Púzzle

Régen voltak körülöttem húzóerők, olyan emberek, akik csinálnak valamit, és ügyesek is meg sikeresek benne.

Na és neked vannak céljaid?

Tudom, keveset találkozunk, és szeretnék veled is lenni, mert fontos vagy, de közben meg azt is érzem, hogy nem törődöm magmmal, és nem csinálom azokat a dolgokat, amiket régen, mert nincs rájuk időm. Szerinted hogyan lehetne ezt megoldani?

Elvittem egy példányt tegnap Norminak, de nem vitt rá a lélek, hogy megmutassam neki, úgyhogy végül elő se vettem.

Péntek este, és én csak várok a semmire.

Mérföldkő

Oké, vagy nem fogtam még fel, hogy van egy könyvem, vagy túl sokáig volt előttem a kinyomtatott borítóba csomagolt Harry Potter, és már megszoktam a látványát. (Amikor a könyvespolc előtt ácsorogva azon gondolkodtam, mekkora könyvet szeretnék, az angol kiadású, lila borítós Harry Potter 1-en akadt meg a szemem. Kis kedves méret, a gerincem is max 1 vagy 2 mm-rel lett csak vastagabb.)

Vagy talán túlságosan benne voltam végig a folyamatban, és nincs az a katarktikus élmény, hogy egy kiadó elém rakja a könyvet, én pedig elcsodálkozom, hogy azta, hát megvalósult, testet öltött a történetem! Nincs mögöttem ujjongó stáb, csak a csend vesz most körül, és még mindig csak remélni tudom, hogy valakinek tetszeni fog ez az egész.

De azért szépecske lett, tetszik, azt hiszem, a nyomda jó munkát végzett.

Anya azt mondta, büszke rám, és gratulálva megölelt.

Perdita is örült, bár utána egyből azt írta: „Remélem, nem veszed majd a lelkedre, ha köcsögök is írnak.” (Mármint véleményeket. Hát, megpróbálom nem a lelkemre venni, ehhez mondjuk az kell, hogy nemköcsögök is írjanak majd. Vagy az, hogy képes legyek vállat vonni.)

Ike azt írta, nagyon menőőőőő.

Pukkancs még nem ért haza a mosogatásból, úgyhogy ő még azt se tudja, kikészültem-e csomagbontáskor (voltak bennem rémképek).

Na végül is egész jó vagyok, tudtam tartani a tempót, amit diktáltam magamnak, egész reálisan sikerült belőnöm, mire mennyi idő kell majd.

Novemberre akkor végül is tényleg helytálló kulcsszó a mérföldkő, bár igazi sikernek nyilván azt tudnám elkönyvelni, ha pozitív értékeléseket kapnék.

Levegőt visszatart

Nem láttalak még titeket, és megfogadtam, hogy nem sok embernek fogom elmondani ezt a dátumot, mert még én sem tudom, hogyan sikerültetek, habár ismerem a hibákat, amiket bennetek hagytam, és nem tudom, kikhez kerültök majd, de azért lejegyzem, hogy ez egy fontos nap, mert ma megszülettetek. Nemsokára találkozunk!

Azt írta, nagyon nem tudja lekommunikálni, amit mindig próbál az írással kapcsolatban; pont azt magyarázta, hogy menő, hogy egyedül megcsinálom, de ha még tanulnám is, az csak pluszba segítség lenne. Sajnálja, hogy mindig annyi jön át nekem ezekből, hogy bírálva érzem magam, miközben amúgy nem is tudja, miket írok.

Nem tudom, a különben nem fogod elérni, amit akarsz-féle megfogalmazásból hogy lehetne kihallani a pozitív töltetet, de oké, tanuljunk meg kommunikálni egymás nyelvén.

Grat

2025.11.21. 22:13

Átmentem ma Normihoz, mert úgy volt, hogy együtt alszunk; egyből rám zúdított egy panaszáradatot a munkahelyéről, aztán hogy rosszul esett neki, hogy a legutóbbi találkánkon azt mondtam, hogy olyan nagyokat tud hallgatni, amikor a könyvkiadásról beszélek.

Szóval ez lett a téma, aztán valahogy megint elkezdte mondani, hogy ha elzárkózom az elől, hogy tanuljam az írást, sose fogom elérni a céljaimat, és csak ártani fogok magamnak.

Sikerült erre viszonylag primitíven reagálnom, legalábbis a megfogalmazásomat illetően, ráadásul amikor elviharzottam az ablaka előtt, még egy "faszfej" is elhagyta a számat. Nem tudom, hallotta-e, mindenesetre nem írt azóta se, és most kurvára szégyellem magam, még ha tudom is, hogy ezen a ponton nem ilyen jellegű beszédeket kellene hallgatnom. Ha tavaly letiltott, amiért legörényeztem chaten, nem tudom, egy ablak előtti faszfejezésért mi jár.  

Bárcsak törölhetném a memóriájából ezt a könyvkiadós témát, mert folyton az van bennem, hogy amikor elérhető lesz a könyv, ő nem szeretetteljes kíváncsisággal fogja majd a kezébe, hanem egy na-lássuk-hogy-igazam-volt-e-féle gondolattal.

Ilyenkor persze átcikázik rajtam egy lefújom-az-egész-kiadás-dolgot-mert-mi-van-ha-csak-megalázom-magam-féle érzés, de közben meg ott van bennem a gondolat, hogy talán ennyire nem vagyok katasztrófa.

Szarul esik, de ez az egész már nagyon régen elcsúszott; és azért is szarul érzem magam, hogy ő is szét van most csúszva, mert minden baja van, erre otthagytam mérgesen egy "mi a faszért nem mindegy neked, hogy tanultam-e az írást vagy nem", egy "kurvára nem erre van szükségem" és egy "szart se tudsz rólam, pedig volt két éved megismerni" szöveggel.

Mármint oké, hogy ő ezt kapta gyerekként a szüleitől, ezért ezt is képes nyújtani, de zavar, hogy én meg nem tudtam azt adni neki, amire én amúgy képes vagyok.

Talán szifiliszes vagyok? (Regényem címe: Marketing kezdőknek - Hogyan írjunk klikbét címeket)

Múlt héten vérezgettem, de nem olyan mensisen, hanem hol rózsaszínesen, hol pirosan, hol narancssárgán, és hát tartott vagy egy hétig ez a folyamatos szivárgás, úgyhogy elegendő időm volt arra jutni, hogy ideje lerendezni egy STD szűrést. Tény, hogy egész életem során csak két férfi járt bennem, azt viszont biztosra tudom, hogy ők jóval több nővel kufircoltak már gumi nélkül.

Két napig nézegettem a magánrendeléseket, végül aztán a Synlab "Maxi biztonság nőknek" nevű, csilliós árú és 300 forint értékű csomagjánál kötöttem ki. Végül is ha kiderül, hogy szifiliszes vagyok, azt beleírhatom a szerzői életrajzomba.

A feleslegesen fancy, cipősdoboz méretű csomag tartalma egy műanyag aplikátorba dugott miniatűr kefe, egy űrlap és egy használati útmutató ahhoz, hogy saját magunkból vehessünk mintát. Ezt reggel meg is csináltam, miután hetvenhatszor elolvastam az útmutatást, majd le is adtam, és maradtam még egy kicsit egy vérvétel erejéig.

Belegondolva elég lett volna az "Extra biztonság nőknek" csomag, mert abban is néznek HPV-t és Chlamydiát - valamiért ez a kettő izgatja a fantáziámat -, ráadásul ott pisilni kellett volna, nem ezzel a kis dugattyúval hülyéskedni. Egyébként két perces művelet, legalábbis ha túlagyalós típus módjára alaposan átgondolsz minden egyes mozdulatot, miközben terpeszben állva olvasod az útmutatót, amúgy meg kb. húsz másodpercet mondanék. Emiatt kicsit azt az érzetet keltette bennem, hogy hiába perkáltam ki rá az utolsó fityingemet, nem lehet komolyan venni, amit tud, de azért mégis remélem, hogy megbízható (amúgy egy egész más ajit terveztem magamnak arra az esetre, ha sikerül lerendezni a könyvtémát, de egyelőre odázom a dolgot, pedig fele ennyibe se kerül). Na de úgy voltam vele, hogy végül is "csak" tízezer forint a különbség a két csomag között, és ha már végre rávettem magam egy ilyen szűrésre, nézzünk meg akkor kilenc féle leprát, ne csak négyet.

Összességében geciségnek és logikátlannak tartom, hogy ilyen drága egy szűrés, na de nem morgok. Biztos van ilyen TB alapon is, de már vagy öt éve utálom az egész SZTK-t, és amúgy is gyorsan akartam lerendezni.

Olyan jó érzés amúgy itthon lenni, és építgetni a kis profilomat, nagyon békés most idebent lenni a fejemben.

Nah, anya mondta, hogy neki majd kell vagy tizenöt példány, mert kint Angliában már minden magyar ismijének eldicsekedett velem. Perditának két példány kell.

Jújcesz! Azt hiszem, ez már betudható belém vetett hitnek és biztatásnak!

Remélem, jól fog kinézni a könyv, meg jó margóméreteket lőttem be neki, és stb stb stb.

Thug Life

Hétfőn szétosztottam a fizetésemet az illusztrátor, a nyomda, egy tárhelycsomag szolgáltató és egy nyolcezredik felesleges angol tanfolyam megálmodója között (hagyjuk is), így elmondható, hogy többé nem kell aggódnom a félretett pénzemért.

HAHHAHA HAHHAHA HAHHA HAHHA HAHHAHA!

Szóval van ez a májusi jósasszony bejegyzésem, amiben a felsorolás utsó két sora a november és a december, és naon klasszcsi lenne, ha bejönne a dolog!

Majd ha eszembe jut és lesz kedvem, kivesézem ezeket a sorokat, hogy miket lehet beléjük magyarázni    lássuk, mennyire vagyok jóstehetség!

Júj de késő lett!

Sebaj, ma szabin vagyok - anyával és az egy hétre hazalátogató Perditával tervezem tölteni a napot -, és holnap is szabin leszek, amikor meg a marketingen kellene kotlanom.

(Milyen ügyes francia mondatokat raktam össze abban a bejegyzésben, erre már megint félredobtam a nyelvtanulást a piklibe...!)

We are our choices (ezt ma láttam egy matricán, és nagyon megragadt a fejemben)

Nem tudom, képzelem-e, és hogy jól értelmezem-e a jeleket, de azt hiszem, Normi nem érzi létjogosultságát annak, hogy kiadom a regényemet. Az esetek többségében róla és az ő dolgairól beszélgetünk, amiben partner vagyok, mert szeretném őt megérteni, és azt is szeretném, ha ő megértené magát, de amikor nagy ritkán rám kerül a sor, akkor egy nagyon pici részt és kétkedő tekintetet, hallgatást kapok, vagy pedig olyan megállapításokat, amik nem esnek túl jól.

Ilyen és hasonló furcsaságok miatt már többször elhatároztam, hogy nem fogok mesélni neki a könyvkiadás folyamatáról vagy arról, hogyan érzem magam menet közben, mert olyankor mindig kimondatlan szavak tengerét érzem részéről, de nekem most ugye ezzel telnek a napjaim, és ha nem említem meg néha, hogyan haladok, akkor olyan lenne, mintha szabadidőmben csak egy falnak támasztott seprűként állnék a sarokban. Meg hát na, hol lenne egészséges, hogy pont a fiúmnak nem mesélek erről? Mindig remélem, hogy ezúttal majd nem fogom azt érezni, amit szoktam.

Nem tudom, talán rosszul érzékelek...

De ma is egy nagy hallgatást kaptam, vagyis még pár mondatot arról, hogy ahhoz, hogy egy igazi kiadó adja ki a könyvünket, meg kell ugrani pár szintet.

Erre aztán annyit mondtam, hogy hümm, majd csendben elsétáltunk a Kossuth térig, csendben megvártuk a metrót, és amikor jött, egy puszival elköszöntünk. Pedig előtte tök jól elvoltunk, odamentem a munkahelyére, végigsétáltunk az Andrássyn, megmutattam neki a Művész cukit, megnéztük a karácsonyi vásárt a Szent István Bazilikánál, aztán... Találkozásunk halálának beállta kb. 20:34-re esett.

Mondanám, hogy azóta nem hisz a képeségeimben, mióta átküldtem neki a kedvenc mesémet, de már az ismerkedésünk idején is észrevettem, hogy ignorálva van az írás téma.

Egyébként mókás, de tegnap ránéztem Viberen a Sztomakékkel folytatott mondatváltásaimra, hogy megnézzem, tényleg csak annyit reagált-e hónapokkal ezelőtt a regényemre, hogy elfelejtettem oldalszámokat beállítani, vagy csak nem vettem észre, hogy ennél többet is írt. Hát, nem írt többet. Na de hogy a mókás az, hogy ma rám köszönt, hogy: „Szia, kiadásra került?” És nem értem, hogy tűnhetett el ennyire az oldalszámok és a kiadásra irányuló kérdés közötti átmenet. Örültem volna valamiféle visszajelzésnek, de valamiért úgy döntött, megvonja tőlem - és most úgy érzem, hogy ezt az üzenetet megnyitni sincs kedvem. Sztomakék mindig tudta, hogy az írás milyen fontos nekem.

Amúgy legszívesebben beleírnám ajánlásképp az ebook verzióba (ha már a nyomtatottba nem mertem), amit Ike írt nekem még nyáron, miután elolvasta a kéziratot: „Remélem, tudod, hogy ezt nem sokan fogják elolvasni.” Ezt amúgy csak műfajra való tekintettel írta, és azóta is nagyon megmosolyogtató mondatnak találom - meg ő legalább elolvasta még úgy is, hogy amúgy a limonádé könyveket szereti.

Van egy idióta légy a szobámban, ami ezerrel igyekszik áttörni a plafonon. Milyen szimbolikus...! Legyen a neve Frigyes, hogy kevésbé legyen olyan csapnivaló.

Izgulásiszorongási

Vannak napok - illetve főként olyan napok vannak -, amikor próbálok csak egy kedves kis hobbiként gondolni a regényre (még ha egész életemben mondogattam is, hogy nekem ez nem hobbi, hanem hivatás, haha), és nem nagy feneket keríteni neki a lelkemben. Nem gondolni arra, hogy baj lesz belőle, hogy csak ártok magamnak egy nyilvánosságra hozatallal meg ilyenek. Győzködöm magam, hogy volt egy pontja az évnek, amikor úgy döntöttem, hogy most ez az a történetem, amit szeretnék kiadni, ezért igyekszem hinni abban az emberben, aki meghozta ezt a döntést, még ha a jelenben sokszor érzem is úgy, hogy talán nem szabadna egyedül meghoznom ilyen döntéseket.

Tegnap hétre mentem a pedikűröshöz, hogy elefánttalpacskámból emberi lábakat varázsoljon, és bár nem mentünk bele soha különösebben az írástémába, ez a nő, aki ugyebár vállalkozó, mindig fellelkesülten mondta, hogy hajrá, hajrá, szóval még vakon is azt sugallta mindig, hogy ha valamit szeretnénk, akkor azért tegyünk, és higgyünk magunkban. Tegnap is volt néhány ilyen kedves szava, és amúgy nem mondott semmi személyreszabottat, de attól a néhány biztató szótól - amire általánosságban azt hiszem, ki vagyok éhezve - annyira vidáman jöttem el tőle, hogy egész nap kitartott a lelkesedésem, és végig az volt bennem, hogy igen, haladni kell ezzel tovább, megtenni a többi lépést is, és miért ne lépném meg azokat marketing szempontjából, amiket még anno kiötöltem, hogy "ha lenne egy könyvem, akkor én azt úgy tolnám, hogy...", szóval ha már csinálom, akkor csináljam rendesen.

Bevallom, a tördelés aggaszt néha, de legfőképpen idegesít, hogy annyit vergődtem egyik tördelőtől a másikig, hogy annyi idő alatt kb. megtanulhattam volna én is tördelni, és akkor nem éreztem volna végig ezt a kiszolgáltatottságot, nem kellett volna folyton hibákat sorolnom valakinek, és képmegosztásban lesni, hogy mit csinál. Azt gondoltam, ez a része sima liba lesz, mert majd nem én csinálom, hanem egy hozzáértő, de szerintem rendesen traumatizálódtam ebben a folyamatban. Persze ez túlzó kifejezés, de igen, még egyszer át kell néznem a szövegképet - ezért vettem ma ki szabit -, mielőtt megy a nyomdába, és mindig, mikor eszembe jut, hogy még van ezzel dolgom, ugrik egyet a gyomrom. Ami miatt szomi vagyok, az a sok "jó lesz az úgy, hidd el" dolog, ami benne maradt a file-ban, mert nem tudtuk, hogy kell megoldani egyszerű problémákat. Ettől függetlenül hálás vagyok anya barijának, mert ingyen csinálta ezt nekem, és voltak napok, amikor este nyolctól éjjel egyig ültünk a gép előtt munka után, és nem tudom, hogyan háláljam majd meg a türelmét, amivel kijavított nekem olyan dolgokat, amiket tördelés után már nem szabadott volna mondanom, mármint voltak ilyenjeim, hogy észrevettem vesszőhibát vagy szóismétlést, és szóltam neki, hogy: „Azt a szót ott lécci írd át arra, hogy...” vagy épp: „Azt a vesszőt töröljük onnan”, szóval ilyet egy hivatásos tördelővel nem tehettem volna meg, mert az visszadobta volna nekem a munkát, hogy jól van, javítgassad ki ezeket a Wordben, és ha úgy érzed, kész vagy, akkor küldd el tördelésre. Mondta is anya barija, hogy nincs olyan, hogy kész szöveg, csak olyan van, amit befejezünk, ami kicsit megnyugtató gondolat, bár az már kevésbé, hogy nyomtatás után miket találnék még.

És persze para, hogy vajon milyen sorsa lesz ennek a kis műnek, ha kilököm a közönség elé, és bár tisztában vagyok azzal, hogy az is lehet, hogy a kutya se fogja észrevenni, az is lehet, hogy olyan kutyák is észreveszik majd, akiknek nem kellene. Rettegek a rosszindulatú emberektől, akik mindig mindent jobban tudnak, és azt is tudják, hogyan kellene másoknak megcsinálniuk vagy épp megírniuk valamit, és rettegek azoktól, akik csak feketét és fehéret látnak, és rettegek az egyigazságú emberektől.

Azt hiszem, úgy összességében félek ettől az országtól, azoktól az emberektől, akiket közvetetten vagy közvetlenül kinevelt a kormány, és azt tartom a legparábbnak, hogy ezek az emberek mind felnőttek, évtizedek óta azok, és mindenhez előbb van ezer rossz szavuk, mint egyetlen jó.

És pont emiatt nem hiányzott soha egy másodpercig se a facebook, inaktiváltam magam, és letöröltem az ikont is a telefonomról még ugye áprilisban, és ha arra gondolok, hogy a marketing miatt kelleni fog (sőt, már rég el kellett volna kezdenem), szintén fordul egyet a gyomrom, mert a facebookban ennyit láttam már csak az utsó időszakban, hogy megy a fröcsögés és a butábbnál butább politikai hírek, szóval soha nem azt láttam, hogy mi újság az ismerőseimmel. És nem mondom, hogy valaha is olvastam a kommenteket, mert attól szerintem eret vágtam volna, de Pukkancs néha mutat(ott) ezt-azt vagy mesél(t) egy-két reakcióról, és azokon jó esetben csak elmosolyodik az ember vagy kesernyésen felnevet, de összességében amúgy kibaszottul ijesztő, hogy ebben az országban ilyen sok ember van, aki hobbit űz abból, hogy szétolt másokat, vagy legalábbis a szándék ott van a szavaiban, és szenvedélyének alapja, hogy minimális tiszteletet sem képes mutatni mások nézeteivel szemben.

Mindenesetre tegnap olyan jó kedvem volt a pedikűrös miatt, hogy egészen lefekvésig kitartott. Előtte volt Normival egy kétórás találkám, és be se állt a szám; nem is annyira erről beszéltem, hanem minden egyébről is, amiről nem szoktam különösebben, de nagyon azt éreztem, hogy épp más lelkiállapotban vagyok, amiért nem kötnek gúzsba a félelmeim, hanem épp elhiszem, hogy ez még jól is elsülhet, mert lehet, hogy sikerül olyanokhoz eljutnom, akik csak szimpla szórakozásból szeretnek olvasni, vagy épp nem is szeretnek olvasni, de ez a könyv most olyan, amit el tudnának.

Hajnalban viszont, amikor felébredtem megetetni Manófalvit, arra ébredtem, hogy ugrik egyet a gyomrom.

Nemsokára

Ma kicsit lehiggadtam, ehhez kellett pár felismerés.

- legalább egy évet le kellene húzni itt, hogy legalább kinézzen valahogy a CV-m;

- nem szabad túl sokat beszélgetnem az energiavámpír kolléganővel, mert akkor én is hirtelen a rosszat kezdem nézni;

- nem szabad bebeszélnem magamnak, hogy egy senki vagyok.

Hosszú kihagyás után beszélgettem ma az egyik csapattársammal, és mondta, hogy őt zavarja, hogy el lettem ültetve, és reméli, hamarosan visszakapom a helyemet, mert így meg lett bontva a csapat. Ez azért jólesett.

Mindegy is ez most mind - azt hiszem, ma végeztünk a tördeléssel. Kissé sufnimunka lett, de az "olcsóért" nem érdemes fizetni, a drágát pedig nem tudom megfizetni, szóval akkor maradtam az ingyenes megoldásnál. Félek vagy pedig nagyon izgulok - még nem döntöttem el -, még a héten kotlok a látványon egy kicsit, aztán küldöm a nyomdának.

Bele se merek gondolni, hogy még tördelés közben is ezer helyen belejavítottam a szövegbe, és fogalmam sincs, leszek-e még egyszer olyan bátor, hogy elolvassam a saját regényemet. 

Ma megtudtam, ki mennyit keres

Na, igen, kell egy másik munkahely.

Nincs mire várnom, nem vált be, kész, menni kell tovább.

Én is férfifizetést akarok, basszák meg.

Család

Tegnap ünnepeltük mama nyolcvanadik születésnapját - ráadásul egy hét csúszással -, úgyhogy fel se merült bennem, hogy megpróbáljak kibújni a dolog alól. Annak ellenére se, hogy ott volt a család azon része is, akiket vagy két éven át sikeresen elkerültem. Többynire pozitív hozzáállással mentem, gondoltam, majd most csak nem fog feljönni se a fidesz, se a homofób vagy épp rasszista dumák, de tíz perc után elengedtem a dolgot. Nagyon durva volt hallgatni, ahogy egyetértően hajtják a beszűkült szövegeket, és egyszerre csóválják a fejüket mások felett. Többször is rászóltam magamra, hogy ne mondj semmit, semmi értelme nem lenne leállni. Kérdezték, mizu velem, mondtam, hogy semmi különös, aztán fél órával később az egyik unokaöcsém megkérdezte, mi van a regényemmel, nem gondoltam-e még arra, hogy akár csak száz példányt nyomtatok, én meg akkor mondtam, hogy de, az van épp folyamatban. Ezután körbe járt a borítóterv az asztalon, és nem kaptam egy kedves szót se, semmi biztatás vagy szeretetteljes drukk vagy ilyesmi, holott tudják, hogy gyerekkorom óta ezen vagyok; unokaöcsém barátnője elolvasta a hátszöveget, és aztán megvetéssel csak annyit mondott: „Hát az biztos, hogy ilyet még senki nem írt.”, és aztán nagyon sokszor eszembe jutott a nap folyamán, hogy egész albumot lehetne összeállítani az undort leíró arckifejezéseiből. Sokszor mintha egy kicsit ránk szorult volna a ház, úgy éreztem, ilyen emberekből áll az egész világ, és bár nagyjából sikerült viccesebb nézőpontból szemlélnem az ügyet, mára azért lecsapódtak az érzéseim, és este elkezdtem sírni Norminak, hogy félek, hogy majd ilyen rosszindulatú emberek kezébe kerül a könyvem. És vajon feltűnne nekik, hogy ők ihlették az egyik fejezetet? 

Cseverből vederbe

Olyan fáradt vagyok a könyvezéstől.

A munkahelyemet meg már vagy három hónapja nem szeretem. A tulaj egy ideje úgy tesz, mintha nem léteznék. Alig osztanak rám munkát; nem hívott fel a csapatommal tartott meetingre; el lettem ültetve máshova; bő egy hete várok, hogy a decemberi szabadságigényemet jóváhagyja; tegnap megvádolt, hogy igazolatlanul voltam betegben, de tényleg, nagyon szívdobogtató stílusban magyarázta nekem, hogy rosszul emlékszem (aztán előkerestette az irodavezetővel a táppénztes papírt - és jé, meglett!); ma meg úgy írt levelet nekünk, hogy mindenkit egyenként megnevezett (hatan vagyunk), de engem kihagyott. Szóval ahelyett, hogy úgy kezdte volna a levelet, hogy: „Kedves Kollégák”, úgy kezdte, hogy: „Pisti, Jani, Borcsa, Sári, Janka!”, és hát ez csak öt név, és egyik se az enyém.

A fizum is csak dühít, de még csak azt se gondolhatom, hogy megérdemelnék többet. Legszívesebben ghostolnám a helyet, de most nem kockáztathatom a félretett pénzemet.

A másik srác meg, akivel kb. egyszerre kezdtünk, és aki még mindig nem bukott le, hogy nem tud számolni, kapott egy még újabb céges autót. Nem irigykedem, meg ilyesmi, mert őt emberileg kedvelem, és ez a kivételezés inkább a tulaj gázossága, de egyre inkább érzem, hogy ez nagyon nem az én helyem, és nem akarom magam úgy érezni, ahogy.

Ezek amúgy nem mernek betegbe menni, mindenki döglik meg, de ott fertőzzük egymást, nem értem, mi ez az egész.

Mindenesetre már megint egy kakinak érzem magam. Tudom, nagyon sokat güriztem azon a helyen, ahol asszisztenskedtem, és minimálra voltam bejelentve, de ott éreztem utoljára azt, hogy szükség van rám. Csak hát ott nem hagytak fejlődni... (Azóta annyira nem találtak oda embereket, hogy azt a csajt rakták poziba, akit anno én tanítottam be asszisztensnek, és nagyon nem ment neki, de pár napja beszéltem vele, és most majdnem a dupláját kapja az én jelenlegi fizumnak - én meg nemet mondtam tavasszal, amikor vissza akartak csalogatni - khfkjghkjdfgjldfgjkl jhgf gnjkfghj jjg jkkjgrkj, nem gondoltam volna, hogy ott ennyire megugrottak a fizuk.)