2013. november 5. (fix dátum)
Amikor Villemo és Kenji kiúsztak a partra, egy teljesen új világ vette őket körül. A szomorú fűzeket felváltották a pálmafák, a sötét föld helyett mindenhol friss fűszálak hajladoztak.
Miután Kenji magába szívta a sós tenger illatát, a lányhoz fordult, s így szólt:
- Szerintem jobb lesz, ha normálisan felöltözöl.
Az ölükbe pottyant kezdőtőkéből sikerült felhúzniuk egy szerény házat a kicsit sem szerény környezetben, Kenji pedig kísértetvadásznak állt - azt mondta, képregényhősként nem lehet holmi sportember vagy szakács -, hogy befejezhessék szabad életük kis szimbólumát.
Egy napon Kenji azt merészelte kérdezni Villemótól:
- Te miért nem dolgozol? Ez már nem a tizennyolcadik század, hogy itthon lógasd a lábadat egész nap. Nem azért hoztalak el a múltból, hogy a nyakamra nőjj!
Villemo ugyan tudta, hogy Kenji csak mesterként akarja megtanítani a jövőbeni életre, aznap mégis durcásan csapta be maga mögött az ajtót.
Másnap fantasztikus ötlettől vezérelve elköltötte Kenji nehéz munkával összeszerencsétlenkedett pénzét egy búvárfelszerelésre, s bevetette magát az óceánba. Már az első merülésénél két cápa is megkörnyékezte, de szerencsére azon kívül, hogy összepisilte magát, más baj nem történt.
Még kislány korában az egyik dadusa elmondott neki egy történetet arról, hogy ,,kincseket őrző, halfarkú emberek" úszkálnak a sós vizekben, ezért gyorsan keresett is egy ilyen személyt, s megkérdezte tőle, hol őrzik az elsüllyedt kalózhajók kincsesládáit.
Erre a halférfi, aki utálta, ha halnak nevezték, felnevetett:
- Mígis hogy kípzeled, hogy elarulom neked a kincsek rejtekít? Azokat a ladakat csakis egy arra míltó ember nyithassa ki! Kullogj innen serínyen!
Villemo erre nem számított, ezért megkezdvén serény elkullágását elindult ki a partra. Miközben épp azon tűnődött, az ,,Invito kincsesláda!" vajon beválna-e, véletlenül szemének látóterébe csusszant egy moszattól maszatos láda. Akárhogy nézegetett körbe-körbe, egy árva lelket sem látott, ezért arra jutott, hogy a halférfi tévesen ítélte őt gazdagságra méltatlannak.
Felnyitotta hát a ládát, s gyorsan meggazdagodott.
Kenji annyira nem volt oda Villemo egyszerű megoldásaiért, hisz ezzel jelentéktelenné vált fontos, időrabló munkája, de azért szeretettel ölelte át Villemót, aki most kitalálta, hogy Kínába látogat, ugyanis a játékirányító egy hang azt súgta neki, hogy ott van egy számára tökéletes férfi, aki nem csak pozitív tulajdonságokkal lett megáldva, de még kung fuzni, meditálni és deszkát törni is tud, valamint igazán menő életcéllal rendelkezik: nemzetközi szuperkémmé akar válni.
Azonban a legeslegfontosabb dolog, ami vágott szemén kívül még különbbé tette Zhan Su-t más simektől, az az volt, hogy... hogy... hooogy... pálcikával ette az ételt!
Villemo eleinte hátsószándékkal állt a kapcsolathoz: azt tervezte, hogy Zhan Su-t használja majd fel a tökéletes simlány kitenyésztésére, ugyanis úgy vélte, kettejük ötvözetéből nagyszerű emberke jöhetne létre. Természetesen a sors úgy hozta, hogy fél perc után egymásba szerettek, de persze a játékirányító ezt alapból így tervezte, ugyanis korábbi tapasztalatokból tudta, hogy Zhan Su csodálatos génekkel rendelkezik.
Zhan Su tehát Villemóékhoz költözött, a gond már csak annyi volt, hogy Villemo arra jutott, nincs már szüksége Kenjire. Kissé haszonleső volt, de hát nézzük el neki, hiszen egy szintén haszonleső ember irányítása alatt cseperedett fel.
- Zhan - mondta egy napon kedvesének. - Ugye te sem érted, Kenji miért él még mindig velünk?
- Valóban különös, hogy kiszökött a mangájából, s most egy egyszerű ember életét éli. Talán a menő külső egy gyáva kis animefigurát takar?
- Úgy véled, Kenji menekül valami elől? - formázott Villemo 'o' betűt a szájából.
- Úgy vélem, jót tennénk vele, ha elüldöznénk, s ezzel cselekvésre sarkallnánk.
- Lehet, hogy igazad van. Mától minden egyes hozzá intézett szavam erőszakos lesz és kötekedő.
- Ugyan - nevette el magát visszafogottan Zhan. - Nem szabad őt megbántanunk. Az én tervem az, hogy innentől kezdve minden hajnalban visongva párnacsatázunk az ágya mellett.
Nem tudni, valóban a párnák tettek-e jó szolgálatot, vagy Kenjinek egyszerűen csak megszólalt a lelkiismerete, de néhány nap múlva a mangakreáció eléjük állt, s így szólt:
- Mennem kell. Szüksége van rám.
Miután elvarázsolta magát bárminemű magyarázat nélkül, Villemo és Zhan gyorsan elköltöztek házastul (házastól?) egy olyan helyre, ahol végre voltak évszakok, majd összeházasodtak. Néhány hónappal később Zhan Su harcművészettől edzett izomfelszerelésével már simogathatta is Villemo pici pociját.
A játékirányító nagy örömére ikrek férkőztek ki Villemóból: Xue Yun (vagy Yun Xue?) és Qiao Xin. Ha valaki nem tudná, az egyik inkább lánynév, míg a másik fiú.
Nagyon cuki gyerekek voltak, mindent megtanultak, amit csak lehetett, azonban idősebb korukban, amikor végre egyedül is tudtak már enni, kiderült fogyatékosságuk.
Nem, nem azt kell nézni, hogy gumijelmezben rohangáltak mind a ketten, hanem a kezükben látható evőeszközt. Ezzel el is buktak a játékirányító szüleik szemében, akik rögtön legyártottak egy újabb sorozatot. Ismét ikreik születtek, ezúttal két kislány: Ngo-Kwang és Qing, akik sajnos már kódokkal nőttek fel, mert Villemóéknak nem volt kedvük megint gyerekneveléssel bubáskodni, így nem sok gyerekkori emlékük van.
A többi csak nagyfokú felszínességet elviselő olvasók számára ajánlott!
Egyébként miután az első ikrek hazatértek a bentlakásos iskolából (csak pár napig voltak ott, oké?!), immáron tinikülsővel, végképp arra jutottam, hogy ők nem nekem valók. Mégpedig azért, mert:
A fiúról nem is mondok semmit, taszítóan nyálas, meg amúgy is fiú, szóval nem győzött meg. A lánynak tetszett volna az arccsontja, de a szem és szemöldök párosítása szörnyű, az orra meg csak félig keleti, ami oldalról elég furán hat.
Ngo-Kwangnak is béna lett a szeme, de megplasztikáztatta magát.
Qing mondjuk aranyos lett, inkább Villemóra ütött. Nem javítottam rajta semmit, de valamiért egyik lányka sem fog meg különösebben, mert semmi karakteres nincs az arcukban; ráadásul velük nem is játszottam annyit, mint az első ikerpárral, csak felnövesztettem őket gyorsan, hogy megnézzem, PÁLCIKÁVAL ESZNEK-E (és igen).
Szóval ezek után elgondolkodtam azon, hogy végül is mi a baj Yan Xue-val, elvégre keleti beütésű lánykát akartam. Oké, nem eszik pálcikával, de majd talán a gyerekei...! Orvosoltam hát az orrát, és változtattam a szemén - és annak színén -, és egyből egy tök cuki csaj lett belőle.
Most - hogy a játék lassulását elkerüljem - csak a nőneműek élnek egy fedél alatt (amíg el nem döntöm, melyikkel akarok játszani), a két hímet pedig kirúgtam a házból. Egy kicsit sajnáltam Zhant, de amúgy is valami klassz kis játékhibából eredendően néha eltűnik a teste, szóval feleslegesen nem kell lábatlankodnia, ugye!
Annyira mondjuk nem kell sajnálni, mert hamar lebukott, hogy a játék ebbe a kunyhóba tette be őket. Zhannak három kocsija van, bár végül is nemzetközi szuperkém, megengedheti magának.
