Viszonyok

Azért annak örülök, hogy Dementorával és Bellatrixszel mindenfélét meg lehet osztani. Pukkanccsal nem mertük nekik mesélni az albérlet újdonságait, merthogy majd biztos hülyének fognak minket nézni, amiért máris költözésen agyalunk, de végül is tök jól reagáltak, Bellatrix még fel is háborodott a tulajon. Vicces, hogy jelenleg ők ketten azok a felnőttek, akik őszinte érdeklődéssel szokták megkérdezni, mi van velünk, és szánnak időt egy normális lereagálásra. Persze, persze, tudom, itt ülünk egymással szemben napi nyolc órában, így lényegében szórakoztatjuk egymást a történeteinkkel, mert addig is gyorsabban telik az idő, és ha valaki közülünk felmondana, az el is tűnne, mint a kámfor, de na, azért jólesik ennyi is.

Anyával már bő egy hete nem beszéltem, ő nem is tud ezekről a dolgokról, de valószínűleg már annyira bele van fáradva a sorozatos és már-már megszokott fostengerbe, hogy különösebb ereje nem lenne ahhoz, hogy kifejtősen foglalkozzon a dolgommal. Amúgy is én mindig kerestem magamnak megoldást, szóval nem félt, hogy nem esek talpra, és hiába vagyok elvileg én a gyerek, szerintem ő sokkal aggasztóbb helyzetben van, mint én, úgyhogy nem is fogok rátenni neki még egy lapáttal. Majd megoldom ezt a gondot is, és akkor utólag elmesélem neki nevetgélve.
Keresztanyám hívott valamelyik nap, hogy mi van velem, mondtam pár szót (semmi rosszat a lakásról azon kívül, hogy kicsit mintha nehéz lenne megtartani a meleget), aztán megjegyezte, hogy szomorkás a hangom, és miért, pedig olyan boldog voltam beköltözéskor, és akkor azt feleltem, hogy oké, hogy sikerült lakást találni, de most hogyan tovább az életben? A válasz egy elsóhajtott nem tudom volt, és egy gyors lerázás, amit amúgy megértek, mert mindenkinek megvan a maga baja, és tudom, hogy keresztanyámnak is van bőven, és amúgy is van két fia, és én nem vagyok a lánya, hogy meg akarja oldani az én életemet is. Amúgy is perpillanat úgy érzem, meg tudnám oldani magamnak, ha blablablabla.

Vasárnap Pukkancs vett magának téli kabátot az Allee-ban, mert már hisztis volt a hideg miatt, és utána ültünk a Burgerking előtt, és akkor fel tudtam menni wifire...! És láttam, hogy Perdita írt, bár még huszadikán, de én azért válaszoltam, mire visszaírt, hogy ezt már nagyon rég írta. Aztán azt írta, hogy: „Egy kicsit hiányzol, Róka, olyan fura, hogy olyan messze vagy”, és erre kb. reagálni se volt kedvem, hanem csak a következő sorára reagáltam („Jöttök karira?”), mert elég vicces, hogy hiányzom neki így bő egy év után, de azért együtt lakni mégse akar, „mert már felnőttek vagyunk”. Persze tudom, hogy ki kellene állnom magamért, és megmondani neki, hogy „Igenis hazaköltözöm, mert nincs hova mennem, baszd meg”, de azt is tudom, hogy vele szemben nem lehet kiállni, mert olyan a személyisége, hogy egyik fülén be, a másikon ki, és max annyi maradna meg benne, hogy azt mondtam, baszd meg, tehát csak a szar dolgokat raktározná el, amik alapján megint köcsögnek tarthatna. Mindegy, messziről szeret, az a lényeg, szóval most bűntudatom lesz, amiért ilyeneket írtam.

Bah, le akartam írni, milyen volt a lakás, amit ma megmutatott az az ember, de nem lesz rá idő, mert Dementora most találta ki, hogy háromkor lépjünk le. Alvásvizsgálaton van a főnök.

Hurrá, megyünk haza az uncsi, hideg lakásba.

Álmok

Szombaton azt álmodtam, hogy elmentem a lovamért, akit Banditának hívtak (...), hazavezettem a kis tanyámra, és közben eldöntöttem, hogy angol nyelvű lovastábort fogok indítani - de előtte megtanulok rendesen angolul.

Érdekes, hogy ha lóval álmodom, sose ülök rajta, általában vagy nézem messziről, vagy kantárszáron vezetgetem. Állítólag lóval álmodni azt jelképezi, mennyire érzed magad egy helyzet magaslatán - lehet, hogy az én lovas álmaim jól visszaadják, hogy az életet kb. csak kívülről nézem, vagy pedig keringek erre-arra, de sose érzem magam nyeregben. Bár ez a banditás álom inkább szimpla vágyálom lehetett, tökre örültem, hogy hirtelen lett egy lovacskám.

Vasárnap azt álmodtam, hogy a Maszkból a maszkos verziójú gonosz meg akart dugni a kb. csak szúrásra alkalmas fémfarkával, én meg nem igazán akartam, de szerencsére hirtelen Frankenstein lénye lett belőle, és összebarátkoztunk, és onnantól kezdve vitt a hátán.

Tudtátok, hogy a Frankensteint egy nőci írta tizenkilenc évesen? Tök menő.

Ma azt álmodtam, hogy Rú anyukája mondja nekem, hogy Rú már nem olyan, mint régen, hanem erőlteti a partyface életstílust, de nem érzi jól magát benne, és látszik, hogy más a kedve, mióta elhagytam. Ezután rák elleni kapszulákat ettem meg suttyomban, majd a gyógyszer mellékhatása, a kézremegés ellen is elkezdtem beszedni a javasolt gyógyszert, majd rádöbbenve, hogy ez többet árt, mint segít, és amúgy se az én gyógyszerem, felhagytam a dologgal. Eloldalazva a gyógyszeres doboztól megpillantottam Rút, aki egy asztalnál ülve beszélgetést erőltetett valakivel (talán anyával), és mivel nem voltam biztos abban, hogy nem vett észre, nagy nehezen odatoltam a képemet. Rú úgy nézett ki, mint amikor összejöttünk a gitáros korszakában, hosszú volt a haja és csapzott, de nem mosolygott, mint ahogy jó szokása, hanem teljesen megtörve görnyedt, és rám nézni se volt kedve, de azért elvette az egyik karkötőmet (sose hordtam karkötőt), amin a nevem kezdőbetűje volt (sose hordanám a saját nevem kezdőbetűjét), és feltette magának emlékbe. Volt nála még egy D betű is. A körmei is nagyon csúnyák voltak, össze voltak nyomkodva és festékezve, és látszott, hogy direkt csinálta őket valami mintázat szerint. Aztán otthagyott, vagy én hagytam ott őt, már nem tudom. Kicsit sokat képzel magáról a tudatalattim.

Hé, na várjunk csak! Az oké, hogy lovak hátára nem ülök fel, de az mit jelent, ha Frankenstein lényére igen?!

El a piklibe

A következő bejegyzést azoknak ajánlom, akik szeretik az Éjjel-nappal Budapest szintű műsorokat.

Szóval a lakás...

Frissen festett, látszólag jól karbantartott és vigyáznak rá, az ingatlanos is jókat mond, nem erőszakoskodik kétségbeesetten, úgy tűnik, tudja, hogy könnyen talál bérlőt. Három szoba, konyha, fürdőszoba, wc, kamra, beépített szekrények az előszobában. A parketta fényes, a csempe hibátlan. Úgy érzed, annyit ér a lakás, amennyit kiperkálsz majd rá havonta. Aztán beköltözöl, és egy hét leforgása alatt előjön minden gyengesége, amitől úgy érzed, rossz döntést hoztál, és a hideg lakásban ücsörögve csak azon tudsz kattogni, hogy ha eddig nem volt elég szar a helyzet, most aztán tuti. Te érzed hülyén magad, holott nem erről volt szó - a tulaj nem mondta, hogy gyakorlatilag befűthetetlen a lakás („Kb. fűteni sem kell, olyan jól fűtenek a szomszédok minden oldalról, és persze jól zárnak az ablakok.”); hogy net nincs bevezetve az utcába, és a közeljövőben nem is lesz; hogy ha bekapcsolod a sütőt, kimegy az áram; mosógép max lebegtetve fog beférni a mosógépnek kijelölt helyre, és hogy amúgy úgy süvít át a szél az egész lakáson, hogy akár az utcán is aludhatnál, ugyanolyan hatása lenne.

Jól van, nincs mosógép - átsétálni a mosodába végül is nem volt nagy ügy, a használati útmutató korrekt volt, túléltük morgás nélkül; akkor legyen ezentúl így, heti egy nagymosás.

Nincs 1000 megás net bevezetve, jó lesz a 100-as is, kell a fenének 1000-es. Ja, hogy 100-as sincs? Akkor legyen 20, csak ne maradjunk net nélkül, mert az azért fura lenne. Jaa, hogy egyáltalán nincs netlehetőség! (Végre kinyögte a szolgáltató, hogy valószínűleg nem tudják hozzánk bekötni, „mert foglaltak a portok”, bármit is jelentsen ez.) „De létezik olyan, hogy mobilnet” - mondta derűsen a tulaj. „De az drága” - jegyeztem meg. „Viszont akkor tudsz netezni a villamoson is.” „De én nem akarok netezni a villamoson.” A válasz pedig a széttárt karok, és egy most-én-akkor-mit-tudok-ezzel-kezdeni-féle arckifejezés.

Ezektől egész héten nagyon magam alatt voltam, pedig szerintem elég pozitívan álltunk a lakáshoz még az elején. Egy csomót számolgattunk, hogy majd így meg úgy rendezzük be a nappalit, és meg is tudtuk volna oldani pénzileg, és én eleve tökre örültem, hogy a hónapok során, a kis fing fizetésemhez képest szép kitartóan el tudtam tenni azt a pénzt, amit aztán saját részemként átadtam a tulajnak. Viszont a hirdetésben nem az volt, hogy X bérleti díj + mosoda + mobilnet + hegymászó gúnya a hideg ellen, és egy ilyen árú lakásban nem szabad ilyen alapdolgok felett szemet hunyni, és vállat vonogatni, hogy hát, így jártunk. Az a baj, hogy túl régóta foglalkozom mindig mással, és nem azzal, amivel tényleg szeretnék, és már betegesen sokat kattogok megoldásokon, és emiatt könyvet se tudok olvasni, mert tíz oldal után azt veszem észre, hogy még a Monte Cristo grófja is az albérletekről szól (próbáltam magam lefoglalni hétvégén a már kiolvasott könyveimmel). És hát elég hamar elöntötte az agyamat a gondolat, hogy ez a tulaj baszódjon meg inkább, mert igenis elhallgatott dolgokat, mi pedig lépjünk le, különben az elkövetkezendő egy év azzal fog telni, hogy várjuk, mikor telik le az egy év, holott Pukkancs is, én is szeretnénk már nagyon a magunk dolgaival foglalkozni.

Eleinte nem mertem Pukkancsnak mondani az ötletemet, mert hát ki az az elmebeteg, aki hetente akar máshova költözni, de hát mi a francért béreljünk egy használhatatlan lakást, amiben csak annyira vagyunk képesek, hogy az ágyon ülve, dideregve bánkódunk? Aztán végül is előadtam, hogy szerintem menjünk el innen, mert több sebből vérzik a lakás, nekünk épp elég gondunk van, ne kelljen úgy hazaérni minden nap, hogy még utáljuk is az egészet. És akkor Pukkancs egyetértett.

Ezt aztán elő kellett adni Punkinak is, akinek az ágyát szombat este raktuk össze (végül segítettünk, mert megsajnáltam szegényt, és amúgy se akarok rosszban lenni azzal, akivel együtt élek). Pukkancs írt neki egy szép hosszú levelet az érveinkkel, aztán átküldte nekem, hogy változtatnék-e valamin. Kicsit átírtam kedvesebbre, mert Pukkancs hajlamos felhúzni magát, ha Punki hanyagságára és az egyszerű életére gondol, aztán el lett neki küldve a levélke, és ma délután fogunk vele leülni.

Aztán még annyit próbálkoztam az ügy érdekében, hogy ma megállítottam a bácsit, aki itt a telepen dolgozik és aki némileg megkésve, a közjegyző után kérdezte meg, keresünk-e még albérletet, és megkérdeztem, megvan-e még a lakás.

Most itt tartunk, és nem tudom, lesz-e ebből az egészből bármi értelmes is, és nem tudom azt se, lesz-e még ebben a témában pofára esés, csak annyit tudok, hogy baszottul unom a köcsög tulajokat, akik tényleg képesek a lakhatatlan lakásukat pénzért kiadni, képesek ilyeneket eljátszani emberekkel, mintha másnak nem lenne ugyanúgy igénye melegre, netre, sütőre vagy mosógépre. Nem fogom hagyni, hogy hülyének nézzen minket, mert mi korrektül leperkáltunk mindent, és lehet, hogy jól beszopatott, de nem vagyok hajlandó ebbe az állapotba beleragadni, és minden egyes nap rosszul érezni magam. Nekem is szükségem van nyugodt környezetre, máskülönben nem működöm, nem tudok magammal foglalkozni.

Persze jó gáz az egész, mert még vár ránk egy csomó kínos pillanat, mint például beszélni az öreggel, hogy bocs, de lelépünk, mert nem azt kaptuk, ami be lett ígérve, és nagyon kell vigyázni, hogy minden úgy legyen időzítve, hogy ne essünk két szék közt a pad alá, és ki tudja megint, hol fogunk kikötni... Keresztapámékat már biztosan nem fogom riasztani, nem szeretném a meggondolatlan hülyegyerek látszatát kelteni, és amúgy is csak viccből köszöntem el tőlük legutóbb úgy, hogy legközelebb két hét múlva szeretnék költözni.

A kaució meg hát... Átnyálazom még a szerződést, de szerintem örülhetünk, ha egy részét visszaadja az öreg, mert ugye ha bajod van a lakással, szólni kell a tulajnak, hogy tegyen ellene, nem pedig egyből le kell lépni. Nekünk viszont túl sok gondunk van, kifogytam a béketűrésből, eleve a tulaj megoldókészsége se tetszik, a net és a fűtés pedig megoldhatatlan. Viszont szerintem a másik albérlet jóval olcsóbb lenne, és viszonylag gyorsan kompenzálódna a veszteség. Ha sikerülne kikötni egy nyugis helyen, ahol már nem kell vinnyogni, már megérte... Idén szeretném ezt letudni, mert ha nem jön össze semmi, fogom magam, és beköltözök egy munkásszállóba, ott aztán nem lennének elvárásaim, de legalább lenne pénzem.

A másik lakásba inkább bele se élem magam, mert szinte semmit nem tudunk róla, és mivel sietősen beszéltem az emberrel annak érdekében, hogy minél hamarabb kiszökhessek a körülöttünk lévők kíváncsi pillantásának kereszttüzéből, azt is elfelejtettem neki mondani, hogy van velünk egy Punki is.

Építkezés

Kicsit önsajnáltatós lett a blog az elmúlt években  időszakban, de próbálok túllendülni a hülyeségeken. Tulajdonképpen ha nem érezném folyton az idő sürgetését, a problémáim háromnegyede megszűnne. Csak hát bennem van, hogy huszonhat vagyok, és még mindig nincs semmim, ami amúgy nem zavarna, ha mondjuk tudnám, hogy még ellébecolhatok így pár száz évig, fiatalon és egészségesen.
Miért van az emberbe kódolva ez a gyűjtögetősdi? Gyűjteni akarjuk a pénzt, a papírokat, a kapcsolatokat, az elismeréseket, minden lófaszkát, de ami a legfontosabb lenne, az élményeket. Tudom magamról, hogy azért pörgök rá a rosszabb időszakokra, mert folyton az van bennem, hogy nem érek rá, és ezek miatt kevesebb időm lesz a jók kiélvezésére. Nagyon rövidnek tartom az emberi életet még teljes hosszában is, pedig amúgy bármikor véget érhet. Utóbbi tény az, ami néha megijeszt, de ugyanúgy emiatt kell elgondolkodnom azon, vajon lesz-e az életemben jobb időszak, és vajon nem fogom-e egyszer bánni, hogy mindig valami nagyobbra vágytam ahelyett, hogy megéltem volna a pillanatokat.
Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nem fogok már nagy dolgokra vágyni, de meg kell tanulnom értékelni a jelenemet. Ami nem tetszik, azon változtatni fogok, csak néha nyafogok egy kicsit vagy sokat, és néha tovább érlelgetem a terveimet a kelleténél.
Vannak egyébként ötleteim az életemre nézve, mármint most csak az elkövetkezendő egy évre gondolok, és már nem a csodát fogom várni, hanem megpróbálok ésszerű kereteken belül valamit kiötölni. Totálisan az alapoknál kell kezdenem, aminek a gondolatát mindig is utáltam, mert itt megint képbe jön az idő, hogy felépíteni valamit - de még egy alapot is kiásni - időbe telik, és akkor ott van az a kérdés, vajon nekem lesz-e elég időm.
Bevallom, egy kicsit félek a korai haláltól, és ez azóta van bennem, hogy az íróvá válás gondolata a pályázatos elvérzésem után egy kicsit megfakult bennem. Arról se mondok le egyébként, de az, hogy most nem tudom elképzelni a jövőmet, és megtippelni se tudom, milyen életem lesz pár év múlva, azt a kérdést veti fel bennem, vajon ez nem egy intuitív megérzés-e, vajon azért nem látom-e a jövőmet, mert nincs...? Érzett már így más is?
Azt hiszem, konkrét terveket szőni tényleg nagyon fontos, hogy érezzem, hogy élek és nekem is lehetnek kilátásaim.

Azt hiszem, akkor tudunk kilépni valami számunkra nem túl kedvezőből, amikor felismerjük magunkban az önámításra való hajlamot - és a félelmet az iránt, hogy belecsöppenjünk valami újba.

Álmok

Tegnap azt álmodtam, hogy minden égett, és fához kikötött lovakat próbáltam elengedni, úgyhogy egyik fától a másikig rohangáltam.

A mai álmomban elérte Magyarországot az "apokalipszis". Valami suliban laktam, és ott kellett összedobálnom a cuccaimat, de csak a legfontosabbakat, majd menet közben még a legfontosabbak közül is eldobtam egy csomót, mert egyre gázabb volt a helyzet, és csak cipelni kellett volna. Közben síneken meneteltem, ott volt Pukkancs is és az összes kollégám; felettünk kisrepülők suhantak el, velünk szemben pedig hatalmas kamionok jelentek meg, amik vonat alkatrészeket szállítottak lomha tempóban, merthogy újra össze kell rakni a vonatokat. Közben eszembe jutott, hogy Pompomot otthagytam a suliban, és vissza kell mennem érte, és nem érdekel, hova szabad állatot vinni és hova nem, Pompomot nem hagyhatom ott. Nem igazán találtam meg Pomcit, pedig valami kütyüben is lekérdeztem a tartózkodási helyét (!), és a kütyü azt írta ki, hogy a jelszó: semerre. Meg volt egy ló is, ami nyílt törést szenvedett a lábán, és jött tata, és úgy segített rajta, hogy letépte a ló egész lábát.

Paff.

Álmomban amúgy meg akartam csinálni az érettségit franciából, tisztára izgi volt, mert úgy voltam vele, hogy simán meglesz, mert az érettségi feleannyira se nagy dolog, mint ahogy elő van adva.

Ma kiderült, hogy hiába rendeltük meg a netszolgáltatást, az ügyintéző csaj nem adta le a rendelésünket, és így hiába várjuk, hogy felhívjon minket a netet bekötő emberke. Látszott egyébként a csaj fején, hogy azt se tudja, hol van, és még vissza is mentünk hozzá, hogy amúgy nem kellett-e volna szerződést adjon, mert ez így fura. Na, hát ennyit róla - újabb hétvége net és tévé nélkül.

Nem szoktunk unatkozni egyébként, valamelyik nap például vettem egy női magazint, amiből aztán este felolvastunk egymásnak, és szétröhögtük az agyunkat (hogyan köszöntsd a szülinapos pasit), de azért jó lenne már egy kicsit nézni a tévét is, szinte hiányoznak a reklámok. Egy másik magazinban meg volt egy cikk arról, hogyan lehet elmenni fiatalon nyugdíjba, és magukat életművésznek beállító jogászok és mérnökök mesélték el, hogyan nem kell harminc éves koruk óta dolgozniuk. A megfejtés az, hogy 30-300 millió forint összegben kell befektetni.

Én hülye, eddig erre miért nem gondoltam...?!

B

Ajj, és olyan sok új blogbejegyzés van, és nincs időm elolvasni...! Múltkor még egy új blogot is találtam, amit elkezdtem elölről olvasni, mert még csak max egy éve van vezetve, és még annak se értem a végére, pedig nyugtatólag hat a lelkemre mások életét olvasgatni.

Ebben a blogdologban legalább annyi jó van, hogy költözzek bár ötvenszer, a blogvilágot akkor is meg tudom nyitni.

Szóval a költözés

Péntek volt az első nap, hogy nem vártam az idő múlását, akár éjfélig is hajlandó lettem volna ingyen-túlórázni, de még iszonyat sokat kellett otthon pakolászni. Keresztszüleim is átjöttek, hogy keresztapám felmérje a cuccaink mennyiségét, hogy beleférnek-e egy autóba vagy sem. Ő azt mondta, elég lesz egy, amiben én erősen kételkedtem egyébként, és megint elkezdtem félteni a bútoraimat. A tavalyi költözés napján ugyanis rossz volt nézni, ahogy keresztapám bepakolt, a matracomat kb. félbehajtotta, és szinte az összes bútorom szerzett egy-két heget - de hát mit lehet tenni, költöztetőket már luxus lett volna hívni. Az IKEA gyengeségei is rendesen előjöttek egyébként, szerintem a könyvespolcom még egy költözést nem bírna ki - a hátlapja szó szerint egy fa színű lapocska, ami két részből áll, és csak most szúrt szemet, hogy gyárilag össze van ragasztva. Pf.

No mindegy. Szóval pénteken rám tört a rosszkedv, valahogy rám szakadt az érzés, hogy hiányzik anya, és hogy nem akarom, hogy kint éljen. Nem tudom, miért, de amikor szomorú vagyok vagy bizonytalan, tök mindegy, mi az oka, egyből anyát kezdem sajnálni, és ahelyett, hogy a saját dolgaim miatt bőgnék, elkezdek anya miatt sírni. Eléggé zavar, hogy nem tudok neki segíteni, és röhejesnek tartom, hogy a rókafalvi családi ház nem jelent számomra otthont, és emiatt albérletben kell szarakodnom. Semmi kedvem az egészhez, rossz érzés mások lakásában élni, idegenek kedvétől függeni, folyton hurcolkodni, stb, stb.

Aztán szombat reggel is sírtam ugyanúgy anya miatt, belegondoltam, neki mennyire lehetett nehéz kiköltözni Londonba, ha én ezt a Kisróka-Túlafolyón távot is ennyire megérzem. Elkezdtem félni attól, hogy nem lesz majd elég időm vele lenni. Az, hogy ő kint van, nem játék, hanem valós dolog, és így múlnak el az évek, és ettől nagyon el tudok szomorodni, a bűntudat megesz, és folyton ismételgetnem kell magamnak, hogy nem tehetek róla. Összeprésel a tehetetlenség-érzet, mert úgy szeretnék rajta segíteni - ha lottózok, ő jár az eszemben, ha egy kirakatot nézegetek, fejben neki vásárolok, ha a bútorokat nézegetem a neten, akkor is az van bennem, milyen jó lenne őt hazaköltöztetni, és meglepetésből berendezni szépen a szobáját.

Sebaj, az elmúlt két hétben két járókelő/hajléktalan is megáldott és boldogságot kívánt nekem, hátha nemsokára bejön a dolog.

Pénteken segítettem keresztszüleimnek lehordani a kocsiba azokat a cuccokat, amiket feleslegesnek tartottam továbbköltöztetni, és hát egy köhögés alkalmával kibuggyant odalent a vérem, amin némileg elcsodálkoztam, mert azelőtt kb. másfél héttel múlt el a mensim. Pukkancs ettől mondjuk jobban bepánikolt, mint én, rendesen leverte a víz, és egyből kikérte az anyukája véleményét. Végül is két nap alatt elmúlt, nem is jött sok, biztos csak a szomorkodás plusz emelgetés nem tett jót a lelkemnek.

Szóval sokat pakolásztunk, és Pukkancs végig tök ingerült és türelmetlen volt, de az a baj, hogy ezt nem tudom a költözés okozta stresszre fogni, mert mostanában bármilyen helyzetben képes felcsattanni, még attól is ingerült lesz, ha elsőre nem hallom, amit mond, és visszakérdezek. Valószínűleg emiatt álmodtam zsinórban három éjszakán át azt, hogy már nem kíváncsi rám, és más lányok társaságára vágyik, vagy például az egyik álmomban meg is halt, de előtte a földrengés és gépfegyveresek elől való menekülés közben hátrakiabált nekem, hogy egyébként megcsalt.
Hogy is csalhatna meg, ha nem is járunk? - én is ezt kérdeztem magamtól ébredéskor, mindenesetre mindig előjött az a sok fostos érzés, amik akkor kavarogtak bennem, amikor a "járásunk" alatt chatelt mellettem azzal a lánnyal.
Nyugisabb pillanataiban szoktam neki mondani, hogy kicsit változtathatna a viselkedésén, olyankor pedig elismeri, hogy egy kicsit idegbeteg, és megígéri, hogy visszavesz egy kicsit.

Az új lakásban ténferegve erőt vettem magamon, és kibontottam azt az Oktatási Hivataltól érkezett borítékot is, amit keresztanyám csak úgy mellékesen adott át nekem, mielőtt elkezdtünk bepakolni a kocsiba (amúgy végül tényleg elég volt egy autó). Megjött hát a várva várt szerelmes levél, miszerint az otthagyott egyetem miatt háromszáznegyvenezer forint adósságom keletkezett a magyar állam felé - hurrá, röghöz kötés! Ezt igazából már csak egy sóhajjal tudtam lereagálni, de persze aztán kiborult az önsajnálattal teli bilim, amibe a többi szaromat is gyűjtögettem, és megint bőgtem egy sort. Pukkancs ilyenkor tanácstalanul vigasztalgat, szerintem ilyenkor újra meg újra ledöbben azon, hogy sírok. Talán tudat alatt kiábrándítónak tartja ezt, nem tudom. Vannak emberek, akik felnéznek az erősekre, és amikor valakiről kiderül, hogy neki is vannak gyenge pontjai, kiábrándulnak belőle.
Mindegy, tegnap bementünk az Oktatási Hivatal ügyfélszolgálatára is, és elvileg elég húsz hónapot dolgoznom ahhoz, hogy mentesítsenek a tartozás alól. Illetve szerintem már csak tízet kell, max tizenegyet.

Szóval a lakás. Megnőtt, mióta utoljára láttam - a plafon is magasabbra emelkedett. Az előző lakásban az volt a bajom, hogy összenyomnak a falak, itt meg most minden olyan nagy - de majd biztos megszokom. A kád is hatalmas, a tulaj szerint a rezsire nézve öngyilkosság teleengedni. Én azért azt hiszem, van az a pont, amíg meg lehet engedni, de lássuk előtte a gázszámlát. Az első két napon nem volt fűtésünk, mert a bácsi abban a hitben volt, hogy egy német nyelvű digitális kijelző és egy szerelési útmutató segítségével el tudjuk indítani a kazánt. Kezdetben minden áron telefonon keresztül próbált vezényelni, hogy ezt meg azt csavargassuk el, de aztán megmondtam neki, hogy ez így nem lesz jó, jöjjön el, csinálja meg. Nem is értem, hogy lehet így lakást átadni. Az oké, hogy van egy bekapcs gomb, de a többit nemigen említette azelőtt. A környék nem rossz, persze fura, hogy nem annyira fás, és hogy minden olyan közel van mindenhez. Egyelőre nem sokat tudok írni róla, nem is voltunk még sokat otthon, mert az elmúlt négy napban ide-oda rohangáltunk.

Punki még nem költözött be szerencsére, de hétvégén már esedékes a felbukkanása. Tegnap találkoztunk vele, elkísértük az Ikeába, mert nem tudta, milyen ágyat vegyen, és mi kell még hozzá. Eléggé felidegesített egyébként, mert volt egy pont, amikor eltűnt, és hiába kerestük, nem találtuk meg, aztán bő fél órával később kiderült, hogy leült fejben számolgatni. Nem értem, miért az Ikeában kell ezt csinálni, menjen haza, és ott találja ki, mire mennyit tud szánni, ne a mi időnket húzza. Az is idegesített, hogy nevetgélve közölte, hogy ő nem tud összerakni egy ágyat, úgyhogy majd mi összeszereljük neki. Viccelődve közöltem, hogy ezt ideje lenne megtanulnia, de magamban százszor elküldtem őt melegebb éghajlatra. Régebben nem idegesítettek ennyire az életképtelen, puhány férfiak, de Punkinál igazából még én is nagyobb férfi vagyok, és félek attól, hogy majd undorral fogok közlekedni miatta a lakásban.

A netet remélhetőleg még a héten bekötik, mosógépet meg végül nem fogunk venni, mert drága; ki tudja, meddig fog kelleni (már a nethez se mertünk hűségidőt kérni); nem akarunk Punkival bútorokban is közösködni; nem fér be; ha be is fér, csak életveszélyes pozícióban. Van egy mosoda tőlünk tíz percre, és hát luxus vagy nem luxus, havi kétezer forintot kibírok, de nem fogok minden témán orrvérzésig pörögni, és vagy-jó-lesz-vagy-nem-alapon mosógépre költeni. Sajnos már nem is látom a pénz értékét, eddig se volt, továbbra se lesz.

Kellene még egy munka, meg lehet, hogy egy tök másik főállás se ártana, mert kezdem azt érezni, hogy itt ki vagyok használva, pedig a fizetés is egy lófing.

Régen

Bah, otthon még nem kötötték be a netet, itt pedig alig értem utol magam.

Grrrr.

Ma, álmomban volt egy fekete, hosszú szőrű hörcsögöm, amit szabadon tartottam, és tök okos volt, aztán egy idő után kiskutya lett belőle, és őt is úgy szerettem. Kis dagi, fekete kutya. Életem első hörcsöge is fekete hosszúszőrű volt egyébként, Dönci volt a neve.

Azt is álmodtam, hogy hazamentem a régi házunkba, ahol egyébként a legjobban szerettem lakni, mert ott éreztem magamat igazán gyereknek, nagyon sokat játszottam a legóimmal. Nekem menő lányos legóm volt, Scala volt a neve, de már sajnos nem árulják, és hát volt lovam, kutyám-macskám, sátram, hegyi állatorvosi rendelőm sílécekkel és medvebocsokkal, meg volt egy boltom és persze egy családi házam, szóval én állandóan a kertben voltam a legóbabáimmal, és kirándultattam őket télen-nyáron a pocsolyapartokon, meg a sziklakert-hegyekben. Szóval álmomban ebbe a házba mentem vissza, és olyan furcsa volt az egész, mert egészen apró részletekbe botlottam bele, és a padlásajtóban összefutottam tatával, aki viccelődve követelt puszit magának, és mama is otthon volt (négy évig éltünk itt öten, miután anya ráunt holdjáró idesapánk szarságaira), de anya nem volt ott... És igazából velem volt Pukkancs is, meg Punki is, és azon gondolkodtam, hol aludhatnánk, merthogy nem volt hova mennünk, és a hálószobában már ott volt Perdita és Pongó.

Sok értelme nem volt az álomnak, de nagyon furcsa volt oda hazamenni. Imádtam ott lakni... Amikor el kellett költöznünk onnan, és anyáék már az utolsó holmijainkat pakolgatták be (a macskánk elfutott aznap), Perditával ültem a kanapén, és mindketten sírtunk. Furcsa, hogy még most is, ha erre gondolok, elérzékenyülök.

Szerintem sok mindent hagytam ott aznap.

Mi közöm az életemhez...?

Kétségbeesett pánikbejegyzés következik.

--

Mindig, amikor megyünk valamiért az új albérletbe (legutóbb a kulcsokért), félek, hogy kiderül valami orbitális, eddig eltitkolt dolog, és ez a félelem párosul azzal az állandó otthontalanság- és bizonytalanság érzettel, amiket ez az egész albérletben lakósdi vált ki belőlem. És hát most ki is derült valami nyalánkság, ami számunkra ugyan baszottul kellemetlen, a tulajdonos bácsi csak kuncogott rajta.

Szóval rákérdeztem az internet dologra, hogy végül is mit tud, hogy mennek a falban a vezetékek, csak hogy ne fúrjon feleslegesen a bekötő. Hát itt nincs szolgáltató kiépítve. Nincs se tévé, se internet - ő már beadta rá az igényét, és talán (talán!) december közepén bekötik. Aztán hogy ebből mi igaz, mi nem, majd kiderül, de hát semmin nem kell csodálkozni, ez Magyarország.

E csodás hír hallatán Pukkanccsal döbbenten álltunk, és hol egymást bámultuk, hol az öreget. Szerintem Pukkancs előtt is lepergett az élete, és amikor már meg tudtunk szólalni, elkezdtünk értetlenkedni. Mi az, hogy nincs szolgáltató? Úgy volt, hogy az utca egyik oldalán UPC van, ezen az oldalon meg Telecom. Erre a reakció heves bólogatás volt: „Telecom van. Majd.”  Van majd...?

Aztán összevissza kezdett beszélni parabolákról, régi bekötésekről, amik már nincsenek, mert le lett mondva, és megkapta a szomszéd, és december közepéről, és hogy ő majd itt akar lenni, amikor bekötik, és fasz tudja, miket hadovált még össze, mindenesetre rohadtul lehangoló volt az ember, és egyből féreggé változott a szememben. Mindig azt hiszem, tanultam már eleget, de már megint túl gyorsan ítéltem meg valakit - ez esetben túl korrektnek hittem ezt az embert, és nem tudtam már róla rosszat feltételezni.

Ezután hagytuk ezt a dolgot, összenéztünk, hogy akkor ennek majd mi utánajárunk, mert olyan, mintha hülye lenne az öreg ehhez a témához. Az a baj, hogy én is nagyon hülye vagyok hozzá, nekem mindig kínai, amikor valaki sír, hogy már csak XY gigamiga van a mobilján, meg a tárhelyekről és a sebességekről se tudok semmit, sose érdekelt - a mobilomon sose volt még net -, de azért merem remélni, hogy ebben a világban már nem elérhetetlen a hálózat egy fővárosi kerületben. Szóval én ezt most ráhagytam Pukkancsra, hogy panaszolja el chaten Punkinak, és ők ketten majd kitalálják, mi legyen, de én ehhez sajnos nem tudok hozzászólni. Elég sivár felvetésnek tűnik net és tévés zajok nélkül élni, pláne, hogy én mindig csak otthoni wifiről tudok kommunikálni a rokonaimmal.

Következett aztán a fürdőszoba méricskélése, ugyanis azon kívül, hogy felültöltős mosógépet kell vennünk a keskeny hely miatt, mást nem tudtunk. Mondta is az öreg, hogy nyugalom, nyugalom, be fog oda férni, ekkor viszont felvetettem a kérdést, hogy az oké, hogy be fog férni, de kinyitni már nem fogjuk tudni az újonnan fölé szerelt kazántól. Ekkor kuncogott egyet az ember, hogy nahát, férfi létére ő erre nem is gondolt...!

Hát nem nagyon örültem, mert nekem eleve kihívás lesz megszokni minden újat, és igazából nagyon félek attól, hogy nem fog menni, és az ilyen szarságok csak még inkább lehúznak az életről. Mindig becsúszik valami, nehogy egyszerű legyen.

Úton hazafelé Pukkancs végig tajtékzott és szidta az öreget, én meg teljes némaságba burkolózva ültem mellette, és azon kattogtam, hogy igazából Pukkancson kívül mindent utálok az életemben, és legszívesebben elmenekülnék nagyon messzire, valami tanyára, ahol azt eszem, amit termelek, és néha elmegyek járni egyet a lovacskámmal. Megint rám szakadt az érzés, hogy utálok irodában dolgozni, utálok tömegközlekedni, utálom látni azokat a pici, fehér legyeket a Borároson, utálom, hogy nincsenek állataim, utálom, hogy semmi közöm a természethez, utálom, hogy sehol nem vagyok otthon, és utálom, hogy nincs egy kézzel fogható anyafigura az életemben, akinek néha elsírhatnám magam, hátha tud valami vigasztalót és ösztönzőt mondani. Azt is utálom, hogy folyton el vagyok tévelyedve, és fogalmam sincs semmiről, arról, hogy miféle ez a huszonegyedik század, hogy hiába tudom, hogy nem lesz itthon életem, mégis erőlködöm és győzködöm magam arról, hogy majd nehézkesen ugyan, de összehozok valami kurva jót. Holott eleve rossz helyen vagyok, ahelyett, hogy kijjebb haladnék a fosból, egyre beljebb úszok. És nem csak a net, meg a mosógép vette el az életkedvemet, hanem az öreg kuncogása, ami annyit jelent: „Hát már aláírtátok a szerződést, innentől mindez nem az én gondom.” Persze a net és a mosógép talán még megoldható dolgok, de akkor is félek, hogy folyton idegenként fogok járni a lakásban, ami ettől függetlenül még mindig szép, de már nem is érdekel, mi szép, meg mi nem, mert egyszerűen szörnyű, amit a tulajok mindig éreztetnek a bérlőkkel.

A költözést is gyorsan kell levezényelni. Keresztanyámék mindig sietnek, mindig azt érzem velük kapcsolatban, hogy mindent le akarnak tudni, hogy mehessenek tovább. Nagyon rendesek amúgy, és igazodnak hozzám, csak néha jólesne, ha megállnának pár szóra is, nem csak úgy állva, menet közben. A jelenlegi albérlet tulaja is folyton siet, már írta, hogy ő nem fog ráérni egész nap (nem is kell), és dobozokat is olyan nehezen tudtunk szerezni, hogy még mindig egy csomó minden nincs elpakolva, és folyton olyan fáradt is vagyok hetek óta, mert mindig későn érünk haza, és késő estig pakolászunk.

Egyébként nagyon ideges lettem a cuccaimra. Ahogy pakoltuk el őket, elkapott a felismerés, hogy ezek a baszodék cuccok kötnek meg és lassítanak le, ezeket féltem úgy, ezeket tartom minden vagyonomnak, holott semmi értelme egyiknek se. Például minek őrizgetem a rohadt könyveimet? Tényleg a lányomnak, hogy majd ne Alkonyaton meg chat párbeszédeket tartalmazó tiniregényeken nőjön fel? És hol lesz nekem lányom? Mi van, ha fiam lesz, és mi van, ha egyáltalán nem is lesz gyerekem, mert végül is macskám se lehet albérletben? És a többi rohadt könyvemet kinek tartogatom? Úgyse fogom újraolvasni őket, és miért feltételezem bárkiről is, hogy majd egyszer az én könyveimre lesz kíváncsi? Na és akkor ott vannak azok a dobozok, amiket mérgemben már úgy címkéztem fel, hogy Felesleges faszságok. Fogják a port, mert díszek, és csak arra jók, hogy az ember ide-oda tologassa őket. A bútoraimat is utálom, nem bírom el őket a hátamon, nem praktikusak a vándoréletben, ha elegem lesz belőlük, nem dobhatom be őket a kukába, ha úgy döntök, világgá megyek, majd utánam ordítanak, hogy: „Hé, a szarjaidat ne hagyd itt!” Most érzem azt, hogy a tárgyaim csak nyűgök, és hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítottam nekik, holott még csak nem is értékállóak, és lám, M. néni se vitt magával semmit. Szóval próbálom magam meggyőzni, hogy most nem egy év letöltendő előtt állok, hanem bármikor foghatom magam, és világgá mehetek, és mindent otthagyok, ahol épp van, és nem fog érdekelni, ha utánam ordítanak, és nem fog érdekelni a kaució se.

Folyton azon jár az eszem, hogy keresztanyáméknak van egy tanyájuk, és nem törődnek vele.

Skizo

Jaj, tegnapelőtt amúgy összefutottunk a jelenlegi tulajjal, tök kínos volt. Mentünk vagy öt megállót együtt, és azt kérdezgette, mennyibe kerül az új albérlet, és bár nem mondtam el, találgatott, hogy fejenként vajon mennyire fog kijönni, és akkor meg minek költözünk el. Szóval tisztára úgy csinált, mintha mi most spontán faképnél hagynánk őt, holott az ő bizonytalansága volt az, ami miatt úgy döntöttünk, ideje lépni. Most meg írt üzenetet, hogy szombaton mikor költözünk ki, mert vasárnap már beköltözne valaki pár napra. Örülök, hogy ilyen skizofrén, mert néha felmerül bennem, hogy vajon okos dolog-e elköltözni, és az ilyenekkel mindig megerősíti bennem, hogy ja, futás.

Rákerestem a neten M. nénire... Van fent önéletrajza is, úgyhogy most már azt is tudom, kik voltak a szülei (tehát a dédszüleim), és azt is tudom, mikor halt meg valójában... Szegény...

Elég menő tudása lehetett amúgy így a sulijait elnézve. Klassz csaj volt!

Picipucó pacikák

A tegnapi napra kivettünk Pukkanccsal egy spontán napot, hogy el tudjunk intézni ezt-azt, köztük az úpécé lemondását, úgyhogy otthon már nincs se tévé, se net. Illetve a tévénk még megvan, haha, meg is néztünk egy Jessica Jones-t. Nem számítottam rá, hogy ilyen komor hangulata lesz, de azért tetszik. Én amúgy sose hallottam még Jessica Jones-ról, mint képregényhősről.

Szóval nem tudom, mikor fogok legközelebb otthonról netezni, lehet, a hosszú hétvége alatt teljes némaság lesz részemről.

Szereztünk papírt lakcím bejelentéshez is, meg elmentünk egy telephelyre, hogy megnézzünk egy étkezőasztal garnitúrát. Nem tudom még, végül lesz-e rá pénzünk (vajh visszakapjuk-e szombaton a kauciót vita nélkül), mert még vár ránk egy mosógépes kiadás, ugyanis annak híján van a lakás.

Lényeg a lényeg, hogy egy nagyon eldugott telephelyre kellett menni, egy erdő szélén kellett odasétálnunk, és meg is torpantam az út elején, hogy biztos jó ötlet-e itt autó nélkül végigmenni, mert hát mostanában annyi elrablós sztorit hallani, itt aztán senki nem segítene rajtunk, meg amúgy is az a kisteherautó miért áll ott, és mire várnak a benne ülő férfiak, de végül is bevállaltuk a sétát, elég sokat utaztunk odáig.

Lényegében nem sok értelme volt elmenni a helyre, mert nem úgy funkcionált, mint ahogy mi elképzeltük (bár legalább láttuk az asztalt életnagyságban), viszont az oda vezető út olyan kis csinos volt az erdővel, a csenddel, meg a gyönyörűségesen zöld fűvel, hogy nem is bántam az út alatt cipőnkre telepedő pormennyiséget. Ráadásul elmentünk egy lovarda előtt is, és a kerítés mögött sétafikált három ló, de tök szerencsések voltak, mert nem karámba voltak téve, hanem szabadon ott kóricáltak és legelésztek. Természetesen azonnal megkíséreltem odahívni magamhoz őket, és olyan kis édesek voltak, ahogy először elgondolkodva szemügyre vettek minket, és csak aztán méltóztattak odajönni a kerítéshez. Nem törődvén a törtfehér kabátkámmal nagy élvezettel át is préseltem a karomat a kerítésen, megsimiztem a pofijukat, meg megnyomkodtam a puha orrukat, aztán ott is hagytak a picsába, mert nem volt nálam semmi ehető. Mindenesetre én annyira oda meg vissza voltam tőlük, és újra fejbe vágott a felismerés, hogy én valószínűleg kurvára boldog tudnék lenni egy ilyen állatokkal foglalkozós életben, és egy kicsit el is szomorodtam azon, hogy ha valaha is közöm lesz lovakhoz, akkor is csak mások lovaihoz. Szóval hazafelé a buszra várva húsz percen át ültem magamba süppedve, hogy pf, új albérlet, szép városrész, étkezőasztal - kit érdekel, ezek nem is igazán fontos dolgok, ott nincsenek is lovak, és hogy leszek én így boldog.

Egyszer majd veszek lovaglóbérletet, bár ha csak annyit lehet csinálni, hogy körbe-körbe megyek egy ló hátán ülve, miközben valaki árgus szemekkel figyel, akkor inkább nem, mert abban nem látom se az élvezetet, se a lóval való kapcsolatot.

Inkább majd veszek egy önellátó farmot, ahol az én pacijaim is szabadon fognak legelészni...!

Legyen szép életed!

Ma tudtam meg, hogy M. néni egy hónapja meghalt. Sokat gondoltam rá az elmúlt időszakban, mert utoljára tavaly júliusban láttam őt, amikor Pukkanccsal átmentem hozzá. Azon a héten apánk külföldön volt, talán motoros találkozón vagy valami hasonlón, ilyenkor M. néni mindig felhívott, hogy bátran menjünk át. Sajnos nem sok ilyen alkalom volt, úgy kb. évente egy. Perdita elutasító volt vele az utóbbi években, így ma állítólag nagyon sírt, amiért nem köszönt el tőle. Én is sírtam egy-két órát, igazából nem volt még ilyen halálesettel dolgom. Apai nagyapám majdnem tíz éve halt meg, tehát már öntudattal rendelkező ember voltam, de valahogy mégse hatott meg ennyire, persze sírtam egy sort, de hamar túltettem magam rajta. Nyilván ebben az is szerepet játszott, hogy őt se láttam sűrűbben M. néninél, hiszen ők ketten testvérek voltak, együtt élték le az életüket, és ha találkoztunk, akkor általában együtt jöttek a találkozásra. M. nénit igazából M. mamának hívtuk, mert apai nagyanyánknak simán a helyére tudott lépni, és egy nagymama-figurát töltött be az életünkben. Azt hiszem, említettem már, hogy hat éves koromig együtt is éltünk, apai nagyapám, M. néni, anya, apánk, Perdita és én. Sajnos a későbbiekben apánk miatt nem sűrűn tudtunk vele találkozni, bár bevallom, kamaszkoromban volt egy időszakom, amikor a vele való találkozásokat is nyűgnek éltem meg - persze sose mutattam ki.

Nem is a halála miatt vagyok igazán szomorú, inkább az bánt, hogy az élete milyen nehézkes volt. Sok örömöt hagyott ki azzal, hogy apánkat anyaként nevelte fel, majd tartotta el őt egész életében. A szerelemről lemondott - a kérője annak idején döntés elé állította: vagy apánk vagy ő -, igazi, szerető családja sosem volt. Idős korára szörnyű fájdalmai voltak a lábai miatt, azt pedig nem tudjuk, hogy halt meg végül - elaludt-e, vagy történt vele valami...? A halálhíre is csak véletlen jutott el hozzánk, keresztanyánk anyósa mondta, hogy a misén a pap a temetésekről beszélt, és M. néni temetését hozta fel példának. Állítólag utolsó kívánsága az volt, hogy fehér ruhában temessék el, mert neki ezután fog elkezdődni az igazi élete. Szomorú és megható elképzelni őt fehérben, vagy találgatni, vajon mit is értett az igazi élet alatt, mit jelenthetett számára a fehér szín. Nagyon vallásos életet élt egyébként, kántor volt és zene- és hittantanár, a helyi újságok is írtak a jótékonyságáról és arról, mi mindent tett a közösségért.

Sose láttam őt fehérben egyébként... Talán ez a ruha volt számára az esküvői...

Nagyon jó ember volt, és ha létezik az a hely, amiben ő hitt, akkor most biztosan ott van. Én nem hiszek a Mennyországban, én valami sokkal magasabb szintű, felfoghatatlan dolgot gondoltam el - de mindenképp valami jobbat, mint ami idelent van. Ha pedig újra kell születnie, remélem, egészséges, hosszú élete lesz, és imádni fogják őt a gyermekei és a sok-sok unokája.

Miközben sírtam M. néni miatt, végig azon kattogtam megint, mi lehet a halál, és mi értelme az életnek. Olyan rövid időt töltünk el itt, cikázó villámok vagyunk az Univerzum felfoghatatlan hatalmasságában, és nem tudjuk, egyszerűen el van rejtve előlünk a válasz arra, mi is az a halál. Hogy mi van az élet után, mi van, ha vége van, hová megyünk, mivé leszünk, nyer-e értelmet a földi lét, ami annyira anyagias, hogy valószínűleg jelen tudatunkkal nem is lennénk képesek befogadni a nagyobb erők igazságait. Sokat gondolkodom ezeken... Hogy vajon az élet-e a félelmetesebb vagy a halál, hogy végül is miért vagyunk itt, mi értelme vakon halmozni az anyagiakat, ha még a saját testünket se vihetjük magunkkal. Vajon váróterem-e a világunk, vagy valami besorozás alatt állunk, vajon létezik-e a rossz és a jó fogalma a tágabb világban is, vagy a túlvilágon vagy ott, ahol. Vajon hadseregbe állunk-e az élet után, ki a jóba, ki a rosszba, és majd egyszer lesz egy összecsapás...? Vagy csak tapasztalni jöttünk le ide? De miért? Kinek az érdeke, hogy leckéket tanuljunk meg? Valamiféle erők követnek nyomon minket? Egyének maradunk később is, vagy összeolvadunk mind? Hová tartunk, és egyáltalán honnan jöttünk? Ugyanaz lehet a válasz...?

És persze eszembe jutott a többi családtagom is - nem akarok majd azért sírni, mert szomorú életük volt. Istenem, bárcsak széppé tehetném mindenki életét...

Éhes vagyok, éhes vagyok - szólt a kicsi madárka

Úgy ennék valami szaftosat, bassza meg...!

Nézd, az is milyen gyönyörű!

Általában eléggé meg szoktam nézni magamnak a fákat, nagyon szeretem őket, hiába megyek el némelyik mellett naponta kétszer. Szeretem őket tavasszal, nyáron, ősszel - télen meg csak arra gondolok, most nem lehet bennük gyönyörködni, mert alszanak. Amikor tavaly elköltöztem Rókafalváról, még utoljára magamba szívtam az utcánk fáinak látványát ki-tudja-mikor-jövök-legközelebb-féle gondolatokkal.

Szóval már egy hete az itteni fáktól is búcsúzkodom, gyönyörűséges színekben pompáznak - kivéve egyet, a leggyönyörűbbet, ami kb. napra pontosan akkor dobta el a ruháját, amikor aláírtuk a kauciós szerződést. Biztosan elszomorodott, amiért már nem lesz ki megdicsérje a szépségét minden nap (olyan szép volt, hogy még Pukkancsnak is feltűnt), és inkább elment aludni. Egy darab levél nem maradt rajta.

A könyveim felét már elcsomagoltuk, de kifogytunk a ragasztószalagból.

Ezt hagytam otthon

Ma felhívott keresztanyánk a költözéssel kapcsolatban, és akkor hallottam az ő verzióját is a vitáról.

Hát, sajnálom Perditát, mert sose fogják már elfogadni a jellemét, szóval keresztapánk olyasmi miatt morgott, amit ha én csinálok, biztos nem okoz gondot, de Perditának már nem nézték el (Perdita megzavarta őket az albumnézegetésben a ruhájával). Pedig amúgy szerintem Perdita csak nyitni próbált feléjük egy semleges és ártalmatlan témával, és most, hogy van munkája, le mert hozzájuk merészkedni, mert már nem érzi magát elítélendő élősködőnek (merthogy keresztapánk elég bíráskodó típus). Azt hiszem, keresztszüleink nem érzékelték, hogy ez most egy barátkozás akart lenni.

Na mindegy...

Az a baj, hogy már mindenki ki van élezve mindenkire, úgyhogy már nehezen látják meg egymásban a jót.

Kicsit rossz volt azért hallgatni keresztanyánk verzióját. Perdita elbeszélése alapján keresztanyánk megértette őt, de keresztanyánk már teljesen máshogy beszélt erről, mintha legalábbis átment volna egy agymosáson. Mondjuk keresztapánk jó a manipulációban.

Azt is mondta, hogy nehogy aggódjak a költözés miatt (nem aggódtam neki amúgy), ne érezzem kínosnak, mert keresztapánk engem mindig szeretett, és én sose voltam olyan önző dög, mint Perdita... Ezt a kéretlen összehasonlítást hallva azért kicsit összeugrott a gyomrom, mert Perditának mindig szívfájdalma volt, hogy „engem mindenki jobban szeret”, és most tényleg olyan, mintha így lenne, pedig lehet, hogy az én személyiségemet csak azért tartják szerethetőbbnek, mert mindig jókor voltam/vagyok csendben. Fura a feltételezés, hogy még mindig olyan haraggal állok a testvéremhez, hogy rossz érzés nélkül végig tudok hallgatni egy ilyet.

Most bűntudatom van, amiért sírtam előttük, miután összeverekedtem Perditával. Perdita már eleve mínuszban volt náluk, úgyhogy valószínűleg ezzel még én is rátettem egy lapáttal.

Meg most egy kicsit örülök, hogy még messzebb költözöm ettől az egésztől. Még úgy is soknak érzem ezt, hogy nem is voltam ott.

Ma mondtam amúgy Perditának, hogy elköltözünk, és mondta, hogy anya tőle kérdezte, mikor - hát így figyel rám az én anyukám.
Sebaj...
Pukkancsnak is írt ma az anyukája, hogy elköltöztünk-e már - rá meg így figyelnek.

Most visszaolvastam, amit az előbb írtam, és igazából jó kuszán ragozom én itt a keresztapa-keresztanya szavakat. Valójában keresztanyánk csak Perdita keresztanyja, keresztapánkat meg azért hívjuk keresztapánknak, mert ő Perdita keresztanyjának férje, ezáltal sűrűbben előforduló szereplő az életünkben, mint az igazi keresztapáink (vagy mint az én keresztanyám).

Mondjuk nem lényeges.

3

Szombaton nem csak a költözés lesz, hanem három éve annak, hogy először találkoztam Pukkanccsal a raktárban. Igaz, kellett egy kis idő, mire a feladatainkkal úgy egymás mellé sodródtunk, hogy már muszáj volt egymáshoz szólni.

„Tudod, most milyen szabad vagyok?”

Késő este annyira ráizgultunk a bebútorozás témára - azzal kezdődött, hogy kellene egy étkezőasztalt venni -, hogy utána még órákon át forgolódtunk éberen az ágyban. Közben az is bevillant, hogy mama szülinapja rohadtul nem mostanában van, valamiért múlthéten azt hittem, hogy jövőhét van - biztos kiégette az agyam az, hogy ebben a hónapban két lakásra is kiperkáltuk a lakbért. Sebaj, remélem, mama nem nézett nagyon hülyének.

Zsúfolt lesz ez a hét, ma munka után elintézzük a hajszárító-téma felét, holnap elmegyünk megnézni az asztalkát, szerdán lemondjuk a UPC-t, és csütörtökön vagy pénteken végre megkapjuk a lakáskulcsot. Nem nagyon értem, miért ilyen sokára adják oda, mert jó lenne például elintézni a netet és a mosógépet, de hát így nehézkes, ráadásul hosszú hétvége jön. Pukkanccsal azt beszéltük, hogy mivel a netbekötés valószínűleg el fog húzódni, teszünk fel sorozatokat az óriáspendrive-jára, hogy ha nagyon nincs mit csinálni, azért lehessen nézni valamit (szóval jól jött a tipp, Babmacska! :D). Mondjuk nem tudom, Punki ehhez mit fog szólni; igazából én otthon alig netezek, Pukkancsnak meg van mobilnete, úgyhogy mi egy-két hetet kibírunk szolgáltatás nélkül, Punkiból meg nem nézem ki, hogy intézne netet vagy bármit is , úgyhogy így járt. Na de majd meglátjuk, mi lesz.

Ma reggel lekéstük a hévet, mert már teljesen összevissza jár (de jó lesz már nem hévezni!), és Perdita megint átfutott a mi kocsinkba. Amikor házon kívül találkozunk vele, olyan kedves és aranyos, mintha egy teljesen másik személyiség lenne, én meg némileg félszegen hallgatom lelkes előadását. Elmondta, hogy van egy zaklatója, aki minden reggel ostromolja, meg kísérgeti a hévhez, aztán átszálláskor a buszhoz, meg olyanokat mond, hogy látta őt az utcán Pongóval, és nem illenek össze, úgyhogy mindig, amikor beér a munkába, fel kell hívja Pongót, hogy épségben beért. Azért ez elég ijesztő egyébként. Szerintem az ilyet minimum meg kellene lökdösni figyelmeztetésképp... „Lányokat zaklatsz már korán reggel? Leszedjem a herédet, kishaver? He? Hee?!”

Aztán mesélt még mást is. Régebben írtam már keresztapámról, Perdita sose szerette, én meg igyekeztem mielőbb eltűnni a színről, ha jöttek hozzánk (még amikor anya itthon élt). A családi ebédek párbeszédeibe ugyanis nemigen tudtam becsatlakozni, azt se szerettem, ahogy keresztapám viselkedik mamával, anyával, Perditával. Mivel keresztapám gyaníthatóan félrelépett, és emiatt keresztanyám egy időben eléggé kivolt, anya és mama is feladta a próbálkozást, hogy megkedveljék úgy, mint rég. Perdita kifejezetten utálja őt már évek óta, mert ahányszor találkoznak, keresztapám beszól neki úgy, hogy Perdita sírva rohan a szobájába. Tegnap viszont az történt, hogy amikor keresztanyámék meglátogatták mamáékat, Perdita is lement hozzájuk egy kicsit megmutatkozni. Beszélgetett keresztanyámmal, jól elvoltak, aztán Perdita kitalálta, hogy megkérdi keresztanyámat és mamát, hogy szerintük fel lehetne-e varratni az új ruháját. Le is hozta az említett darabot, majd bevonult mamáék hálószobájába, hogy belebújjon. Közben meghallotta keresztapám morgását: „Lejön ide, és mindenkinek haptákban kell állnia?”, és hát Perditának eléggé eldurrant az agya, most-vagy-soha-féle elgondolással bement a nappaliba, és keresztapámnak szegezte a kérdést, hogy mi az isten baja van vele, miért szólogat be állandóan, majd közölte vele, hogy nem kíváncsi a köcsög megjegyzéseire, többet ne is jöjjön ide, utálja már évek óta. Tehát Perdita, aki évek óta csak ábrándozott arról, hogy leoltja keresztapámat - aki meg se tudott mukkanni, viszont mama szavaival élve úgy elvörösödött, hogy majdnem elájult -, most valóra váltotta egyik régóta dédelgetett álmát, majd diadalittasan távozott, hátrahagyva a fiai és felesége előtt lejáratott keresztapámat. Abba a diadalba persze keveredett némi keserűség is, utána fent zokogott a nappaliban, még keresztanyánk is felment hozzá megvigasztalni, ami elég nagy szó, mert kettejük viszonya egyenlő volt a nullával az elmúlt években. Perdita bocsánatot kért keresztanyámtól („Tudom, hogy ezzel most rosszat csináltam neked”), mire ő megnyugtatta, hogy ő is sűrűn hallgatja ezt a stílust otthon („Asszed, én nem szoktam néha sírni?”) Majd ma ráírok azért keresztanyámra... Állítólag már írt egy sms-t anyának, hogy: „Kicsit máshogy fog alakulni idén a karácsony, mint ahogy megbeszéltük.” (Anya elvileg hazajön decemberben két hétre.)

Szóval ez történt. Kicsit tartok attól, hogy ez majd megformálja keresztapám hangulatát a szombati költözésre, mert azért ő mindig az alfahím volt a fiai szemében, de most azért kiderült, hogy néha ő is el tud kukulni. Mindenesetre majd igyekszem úgy tenni, mint aki nem tud semmiről.

Mindennapok otthon.

Az x-faktoros London Kids énekese kb. úgy néz ki, mint Punki. Kieshetnének. 

Van ez az új Sony csatorna, rajta egy számomra új sorozattal, a Ne bízz a ribiben-nel, és én múltkor néztem is belőle két részt, mert nekem úgy tetszik Krysten Ritter a hajával és a fehér bőrével, meg a rocksztár stílusával, és eddig mindig csak mellékszereplőként láttam. Szimpike a sorozatbeli énje is.

Voltunk otthon, elhoztuk a hajszárítót, ott hagytuk az ajándékot. Már csak egy kiskutya van, nagyon édes, és nagyon sajnálom őt, mert olyan kis megszeppent volt, amikor elkezdtem őt hívogatni, mint aki nem hiszi el, hogy most valaki vele akar játszani. Kis szomorkásnak tűnt, meg félszegnek, de aztán tisztára beizgult, és letépkedte a kézfejemet, nagyon cuki volt. Remélem, őt is elviszik majd, mondjuk egy aranyos kisfiúnak, akinek ő lesz majd a szeme fénye.

Felmentünk Perditáékhoz is köszönni, hát, jó nagy kupi és mocsok volt, Perdita fel se állt, és tabletezett közben, úgyhogy ritkásan nézett ránk. A kazán is el van ott romolva, nincs meleg víz. Mindez egy kicsit megnyugtatott, mármint megerősítette bennem azt, hogy jól döntöttem azzal, hogy nem költözöm haza. Nem tudom, anya mondta-e neki, hogy új helyre költözünk, bár szerintem mindent meg szoktak vitatni, mindenesetre nem kérdezte, és az érdektelensége láttán inkább nem is újságoltam el.

Szereztünk dobozokat is a kisboltból, holnap nekilátunk a csomagolásnak. Csak azt nem tudom, mit kezdjek a könyveimmel, hurcuibálom őket magammal mindig, pedig már rég kiolvastam őket, és így a cuccaim felét a könyvek teszik ki. Csak hát olyan értékesnek tartom mindet, nem tudom, hol tartsam őket. A szobám otthon raktár lett, az egyik falamat eszi a penész, nem hagynám ott a dobozokat könnyű szívvel.

Azt álmodtam, hogy beköltöztünk, és a lakás nagyobb volt, mint amúgy, és nem volt mivel berendezzük, és alig tudtuk fenntartani, és vállaltam bébiszitterkedést pluszba, amitől szó szerint egy szabad percem se volt, és folyamatosan fel-le mászkáltam egy soha véget nem érő lépcsőházban, miközben egy négy év körüli gyerek csimpaszkodott a nyakamon, és próbáltam őt angolul tanítani.

Nem túl pozitív gondolatokkal ébredtem.

Ikeába meg csak mérgelődni mentünk be - esik szét az ágyam, de most már legódarabokban árulják az ágykereteket is, tehát nem elég, hogy az ágyrácsot is, meg a matracot is meg kell még venni bele, már képesek az ágyhoz tartozó tárolót és fejtámlát is külön adni. Anyjuk picsáját, mert a minőség meg szerintem kissé alacsony az áraikhoz képest.

Mama

Volt ma egy kis komplikáció az elromlott hajszárítónk ügyében; e-mailben azt írták, visszatérítik az árát, és mi ki is választottunk egy másikat, erre ma a megkérdezésünk nélkül automatikusan kipostázták Rókafalvára ugyanazt a fajtát, ami elromlott. Mama át is vette, szóval hétvégén elmegyünk érte, mert még van tizennégy napunk elállni a vételtől, és akkor... Na mindegy, nem erről akartam írni.

A lényeg, hogy mamának jövő héten lesz a szülinapja, de mivel eléggé elfoglalt leszek következő hétvégén a költözés miatt, inkább holnap köszöntöm fel. Soha nem vittem túlzásba az ajándékozást, kamaszként nem volt vele jó a viszonyom, aztán mindig pénz szűkében voltam, de idén azért már egész jó volt a teljesítményem, mindig viszek neki csokit, meg anyák napján se voltam már némagyerek.

Eleinte arra gondoltam, veszek neki egy kendőt a Sixben, de végül egyik se tetszett, az áruk meg érthetetlen volt számomra. Az Ikeában aztán volt egy keskeny díszdoboz, ami olyan kis csinos volt, és erről eszembe jutott, hogy veszek neki inkább egy könyvet, és becsomagolom, hogy az is ilyen csinos legyen. Mama szereti a romantikát, a kirimit, meg a történelmi regényeket, és találtam egy olyan könyvet, ami mindezek alapján talán érdekes lesz számára. Az a címe, hogy Az ártatlan, és Báthory Erzsébetről szól, bár nem az ő szemszögéből zajlik a sztori. Remélem, jó könyv, lehet, egyszer én is elolvasom... Mindig szimpi volt nekem Erzsi, de sose jutottam el odáig, hogy olvassak is róla, pedig hát én is szeretek történelmi nőcikről tudakozódni. Igazából volt még két másik könyv is, amik még talán tetszenének mamának, meg magamnak is úgy vettem volna egyet-kettőt, de hát már alig van fityingem, úgyhogy majd máskor.

Aztán a papír-írószer üzletben jól leizzadtam a csomagolópapírok árától - azt hittem, egy olyan kis guriga max háromszáz forint -, de igazából úgy gondolom, mamának is csak egyszer van évente szülinapja, jár neki a szép ajándék. A mi családunkban amúgy se sűrű az ajándékozás, szóval tök nagy jelenség egy ilyen gesztus - majd megpróbálom nem úgy becsomagolni, mintha felvágott lenne.

Amúgy én szeretek adni.

Ekszöszájzbúk

Az előbb bejött egy kamionos, közölte, hogy ő a fény küldötte messiás, és önzetlenül járja a világot, hogy mindenkit felemeljen a sötétségből.

Szerencsésnek érzem magam.

Bezzeg az én időmben...!

Dementora és Bellatrix már másodszorra mesélik el, mekkora érvágás volt, amikor megszakadt a Kacsamesék a tévében, és kiírták, hogy meghalt Antal József. Mekkora poén már, hogy abban a percben egyszerre ültek a tévé előtt...?! Állítólag volt (van?) olyan facebook csoport, hogy Azok, akik a Kacsameséket nézték, amikor meghalt Antal József.

Érdekes, hogy van köztünk 8-14 év, és mégis ismerjük ugyanazokat a meséket. A diáklány négy évvel fiatalabb nálam, és ő már egy csomót nem ismer.

Meg úgy alapból olyan mókás, hogy Pukkanccsal még nem is ismertük egymást, de amikor ment a Tüskeböki és pajtásai, ő is a tévé előtt ült, meg én is, szóval már akkor is volt valami közös bennünk...!

Ezek olyan kis aranyos dolgok.

Jaj, régen milyen jó mesék mentek...!

Ja, és egy öreg, lábfájós néni áldást küldött ránk, amiért útbaigazítottuk és segítettünk neki felmenni a lépcsőn...!

Szeretek ilyen öreg néniknek segíteni, olyan aranyosak.

Csak sajnos szomorú volt szegény.

Aznap a közjegyzőnél

Kilenc oldalon keresztül ültünk abban a kis irodában, és a kötelesség szó nagyjából tízezer-huszonkilencszer hangzott el, úgyhogy hébe-hóba eszembe jutott, hogy talán inkább kifutok a világból. A szerződés maga teljesen korrekt, közben meg-megálltunk, megvitattuk a pontokat, nevettünk egy csomószor (nagyon jó fej az öreg), szóval nincs semmi baj, egyszerűen csak megijesztett a helyzet komolysága. A komolyság persze jó, csak újdonság egy olyan bérleti szerződés után, amit a tulaj az internetről szedett le, és szinte súlya sem volt. Ami nagyon zavart, az Punki magatartása volt, végig a térdén könyökölt, és az öreg hiába próbálta bevonni a hülyéskedésbe.
(Ezt a könyökölős dolgot nem úgy kell elképzelni, hogy ő flegmán és érdektelenül ülte végig a másfél órát, mert néha még bele is kérdezett, egyszerűen nála ez egy alap dolog, hogy nem képes megülni-megállni egyenesen, úgyhogy állandóan kitámasztja magát. Például amikor a lakásban voltunk, és a kauciós szerződést olvastuk, nekidőlt a szépen lefestett falnak, és nem bírtam ki, hogy ne szóljak rá, hogy ne dőljön neki...)

Utána meghívtak minket a cukrászdába, ahol csak megerősödött bennem az a vélemény, hogy ez a nő iszonyat édes. Magabiztos, jóságos, intelligens és jó humorú - bárcsak lennének hozzá hasonló emberek mindennapjaim szereplői között. Olyan aranyosan áradozott az unokáiról (még a szeme is könnybe lábadt), hogy kedvem lett volna megszorongatni, mert hát olyan ritkán futni bele ilyen durván kedves kisugárzású emberbe. Azt is mondta, hogy amikor először meglátott minket, először nem értette, hol van a felnőtt, aki majd tényleg bérelni fogja a lakást (Pukkancsról és rólam azt mondta, édes kislányok vagyunk!), majd hozzátette, hogy Punki fiatalosságán akadt fenn a legjobban - hát nem csodálom.

Sokszor láttam, ahogy a bácsi Punkit méregeti, láttam az értetlenséget és a bizalmatlanságot a szemében. Tulajdonképpen Punki nem az a fajta ember, akit bátran be mernék mutatni az ismerőseimnek, mert annyira természetellenes a viselkedése, hogy az emberből tényleg teljes értetlenséget vált ki, és nem lehet őt hova tenni. Én nem tudom, milyen gyerekkora volt, de nehezen hinném el, ha azt mondaná, nincs oka annak, hogy nem néz bele senki szemébe (illetve Pukkancséba már bele-belenéz). Valószínűleg az egész cukrászdás felvonás egy kínszenvedés volt neki, és csak azt remélem, hogy mi Pukkanccsal tudtuk kompenzálni az ő viselkedését. Jövőhéten Pukkancs és én megyünk a lakásra a bácsival még a költözés előtt, mert megmutat még egy-két dolgot az internettel és a kazánnal kapcsolatban, addigra megpróbálunk valami érthető magyarázatot kitalálni Punki viselkedésére, mert eléggé csodálkoznék, ha a bácsi nem kérdezne rá. Punki is érezte egyébként, hogy az öreg furán viszonyul hozzá, csak épp ő letudta annyival, hogy biztos utálja.

Reggel a villamoson...
- Milyen érzés, amikor Punki a szemedbe néz?
- Nem tudom... Olyan, mintha normális lenne.
- Jó... Az... jó...

Hess

Tudatában vagyok annak, hogy egy olyan lakásban élni, ami ugyan nagyon szép, de nem a miénk, felér egy csinos kis illúzióval, ami véget érhet egyik pillanatról a másikra. De persze a munkámat se birtoklom, tehát az állásom is megszűnhet egyik napról a másikra, de mivel nem akarok állandó félelemben élni, próbálok nem rágódni a nem létező problémákon. De azért a paradicsom új ára szíven ütött, vissza is tettük a polcra - és megint csak eszembe jutott, mi lesz így ezzel az országgal, mi lesz velünk.

Az elmúlt fél évben kétszer emelték 8-9%-kal a vállalat dolgozóinak fizetését - de a mi főnökünk nem nagyon hajlik erre a gesztusra, ő nem emel. Bellatrix azt mondja, három éve nem volt a cégnél fizetésemelés, ami azért erősíti azon gyanúmat, hogy számomra nem lesz hosszú életű ez a munkahely, hiszen minden egyre drágább, a fizetésem pedig egyre kevesebbet ér. Persze erről meg az jut eszembe, hogy máshol még ennyit se fizetnek, és amúgy sincs papírom, amivel bátran elmehetnék erről a helyről.

Néha, amikor ilyeneken agyalok, megcsap az érzés, hogy elfáradtam, és hirtelen minden, amit boldogság forrásának tartok, megszűnik értelmesnek lenni, mintha az is csak illúzió lenne, és nem tudna valós elégedettséggel szolgálni. Olyankor egy-egy pillanat erejéig azt érzem, hogy nem érdekel az egész élet, mert túl sok faszság van benne.

Általánosságban viszont sokat nevetek, énekelek és terveket szövök; elképzelem, hogy berendezzük az új lakásban a hálószobát és a kis kamrát, és elképzelem, hogy utána szerzek nyelvtanárt, és elhatározom, hogy nem félek majd költeni a tudásra, mert azt nem veheti el tőlem egy végrehajtó se, és talán idővel veszek egy asztalt, hogy virágos vázát tehessek rá, és elképzelem, hogy majd veszek festéket, és kiélvezkedem magam egy vásznon  papíron, és elképzelem, hogy majd ügyes leszek, és lesz nyelvvizsgám, és megtalálom a helyem, és akkor majd segíteni tudok anyának.

Szóval... hess, hess, csúnya gondolatok...!

Fiú a szomszéd cégtől

Múlt héten észrevettem, hogy a dohányzóban az egyik srác a szükségesnél mindig hosszasabban néz rám köszönéskor, de gondoltam, biztos csak képzelődöm, ha meg nem, úgyse merne odajönni, no para. Erre ma e-mailben elhívott kávézni. Onnan tudom, hogy ő, mert előtte bejött Dementorához, és Dementorát hozta fel nekem témának első körben. Kicsit egyértelmű volt a szándék, úgyhogy nem játszottam el a gyanútlant. Rendes, okos gyerek amúgy, átjött a humora - váltottunk pár mondatot -, próbáltam kedvesen elutasítani, ne érezze cikinek a helyzetet.
Nem vagyok valami nyitott...

Egy ideje ezek a pozitív visszajelzések nincsenek rám hatással, semmi kislányos izgatottság nem lesz rajtam úrrá, hogy úú, ezz azz, ma biztos jól nézek ki, enyém a világ. Persze azért értékelem a dolgot, mert pont a napokban gondoltam arra, hogy utoljára fél éve jöttek oda hozzám elhívós szándékkal. A kedvencem az volt, amikor bementem a benzinkút Sparjába, és utánam jött a benzinkutas gyerek, hogy lenne-e kedvem találkozni vele, mert nagyon kedves a mosolyom. Igen, ennek az indoknak örültem. Ritkán érzem azt, hogy kedvesnek látnak az emberek.
De hát akkor még kontaktlencsém volt.

Barnamaci íz

Pukkanccsal tegnap beugrottunk hazafelé a kisboltba, mert nem volt itthon kaja, és beletúrtunk a fagyasztott dolgok hűtőjébe. Nem sok evésre alkalmas dolog volt benne, de a prézlizett macik mindkettőnket megfogtak, úgyhogy anélkül, hogy megnéztük volna, hány százalék húsból állnak, szépen hazahoztuk őket. Pukkancs hamar olajra is dobott négy példányt, aztán az egyiknek levágta a lábát - és barna volt belül. Jó, hát szerintem nekem elég lesz egy is - mondtam a gombapörkölt látványától megnyugodva, de azért az nagyon tetszett, hogy lány maci is volt a "húsok" között.

Az íze olyan volt, mint a színe belül, úgyhogy én a felét otthagytam, Pukkancs meg másfelet evett meg, de az a fél, ami megmaradt az egyik maciból, nagyon morbidra sikeredett.

No mindegy, nem is ez a lényeg, hanem hogy ma átmentem a kisboltba, és az ajtóban ült egy cirmosmacska - egyáltalán nem zavartatta magát, hogy jönnek-mennek körülötte az emberek, tehát nem volt félős. Vékony se volt, sőt, igazából egész nagy volt, de hát ott sírdogált éhesen, úgyhogy majdnem szomorú lettem miatta. Azért csak majdnem, mert az jutott eszembe, hogyha nem is én etetem őt meg, majd biztos lesz egy macskafanatikus hülye, aki bedől ennek a sanyarú sorsú előadásnak, és vesz neki valamit a boltból. Én kifelé menet bepróbálkoztam nála a kalácsom egy darabkájával, gondoltam, letesztelem, mennyire éhes (volt olyan macskánk, aki titokban folyton megette a kalácsot, ha kint felejtettük a pulton, persze, tudom, nem jó ez nekik, de na, aki éhes vagy kívánós, bármit megeszik), de hát annyira nem volt.

Mire aggodalommal és bűntudattal telve hazaértem (mi van, ha csak a genetikája miatt tűnik nagynak, mi van, ha ma senki nem eteti meg?), eszembe jutottak a macimaradványok, és visszamentem velük a macskához, aki még mindig hivatásszerűen kéregetett. Épp akkor értem oda, amikor egy néni azt mondta neki: „Jól van, mindjárt, na, hozok neked valamit”, de gondoltam, mi van, ha mégse hoz, és akkor szegény cica be lett hülyítve. Odatettem neki egy maciszoknyát, mire undorodva megszaglászta, de azért megpróbálta megenni. Egy kicsit szenvedett a vaskos, kemény prézlivel, néha-néha odébbvitte a darabkát - szóval nem lehetett azt mondani, hogy reménytelenül válogatós. Erre kijött a néni a boltból, kibontott egy macskakonzervet, és kiöntötte a benne lévő aszpikos csodát a betonra, a virágot áruló néni mögé.

Csúfos kudarcot vallottam tehát.

(Pedig az én időmben az ilyen maci- meg dínóalakú húsoknak tök szép fehér húsuk volt, és még az ízük is jó volt...!)

Ma egyedül leszek itthon, mert Pukkancs pár hónap elteltével rávette magát egy családlátogatásra. Kíváncsi vagyok, mit fog szólni a családja a költözéshez. Én már elmeséltem anyának chaten, különösebb lelkesedést nem éreztem, szerintem ő annak örülne inkább, ha hazaköltöznék, de hát nem nagyon szeretnék. Azt mondta, így még messzebb leszek Rókafalvától - visszaírtam, hogy még mindig közelebb, mint ő.

Olyan szép egyébként az idő, az ég gyönyörű tiszta, a fák sárgán virítanak alatta, és még e-mail is jött arról, hogy az elromlott hajszárítónk árát visszatérítik, pedig múltkor az ügyfélszolgálatos hapsi megpróbálta velünk elhitetni, hogy mi rontottuk el.

Na, felhívtam a bácsit, és lebeszéltem vele a dolgokat, merthogy kiderült a srácról, hogy ő már kiszállt a buliból (pedig tegnap azt mondta, bármivel kereshetjük akár őt is), szóval most egy kicsit nyugodtabb vagyok.

Rendes bácsi.

Jaj de jó, hogy nem vettem meg a bakancsot

Szóval sétáltunk egészen a másik albérletig, szerintem bő egy órán át. A lakásról az előző élmények után már szinte nem is beszéltünk, csak figyeltük, ahogy változik a környék, időnként nevettünk egy sort magunkon, amiért nekiálltunk kirándulni, miközben mindhárman meg vagyunk fázva. Punki úgy jött, hogy nem is volt képben a lakást illetően, mert már elfelejtette, melyiket is nézzük meg, mi meg Pukkanccsal úgy mentünk, hogy essünk túl rajta, jó lenne már hazaérni, de hátha nem kérdi meg a gyerek (profilkép alapján fiatal srácot véltünk a tulajnak), hogy hol vannak a szüleink.

Személy szerint már nem vártam sok jót, gondoltam, ez is valami forgalmas út mentén lesz, és úgy fog kinézni, mint a többi, nem is volt kedvem megnézni, de a sétafikát végül is élveztem. Odaértünk fél órával korábban, na, ott kezdett el egy kicsit érdekelni a dolog, mert egy félreeső utcában álltunk, időnként jött csak egy-egy autó, kocsma sehol, ami előtt esetleg zajonghatnának a focidrukkerek, az épület jó állapotban, fák itt-ott elszórtan. Attól még nem lovaltam bele magam, de azért próbáltam megfésülködni a szeles túra után, bár örültem volna, ha tudok csepegtetni a szemembe és esetleg pisilni egyet. Kerestünk egy padot, mert Punki kislányos hisztibe kezdett, hogy ő le akar ülni, aztán ott elnevetgéltünk egy kicsit, találgattuk, vajon miket fog kérdezni a gyerek, tanakodtunk, milyen lenne, ha azt mondanánk, hogy a nevelőintézetben találkoztunk.

Aztán írtunk a gyereknek, hogy megérkeztünk, mire ő nem azt mondta, hogy X csengőt kell nyomni, aztán X. emelet, hanem szépen lejött értünk, tartotta nekünk az ajtót, mosolygott, viccelődött - szóval emberből volt, és én is úgy éreztem, hogy na, akkor nem kell visszatartanom a hatttalmas poénjaimat. A személyeskedő, pofátlan kérdések is elmaradtak, nem érdeklődött a szüleink iránt, nem kérdezte meg, ki kivel alszik, de egyébként látszott is rajta, hogy jól nevelt fajta, szép volt a testtartása is, gondoltam magamban, biztos büszke rá az anyukája, szerencsés kópé, hogy ilyen lakást örökölt.

Nem voltunk ott sokáig, de képzeljétek el, hogy a lakás olyan volt, mint a képeken, sőt, élőben még szebb is volt. A parkettát fényesre ápolgatták, a falak frissen vannak festve az előző bérlő után (és nem pirosra meg neon zöldre), az ablakok is le lettek cserélve. Az előszoba felét a szekrények teszik ki, ahova bőven lehet suvasztani mindenfélét, és a konyhából nyílik még egy pici kamra is tele polcokkal. Ugyan a fürdőszoba és a konyha csempéje távol áll az én ízlésemtől, mégis szép, ápolt, nem karcos, nem törött, nem hiányos. A szobák normális méretűek, nem olyanok, hogy kiszállsz az ágyból, és felkenődsz a falra. A lakás elhelyezkedése is iszonyat jó, az ablakok nem az utcára néznek, de még csak nem is körfolyosó fut alattuk, egyszerűen csak a belső kert van a lakás alatt. Szóval teljesen jó volt, vagyis az eddigiek alapján tökéletes - na ilyen egy korrekt albérlet, két bérlő között újrafestik, vigyáznak a lakás állapotára és nem rejtenek el a sarkokban poros műanyagasztalokat.

Úgy köszöntünk el egymástól, hogy hazafelé mindenki gondolkozzon, talál-e kivetnivalót, reggelig mindenki mondjon igent vagy nemet. Amikor már a héven ültünk, Punki megírta, hogy átgondolta ezerszer, de nem tud rosszat mondani, szóval részéről okés a dolog. Pukkanccsal gyorsan írtunk is a srácnak, hogy szeretnénk letenni a foglalót, aztán lefekvésig vártuk a válaszát. Mire bebújtunk az ágyba, és lekapcsoltuk a villanyt, már egészen csalódottak voltunk, amiért nem válaszolt, pedig már eltelt vagy három óra - rossz volt a gondolat, hogy kétségek között kell most álomba viaskodnunk magunkat. És akkor egyszer csak pittyegett a telefon...!

Másnap (azaz tegnap) fel is hívott a részletekért. Azt mondta, hogy ő igazából csak a hirdetéseket intézi, a tulaj egy idős házaspár, de jómódúak, jó fejek, nem lesz velük gond. Viszont a foglalót jó lenne minél előbb letenni, mert van egy nő, aki hétfőn tervezi letenni, ő pedig csak akkor szedi le a hirdetést, ha valaki odaadja a foglalót. Szerencsére mi már fel voltunk készülve, nálunk volt a pénz, riasztottuk Punkit is. Kicsit azért feléledt bennem a bizalmatlanság, mert végül is ki is akkor ez a gyerek (vajh az unokájuk-e?), és vajon milyen lesz a házaspár, vajon a feleség otthonkát viselő néni lesz-e vagy Gilmore asszonyság (a lakást elnézve az utóbbi felé hajlottam), és mit fognak hozzánk szólni, és vajon átvernek-e - írtam is gyorsan egy adásvételi szerződést a kaucióhoz, biztos, ami biztos alapon.

Munka után mentünk is a lakásra - immár busszal, nem túráztunk. Az ablakon kibámulva valahogy elhagyott minden jóérzés, megint megrohantak a gondolatok, hogy úristen, mennyi pénzt kell majd otthagyni; megint költözni kell; mi van, ha megszívjuk; mi van, ha Punki rejtett pszichopata; mi van, ha nekünk ez nagy falat; mi van, ha elénk tesznek valami köcsög szerződést; szóval végig próbáltam meggyőzni magam arról, hogy költözni kell és kész, és most itt van ez a szép lakás, ha nem vetjük rá magunkat, elúszik, és nem lesz több ilyen lehetőség, és ki tudja, hol kötünk majd ki.

Ismét lent álltunk, a srác most a parkoló felől jött, azt mondta, a házaspár már megérkezett. Fent egy hetven körüli, kíváncsi tekintetű férfi nyitott nekünk ajtót, és kedvesen a kezét nyújtotta. A mosolygós szeme és a szintén kíváncsi tekintetű felesége láttán enyhült bennem a rossz érzés. A nőci, aki már túllehet a hatvanon stílusos, pink blézert viselt, a haját felkötve viselte, száját-szemét kisminkelte. Abból, hogy a srác is kezet fogott velük, leszűrtem, hogy nem az unokájuk - pedig előző nap olyan laza stílusban mutatta meg a lakást, mintha a sajátja lenne. A fiú elmondta, hogy a kaució átadását igazolandó írunk egy szerződést, amit olvasson át mindenki, ezt majd haza lehet vinni, de a közjegyzőnél majd megsemmisül, és újat írunk alá. Jesszusom - gondoltam magamban -, létezik, hogy ezek az emberek tényleg az albérletet keresők álmaiból léptek ki? Szóvivőként kezelve engem a nőci a nappalin át a fürdőszobába vezetett, és magyarázkodni kezdett a kádban látható kosz miatt („Szerintem a takarítónő belelépett, miközben a csempét mosta, de majd el fog jönni még egyszer”), és iszonyat édesen elmondta, hogy újra lett festve, meg fugázva, meg egyebek. Amikor pedig azt mondtam, nagyon szép ez a lakás, nem az történt, hogy a többi tulajhoz hasonlóan önelégülten biccentett egyet, hanem komolyan mondom, szinte elérzékenyülten megköszönte, mint akinek még soha nem dicsérték meg az ízlését. Egyszerűen nem hittem el, hogy egy gyönyörű lakásban állok, amit ugyanolyan áron hirdettek meg, mint a többit, és a tulaj szabadkozik a kádban lévő kosz miatt.

A szerződés is nagyon korrekt, olyan kezdetű pontokkal van tele, mint például: „A Bérbeadó vállalja...”, „A Bérbeadó felelősséggel tartozik...”, „A Bérbeadónak kötelessége...” - ilyet azért ritkán látni. Persze az nem volt benne, hogy mi történik a kaucióval, ha a Bérbeadó mondja fel a szerződést, de ezt már csak mellékesen jegyzem meg, mert ezek az emberek tényleg rohadt rendesnek tűntek ezek alapján.

Viszont, csak hogy legyen egy kis bonyolítás, a bácsi azt szereti, ha elsején be tudja szedni a lakbéreket (möhöh), mert akkor egyszer körbejárja a várost, és le van tudva. Mivel pedig októberi költözést sürgetnek (ennek miértje továbbra is rejtély, tehát hogy miért nem tudnak várni novemberig), a bácsi azt vetette fel, hogy akkor első körben fizessünk másfél havi kauciót. Én láttam az emberen, hogy ő ezt nem kapzsiságból mondja, egyszerűen csak azt fundálta ki, hogy ha mondjuk két héten belül beköltözünk, ki tudna jönni elsejére a lakbérperkálás. Láttam a srácon, hogy ezt azért ő is erősnek érzi - mármint értitek, kipréselitek magatokból a kauciót, és örültök, hogy megvan az első havi lakbér, aztán majd úgyis jön a fizetés, és minden helyre áll (elvileg), erre másfél havi kauciót kérnének el csak azért, mert így "egyszerűbb" lenne beszedni? Jajajaj. Ennél a résznél azért dobbant egyet a szívem, no de úgy láttam az ingatlanos (?) srácon, hogy ezt ő is sokallja így hirtelen. Ma írtunk is neki, hogy mikor szeretnénk beköltözni (bár szívem szerint november elejéig húznám a dolgot, mert így majd a jelenlegi albérlet tulajával is lesz pár körünk, és ki tudja, mennyire lesz hajlandó részarányosan visszaadni nekünk az októberi lakbért a kaucióval együtt), és hogy a tárgyhavi lakbért az adott naptól számítva szeretnénk fizetni, tehát ne beszélgessünk másfél hónapokról.

Az előbb hívott a bácsi, hogy nekünk mikor lenne alkalmas időpontban a közjegyzői találka, szóval egyre csak közeledik a változás. Már nem félek attól, hogy átvernek, de attól még tartok, hogy a rezsi körül még lesznek bonyolítások, mármint a bácsi felsorolt nekünk háromféle módot, hogy hogyan fizethetjük, de végül is abban maradtunk, hogy azt majd a közjegyzőig kitaláljuk, és ugye még az is kérdéses, megfelel-e neki, hogy nem elsejéken fogunk nekik fizetni. De hát na, csak feldolgozza, nem? Értelmes ember.

Na szóval így állunk jelenleg... Azt még nem találtuk ki, hogy fogunk átcuccolni (nem akartam keresztapámat ugrasztani, pláne, hogy iszonyat rég beszéltem már vele, és ez így szarul fog kinézni), de Pukkancs kért ajánlatot több költöztetőcégtől is, és valószínűleg keresztapám segítségét fogom kérni, remélem, ráér majd... Volt egy cég, aki azt írta, hogy a bútoraink számát figyelembe véve (van kb. öt bútorom és lesz melléjük pár doboz és kukás zsák - Holló és Rubik simán elbánt ennyivel tavaly) a költöztetés öt-hét órába fog telni, és összesen ötvenhatezer forintba fog kerülni. Woow, anyátok picsáját. 

Amúgy még egyikünk se szólt senkinek, habár itt bent az irodában Dementora és Bellatrix figyelemmel kísérte az albérletes kalandjainkat. Igazából jó volt velük kitárgyalni a dolgokat, jólesett a bátorításuk és időnként a lelkesedésük, sokat háborogtunk és nevettünk együtt a tapasztalatokon. Az ingatlanpiac egyébként sűrűn téma itt az irodában, mert Bellatrix lakást keres korrekt áron (évek óta sikertelenül), úgyhogy időnként ő is megnéz egy-egy ingatlant, a cingár gyerek meg nyár óta próbál megvenni egy házat. Szóval ez a téma is kicsit összehozott minket, most már nem utálok bejárni ide (kop-kop-kop), megkedveltem őket (tegnap Dementora beszélt az egyik macskájáról, aki évekkel ezelőtt halt meg, és elsírta magát, na, nekem ez is szimpatikus volt, mert hát van lelke!)

Megnyugodni meg majd akkor fogok, ha már egy hónapja ott lakunk, és nyugtázhatom, hogy megy ez nekünk úgy, ahogy elképzeltük (de előtte még meg kell nyugodnom a közjegyzőnél is). Remélem, bűntudatom se lesz.

Woow

Tegnap a metrónál találkoztunk Punkival. A lakás - aminek a tulaja munkáltatói igazolást kér szerződés esetén - egy köpésre volt onnan, bár mivel negyed órával korábban értünk oda, még ácsorogtunk egy darabig, nézegettük kívülről az épületet. A szokásos belvárosi fajta volt, előtte négysávos, durván forgalmas út - igazából kiabálva kellett beszélgetnünk -, de lentről nemigen tudtuk megállapítani, hogy újak-e az ablakok, lehet-e reménykedni hangszigetelt nyílászárókban. Mi Pukkanccsal úgy indultunk neki, hogy ez az albérlet valószínűleg ronda lesz, mert indulás előtt pont észrevettük egy ötezredik ingatlanos által közzétett fotón, hogy az egyik hálószobában szürke a padló, és nem tudtuk eldönteni, beton lehet-e vagy linóleum, mindenesetre egyik esetben se túl szép. Punki se volt oda a helytől, de hát ha már eljöttünk, nézzük meg.

A tulaj észrevétlenül jelent meg mellettünk - az ingatlanos késett -, és egyből látszott rajta, hogy ő az az undok típus, aki nem érti a viccet, és az alkoholista beütésével született nemesnek érzi magát. Bár részünkről megvolt a mosolygós kézfogás, mindhárman elhallgattunk, és síri csendben követtük a nőt az első emeletre. Belépvén a lakásba máris éreztem, hogy ez is lelketlen, mint a múltkori, Bálna melletti, mintha már régóta üresen, lakatlanul állna. Az előszoba stimmelt, elfogadható volt, menjünk tovább. A lakás konkrétan akkora volt, hogy fogócskázni lehetett volna benne, visszhangzott is rendesen az egész, a régi ablakok pedig tökéletesen benntartották a kintről beszűrődő zajt. A falak koszosak voltak, látszottak a korábban hozzájuk tolt bútorok körvonalai, és tele voltak szögnyomokkal. A padló recsegett és egyenetlenül dudorodott a talpunk alatt, a parketta színe néhol kikopott, valahol brutálisan fel is karcolták, egyszóval úgy nézett ki a lakás, mintha száz éve nem esett volna át felújításon. Időközben az ingatlanos lány is beesett, és nagyon ügyesen elmondta azt a szöveget, amit egyrészt már láttunk a hirdetésben, másrészt már élőben is megtapasztaltunk, bár amikor a közös költségről kezdett beszélni, a tulaj félbeszakította, hogy nem is annyi, amennyi, mert azóta már emelkedett háromezer-ötszáz forinttal, de igazából az itt lakók számától függ, úgyhogy lesz ez még több is. Bólogattunk ügyesen, hogy ühüm, ez teljesen érthető, korrekt, belefér, amit a tulaj egy elégedett biccentéssel nyugtázott. Ezután ugyanilyen ellentmondást nem tűrő, iszonyat rideg stílusban előadta, hogy neki fizetést igazoló papír fog kelleni; ha nem lakjuk le az egy évet, ugrik a kaució; ha látja, hogy a lakásban kezd elhatalmasodni a kosz, jogában áll eltüntettetni és azt nekünk kell kifizetnünk; valamint - ez a legeslegjobb! - megkérdezte, hol dolgozunk, és hogy hol laknak a szüleink.

Hol laknak a szüleink...?! Én értem, hogy dedós feje van mindhármunknak, de ennél brutálabb kérdést nem is szegezhetett volna nekünk. A legcikisebb az egészben, hogy én az állandó megfelelési kényszeremmel készségesen ki is nyögtem, hogy anyukám Angliában él (rendesen elkezdett verni a szívem amúgy a tahóságától), és Pukkancs is olyan gépiesen válaszolt, mint akit feleltetnek egy rideg osztályteremben tanítási időn kívül az év végi kettesért. Punki rá se nézve odavakkantott neki egy városnevet, aztán egyikünk se értette, hogy most ettől hogyan érzi okosabbnak magát a nő (lehet, azt várta, hogy majd előadjuk a szüleink karriertörténeteit, amikből leszűrheti, hogy biztos anyagi háttérrel rendelkezünk általuk, de hát csalódnia kellett).

Köszönjük, hogy megmutatták nekünk a lakást, átbeszéljük a dolgokat, aztán legkésőbb holnapig értesítjük önöket - mondtam kedvesen mosolyogva, majd mindhárman kezet fogtunk az ingatlanos lánnyal (a tulajjal nem, mert ő elfordult), aztán mindenki ment, amerre látott. Illetve hát nem, mert mi még ácsorogtunk egy darabig az épület előtt, és hol nevettünk, hol magunkat korholtuk, amiért nem mertünk őszinték lenni a nővel, és nem kérdezte meg egyikünk se, hogy nem érzi-e magát neveletlen parasztnak. Vicc, hogy mindig azt hiszem, eleget tanultam az előző alkalmakból, meg köztudott tényként kezelem azt, hogy sok tulaj kicsit agybeteg, de ilyen mocsok pinával még nem találkoztam élőben. Hát igen, sokat kell még fejlődnie a személyiségem kommunikációért felelős részlegének (és hármunk közül még én vagyok a szóvivő).

Szóval ezen a lakáson nemigen volt mit agyalni. Nem értem amúgy az ilyen embereket, tehát örökölnek egy ilyen szép nagy lakást, és szarnak bele az egészbe, pedig gyönyörűen meg lehetne csinálni - igaz, mielőtt elmentünk, az ingatlanos megjegyezte, hogy természetesen itt ki lesz takarítva átadás előtt. Úgy határoztam, inkább nem nevetek fel.

Ezután elmetróztunk a Ferenciek teréig, és mivel a következő lakás megtekintéséig még volt hátra több, mint másfél óránk, és az idő is egész szép volt, úgy döntöttünk, gyalog folytatjuk utunkat át a hídon, hegynek felfelé.

Na, ma elvileg két lakást nézünk meg munka után. Az egyiket tulaj fogja mutatni, a másiknál ott lesz az ingatlanos is, nem tudom, miért rajta keresztül lehet csak kommunikálni, de oké. Utóbbinál szóltak, hogy szerződéskötés esetén vinnünk kell a munkáltatói igazolást, valamint az egyik oldalon tizenöttel többért hirdetik a lakást, és négyezerrel több a közös költség. Hümm. És még ő bizalmatlankodik a bérlőkkel. Elképzeltem, hogy majd a házban megállítok egy ott lakó öreg nénit, hogy megmondaná-e nekem a közös költséget - de még ha ki is derül, hogy jóval kevesebb, mivel vagyok előrébb?

A bácsi

Azt álmodtam, hogy tudtam vezetni, és folyton vittem az ismerőseimet valami kórházba, ahova igazából nem az egészségügyi szolgáltatás miatt mentünk, hanem valami más miatt, de az ok már nem rémlik annyira. Lényeg, hogy olyan jól vezettem, mint akinek több éves rutinja van, holott csak kipróbáltam, aztán rákaptam, és egy idő után már elkezdtem azon gondolkodni, hogy talán leteszem a jogsit. De legalább ez egy pozitív vezetős álom volt, nem olyan, hogy úristen, nem tudom irányítani az autót, és meg fog büntetni a rendőr.

Tegnap nem sok kedvem volt hazaérni, mert jött a tulaj az októberi lakbérért, és már előre untam őt, mert ugye legutóbb is kérdezte, hogy vajon idén elmegyünk-e ebből a lakásból, és hát az ilyesmi elég zavaró. Na és tegnap is úgy indított, hogy: „Történt egy kis változás”, mire Pukkanccsal összenéztünk, hogy na, most megint valami faszságot fog mondani. Mondta is az ember, hogy: „Van valaki, aki igazából már holnap beköltözne ide”, amire igazából már tudtam, hogy reagálni is felesleges, mert majd következik a de kezdetű bekezdés. És akkor előadta, hogy kit költöztetne be a helyünkre és miért, meg hogy igazából ő inkább azt szeretné, ha az a valaki venne magának egy lakást, mert van neki pénze (kit érdekel), meg hogy tudja, hogy ő azt mondta nekünk, hogy áprilisig-májusig maradhatunk, szóval ehhez tartja magát, de azért majd szól, ha van valami. Aztán azt is mondta, hogy meghalt a nem tudom kicsoda, úgyhogy a fia örökölt egy lakást, és lehet, hogy kiadja, „ugyanennyi pénz, bár az csak 23-26 négyzetméter, szóval egy szoba, meg ott találták meg a nemtomkicsoda mumifikálódott holttestét három hónap után” (hát ember, ne menj el ingatlanügynöknek), szóval ő majd megkérdezi nekünk azt a lakást. Mondtam, hogy nem kell megkérdezni, mert ilyen kicsit nem szeretnénk (és nem kell olyan, ahol múmiák laktak, olyan se kell, ami ugyanígy vagy még rondábban van berendezve, és olyan se kell, ahonnan ugyanígy ki lennénk rakva, mert egyáltalán nem biztosak soha semmiben). Mondtam neki azt is, hogy elkezdtünk albérleteket nézegetni, mert nekünk meg inkább az kell, hogy meglegyen a biztonságérzetünk egy lakásban („Elég biztonságos itt is. Decemberben jó meleg van, azért itt még mindig jobb, mintha ott kint a garázsban kellene lakni” - mondta mosolyogva, mi meg egy ez-nem-normális-féle tekintettel néztünk össze). Azon is csodálkozott egy sort, hogy nem megyünk külföldre, mert nem sikerült annyi pénzt eltennünk (turkált rendesen a zsebünkben), ketten azért egy év alatt eltehettünk volna bőven sokat, de nem baj, mert most ha hárman leszünk, például százharmincból már palotát lehet bérelni. Mókás volt az ember - látszik, hogy az előző évezredben élte az ifjúságát.
Az a szomorú, hogy ő még a jóféle kategória, mert ha elromlott valami, jött, és megcsinálta, meg rosszindulat se volt benne soha, csak hát... hülye egy kicsit, vagy nem tudom. No mindegy. Kérdeztem őt a kaucióról, mert kicsit aggódtunk Pukkanccsal, hogy majd nem akarja visszaadni, mert azt akarja, hogy lelakjuk, de erre a kérdésre végül is korrekt választ adott.

Jobb is, hogy ez történt, mert tegnap agyaltam azon, vajon felfújom-e az albérlet-dolgot, nem látom-e kicsit túl borúsan, nem lehet-e, hogy szeretek túlzásba esni, csak nem veszem észre magam. De azt hiszem, nem, nem esek túlzásba...

Ma lehet, hogy megnézünk egy lakást, de a tulaj már írta is tegnap este, hogy adjunk neki telefonszámot, ha esetleg napközben valaki leszerződne, le tudjon minket mondani. Sok bizodalmam nincs, nem csak a szöveg miatt, hanem mert a legtöbb lakás képen tök klassz, aztán élőben kiderül, hogy messze van a jótól is, nemhogy a klassztól. Hívtam tegnap egy másikat is, de ott a tulaj máris sürgette az azonnali költözést, és hát nem tudom, nem értem ennek az okát, és nem kelt bennem jó érzést az, hogy ennyire nem bír magával az ember, tehát még meg se néztük a lakást, nem is mondtunk rá igent, de már azzal indít, hogy pár napon belül költözzünk be, vagy pedig meg se nézzük. Meg még van egy lakás, amit megnéznénk, de az ingatlanos fel se veszi, pedig már kétszer próbálkoztam.

Csupa-csupa jó kilátás!

Anya

Most egy kicsit kakis a kedvem, mert anyát idén is csak e-mailben tudtam felköszönteni, pedig most lett ötven éves. És nem is az itt a lényeg, hogy e-mailben vagy telefonon lett volna-e jobb, hanem hogy ez a retkes távolság mindig ott van kettőnk között, mert így igazából sehogy se jó... Meg hát a folyamatos bűntudat, hogy nem tudok neki segíteni... Hogy én nagyjából szabad vagyok, de ő kb. elrabosította magát ezzel a hiteltartozással... És olyan jó lenne, ha elég nagy lennék ahhoz, hogy segíteni tudjak neki... Nem látom értelmét annak, hogy kiharcolta a banknál annak a lehetőségét, hogy törleszthesse a hitelt, majdnem dupláját annak, amit régen nem tudott fizetni... Ez igazából nem szimplán szomorú, hanem tragikus, mert tudom, hogy utálja Londont, vagyis azt, hogy egyedül van, nélkülünk... Én örültem, amikor jött a levél, hogy a bank eladja a házunkat, mert én ebben láttam anya felszabadulásának lehetőségét is, de persze azt is megértem, hogy nem akarta, hogy mamáéknak költözniük kelljen ennyi idősen. Csak nem tudom... Hihetetlen belegondolni, hogy az én anyukám, aki mindig olyan életvidám volt, és autóval járt a munkahelyére, ahol vezetői pozícióban volt, és mindig sminkelt, meg olyan klassz ízlése volt, hogy a ruháihoz simán viselhetett Gustav Klimt stílusú medálokat, most messze él egy esős városban, nem találkozhat a családjával, magányos, szomorú, ki van készülve, és takarít... Néha mennek a rádióban olyan számok, amikről eszembe jut, milyen volt rég, amikor anya vitt minket suliba, és kitett minket a kapu előtt, és hazafelé mutogatta a szép házakat, hogy: „Meglátjátok, nekünk is ilyenünk lesz”, és könnybe lábad a szemem, hogy istenem, mi történt szegénnyel...