Méz és lóhere

  Amikor valaki egy animéről mesél, szeretem megkérdezni ugrató szándékkal, hogy: ,,Szóval szereted a kínai meséket?", mert az anime- és mangarajongó egyedekről tudvalevő, hogy imádják, ha a japánokat valaki összekeveri a kínaiakkal. Én nem vagyok japánfanatikus, tehát animéket se nézek, és mangákat sem olvasok, de emlékszem, Perdita néhány éve nézett egy animét, ami egy rakás fiatalról szólt, és aminek a végén az egyik fiú kinyitotta a hűtőt, és megállapította, hogy épp olyan üres, mint amennyire ő maga is - ezután biciklire szállt nem gondolkodván azon, merre menjen. Ennyire emlékszem,  meg arra, hogy tele van egyszerű kis monológokkal, amiket én nagyon szeretek, ezért arra gondoltam, megnézem, miért is ne, hátha megihlet vagy valami, meg aztán úgyse tudom, mire jutott a srác biciklizés közben.

  Bár talán inkább tavaszra kellene hagynom ezt a MESÉT - nem mintha lenne biciklim, hogy felpattanhassak rá útnak eredni -, mert eddigi tapasztalataim alapján elmondhatom, hogy tavasszal fogékonyabb vagyok a szabadságérzetre, ami általában enyém-a-világ hangulattal párosul, csak éppen nem igazán tudom átültetni a gyakorlatba, mert valójában teljesen távol áll tőlem a spontaneitás. Listát készítek arról, melyik nap mit kellene tanulni, miket akarok elolvasni, milyen ruhadaraboknak örülnék, mit kellene másnap csinálni, sőt, még azt is, miket kell vinnem Rúhoz, ha megyek hozzá két napra. (A kellene szócskával szeretném érzékeltetni, hogy a változtatás jogát mindig fenntartom.)
  Lehet, hogy ez a kishitűségemre vezethető vissza, például tudatalatt azt feltételezem magamról, hogy nem lennék képes fejben tartani semmit se. Merthogy rájöttem, hogy szerénységem már-már annyira egetrengető méreteket öltött, hogy túlzásba esve kishitűséggé fajult szerencsétlen. Ez a vizsgaidőszakban kezdett szemet szúrni, amikor még úgy sem tartottam kizártnak a bukást, hogy előtte lelkiismeretesen tanultam, de olyan is volt, hogy egy pofátlan méretű puska segítségével írtam meg egy vizsgát, és még azután is csak annyit tudtam mondani, hogy: hát, csak meglesz. És bár ez kezd bennem tudatosulni, még mindig nem volt elég sikerélményem ahhoz, hogy biztosabb legyek magamban.

Havas lett a táj

2014. január

Nem megy a szavakba öntés.

Ürességet érzek, és minden nap eszembe jut, milyen jó lenne felpattanni egy biciklire - persze nyár lenne vagy minimum tavasz -, és hajtani, amerre csak látok.

De mégis hová mennék? Vagy inkább... miért?

Két napja azt érzem, nincs értelme semminek. Hogy a világ nem is olyan nagy, de nem is elég kicsi ahhoz, hogy ne választhasson el minket a távolság.

Hirtelen életuntság tört rám, és megrohantak a mi-értelme-van-ennek-meg-annak-féle kamaszos kérdések... Sikerélményért, elismerésért, pénzért hajtjuk magunkat... Minden nap megyünk és teljesítünk, aztán véleményezzük magunkat és egymást, mintha bármit is számítana... Ugyanazért küzd mindenki, és nincs megállj.

Komolyan, hová megyünk?

Mint egy beakadt lemez vagy egy ismétlődő tekercs... Sosem állunk meg rácsodálkozni a világra.

Szépre vágyom, békességre. Csöndes idillre, nyári napfelkeltére egy pipacs- vagy napraforgómező közepén.

Magányos vagyok, de mégis úgy érzem, magányra vágyom még, és ez megijeszt. Nem tudom, miért van így.

Szentimenti

Perdita és Pongó találtak egy régi kazettát - azt a kis magnóba tehető fajtát -, amin a szalag Perdita gügyögésével kezdődik, és azzal végződik, hogy: ,,Zen vagyok, hét és fél éves", aztán énekelek egy unalmasat kisebb-nagyobb szünetekkel megszakítva, mert nem tudom a szöveget (előttem Perdita énekelt egyet latinul, nyihaha).

No mindegy, igazából kis aberráltság az egész kazetta, semmi okosság nincs rajta, csak olyan fura az egész. Nekünk nem nagyon vannak ilyen videóink, meg hangrögzítményeink, szóval érdekes volt így hallani magunkat gügyögve. Én például teljesen büszke vagyok, mert olyan volt a kacajom, mint egy bájos kis szörnyetegnek.

Mi egyébként öt-hat éves koromig Kőbányán éltünk hatan: apai nagyapánk és a nővére, idesapánk, anya, Perdita és én. Apai nagyapánk mindig a számítógépén pötyögött, nagyon érdeklődött az ilyen dolgok iránt - de lehet, hogy akkor még sportkommentált is -, idesapánk mindig a holdon járt, anya meg sokat dolgozott, de azért otthon is leledzett. Apai nagyapánk nővére pedig (őt már említettem egyszer) hittantáborokat szervezett, meg orgonált a templomban, és mindig tanított nekünk imákat, meg ilyen magasztaló nótákat - na, a kazetta elején ilyenek vannak -, de egyébként egy csomót babázott velünk, és tényleg imádott minket.

Aztán a kazetta közepe tájékán anya is megszólal, és meséket mondat velünk, és... Jahj...! Egyből bekönnyeztem... Eszembe jutott hirtelen, hogy akkor milyen más volt anya élete... Huszonhat-huszonhét körül volt, és oké, már sejtette, hogy a férje egy faszfej - sőt, már tudta is, mert sok cirkuszra emlékszem -, de... Fiatal volt még, volt két cuki kislánya, és bár mása nem volt, nem voltak hitelei sem... Lényegében szabad volt, és miután eljöttünk onnan hárman, tényleg összehozott egy kényelmes kis életet nekünk. Aztán kisiklottak a dolgok, és most az a cuki, fiatal nő, aki fura kolozsvári hanglejtéssel beszélt a porontyaihoz, kint gürizik egy szürke, esős országban, egyedül van, és öregasszonyok alatt cserélgeti az ágytálat. Úgy sajnálom...

Február 17-én jön haza egyébként, és marad nyolc-kilenc napot, már megvettük a repülőjegyet.

Egyébként tényleg furcsa volt hallani, hogy ilyen ,,kolozsváriasan" beszél, mert ez már abszolút nem érződik a hangján. Érdekes, mert a rokonság felének a hangjából még mindig kiérződik ez a dolog, pedig ők is Kolozsvárról jöttek át mind.

No de...

A kedvenc részem az volt, amikor anya kérte, hogy mondjunk neki mesét (én olyan két és fél éves voltam szerintem, Perdita meg akkor négy és fél körül - ilyenkor még fontosak a felek!), és én kezdtem a dolgot. Valami Bari (NEM BARBI!) babáról és törpékről magyaráztam, de inkább csak próbáltam összefüggő mondatokat kinyögni, aztán anya elkezdett rám szólogatni, hogy: ,,Most hadd meséljen Perdi is." Kicsi Zen viszont tovább gyakorolta a beszéd művészetét, olyankor anya néha várt, hátha sikerül valamit végre kikerekíteni a szavakból, aztán így szólott: ,,Na jól van, most már ne meséljél, cumikázzál, és hagyjad Perdit is mesélni." Aztán a kis Perdita tündérekről kezdett el szövegelni, de annak se volt se füle, se farka (kicsi Zen közbe is szólt, hogy: ,,Csúnya, te ne meséljél!"), úgyhogy inkább közölte, hogy nem mesét mond, hanem azt, hogy mit álmdott. Erre anya annyit mondott, hogy: ,,Jól van, mondjad gyorsan, aztán bújjatok ágyba, és meséljetek inkább egymásnak. Perdi, mesélj Zenkének valamit."

Nevettünk is Perditával, hogy anya milyen könnyen lekoptatott minket, meg hogy anya végül is sosem volt az a kifejezett anyatípus, és ezzel most marhára nem azt mondom, hogy rossz anya vagy ilyesmi, csak éppen ő abszolút máshogy tervezte az életét, és nem családanyának készült. Például elkezdte az egyetemet - régész akart lenni -, de aztán idesapánk lebeszélte róla önbizalomromboló módszerrel, és menet közben mi is becsusszantunk, de alapjáraton anya tényleg csak egy fiatal lány volt, aki élvezni szerette volna az életet kötöttségek nélkül. Ez utóbbi volt csak közös benne és idesapánkban, abban viszont már különböztek, hogy míg anya vállalta a felelősséget, idesapánk inkább motorostalálkozókra járkált külföldre.

Ez a becsusszanás egyébként érdekes sztori, mert anyának is, meg seggfejapának is azt mondták az orvosok, hogy nem lehet gyerekük. Anya még Erdélyben rengeteget barlangászott, és felfázott egy csomószor, aztán az orvos így véleményezte a végén a dolgot. Idesapánknak pedig valami motorbaleset után mondták ezt, hát, nem tudok részleteket, mindegy is. Lényeg a lényeg, hogy mindebből kifolyólag nem nagyon védekeztek, mert hát minek, ha akarnának, se tudnának gyereket összehozni. Hát, így születtünk mi Perditával, nekünk dolgunk van itt, nincs mese!

Egyébként pár éve előkerült egy babanapló is, nem az a béna, fantáziátlan, kitöltendő fajta, hanem egy egyszerű kis füzet megsárgult lapokkal - anya kezdte el írni, amikor terhes volt Perditával, szóval velem egyidős volt. Igazából aznap fejeztem be a Narancsos lány c. könyvecske olvasását, amin én megdöbbentő módon elsírtam magam, szóval nem csoda, hogy utána anya naplójának nyitószövegén is elcsöppentem, mert szerintem akkor már valamennyire sejtette, hogy nem a legjobb emberhez ment hozzá, mégis áltatta magát, vagy csak nem akart írásban is hangot adni a dolgoknak - jó, na, mit várunk egy babanaplótól? Na meg van benne egy szem bejegyzés idesapától is... Majd talán másolgatok belőle, mert tudom, hogy a kétszáznyolc fős olvasóközönségem majd' meghal a fáncsiságtól.

MikrofonTRÓBA

2014. január

  Mától nem írok hosszasan, és kiélezem a blogot a lelkecskémre, merthogy visszaolvastam, és külső szemlélőként az eddigiek alapján nagyon felszínes gondolkodásúnak tartanám magam.
  Én meg ódzkodom attól, hogy olyannak tűnjek!
  Szóval összekapirgálom a lényeget. (Valójában csináltam egy teljesen új blogot, de néhány bejegyzés után arra jutottam, nem hagyom el csak úgy a kis gereblyémet, szóval az elkövetkezendő tizenkilenc bejegyzésemet valójában onnan másoltam át. Ez meg egy időzített bejegyzés - valójában a jövőben írtam, csak betettem ide, a múltba.)

Egyébként akkora sneci vagyok... Nem csak azért adok a hajléktalanoknak, mert annyira nyomorúságosak, hanem azért is, mert olyankor borzasztóan jóságosnak érzem magam, és arra gondolok, a jóságom egyszer meg fog térülni. Ez azért elég nagy ocsmányság, már-már önzőség, mert hát végül is úgy érzem, hasznot húzhatok a hajléktalanokból, de ezt a tudatosságot nem tudom magamból kiöldösni.

Undorító!

Négy

2014. január

Na szóval arra gondoltam, hogy mivel a mai vizsgához szükséges tizenöt tételből négyet én dolgoztam ki, igazán megérdemelném, hogy az első három tétel közül húzzam valamelyiket. Ki is húztam az elsőt (mondjuk azt pont nem én dolgoztam ki), alig mertem elhinni, hogy ez így összejött, mert hát ezt a bevonzós dolgot érettségin is próbáltam, és olyan szinten rákoncentráltam az Antigonéra, hogy teljesen megütköztem, amikor Polcz Alaine-t húztam, aki mellesleg nem csak hogy nő, de még csak nem is elég régóta halott, tehát a neten alig találtam róla valamit - egy könyvblogos kritika emléke mentett meg igazából. Szóval akkor nagyon cserben hagyva éreztem magam, és őszinte szomorúság lett rajtam úrrá, mert így nagyon lerontottam a jó kis írásbelimet.

Mindegy, mert még így is csak négyes lett a mai feleletem, mivel kiderült, hogy elég hézagos a tétel, úgyhogy amikor az ötösért kezdett kérdezgetni, hiába próbáltam logikázni, nem volt elég, úgyhogy szopacska, de nem leszek telhetetlen.

Jahj, egyébként reggel elég zaklatottan ébredtem, azon agyaltam, ne vegyem-e újra fel a hétfői vizsgát, mert nagyon bökdösi a szivecskémet, hogy a huszonnyolc kreditből csak huszonnégyet csináltam meg. Meg aztán ha áttennének fizetősre, komolyan úgy érezném, mintha kirúgnának az egyetemről, sőt, akár vehetném úgy is, hogy kitoloncoltatnak az országból, mert bár rohadtul gyáva vagyok ahhoz, hogy egyedül, hosszab időre külföldre menjek dogozni, tényleg nem lenne más választásom. Az elmúlt két évben eleget ténferegtem ahhoz, hogy lássam, itthon nincs munka...

2014. január

Túl sokat szövegelek.

Irodalomtudomány

2014. január

Éjjel elolvastam egy négyoldalas részletet XY művéből, a többinek meg már nem láttam értelmét, mert tizenhárom szerző agymenéseit hiába olvastam volna el, összefolyt volna az egész. Na aztán kiderült, hogy tippelős lesz a vizsga, gondoltam magamban, puff neki, akkor végül is cikis lenne béna eredményt elérni, de persze a szokásos mi-van-ha-pont-elrontom-az-egészet-féle gondolat is ott motoszkált a háttérben. Az általam megtanulgatott hatvan kérdésből volt benne harminc, plusz még olyan nyalánkságok, mint például egészítsd ki az idézeteket (?!), melyik műből származik az idézet (!!) és egyéb csudiságok. Nem baj, mert végül is megmaradt pár kulcsszó abból az egy kötelezőből, amit elolvastam, a többit meg próbáltam kilogikázni azok alapján, amit megtanultam. Ki is javította ott helyben a dolgokat, igaz várni kellett egy órát, de addig Vicces lánnyal és egy másik lánnyal szórakoztattuk egymást megállás nélkül.
Aztán kaptam elismerő pillantást a tanár úrtól, szóval tapsikolt a lelkem legalább húsz percig.

Csajmancusi antropológia - avagy még mindig nincs kedvem aludni

2014. január

Csajmanci az előbb vágta fel az ereimet. De most nem direkt.

Meg aztán a fájdalmat tompítja az az ajándék, amit néhány perce kaptam tőle: dorombolt nekem egyet nagy szégyenkezve. Közel kellett hajolnom hozzá, mert nagyon visszafogottan művelte a dolgot, már-már éreztem a kínját, amiért most hangot ad elégedettségének. Biztos vagyok benne, hogy ő ilyenkor cikisen és meghunyászkodva érzi magát. Most hallottam másodszorra... Olyan furcsa, kis gnóm. Mindig játssza a hűvös királylányt, de azért kapható a gyámbászásra - olykor annyira belelkesedik, hogy szétkaszabolja az embert szeretetkifejezés gyanánt.

Ősz óta egyébként nagyon nevetségesen  viccesen néz ki, olyan, mint egy bazi nagy szőrgolyó. Néha ül a szekrény tetejének sarkán, és letekint a mellkasszőrén keresztül... Azt hiszi, méltóságos, pedig csak...

Na jó, na jó, nagyon kis bungyulgatni való, az a lényeg.

Ilyenek a mamuszai. Sokszor elcsúszik, mert a párnái között is hosszú a szőr.

Ez a kép majdnem jól sikerült (Perdita játszott vele a horgászbottal, én meg próbáltam megörökíteni, de összevissza ugrált).

Törött csempe a háttérben, hah.

Itt épp egy esés után tetteti, hogy minden hidegen hagyja, ami körülötte zajlik.

Olyan, mint egy kis felmosórongy, nem?

Majd Pom kisasszonyról is csinálok képeket - egyébként kiskora óta nőtt egy anyajegy az orrára, nagyon karakteressé teszi, bár Perdita gyakran kicsúfolja miatta. Amikor éjjel pisilni megyek, és felkapcsolom a lámpát, Pompedli mindig hunyorog, miközben felém szaglászik, és nem tudom megállni, hogy ne szedjem szét. Ő viszont ezerrel dorombol, mindenfajta szégyenérzet nélkül.

Zabakedv

2014. január

Most úgy különösebben nincs kedvem semmihez. Legszívesebben egész nap zabálnék és filmet néznék. Ezt az idillt mindig úgy képzelem el, hogy az ágyamban ülök, és onnan nézem a tévét, de ebben két dolog is hibádzik: sosem ülök az ágyamban, és nincs tévém, úgyhogy ha van türelmem, nézem neten a Pretty Little Liarst, de annyit tudok egyhelyben ülni, hogy az is csoda, ha egy nap alatt kivégzek egy részt.

Ma lesz vizsga, kábé három percet tanultam rá az elmúlt huszonnégy órában, bár nem is tanultam, inkább csak leellenőriztem, nem felejtettem-e el a dolgokat. Ez a magolós tárgy amúgy, hatvan kérdés és válasz, felosztottam napi húszra, úgyhogy múlthét szerdán már tudtam a dolgokat. Annyi baki van ebben, hogy a hatvan válasz tudása csak egy kettes szintnek felel meg, ennél jobb jegyet akkor lehet szerezni, ha elolvassuk az ajánlott (vagy inkább kötelező?) olvasmányokat, és a dolgozatban felismerjük a belőlük idézett részleteket. Hát, ez van. Remélem, hogy érthetőek lesznek legalább a kérdések-válaszok, nem szeretnék elhasalni.

A csütörtöki vizsgát áttettem péntekre, amúgy nem nehéz, mert történelmet és kulturális szokásokat, elemeket ecsetelgető tételek vannak hozzá, de szóban mindig csak a makogás megy, úgyhogy ebben van a nehézség. Szeretném az első, a második vagy a harmadik tételt húzni, az egyik egy elmélet, a másik kettő történelem tele évszámokkal, és ez a három tök jól megy, a többi meg egyhangú rizsázás a jelenről, szóval két mondatban elmondom a lényeget, és más már eszembe se jut, meg rágondolni sincs kedvem. Szóval jobb is, hogy nyertem még egy napocskát.

A hétfői vizsgát pedig leadtam, majd jövőre megint felveszem a tárgyat, és azon okos emberkékkel fogok bejárni (...) rá, akiknek volt elég eszük ahhoz, hogy két egymást ütő tárgy közül csak az egyiket vegyék fel (Vicces lányról tudok, Mákról, Posztolósról és még egy haverszerű lányról, szóval ennyi pozitív legalább van a dologban). Egy lány feltöltötte mondjuk az órai jegyzeteit, de nem tudom elolvasni az írását, és türelmem sincs kibogózni ötven oldalon keresztül, egy másik lány meg szerzett egy felsőévestől anyagot, aki lefotózta fényképezőgéppel a lapjait, szóval az is olyan minőség, hogy inkább nem idegesítem vele magam.

Hát ez érdekes

2014. január

Úú!

2014. január

Mégsem kell készülnöm a szerdai javítóra, mert ma észrevettem, hogy egy csomó jegybeírás történt a neptunon - egészen eddig vártam az értesítő e-mailt. És hármas lett... Nem is az, hogy éppen hogy kettes, hanem hármas...!

Teljesen felvillanyozódtam.

Örülök, hogy nem kell ezzel már szórakoznom, mert holnaptól tényleg a durvább vizsgákra kell készülnöm - három van még hátra, abból kettő szóbeli, a másik meg padok között cirkáló tanáros írásbeli, szóval a puskázásról már nem is fantáziálhatok.

Meg ez

2014. január

Linkin Park - Castle of Glass

Ezek mennek máma

2014. január

Lana Del Rey:

Blue Jeans (Ennek az első néhány hangja eszembe juttat egy Sigur Rós számot, de nem tudom, melyiket, bah... Még Perditának se jut eszébe, pedig ő a Sigur Rós lexikon. Bosszantó...!)

Young and Beautiful

Born to Die

Ride

Én vagyok a jani

2014. január

Ma korábban indultam el, hogy kinyomtathassam a puskámat, és hogy találkozzak Vicces lánnyal, mert elkértem tőle azokat az órai jegyzeteket, amik ugye nem ártottak volna a tegnapi vizsgához. Gondolkodtam egyébként, hogy biztos kinyomtassam-e a puskát, mert végül is hajnali négyig azért voltam fenn, hogy megtanuljak minden birtokomban lévő dolgot a mai vizsgára, és hát hogy lesz nekem sikerélményem, ha végül mégis puskázok?

Sebaj, hamar megoldódott a dilemma: az egyetemen elmentem pisilni, ahol is gondoltam egyet, és az összes zsepit kidobáltam a zsebemből. Ezután keresgélni kezdtem a puskát, majd gyanakodva a kuka fölé hajoltam - ott virított az én kis filigrán fegyverem, azonban mivel két csaj is jelen volt rajtam kívül, nem álltam neki kukázni. Gondoltam, csak meglesz a vizsga nélküle is, ennyire nem kellene kételkednem az agyam létezésében.

A terem előtt ácsorogva aztán két lány közölte, hogy mellém fognak ülni, aztán jött Mák és Posztolós, és ők is közölték, hogy mellém fognak ülni. Mondtam, hogy jól van, nem tudok semmit, de nyugodtan körbeülhetnek. (Tök jó vagyok, nem? Szerintem én vagyok az egyetlen, aki máris elhasalt egy vizsgán, pedig még hátra van egy rakás, mégis azt gondolják, hogy szerencsés dolog mellém ülni.)

Egyébként Posztolóssal haverizálódott a kapcsolatom, azt hiszem, aminek külön örülök, szóval már hülyéskedtem vele is, és megkérdezte, megyek-e vele és Mákkal vizsga után kínaizni. Jó, az már lényegtelen, hogy nemet mondtam, bár ha jobban belegondolok, fogalmam sincs, miért. Azt válaszoltam, hogy legutóbb megundorodtam a kínai kajától (amúgy tényleg), meg nincs is nálam pénz (tényleg). Valójában azonban mindez nem lett volna kizáró ok, elvégre attól még beszélgethettünk volna - talán a gondolat miatt, hogy csupán két fiúval menjek bárhova is, hogy aztán kiderüljön, milyen unalmas vagyok, de az sem kizárt, hogy ez már macskásnénis beidegződés. Arra jutottam, hogy legközelebb majd gondolkodom, mielőtt lereagálok valamit. Viszont nyugtat a tudat, hogy végül ők sem mentek, mert kitaláltak más murit.

De mondom, azért jólesett.

Ja, ami a vizsgát illeti, a fiúkkal sikerült egymás mellé kupacolódni, és végül is hárman hoztuk össze a válaszokat, szóval ez letudva.

Sok (cúnaszóval ellátott) gondolat

2014. január

Ma volt az a vizsga, ami miatt csak a tanagyag mennyiség okán aggodalmaskadtam kicsit, de azért nem pánikoltam, mert:

- jó fejnek (nem szivatósnak) tűnt a tanár azon a három előadáson, amire betévedtem még év elején, gondoltam tehát, biztos nem fog rákérdezni a legkisebb részletre is

- az utolsó előadás után elküldte a hatvan oldalas féléves anyagot
- én ezt háromszor elolvastam, és kijegyzeteltem a lényeget, megtanulgattam a fogalmakat, szóval úgy éreztem, tiszta a lelkiismeretem

- feleletválasztós vizsgáról van szó, tehát három válasz közül kellett kiválasztani a jót - ki gondolná, hogy gondot okozhat?

Ha esetleg valaki azt gondolná a bejegyzéseim alapján, hogy nem szoktam káromkodni, ne olvasson tovább, ha nem akar csalódni, mert egyébként nagyon is legalja vagyok.

Éjjel három óra

Elég, ha lefekszem négykor, végül is elég pihent vagyok, elég lesz három-négy óra alvás. Szerintem nem lesz gáz a vizsga, végül is tanulgattam, szóval ha nem is tudok valamit egyből, majd kizárásos alapon kikövetkeztetem a választ.

És ha megbukok...?

Hát mindegy, akkor majd jövőre bejárok rá rendesen...

De csak nem bukok meg pont ebből...!

Vizsga

Na, nyugi, nem lesz vészes. Először bejelölgetem azokat a válaszokat, amikben biztos vagyok, aztán visszatérek a többire.

Első kérdés... ,,Mi az arokó?" Oh, basszus... vagy a kagylófüzéres cucc vagy a csomójeles... A C-t mindenesetre kizárhatjuk. Na jó, mindegy, ide majd még visszajövök.

Második kérdés... Jó, majd ide is visszajövök.

Harmadik kérdés... Jó, ez most csak véletlen, hogy kapásból hármat nem tudok. Mindjárt jönnek azok a kérdések, amiket száz százalékosan letudhatok.

Negyedik kérdés... Na, mondom. Végre. Ezt tudom.

Ötödik... De ne már, ez most mi a szar...?

Jó mindegy, jöjjön a hatos. Oké, asszem itt a B-t kell jelölni, bár tudja a fene...

Franc, ez kicsit sem hasonlít arra, mint amit a korábbi időpontban írtak...

Hetes... Oké, ezt tudom, jól van.

Nyolcas... Na jó, menjen a fenébe... Milyen kérdések ezek...? Ezt a szót még életemben nem láttam.

Oké, nem tudom, nem tudom, nem tudom... Ide is visszajövök. Jó, ide is. Baszki... Ide is.

De szemét... Ezek szerint az a hatvan oldal nem tartalmaz minden órán elhangzott dolgot. Pedig azt hittem, jó fej tanár, ejj-ejj. Most elvesztette a szimpátiámat.

Azt mondta, megbuktatja azt, aki lesni próbál... Pedig milyen jó lenne átsandítani Vicces lány lapjára. Franc, hogy szugerál...! Le sem veszi rólunk a szemét.

Vajon egyébként ő kapható a nyalizásra? Nem mintha az a fajta lennék, meg hát most az utolsó pillanatban hiába nevezném professzor úrnak... Vajon mit szólna, ha elkezdene vele flörtölni egy lány? Jó, nem állnék neki, csak úgy eszembe jutott. Mondjuk nem éppen egy Ezra... Hány éves lehet amúgy...? Harminc körül...?

Tanár: Egyébként legkésőbb hétvégén kapjátok majd meg az eredményeket.

Én (reakciószerűen): Szóval akkor pénteken már nem is lehet belőle javítót írni?

Tanár: Hát, majd jövőhéten. Szerdán, azt hiszem. Miért, önnel fogok még találkozni?

Én: Hát, lehet.

Na jó, mindegy, végül is azon se fogok többet tudni, baszd meg... Nekem csak az a hatvan oldalnyi cucc van.

Huszonegyedik kérdés... Milyen az az annotált bibliográfia? Annotált, pf... Ezzel a szóval se találkoztam eddig. Jó, hát... miből eredhet az anno szócska? Mondjuk... anonim... Anonymus... Anno Domini... Nem, ez így nem lesz jó. Valami fosztóképzős cucc lehet...? Jó, hát legyen mondjuk a B. De már sok a B egymás után... Jó, de az nem jelent semmit, tekintve, hogy az előző ötöt is tippeltem...

Meg fogok bukni, baszd meg... Pont ebből a szarból.

A kis sunyi, direkt úgy állította össze a tesztet, hogy aki nem járt be, jól beszopja. Mondjuk ha tanár lennék... Á, nem, én nem lennék ilyen segg. Az ilyen hézagpótló tárgyaimon a puskázást is engedném, de a fontos előadásaimat bizony alaposan számon kérném - a hallgatók érdekében!

Nagyszerű, összesen egy fogalomra kérdez rá...

Feleslegesen keltem fel olyan korán...

Ú, most nem néz ide. Aha, Vicces lány tök másokat jelölt be, baszki...! Átírjam gyorsan a válaszaimat...? De és ha neki sincs fingja az egészről? Elég sokat agyal. Aki tud valamit, az nem agyal feleletválasztós teszt fölött. És ha jobb a logikája...?
Jó, mindegy, hagyom a francba.

B, B, C, A... Ez legyen mondjuk B.

Vajon a többieknek hogy megy?

Á, biztos csak én vagyok ilyen hülye, különben már menne a globális háborgás, hogy ezekről nem is tanultunk.

Harmincegyedik kérdés... Milyen az a naszkhi írás? A) Arab szögletes írás B) Arab kerekített írás C) Egyiptomi írás. Oké, kurva jó... Hát nem egyiptomi, az tuti. Arabnak arab, de melyik? Ki a picsát érdekel ez...?! Miért kérdez ilyen hülyeségeket?! Jó, tegyük fel, ha arab lennék, a naszkhi szót szögeletes vagy inkább kerekített formákra használnám? Naszkhi, naszkhi... Baszki. Jó, hát inkább olyan szebb féle hangzása van. A kerekded meg szebb, mint a szögletes. Ráadásul ha fennhangon ejtenénk, beillene a tündeszótárba. Ott meg csak szép hangzású szavak vannak. Mondjuk lehet, hogy ezt a naszkhit pont erőszakosan kell ejteni, miközben arcon köpjük a másikat... Jó, nem baj, kerekdedesen hangzik, legyen a B, bassza meg...

Amikor beadtam a lapot

tanár: Akkor öntől most úgy köszönjek el, hogy A VISZONT LÁTÁSRA?

Hazafelé

Nagyszerű. Legalább ne magassarkú lenne rajtam... Biztos azt gondolta a tanár, hogy csinos vagyok, de gyökér. JÓ, ÉS? Kapja be.

Lehet, hogy nem is vagyok csinos.

Istenem, egy buta picsa vagyok!

Nem, nem. Ezek a dolgok tényleg nincsenek benne a hatvan oldalban. Nem jártam be, úgy kell nekem, de ez nem a memóriámon múlt.

Lehet, hogy nem is való nekem az egyetem...? Megbuktam pont ebből... Egy feleletválasztós vizsgán...!

Jó, nem baj. Kurva nehéz volt. Legalább nem épül rá másik tárgy. Tök mindegy, hogy lesz javító, azon se lesz nagyobb tudásom... És jövőhéten már a durvább vizsgákra kell tanulni...

Amúgy lehet, hogy jobban megérné kevesebb kredittel zárni az évet, még akkor is, ha így a hároméves képzésből mondjuk négyéves lesz... Csak az a lényeg, hogy ne legyek ilyen béna, és ne tegyenek át fizetősre. Ja, erre eddig miért nem gondoltam...? Egy év ide vagy oda... Így meg most megbukok a pöcsbe.

Ha áttesznek fizetősre, passzívra kell tegyem a dolgot... De ha áttesznek, ki kell mennem külföldre, mert itthon nincs munka...! Diákhitelt biztos nem veszek fel... Vagy igen? Nem. De én még olyan kicsi vagyok a külföldre menéshez! Fiatal a lelkem...!

Jó, hát nem lenne mese, az biztos. Valamit csinálni kellene helyette, amíg szerzek pénzt tandíjra, csak hát itthon nem sok az opció...

De gáz...

Lehet, hogy le kéne adjam a holnapi vizsgát? Lehet, hogy azon is jól pofára esek majd...

Lehet, hogy tényleg hülye vagyok az egyetemhez...

Lehet, hogy ki kellene iratkoznom, hogy aztán itthon leüljek gyorsan írni egy szadomazós-vámpíros sztorit, úgyis arra veri a nyálát a fél emberiség. Ó, igen, meg is van, mi lenne benne... Tinilányok és kielégítetlen háztartásbelik lennének az olvasóim. Meg nagymamák. Nem okozna sikerélményt, de legalább elmondhatnám, hogy bár nincs munkám se, és nem is tanulok, nem ültem tétlenül. Biztos kiadnák, nem? Á, visszaírna a kiadó, hogy bocsi, de ezzel már telítve van a piac. NAGY HIBA LENNE RÉSZÜKRŐL! Vámpírokból sosem elég...

(Egyébként a lehet-hogy-ki-kellene-iratkoznom-típusú kérdések, amik felmerülnek bennem ilyen helyzetekben, inkább csak érdeklődés jellegűek valós szándék nélkül, szóval nem kell aggódni, nem iratkozom ki.)

Gondolatmagvacska

2014. január

Tegnapelőtt, amikor nem tudtam aludni, megfogant egy új történetalap a fejemben... Elég fura, de tetszik... A kivitelezésén még nem sokat agyaltam, mert egyrészt tudom, hogy nyárig úgyse fogom úgy érezni, hogy nyugodtan írhatok, másrészt egész nap hülyeségeket kell olvasnom, harmadrészt az ötlet nem egyenlő az ihletett állapottal, szóval ez most pihenni fog, és max néha adódik hozzá valami, amiből esetleg a történet maga is felépülhet.

Bah, ha minden regényötletem megvalósulna...!

Lámpácskák

2014. január

5:40-kor indultam el, és olyan klassz volt - jólesett a séta...! Annak külön örültem, hogy még hideg sem volt, sőt, kifejezetten koratavaszias volt a levegő, még a madarak is úgy énekeltek. Sötét volt egészen hétig, épp csak derengeni kezdett, amikor az egyetemhez értem. Az utca két oldalán álló fákat kis színes gömblámpafüzérekkel kötötték össze, nagyon kis csinosan nézett ki, és olyan különleges hangulatom támadt - tisztára megihletődtem, mert eszembe jutott egy történetkezdeményem.

Hazafelé pedig direkt úgy ültem a héven, hogy a szemembe süssön a nap, mert mióta vizsgaidőszak van, nagyjából napi két órát látom a napot, akkor is max az ablakból, szóval most jól megdévitaminultam (a tanulás szükségességének gondolata általában elrettent attól, hogy kimásszak az ágyból, és nekiálljak kiszárítani az agyamat).

Oh, egyébként lefeküdtem éjjel háromkor, de egy percet sem aludtam, tele voltam energiával. Lehet, hogyha besötétedik, bubukálok egyet - majd meglátom, mikor fogom megunni ezt a ma-nem-tanulok-de-holnap-már-igen-féle napot.

Egyébként tudtam puskázni, bár közben se értettem, mit írok, szóval még így is csak annyit merek mondani, hogy remélem, meglesz.

A csoportomból amúgy én értem oda elsőként, aztán jöttek strébiék, akik definíciókat mondtak egymásnak felelés gyanánt, én meg álltam köztük lelkesítően mosolyogva, miközben magamban Jingle Bells-t és Júlia nem akar a földön járni-t énekeltem felváltva. A teremben aztán beültek egy sorba, én meg beültem egy másikba, nehogy agyvérzést kapjanak írás közben, amikor mellettük ülve előkapom a kétoldalas puskámat (A4) - merthogy hallottam az egyikükről, hogy szidta a fegyverhasználókat, miután ő rosszabb eredményt ért el becsületes tanulással (ezt mondjuk félig megértem). Hamar meg is érkeztek szép sorban a földijeim teljes páncélzatban, bár az egyikük végül nem merte előkapni a telefonját, viszont igencsak mázlista volt, amiért pont egy olyan ember mellé került, aki volt olyan szorgalmas, hogy két különböző típusú mentőövet is legyártson, hogy majd kikísérletezze, melyik a praktikusabb, szóval elmondhatjuk, hogy megvolt a napi jócselekedetem.

Különben ma pont azon agyaltam, hogy ez a Júlia nem akar a földön járni nóta hogy juthatott eszembe, mindenesetre egy csomó emlék felsejlett bennem, mert ezt a számot én kilencedikben hallottam először, és Pikkyvel sokszor énekeltem ezt angolórán, amikor a tanárnő nem tudott fegyelmet tartani, és a fiúk ordibálása úgyis elnyomta a hangunkat.
Komolyan, eszembe jutott ma Pikky, az a lány, aki Sztomakék mellett a másik barátnőm volt középiskolában, és aki évek óta csendben van, erre - miközben írtam a puskázásról szóló bekezdést - bejelölt a faxos könyvön.
Habár azt nem lehet elmondani, hogy én idéztem meg, ugyanis a másik furcsaság az, hogy csütörtökön Sztomakék is írt, hogy nem érdekel-e egy finnországi au pair munka (az egy kicsit messze lenne most), és beszéltünk pár szót. Erősen élt bennem a gyanú, hogy Sztomakék és Pikky úgy-ahogy tartják azért a kapcsolatot, de most azzal, hogy Pikky ma bejelölt, ez bebizonyosodott, mert ezek szerint beszéltek rólam egy kevéskét.
Mi lehetne ebből megint?

Alvin és a mókusok - Júlia nem akar a földön járni

Biggyedés

2014. január

Nincs kedvem aludni, meg valószínűleg nem is tudnék, mert későn keltem. Nyolcra megyek vizsgázni, de igazából csak annyit készültem a mai napra, hogy memorizáltam a puskám felépítését... Egyelőre nem izgulok, de lehet, hogy majd fél nyolckor felébred a felelősségteljes énem, aki majd felveti a kérdést, hogy mi van, ha mégsem tudok puskázni?

Az előbb meg visszakapcsoltam a gépet, mert azon gondolkodom, hogy tényleg nevetségesen amatőr-e az irományom, amit képes voltam beküldeni a pályázatra, szóval most megint elkezdtem elölről olvasni. Oké, az első oldal jó, azt írtam meg utoljára - maximum egy éve -, szóval az első oldal becsapós, mert amikor azt írtam, már tudtam, mit hogy kell, de legalábbis azt, mit hogy nem kéne. De olvasom tovább, és möh... De aranyos...! Biztos egy cuki tizenéves írta, de nem baj, gyakorlás teszi a mestert. Csak hát na...

Meg azért egy kicsit haragszom is magamra, mert eddig úgy vélekedtem erről a történetről, hogy szeretem, mert első, meg szeretem a szereplőket is nagyon, és egyebek, de mióta fennáll ez a pályázattéma, úgy kritizálom az egészet, hogy a tizenhét éves énem valószínűleg sírva küldene el engem és a nagy pofámat vissza a jövőbe.

No mindegy, elküldtem, most már mindegy...

Holnap vizsga után hazaténfergek, és ha nem döntök úgy, hogy lefekszem aludni, tovább fogom olvasni egy idegen szemével. Igazából az a legnagyobb problémám, hogy iszonyat hosszú mondatokkal van tele, az olvasók képzeletére meg semmit nem hagyok, nincs benne mozdulat, amit ne kísérnék nyomon, mint mesélő. És és... nem is gördülékeny. Szóval mostani ésszel azt tanácsolnám ifjabb énemnek, hogy ne úgy írja, mint aki filmvászonra szánja a történetet, és meg akarja mondani a színészeknek, mikor milyen arcot vágjanak.

Egyébként tényleg úgy írtam... Folyamatosan a legapróbb részletekig kidolgozott képkockák peregtek a szemem előtt... Még zenei aláfestés is volt mindig, és ah... azok a csatajelenetek...! Olyan jól néztek ki fejben. Olvasva talán már alvásra ösztökélnek.

A lényeg, hogy kritikát nem kapni sokkal gázabb, mint kapni, és mindenfajta maximalista álszerénykedés nélkül állítom, hogy már a kritikakapációra (!!!) is haloványak az esélyeim.

Igaz történet alapján

2014. január

- Szia Bogyó! Képzeld, valaki hajnalban belefosott Perdita bakancsába.

- Tényleg?

- Nem tudod, ki volt?

 - Nem.

- Nem te voltál?

- Dehogyiiis!

** Tetoválóművész: Perdita. Egyik nap jöttem haza, és Bogyó nagy vidáman ugrabugrált a kerítés mentén az új szemöldökével. Vicces volt, és aznap ehhez a sztorihoz tökéletesen felhasználható képek születtek.

Bübű

2014. január

Ahj, nem kellett volna elküldenem... Nem akarok publikus kritikát. 

Ne a tettek miatt aggódj, hanem a tétlenségért. Ne a tettek miatt aggódj, hanem a tétlenségért. Ne a tettek miatt aggódj, hanem a tétlenségért. Ne a tettek miatt aggódj, hanem a tétlenségért. Ne a tettek miatt aggódj, hanem a tétlenségért. Ne a tettek miatt aggódj, hanem a tétlenségért. Ne a tettek miatt aggódj, hanem a tétlenségért. Ne a tettek miatt aggódj, hanem a tétlenségért. Ne a tettek miatt aggódj, hanem a tétlenségért. Ne a tettek miatt aggódj, hanem a tétlenségért. Ne a tettek miatt aggódj, hanem a tétlenségért...

2014. január 3.

Ha szépen akarnám kifejezni magam, úgy fogalmaznék, hogy f3lb4sz ez a sok f4szság, amit meg kéne tanulni; pláne ezek a hangyabetűk, bah...