Tibet lesz, és kész!

2013. október

Most épp Rúnál vagyok, de lement fürdeni, szóval addig gyorsan leírom, hogy ahhoz képest, hogy mindig is szerettem az írj-valamiről-fogalmazást típusú házikat, mert olyankor kiélhettem magam, most mégsem akarom kihasználni ezt a lehetőséget - MÁRPEDIG EZ GÁZ. Szóval nem, nem, gyermek és szülő közti kommunikáció, jó leszel tartaléknak, de egyébként Tibet egy rohadtul fontos téma, ami mégsem kap kellő figyelmet, és épp ezért nem akarom annyiban hagyni a lustaságom miatt. Tény, hogy ez csak egy kis beadandó, de a lelkiismeretem egy erről szóló dolgozattól maradna tiszta.

Pláne nem okozhatok magamnak csalódást azzal, hogy egy írói képességeket némileg igénylő házit félvállról kezelek, mert nekem az írás van annyira fontos, hogy olyan témáról írt dolgozatot, ami abszolút nem mozgat meg bennem semmit, MÉGSEM adok be. Tehát igenis szépen utána fogok járni, mit élnek át a tibetiek, mert igenis rohadtul durva, hogy a huszonegyedik században megtehetnek olyasmit egy néppel, hogy semmibe veszik az emberi jogaikat.

Vacsiztam Rúval, és közben a szülei is ott voltak, és valamilyen témához kapcsolódóan Rú anyukája megjegyezte, hogy Tibetben sterilizálnak mindenkit, aki bekerül a kórházba, hogy szép lassan eltűnjenek mind, erre meg felkaptam a fejemet, hogy úristen, ez jel, muszáj róluk írnom és kész. Annyira felháborodtam ezen, hogy be is lelkesedtem.

Nyafi

2013. október

Kicsit motiválatlan vagyok, például semmit nem tanultam az elmúlt két hétben (múlthéten tréninghét volt, tehát csak hétfőn kellett bemennem, azóta szünetem van), és a szakdolgozatnak nevezett pároldalas fogalmazásomat se írtam meg, pedig tök jó témaötleteim voltak, de lusta vagyok, mint a fene. Csupán azért nem aggódom emiatt, mert két éve, Kommunikáció szakon volt Pzsichológia az alapozótárgyak között, és volt egy olyan házi, hogy olvassuk el XY bármelyik könyvét, majd írjunk róla egy hatoldalas recenziót. Elolvastam egy könyvét a gyerek és szülő közti kommunikáció fontosságáról, és írtam is róla öt-hat oldalt még anno, szóval ahelyett, hogy Tibetről és a kínai megszállásról írnék és arról, miért nem segítenek nekik más nemzetek, vagy mondjuk arról, mennyire befolyásolják a fegyvergyárak a médiát, ilyen szétrágott témáról fogom beadni a dolgozatomat. De nem érdekel sajnos eléggé. Legyen meg a tárgy, aztán pá.

Na meg arra jutottam, hogy többet be se dugom az orromat a színházas órámra, mert:

- Az interjúalanyomról alig van fent bármi is a neten, azzal se megyek sokra. Igaz, van valami hely, ahol állítólag minden színházas egyedről megtalálható minden cikk, de nem akarok odamenni. 

- Nem érzem magam elég műveltnek ahhoz, hogy egy ilyen embert faggassak.

- Nincs hangfelvevőkém (bár ez félig csak ürügy, de félig ténylegesen ez az egyik ok!), szóval elég cikis lenne, ha kikérdezgetném az emberkét, de közben a felét se tudnám lekörmölni annak, amit elmond, mert nem vagyok gyorsíró, visszakérdezni meg ugye nem igazán lehet. ,,Elnézést, mi volt a mondat második fele?" Szóval nem, nem égetem magam.

- Nem ilyesmit vártam egy ilyen nevű tárgytól. Ez inkább kommunikáció szakos feladatnak tűnik, na de tekintve, hogy hiányzik belőlem az újságírói véna, képtelen vagyok megjátszani az érdeklődést.

Lehet, hogy ezek miatt primitív vagyok, de ugye ez csak egy szabadon választható tárgy, ami miatt keddenként hatig penészedek bent az egyetemen, meg hát mondom, engem érdekel a színház, főleg a dramaturgia, és ez az ember biztos tudna ezt-azt mesélni, de egészen egyszerűen most hidegen hagy, hogy ő hogyan élt meg ezt meg azt még réges régen.

Na meg van egy olyan érzésem, hogy a hétfő reggel ütköző két tárgyam közül az egyiken akkorát fogok tanyálni, hogy jövőre is szórakozhatok vele, merthogy arra az órára senki nem jár be a csoportból, ergo senkinek nincs anyaga. Eleinte én bejárkáltam, voltam három órán, de a nő egy egész tankönyvnyi diát levetít negyvenöt perc alatt, közben meg beszél folyamatosan, viszont olyan gyorsan váltja a diákat, hogy lemásolni sincs idő, viszont nem hajlandó átküldeni őket, úgyhogy pukkadjon meg.

Ma meg a boltból hazafelé baktatván, csoki híján, csalódottan, nagyon úrrá lett rajtam az érzés, hogy már évek óta tart ez az átmenetinek tekintett pénztelen időszak, és mindig csak várom, hogy megjavuljon a helyzet egyszer csak, de tökre nem változik semmi, és nem akarom, hogy ez így maradjon. Hogy szegény anya csak gürizik, a hiteltörlesztéssel folyton csúszunk, állandó téma, hogy mit kéne enni, penészedik a fürdőszobai fal, huszonkét évesen máris tartozom az apeh-nak, újra kellene festeni a lakást, vészesen inog a mosogatónál a csap, csak egy pulcsim van, és már az is bolyhosodik, állandóan jön valami durva fenyegetőző végrehajtós levél, és egyebek... És ezek mellett annyira eltörpül már minden, az egyetem is kezd abszurdumnak tűnni a kis nyomoronc óráival és feladataival. Mindemellett meg tökre az van bennem, hogy a kevés nem lenne elég, hanem valami tényleg óriási csoda kellene, mint a lottó, mert az tényleg felszabadítana minket a hülye tartozások alól, holott tudom, hogy ez nem a jó hozzáállás. Mert oké, vannak szerencsések, akiknek mindenük megvan, de sokan a nulláról kezdik bazi nagy kitartással, de végül is már próbálom ezt a tényt tudatosítani magamban, hogy bizony most nagyon úgy áll a dolog, hogy én is nullán vagyok, de lehet, hogy inkább minuszban, de ezt annyira nehezemre esik elfogadni... Be vagyok ragadva ebbe a gyerek-felnőtt közötti állapotba, pedig én még tökre anyával akarnék élni, kis meleg családi fészekben, nem ebben a hideg, kiüresedett házban, ami pár éve még otthon volt, de már szomorú ő is, és sötét a kisugárzása...

Igen, tudom, jövőhéten szerzek iskolalátogatásit diákmunkához... Már múlthéten is bennem volt a szándék, de aztán győzedelmeskedett a pillanatnyi minek-dolgozzak-sose-lesz-elég-pénz, és már nem is tudom, mit csináltam aznap helyette... Azt hiszem, semmit. 

De azért a rendhagyó igékre mindig vetek egy pillantást, miközben tölt a játék, és már csak tizennégyet kell megtanulnom a negyvennégyből!!!! 

Tudom, hogy gázul gondolkodom. Nem rám vall ez a hozzáállás. Próbálok változtatni... Az a baj, hogy talán nem is a lelkemet kell rendbe tennem, hanem tényleg már a cseszett anyagi részeket...

Egyszer volt, hol nem volt...

2013. október

...volt egyszer egy otromba, giccses villa, ahol Ikerbroki legnagyobb urasága élt kettesben nevelt lányával és persze temérdek szolgálójával, akik nem fognak szerepelni ebben a történetben, mert nem vállalták az arcukat. De nem is ők voltak a lényegesek, hanem szőr Gróf nevelt lánya, a fiatalkorú Villemo, aki utálta az életét, mert túlzottan monotonnak és anyagi központúnak tartotta.
(Persze valójában nem is itt laktak, hanem egy mocsári viskóban, amiben berendeztem az egyik sarkot.)

Szőr Grófért sem volt túlzottan oda, mert az soha nem tanúsított felé atyai érzéseket, inkább csak úgy tartotta szegény Villemót, mint egy bájos és gyanútlan szobadíszt. Ám egy napon szőr Gróf a lány elé állt, és egyszer csak meglóbálta az orra előtt... a fehér kesztyűt, s így szólott:

- Egyébként jövőhéten lesz az esküvőnk, és ezt fogod viselni. Megértetted?

Villemo számára most világosodott meg minden: ez a perverz állat csak azért nevelgette éveken át, hogy olyanná cseperedjen, mint egy, a Gróf számára tökéletes feleség. A lány először elsápadt, majd - miután lepergett előtte az élete, melyben gyerekeket gyártott, és egy szava sem lehetett, mert csak egy nő -, azt mondta:

- Menjen hozzád a hóhér!

Majd - nem törődvén csodagyönyör ruhácskájával - kirohant a házból, és életét megunva bevetette magát a Mocsárerdőbe, ahol misztikus arcot vágva az égre vetette tekintetét, s arra gondolt, bárcsak jönne valaki, aki kiragadná ebből az undorító világból.

Épphogy elhangzott a kívánsága, melyet egy mocsári gázoktól elszédült, zuhanó verébre nézve mondott el, háta mögött megszólalt egy igazán férfias hang.

- A nevem Kenji Yaoi. Én segíthetek neked.

- Most biztosan az jár a fejedben, miért ilyen nagyok a szemeim, és miért ilyen nagy a fülem - folytatta a különös szerzet. - A válasz egyszerű: a jövőből jöttem, egy mang... szóval egy japán képregényből. Nem csak szép vagyok és szexuális beállítottságomnak köszönhetően számodra elérhetetlen, de még varázsolni is tudok. Sőt, ha nagyon akarom, téged is fel tudlak ruházni némi erővel. Cserébe csak annyit kell tenned, hogy ha kinőtted a ruhádat, nekem adod.

Természetesen Villemónak fogalma sem volt arról, miről beszél ez a fehérhajú őrült, azt se tudta, mi az a ,,japán", nemhogy el tudjon képzelni egy ,,képregényt", de azért hevesen bólogatott, és kérdés nélkül belement az alkuba. ,,Biztosan el akarja adni, hogy legyen zsebpénze" - gondolta magában.

 Ezek után Villemo egy kicsit jobban érezte magát, és bár nem sok erőt érzett az elméjében, elhitte Kenjinek, hogy a látványos erő hosszas tanulási folyamat eredménye. Azonban vészesen közeledett az esküvő, s mivel a lány nemigen akart rajta részt venni, megkérte Kenjit, hogy teljesítse végre kívánságát, és vigye el ebből a világból. Ezek után Kenji át akart úszni egy kis szigetre.

Megérkezvén azt mondta:

- De hiszen végzetes lehet belekavarni a múltba . Úgy értem, te vagy a múlt, és ki tudja, milyen fontos embereket nemzenél a jövőben, akik nélkül a japán képregények ma nem tartanának ott, ahol!

- Kérlek, Kenji - rimánkodott a lány. - Úgy érzem, a sors akarja, hogy elhagyjam a múltat, és a jövőben tevékenykedjek tovább!

- Ám legyen - adta meg magát a férfi. - De előtte elmesélem neked, mennyi idiotizmus van az én időmben, s azt akarom, hogy azok alapján hozd meg a döntésedet.

 Szóval Kenji csak mesélt, és mesélt, és mesélt: politikusokról, fegyverekről, összeesküvéselméletekről, áramról, internetről, gyengülő egyházi befolyásról és elvesző vitaminkészletekről, Villemo pedig nem győzte nyitva tartani a száját. Kenji mindent beleadott: olyan félelmetesen adta elő a huszonegyedik századot, ahogy csak tudta, ugyanis rettegett attól, hogy Villemo utaztatásával valami nagyon klassz dologtól fosztja meg korának ifjúságát.

Amikor végzett, döbbenten konstatálta, hogy Villemo flegmán tekint fel rá.

- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy mindettől majd beijedek, és mégis inkább hozzámegyek ahhoz a pökhendi hólyaghoz, hogy aztán gyerekgyárként üzemeljek? - kérdezte a lány, majd hitetlenkedve elnevette magát. - Veled megyek a jövőbe, és kész.

 - Rendben - sóhajtott Kenji. - De ha azt akarod, hogy ne pottyantsalak le egy hulladékgyűjtőnél, vetkőzd le ezt a királylány stílust, ugyanis a huszonegyedik században te már nem leszel méltóságos kisasszony. Csak egy béna jelmezes tinédzser!

Villemo unottan bólogatott, majd bevetették magukat a tóba, beleúsztak egészen a fenekébe, s máris beszippantotta őket az egyik időkapu...

Muris

2013. október

És tényleg, én vagyok a nyolcadik link a google-ben.

Szemgolyó

2013. október

Reggel megkértem Perditát, hogy jöjjön el velem szemüveget venni, mert egyedül nem tudom eldönteni, melyik keret áll jól és melyik nem. Jött Pongó is, mert pékségbe meg fagyizóba akart menni, úgyhogy voltak zsűrijeim.

Nem igazán akartam új keretet, de én, mint igazán lelkiismeretes szemüveges, öt éve jártam utoljára optikusnál, és pár napja azt mondták, ebbe a keretbe már nem lehet új lencsét tenni, mert szétesne menet közben. Szóval becsúszott ez a váratlan kiadás, aminek nagyon örültem, mert imádok olyasmire költeni, amit amúgy utálok, és csak négy fal között veszem fel, esetleg órán, ha úgy érzem, fontos lenne látnom a táblát. Annyi csak a gond, hogy már szemüveggel se látom a halvány, alig fogó filccel teleírt táblát, ezért hát esedékesnek éreztem megejteni ezt a programot.

Ki is választottuk a keretet, nem voltam tőle odáig, de az volt a legtűrhetőbb, aztán bementem az ingyenes szemvizsgálatra, ahol a néni legalább húsz percig szenvedett velem és a megfelelő lencsék kiválasztásával, majd a végén megkérdezte, hogy ,,Na most így jó?", én meg bizonytalanul mondtam, hogy hát, igen, mire közölte, hogy ez ugyanaz a lencse, ami a jelenlegi szemüvegemben van. Én ezen elcsodálkoztam, ő meg kicsit idegesnek tűnt, mintha azért rabolnám az idejét, hogy mindenképpen ki tudjak csalni anyukámból egy szép új divatos szemüveget. Az elején említettem neki, hogy van egy folt a látásomban, de mivel az idegességéből arra jutottam, hogy erről elfeledkezett, megint szóltam neki. Végül arra jutottunk, hogy nem azért nem tudom határozottan rámondani egyik lencsére se, hogy az a jó, mert döntésképtelen vagyok, hanem a folt miatt, ami eléggé bezavar, ha miniatűr számokat kell leolvasnom a falról, pláne félszemmel.

Ennek a foltnak egyébként az a története, hogy nagyjából másfél éve lettem rá figyelmes, eleinte nem foglalkoztam vele különösebben, de aztán tavaly nyáron elmentem szemészhez, aki a ,,megvakulhatok?" kérdésemre megnyugtatóan kinevetett, de azért adott beutalót, ahol az orvos felháborodott, amiért ilyen hülyeséggel zavarom, és lehülyézte a doktornőt, aki hozzá küldött. Azt mondta, hogy ezzel nem kell foglalkozni, biztos ott van kiskorom óta, csak most vettem észre. Én akartam neki hinni, de pár hét múlva megint elmentem szemészhez, ahol olyasmit mondtak, hogy ez valami folyadék, ami szokott lenni másnak is, de valószínűleg fel fog szívódni, és meg lettem mosolyogva megvakulós félelmeim miatt. Adott azért beutalót egy csöves kórházba, oda viszont már nem mentem el, mert egyrészt csöves a kórház, másrészt - igazából - berezeltem.

Most meg az optikus néni megdöbbent, amiért kinevettek az orvosok; azt mondta, a kötőhártyám is gyulladt, vegyek műkönnyet, és menjek el szemészhez, aki majd valószínűleg tovább fog küldeni maculavizsgálatra vagy micsodára, merthogy az idősek köreiben van egy olyan nem gyógyítható, de lassítható folyamat, ami azzal jár, hogy a látásban megjelenik egy folt, és idővel növöget, szóval naná, hogy megint elhangzott a ,,Meg fogok vakulni?" kérdés, amire ő már nem nevetett fel kapásból, hanem elgondolkodott.

Szóval ismételten jön ez az ide-oda mászkálás a szememmel... Rú utána mert nézni a neten annak az idegen szónak, amit az optikus néni a papíromra biggyesztett három felkiáltójellel a szemész számára, akihez majd megyek, és azt mondja, megállítható. No de meglátjuk. A héten belekezdek a túrázásba.

Az azért nyugtat, hogy a másik szemem okés....

2013. október

Szeptemberben elkezdtem kiszeretni ebből a blogból.

Sétafika

2013. október

Elmentem tegnapelőtt fodrászhoz, mert a hajam megint elérte azt a hosszúságot, amivel már nem tudok mit kezdeni, mert göndören hagyva egy seprű, kiegyenesítve meg csak úgy lóg, ráadásul az egyenesítgetéstől már töredezett is volt. Szóval most egy kicsit váll alá ér, de lehet, hogy legközelebb már simán vállig vágatom. Rú csinált is rólam képet, amikor sétáltunk a gazdagnegyedben (olyan, mintha a Simsben mászkálnál, mert tökéletesen meg van kertészkedve minden utca, a házak meg olyanok, mint a SZÉP HÁZAK magazinban), mondjuk nem vagyok elégedett, mert az, amelyiken komolytalankodtam, jobban tetszik, mint az, amin próbáltam leküzdeni a zavaromat. Csak hát a komolytalankodós képen kancsi vagyok, úgyhogy végül az uncsi, önszabályozós képemre cseréltem a jelenlegi többéves profilképemet. Nem baj, ez már haladás.

Mondja valaki, hogy
nem tudok rajzolni...!

Amúgy nagyon szép az ősz, imádom ezt az időszakát, amikor süt a nap, lehet pólóban mászkálni és fagyizni, és mindig van valahol egy-egy levél, ami épp lehullóban van. Olyan idilli...! Én egész évben el tudnám viselni ezt a hőmérsékletet, meg a fákra is mindig rácsodálkozom, olyan szépek. Egyre többször jut eszembe, hogy valakik biztosan megtervezték az egész élővilágot, és nem csak az evolúció van a dologban, mert tényleg minden olyan különleges és változatos. Olyankor mindig beugrik egy kép, ahogy sok kisgyerek részt vesz egy foglalkozáson kint a csillagok között, és az a feladatuk, hogy olyasmit tervezzenek, ami nekik tetszik. És az önbizalomhiányos kisfiú ,,feltalálja" a sünit, a nagyszemű kislány meg az oroszlánt, a mellette ülő utánozós kislány meg macskát gyúr, de persze más típusú foglalkozáson a növényekkel foglalkoznak, de előkészítőn az égtervezést vették, szóval TUTIRA ILYESMI VAN A HÁTTÉRBEN! És hát ugye a világ tempója, az is olyan, mintha be lenne minden programozva...

Kár, hogy jövő héten elmegy ez a jó idő.

Egyébként Mák múltkor rám írt, merthogy rég beszéltünk normálisan - mégsem vagyok hát jelentéktelen...!

Rózsi

2013. október

Tegnap amúgy Rúval mentünk csavarogni, és egy kerítésen olyan szépen sorakoztak egymás hegyén-hátán az ősz színei, hogy Rú előkapta a telefonját, hogy lefényképezze a keskeny kis utcát. Aztán hirtelen vakmerőségi hullám tört rám, és beálltam MAGAMTÓL a képbe, ezért a fekete szerelésemmel csodásan uralom a képet a retardált-vagyok-fényképezd-le-ahogy-kidugom-a-fenekem arckifejezésemmel. (Ez azért nagy dolog, mert évek óta menekülök a fényképezőgépek elől.) Ezután még húsz percig nem mertem megnézni a képet, merthogy tutira kiteljesedett rajta a fotogéntelenségem, de a buszon végül elkértem a telefonját, és megtekintettem magam - merthogy annyira furcsa magamat tükör nélkül látni! Ezután az Aréna KFC-je előtt kértem el újra a mobilját, de nem akarta odaadni, hanem csak azt kérdezgette, hogy: ,,De miért kell?", viszont nem akartam azt mondani, hogy csak azért, mert megint meg akarom nézni magam, ezért inkább megsértődtem, amiért meghiúsította az amúgy egyszerűen kivitelezhető tervemet, és már tényleg nem is volt kedvem társalogni vele, mert mi az, hogy nem adja csak úgy oda!

Az Örsön aztán vett nekem egy rózsát, és bár cserébe próbáltam kedves lenni, mert éreztem, hogy nem teljesen jogos az elkedvtelenedésem, még utána is kuka voltam fél órán keresztül, mert a rózsa hatására sem enyhültem meg különösebben (nekem idő kell, nem engesztelés), viszont egy csomószor eszembe jut, hogy mennyire szerethet engem, ha ilyen kitartó a hagyjál-most-békén típusú hangulataim alatt is. Este mondjuk nem tudom, mi kattant bennem hirtelen, de extra bújossá váltam egészen hajnalig, amikor is Rú elment dolgozni, de előtte megkért, hogy mindig legyek ilyen.

Blabla

2013. október

Lógtam két napot, de a hat órából három elmaradt a tanárok betegsége miatt. Kár, hogy két nyelvgyakorlatról így is lemaradtam - na jó, igazából csak az egyikért kár -, mert így ma némileg meglepődött arccal ücsörögtem egy darabig a házi fölött. A tagadásnak még utána kell majd néznem a hétvége folyamán, mert ugyan múlthéten elmagyarázta a tanár ama nyelven, amit akkor még csak negyedik hete tanultunk, titokzatos oknál fogva azóta sem értem.

Egyébként Mák már nem is beszél velem annyit, mint azelőtt. Úgy értem, tök jól elszóltam, hogy ,,mellettem ül, mellettem áll, mellettem jár", mert most már egyáltalán nem olyan érdeklődő, inkább csak úgy egy társaságban vagyunk, de különösebben már semmi személyeskedés nincs. Igaz, kedden még megkérdezte futólag a kismetrón, hogy táncolok-e vele a gólyabálon, amit persze elhárítottam, mert én anno a szalagavatónkra se mentem el a giccsparádéktól való idegenkedésem okán, nemhogy most elébemenjek egy olyan eseménynek, ahol összvissz tizenkét párocska táncol (meg hát ugye van barátom, aki valószínűleg nagyot nézne, ha én erre igent mondtam volna). Mondjuk én eleinte azon is fennakadtam, hogy lesz gólyabál - merthogy a látásom automatikusan kiszűri a kihelyezett hirdetményeket (ez amolyan antiszoc különleges képesség lehet) -, amikor meg Mák hozzátette, hogy pedig nem csak bál lesz, de még királyt és királynőt is választanak, felnevettem, mert számomra egyértelmű volt, hogy csak viccel, mert ilyen csak az amerikai tinifilmekben van, de kiderült, hogy már a magyar valóságban is. Mindegy, a lényeg az, hogy látom, hogy már nem nyit felém, mert este érezhetően lerázott chaten, úgyhogy nem gondolkodom ezen többet. Kicsit bántott a dolog, és rátelepedett a hangulatomra is - de igazából ez nem csak róla szól, hanem úgy mindenkiről, akinél azt érzem, hogy elérhetetlen baráti szinten -, de most már elfogadtam a tényeket. Nem érdeklem emberként, lányként meg már végképp nem vagyok potenciális.

Kedden bejelölt az a fiú a faxos könyvön, akivel tizenkét-tizenhárom évesen egy csomót chateltem, de valamiért megszűnt a dolog - talán egy kicsit azért is, mert folyton találkozni akart, én meg nem. Először meglepődtem, mert nem emlékeztem rá, hogy elárultam neki a teljes nevemet - mondjuk tény, hogy én is tudtam az övét -, aztán elkezdtem agyalni azon, hogy vajon mi történt vele az elmúlt kilenc évben, és arra jutottam, biztos töriszakra ment, és este beszéltünk is, és kiderült, hogy tényleg töriszakos volt ott, ahova én járok most, de otthagyta a tandíj miatt. Azt mondta, egy-kéthavonta keresett rám, és már nem is remélte, hogy megleszek, szóval nagyon megörült pár napja, és ez tök jól esett. Mármint hogy ilyen élénken megmaradtam az emlékeiben.

Másnap bejelölt az a lány, aki éveken át legjobb barátnőkként emlegette a kapcsolatunkat, és azt mondogatta, ha eljut odáig, én leszek az esküvői tanúja. Ehhez képest idén nyáron nemhogy nem én voltam a tanúja, de még csak meg se hívott az esküvőjére. Két napig vártam, hogy írjon valamit, aztán kitöröltem, mert ilyesmire nincs igényem. Én nem mertem volna bejelölni magam a helyében ezek után, de lehet, hogy ő ebbe nem gondolt bele eléggé. Amúgy persze, tudtam, hogy nem én leszek a tanúja, mert az utóbbi két évben nem vittük túlzásba a találkákat, de az azért fura, hogy meg se hívott. Nem szeretem a végtelenségig nyújtott lagzikat, de érte bevállaltam volna mindenfajta arcvágás nélkül, cö-cö.

Amúgy én mostanában sokat agyalok azon, hogy mit ronthatok el a barátnős kapcsolataimban, és komolyan sokat gondolkodom azon, hogy mi lehet bennem ennyire taszító, meg hogy unalmas vagyok-e annyira, hogy ne akarjanak velem különösebb kapcsolatot építeni az emberek... Két-három hete például Pikky (középiskolai háromfős sziget lakója Sztomakék mellett és mellettem) ráírt Rúra a faxos könyvön, hogy ,,Zennel mi van?", én meg megkértem Rút, hogy azt írja vissza neki, hogy ,,Miért nem őt kérdezed?", és ennyi volt. Nekem azóta se írt.
Most akkor mi van?

A fehér királyné

2013. október

Kivégeztem a Skins-t pár napja, ezért az előbb elkezdtem nézegetni a Mozicsillagon, hogy milyen sorozatok vannak, és az előbb bekúszott a szemem elé a The white queen, amit már egy ideje meg szeretnék venni könyvben, mert Philippa Gregory iszonyat jól keveri a romantikát a történelemmel, szóval most nem kezdhetem el a sorozatot, mert azzal megszentségteleníteném az olvasási élményt.
Jobb volt, amíg nem tudtam, hogy van belőle sorozat. Cö-cö.

Mint a szél

2013. október

Ma 1-ig volt tanítás, de olyan gyors voltam, hogy délre haza is értem.

*Sóhaj*

2013. október

Fórumos lánnyal való kapcsolatom lezárultnak tűnik a csütörtöki nap után, amin nem köszönt nekem, és a mi-bajod-van kérdésemre egy duzzogós, rám se nézős ,,semmi" lett a válasza, majd a nap hátralevő részét azzal a lánnyal töltötte nagy pajtiságban, akinek elsőként adott gúnynevet a háta mögött (Másik lány aznap se jött). Én elvoltam a többiekkel, viszont... Rájöttem, hogy én sokkal többet reméltem ezektől az emberektől, mint amennyit ők adni szándékoznak. Úgy értem, nap közben tök jól elvagyunk, vicces minden, de amikor nincs egyetem vagy lyukasóra, akkor egy nagy nulla mindenkivel a kapcsolatom, amiből látszik, hogy felszíni kapcsolat mind, napközbeni bábelőadás az unalom elkerülése végett, de véget ér a tanítás, és mindenki megy a dolgára, vissza a saját kis életébe, amibe már nem keres új főszereplőket, max statisztákat. Az egyetemen kívüli tevékenységek már nem a kapcsolatok elmélyítéséről szólnak, hanem csakis a szórakozásról, esetleg a partnerkeresésről. Az emberek nagy része nem arra törekszik, hogy kevés embert ismerjen meg alaposan, hanem arra, hogy sokról tudjon meg keveset.

Ráadásul csütörtökön megint tök gyökér voltam. El akartam lógni az anyanyelvű tanár óráját, de végül rávettem magam, hogy ne lépjek le, de ismételten elcseszte az önérzetemet. Egyelőre semmi sikerélményem nem volt nála, gyagyásnak érzem magam minden egyes óráján, úgyhogy tanultam az esetből, és jövőhéten tényleg nem megyek be az órájára, különben teljesen leépül az önértékelésem, és elindul a Zen-féle gondolatlavina azzal kapcsolatosan, nem vagyok-e rossz helyen. Állítólag aki tud németül, az jobban megérti, merthogy hasonló a két nyelv, de mivel én nem tudok, csak annyit érzékelek az óráiból, hogy valamit nagyon magyaráz. Az a kedvencem, amikor felszólít valakit, aki valamit nem ért, ezért az a valaki NÉMETÜL kérdez tőle valamit, amire ő németül reagál, és akkor én ülök ott mélyen magamba süppedve, hogy úristen, ennek tényleg ez a menete...? Semmit nem tudok felidézni, ami az ő óráján ragadt volna rám, úgyhogy szerintem csak a dolgozatokra fogok hozzá bejárkálni (amíg megtehetem).

Szóval. Kedvtelen vagyok, ha ezekre a dolgokra gondolok. Megint anyagi világ szülte undorom van, és egy rakás olyan kérdés kering a fejemben, ami még tizenöt éves koromból maradt meg megválaszolatlanul.

Hülyécske

2013. október

Mostanában egy kicsit motiválatlan vagyok a bejárást illetően, mára például eljutottam odáig, hogy hétfőn végül is felesleges bejárni, mert lélekben úgyse vagyok ott, szóval az aznapi dekoncentráltágomat nem lehet lepipálni. Kedden meg az ötből három órára nagyjából öngyilkosság bemenni, mert elsorvadok miattuk nap végére, és sopánkodom, hogy helyettük tanulhattam is volna akár, hogy a normális, számon kérős órákon ne legyek hülye. Szóval tényleg vannak olyan tárgyak, amik csak azért vannak, hogy legyenek, hogy ez az egész egyetemdolog továbbra is túl legyen értékelve, és inkább leadnak heti tíz hülyeséget a többi öt értelmes  óra mellé, csak  hogy komoly látszata legyen az egész felsőoktatás-témának. Persze a tananyagmennyiség rendesen ott van, a legtöbb tanár tudja a saját tárgyáról, hogy a vizsgaidőszak után - jó esetben - feledésbe merül, amit tanított  ledarált órákon, de a hiúságuk nem engedi, hogy minimum egy könyvnyi marhaságot ne adjanak fel egy félév alatt, mert akkor értelmét vesztené a munkásságuk, és az ugye nem jó az ember önérzetének. Szóval lényegtelen dolgokra több időt kell szánni, mint a lényegesekre, amikre ezáltal nem lehet úgy igazán ráhasalni, hanem az van, hogy ,,ezt meg ezt tanuljátok meg otthon, azt meg próbáljátok megcsinálni, mert sajnos itt most kevés rá az idő."

Ami a társaságot illeti, az végül is nem változott múlthét óta. A Posztolós fiú haverja (legyen a blogos neve mondjuk... Mák) mégsem hagyott engem annyiban, hanem már mindig mellettem ül, mellettem áll, mellettem sétál, szóval összehaverkodtunk, azt hiszem. Tegnap lyukasórában is mentünk ,,kocsmázni" hatan (egy fiú vett csak sört, Mák meg kávét, szóval így kell elképzelni ezeket a kocsmapartikat), ma meg Fórumos lány újabb beszólása után szó nélkül otthagytam őket, és elmentem Posztolóssal és Mákkal kínaizni (= néztem, ahogy esznek), mert ismételten rájöttem, hogy Fórumos lány egy paraszt, és már nem is éreztem úgy, hogy bármit is mondanom kellene neki(k). Szóval Fórumos lány némileg ki van rám élezve, csak azt nem értem, miért.

Tegnap például addig volt kedves, amíg óra után oda nem értünk a TO elé, ahol is megállt, hogy: ,,Jaj, de nekem ide be kell mennem", mire én mondtam, hogy óh, de én megyek, különben elmennek nélkülem a többiek (mondta, hogy ő lyukasórában hazamegy, szóval minek várjam meg...?), mire rám ripakodott, hogy: ,,DE HÁT MONDTAM NEKED, HOGY NEKEM BE KELL MENNEM!", és még el is vörösödött, én meg néztem rá hitetlenkedve, hogy most komolyan felhúzta-e magát emiatt (az ember azt hinné, egy év külföldön levés után ki tudja várni a sorát egyedül is a TO-n), de végül otthagytam egy ,,na, ne legyél már mérges ezért, úgyis hazamennél ezután"-szöveggel, és még a karját is megpaskoltam enyhítés gyanánt, szóval inkább diplomatikus módon nem nyilvánítottam véleményt. (Este meg rám írt facebook-on, és egész jól elvoltunk, szóval... nem tudom hová tenni.) Mák amúgy ezután megjegyezte, hogy Fórumosnak néha elég bunkó megnyilvánulásai vannak, ami azt sejteti, hogy nem csak képzelődöm, de még mielőtt Mák belemelegedett volna, rászóltam, hogy na-na, nem beszélünk ki senkit, és akkor témaváltás következett be. Úgyhogy büszke vagyok magamra, mert amúgy nagy volt a kísértés arra, hogy elnyafogjam neki, hogy Fórumos néha mit meg nem enged magának, meg hogy néha úgy beszél velem, mintha retardált lennék, és ebben az a legszebb, hogy olyan jól csinálja, hogy komolyan belém ülteti az érzést, és hazáig azon gondolkodom, hogy vajon tényleg ilyen lehurrogni valóan gyökér vagyok-e (pláne, ha hibázom órán, mert akkor természetesen megválaszolom magamnak igennel a kérdést).

Ezek után persze jogos Rú kérdése, hogy miért barátkozom még mindig vele. Nem is tudom... A nyári levelezgetés és a beiratkozós nap emlékére tán...? Na meg hát na, én csak tesztelem a jótett-helyébe-jót-várj és az azt-kapsz-amit-adsz tévhiedelmeket.

Na, szóval ennyi. Igazából tök nagy kísértést jelent nekem az a tudat, hogy a mi szakunkon nem szoktak katalógusozni, úgyhogy csak az jár be, akinek van lelkiismerete, meg aki nem akar magával kiszúrni, mert nyelvórákról hiányozni azért elég bátor dolog. Társaság szempontjából CSAK AZÉRT IS jó az egyetem, de a csütörtököket például nem szeretem, mert aznap van az anyanyelvű tanár órája, amin általában így reagálok, ha felszólít:

Szóval teljes leállás és én-ezt-úgyse-tudom hozzáállás lesz úrrá rajtam, mert elismételni se tudnám a tanár elhadart kérdését, nemhogy még válaszoljak is rá, szóval a hallott szövegértésem miatt legszívesebben ellógnám az összes óráját, és inkább itthon szorgoskodnék, hogy azokat a kínos másodperceket ne kelljen átélnem. A többiek se tudnak mindent, de ÉN ÉN VAGYOK, szóval csak a saját hibáimon és nemtudásomon szoktam fennakadni és mélyen elgondolkodni.

Én amúgy biztos hülye vagyok (nem iiis!), de az ő óráját tartom a legkevésbé hatékonynak, mert ha hallgatunk is szöveget, abban nem hadarnak az illetők, míg az anyanyelvű tanár a számára természetes tempóban kérdezősködik, így nekem van olyan, hogy a szavak egyetlen egy szóvá folynak össze, aztán csak nézek rá, hogy most mi van...? Néha meg le is kapcsolok, hogy oké, beszéljen, úgyis kínaiul mondja... (Nahát, most beugrott, hogy első órán elmondta angolul, hogy néha majd úgy fogunk rá nézni, mintha kínaiul beszélne, de én tökre aggódom, hogy így a negyedik héten már nem ,,illendő" kínainak betudni a szövegelését, hanem már teljesen jól kellene érteni.)

Sokat gondolkodom azon, hogy tényleg hülye vagyok-e, és lehet, hogy hiányzik belőlem a képesség arra, hogy megértsem, amit külföldiül mondanak nekem KÜLFÖLDIEK, de ma hazafelé megnyugtattam magam annak emlékével, hogy amikor önszorgalomból elkezdtem tanulni a franciát hanganyaggal meg kis leckefüzetekkel, akkor mindent, amit megtanultam, tök jól értettem, és azóta is tudom őket, pedig nem foglalkoztam vele már mióta. Például nagyjából két-három éve volt egy film, amiben egy öregasszony elkezdett szövegelni franciául, és értettem, és teljesen oda meg vissza voltam magamtól, szóval emiatt is gondolom azt, hogy a nyelvtanulás eredményessége csak a módszertől függ, és igenis vannak tanárok, akik nem tudnak tanítani.

Mindenesetre majd megpróbálom magamat megtanítani a franciás módszerrel (hátha...), mert az az érzésem, hogy az anyanyelvű tanár csak rám van olyan hatással, hogy már hétfőn elkezdek lelkiekben is rákészülni a csütörtöki órájára, és a többiek biztos tök elégedettek vele, és azt gondolják, hogy nyelvet tanulni anyanyelvűtől lehet a legeredményesebben. Mondjuk én is azt hittem, de má' nem.

2013. október

Jajajajj, a Skins rendezők az én zenéimből válogatnak! Most tartok a hatodik évad nyolcadik részénél, erre megszólal a Youth, pont az a szám, amit legutóbb kilinkeltem. Múltkor meg Welcome Home volt.
Hát igen, hát igen... Jó számok ezek.

Szendvicses paradicsom - fejlesztett változat

2013. október

Szóval ma kirúgtam a hámból a MilkyWay-jel, sajttal és az uborkával, máskor ezek miatt bűntudatom lett volna pénzügyileg, de ugyebár ma csalódottságomat élem, ezért kell a vigasz. Viszont ez a túrórudi nekem jobban ízlik, mint bármelyik másik, és csak negyvenkilenc forint, ham-nyam!

Kedves Blogi!

2013. október

Sajnálom, hogy nem hallottál rólam több, mint egy hétig, csak hát egy kicsit olyan minek-írjam-le-nincs-értelme-és-nem-is-fontos féle hangulat volt rajtam. Egy kicsit most is az van, olyan unott semmilyen, és két percnél tovább nem köt le semmi. Ezt a bejegyzést is most kezdem harmadszorra, valahogy nem érzem magamat a szavakban, csak írok, de üres az egész, semmi lelkesedés nincs most bennem a hétköznapjaim leírását illetően, holott máskor a semmiről is oldalakat tudnék írni.

Az elmúlt másfél hétben orrba-szájba lógtam, viszont múlthét csütörtökön kénytelen voltam bemenni az anyanyelvű tanár órájára a ZH miatt. Még aznap este elküldte a közös e-mail címre az eredményeket, szóval mindenki láthatta mindenki jegyét, én viszont addig fogok kételkedni a nevem mellé biggyesztett ötösben, amíg nem látom a dolgozatomat a saját szememmel. Itt nem arról van szó, hogy nem hiszek a képességeimben, hanem arról, hogy olyan emberek írtak kettest-hármast, akik amúgy órán tök ügyesek. Szóval remélem, ezek után nem derül ki, hogy elírt valamit a tanár, mert most már beleéltem magam abba, hogy mégse vagyok rossz szakon.

Egyébként összehaverkodtam egy olyan lánnyal, aki felé abszolút nem nyitnak a többiek, arra tippelnék, hogy külsőségi okok miatt, mert nem néz ki elég partifészesen, de mondjuk tény az is, hogy árasztja magából a zárkózottságot. Úgy kezdődött vele a kapcsolatom, hogy órákon egymás mellé kerültünk, és a páros feladatoknál jól tudtunk együttműködni, aztán egy héttel később ráírtam, hogy mi a házi, és nem akartam az a tipikus seggfej lenni, aki csak azért ír rá valakire, hogy elkérje tőle a házit, úgyhogy kérdeztem tőle, hogy hogy van, mit fog aznap csinálni, és ebből kikerekedett egy teljesen normális párbeszéd. Aztán még a ZH előtti napon is megkérdeztem tőle, mi a házi (hálából átküldtem neki egy olyan KÉSZ házit, amihez órákig kellett bújnunk egy könyvet, szóval nem vagyok görény!), és megint jól elcsevegtünk. Másnap a ZH-s óra előtti órán láttam, hogy nagyon külön ül, és megkérdeztem, nem ül-e mellém, ő meg az izgulásos hányingerével és hasfájásával átült hozzám, végül meg átröhögtük az egész órát - de tényleg, rég nevettem már úgy, hogy le kelljen buknom a szék mögé. Ennek mondjuk az az árnyoldala, hogy nyelvóra volt ez is, és egy szót sem írtam le, holott szünet után ott is írunk majd ZH-t. Hömm, majd neki kell veselkednem, nehogy pofára essek magam előtt.

Egyébként észrevettem, hogy Fórumos lány elkezdett nyitni a többiek felé, szóval már megszólítja őket, és néha mosolyog is. Gondolom, végre felismerte, hogy nem olyan rohadékok az emberek, mint ahogy ő azt elképzelte, és megunta, hogy Másik lány hiányzásai miatt sűrűn van egyedül. Tehát ezt észrevételezvén egyik szünetben, amikor is csak egy köztünk ülő lány választott el minket egymástól, meghallottam, ahogy megjegyzi, milyen nagy XY-nak a szendvicse, mire odaszóltam neki nevetve, hogy: ,,És képzeld, már evett is belőle, szóval az nem is az egész!", mire rám nézett azzal a mosollyal és csillogó szempárral, amik miatt beiratkozáson bűntudat ébredt bennem, amiért a nyári levelei alapján rosszindulatúnak és kisebbségi komplexusosnak tituláltam. Nap végén pedig nem szó nélkül ment el mellettem, hanem köszönt! Nem érzem úgy, hogy ez még fejlődni fog bármilyen irányba is, de azért örülök, hogy már nem utálkozik.

Két hete kaptam meghívót a faxos könyvön, ami egy óriási kocsmapartiba szólt, és bár először ezt jó jelnek vettem, mert a meghívottak listáját böngészve konstatáltam, hogy azért nem mindenki lett erre meghívva, elhatároztam, hogy csak akkor megyek el, ha valaki élőben is MINIMUM rákérdez, hogy megyek-e. Ki lehet találni, hogy péntek este ki ücsörgött otthon úgy, mint minden egészséges lelkületű vénkisasszony. De már nem voltam csalódott, mert már elfogadtam a tényeket, hogy én mélyebb kapcsolatokra vágyom, ők meg nem, ergo tőlük már én se várok semmi különösebbet. Biztos sorsszerűen kell mellőzve éreznem magam ahhoz, hogy egyszer világhírű író legyek. 

Csak a hangulata miatt

2013.10.02. (fix dátum)

____________________________

Angus and Julia Stone - Draw Your Swords

_______________________________________

Mert most kaka kedvem van, és ilyenkor rá kell tenni egy lapáttal, hogy jobb legyen.