre. De nem a tinderre lenne most szükségem (meg arra sose)... Úgyhogy csak söprögettem mindenkit balra.

És ott van ő, komoly kapcsolatot keres, és olyan emberekkel pózol, akikről nem is tudtam, hogy léteznek. Mintha egy mindenre nyitott, normális ember lenne tele barátokkal. Még olyan képet is kirakott, amin nem feketében van...!

Hát... Nem mondom, hogy meglepődtem azon, hogy belefutottam tinderen. Azt se mondhatom, hogy elszomorodtam, mert vele kapcsolatban mindig szomorú vagyok.

Hát mindegyke.

Idill

Azon olvasók között, akik az eddigi augusztusi hírek után még egy baba eljövetelét tippelték, kisorsolunk egy arcra ragasztható műmosolyt!

Fura, hogy Rú anyja így megírta nekem, nem tudom. Szerencsére ezen már nem sírtam el magam, lehet, az elmúlt két hét hírei már megedzettek. Vagy mert Rú már tényleg régen történt, és tényleg sikerült feldolgozni. Vagyis régen nem történt, haha.

Meg mert az első gondolatom az volt, hogy itt valami tökre nem stimmel. Rú felnőttként sose akart gyereket "ebbe a szar világba", erre pont egy olyan csajtól vállal be, aki mentálisan beteg...? Mármint amikor legutóbb átmentem Rú anyjához, azt mondta, semmilyen kapcsolata nincs a lánnyal, mert az max karácsonykor megy át hozzájuk látogatóba, és nekik, Rú anyukájának és apukájának is ki van adva, hogy nem mehetnek át hozzájuk. Merthogy valami random hisztirohamos betegsége van a csajnak, apróságok ki tudják zökkenteni, és akkor vége a világának (nem értettem semmit a dologból, faszságnak tűnt, pláne, hogy amikor ezt mesélte, ők épp nyaralni voltak).

Visszaírtam, hogy gratulálok. Mert nem tudtam, hogy ilyenek tudatában mit lehet írni azon kívül, hogy de hát miért.

Ma meg írt megint, hogy kidobták Rúékat az albiból, és két hetük volt eljönni, merthogy valami volt a papírokkal......... És hogy most Rú "egy ideig" otthon lakik, és a csaj is otthon lakik a sajátjainál.

Most az a gif jutott eszembe, amin a szőke hajú, kilógó fogú kislány nézeget ide-oda.

Rám írt Rú anyukája, hogy Róka, olyan mesélni valóm lesz, hogy csak na. És mellé rakta azt az emojit, amelyik eltakarja az arcát, de azért kiles az ujjai között, mintha horrorfilmet nézne.

Kérem, tegyék meg tétjeiket.

Szófisifosi

Álláshirdetés Start up céghez

Amúgy olyan klassz vállalkozásöteletem támadt reggel, szerintem rommá kereshetném magam belőle, de nem értek a kivitelezéshez, cápaműsorba meg tutira el nem megyek.

Unatkozóprogramozókjelentkezésétváromakikingyenmegcsináljáknekemadolgotésaztánegyüttnyerészkedünkavégtelenségigköszönöm.

Vagy lehet, írnom kellene annak a körmös csávónak, aki állítólag osztogatja a pénzét, cserébe csak pózolni kell vele, hogy az instakövetői is lássák, milyen jótét lélek. Lehetne a befektetőm, mert szerintem több tíz millácska kellene.

HAHAHA HAHAHA HA HAHA HAHAHA HAHA HAHA HAHA stb.

Könyvborító

Írtam hétvégén egy másik borítótervezőnek. Ma visszaírt. Alsóhangon 190 000 forintért tervezi meg nekem a borítót. Bevallom, ilyen árra legrosszabb esetben számítottam csak, amúgy 80-120 közöttre tippeltem a dolgot. Szerintem klassz, amit csinálnak, meg művészet, és fontos is, hogy egy könyv jó borítót kapjon - de úristen, 190 000 forint. Ezen még ücsörgök egy kicsit.

Ha arra gondolok, amit a valódi név vs álnév dilemma szül bennem, fordul egyet a gyomrom.

Pedig hát nem ártana tudni, milyen nevet kellene rátenni arra a borítóra. Még az ISBN számot se voltam képes berendelni emiatt, mert kb. második hete rajtam van ez a befosós állapot. Pedig szeretném megadni a kis szomi Rókának ezt az egészet, hogy felviduljon, nem szabadna ennyit gondolkodnom. Nem is a 190 000 forinttal van bajom, hanem hogy nem tudom, érdemes-e ez a történet arra, hogy borítót kapjon. Néha úgy érzem magam, mintha egy lecelluxozott kartondobozban kuporognék.

Ráírtam ma Sztomakékre, hogy sikerült-e belekezdenie a regénybe (mert ugye péntek este azt mondta, hogy másnap el is kezdi), de csak annyit írt vissza, hogy nem, mert most tanfolyamot csinál. Nyöh... Okéé... Tudom, nem csak én létezek, de az ilyesmi olyan... olyaan... kínos...? Szóval hogy egyik nap úgy érezte, rögtön lesz is rá ideje, és három nappal később már úgy van vele, hogy túl elfoglalt még csak ránézni is. Vagy ez ugyanaz, amit a legutóbbi fiúm csinált? Mire sokadjára kérdeztem meg, belekezdett-e abba a kis mesémbe, amit úgy szeretek, kinyögte, hogy igen, de szerinte nem valami jó, úgyhogy képtelen továbbjutni az első fejezeten...?

Perditát is hiába kértem amúgy, hogy olvassa el ezt a mostani sztorit. Perditára, mivel a nővérem, többször is rá mertem írni emiatt, hogy: „Na elkezdted?” „Na elolvastad már?” „Fontos lenne a véleményed.” „Na?” „Na? Naaa?” De nem, úgyhogy feladtam.

Nem is tudom, eddig kikkel sikerült elolvastatnom... Pukkancs, Pukkancs exe, Pukkancs egyik barátnője, Pukkancs húga, Ike és anya. Kemény hat emberke. Tetszett nekik, és abból, ahogy írtak/beszéltek róla, tudom, hogy tényleg tetszett nekik (Pukkancs húga volt az egyetlen, aki rövidre fogta a dolgot, és csak annyit írt, hogy: „Jó volt, tetszett :)”, haha, de legalább elolvasta, na). De ez akkor is csak hat. Olyan, mintha azt az embert keresném, aki lealáz, mert egy szar véleményt előbb magamévá tudnék tenni, mint azt, hogy valami jót sikerült alkotnom.

Néha elképzelem, milyen lenne bedobni a file-t a chatgpt-nek, hogy írjon róla kritikát vagy ilyesmi, de uh, nem merem. Egyrészt mert tuti elraktározná magában, és az tök rossz érzés lenne, másrészt... fosnék, hogy a véleményével megölné a lelkemet is.

Szomi vagyok, hogy nem tudok ezekről senkivel beszélgetni. Véleményre és bátorításra lenne szükségem, vagy legalább minimális érdeklődésre. Vagy az írás is ilyen? Mármint hogy ilyen magányos dolog? Vagyis tudom, hogy igen, magányos dolog, ez nem az a hobbi (hobbiiii...), amiről az emberek lelkesen szövegelnek egymásnak - asszem, szerintem. Na de mások, akik köszönetnyilvánítást írnak a könyvük végébe, honnan tudnak kétoldalnyi nevet leakasztani?

Bevallom, ebben az illusztrátor srácban egyelőre az tetszik leginkább, hogy egyáltalán megtaláltam meg hogy visszaírt. Nézegettem a portfólióját, és egyáltalán nem ilyen stílust képzeltem el borítónak, hanem valami letisztultabbat, minimalistát. Az ő stílusa viszont olyan, ami olyankor tetszik nekem, amikor unalmamban rajzokat nézegetek meg skicceket, és akkor kitalálom, hogy jaj, ezek nagyon jók, én is rajzmester leszek. De közben meg látok kapcsolódási pontokat a témáival, és lehet, hogy ebből valami nagyon jó is kisülhet, csak a kedvemért sötétebb színeket kell akkor használnia.

Ja és amin meglepődtem: a brief mellé kérné a szöveget is, hogy "megragadhassa a történet esszenciáját". Ez azért eléggé szimpatikus, mert nyilván nem tartozik a "munkaköri leírásába", hogy elolvasson egy komplett regényt azért, hogy borítót tudjon neki tervezni. Van a Brief dolog, aztán annyi szokott lenni.

Viszont vagy hat hétig tartana a munka, szóval jaj, az már október, és még sehol nem tartok, le kell ülnöm magammal megbeszélni, hogy mit miért és hogyan akarok, és fel kell magamat bátorítanom. Minél tovább tökölök, annál jobban kitolódik a dolog, pedig szeretném még december előtt letudni az egészet.

Még mindig kakicafat a lelkem

Vicces, milyen váratlanul tud rám törni a rossz kedv - egyik percben még nevetek, és semmi negatív gondolatom nincs, a következőben pedig meglepődöm, amiért ezek a könnyek ott ácsorogtak sorban, hogy végre kibuggyanhassanak.

Kérdeztem pár napja anyát, mi van Perditával, mert mióta lett ez az angol fiúja, annyi kapcsolatom sincs vele, mint eddig. Anya annyit írt vissza, hogy nem mondhat semmit, mert aztán meg lesz fojtva. Ebből arra jutottam, hogy a srác biztosan megkérte Perdita kezét. Asszem, úgy kb. két hónapja találkoztak először, és azóta összesen háromszor, de elvileg eléggé dúl a love. És hát ugye a srác kint él, de nagyon együtt akarnak lenni, na és hogyan - szóval a logika azt diktálja, össze kell házasodni.

Ma találkoztam anyával munka után, beültünk a Mekibe egy órácskára. Aztán kérdeztem, hogy: „Na mi van Perditával, megkérte a srác a kezét?” Anya meg nevetett, hogy: „De nem tőlem tudod!” Örülök, ha Perditának ez olyan jó marad, mint amilyen most. Nem fogok ítélkezni se, vagy belegondolni rossz dolgokat, mert végül is a távolság szerintem alapjáraton felgyorsít egy párkapcsolatot, legalábbis nem kényelmeskednek benne olyan sokáig a felek, ha tényleg együtt akarnak lenni. Azt hiszem, semmivel nincs kevesebb esélyük, mint azoknak, akik évek után házasodnak össze.

De azért elszorult a torkom egy pillanatra, mert az jutott eszembe, hogy Perdita ki se lépett a lakásból, nem kellett tepernie ezért a fiúért, és ez a fiú hajlandó vele máris ekkorát lépni - én meg annyit se tudtam elérni a fiúmnál, hogy igent mondjon nekem egy békésszentandrási nyaralásra, eljöjjön velem az Amadeusra vagy vegyen nekem egy tulipánt, pedig olyan sokszor megkérdeztem viccből, mikor vesz nekem tulipánt. Szóval ez jutott eszembe, de vissza tudtam nyelni a könnyeimet. Utána jöttek egyéb témák, úgyhogy kijöttem ebből a hangulatból.

Aztán később valami kapcsán megjegyeztem, hogy: „Emlékszel még az exkollégámra, akivel néha csókolóztam? Kisbabája lesz.” És bár vidáman mondtam, aztán egyből belesírtam a saját nevetésembe, mert megint csak az jutott eszembe, hogy emberek, akik megbántanak másokat, milyen simán élik tovább az életüket. Mondjuk Rén legalább bocsánatot kért nagyjából.

Anya mondta, hogy sajnálja, hogy ennyire magányos vagyok, meglátom, majd akkor jön a szerelem, amikor nem számítok rá. De én nem szerelemre vágyom... Csak egy bocsánatra... „Sose várd egy férfitól, hogy bocsánatot kérjen.” Tudom, nem szabadna várni.

Miért vágyik az ember bocsánatra? Miért van szüksége erre ahhoz, hogy hamarabb túl tudjon lépni? De igen, olyan, mintha a sérelmek és a megbocsátás között ott kellene lennie egy bocsánatkérésnek. Legalábbis az ember ezt hiszi, de közben ugye nem mindig adott ez... De mégis, az ember éveken át képes szomorkodni, ha nem kérnek tőle bocsánatot. Például ebben a Koreai tragédiákban is az első sztori vége arról szólt, hogy senki nem kért bocsánatot, és az emberek, akik sérültek, még évtizedekkel később is csak egy kurva bocsánatra vágytak. Na majd mindjárt megkérdezem a pszichológusomat, Dr. ChatGPT-t, hogy miért van ez.

Tudom, én hajtottam el végül a fiút, de mégis ugyanazt éreztem, amit a szakításainkkor. Hogy neki ez túl nehéz, úgyhogy kihátrál belőle, elengedi a dolgot, ennyiben hagyja. Valójában nagyon zavar, hogy nem érti, mi bajom. Hát nem egyértelmű? Túl sokszor mondtam már el... Valahogy el kell jutnia az agyamig, hogy ezt magamban kell megoldanom. Magamtól kell megbocsátanom akkor is, ha ő nem kéri, mert nem érzi, hogy bántott volna. Azt tudom elképzelni, hogy nem csak rólam alkotott eszményi képet, hanem saját magáról is, és amikor "kritikát" fogalmazok meg, akkor az számára olyan, mintha egy tükörsima felületű tóba téglát dobnék. Azon ő mindig nagyon megrendül, mintha a bántásokat egy tök másik énje követte volna el.

Tényleg egész nap vidám voltam, és egész múlt héten is, de most picit azt érzem, hogy bebújnék az ágyamba, és napokig csak aludnék. Nem baj, legalább a héten már csak holnap megyek dolgozni.

Ezen a héten jár le a próbaidőm.

Megnéztük Pukkanccsal Netflixen a Koreai tragédiákat. Pontosan nem értem a pszichológiáját annak, hogy emberek miért néznek meg maguktól ilyen dolgokat, de majd utánanézek. A harmadik történetet tartottam amúgy a legérdekesebbnek. Mármint érdekes volt, hogy nem bontották ki a pszichológiáját az esetnek.

Júj nagyon csúnyán elszabadultam a Temun, vissza kellett utalnom a félrerakós számlámról a rendesre, hogy ki tudjam fizetni a kis ajándékaimat. De hát most volt a szülinapom!

- Egy fityulám sincs, és még csak tizenhetedike van! - csodálkozott kacagva a lány, aki a fizetésének egyik felét eltaxizta, a másikat pedig a patikában verte el.

Bibike

Meg akartam mutatni nektek a bibimet - csináltam magamról ilyen lelkesen vigyorgós képet, mint aki a depresszió reklámarca -, de gondoltam, túl erős lenne felrakni egy fotót a karom állapotáról, ezért megkértem a chatgpt-t, hogy alakítsa át nekem animés stílusúra. Visszaírt, hogy mivel a képen önsértés nyomai látszanak, tilos eleget tennie a kérésemnek.

Voltam is ma a patikában kötszerért, hogy a munkában eltakarhassam a dolgot. Felvillantottam a karomat az eladónak, és direkt vidáman mondtam, hogy: „Sok-sok kötszert szeretnék, hogy ezt el tudjam tüntetni.” Nem kérdezett semmit, egyből besietett a raktárba, úgyhogy leszűrtem, hogy azt hiszi, megvagdostam magam. Kb. két perccel később, amikor valahogy kisült, hogy ezt a macskám csinálta, be is vallotta, hogy azt hitte, rossz napom volt, és én tettem ezt magammal. Mondjuk ha ezt én tettem volna magammal, véraláfutásokkal együtt, akkor szerintem eléggé be kellene dugni engem pár hétre a pszichiátriára, mert ilyen vaskos vágásokat nem pengével, hanem vajazókéssel csinálhattam volna, de úgy, hogy akkor teljes idegből és teljes elhivatottsággal.

A legjobb, hogy a péntek reggeli doki valami piros fertőtlenítő cuccot kent az egész karomra (viccelődött is, hogy ide egy teddy henger kéne, én meg nagyon elkezdtem rajta nevetni), és már kétszer próbáltam meg lemosni magamról, de nem sikerült, kb. mintha beitta volna a bőröm. Úgyhogy a karmolásaim konkrétan pirosan virítanak, mintha még mindig frissen véreznének, úgyhogy az is odanéz, aki amúgy nem az a megbámulós fajta.

Mindenféle

Múlthét hétvégén még váltottam néhány egy-kétmondatos e-mailt a fiúval. Én írtam neki, mert mosogattam, és közben olyan mérges meg szomorú lettem, hogy elkezdtem sírni, és azt éreztem, hogy nem akarok magamban ennyi olyan érzést, ami hozzá köthető, miközben nincs is köztünk kapcsolat. Megkérdeztem, akkor is érdekli-e, mi van bennem, ha nem tetszik majd neki, mire írta, hogy mivel szeretné, hogy feloldódjanak ezek a rosszak, igen. Meg is írtam a kis fogalmazásomat, de közben rájöttem, hogy ennek semmi értelme - részletesen soroltam minden sérelmememet, amiket úgyse tudott volna kimagyarázni, úgyhogy valószínűleg csak védekezésbe vagy támadásba taszítottam volna, és egyikre se voltam kíváncsi. Megírtam neki végül, hogy mégse küldöm el inkább, amit írtam, haragszom rá, meg vagyok bántva és nem bízom benne, úgyhogy majd az időre hagyom a dolgot, ő meg ebbe beletörődött egy-két mondatban, és azóta nem beszéltünk. Azóta nem is fantáziálok róla, mert azt hiszem, benne tényleg volt egy eszményi kép rólam, és amikor kiderült, hogy az a fantáziájában szereplő Róka valójában haragszik rá és nem bízik benne, már nem akart megküzdeni egy esetleges barátságért, amire én egyébként nyitott lennék, de nem így, hogy még mindig menekül a felelősségvállalás elől. Azt gondolom, úgy van vele, nem éri meg a fáradságot a dolog, és nem fog olyan emberbe energiát feccölni, aki jelenleg nem tartja őt valami jó embernek. Ha tényleg valami személyiségtorzulása van, úgyse én leszek az, aki előrelendít benne bármit is.

Ami Rént illeti, vele kb. két nap alatt purcant ki a beszélgetés, valahogy nem éreztem már semmit közben, nem voltam rá kíváncsi. Tény, hogy az én fantáziám is rendesen ütközött a valósággal. De szerintem a lehető legjobban alakult a dolog, mert így legalább mindkét pasikámmal kapcsolatban leomlottak az illúziók, és tovább tudok lépni, blablabla és stb. Szerintem sokat segített, hogy már csak annyit is leírhattam a fiúnak, hogy mit érzek, még ha végül nem is fejtettem ki, hogy mit miért. És a reakciója is segített, az, ahogy rám hagyta.

Szerintetek az emberek tudják egymást érezni, ha kölcsönösen gondolnak egymásra? (Vagy ezt már kérdeztem?) Most nem érzem őt egyáltalán.

Hétfőn még kicsit nyomi voltam mondjuk (amúgy aznap lettem harmincnégy, de azon kívül, hogy Pukkancs főzött nekem gombapörit, nem nagyon ünnepeltük, bent az irodában se mondtam el, nem nagyon éreztem a dolgot), de aztán napról napra egyre jobb kedvem lett, szerintem én jártattam bent az irodában a legtöbbet a számat, és akkor is meséltem, ha nem kérdezett senki.

Múlthéten jött sms a Foxposttól, hogy egy fiú a Csíkos Hollóról feladott nekem egy csomagot. Annak idején többször bepróbálkozott, aztán mondtam neki, hogy vagy barátok legyünk vagy semmik, mert van barátom. És amikor barátkozás közben is bepróbálkozott, hirtelen nagyon elöntött a hidegség, és megírtam neki két mondatban, hogy többet ne keressen. Valószínűleg megjegyezte a szülinapomat, mert emlékszem, egyszer egy Csíkos Holló utáni kocsmázás alkalmával megbeszéltük páran, ki mikor született, és ő is Oroszlán volt meg INFJ, meg ő is írt történeteket, szóval nagyon megtetszettem neki. Na mindegy, arra jutottam, hogy nem veszem át a csomagot. Valahogy rossz érzésem van vele kapcsolatban, egy Csíkos Hollón történt dolog miatt is arra jutottam, hogy vele vigyázni kell, mert a látszat ellenére van benne valami intő.

A munkában egész héten helyettesítettem a menedzser csávót, és majdnem kihúztam a hetet anélkül, hogy akár csak egy szállítás is elromlott volna, de hát szállítmányozásban csoda, ha az ember kihúz úgy egy hetet, szóval annyira nem izgat, szerintem nagyon ügyes voltam, sok olyasmit csináltam, amit azelőtt sose, és egész héten bőven volt dolgom. A tulajon viszont megkérdőjelezhetetlenül látom, hogy a másik fiúért van nagyon oda, pedig ő tök bepánikolós, és a héten velem számoltatott ki valamit, mert ő még mindig nem tanulta meg, hogyan kell különböző méretű csomagok helyfoglalását kiszámolni (mondta, hogy neki mennyi jött ki - eléggé eltévedt -, aztán ránézett a rajzomra, és összemorcolt szemöldökkel, bólogatva megállapította, hogy aha, igen, ő se tudta volna jobban megoldani), és olyan durván bestresszelt a héten egy munkán, hogy végül a tulaj oldotta meg helyette, a srác teljesen kivonta magát a megoldásból - és amikor kiment ebédelni, a tulaj megkérdezte tőlem, mivel tudnám a srácot tehermentesíteni. Egy kolléganőm mondta később, hogy ezen azért eléggé összenézett egy másik kolléganővel. Asszem, nem szeretek nemet mondani ilyen helyzetekben, de most tényleg így ránéztem a tulajra, és annyit mondtam, hogy de hát nekem is van dolgom, mindent bevállalok, amit tudok. Nem azt szeretném, hogy értem legyen oda a tulaj, hanem hogy lásson engem is... De én panasz nélkül dolgozom, önállóbban, gyorsan és csendben (mármint jóval kevesebbet kommentálom, amit csinálok), ezért gondolom, úgy tűnik, mintha kevesebb energiát tennék az egészbe. Ezt tapasztaltam amúgy más helyen is - az a fiú, aki hisztizett (amúgy pont Kol volt az), az, aki mindenkinél hangosabban volt önérzetes, mindig többet ért a tulaj szemében. Na meg egy másik új kolléga, aki huszonöt éves, tehát esélytelen, hogy több tapasztalata legyen, mint nekem, elárulta a fizetését (magától), és neki a próbaidős fizuja annyi, mint amennyi az enyém lesz a próbaidőm leteltével. Mostanában elkezdtem semmit érő, apróságokra beváltható zsetonként gondolni a pénzre, ezért már nem tudok kiakadni, de azért ilyenkor érzek magamban egy kis megvetést a munkáltatók iránt, amiért ennyivel többre értékelik a férfiak munkáját, mint egy nőét.

A regénnyel jóval kevesebbet foglalkoztam a héten, persze minden nap javítgatom, de már nem olyan időhöz kötötten és görcsösen. Ebben az is benne van, hogy kicsit unom már a sztorit, most tartok nem tudom hanyadjára a tizenkettedik fejezetnél (talán ötödjére olvasom újra az egészet?), meg ahogy közeledek a cél felé, egyre parásabbnak érzem megjelentetni, félek, hogy nem elég jó, hogy nem vagyok elég jó. A borítótervező srác másodszorra se írt vissza, pedig a weboldalán az van, hogy magánkiadásra is tervez, velem meg szimplán szóba se áll, pedig most aztán nagyon lényegre törően csak árajánlatot kértem be, és semmi plusz szövegelésem nem volt. Úgyhogy ezennel elengedem őt - sajnálom, pedig tetszik a stílusa. És még mindig ott tartok ezzel, hogy megsaccolni se tudom, milyen áron tervezne nekem bárki is borítót. Persze biztos vagyok benne, hogy száz másik borítótervező is fel tudná kelteni az érdeklődésemet, ha megtalálnám a gyűjtőhelyüket...

Nézem Netflixen a Virgin Rivert már pár éve kisebb-nagyobb kihagyásokkal, főként a környezet miatt, amiben játszódik. Olyan gyönyörű helyen élnek a szereplők, hogy ahányszor valami szép van a háttérben, hegyek, folyó, erdő, úgy elönti a szívemet a gyönyör és boldogság, hogy egy másodperc töredékéig sírhatnékom támad az örömtől. Annyira sétálnék én is ott! Az ötödik-hatodik évad még jobban is tetszik, mint az eddigiek, érzelmesebbek, plusz még a hetvenes évekbe is visszatekint kicsit, én meg szeretem az ilyen kis hippis dolgokat.

Penny csütörtök este szétkapta a karomat. Ijesztő volt, mert olyan erővel csimpaszkodott rám, hogy nem tudtam leszedni magamról, szerintem végül ő engedett el. Bedobtam a macskaszállítóba, hogy bezárjam, amíg lenyugszik, erre közben kiesett a macskaszállító ajtaja. Ilyenkor para, hogy ott guggolsz, szenvedsz vele, és közben nagyon közel van az arcodhoz. Végül eszembe jutott a macskaszállítót a falnak fordítani, így a fal helyettesítette az ajtót. Közben felfedeztem vércseppeket a padlón. Csinált már rám csúnya karcolásokat, de eddig ez viszi a pálmát, több centis bőrcafatok lógtak a karomról, amiket remegő kézzel tépkedtem le magamról. Lemostam a vért, és kb. leöntöttem betadinnal a karomat, de olyan mély karmolásokat és foggal vésett karcokat is találtam, és olyan csúnya látvány volt az egész, hogy már csak azért is mentem be végül a traumatológiára, hogy be legyen kötve, és másnap ne égjek a kollégáim előtt. Taxival mentem el a kórházig, hogy a buszon se bámuljanak. Az orvos annyit mondott rá, amikor meglátta, hogy: „Azt a kurva... Úgy basznám falhoz, hogy...” Bekötözték az egész alkaromat, közben Pukkancs is csatlakozott hozzám, mert a környéken mosogatott másodállásban, aztán szereztünk nekem antibiotikumot, és hazataxiztunk, mert már rohadt késő volt. Éjjel aztán nem aludtam semmit a fájdalomtól, az egyik fognyom úgy fájt, mint amikor véraláfutásos az ember bőre, és megnyomkodja magának (amúgy tényleg belilult). Mondta a doki, hogy másnap reggel fél kilencre menjek vissza kötéscserére, és bár először azt mondtam, próbaidős vagyok, úgyhogy majd csak este jövök, végül reggel írtam a kollégáimnak, hogy széttépett a házi pumám, úgyhogy majd tizenegy körül érkezem. Érdekelt, mi van a kötés alatt, begyulladt-e, le kell-e vágni a karom. Szóval tegnap reggel is már bent ültem a kórházban, negyed kilenckor azt mondták, kilencen vannak előttem, de ne aggódjak, mert csak szurira meg kötéscserére jött mindenki, hamar lemegy majd a sor. Ehhez képest háromnegyed tizenegykor jöttem el, miután három perc alatt kicserélték a kötésemet. Az utsó egy órában egyébként már fontolgattam, hogy lelépek a fakkba, mert próbaidősként nem akartam ennyit késni, pláne, hogy helyettesítek is, és a hétfői gyűjtős járatot se raktam még össze, de ahogy nézegettem a várakozókat, felfedeztem köztük egy újat - és nagyon hasonlított Sztomakékre, a középsulis barátnőmre. Jól meg kellett vizslatnom, mire arra jutottam, hogy ez tényleg ő, egyből oda is pattantam mellé, és az utsó fél órában vele dumcsiztam. Tök jól elnevetgéltünk, gyorsan átbeszéltük a munkát meg a szerelmi életünket, aztán telefonszámot cseréltünk, és abban maradtunk, hogy ősszel megpróbálunk összehozni egy osztálytalit. Utána betaxiztam a munkába, mert elég messze voltam a helytől, plusz pótlóbusszal kellett volna mennem a negyven fokban. Mindenesetre nagyon feldobott, hogy összefutottam Sztomakékkel.

És este amúgy rá is írtam Viberen, hogy szeret-e még olvasni, mert írtam egy regényt, de nincs kivel elolvastatnom... Visszaírt, hogy persze, küldd, régen is jól írtál, holnap el is kezdem olvasni (aww, nem is emlékeztem, hogy olvasott tőlem bármit is). Szóval most izgulok! Éjjel többször is felébredtem a fájdalomra, és egyszer eszembe jutott, hogy úristen, Sztomakék el fogja olvasni a regényemet, és vajon mit fog szólni, vajon szarnak vagy jónak fogja-e tartani (szerintem ez a két véglet lenne az olvasótáborban), és úgy felgyorsult a szívverésem, hogy ihaj-csuhaj. Na, hát így állok a regénnyel. Amúgy most arra hajlok, hogy álnévvel fogom kiadni, majd ha eszembe jut írni róla, leírom, miért.

Bent amúgy a munkahelyemen az egyik kolléganő megkérdezte, szoktam-e facebookra posztolgatni, csak mert az e-mailemben írói vénát vélt felfedezni. Mondtam, hogy van blogom, ott kiélem magam, haha (jólesett azért a kérdés, bár furi, hogy nem azt kérdezte, szoktam-e történeteket írni, hanem hogy szoktam-e posztolgatni).

Pennyvel amúgy nem tudom, mi lesz. Bevallom, most először néhány percen át elgondolkodtam azon, nem kellene-e elaltattatni, ahogy az állatorvosasszisztens javasolta, mert így tényleg nagyon nincs meg itthon a biztonságérzetünk, és már kezdem saját magunkra nézve is felelőtlennek érezni magam. De hát szeretem, basszus, most is az ágyamon gömbölyödik. Én tényleg azt látom rajta az ilyen támadásokkor, hogy egy nagyon békés állapotból csap át hirtelen abba, hogy ő most fél, és meg kell védenie magát, úgyhogy olyan hirtelenséggel támad, hogy nem lehet kivédeni. Aztán tíz másodperc alatt széttép, utána meg néz ártatlanul, mintha nem történt volna semmi. Szóval még csak az sincs, hogy utána órákig fél vagy ideges, hanem picivel később már ugyanúgy hempereg meg dorombol boldogan, meg alvás közben nyöszörögve nyújtózkodik, olyan aranyos. De olyan, mintha egyre erősebb lenne, hihetetlen - hát mondjuk van vagy hat-hét kiló, és nem azért, mert dagi lenne, hanem mert kis magas geci, meg minden. Szóval nem is tudom, valami koponya CT-re kell befizetnem, meg hormonvizsgálatra talán, hátha van valami a háttérben, és nem szimplán pszichopata szerencsétlen.

Szürke vagyok / Testem köd / Felhőként lebegek / Te holdként jössz / De mint nap hatsz rám / Megcsillanok / Megdagadok / Dörgök, villámlok / Nem látod esőm / Néma, csendes / Könnyfolyamom / Belém gázolsz / Tócsa vagyok / Napfény-lábad alatt / Szétloccsanok / Majd felszáradok / Ott voltam / S te nem is / Tudod / Lezajlok / Egyedül / Vigaszom a szél / Elvisz, elfúj / Esőillat száll / Feléd / Érzed belül?

Mások boldogsága

Tegnap késő este kaptam egy sms-t. Kedves volt, úgyhogy úgy döntöttem, erre fogok visszaírni. Már különben is úgy éreztem, hogy valami nem oké a gyógyulási folyamatommal, ezek az sms-ek nem hagynak továbblépni. Folyton fura a szívem, mintha lyukas lenne vagy mintha vízzel lenne teli, nem is tudom. Sosem nyugodt. És hajnalban, amikor Penny felébresztett, már nem tudtam visszaaludni, mert ezeken a dolgokon agyaltam. Egyébként még mindig sokszor ébredek arra, hogy elutasító monológokat fogalmazok. Azok alapján írtam már egy piszkozatot, hogy majd amikor úgy érzem, most kell visszaírni, akkor elküldöm. De mára beláttam, hogy az túl öncélú lett volna, hergelős, odaszúrós, és még ha őszinte is, nem szolgálta volna egyikünk érdekeit se. Már amúgy is tudom, hogy nem érdemes túl hosszúakat írni, harcolni azért, hogy a másik átérezzen.

Reggel sírtam a héven, míg az új, lerövidített válaszüzenetemet fogalmazgattam.

Napközben Rénnel üzengettünk. Nem volt flört, csak hülyéskedés. De aztán elmeséltem neki az álmomat, amiben megkérdeztem, szerinte boldogok lennénk-e egy alternatív univerzumban, és ő rávágta, hogy igen, de aztán azt mondta, most már mennie kell. Műszak végefelé leírta, hogy nemsokára apuka lesz. Már nagyjából fel voltam készülve erre a hírre, tegnap is gondoltam erre, de nem tudtam beleélni magam abba, hogy milyen érzés lenne, ha ezt tényleg elmondaná. Emiatt azt gondoltam, nem lenne rám különösebb hatással, örülnék neki, mert tudom, hogy már szeretett volna gyereket, aztán ennyi. De végül is rendesen koncentrálnom kellett, hogy ne sírjam el magam ott az irodában, ki is mentem a klotyóba kétszer, hogy visszanyeljem a könnyeimet.

Ez lenne a mások boldogsága?

Amikor elköszöntünk, megkérdezte, holnap is írhat-e még. Nem nagyon értem az ő működését, de asszem, a naivitásom 80%-át már úgyis kiölte belőlem az elmúlt három év. A maradék 20% naivitás az én esetemben felér másik százzal, úgyhogy ezen még dolgoznom kell. Mindenesetre ez ráébresztett, hogy ő számomra csak egy emlék, és nem tudok vele mit kezdeni. Nem ő az, aki érdekel, de ő az, aki mellett önmagam tudtam lenni, úgyhogy mindenképp pozitív tapasztalat, még ha egyben nehéz is volt a róla szóló időszak is.

Hazaérve elküldtem a legutóbbi fiúmnak az sms-t - találtam még 106 forintot a telefonomon. Amúgy két-három hete már ki tudom mondani a nevét, csak a blogos nevével vannak még nehézségeim.

Fáradt vagyok, és ezek a pasis dolgok megint megölték mára a lelkemet, és gondolni se tudok a regényre. Sokkal jobban kell vigyáznom magamra, különben ki fogok futni az időből. Nem érek rá depressziózni és újra meg újra működésképtelenné válni a bánattól. Azt hiszem, nem csak azért olyan fontos nekem a regény, mert kiskorom óta bennem van az a kis küldetéstudat, hanem mert... szeretnék már magamra büszke lenni. Érezni, hogy képes vagyok dolgokra... És nem csak az vagyok, akit ellökdösnek maguktól az emberek, és nem csak szomorúságból és könnyekből állok.

Bárcsak a legutóbbi fiú nyakába vethetném magam, hogy megvigasztaljon, amiért annyiszor megbántott. Beleülnék a törökülésébe, és a nyakába zokognám, hogy szeress, szeress, szeress, miért olyan nehéz szeretned? De az sms-ei alapján szerintem nem is sejti, mennyit szenvedtem attól a hullámvasúttól, amire folyton felültetett. Csak azt mondaná: „Most szeretnék inkább egyedül lenni.”

Annyira sajnáltam magam ma hazafelé, amiért két évvel ezelőtt Rén karjaiból a legutóbbi fiú karjaiba futottam épp... És úgy összességében hogy életem mindhárom szerelme folyamatosan úgy tartott maga mellett, hogy közben sorompót tartott közénk. Az egyik dugni nem akart, a másik vőlegény volt, a harmadik állandóan rettegett, hogy mi van, ha mellettem fog megöregedni. Emlékszem, a járásunk legelején azt gondoltam, milyen furcsa lesz, hogy most már fixen lesz egy fiúm, és a fiúm az én fiúm lesz, és nem másé, úgyhogy kedvemre csókolhatom, ölelhetem és mondhatom majd neki, hogy szeretem... És emlékszem arra is, amikor nagyon hamar elkezdett leesni, hogy a fiúm egyáltalán nem a fiúm, és nem csókolhatom kedvemre, mert alig van kedve találkozni is.

Ma engedélyezek magamnak egy zokogós napot, és korán ágyba dugom magam.

Olyan vigasztalhatatlannak érzem magam. Talán örökre így maradok.

Arról, hogyan varázsoljunk oda embereket

Ez egy klikkkkbét cím, és ugye most pár hétig nem akarok blogolni, de hogy ezt még gyorsan...!

Ma nagyon jó kedvem volt egész nap. Ugyanazt éreztem, mint amikor elkezdtem dolgozni ezen a helyen, szóval hogy ügyes vagyok, jó helyen vagyok, jó lesz ez; meg hallgattam azokat a számokat, amiket a Szexi Csodálatos Mindenkinek Kellő Róka-időszakban hallgattam. Gondolkodtam is, hogy mennyire jellemzővé vált, hogy felváltva fantáziálok két férfiról, amikor épp van időm, és hogy mennyire ég és föld az, amit kettejük emléke előhoz belőlem. Ha Rénre gondolok, folyamatosan mosolygok magam elé, ha meg a legutóbbi fiúmra, akkor egy utolsó vacaknak érzem magam. Jaj de nem mindegy, kinek osztogatjuk a csókjainkat, ejj!

Ma kicsit korábban eljöttem bentről, mert be kellett mennem az okmányirodába az új személyimért. Pótlóbusz volt a villamos helyett, és fejben épp egy újratalálkozást éltem meg, olyat, hogy véletlenül összefutok az utcán Rénnel (vele mindig csak ennyit képzelek el), és nem érünk egymáshoz, mert már ki tudja, miben van a másik, úgyhogy csak simán örülünk, váltunk pár szót, aztán szevasz, elúszunk egymás mellett, mint két hajó.

És hát nézek ki az ablakon, pereg előttem a kis kedves jelenet, erre az üvegen túl meglátom Rént, ahogy épp bemegy a benzinkútra fizetni.

Már alapból vidám voltam, de ez még inkább felvitte a véremben a mosolygós emojik számát, nevethetnékem támadt meg minden. Nem bírtam ki, dobtam neki egy sms-t a cégesemről (mert a saját telefonomra nem vagyok hajlandó költeni, úgyhogy azon sosincs se pénz, se mobilnet). Annyit írtam, hogy: „Láttalak a buszról, hah!” Azt hittem, nem mer majd visszaírni, mert mondjuk nem tudja, ki vagyok, és majd csak találgatni tud magában, hogy vajon melyik árny vagyok a múltjából, de végül is az előbb láttam, hogy visszaírt.

Mondjuk aztán eszembe jutott az az augusztusi izé, hogy régi fájdalmak újraélése, mások boldogsága, úgyhogy igazából egész augusztusban lapítanom kellene, nehogy valaki kitépje a szívecskémet.

Túl korán elérkezett az augusztus

Legközelebb, ha menstruálós hangulatomban vagyok, inkább csak egy felkiáltójelet fogok írni bejegyzésként, semmi mást. Pöppet bánom a legutóbbi bejegyzésemet, de hát ez van, néha a vérrel együtt az agybaj is elönt. Csütörtökön már másik emberként ébredtem fel, és a munkahelyi parák szertefoszlottak, amint kimásztam az ágyból (a kolléga feladatmegoldása pedig aznap dugába dőlt - ezt nem kárörömmel írom, csupán halkan nyugtázom).

Tervezek egy párhetes blogszünetet is (hátha kibírom), mert mintha csak ismételgetném magam, de azért ezeket a kis gondolatokat még gyorsan idebiggyesztem.

Ma azt álmodtam, hogy találkoztam a fiúval, és smaciztunk, de nem éreztem azt, amit kellett volna. Persze, gondolom, nagyon hülyének kellene lennem ahhoz, hogy hetvenhat szakítás után önfeledten, békével és biztonságban el tudjak merülni egy csókban. Mindenesetre érződött a fiún, hogy amúgy nem akar tőlem még csak barátságot sem, szimplán meg akart győződni arról, hogy még szóba állok vele. Ráadásul mellettem társkeresőzött, láttam a mobilján, hogy egy lány úgy köszönt vissza neki, hogy purr-purr. És akkor megint az a gondolatmenet futott le bennem, hogy három hónapnyi önmegtartóztatásom ment így kárba. Sőt, lassan már négy.

Vajon ő is szokott velem álmodni?

Azt tudom, hogy amikor jártunk, viszonylag sűrűn álmodott velem, általában mondjuk szexelőset. Egyszer viszont - ez még idén volt - arra ébredtem éjszaka, hogy nyöszörög. A mutatóujjammal addig simiztem az orrnyergét, míg fel nem ébredt, aztán elmesélte, hogy betörtek a házunkba, és miközben én két betörővel voltam összezárva, őt egy harmadik nem engedte fel a lépcsőn, pedig nagyon szeretett volna megvédeni, még a lépcső fakorlátjából is kiszedett egy darabot, hogy legyen fegyvere.

Na mindegy, KIT ÉRDEKEL.

Ma azzal a tervvel ébredtem, hogy újra kell írnom a harmadik fejezetet, de akárhogy ücsörögtem fölötte, valahogy nem láttam meg, hogyan kellene kivitelezni a dolgot. Végül csak kihúztam belőle két sehová nem tartó bekezdést, amik egy kicsit mindig irritáltak, a többit pedig annyiban hagytam.

Aztán visszatértem a tizenhetedik fejezethez, amit már egyszer átírtam, aztán meg újra, és ami után még mindig rossz érzéseim vannak, ha elolvasom. Picit ma is beleszerkesztgettem, kihúztam belőle két felesleges jelenetet (ma kíméletlen kedvemben vagyok), aztán újra és újra elolvastam az utolsó oldalait. Akárhogy szerkesztgetem, utána szarul érzem magam, és nem látom, min kellene változtatni. Bárcsak friss szemmel is elolvashatnám, mintha még sose láttam volna, mert úgy érzem, túl sokszor nyúltam már bele és olvastam el, ezért a különböző verziók összeolvadnak az emlékezetemben.

Az előbb, amikor már bezártam a Wordöt, és üveges tekintettel agyaltam ezen a kudarcérzeten, eszembe jutott, mi van, ha nem az a szar, ahogyan megírtam ezt a fejezetet, hanem az, ami történik benne. Ha belegondolok, tartalmilag ez a fejezet a legnyomasztóbb, ha valaki meg akarná fejteni, valójában miről is szól ez a regény, ezzel a fejezettel tudna leginkább közel kerülni az igazsághoz. No de nem tudom eldönteni, hogy ez van-e a háttérben, vagy csak nagyon nem stimmel valami.

Holnap vagy kövi hétvégén újra kell majd írni a tizenkettedik fejezet utolsó jelenetét, aztán... Készen vagyok? Jah nem, mert még hátra van nyolc fejezet, amit el kell olvasnom. Néztem a fejezetcímeket, és elvileg már csak egy olyan fejezet van, aminek az újraolvasásánál még izgulhatok majd, hogy rendben találom-e.

Furcsa amúgy, olyan érzésem van, mintha eltűnt volna egy nyári hónap a naptárból. Még kellett volna lennie egy hónapnak a június és a július között, például egy júmius nevű.

Mindenesetre most éhen döglök.

*** Augusztus van, most fog jönni a negyedik sor! Ez néz ki a legparásabban, bár amilyen ügyesen leírtam ezeket a kulcsszavakat, bármit beléjük lehet magyarázni.