Ballagás

   Múlthéten keresztanyánk, Keri, felhívott, hogy lesz az idősebbik unokaöcsinek ballagása, és örülne, ha elmennék Rúval. Keresztanyánk még soha nem találkozott Rúval, pedig mindig nagyon kíváncsi volt rá, csak én meg család elől menekülő típus voltam, pláne régebben, mert sok vita volt, nem akartam bemutatni Rúnak egy olyan családot, aminek a tagjai a színfalak mögött tépik egymást.

   Mostanában viszont más a helyzet, és bár G., a kisebbik unokaöcsénk már nem jár hozzám angolozni (nagyon szarul állnak anyagilag, és mondtam G.-nek, hogy ha valamit nem ért, írjon, és leírom neki Wordbe), addig is ápolgatva volt a kapcsink. Meg Keri megint nagyon szarul van, keresztapánk megint - megint! - azt mondta neki, hogy nem szereti, ráadásul két-három hete kiderült, hogy miómája van. Szóval most tökre sajnálom, olyan magára hagyott lett, pedig olyan kedves nő, ráadásul szép is.

   Na szóval, úgy tettük le a telefont, hogy én nem adtam neki a választ a ballagással kapcsolatban, mert nem akartam megígérni semmit, de belül már tudtam, hogy el fogunk menni, mert mindenki örülne, ha látnának engem is, meg Rút is, mert én azért eléggé eltávolodtam a családtól, Rú meg abszolút nem része, holott én mindenkit ismerek az ő családjában.

   Szóval ma elmentünk, nem volt baj, kedvem is volt, meg akartam is Kerinek örömet szerezni azzal, hogy végre bemutatom neki Rút. Perdita, Pongó és én gyalog mentünk, a többiek kocsival jöttek, és ott találkoztunk a suli előtt Rúval. Esti ballagás volt, mert fáklyák is szerepeltek a dologban. Úgyis érdekelt mindig, milyen lehet annak a giminek a kertje, tele van hatalmas fákkal.

   Szóval jó volt. Rú elvolt Perditáékkal, meg a múltkori hobbitozás után már G.-t is ismeri, nem feszengtek egymás társaságában. R. is örült, bár nem beszéltünk semmit, mert nem volt rá idő, és a tömeg kb. elsodort minket egymás mellől. De láttam, hogy olyan szeretetteljesen néz rám, bár lehet, hogy csak az alapból szépecske szemei miatt éreztem így - mindenesetre nem csodálom, hogy futnak utána a lányok.

   Egyébként komolyan sajnálom, hogy már alig van velük kapcsolatom. Régebben R.-rel iszonyat sokat voltam, kb. 16 éves koromig simán át tudtam menni 10 évesbe, és fogócskáztunk, meg társasoztunk, meg együtt néztünk Spartacust, meg amíg kicsi volt, sokszor ültünk együtt a gép előtt úgy, hogy ő a lábam között ült, mert imádta nézni, ahogy játszok a Knights and Merchants-cal vagy az Age offal. De valamikor a középsuli elején kiütközött az undok tinis énem, már éreztem, hogy van köztünk öt év, és mindig lekoptattam szegényt, már nem akartam vele játszani, és így szép fokozatosan leépült a kapcsolatunk, pedig tényleg nagyon szeretett engem...... Aztán ő lett középsulis, és egyre csak nőtt, míg szexi kisfiúvá nem serdült, akit új barátok és lányok hada vesz körül..... És lett saját élete, és nekem is volt, és már nem szerepelünk egymáséban. És én ezt kurvára sajnálom, és változtatni akarok ezen. Írtam is Perditának, hogy szervezzünk közös programokat.

   G.-vel még időben vagyok, van köztünk kilenc év, de egyáltalán nem zavaró, nem várja, hogy játsszak vele, mert ő engem mindig is nagylánynak látott. Egyébként meg sokkal érettebb, mint a korosztálya... Például megkértem Rút, hogy menjünk haza hozzánk, mert otthon felejtettem a tornacipőmet, és akkor már hazavittük ugye Perditáékat is, és jött velünk G. is, és simán elvoltunk a kocsiban, egyáltalán nem lógott ki, nem volt dedós. Bár azt hiszem, a mai 14 évesek már nem olyanok, mint amilyenek mi voltunk 14 évesen... Egyébként továbbra se értem, G. hogy számíthat lúzernek az osztályában... Ma is olyan kis menőn nézett ki, helyes gyerek ő is (hosszú a haja, awww).

Na szóval... Szeretem őket. Nem akarom, hogy ne legyen velük kapcsolatom. És iszonyatosan zavar, hogy nem ismerem R.-t kamaszként. Semmit nem tudok róla... Nem tudom, mit szeret csinálni, milyen zenét hallgat, mik a tervei, milyen szakot jelölt be, hogy áll a lányokkal, mit gondol rólam, szeret-e úgy, mint rég... Tényleg elszomorít.

   Változtatnom kell. Mi vagyunk a család ifjai, régen együtt játszottunk, a szüleink testvérek... Mi is szinte azok vagyunk.

   Rú tegnap kezdte el olvasni. Szerinte naiv a főszereplőm, ami nekem mondjuk egyszer se jutott eszembe, de talán mond valamit. Talán. Azt mondja, jól írok, meg leköti a sztori, de ha azt vesszük, hogy csak a 47. oldalnál tart, pedig simán ráérne olvasni akár egész nap is, lehetséges, hogy unja. Mindenesetre én olyan művet szeretnék, amitől nem válik meg az ember a számítógép kedvéért, de persze Rúnak is megvan a maga hobbija, nem várhatom, hogy a történetem olvasása kiüsse a szórakozását. Csak hát... pont ez a kínos, hogy a kettő kizárja egymást. Azt is mondta, hogy pluszjeleket írt oda, ahol gondolata támadt, és szerinte bőven lesz még dolgom. Biztató. Valószínűleg a felét se mondta el egyelőre mindannak, amit ténylegesen gondol, az eddigi infókat is úgy kellett kihúznom belőle, mert eddig azt mondogatta, hogy majd a végén nyilatkozik, de azért pluszjeleket rakosgat. Ma aztán megkérdeztem, hogy miért jó az, hogy titkolózik, erre elmondta ezt a naiv főszereplős dolgot.

   Van egyébként egy saját kritikám is a sztorit illetően, szóval amikor azt írtam múltkor, hogy befejezettnek tekintem, csak félig volt igaz. Ugyanis szerintem simán le lehetne kurtítani az első három fejezetemet úgy, hogy egy legyen belőle, viszont kíváncsi vagyok, Rú szerint is szükséges-e - de tutira egyet fog velem érteni, ha majd ezt elmondom neki -, meg úgy alapból érdekel a vélemyénye az első három fejezetről is.

   Másnak még nem mertem odaadni. Pongónak szeretném még mindenképp, de lehet, hogy előtte át kellene írnom az elejét.

A tevém lassan 11 éve dolgozik egy regényen

Évforcsi

   Ma elmentünk sétálni.

   Amikor elindultunk, megláttunk egy tinicicát az úttesten ücsörögve, és amikor elkezdtem hívni, egyből odaszaladt. Szexi szürke maca volt sárga szemekkel és pihi-puhi bundácskával (ahogy Rú mondaná, minőségi bundát viselt), meg is simogattam a jobb kezemmel, hogy a ballal tudjam majd séta közben fogni a macskaallergiás Rú kezét.

  A kis szőrgolyó teljesen beizgult, tette-vette magát, dorombolt, meg páváskodott, aztán minden előzetes nélkül rátört az agresszió: lelapította a fülét, lendületből rávetette magát a csuklómra, és miközben eszeveszettül rugdosott a hátsó lábaival, kitépte az erezetemet. Nagyon kis cuki volt. Ezt még eljátszottuk párszor, aztán továbbmentünk. Visszafelé már nem volt ott, pedig komolyan vágytam rá, hogy összenyomkodjam a kis fejét.

   Ma van egyébként az évfordulónk. Hat éve ilyenkor kaptam az első csókomat a budai várnegyedben, egy gesztenyefa alatti padon.

Kész?

   Tegnap befejeztem a fantasym javítását, ma meg kimásztam Rú mellől az ágyból a szokásos nekem-most-írnom-kell érzéssel, aztán a gép felé menet megtorpantam, merthogy jah, átírtam mindent, amit akartam.

   Az elkövetkezendő napok valamelyikén bevonszolom magam munka után az egyetem melletti nyomdaüzletbe, és bespiráloztatom. Odaadom pár emberkének, hogy megkritizálják, ami iszonyatosan nagy dolog részemről, mert hát na... sokat foglalkoztam vele, és most nagyjából késznek érzem, de szeretnék kritikákat mérlegelni, mert simán lehetnek benne olyasmik, amik számomra egyértelműek, de más nem érti, vagy lehetnek túl szájbarágós részek is, amikből esetleg le kellene még csippenteni. Túl sokszor olvastam már ahhoz, hogy minden hibát érzékeljek.

   Az eredeti, első verzió 240 A4-es oldal volt, aztán megkurtítottam 180-ra. Az elmúlt két hétvégén viszont írtam hozzá még három rövidke fejezetet, mert hézagosnak éreztem az egyik szereplőm jellemét, sőt, őt mindig csak egyoldalúan emlegette a többi karakter, de a fejébe nem lehetett (eddig) belelátni. Így most kb. 192 oldal.

   Szóval olyan embereknek szeretném odaadni, akikben bízom annyira, hogy a kezükbe merjek nyomni egy kéziratot: Rú, Perdita, Pongó és Rú nővére. Még Pukkancs is mondta, hogy el akarja olvasni, bár tőle tartok kissé, mivel neki épp egy hete magyaráztam el, mi tesz fantasyvé egy fantasyt, szóval abszolút semmi érdeklődést nem mutatott soha a fantasy kategória iránt. Rú, a nővére és Pongó viszont szeretik, szóval az ő véleményük fontos lesz, tőlük főként azt akarom megtudni, bele lehet-e feledkezni, vagy csak azért szenvedték végig, mert megkértem rá őket. Perditától tartok még kissé, mert ő se egy nagy fantasy fanatikus, viszont ő is szeret írni, szóval mondhat egy-két okosságot, de tudom, hogy már az nagy dolog lenne, ha nekiállna, nemhogy még végig is olvassa. Ez azért van, mert még annak idején megpróbáltam vele elolvastatni az első, javítatlan verziót, és hát, igen, nem kellett volna.

   Főként amiatt aggódom, hogy az első verzióhoz hasonlóan vontatott lesz és olvashatatlanul unalmas. Azt öt embernek adtam oda még évekkel ezelőtt (hol volt az eszem?): Perditának és két barátnőjének, Rúnak és anyának. Anya persze úgy olvas, mint egy gép, és persze tetszett neki - de hát ő elfogult -, meg Perdita egyik barátnője is viszonylag gyorsan elolvasta, és neki is tetszett, de hamar arra jutottam, hogy valószínűleg igénytelen, ha olvasásról van szó, mert akkortájt még tényleg nagyon amatőr volt a kis történet, tehát sehogy se tudtam adni a véleményére, ami inkább olvasói volt, semmit kritikusi. Ki tudja, lehet, hogy az Alkonyatot is simán elolvasta.

   Szóval érdekes lesz... Kicsit félek azért. Nagy munka lenne megint átírni, de Rúval sokat beszéltünk arról, hogy akár még az is kisülhet, hogy teljesen újra kell írni az egészet - akkor viszont nem a tizenéves korosztálynak címezném.

  Egyébként a fejemben egy teljes történelem kifejlődött az elmúlt hetekben, bár próbáltam megfékezni magam, hogy az olvasó majd ne fulladjon bele a szerintem érdekes, de a cselekmény szempontjából lényegtelen részletek tengerébe. A legutóbb írt fejezeteket például elolvastattam Rúval, és bár kettő nagyon tetszett neki, a harmadikból fél oldalt kitöröltem végül a javaslatára (ami ezeket a fejezeteket illeti, attól is félek, hogy szembeszökően eltér majd a régi fejezetektől, mert 18 éves korom óta azért fejlődött a stílusom).

   Azért tartok nagyon a véleményektől, mert Rúnak és Perditának is átküldtem ugye anno, hogy olvassák el, és mindketten teljesen elfeledkeztek róla néhány oldal után, aztán úgy kellett kiszednem belőlük, hogy: ,,Ugye túl sok benne a rizsa? Untad, igaz?" Szóval aztán bocsánatkérő félmosollyal bevallották, hogy nagyjából olvashatatlan a dolog, de most már ezt nem szeretném hallani. De legalább ha még mindig szar, nem fogják azt mondani, hogy: ,,Jaj, tök jó volt, aha, ja, ügyes vagy."

   Mióta írok, tehát kb. nyolc éves korom óta, iszonyatosan kevés kritikát kaptam. Sose voltam olyan, hogy írtam valamit, és rögtön odaadtam valakinek, hogy olvassa el. Mindenen ültem, bezártam az asztalfiókba, nem érdekelt senki véleménye, és igazából eszembe se jutott odaadni bárkinek is bármit. Az első ember, akinek megmutattam valamit, Rú volt. Akkoriban kezdtünk el haverkodni, én 17 voltam, ő meg 16, és szóba jött az írás: nevetgélve meséltem neki, hogy 16 évesen elkezdtem írni egy vámpíros sztorit, de abbahagytam, és most, hogy kijött az Alkonyat, már nem is akarom befejezni. Azt aztán elkérte, mert Rúnak szégyen szemre tetszett az Alkonyat, és átküldte a nővérének is, aki az Edward-fanatikusok táborát bővítette. Tetszett nekik, de hát tudtam, hogy hülyeség, de azért poén volt, hogy néha megkérdezték, van-e új fejezet. Egyet még ki is szenvedtem magamból a kedvükért, de nem is lényeges, a sztori meghalt, azóta is érintetlenül rohad a gépemen.
   Aztán még abban az évben elkezdtem írni egy történetet egy antiszoc srácról, tökre elégedett voltam vele, és megmutattam Perditának és a barátnőjének, Póninak. És tényleg tetszett nekik, szóval jó volt - de azt se írtam tovább, elakadtam, még mielőtt beindult volna.
   Utána 17 évesen elkezdtem a fantasyt, amit kb. hat hónapon át írtam, és amiről ugye kínos visszajelzéseket kaptam, de máig nem nyugodtam bele, hogy a szerethető kis karaktereim története olvashatatlan.
   18 vagy 19 évesen aztán megírtam a G.-t, amit múltkor beküldtem egy kisregénypályázatra, de elnyelte a föld, és valószínűleg soha nem fogok felőle hallani, legalábbis a pályázathirdetőktől semmiképp. Arról négy visszajelzést kaptam: három kiadó reagált rá, és odaadtam Pikkynek, akiről úgy véltem, meg fog benne indítani valamit. A kiadók közül egyről már írtam a blogban, ugye az volt az a popófej, aki meggondolta magát, miután megtudta a koromat, a másik kettő meg még komolytalanabb volt (az egyik azt írta, túl new age-es vagyok - aznap rá is kerestem a google-n a fogalomra -, a másik meg meghívott egy felolvasóestre, amiből aztán nem lett semmi). De a legjobb igazából Pikky véleménye volt... Azt mondta, nagyon tetszett neki, még el is sírta magát rajta.
   Szóval itt vagyok 23 évesen, nem találom a helyem, nem érzek biztosnak semmit, nem vonz semmilyen szakma az íráson kívül (bár milyen jó móka lenne egy kiadóban olvasgatni a kéziratokat!), szóval most már ideje ráállnom az írástémára, és komolyabb szándékkal kikérni az emberek véleményét.
   12-13 évesen írtam egy "regényt" egy boszorkányról, de nem is tudom, 60 A4-es oldal ha meglett, már sokat mondok talán, és akkor azt gondoltam, 13 évesen nekem már ki lesz adva a könyvem. 15 évesen egy tündéres történeten munkálkodtam, az megállt 42 oldalnál, és akkoriban írtam magamnak egy levelet, hogy majd ha elveszítem az írói tehetségembe vetett hitemet, bontsam fel. Nem bontottam fel azóta se, de az van benne, hogy 23 éves koromra intézzem el, hogy kiadják a Sarki fény-t. Szóóóval... nem hagyhatom cserben a kicsi Rókákat.

   Nagyon, nagyon szeretnék pozitív visszajelzéseket kapni.
   Néha eszembe jut, hogy lehet, hogy nem is tudok írni, hogy hiába irkálok nyolc éves korom óta, nem fejlődtem semmit, és talán rohadt nagy tévhitben vagyok, mert nincs is tehetségem. Mi van, ha kiderül, hogy olyanok az írásaim, mintha csak egy-két éve írnék, mi van, ha teljesen tévesen gondoltam azt mindig is, hogy márpedig én író leszek, hisz mi más lehetnék.
   Mi maradna akkor nekem, ha kiderülne, hogy nincs is meg bennem az, amiről azt hittem, meghatározza majd az egész életem?

______________

Radical Face - Ghost Towns

_____________________________________

Hagymafej

   Aki életének valamely szakaszában a lúzerek társadalmát szélesítette, tudja, milyen érzés, amikor véletlenül fejbe rúgják egy focilabdával, miközben áthalad az udvaron, és tudja, milyen az, amikor elmegy egy csapat, egészen addig hangoskodó fiatal előtt, akik hirtelen elhallgatnak, majd - miután a lúzer illető távozott - jó hangos nevetésben törnek ki.

   Én ezt anno úgy éltem meg az általánosban, hogy amikor közeledtem az ilyesfajta csapatok felé, és láttam, hogy máris elhallgattak és most azon vannak, hogy minél undorítóbb fejjel undorodva nézzenek rám, már előre rondán néztem rájuk, fantasztikus megvetést lövellve feléjük (harsány harisnyákban jártam, aztán ők irigykedtek a bátorságomra - bizony ez egyértelmű volt számomra).

   Szóval ma Pukkanccsal mentünk éppen ki a szigetről, amikor elhaladtunk egy pad előtt, amin egy nőszerű lány ült, és mellette állt egy hagymafejű fiatalember, és miközben Pukkancs nagyban mesélte, hogy csapott le két túl hangos kisgyereket a Szigeten egy felfújhatós rúddal, miközben az anyukájuk elfordult egy pillanatra, észrevettem, hogy azok ketten úgy bámulnak minket, mintha legalábbis három-három fejünk lenne. Össze is súgtak, aztán visszanéztek ránk, de ilyen ,,mit képzelnek ezek?" fejjel, én meg odasúgtam Pukkancsnak, hogy: ,,Szerinted ennél feltűnőbben nem tudnának bámulni?" Pukkancs erre abbahagyta a sztorit, és hátrapillantott rájuk a válla felett.

- Még mindig bámulnak, mi? - kérdeztem.

- Aha. Mi a faszt néznek?

- Nem tudom. Pedig nem is nézünk ki csövesen. Odamenjek lenyomni a felzselézett haját? Teljesen összezuhanna.

- Szerinted azt hiszik, leszbik vagyunk? (Persze, mi mást is kérdezhetne a leszbiségét félve titkoló Pukkancs, miután Buddha annyit üldöz minket ezzel a témával?)

- Miért hinnék? Fél méter van köztünk, és úgy sétálunk. Na de oké, gyere, add csak a kezed!

   Megragadtam Pukkancs mancsikáját, és közelebb húztam, hadd készüljön ki a két dióagyú, és válaszképp kaptunk egy undorodó pfffff-ot, ami elért hozzánk még úgy is, hogy már húsz-huszonöt méterrel előrébb jártunk.. Ezután az jutott eszembe, hogy:

- Te hallod... Mi van, ha azt hitték, te vagy Csifó Dorina? Ő is ilyen kis gnóm, mint te. A hajatok is ugyanolyan.

- Jaj, ne, hagyjál már. Mindenki ezzel jön.

- Tényleg? Ááh... Holnap benne lesz az újságokban, hogy Csifó Dorina beleszbült.

- És mi leszünk a képen!

Gyöngyi

   Szóval ma is 1-kor végeztünk. Külön örültem, mert ma kivételesen vonszoltam magam, semmi kedvem nem volt a raktárban rohadni, miközben kint süt a nap.

   Szóval elindultunk a Margitszigetre, de jött a szokásos enni-kellene-féle dolog, mert hát egyikünk se nagyon evett ma egy minikalácson kívül semmit. Én kettőt vettem reggel, de végül mindkettőt felezve ettük meg, mert Pukkancs nagy okosan otthon felejtette a kajáját. Szóval bementünk a Mekibe. Néztük az árakat öt percen keresztül, aztán kimentünk, hogy keressünk valami olcsóbbat, de nem találtunk, ezért visszamentünk. Egy pillanatra elgyengültem, rám tört az ,,Élj a mának!" életérzés, és kijelentettem, hogy tele a tököm a csipegetésből, rendesen be akarok zabálni, hogy utána ne agyaljak azon, vegyek-e még valamit, Pukkancs meg teljesen beizgult, tetszett neki az ötlet. Persze, első és utolsó alkalom........

   .......lett volna. De megint kimentünk, nem vettünk semmit. Megettük a maradék kalácsot, aztán hintáztunk (fel is fordult bennem a kalács, bah), pónit simogattunk, és találtunk egy gyönyörű, óriási fát, aminek olyan hatalmas ágai vannak, mintha különálló fatörzsek lennének. Az egyik ág lehajlik, fél-egy méterrel lóg a föld felett, és majdhogynem W alakú. Pukkanccsal rá is telepedtünk, aztán azon hintáztunk egy-két órán át.

   Lefényképeztem a fát, de nem jön át rajta a hatalmassága még úgy se, hogy Pukkancs az ágon miniatűrködik.

   Egyébként a pónik nagyon kis aranyosak voltak, bár sosem fogom megérteni, miért kell őket ilyen kicsi helyen, porban tartani. Amíg Pukkancs egy gólyát próbált meg lefotózni, én azt néztem, hogy a három póni közül a fekete - Gyöngyi - hogy tüsszög eleinte csak egyet-egyet, aztán egyre sűrűbben. Perceken át nem akart leállni, és teljesen kikészült magától, hátra is lépett a kerítéstől, miután konstatálta, hogy az emberek is hátraléptek, nehogy szemen köpje őket a szájában összegyűlt takony- és nyálkeverékkel. Tisztára megsajnáltam, szóval miután befejezte, megsimogattam őszülő orcáját, mire - mintha allergiás lenne az emberekre - újabb tüsszögőroham fogta el, melynek során egy pukika is felszökkent nemes valagából. Közben hátra-hátralépett, mígnem abbamaradt a fuldoklásszerű tüsszögőroham, ott aztán egy helyben állt tíz percen át, és teljesen magába fordult, mint aki iménti, pukizós leszereplését próbálja feldolgozni. Utána el is aludt, sajnáltam szegényt. Aztán jött egy apuka a kislányával és hat darab répával, amit a teljes igazságtalanság jegyében "szétosztogattak" a három póni között. A barna kapott kettőt, a fehér meg hármat, mert tisztára begerjedt és felverte a port a nagy toporzékolásban, Gyöngyi viszont csak egyet kapott, és olyan bánatos szemekkel nézte a kislányt, hogy kedvem lett volna kitépni a gyerek kezéből az utolsó répát, aztán jól ledorongolni őt, amiért ennyire unfair módon osztogatja a boldogságot - ő mit szólna, ha csak egy nyalókát kapna, míg mások kettőt-hármat?!
   Szegény Gyönyi nem tudott érvényesülni, és ezt már nézni se bírtam, szóval odébb is álltunk.

Szappanos opera

   Rúnak tegnap elmesélte a haverja, hogy nem rég tudta meg, hogy a testvérével igazából csak féltestvérek. Erre Rú megkérdezte, hogy: ,,Akkor XY tényleg a tesód?" Erre a fiú elcsodálkozott, hogy Rú honnan tudja ezt, hisz még nem is ért oda a történetben.

   A lényeg az, hogy van egy szép család, apa, anya és a két fiuk. A két fiú nem hasonlít egymásra, az idősebbik egy kicsit lassú és sötét a szeme is, haja is, míg a kisebbik okos, szőke és kék szemű. Viszont a kerületben, egy másik házban, él egy másik család. Apa, anya és két fiuk. Ez a két fiú hasonlít Rú haverjára, akinek az anyja anno félrelépett, és eltitkolta, hogy nem a férjétől van a gyerek - csak az igazi apa tudott a dologról, viszont a nő eltiltotta őt a gyerektől. Rú haverja ismeri az egyik féltestvérét, mert évek óta korrepetálja matekból, de neki - úgy tűnik - nem tűnt fel, hogy akár testvérek is lehetnének. Szóval azóta találkozgat az apjával - a másik két fiú nem lett felvilágosítva arról, hogy van egy testvérük -, és az elvesztegetett éveket pótolandó ezentúl havi háromszázezret fog kapni, plusz vár rá egy motorbolt.

   Tiszta happy end... Lett még két testvére, és anyagi gondjai se nagyon lesznek. Persze az más kérdés, mekkora törés lehet ez annak az embernek, aki fiaként nevelte őt fel...

   Mostanában elég durva a raktár... Valamiért mindig kevesebb a diák a kelleténél, mert azok, akik jelentkeznek erre a munkára, végül nem jönnek el, vagy egyszer kipróbálják, aztán nem tetszik nekik, és szó nélkül kihagyják a műszakokat, és így úszik az egész munka. Ma is fél órával tovább voltam, egyedül lettem hagyva a területen, pedig addig négyen dolgoztunk ott, aztán mikor végeztem, nem mentem át másik zónába segíteni, csak leléptem a piklibe, mert akartam venni még egy topot, amit hordhatok a raktárban, ha beköszönt az üvegházhatás (merthogy tiszta üveg a tető, röhej). Készülök is a káni kulára - így írják, ugye? nyuhaha -, például megkértem a diákszövetkezetes hapsit, hogy ezentúl mindig 9-től 1-ig írjon be, és ha bírom a meleget, maradok tovább, úgyis mindig kell az ember. Ugyanis nem bírom a meleget. Ha nincs egy doboz fagyi a kezemben, én helyben bepanírozódom. Állítólag nyáron negyven fok feletti a raktárban a hőmérséklet, és én emiatt ősz óta aggódom. Mert hát hogy fogom én azt bírni? (És ilyenkor úszik be a hajó a gondolataim közé, hogy áh, nem is lényeges, úgyse leszek már itt, de közeledik a nyár, és még mindig itt vagyok, szóval tovább aggodalmaskodom, mert szeretem ezt a környezetet, az ottani embereket, jól fizet diákmunka viszonylatban, és eleve mindjárt elérkezik az az időszak, amikor egyszerűen nem lehet diákmunkát találni, mert a vizsgaidőszakok végeztével betelnek).

   Szóval aztán felhívott a diákszövetkezetes hapsi, hogy nem tud mindennap négyórás műszakra beírni, pedig én teljesen jól kitaláltam, hogy 9-től 13:00-ig szorgalmasan ott leszek, és ha úgy tartja kedvem - mert van erre lehetőség -, bemegyek reggel héttől kilencig pisztolyozni, aztán akár estig is maradok besegíteni, tehát totál szabadon dönthetnék arról, hogy mikor óhajtok távozni. De nem, nincs hely a négyórás műszakokra, de azért majd megpróbál minél rövidebb műszakokra beírni. Ezzel persze kockáztatok, de mióta megvan a hajós dologra a pénz, nem érdekel, csak az a lényeg, hogy legyen meg havonta harmincezrem, és akkor megvagyok szűkösen, nem kell éheznem vagy kölcsön kéregetnem. A lényeg persze az, hogy egyszerűen nem bírom a meleget, és nem akarok elpusztulni munka közben az ötven fokban. Mert bizony hallottam már ezerszer, hogy nyáron ötezer fok van.

   Na majd meglátjuk... Azért kicsit félek is, nem akarok pénz nélkül maradni.

   Buddha mai megjegyzése következik.

  12:59

- Na, én megyek.

- Hát, jól van. Tanuljál aztán szépen.

- Ja... tudom.

- És jól van a kis lelked?

- Hát... aha.

- Mi volt ma az első gondolatod? Hogy megbántad? Félsz, hogy rosszul tetted?

- Egy kicsit... bennem volt, ja.

- Ugye nem fogsz most sírni?

- Nem!

- Deee, látom.

- Dehogy fogok sírni!

- Kérsz egy ölelést?

- Aha!

(Megöleljük egymást két sor között, miután körülnézünk, mert Buddha miatt már körül szoktunk nézni. Volt körülöttünk két srác, de feltételeztem róluk, hogy nem perverzek, és csak két jó barátnőt fognak látni.)

- De meleg vagy, hallod!

- Mi? Te vagy tök forró. Nekem most nincs is melegem.

- De te vagy tök meleg!

- Nem. Te vagy a meleg, ennyi. Meleg vagy, érted?

- Ja, igaz, meleg vagyok.

- Na, menjél tanulni.

- És holnap csinálunk valamit?

- Hát te tanulni fogsz, nem?

- Ne már!

- Majd megbeszéljük.

- Meddig fogsz maradni?

- Négyig.

- Most komoly?

- Nem. Majd Margitszigetelünk. Hozz lepkehálót, mert medúzákat fogunk kergetni.

- Jaj, de jó!

Besétál Buddha a képbe:

- Nyugodtan megölelhetitek egymást.

- Már megvolt. Lemaradtál.

- Ja, megvolt? Tőlem csók is jöhet.

Aztán elfordul, mert elhívják, mi meg Pukkanccsal megint meredten bámulnuk egymásra. A nyelvem hegyén van, hogy: ,,Szeretnéd, mi?", de már nem figyel ránk, nem szólok utána feleslegesen. Újabb alkalom, amikor Buddha beszólt nekünk, mi meg nem tudtuk lereagálni.

- Most mi van...?

- Menjél inkább.

- Jó, megyek. Hihetetlen. Szia.

- Puszcsika!

Így tanul Pukkancs

   Újabb szerda, újabb négyórás műszak. Így egyszerre végeztem Pukkanccsal, így hát eldöntöttük, hogy csekély másfél órára elmegyünk csavarogni, aztán megy tanulni. A Margitszigetre indultunk, de Pukkancs végül rávett, hogy menjünk el a Bikás parkba, mert az egy rohadt szép park, szebb, mint a Margitsziget. Ezt már hónapok óta mondogatja egyébként, mert amikor hideg volt, és vártuk a meleget, fantáziáltunk a Margitszigetről és arról, hogy Meki helyett majd a fűben fogunk ülni, meg ilyenek, és mindig mondta, hogy a Bikás park így, meg úgy, van egy tök szép tó és egyebek. Persze húztam rá a számat, pesti létemre nem hallottam még soha erről a gyönyörű Bikás parkról - eleve a neve is rossz -, biztos valami minimakett, jelentéktelen hely.

   Leszálltunk a metróról, és hát, ja... Ide jöttünk? Ez most komoly? Ez a park lepipálná a folyó közepén, napsütésben fetrengő Margitot a pónijaival és hatalmas fáival együtt?

   Szóval ez a gyönyörű Bikás park egy kétnégyzetméteres zöldterület a panellakók apró örömeit szolgálandó.

   De előtte... bementünk a mellette lévő Burgerkingbe. Álltunk ott negyed órán át, néztük, mit érné meg venni, aztán kupont is kértünk, hogy még jobb üzletet üssünk nyélbe... És közben bűntudatom volt, amiért megint erre költök, és Pukkancson is láttam, hogy már megint az illatok hatása alatt készül leszipolyozni a bankkártyáját... Kinéztünk hát ketten egy háromezer forintos (!!!) kupont, amit felesben fizettünk volna. Aztán...

- Hallod..... Már megint itt vagyunk. Mióta megbeszéltük, hogy nem eszünk többet ilyen helyen, háromszor is ettünk.

- Akkor ne vegyünk semmit?

- Nem tudom...

- Vegyünk inkább valahol valami kis szart?

- Hát... van nálam az a Twix, amit vettél nekem. Meg egy száraz sósperec. Na?

- Jó, az teljesen jó!

- Vagy együnk azért egy hamburgert? Éhesek vagyunk végül is.

- Ja, együnk egyet. Az végül is semmi.

- Ez az.

- Vagy vehetnénk hamburgermenüt. Az ilyen kis ötszázforintos szar, és lenne piánk, meg krumplink.

- Jó! Vagy hallod... - Rábökök az egyik plakátra. - Van Whopper Junior menü 650-ért.

- Vegyünk olyat? Jó! És az elég lesz? Mást nem veszünk?

- Na jó, nem, ennyi. Beállok a sorba, megvesszük, és ennyi volt. Többet nem jövünk, ez az utolsó.

   Szóval megint zabáltunk egyet. Zabáltunk, hah... Eszegettünk, inkább, nem volt az zabálható mennyiség. Közben elfújt mindent a szél, de nem baj, legalább ránk sütött a nap. Általában.

   Aztán megnéztük közelebbről azt a mesés parkot... Nagyon kis gnóm. Leültünk a stégre, és ott elkezdtünk beszélgetni Pukkancs barátnőjéről, akit felváltva hívtunk exének, meg barátnőjének. És akkor kinyögte Pukkancs, hogy nem tudja, helyes-e, hogy megint járnak. Meg hogy nyomasztja az egész. És hogy leszívja, hogy megint járnak, pedig csak pár napja jöttek össze újra. Rövid pórázon érzi magát, meg miegyebek. Én meg csak hallgattam, meg kérdezgettem... És tisztára emós volt. Aztán elkezdtünk arról beszélni, hogyan kellene szakítatnia... Szóval pár óra alatt - ami messze túlment a másfél órán - eljutott odáig, hogy szakítani fog.

   De Pukkancsról egyébként érdemes tudni, hogy nagyon fél, hogy egyedül marad. Ezt ő mondta, meg hát látszik is az ilyen cselekedeteiből. Azt hiszi, nem szép, és nem fog kelleni senkinek. Pedig én mondom, olyan kis szeretni való lufifej, hogy ha szimpátiát váltanék, melynek következtében Rú hoppon maradna, nem sokáig kutakodnék lányok után. Amikor Pukkancs megvette az új mobilját, egy teljes hétvégén át azt nyomkodta és játszott rajta, és nem is beszéltünk. Én meg tisztára azt gondoltam, hogy megint összejött a barátnőjével, és emiatt elfeledkezett rólam. Teljesen magam alatt voltam, hogy na puff, ennyi volt a kapcsikánk? Bevallom, még sírtam is egyet Rúnak.  Szóval miért ne kellene senkinek? Értékes ember.

   Na mindegy... Fújt a szél, és bár szépen fodrozódott a varjúfürdő - bocs, a Bikás park "tava" -, fáztunk, és nagyon kellett pisilnem, így hát............. visszamentünk a Burgerkingbe......... Na mindegy is......... A lényeg, hogy ott társalogtunk tovább.

   Egyébként tudom, hogy tegnap azt írtam, konkurenciaként tekintek a barátnőjére, de nem éreztem azt olyan szinten, hogy utáljam, és Pukkancsot megpróbáljam ráirányítani, hogy dobja ki a fakkba (előbb-utóbb úgyis lesz barátnője, és egy kicsit biztos háttérbe fogok szorulni, de ez így normális, nekem meg mindegy, ki szorít háttérbe, addig, amíg Pukkancs lelke rendben van). Mert én tényleg akarom, hogy Pukkancs boldog legyen, tudom, hogy fontos neki a csaj, csak már hiányolja a kis pillangókat a gyomrából, és emiatt nem biztos benne. De amikor elkezdett vinnyogni, hogy: ,,Pedig az elmúlt két hónapban már tökre jól éreztem magam, néha úgy éreztem, hogy boldog vagyok. Olyan jól elvoltam veled, erre most megint minden kezdődik elölről!", akkor már arra gondoltam, hogy ó, bassza meg, Pukkancs most megint szarul érzi magát, pedig már kezdett kilábalni a kis emós korszakából...
És rákérdeztem:
- Most akkor kárba ment az elmúlt két hónap? Oda a boldogságod?
- Hát........ ja.
   Szóval miután így kifakadt, már tényleg azt mondtam neki, szakítson, mert ez így nem normális. Eleve, ha azon tépelődik, hogy jó-e neki ez a kapcsolat vagy sem, és nem érzi magát szabadnak, akkor tényleg minek... Túl fiatal ahhoz, hogy lemondjon a pillangókról.
   Este meg szakított, de előtte az anyukájával is beszélt, aki ugyanazokat mondta neki, mint én. Szóval nem, nem én beszéltem rá vagy ilyesmi.

Repülőteres jelenet

   Biztos láttál már olyan filmjelenetet, amiben két ember haragban válik el egymástól, és nem búcsúznak el megfelelően, holott az egyik fél épp a repülőtérre tart, hogy jó időre elhagyja az országát. Pukkanccsal ma ilyen jelenetet rendeztünk.

   Keveset voltunk együtt az utóbbi időben (szerda óta szinte semmit!), mert ugye 1-kor ő rohan a koleszba tanulni, én meg maradok még fél 7-ig, ha nem tovább, de tök mindegy, mert amúgy is szét vagyunk szedve, szóval max integetni tudunk egymásnak hébe-hóba. Plusz most megint összejött a barátnőjével, akit én - gyerekes módon, tudom - kissé konkurenciának tekintek, mert elképzelésem szerint - aztán ki tudja - ha két lány egymással jár, nincs szükségük külön legjobb barátnőkre, mert egymásban arra is rálelnek. Effélre aggályaimat viszont tökéletesen palástolom.

   Na szóval, tegnap csak rávigyorogni tudtunk egymásra, mert pajtáskodni nem volt idő, viszont aztán este nem is chateltünk, így hát egy kicsit elcsitult mára a kapcsolatunk, mert ma se volt időnk három szóra se (mint az később kiderült, Pukkancs tegnap látta, hogy én fent vagyok chaten, csak büszkeségből nem írt rám, én meg azért nem írtam neki, mert tök fáradt voltam, és ha elkezdek vele beszélni, nem fekszem le normális időben). Ma tehát most-mi-van féle félmosolyokat küldtünk egymásnak, ha nagy ritkán keresztezték egymást útjaink, 1-kor meg nagyban benne voltam a munkában, szóval nem nagyon foglalkoztam Pukkanccsal, hiába jött oda. De azért mondtam neki olyanokat, hogy: ,,Hát igen, a végét járja a kapcsolatunk", mert ilyenkor olyan a szeme, mintha a lelke lezuhanna egy sötét verembe, én meg gonosz módon ezen élvezkedek, mert aztán azt is szeretem (enélkül nem szeretném az előbbit), hogy amikor szólok, hogy csak vicceltem, a boldogság látványosan visszaköltözik a tekintetébe, és a kisugárzásával egyik másodpercről a másikra kiégeti a retinámat. De ma nem mondtam, hogy csak vicceltem, csak sorban mondtam az ilyen vereséget elismerő szövegeket, amiken Pukkancs nevetgélt, de aztért nem tudta biztosra, hogy most viccelek-e vagy sem. Otthagyott hát, elment átöltözni a liftméretű lánymosdóba, én meg csináltam a dolgomat.

És eltelt öt perc... tíz... tizenkettő... vagy akárhány... És azon agyaltam, most vajon komolyan vette-e a hülyeségeimet, ami miatt elment szó nélkül, és emiatt majd egész nap azon fogok gondolkodni, vajon elrontottam-e a kedvét.

   És ekkor tört rám az érzés, hogy futni kell a repülőtérre.

   Szóval lenéztem a földszintre, és Pukkancs épp kicsekkolt immár utcai öltözetben az irodában. Lesiettem (csak félig futottam, hogy aztán méltóságosan tudjak megjelenni), és megérdeklődtem, mit képzel magáról, hogy csak úgy köszönés nélkül elmegy. És akkor megint jó lett minden.

   Itthon aztán így kezdődött a chatpárbeszéd:   

- Nagyon hiányzol, tényleg... Olyan távolinak tűnsz.

- Mert nem vagyunk együtt, chö. Futsz haza 1-kor. Még a pénteki műszakot is lemondtad.

- Nem mondtam le. De muszáj valamit alkotnom tanulás terén. Csak ez a hét ilyen.

- Jó, megértem. Amúgy szerintem ma egyedül dolgoztam az egész zónában.

- Mindig egyedül dolgozol, drága.

- De ma tényleg.

- Sajnállak.

- B., G. és N. nagy haverságban uralták a hármas zónát. B. és G. a raktár új legjobbbarátnői.

- Ja, vettem észre.

- Irigykedtem is rájuk, amiért ott vannak egymásnak................ Utálom is őket, mióta összejöttek.

- Remélem, őket is észreveszik.

- Nem fogják. Ők nem olyan látványos barik, mint MINK.

- Mert mi igazán őszinte kapcsolatban vagyunk. A miénk különleges.

- Az tuti.

- De azért még szeretel?

- Olyan G.-éket látni, mint amikor évek óta nincs szerelmed, és előtted csókolóznak a metrón. Még túlórázni is maradtak, ketten dolgoztak egy listán, és nevetve ürítették a kukát. Tiszta raktári idill. Találd ki, szeretlek-e.

- Igen. Nagyon szeretel. Ez megható volt. Ilyen szépet sose mondtak még! Jövő héten muszáj együtt lennünk!

101.000

   Két-három napja jöttem rá, hogy nem kapok 105-öt, csak 102-t, de ma megjött a fizu - végre valahára, mert a pénztárcám úgy lefogyott, hogy ha lenne arca, reggel még beesett lett volna és csontos -, és csak 101-et kaptam. Biztos elszámoltam, vagy ilyesmi (...), nem fogok egy ezresért pattogni. Amúgy is minuszban volt a számlám, mert hiába vagyok erstés, és hiába van diákszámlám, levonogat összegeket, amikor leszedem a pénzt a kártyámról, szóval ezért sincs meg 102.000, és most majd nyolcszáz forint fent reked a számlámon kitéve a vérszomjas NAV-szörnynek, ami lesből támadva bármikor felemésztheti.

   Szóval megint beosztom szépen. Számolok inkább százzal, mert hazafelé voltam olyan merész, és vettem kaját. És tudod mit? Fagyit is vettem volna, ha lett volna időm kényelmesen elnyalni, de nem volt rá idő.

- 55.000 megy a dobozba (így meglesz 90.000, és innentől kezdve letojom a hajós téma anyagi részét.)

- 4.500 - bérlet

- 15.000 - kaja

- 3.000 - DM

- 2.400 - hajfesték

------------------------------

74.900 forint

   Szóval huszonöttel meg azt csinálok, amit akarok - remélhetőleg nem jön közbe semmi.

   Cipőm még mindig nincs, a sors a tornacipőimhez láncol (nem látok tetszetős cipőket), viszont ami jó, az az, hogy voltam fodrásznál másfél hete, és múlt héten kuponnal vettem szemüveget, szóval csudi. És minőségi a keret, csak izgulok, hogy a lencse is jó legyen, mert ugye nekem elég nehéz eset bemérni a látásomat. Tavaly ilyenkor is vettem egy szemüveget, de egyszer sem viseltem fél percnél tovább, mert akkora a két lencse közötti különbség, hogy egyszerűen borzalmas vele ránézni például a monitorra. Szóval kértem most a dokit, hogy próbáljuk meg csökkenteni a dioptriák közötti különbséget, mert nem szeretnék újabb szemüveget a táskám aljára süllyeszteni azért, mert olyan vele a világ, mintha bandzsítanék. Ő ezt megértette, és tökölt velem egy órán át, lejjebb vette a jobboldali lencse dioptriáját, de még mindig izgulok, mert most akarom is ezt az új keretet viselni (még nincs kész). Egyrészt jól áll, ami nagy dolog, másrészt az, amit most hordok, már vagy hét éves, és javíthatatlanul laza, már nem vállalták, hogy kicserélik a lencséjét. Pedig szeretem a keretet... Divatoska volt hét éve is, meg most is annak számít.

Mostanság - röviden, tömören

  Két-három hete a fantasymmel foglalkozom. Sajnos csak hétvégén van rá időm, hétközben meg bosszankodom, hogy hazaérek, fürdök, és máris alvásidő van. Szeretnék az írással foglalkozni, de még beszélni se tudok róla, mert nem nagyon érdekel senkit. Hihi. Rú azért próbálkozik néha, ő lesz talán az első kritikusa ennek a történetnek... Meglátjuk majd...

   Úgy volt, hogy anya hazajön áprilisban, de mégse jön, mert nincs rá pénz. Otthagyta a kenyérszállítós munkát, mert nem bírta fizikailag. Most maszekban takarít.

   Elkísérte a hapsiját egy fősulira megírni valami felvételi tesztet, és ő is megírta. Neki sikerült, a hapsinak nem, szóval azóta tabutéma a felsőoktatás, mert a hapsi gyengepontjává vált. Egyébként nem sok szerelem van köztük, anya szerintem boldogtalan mellette, nem mintha amúgy nem lenne az.

   Keresztanyánknak daganatot találtak a méhében tegnapelőtt... Mintha nem lenne elég, hogy a férje már nem akar vele kommunikálni, és szüntelen érezteti vele, hogy nem szereti.

   Pukkancs megint összejött az exével, amúgy meg a héten minden nap 1-kor fog végezni, mert tanulnia kell, szóval nem nagyon fogunk haverkodni, mármint nincs rá idő.

   A hajótémával nincs semmi, azóta se jutottunk előrébb. Még csak interjúra se mentünk el. Ennek titkon örülök is, meg nem is. Örülök, mert nem fűlik a fogam hozzá még mindig, ugyanakkor nem hiszek a távkapcsolatokban, és nem örülök, mert így most állunk egyhelyben. Rú nem dolgozik, én meg nem költöm a pénzem, nem nézegetek más munkákat, mert minek, ha úgyis ,,nem sokára elmegyünk", nem gondolkodom, vegyek-e jegyet Lindsey Stirling július 4-ei koncertjére, mert ki tudja, hol leszek akkor épp, nem gondolkodom, mit kellene tanulnom, nem nézek okj tanfolyamokat, és nem tépelődöm, beiratkozzak-e franciatanfolyamra. Nem csinálok semmit. Dolgozom, és várok, Rú mikor akar lépni. Most igazából mindketten bele vagyunk kényelmesedve a jelenünkbe, csak ritkán van egy-egy mozzanat, ami miatt azt mondjuk, hogy úristen, el akarok költözni, lépjünk már le. Az anyukája például mindennap szúrkálódik vele, amiért nem dolgozik, meg házisárkány módjára tart razziát a szobájában, megtiltja, hogy fent egyen a szobájában, és sok mindenen kiakad. Én alig vagyok itthon, szóval nincs veszekedés Perditával egy ideje - kop-kop-kop.

   Írni akarok. Nekem most csak ennyi kell.

105.000
- hazaadni: 7.000
- bérlet: 4.500
- kaja: 15.000
- eltenni: 55.000 (de a dobozba 70-et kell betenni!)
- melltartó: 4.500
- cipő: 8.000
- hajfesték:  ?
__________________
94.000 + ?

Nem szabad 4.000-nél többet költeni a pénztárcámban lévő húszasból!

Új terv 2015-re

Ha befejeztem a sztorikámat, ki lehetne adatni magánúton. Ehhez kell minimum 300.000 forint.

Buddha elképzelései

   Buddha egyébként a raktár egyik jellegzetes személye, ha hatalmamban állna, akkor se távolíttatnám el, én még mindig kedvelem, és tudom, hogy ő is bír minket. Csak volt egy kis ámokfutása, ami miatt szétszedtek minket, és ezt már mélyen megbánta, még ki is jelentette - anélkül, hogy rákérdeztem volna -, hogy nem ő kérte, hogy szedjenek szét minket, ami persze lehet, hogy igaz, de az biztos, hogy ő idézte elő a dolgot. No nem baj, lényeg a lényeg, hogy Buddha durva célzásokat tesz nekünk arra, hogy mi valószínűleg szerelmesek vagyunk egymásba, aztán az ilyen kijelentéseit - amiket általában képes más emberek előtt tenni - megtoldja egy cinkos mosollyal vagy egy kacsintással. Persze ha jobban belegondolok, akaratom ellenére is elültethettem a fejében a gondolatot, de összességében látható ok nélkül képtelenkedik. Még januárban volt az első megjegyzése, akkor még Pukkancs nem avatott a bizalmába, de azért már jóban voltunk. Éppen traccspartiztunk, közben meg firkálgattam magam előtt az asztalra (szabad rá!), és rajzoltam egy szívet, majd beleírtam, hogy Pukkancs. Ezen kuncogtunk egyet, nem volt jelentősége, egyszerűen csak kipróbáltam, milyen dedósnak lenni, aki szíveket rajzol és neveket ír bele (pf, mintha nem emlékeznék tizenhárom éves koromból), aztán félkegyelműen Pukkancsra mosolyogtam, mint aki óvódás és így akarja tudtára adni a kiscsoportos Jankának, hogy tetszik neki. Szóval csak vicc volt, ennyi a lényeg.

   Na, Buddha ezt meglátta egy-két héttel később, unalmamban épp frissítettem a rajzot, mert elkopott szegény, szóval szerintem aznap vetődött el a mag jámbor föld-agyában.

- Ezt ki írta ide?

- Én.

- De ugye nem szerelemből rajzoltad ezt?

- Nem.

- Jó, mert azért két lánynak nem... Szóval... Na, érted.

- Aha. Barátságból rajzoltam ide.

- Jól van akkor.

   Ezt aztán elmeséltem Pukkancsnak, addigra már beavatott a titkába is, és Pukkancs meredten nézett rám, majd annyit mondott: ,,Ez hülye?" Ezt a kérdést azóta napi szinten fel kényszerülünk tenni, már csak azért is, mert ha tényleg járnánk is, pofátlanság Buddha részéről, hogy ilyeneket kérdez, habár jókat szoktunk röhögcsélni rajta, meg mostanában azon is elgondolkodtunk, hogy végül is ennek a raktárnak polcokból állnak a falai, a szinteken pedig nem javasolt ugrálni, mert simán beszakadna mondjuk Buddha alatt, de legalábbis feldőlne ott egy-két polc, szóval lehet, hogy pont elhaladt mellettünk vagy alattunk, esetleg fölöttünk, amikor valami nagyon titkos témáról értekeztünk. No mindegy, a legmókásabb megjegyzése az volt, hogy ,,Uramatyám, milyen szerelmesen néztetek egymásra, fuhú" - pedig abban a percben épp csendkirályt játszottunk egy kisebb összeszólalkozás után, és mindketten azt vártuk, hogy a másik kezdeményezzen békülést, szóval csak duzzogtunk, én személy szerint direkt rá se néztem Pukkancsra.

   A mai megjegyzése meg az volt, hogy amikor Pukkancs arra jött, és megláttam, túljátszott örömáradatban, elvékonyított hangon kimondtam a nevét, mintha évek óta nem láttam volna, Pukkancs meg erre köszönt nekem hasonló hangnemben, Buddha meg kuncogott, és azt mondta: ,,Szép dolog is a szerelem." Persze ezt úgy mondta, hogy közben legalább hárman álltak még körülöttünk.

   Az a baj, hogy Pukkanccsal ilyenkor összenézünk és telepatikus úton közösen megállapítjuk, hogy ez megint hülye, és ahelyett, hogy valamit visszaszólnánk vagy végre megkérdeznénk, hogy ,,Te mégis miről beszélsz?", hagyjuk elszállni a pillanatot, aztán meg később hitetlenkedve nevetgélünk a mosdóban, hogy hihetetlen ez az ember, még ha járnánk is, nincs joga mások előtt ilyeneket mondani, mi van, ha titkolni akarnánk, miért nem lehetünk csak simán csodás barátságban, és miért nem ugrálhatunk egymás nyakán két elválaszthatatlan barátként, és miért kell egyből célozgatnia arra, hogy ő bizony tudja, hogy mi együtt szoktunk leszbülni?

   Mindegy.

   Pukkancsot eleinte zavarta, mert félt, hogy Buddha pletykálni kezd majd, és akkor mindenki megtudja róla a dolgot, de én úgy voltam vele, hogy kit érdekel, tök vicces, higgyenek, amit akarnak, nem fognak hozzánk másképp viszonyulni. Szóval azóta csak nevetünk ezen, és találgatunk, vajon Buddha meghallotta-e, hogy leszbis téma van, és amiatt szólogat be vagy csak félig-meddig sikerült beletrafálnia.

   Na mindegy, én bírom Buddhát, Pukkancs se venné a fejét - megbékéltünk a pisztolyos ügy után. Buddha is érezteti velünk hébe-hóba a kedvtelését, ha látja, hogy elválasztottságunkban el vagyunk kenődve, felvidít minket cukorkával (!!!), sőt, szerinte hármunknak (!!!) műsort kellene indítanunk, mert nekem csodás angol humorom van, mint amilyen a nagyapjának is volt, és ezt minden nap elmondja.

Terjedelmes bejegyzés munkahelyi baromságokról

   Két-három hete szigor van a raktárban, ugyanis a vezetőség kitalálta, legyen teljesítményarányos bérezés. Ez azt jelenti, hogy belépéskor kapunk egy harmadik kártyát is, bepittyegnek minket, hogy ott vagyunk, és folyamatosan látják a rendszerben, hány termék fordul meg a kezünkben egy műszak alatt. Ha nincs meg a minimum elvárt mennyiség, nap végén megdorgálnak, és onnantól kezdve érzékeltetik az emberrel, hogy KUMMANT - bár betiltanák ezt a szót, rohadt idegesítő. Bizony, azt érzékeltetik vele, hogy munka helyett szövegel és biztosan céltalanul bolyong a sorok között, és áll egyhelyben valami eldugott sarokban, csak ne kelljen dolgoznia. Holott, komolyan mondom, ezek mind szorgalmas emberek, tényleg dolgozik mindenki.

   Pukkanccsal akkor éreztük meg a diktatúra szelét, amikor egyik nap közösen pisztolyoztunk Pornóssal és egy fiúval, és hát elég szar árut kaptunk egész napra, nem volt szétválogatva zóna szerint, ami azt jelenti, hogy a raktár különböző pontjain kellett őket polcra tenni, és hát tekintve, hogy van két emelet, ez elég kellemetlen tud lenni, mert hiába rakatod fel a targoncással a raklapot, ha fél óra után eljutsz a doboz mélyére, és szembesülsz vele, hogy a benne lévő áru következő rétege megint a földszinti polcokra kerül. A legszebb az volt az egészben, hogy a négyfős csapatból hárman voltunk lányok, az áru meg többnyire tizenöt-húsz kilós dobozokból állt, szóval baromi sokat hülyültünk azon, hogy mennyire szánalmas az egész helyzet, amikor egy szemmagasságban lévő zsúfolt polcra próbálsz lány létedre felszenvedni egy nyolctonnás dobozt, sőt, nem is egyet, hanem ki tudja, mennyit. Mindenesetre aznap teljesen lazán fogtuk fel a helyzetet, hát, nagy ügy, végzünk vele, amikor végzünk, egyszerűen telekinézis nélkül nem leszünk gyorsabbak akkor se, ha hülyülés helyett sírunk közben.

   Buddha viszont sokszor elment mellettünk, és a fejét csóválta nem-lesz-ez-így-jó típusú kijelentéseket téve, mint valami inkvizítor, aki a boldogság nyomában jár, hogy a forrásokat elapaszthassa, hiszen egy munkahelyen nem megengedett a túlzott jókedv. Pukkanccsal éreztük amúgy is, hogy kipécézett minket, totálisan a nyakunkra járt már második-harmadik napja, és figyelte a hangulatunkat, nehogy elszálljon az agyunk a felhőtlen jókedvtől, ami biztosan a munka rovására megy.

   Visszatérve a tonnás dobozok napjára: műszak végén Buddha csillogó szemmel jött oda hozzánk előfutárként, hogy készüljünk, mert le leszünk baszva, és kijelentkezéskor tényleg meg lettünk szólva, hogy szánalmas a teljesítményünk - mert ugye a pisztoly mindent kimutat -, négyszáz lenne a minimum árumennyiség, amit polcra kell tennünk, de mi csak százhúsz-száznegyven körül teljesítettünk. ,,Nyolc óra alatt csak ennyi. Azért érzitek, hogy ez nevetségesen kevés, ugye? Kevesebbet kellene dumálni."  Persze próbáltam védekezni, hogy ilyen nehéz dobozokat nem könnyű ide-oda hurcibálni, és nem tehetünk arról, hogy a rendszer hülyén számol, nem is hallgattak végig, csak ki lettünk hessegetve. Persze Pukkanccsal utána szidtuk is Buddhát, egyértelmű, hogy ő szólt a műszakvezetőknek, hogy nézzék meg a napi teljesítményünket, mert egyébként NEM SZOKTÁK MEGNÉZNI SENKIÉT, még az is új volt számunkra, hogy van elvárt mennyiség, pláne, hogy egyik nap gyufásdoboz nehézségű cuccokat pakolsz, a másik nap meg segítened kell a másiknak, hogy ne csak neki szakadjon le a veséje emelés közben.

   Azóta a délelőttös faszfej  műszakvezető gondosan a raktár különböző részein ad munkát Pukkancsnak meg nekem, és miközben reményeinket napról napra összezúzva kimondja az ítéletet, úgy csillog a szeme a kárörömtől, mint egy kisfiúnak, aki boldogságra lel a verőköltő bodobácsok belének kinyomásában. A harmadik-negyedik ilyen nap után eldöntöttem, hogy ennyi volt pisztolyos pályafutásom, ezentúl ismételten szedésre fogom kérni magam, mert én nem fogok stresszelni amiatt, hogy nem tudok nyolc óra alatt négyszáz húszkilós dobozt polcra lőni (ez max szupermannek sikerülne), ráadásul a társaságtól is szenvedek, szóval ennyi, jövőhéttől újra csak esténként fogok kiszabadulni a raktárból, és nem fogunk Pukkanccsal pénzt szórni műszak után, mert nem egyszerre fogunk végezni.

   Tegnap viszont a faszfej  a disznóbbik műszakvezetőt pont lefoglalta valaki, úgyhogy Pukkanccsal letámadtuk a normálisabbat, hogy adjon nekünk munkát, ő meg szépen összerakott minket, úgyhogy boldogság járta át a lelkem. Aznapra könnyű árut kaptunk, nem okozott gondot negyvenhét kilós valómnak, és a nálam egy fejjel alacsonyabb Pukkancsnak se. Egyébként tény, hogy sokat hülyülünk, de ha minden lépésünket figyelnék, látnák, hogy amúgy baromira jó csapat vagyunk mi ketten, legalábbis voltunk, amíg meg nem lettünk fenyegetve az ,,aki nem lő rendesen, ki lesz rúgva" szöveggel. A pisztolyt is kijátszottuk aznap, szánalmas cselhez folyamodtunk, ami miatt keveset haladtunk, de két-három óra alatt meglett az elvárt mennyiség, szóval ha nekik az jó, hogy a rendszer szerint szorgalmasak voltunk, de a raklapok nagyrészét fel se bontottuk, akkor nekik is lehet gratulálni.

   Olyannyira utálom már a pisztolyozást, meg a két hete bejött rendszert, hogy bár az elmúlt napokat még lehúztam pisztolyos műszakban, a holnapot meg a holnaputánt lemondtam. Jobb is egyébként, mert ma megjött, és leszakad a derekam, de ezzel persze csak nyugtatom a lelkem, mert amúgy rossz érzés nem pénzt keresni.

Én és az e-book II.

   Múlt héten elkezdtem olvasni Az esti ködök kertjét, de nem tudtam visszazökkenni a középkoros hangulat után a jelenbe, ahol  modern szavakat használnak és van autó, meg tévé. Kifejezetten hiányozni kezdett A folyók asszonya, pláne a második kötet a tetves spoiler miatt, és bár Rú felajánlotta, hogy megveszi nekem ajándékba, nem találtuk a boltban, mert újranyomják - gondolom azért, hogy kapjon egy ronda, tévésorozatos borítót -, és csak április végén jelenik meg. Náluk aztán megtaláltam a neten, és Rú rátette nekem az apukája e-bookjára, amit ő mostanában úgyse használ, így megkaptam kölcsönbe, szóval csodálatos módon birtokomban áll a második kötet.
   Persze nagyon fura így olvasni, sokkal jobb a könyv, és majd egyszer megveszem a második kötetet, hogy azért ott lehessen a polcomon, mint egy kis trófea, meg aztán olvasás közben folyamatosan bennem van az érzés, hogy egy e-booknak nincs olyan lelke, mint egy könyvnek, hogy kinyitod, és a gerince közepéből felszáll egy gomolygó felhő, aztán meg körbefonja az embert a képeivel. Az e-book csak egy keret, vastag fekete keret a betűk körül, bezárja a történetet, és még csak nem is látod, mennyit olvastál el, nem működik a képmemóriád, hogy aha, igen, emlékszem, amikor izéke erre utalt a könyv első negyedének egyik baloldalán, a lap tetején. Nem tudsz visszalapozni oda, mert nem emlékszel, körülbelül mennyi párbeszéd volt ott, tehát az egész történet összefolyik, az összes oldal egyforma: kicsi oldalakon betűk betűk hátán.

   Persze attól még lehet, hogy a könyvekről le kellene mondani - legyenek bármennyire is szépségesek -, mert egy csomó fát kivágnak értük... Az e-book meg hosszútávon kifizetődőbb, de egyszer elromlik, és soha nem lesz olyan értéke, mint egy elsárgult lapú, rongyosra olvasott könyvnek, ami túléli a gazdáit is több nemzedéken át. Örülök azért ennek az átmeneti megoldásnak, de az a keret komolyan zavar...
   De azért néha elfelejtem, hogy csak egy kis készülék: néha megpróbálom úgy lapozni, mintha könyv lenne, aztán körülnézek a metrón, látta-e valaki, vagy pedig arra leszek figyelmes, hogy úgy tartom, mint egy könyvet, mintha a másik oldal nem csak a fekete tok lenne, hanem a páros oldal.