Így minek

Tegnap kiposztoltam a Csíkos Hollóba, hogy magánéleti változások miatt bizonytalan ideig szünetre kell raknom a dolgot. Húztam ezt három-négy hete már. Az a baj, hogy a Csíkos Holló arról szól, hogy jókedvvel töltöm fel az embereket, de ha én nem vagyok feltöltve, nincs miből adnom. A legutóbbi alkalommal nagyon megerőszakoltam magam, éreztem, hogy nincs meg a kellő hangulatom, akárhogy ültem a program fölött, nem tetszett, nem éreztem jónak, nem tudtam rá úgy koncentrálni, és csak élesben jöttem rá, hogy ez rosszabbul lett kidolgozva, mint hittem. Szerintem sütött rólam, hogy nem vagyok topon, nem volt még rossz alkalom, de ez brutálisan gyengére sikeredett.

Nincs bűntudatom. Azzal az életuntsággal, ami rajtam van, nem lehet ezt csinálni. Kaptam sok kedves visszajelzést a posztra, nem akarok belőle ügyet csinálni, mármint nem érzem kudarcnak. Jól összeraktam, jó volt a társaság is, csak most nem vagyok rá alkalmas.

Tegnap este volt egy lehangoló beszélgetésem Normival. Szokta mondogatni, hogy üres, de a beszélgetés alatt folyamatosan azt éreztem, hogy...

Uhm... Az a baj, hogy nem tudok őszintén írni, úgyhogy legyen is elég mára.

Értelmetlenségre való lustaságból

Félek, hogy az, ahogyan érzem magam, tönkre fogja tenni a kapcsolatunkat.

Úgy érzem, nem szabadna szomorúnak vagy rossz kedvűnek lennem, mert az taszító, és senkitől nem várható el, hogy egy ilyen állapotú emberre elbassza az idejét, vagy hogy higgyen egy olyan kapcsolatban, amiben az egyik fél ennyire nem képes felállni.

Butának, tehetségtelennek és unalmasnak érzem magam, ami meg a legrosszabb, hogy kapcsolatra alkalmatlannak. Félek a naptól, amikor mellém áll egy életrevaló lány, és Normi rájön, hogy semmi szerethető nincs bennem, sőt, minden második ember sokkal-sokkal izgalmasabb nálam.

Néha arról fantáziálok, hogy egy skót kastélyszállóban vagyok szobalány, idegen vagyok idegenek között, és szabadidőmben sétálok és naplót írok.

Várakozás

Pontosan nem tudnám megmondani, miért nem blogolok mostanában.

Vannak dolgok, amik olyan szépek, hogy szinte leírni se merem őket, és vannak, amik miatt nehezen mászom ki az ágyból, hiába vagyok jó ideje ébren. Sokszor megtalál az értéktelenség és szerethetetlenség érzet, és szoktam sírni néha titokban, amiért ennyire nem találom a helyem. Még akkor is nehezen találom meg a motivációt, ha amúgy lenne tennivalóm.

Sokszor félek a jövőtől, vagy inkább a jövőtlenségtől. Attól, hogy nem tudok majd hozzátenni a Normival való kapcsolatomhoz. Hogy majd olyan ember leszek (maradok), akire anyagilag nem lehet számítani, és mindig csak vergődni fogok a pénztelenségben.

Azért is félek már blogolni, mert szerintem hajlamos vagyok a bejegyzések által csak még jobban belesüppedni negatív érzésekbe. Például azt, hogy mitől vagyok értéktelen, szerethetetlen és hogyan nem sikerülnek a dolgaim, nem kellene ragoznom, azt hiszem, mert max a fele lenne igaz, a többi meg az önértékelésemből eredő rossz. De azért most tényleg azt gondolom, hogy kevés vagyok mindenhez, és hogy el kellene bújnom a világ elől.

Na, hát ezért nincs értelme blogot írnom, mert csak generálom a negatív energiát, holott a jó dolgokra kellene gondolnom, nem folyton arra, hogy nem érek semmit, és nincs keresnivalóm a társadalomban.