Csinicicák

Újrégi szupercsodálatos ötlet, mely egy darabig még biztosan álom marad: ha kutyánk nem lehet, legyen macskánk!

Pukkancs nem szereti a macskákat, de van egy fajta, amit gondolkodás nélkül hazavinne, ha elészaladna az utcán, és az természetesen a...

*dobpergés*

Maine Coon.

Hát, most nézegetem őket megint - kb. félévente megcsodálom őket a képkeresőben.

Pici korában felzabálnám, nagy korában pedig egész nap sírnék a szépsége láttán.

Hazaérvén egy ilyen nyunyó szaladna elém:

 Aztán nagy korában...

...ilyen nagy lenne a feje.
És a bácsi így pózolna vele, és kiposztolná facebook-ra, hogy: „A bérlőim macska nélkül költöztek be, de ennek a szőrös nőnek én se tudok ellenállni!” (Mondjuk ez tutira pont egy kandúr, de most az lényegtelen.)

És csak azért nem vinném le sétálni, mert félnék, hogy a szomszédok kinézik maguknak, és elrabolják, amíg nem vagyunk otthon.

Gyönyörűek, bah... Mindig is csodáltam az oroszlánokat, meg a hiúzokat - úgy megszorongatnám őket! - hát, a Maine Coonok néha totál úgy néznek ki, hogy hiúznak is elmehetnének.

A wikipédián meg olyan cuki személyiségleírás van róluk, hogy muszáj volt felnevetnem egy-két soron. Milyen édesek már...

Persze mindegyik cicmóka aranyos, egy "szimpla" cicát is nagyon imádnék magam körül.

De hát egyelőre inkább egyiket se...

Kéregetők

Ma ezt a képet készítettem vihar után.

A teknőctarka az anyuka, a két fekete pedig Lannister-féle testvéri szeretetben él - tökre látszik amúgy, melyikük a fiú, és melyikük a lány. Tavaly nyáron még kicsik voltak, amikor keresztanyám elkezdte etetni őket, aztán az utóbbi hetekben az anyukájuk is odaszokott az erkélyre. Keresztanyám bánatára viszont a fiú nem hagyja magát simogatni, a lány meg nem akar ölben lenni egy másodpercig se - „Most nézd meg! Etetem őket, és ez a hála? Pedig olyan jó lenne megszeretgetni őket!” Az anyukát mondjuk nem szereti még annyira, folyton azt mondják mind, hogy csúnya, pedig csak teknőctarka, és szerintem kifejezetten örülne, ha valaki meggyúrná...!

Pukki

Szerintem Pukkancs még nyáron talál egy fiút.
Igen, fiút.

Dobozok

Lassan eltűnik minden könyv a polcomról. Most, hogy a hátsó sorokból előbukkantak a tinikönyveim, konstatáltam, milyen jó állapotban vannak, némelyik olyan, mintha soha ki se nyitottam volna. Olyan szép színesek a borítóik, úgyhogy jó volt újra megfogdosni őket egy kicsit. Három kisebb dobozt telítettünk meg velük, és közben azon gondolkodtam, vajon el lehetne-e adni ezeket. Együtt adnám őket, úgy talán többet kérhetnék értük - már ha manapság vesz még bárki is könyvet használtan.
De nem tudom... Szeretem őket. Egyelőre ragaszkodó vagyok.

Az eddig összepakolt dobozok kétharmadában a könyveim vannak, és még van néhány a polcon, amiknek már nem jutott doboz - habár az előbb gondoskodtam utánpótlásról. Ezután már csak a ruhákat kell zsákba vagy ikeás zacsiba dobálni, meg egy-két konyhai eszközt, ami vagy az enyém vagy szükségem van rá. Például kell egy-két kés, meg mondjuk két lábos. Anya azt mondta, vigyem, amire szükségem van - egyelőre csak ennyi jutott eszembe, de szerintem más nem fog kelleni. A lábos drága mulatság, így végül Pukkanccsal kihúztuk a vásárlólistáról.

De azért kidobtam pár dolgot, amiket sokáig nem akartam, például a sok felvettek-az-egyetemre levélkét, amikről azt gondoltam, poén megtartani, de már inkább csak eszembe juttatják, hogy mennyit vergődtem azért, hogy egyszer kijárjak végre egy egyetemet. Szóval kuka. Meg aztán úgyis jön nemsokára a következő boríték...

Azt hiszem, az állólámpáról lógó, elszáradt rózsákat is ki kell majd dobnom... Nem élnék túl a költözést, és amúgy is... Nincs kedvem magyarázkodni miattuk. Meg tényleg... Minek tartogassam őket...

A polc tetejéről is levettem a díszeket, némelyiket ki is dobtam... Nem hurcibálhatok magammal minden csetreszt évről évre.
A függönyömet is elteszem, az albérletben kár lenne kiakasztani. Túl szép, nem padlószőnyeghez illő.

Lehet, hogy péntekre kérek egy szabadnapot...

Pukkanccsal azt beszéltük, előre vinnénk pár cuccot az albérletbe, és egy kicsit előkészítenénk a terepet a bútoraimnak, akár kitakarítanánk és megcsinálnánk a fürdőszobát is. Utána elmennénk a UPC-hez intézni valamit, hogy hétfőn már ki is jöjjenek bekötni a netet. Fontos lenne, mert egész héten egyedül leszek "otthon", úgyhogy muszáj lesz valamivel lekötnöm magam. Brr...

Amúgy elég nyomott a kedvem. Olyan semmilyen. Jó dolog, hogy elköltözünk, csak tudom, hogy ezentúl már nem nagyon költhetek magamra, pedig úgy szeretnék szép ruhákat. Meg egy kicsit tartok attól, hogy majd nem találom a helyem ott a lakásban. Meg úgy általában sehol.

Olyan furcsa ez az egész.

Nincs is kedvem írni.

Anya tegnap felhívott, és azt mondta, örül, hogy nem látja, ahogy elmegyek. Ez az élet rendje - nyugtatgattam. De nem ilyen körülmények között - mondta ő.

Ma megjött amúgy a levél a banktól, megint van hozzá egy válaszboríték. Anyának alá kell írnia, hogy beleegyezik egy ingatlanos bevonásába.

Jött sms...

...hogy felvettek a szakomra.

Paff.

Újra lehetnék államis.

Megadtam magamnak a lehetőséget februárban, hátha szeptemberre gazdag leszek, és egyetemistáskodhatok.

Szeptemberig még ötször húznak lottót...!

Vérróka

Ma voltam vérvételen, pisikéltem is, és szerdán is lecsapoltatom magam - merthogy két beutalóm van két különböző körzetből.

Ha én sim lehetnék

Pénteken hívott minket a bácsi, hogy felolvasná nekünk a szerződést, szóval Pukkanccsal útra keltünk. Nagyon édi az öreg, mondta, hogy szálljunk le előbb, és felvesz minket kocsival. A lakáson aztán felírta az adatainkat, mert be akarta vinni géppel a szerződésbe, hogy szép legyen. Hazafelé meg vett nekünk fagyit.

Ki gondolná, hogy létezik ilyen?

Én eddig csak fantáziáltam ilyenekről.

Vasárnap aztán vissza is mentünk, aláírtuk a dolgokat három példányban, átadtuk neki a kauciót, ő meg nekünk a kulcsokat, szóval a héten már van bejárásunk a lakásba - akár el is kezdhetünk átcuccolni.

Pukkanccsal amúgy sokat agyalunk azon, hogyan dobhatnánk fel a lakást, hogyan tehetnénk fiatalosabbá. Például a fürdőszobába egy műnövény kivételével (nincs ablaka) már mindent megvettünk, amit elterveztünk, és szerintem barátságos lesz és fiatalos. A fürdőszoba az egyetlen helyiség, ahol nem uralkodik semmilyen stílus, ami azért jó, mert csak bele kell ültetni a sajátunkat. Fehér a fal, fehér a csempbe, fehér minden, és nincs benne semmi ízléstelen.

A konyháról már írtam ugye, hogy édes, de azért majd azt is feldobjuk kicsit, kezdésként leszedjük a csipkefüggönyöket, mert minek az oda.

No de a hálószoba és a nappali... Giccses csillár mindkettőben, őskövület szocialista bútorok és a legrosszabb: padlószőnyeg. Na meg a padlószőnyegre terített szőnyegek. És akárhogy agyalunk, nem tudjuk kitalálni, mit kellene venni például a nappaliba, hogy kinézzen valahogy - illetve látjuk a megoldást, csak hát kissé érdekes lenne egy idegen ember lakásába parkettát vagy parketta mintás PVC-t venni. Pedig nagyon jó adottságai vannak a nappalinak, húsz négyzetméteres és a két ablak miatt szép világos, de mégse tűz be a nap, mert az ablak előtt áll egy fa. Szóval tényleg iszonyat nagyot dobna rajta a parketta. Meg is néztük Pukkanccsal, mennyibe kerülne - hát, lenne vagy negyvenöt, és akkor még le is kell tenni valahogy. Szóval elvetettük az ötletet, de azért néha ábrándozunk róla.

Vasárnap aztán megkérdeztem a bácsit, hogy nem lesz-e baj, ha felszedjük a virágos szőnyeget a padlószőnyegről, mire ő elismerte, hogy valóban nem túl fiatalos darab, úgyhogy lefotózza, és felteszi a netre, hátha valaki megveszi (igazából minden bútorral így van, azt mondta, szóljunk, ha valami nem kell, ő is látja, hogy nem túl szépek a bútorok, max lepasszolja őket valakinek). Be is néztünk a szőnyeg alá, aztán kiderült a padlószőnyeg eredeti színe is, merthogy alatta jóval tisztább, ugye. Ezután azt kérdezte a bácsi inkább csak úgy magától: „Vagy a szőnyeg árát - ha sikerül eladni - invesztáljuk bele egy új padlószőnyegbe?”, mire Pukkanccsal összenéztünk, hogy na, ez az, haladunk, csak a padlószőnyeges megoldásról kellene lebeszélni az öreget. Még azt is beszéltük egymás között, hogy szívesen beszállnánk a parkettába, kifizetnénk mondjuk az új padlószőnyeg és a parketta közötti különbséget, de inkább csak annyit mondtam, hogy: „Hm, erre ráér még visszatérni szerintem, most enélkül is sok a teendő” - nehogy úgy tűnjön, mintha elégedetlen lennék, és elvárnám, hogy csilivilizze ki nekünk a lakást.

Szóval tudom, hogy ezzel a bácsival iszonyat nagy szerencsénk van, mert tökre tisztában van a bútorok állapotával, és még el is gondolkodik egy padlószőnyeg cserén, holott más tulaj max annyit mondana, hogy: „Ha nem tetszik valami, odébb lehet állni”, és tök barátságos, meg kedves, mint egy nagypapa (például felajánlotta, hogy ha lámpabúrát akarunk cserélni, nyugodtan szóljunk neki, hátha kell a vezetékekkel is szarakodni), szóval ez a bácsi tényleg egy édes ember, és amikor azt mondom, ronda a nappali, nem azt mondom, hogy nem tetszik a lakás, hanem azt, hogy nagyon bennem van az érzés, hogy egy kicsit most megvalósul a SIMS, és kiélhetem magam a rendezkedéssel.

Persze tudom, hogy nem szabad pofátlannak és hálátlannak lenni, szóval nem fogok én erősködni parkettáért, mert ennyi erővel már jakuzziért is pilloghatnék neki, és nem is várom el, hogy áldozzon a lakásra - habár csak növelné az ingatlan értékét -, szóval csak jó eljátszadozni a gondolattal, mi mindent lehetne kihozni ebből a kis lakásból, és örülök annak, ami van - márpedig most sok homlit beszereztünk, aminek örülni lehet.

És ennek a bácsinak is nagyon örülök.

Szombatra tervezzük a bútoraim áthurcibálását, és vettünk pár ikeás zacsit, hogy a ruháinkat ne büdös kukászsákokba kelljen dobálni, mert nem akarok azzal kezdeni, hogy a kimosásukkal csinálok egy húszezres vízszámlát. El is kellene kezdenem pakolni már most - szerintem a könyveim jelentik a legnagyobb kihívást, de hát ragaszkodom hozzájuk.

Keresztapám és a fiúk fognak segíteni, mert keresztapámnak van kisteherautója, amivel max kettőt kell fordulni, és máris minden cuccunk az albérletben lesz.

Furcsa, hogy a sors mindig úgy hozza, hogy mindig álljon mögöttem egy szülőpáros. Korábban Rú szülei éreztették velem azt, hogy rájuk mindig számíthatok - néha még mindig eszembe jut, milyen szomorú, hogy Rú anyukája se az életem része már -, most pedig keresztszüleim léptek ebbe a szerepbe.

Néha észre se veszem, milyen szerencsés vagyok.

Vita

Szombaton Pukkanccsal elmentünk az Ikeába, viszont előtte úgy összekaptunk egyik percről a másikra, hogy ihaj-csuhaj... Persze Rú jött szóba, nem is tudom már, hogy, de Pukkancsnak megint előjöttek a sérelmei, meg a gyűlölete Rú iránt. Az első Rúval kapcsolatos párbeszéd úgy végződött, hogy én Pukkancsnak nem tetsző dolgot mondtam tök tárgyilagosan - szóval nem érzékeltem azt se, hogy épp neki nem tetsző dolgot mondok -, amire úgy felkapta a vizet, hogy majdnem elsírta magát, de azért kurva anyázott egyet, és ott hagyott a boltban, amiben épp nézelődtünk.

Először lefagytam, mert nem vártam ilyen stílusú reakciót, aztán elszorult a torkom, majd mérges lettem én is. Azt reméltem, elment, mert semmi kedvem nem volt már tovább lötyögni vele, de megvárt a bolt előtt. Ezután nagy kussban vettünk tampont és testápolót a Rossmannban, majd két perccel később elbőgtem magam, amin Pukkancs bepánikolt, de egyből azt várta, hogy kifejtsem a problémámat, holott én ilyenkor kurvára nem akarok beszélgetni, kell egy kis idő. Aztán Pukkancs addig mind erősködött, míg meg nem untam, aztán elég nyersen odamondtam neki, hogy ne képzelje magát jobbnak Rúnál, meg hogy ez nem egy háború, nem kell senki pártját fognom, meg hogy tele a faszom vele.

Meg akartam bántani. Vagy nem, nem is megbántani, csak érzékeltetni vele, hogy ez gáz. Hátha egyszer megunja, hogy Rúval méregeti össze magát tök feleslegesen.

Soha nem mondtam még ilyeneket neki, de tényleg unom, hogy a kisebbségi komplexusa miatt néha azt hiszi, hogy versengés zajlik Rú és őközte, és nem mondhatok semmit Rúval kapcsolatban anélkül, hogy ne fújná fel magát. Mintha folyton védekeznie kellene, és bizonygatnia, hogy nem rosszabb Rúnál, sőt, még jobb is.

Szóval miután azt mondtam neki, hogy ne higgye, hogy jobb Rúnál, mert Rú legalább soha nem beszélt velem úgy, ahogy néha ő, megállt azzal a szöveggel, hogy: „Persze, mindig ő lesz a jobb, igaz?”, vagy valami ilyesmit kérdezett, és már el is fordult, hogy ne lássam a könnyeit, viszont én még mindig haragudtam rá, úgyhogy nem mentem oda megvigasztalni. Álltunk így kb. fél percen át egy kirakat előtt, aztán fogtam magam, és baromi gyors léptekkel ott hagytam, még mielőtt felnézett volna a sírásból.

Kiültem egy padra az épület elé, és azon gondolkodtam, hazamenjek-e, vagy menjek a Deákra mekizni. Tökre nem volt kedvem drámázni, pláne, hogy Pukkancs mindig nagyobb odaadással védekezik, és sose nyerhetek. Néha igenis fárasztó, hogy Rút okolja amiatt, hogy én nem vagyok belé szerelmes. Azt mondogatja, nem tudhatjuk, mi lenne köztünk, ha Rú nem lenne már képben, ha nem gondolnék rá állandóan.

(Mostanában annyit gondolok egyébként Rúra, mint amennyit itt olvashattok róla, Pukkancsnak meg eleve nem sűrűn beszélek róla, mert tudom, hogy rosszul esik neki még az is, ha kimondom a nevét...)

Aztán elkezdett csöpögni az eső, úgyhogy elindultam a megálló felé, bár még nem döntöttem el, fel fogok-e szállni - semmi kedvem nem volt itthon ülni. Erre ahogy mentem fel a lépcsőn, Pukkancs hátulról megfogta a karomat, én meg ránéztem, és baromi kétségbeesett arcot vágott.

Ezután ültünk a megállóban, elengedtünk egy hévet. Pukkancs cigizett, én meg azon gondolkodtam, hogy kurvára hanyagolni kellett volna mára a szoknyát, mert tök szőrös a lábam.

Végül aztán abban maradtunk, hogy egyikünk se akar hazamenni, menjünk be az Ikeába, max nem veszünk semmit. Miközben battyogtunk az épület felé, Pukkancs megállt, és megölelt olyan szorosan, ahogy akkor szokott, amikor szégyelli a könnyeit. Elkezdett zokogni, és közben azt mondta: „Ne haragudj, amiért mindig megbántalak. Soha többé nem mondok ilyeneket!”

Nem szeretem, amikor félelemből mond ilyeneket, mert azt képzeli, nem leszek többé a barátja, de ilyenkor mindig úgy megsajnálom... Nyomtam egy puszit a homlokára, és közben a haját simogattam (és közben eszembe jutott az a dal a Dumbóból, aminek olyasmi a szövege, hogy: „Szárítsd fel könnyeidet - sose feledd, szeretlek én!” - de inkább nem adtam elő, így is elég drámai volt a jelenet, pláne, hogy közben leszakadt az ég). Ilyenkor zsarnoknak érzem magam, mintha legalábbis félni kellene a haragomtól. Mintha nem lenne tök egyértelmű, hogy szeretem Pukkancsot, és nem fogok egy vita miatt kilépni az életéből.

Soha nem szoktam úgy cselekedni, hogy közben csak magamra gondolok, még egy vitában is inkább alul maradok, csak ne bántsam meg a másikat. Általában nem is gondolkodom azon, hogyan érveljek a saját igazam mellett, hogy aztán legközelebb ügyesebb legyek - egyszerűen nem akarom, hogy legyen legközelebb.

De most úgy éreztem, hogy korlátozni próbálnak a szabadságomban. Abban a fél órában, amíg tartott ez a mosolyszünet, nem akartam Pukkanccsal lenni, és nem akartam baszakodni, hogy: „Jaj, sírsz? Akkor inkább hagyjuk abba a vitatkozást.” Úgy voltam vele, hogy magának köszönheti, hogy így felbaszta magát, különben meg kurva anyázzon annak, akinek hat anyja van. Majd legalább rájön, hogy nem vagyok kapható erre a stílusra...

De nem akartam győzni, meg hogy olyanokat mondjon, amiket szerinte hallani akarok. Úgyis olyan kis temperamentumos, hogy amúgy se hiszem, hogy nem fog többször átmenni parasztba.

Az a baj, hogy nem akarja elfogadni azt, ami van, és hogy az én baráti érzéseimet negatív visszajelzésként, kudarcként éli meg, még ha tudja is, hogy értékes kapcsolat a miénk. De egyébként nem tudok rá hosszútávon haragudni, mert megértem az érzéseit és a sérelmeit is. Tényleg volt egy időszak, amikor úgy tűnt, sokkal több ez az egész barátságnál, úgyhogy ha neki is lenne egy blogja, biztosan nagyon szomorúan és hosszasan írna az érzéseiről, a csalódottságáról.

Tévé 2.

Megérkezett a tévé, összeraktuk, működik-e, minden rendben van. Én most már ott hagytam Pukkancsot vele, meguntam a kép állítgatását, nekem megfelel, aztán kész, nem fogom a tévé előtt elkúrcsizni a szabadidőmet.

Mondjuk annak azért örülök, hogy húszezerrel olcsóbban tudtuk most megvenni, mert az eredeti árát szerintem tökre nem érné meg. Szimpla lapostévé, aztán kész.

És végre tudunk nézni TLC-t - bár ha jól tudom, a Mit ne vegyél fel már nem megy, pedig azt úgy szerettem...!

Most már csak Jetix kellene - néha hiányzik Spongyabob.

Farki

Pukkanccsal hétvégén arról fantáziáltunk, milyen klassz lenne kutyát nevelgetni, és azon agyaltunk, milyen nevet adnánk neki.

A kelta istenek neveit böngészve erre bukkantam:

Bran, az áldott 

Más nevei: Benedigeidfran, Bran, Bran MacFebal. 

Hely: Wales. 

Leírás: Egy óriás, aki kapcsolatban áll a hollókkal. 

Uralkodik: Prófécia, a művészetek, vezetők, háború, a Nap, zene, írás.

Ismerős, mi?

No de nem, nem veszünk kiskutyát. A védőoltások még okésak, összedobnánk rá ketten a pénzt, és kiszámoltam, hogy havonta hány darab ezrest enne meg - valami farkasfélét vennénk, szóval jó nagy pocija lenne -, és még azt is bírnánk, bár tény, hogy akkor már tényleg kicentizném a vagyonom, viszont ott elbukik az egész, hogy panelba kutyát venni szerintem tök nagy faszság (és ki merné megkérdezni a bácsit, vihetünk-e kutyát a lakásába?).

Pedig néha olyan jó lenne kutyázni. Még sose volt saját kutyám. Pedig látom magam, ahogy az őszi faleveleken lépkedve dobálom neki a gallyakat, ő meg már bazi nagy és szexi, egészséges kutyacsaj, és lelkesen futkározik utána, visszafelé meg elhagyja, de azért körbefut minket büszke fejjel, mint aki jól végezte dolgát.

És vigyázna rám éjszakánként. 

Meg persze egy kutya nem olyan, mint egy tévé, mert aztán ha egyszer kétfelé megyünk, kié lesz a kis dögszli? Arról nem is beszélve, hogy állattal albérletet találni nagyjából képtelenség.

De azért néha jó ábrándozni róla. Majd egyszer talán.

Th

Pukkancs az előbb jelentette be, hogy szerelembe esett a Trónok harcával, és hogy csatlakozni fog az éjjeli őrséghez, majd a theme songgal kísérve elvonult zuhanyozni.
Debilgyerek.

Tévé

Összeírtuk Pukkanccsal, mit lenne jó venni a lakásba. Vannak a muszáj-cuccok, amiket mindenképp kell venni, vannak azok, amiket tudok itthonról vinni, de azért jó lenne venni, vannak olyan holmik, amik az otthonosabbá és szebbé tételt szolgálnák, és vannak a luxus dolgok, amiket a teljesség kedvéért, legyen-már-végre-nekünk-is alapon vennénk meg.

Pénz van mindre, és látok most a neten durva leárazásokat, mégse merek semmit venni, amíg nincs aláírva a szerződés. Mert aztán mi van, ha mi nagy lelkesen bevásárolunk, aztán az öreg visszalép? Akkor aztán ugrott a félretett pénzünk - mert ugye most azt a pénzt vernénk el, amit egy esetleges magasabb kaució miatt tettünk félre. De hát itt csak hatvan lesz a kaució, tehát negyede annak, mint amire számítottunk.

Például amit mindenképp szeretnék, az egy hajszárító, mert ugye nem fogok otthonról semmit elvinni, ami közös. Én se örülnék, ha Perditáék költöznének hipp-hopp, és elvinnének olyan dolgokat, amiket én is szoktam használni. Meg aztán a mi hajszárítónk kb. tíz éves, szarul szárít és néha leáll magától, és amúgy is régóta fáj a fogam egy profi hajszárítóra, olyasmire, amivel a fodrászok is dolgoznak. Állítólag most az ionosok a menők, fogalmam sincs, tényleg jobbak-e egy sima hajszárítónál, de hátha tényleg látványos lenne a különbség, nagyon örülnék, ha beszárítás után látszana a hajamon, hogy fél órán át szenvedtem vele.

Aztán írtunk a listára ilyeneket, hogy szennyestartó, poharak, evőeszközök, tárolódobozok, sajtreszelő, meg fene tudja még, mi, lényeg, hogy baromi sokra jött ki az egész, de akkor tényleg meglenne minden, amit szeretnénk (például olyan szennyestartót és zuhanyfüggönyt néztem ki, amik pikk-pakk adnának egy barátságosabb beütést a fürdőszobának, és Pukkanccsal közösen választottunk csini szappan- és fogkefetartót is).

Közben egyébként eszembe jutott, milyen sokat leszek egyedül a lakásban, ráadásul Pukkancs három műszakja miatt sokszor estére-éjszakára is magamra maradok, ami elég para, mert én még sose voltam egyedül idegen lakásban. Nem írtam ugyan legutóbb, de miközben a bácsi megmutatta nekünk a hálószobát, megjegyezte a sarokba bökve, hogy egyszer éjszaka a vak anyukája eltévedt a lakásban, és annyira bepánikolt, hogy reggelig ott állt a sarokban. Pukkanccsal váltottunk egy úristen-ez-egy-nagyon-para-sztori-féle pillantást, majd folytattuk a bácsira való figyelést.

Utána arról beszéltünk - persze már a bácsi nélkül -, vajon a néni szelleme ott van-e a lakásban, valamint ahányszor elkezdek a bútorok elrendezéséről beszélni, az valahogy így végződik:
Róka: Szóval azon agyalok, oda a hálószoba sarkába, az íróasztal mellé beférne-e...
Pukkancs: A néni? Nyugi, szerintem marad hely neki is. Ott fog állni minden éjszaka.
Róka: Ajj, ne már...! Olyan köcsög vagy!

Emiatt - meg hát na, alapból - szeretném, ha meg lenne oldva a net, mire beköltözünk, meg erősen agyalunk egy tévén is. Tévét majdnem vettünk néhány hónapja, csak aztán elvetettük a dolgot, most viszont megint fel-felmerül, hisz mit ér a nappali tévé nélkül - meg aztán milyen rég tévéztünk már! No de még át kell ezt gondolni, mindenesetre ma megsürgettem a bácsit, hogy iparkodjon azzal a szerződésletöltéssel, írjuk alá, legyen papíron is miénk az albérlet - remélem, nem megyek az agyára, de hát na, ez fontos.

Ami a szellemeket illeti, tegnap óta azzal nyugtatgatom magam, hogy végül is a néni elég idős volt már, és bár valószínűleg nem az öregség vitte el, talán szép teljes életet élt, amíg tudott, és semmi oka nincs arra, hogy itt maradjon ebben a világban. Ha marad is, miért abban a lakásban kísértene, amiben egyedül élt öregasszonyként, miért ne vidékre menne vissza, ahol fiatal volt (figyeltem ám a bácsira)? Vagy ha a lakásban is marad - de ne! -, akkor is miért lenne gonosz? (Mennyire bizarr, hogy ilyesmiken elmélkedem, holott elővigyázatosan egész életemben kerültem a horrorfilmeket?)

Persze aztán lehet, hogy majd nem is fogok félni, majd biztosan hallom a szomszédok járkálását jobbról-balról, alulról-felülről, ami majd eszembe juttatja, hogy annyira nem is vagyok egyedül, és különben is, talán ugyanaz az érzés lesz rajtam végig, mint amikor először tettem be a lábam a lakásba, hogy milyen kis meleg, otthonos.

Fészkek

Keresztapám kitalálta, hogy nézzünk tizenöt éves házivideókat, és volt egy pár perces felvétel, amin éppen Mátyásföldről költöztünk ide Rókafalvára - az volt ott az utolsó napunk. Emlékszem, hogy sírtam a kanapén Perditával együtt, hogy nem akarunk költözni - hiába laktunk egy szobában hárman, én abban a négy évben voltam gyerek, ott - azt hiszem - nagyrészt boldog voltam. Ez a jelenet nem volt a videón, csak keresztanyám végigsétált a kerten a kamerával, és áthaladva a konyhán bement a hálószobába. Hallani lehetett anya hangját („Jaj, most felveszed, milyen kupi van?”), Holló ott ugrabugrált hatévesen, Rubik meg Maci kutyánkkal incselkedett kétévesen, és megint elszorult a torkom, pedig istenem, olyan rég volt már, és mégis olyan, mintha csak pár hete történt volna...

Ha Mátyásföld miatt még mindig képes vagyok elszontyolódni, mi lesz majd aznap, amikor innen elmegyek?

Anya egyébként szomorú a költözésem miatt - most tudatosulhatott benne, hogy tényleg annyi ennek a háznak.

Egy kicsit én is úgy érzem, hogy elhagyom a süllyedő hajót, és cserben hagyok mindenki mást, miközben csak magamra gondolok. Persze nem tudok mit tenni, de... olyan furcsa, hogy közeledik a nap, hogy én kirepülök (közben meg próbálom hessegetni a gondolatot, mi lesz egy év múlva, amikor újra költözni kell, de már nem lesz pénzem kaucióra, mert felélem az egész fizetésemet - persze egy év alatt történhet még ez, meg az).

Sose képzeltem el azt a napot, amikor elköltözöm itthonról végleg, inkább csak annyi volt bennem, hogy a következő otthonom már Rúéval közös lesz, de sose gondoltam bele igazán.

No, megjött Pukkancs. Most le fogunk rollerezni a boltig.

És megjött a társas! Kíváncsi vagyok, milyen.
Jaj, hétvégén amúgy hét részt kivégeztünk az első évadból, Pukkancsnak nagyon tetszik. Úgy ébredt fel az első rész után, hogy: „Azt álmodtam, hogy nagyon vártam, hogy Trónok harcát nézzünk.” Pf. És még ő húzta rá folyton a száját...!

Nőgyógyi

El szeretnék menni mindenféle vizsgálatra, és gondoltam, a nőgyógyászati cuccokat maszeknál rendezem le. Például nem ártana egy méhnyakrák szűrés, és szeretnék bejutni az endokrinológiára is. A méhnyakrák szűrésről azt hallottam-olvastam, hogy az SZTK-sok úgy csinálják, mintha futószalagról terpesztenél be eléjük: morcosak, durvák, parasztok, türelmetlenek. Ez persze biztosan egy általánosítás, nem azt mondom, hogy biztos mind ilyen, de eléggé kedvszegő hírük van.

Viszont az előbb felhívtam egy maszekot, akit keresztanyám javasolt, merthogy nagyon rendes ember - az én nunimmal meg rendesen bánjanak, na -, és  megkérdeztem az asszisztensét, mi mennyibe kerül. Méhnyakrákszűrés 17.000, endokrinológiai konzultáció (=ad egy beutalót vérvételre) 15.000 forint. Kifizetném én örömmel azt a 15-öt, ha ez több mindent foglalna magába, de minden egyes látogatásomért 15-öt nem tudok leperkálni.

Tudom, tudom, ha vettem rollert - mondjuk kb. a legolcsóbbat -, meg veszek Pukkanccsal Monopolyt - de felesben! -, akkor ilyesmire is futhatná igazán, mert ezek meg tényleg fontos dolgok, és nyugtalanít is egy ideje, hogy még nem intéztem el egyiket se, de ki tudja, hányszor 15-öt fizetnék ki végül (remélhetőleg nincs szükségem sok alkalomra).

Szóval azt hiszem, tényleg marad az SZTK-s megoldás, de áh... Nem tudom, tök lehangoló... Jó lenne megkapni azt a kezelést, amire nekem szükségem van. Nem akarom, hogy találgassanak, meg tévesen diagnosztizáljanak, feleslegesen szedjek gyógyszereket (a szememmel ötezer orvosnál jártam, és mindegyik mást mondott). Vaaaagy... azt csinálom, hogy SZTK-ban lerendezem a dolgokat, amíg kézbe nem kapom a vérvételes leletet, aztán ha tényleg gáz van, elmegyek maszekhoz egy körre, legalábbis ha nem vagyok elégedett az SZTK-ssal.

Nektek van tapasztalatotok maszekokkal? Tényleg akkora a különbség maszek és SZTK-s között?

Mondjuk az előbb Pukkancs felvetette, hogy végül is sok SZTK-snak van magánrendelője is, ami végül is igaz, szóval hátha kifogok egy olyat, aki tényleg a hivatásának él.

Játszási

Találjátok ki eme rettenetesen sejtelmes kép alapján, melyik társasjátékot rendeltük meg Pukkanccsal. Mostanában nagyon ráfüggtünk a Világ hét csodája Monopolyra, de ahogy elnézegettük neten a többit, arra jutottunk, veszünk még egyet. Most, hogy a félretett pénznek igazából csak a fele kell, nyugodt szívvel megrendeltük felesben - igaz, ha nem lenne akciós, szerintem hanyagoltuk volna. Ahogy elnézem, 14-22 között van az ára, de most nemtom hány napig még meg lehet rendelni 10.450-ért is.

Szóval hétfőn érkezik, tiszta izgi!

Ja, és emiatt elkezdjük nézni elölről a sorozatot, mert Pukkancsnak fingja sincs az egészről, úgy meg nem poén a társas se. Pukkancsot eddig nem érdekelte, mert utálja a középkort, koszos, büdös és sötét, ráadásul a fantasy-ért sincs túlzottan oda, de hátha mégis tetszeni fog neki. Mondjuk én is csak második vagy harmadik nekifutásra tudtam végignézni.

What are you looking?

Tegnap megünnepeltük Pukkanccsal a sikeres albérletlátogatást, és bementünk a tetkószalonba.

Szándékosan visszzafelé írattunk mindent, nem a tetoválóművész rontotta el. Mára sajnos kilökte a bőrünk a tintát, de pár órán át nagyon menők voltunk!

(Baromi nehéz volt úgy lefotózni magunkat, hogy mindketten látszódjunk, szóval igazából nem fojtogattam Pukkancsot, csak átnyúltam a válla fölött.)

Az albérlet

Szóval amikor megtudtam, hogy lassan költözni kell itthonról, Pukkanccsal megbeszéltük, hogy max 80 plusz rezsit tudunk fizetni egy albérletért. Ezután azt számoltam ki, hogy ha Budapestre költözünk, mennyi pénzem marad kajára.

- albérleti díj fele: 40.000

- rezsi fele: ~10.000

- budapesti bérlet: 10.000

- hévbérlet a munkahelyig: 10.000

- kajára marad: 10.000

Gondoltam magamban, jól van, ez van, majd lesz valahogy, de nagyjából majd kijövök, az a lényeg. meg majd eladom a bugyijaimat.  Legalábbis ez volt a fejemben a pozitívabb pillanatokban, amúgy meg az, hogy éhen fogok dögleni, ráadásul kell venni tisztasági szereket is, soha többé nem vehetek semmit, amiben akár egy apró örömöt is találnék, és beleragadok ebbe a helyzetbe, hisz albérlet mellett nehéz bármi hosszútávúra is összedobni a pénzt. Emellé jött a gondolat, hogy egy olyan albérletre megy majd el a fizetésem, ami jó eséllyel lepukkant, és örülhetek, ha az ágy nem a konyhában lesz. Néha azért felmerült bennem a szobabérlés lehetősége is, de gondoltam, azt max akkor csináljuk, ha minden kötél szakad, hiszen nem egyetemisták vagyunk, jó lenne huszonhárom-huszonöt évesen már "saját" terepen mozgolódni. Így is nehéz alkalmazkodni másokhoz, és bár sejtem, hogy a lakótársaink nem olyasmik lennének, mint Perditáék, attól még kockázatos vállalkozás lenne.

Szóval gondoltam, még nézelődöm, hááátha, hátha sikerül lecsapni valami klasszra. Pár napja meg is jegyeztem Pukkancsnak, hogy valamiért úgy érzem, én meg fogom úszni a lepukkant albérletben való tengődést.

Erre keddre virradó éjszaka a szemem elé kúszott egy hirdetés: Kisróka községben albérlet kiadó 60 plusz rezsiért. Meg is örültem, mert hát basszus, Kisróka itt van négy megállóval odébb - még egy albérlettel se találkoztam itt a közelben, pedig néztem, van-e -, tök olcsó, és kettőnknek tökély méretű lenne, hát, írok gyorsan az embernek! Tisztára belelkesedtem - Kisrókán lévő lakást csakis az én kedvemért hirdethettek meg, más oda nem akarhat költözni! Előttem like-olták már vagy öten, utánam meg még tízen, gondolkodtam hát, mit írjak, mert ilyenkor biztos minden jelentkező nekiáll könyörögni, és mi van, ha majd azt választják ki, aki a leggázabb helyzetben van, és emiatt neki lenne a legnagyobb szüksége a lakásra.

De mi van, ha pont azzal ejtem ki magam, hogy szerencsétlen vagyok? Merthogy akkor biztos még a lakbért se tudnám fizetni.

Szóval az arany középút mellett döntöttem, inkább arra mentem, hogy intelligensnek, végtelenül jólneveltnek, kedvesnek és komolyanvehetőnek tűnjek, de azért elhintettem a szövegben egy szem mondatban a helyzetünket, de nem önsajnáltatva, csak simán tényszerűen, lelkesedve az új kihívásért.

Aztán visszaírt az ember egy kissé bizonytalan szöveget, hogy nagyon sok a jelentkező, de ha gondolom, menjünk, nézzük meg a lakást valamikor. Estére megadta a számát, szóval másnap reggel hívtam is, majd a következő napon is felhívtam, hogy még áll-e neki (nyihih), mire nevetett, hogy persze, hogy áll, miért ne állna (gondoltam, rákérdezek, mert sok olyan posztot olvastam, amiben az olyan tulajokat szidták, akikhez potyára utaztak fel vidékről az emberek, és még a telefont se vették fel). A legjobb az egészben, hogy azt mondta a telefonba, hogy mással még nem is beszélt le semmit, mert ő nem fog húsz embert feleslegesen behülyíteni, és innentől kezdve már úgy voltam vele, hogy na, ez tényleg meglesz.

Szóval tegnap elmentünk, negyed órával előbb értünk oda, de ő is pont akkor parkolt le, és odakiabált nekünk, hogy albérletet jöttünk-e megnézni (örültem is, hogy nem maradt negyed óra a találkáig, mert éreztem, hogy ha mi itt most várakozni fogunk, el fog hatalmasodni rajtam a gondolat, hogy úristen, ha ez összejön, örökre eljövök Rókafalváról). Az első telefonbeszélgetésünk és a facebook képe alapján bennem volt, hogy mi lesz, ha majd lepereg róla a bájos modorom - nyakkendős kép van fent róla, amin politikus-arcot vág -, de egyébként nem aggódtam, hogy majd megkukulok és nem merek beszélni, viccelődni vagy normális kérdéseket feltenni. Idegenekkel valamiért megy a beszéd.

Miközben nyitotta a bejárati ajtót, megjegyezte, hogy egy éve nem járt senki a lakásban, az anyjának vette pár éve, de nem sokat tudott benne lakni, mert végül kórházba kellett mennie, majd meghalt. Nagyon kedves volt a bácsi, olyan normális, emberi, tökre érződött, hogy nem arra megy, hogy lehúzzon minket. Pláne, hogy még a háromnegyed órás csevegésünk elején elmondta őszintén, hogy mivel bőven van pénze - a nagykövetségen dolgozik -, igazából nincs szüksége a pénzre, amit majd tőlünk beszed, de hát most egyelőre kiadja, aztán később kitalálja, mit kezdjen a lakással (nehezen bírtam ki, hogy ne szúrjam közbe viccelődve, hogy akkor nem muszáj tőlünk bérleti díjat szedni, vagy nyugodtan írja a lakást a nevemre).

Szóval beléptünk, és egyből olyan otthonosnak éreztem az egészet. Van egy kis előszoba négy-öt beépített szekrénnyel, és onnan nyílik egy hálószoba, egy konyha és egy nappali. A hálószobát igazából két hálószobának írta a hirdetésben, de valójában az előző tulaj félbevágta az amúgy is kis szobát egy fallal, hogy két lány tudjon külön helyiségben aludni. Szerintem hülye döntés volt, de egyébként ez a legkevesebb. Szerencsére a két ágyat ki fogja dobni, mert undorítóak, és az egyik kisszobába megy majd az íróasztalom a géppel (már ha van ott elég dugasz), a másikban pedig összerakjuk az ágyamat, ami kb. pont ki fogja tölteni az egész helyiséget. 

A nappali egész nagy, bár tény, hogy nem fiatalos a berendezés, de legalább nem is az a kommunista stílus, és a gondolat, hogy majd lesz hova kiülni, úgyis elhomályosítja azt, hogy távol áll tőlem a harsány kanapé.

Na de a konyha, az nagyon édes. Pukkanccsal sokszor emlegettük, milyen jó lenne asztalnál enni, meg társasozni (ugye mivel Perditáék uralják a nappalit, mi nem ülünk ki soha az asztalhoz - amerikai konyhánk van), erre itt most van egy cuki asztal, ráadásul az ablak mellett, szóval tök hangulatos.

Szerződést nem írtunk alá, de azt mondta, nyomtat majd egyet a netről - néztem a szerződésmintákat, és teljesen normálisak, nincsenek benne egyéni faszságok, mint például „vendéget nem fogadhat” vagy „a bútorokat nem mozdíthatja el” -, és azt fogjuk aláírni. Végül abban állapodtunk meg, hogy augusztus 1-én költözünk be, de mivel az egy hétfői nap, ma írtam neki, hogy az előtte lévő hétvégén átcuccolnánk, ha az neki is megfelel. Utána elvitt minket kocsival három megállót, még beszélgettünk kicsit, és ennyi volt. Ma még írtam neki, hogy szívesen fizetünk előleget vagy foglalót, de azt írta vissza, semmi szükség rá.

Szóval megvan a lakás. Ráadásul csak három hét telt el a bankos levél óta. Összejött az első, amit megnéztünk, jó helyen van, jó áron, jó állapotban. Nem fogunk nyomorgni, nem fogok éhezni, nem kell bérleteket vennem. És kedves a tulaj.

Hol a buktató?

Egyelőre max ott, hogy talán meggondolja magát.

Mindenesetre egyelőre örülünk, bár az állatkák miatt tudom, hogy még fogok szomorkodni, de azért majd mamával figyeltetem őket, tudni akarom, mi lesz velük. Max nekiállok gazdit keresni Pominak, de nagyon-nagyon csodálkoznék, ha Perdita nem gondoskodna róluk, mielőtt ő is elmegy innen, mert azért Perdita nagyon szereti őket.

Anyának és mamának még nem meséltem a dolgot, mert először keresztanyámnak mondtam - kérte, hogy írjak neki sms-t, amint tudok valamit. Mindjárt írok anyának is úgy, mintha ma mentünk volna megnézni a lakást, hogy ne érezze úgy, hogy le van maradva.

Holdjáró idesapám

Hétfőn felhívott az az idős néni - legyen a blogos neve M. néni -, aki felnevelte idesapámat - és aki abban a lakásban él, amit ő, Perdita és én hárman birtokolunk -, hogy menjünk el hozzá Perditával, mert úgy érzi, már nincs sok neki hátra. Tavaly nyáron voltam nála utoljára, akkor Pukkancsot is magammal rángattam, aki végigült ott velem három órát kussban - olyan aranyos volt.

Én szóltam Pongónak, hogy adja át Perditának, amit M. néni kért, de nem akartam velük együtt menni - nyilván ők se velem -, és tegnap el is mentem Pukkanccsal hozzá. Megint ott voltunk vagy három órát, de nagyrészt mi csak hallgattunk, mert M. néni részletesen, dátum szerint elmesélte, mi történt vele a kezeléseken. Nagyon le van robbanva szegény, igaz, már 83 éves, de mentálisan legalább teljesen egészséges, még mindig jó beszélőkéje van, nagy a tudása, emlékszik a gyerekkorából apró részletekre, és megvan a humora is.

Amikor megérkezett hozzá az ápolónő, hogy átkötözze a lábát, Pukkanccsal átmentünk holdjáró idesapám szobájába. Szeretek ott körülnézni, amikor arra járok, olyan furcsa az egész. Olyan, mintha egy idegen kamaszfiú szobájában lennél - kupi, por, poszterek, régi koncertjegyek, állatkák, itt-ott egy kis utalás arra, hogy nem áll tőle távol a fű -, holott egy ötvennégy éves emberről van szó, aki igazából az apám. A konyha is úgy néz ki, mintha egy fiatal fiú lenne a ház ura - banánmatricák, jamaica színek, fotók a hűtőn, két patkány egy ketrecben.
M. néni kérdezte tőlem, Perdita mit csinál mostanában - mondtam az igazat, de nem ragoztam -, erre megjegyezte, hogy furcsa, hogy végül ő hasonlít jobban apánkra, és nem én, pedig külsőleg meg én örököltem tőle több dolgot (hosszú ujjak, száj, nagy orr). Egyébként Perdita tényleg sokban ráütött, például Perdita is szeret úgy utazgatni, hogy közben nincs is pénze, régebben ő is tartott gyíkot, siklót vagy épp patkányt, na meg mindig nevelget valami növényt, és tök pszichopata lesz, ha az időjárás miatt elrohad valamelyik. A munkatémát most hagyom.

A huszárcuccból arra következtetek,
ő itt dédnagyapám, aki megváltoztatta
a családnevünket magyarosabbra,
hogy megkaphassa a vitéz címet.

Visszatérve idesapám szobájához, csináltam nektek pár fotót, bár sajnos nem tudtam annyit, amennyit szerettem volna, mert közben elment az ápolónő, és nem akartam, hogy M. néni rákérdezzen, minek fotózgatom a szobát - igazából Pukkancs se értette, de szeret fotózgatni ő is. Van idesapámnak egy hatalmas aligátorteknőse, aminek megmutattam az ujjamat - hát úgy utánakapott az üvegen keresztül, hogy majdnem hátraestem ijedtemben. Gyönyörű állat amúgy, mármint én nem vagyok oda az ilyen vízi állatokért - pláne a vadakért -, de azért láttam, hogy szép példánynak számít. Egy másik terráriumban ült egy varangy is, de beásta magát, szóval nem sokat láttam belőle. Egy harmadik üvegben Pukkancs szerint csiga bujkálhatott valahol, de csak földet láttunk benne, gombát és uborkaszeleteket. Aztán itt-ott felcímkézett magok, harminccentis pipa, napszemüveg-gyűjtemény, fekete-fehér fotók számomra ismeretlen emberekről - meg otthagyta az összes okmányát, gondolom, most csak az útlevelét vitte magával.

Szóval idesapámról annyit tudok, hogy nagymamám tizenhét évesen szülte, és bár nagyon várta őt, miután megszületett, nem tudott vele mit kezdeni. Le is lépett, elhagyta nagyapámat, talált magának új pasit. Én egyébként emiatt sose tudtam őt elítélni, apai nagyanyám gyönyörű nő volt, egyszer láttam róla fiatalkori képet, és azért ment hozzá nagyapámhoz, hogy elmeneküljön otthonról. Nem volt anyatípus, egyszerűen, mint ahogy apám se vált apatípussá - bár nyilván az baszta őt el, hogy elhagyta az anyja. Szóval apámat - furcsa ezt a szót használni, mert egyébként én Seggfejként szoktam emlegetni, vagy hülyéskedve idesapámként - az apja és annak nővére, M. néni nevelték fel. Iszonyat intelligens és tehetséges gyerek volt - állítólag borzasztóan kidolgozott maketteket készített hobbiból -, de sose bízott magában eléggé, az érettségit se tette le végül, pedig mondom, M. néni fiaként nevelte fel, márpedig M. néni tanár volt egész életében, tehát jó nevelést próbált adni neki. Na én aztán nem sokat tudok róla... Hatéves koromig éltünk ott, de nem sok jó élményem van abból a lakásból. Emlékszem az őrjöngéseire, emlékszem, hogy sose éreztem jogosnak ezeket a cirkuszokat, emlékszem, hogy verte a fejét a falba, és néha megütötte anyát. Agresszív volt nagyon, a szobájukban pedig mindig ott lengett a fűszag - persze mit tudtam én, minek van olyan illata. Én általában anya mellett álltam bőgve az ilyen cirkuszok alatt, Perdita meg a lakás egy másik pontjában kuporgott szintén bőgve. Szóval nem emlékszem, hogy valaha is szerettem volna őt, rossz emberként maradt meg bennem, akivel nem szabad kapcsolatba keveredni. Perdita szerette őt nagyon sokáig, még tíz évvel később is emlegette, hogy jó lenne ismerni - már nem gondolja így -, meg állítólag idesapánk is szerette őt, jobban, mint engem. Mondjuk engem ez nem nagyon érdekelt soha, hisz utáltam, amiért az én anyukámra kezet mert emelni.

Aztán volt egy nap, amikor olyan szinten összebalhéztak anyával, hogy anya kijelentette, hogy na akkor ennyi volt, isten áldja - idegesen felkapta a táskáját, és kirohant az ajtón. Mi Perditával a fotelbe gyömöszölődve bőgtünk, de fél perc után anya visszafutott értünk, és akkor költöztünk mamáékhoz Mátyásföldre - majd öt évvel később onnan mamáékkal együtt Rókafalvára.
Még volt pár év, amíg idesapa nem akarta elfogadni a tényeket, hétköznapokon a suli előtt tombolt, hétvégén meg Mátyásföldön. Én kurvára féltem tőle, ha megláttam a suli ablakából, hogy kint áll, futottam bőgve a tanárhoz, hogy most megint cirkuszolni fog.
M. néni mondta tegnap, hogy mivel idesapám, Perdita és én vagyunk az utolsó rokonai, szeretné, ha kibékülnénk. Erre csak elhúztam a számat, de végül is aztán elgondolkodtam. Azonban hamar letudtam magamban ezt a kérdést, mert bár kíváncsiságból szívesen elbeszélgetnék vele idegenként, a lányaként inkább nem állnék elé. Gondoljuk át... Ha M. néni meghal, és a lakást amúgy is viszi a bank, ő az utcára kerül. Nincs semmije, nincs hol laknia. Ötvennégy éves, tehát lassan belép abba a korba, amikor már utazgatni se lesz ereje, plusz ismerem a múltját, tudom, hogy ő úgy életművész, hogy közben mások nyakán él. Na, nekem nem kell egy ilyen ember, hogy aztán hívogasson, hogy nincs hol laknia, és legalább egy éjszakára - ki tudja, hányszor - engedjem be, stb. Érdekelne, milyen ember, milyen élményeket gyűjtött az utazásai során, meg hogy hasonlítok-e rá valamiben, de nem éri meg, és remélem, a kíváncsiságom sose fogja felülírni ezt a döntésemet.

M. néni meglátogatása után még ettünk egyet az Árkádban, ahol felhívtam az embert, hogy áll-e még az albilátogatás. Nevetett, hogy persze, hogy áll - most nem volt monoton a hangja -, és tökre az az érzésem támadt, hogy sikerülni fog.

Pukigo

Na most már én is megnézem ezt a Pokemon Go-t... Rú is mondta, meg most olvastam Niki blogján is, szóval... Bulbasaur már az enyém.
Nekem anno Charizard volt a kedvencem. Nektek volt?

Puncieper

Nem szeretem az epret, soha nem is ettem - legalábbis nem emlékszem rá -, de azt elismerem, hogy gyönyörű gyümölcs. Egyszer eprekről nézegettem képeket a google-ön, és akkor konstatáltam, hogy félbevágva úgy néz ki, mint egy punci.
Nektek is feltűnt már?

Világgá

Annyi mindent akartam írni, de mire idejutottam, már nincs kedvem az albérlet témát vesézni. Annyi a lényeg, hogy ma délelőtt felhívtam az embert, és holnap délután megyünk megnézni a lakást.

A kezdeti lelkesedés az új élet iránt kissé lanyhult, beismerem. Aznap, amikor megkaptuk a banktól a levelet, sikerült meglátnom a pozitívumait ennek a folyamatnak, és tudom, hogy most már akkor se lenne poén itt maradni, ha megtehetném. Persze ki tudja, mikor sikerül a banknak eladnia a házat, lehet, hogy eltelik egy év is, de sok itthon a bosszúság, ami inkább arra ösztönöz, hogy lépjek. De azért mindig, amikor egy lépéssel közelebb kerülök egy albérlethez, egy kicsit ráébredek, hogy ez most komoly, ha elköltözöm, nem jöhetek vissza, egy időre, pár évre - nem örökre, ugye? - inaktiválódik az otthon fogalma a fejemben. Mert hát nem tudom elképzelni, hogy valaha is otthonomnak tudnék érezni egy olyan lakást, amit egy évre ad ki nekem egy idegen, aztán megint indul elölről a keresgélés.

Ha valaki öt évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy huszonöt éves koromra már nem leszek együtt Rúval, már nem lesz meg a házunk, anyukámmal hetente egyszer fogok beszélni három üres szót a facebook chaten, a nővéremmel pedig köszönőviszonyban se leszek, ÉS kicsi Pom már nem lesz az életem része, biztos, hogy napokig zokogtam volna - függetlenül attól, hogy Pomcica még csak három éves. Jó sok szar összegyűlt, de mindig arra gondolok, hogy legalább egészséges vagyok, és tudom, ha kiderülne valami betegség, hirtelen csodálatosnak és gondtalannak látnék mindent, és annyira élni akarnék, hogy nem tudna nekem senki megoldhatatlan problémával előállni. Szóval mindig az van bennem, hogy értékelni kell az életet, mert nincs szükségem rá, hogy valaki odafentről megleckéztessen.

Hihetetlen egyébként, hogy az életet mennyire behálózza a pénzszag. Nem hiszem, hogy erre lettünk "teremtve", én legalábbis nem nagyon érzem ezt az életmódot magaménak (bár valószínűleg ha sok pénzem lenne, nagyon jól ellennék vele)... Néha érzem azt az ürességet és értelmetlenséget - olyankor elgondolkodom azon, milyen lenne világgá menni, hátrahagyni a pénzes faszságokat, stoppolni, istállót takarítani vacsoráért cserébe, tóban fürdeni, esőben biciklizni, meg egyéb ilyen aranyos öröknyár-mesebeli dolgokat művelni. A legrosszabb az egészben az, hogy az emberek sokszor saját maguk képeznek sorompót, ami meg még rosszabb, hogy néha ennek tudatában is vannak. Bénító dolog a gyávaság.

Mondjuk manapság már akkor se mernék stoppolni, ha mernék világgá menni...

Mindegy, most csak ilyen kakis a hangulatom, de mintha máris kezdeném érezni az írásterápia hatását. Úgyis mindjárt elmúlik ez a borongós kedv, mint mindig, és tudom, hogy egyszer majd eljön az a nap, amikor nem fog visszatérni.

Pompurdé

Éjjel amúgy elindultam Pukkancs összehajtogatott rollerével a hátamon, amitől tisztára úgy éreztem magam, mint egy tegezt viselő menő arc - mindig is ki akartam próbálni, milyen érzés lehet tegezzel közlekedni! Neki is indultam a lejtőn, hát, tényleg nem ajánlott. Felvertem az összes kutyát is - szerintem a mi utcánkban van az összes vadállat -, úgyhogy nagyjából sétálva tettem meg az utca aljáig az utat, majd onnan kezdtem hajtani. Hát, nem mondom, hogy nem fárasztó, de a bicikli miatt talán egy kicsit jobban bírom. A továbbiakban aztán kellemes mértékben lejtett az út, le se kellett tennem a lábam. Aztán olyan hamar leértem, hogy még bőven maradt időm a csillagokat és a fényfoltokat bámulni. Hiányozni fog azért a rókafalvi ég - egyszerűen gyönyörű volt a tengernyi csillaggal.

Még mindig nem tudom, mi lesz Pompommal, és a kiscicával, aki már lassan egy éves, de még mindig kiscicának hívom magamban, mert nem tetszik az a név, amit Perditáék adtak neki. Habár mióta egyszer azt mondtam Pukkancsnak, hogy Kristóf a neve, és ő el is hitte, mi csak Kristinek hívjuk.

Szóval nem tudom, mi lesz velük. Olyan kis gyanútlanok még... Pompom mindig úgy örül nekem, ha épp nem bukfencezik, akkor ül az előszobai asztalon szép méltóságosan, mint egy szőrös kis váza, mutogatja a kis bébifóka bundáját, és szerelmesen csücsörít, miközben nagy szemeket mereszt. Pici Pomelka, ő is nagyon fog hiányozni...

A többi cicát és Lulu nénit mamáék magukkal fogják vinni, habár ebben nincs túl sok bizodalmam, tekintve, hogy mama macskái nem tipikus szobacicák, hanem a csavargós fajták. Félek, el fognak mind veszlődni. Annak azért örülök, hogy Lulu néni mamáékkal marad, ő is biztos fog örülni, mert olyan szomorú napok óta, mintha érezné, hogy valami nem stimmel. Simán átragadhatott rá mamáék hangulata, nem?

Na, de... jó a roller. Kicsit zörög, ha nem sima a beton, de ez nem lepett meg, olvastam a kommentek között, hogy zörgős fajta. Amúgy mókás.

Csak most már máshol jár az eszem...

- ll -

Mióta itthon vagyok, a mosogatógép a harmadik kört futja. Van egy olyan érzésem, hogy anya nem szólt Perditának. De oké, rájuk hagyom.

Mikor?!

Most van egy nagyon jó albérlet, amire rávetettem magam éjszaka, ma vissza is írt az emberke, hogy beszéljünk meg találkát a hétre. Ráér csütörtökön is, pénteken is - csak én azt nem tudom, mikor lenne jó menni, mármint taktikai szempontból.
Szerintetek?
Ha elsőként megyünk, fennáll a veszélye annak, hogy elfelejt minket, mire az ötezredik embernek is megmutatja a lakást, de az is lehetséges, hogy rögtön nekünk adná ki, mert olyan ügyesen benyalnánk magunkat. Pukkancs a péntekre szavaz, merthogy akkor legalább hosszabb lenne a hétvége, én viszont totál nem tudom, mert még sose voltam lakáslesen.

Persze nekem is csuda lenne a péntek, tervezem, hogy iszonyat bájos leszek, és annyira tetszeni fog, hogy lakáskinézete van a lakásnak, hogy oda meg vissza leszek - de mi van, ha csütörtökön felhív, hogy már talált valakit?

Ti melyik nap mennétek inkább?

A tulaj, akivel chaten váltottam pár mondatot, egy 50-60 körüli ősz emberke, a belvárosban dolgozik, viszont itt lakik tőlünk négy megállónyira - ahol egyébként az albérlet is van. Annyit írt még, hogy sokan írtak neki, de nem tud ennyi alapján dönteni, mert mindenki szimpatikus.

Tippek? Trükkök?

Az a baj, hogy az ember sose tudhatja, mivel vágja el magát a tulajnál, például egy csomót szoktam kotlani a bemutatkozó szövegeken, de sokszor még csak válaszra se méltatnak, és utána mindig agyalok, vajon melyik mondat nem kellett volna, vagy mit írhattam volna még.

Holnap hívom időpontért.

Rolipoli

Pukkancs elkezdett győzködni e-mailen keresztül, hogy kapjam a rollerét a hátamra - merthogy van hozzá pánt -, és az enyémen legurulva a hévig menjek le elé az Örsre. Ezen két másodpercig elgondolkodtam, majd felvettem a hátamra az enyémet (nem túl kényelmes), és arra jutottam, hogy ilyet majd akkor csinálok, ha rutinosabb leszek. Ezután kihajtogattam - enyém a sárga! -, és kipróbáltam a szobámban. Függetlenül attól, hogy egy métert tudok gurulni a bútorok útbanlevősége miatt, sikerült leszűrnöm, hogy a nagyobb kerekek miatt ez kicsit gyorsabban fog gurulni, mint a gyerekroller, amit kiskoromban megszoktam, meg arra is gyanakszom, hogy újra kell tanulnom, mert baromi fura.

Most úgy áll a dolog, hogy Pukkancs rollerét a hátamra véve legurulok majd a hévig az éjszaka közepén, és ott fogok Pukkanccsal találkozni - de hogy én neki nem indulok egy nagyobb kirándulásnak, az biztos. Így is para lesz, nem is tudom... Lehet, nem véletlen van ráírva az útmutatójára, hogy lejtőn tilos vele gurulni. Hát, a mi utcánk rendesen lejt, szóval a félelem és izgatottság egyvelegével fogok nekiindulni a sötétségben plusz egy rollerrel a hátamon...

Milyen kalandos!

A mosogatógép

Két-három hete elromlott a mosogatógép, és pont jelen voltam, amikor Perdita kijelentette, hogy ő biztos nem fog kézzel mosogatni. Azóta is a géppel mosogat, amit úgy kell elképzelni, hogy addig indítja újra és újra, amíg az valami csoda folytán, az ezredik alkalomra el nem mosogat. Ez még hagyján, de még csak be se pakolja a gépet rendesen, képes elindítani félig megrakva. Tegnap óta lesem, hányszor indítja el, este óta ma megy negyedszerre, ha jól számolom, és még mindig nem fogta fel, hogy bizony, a mosogatógép el van romolva.

Nem akarom elrontani a buliját, de tekintve, hogy fingja sincs, mennyi szokott lenni a vízszámla (horribilis anélkül is, hogy naponta ötször menne a mosogatógép), ma délelőtt írtam anyának, hogy valahogy szóljon már neki, hogy ezt nem kéne. Anya visszaírt, hogy „Ok”, amiből most már tényleg kezdek arra gyanakodni, hogy nem szimpatizál már velem annyira, és szerintem azt gondolja, képtelen vagyok a saját dolgommal foglalkozni.

Gyereknapok

A péntekek mindig úgy mennek el, hogy Pukkanccsal bemászunk az Örsre kaját venni hétvégére, és másra sajnos már nem nagyon van idő. Megint lecsónak valót vettünk, de annyit, hogy négykézláb kúsztunk hazáig a nyolc tonna paradicsommal és paprikával - és így is megettük két nap alatt az egészet, szóval nem tudom már, mekkora kondérban kellene elkészíteni ahhoz, hogy legalább három napig kitartson. Az a baj, hogy férfigyomrunk van (keresztanyáméknál azért mindig eljátszom, hogy elég nekem a lányadag - jólnevelt róka vagyok).

Szombaton elmentünk a Margitszigetre, de nagyon nem találtuk a helyünket. Anno estefelé mentünk ki, meg hétköznapokon munka után, de ez a szombat délutáni nyüzsgés most nagyon nem jött be, úgyhogy ténferegtünk kicsit nem túl lelkesen, majd hazajöttünk. Viszont leragadtunk az utca közepén helikoptereket lődözni, merthogy megjött az a 12 - de igazából elszámoltak, szóval 13 - darab helikopter nyíl, amit ebay-ről rendeltem. Baromi sötét volt, és most sikerült őket olyan szépen fellőni, mint ahogy a cigányok lövik a Vörösmarty téren.

Vasárnap aztán feküdtünk az ágyon, és szóbajött a költözés, megjegyeztem, milyen jó lenne magammal vinni a könyveimet, mert olyan szép sok, és szeretem őket a hátsó sorokba rejtett tiniregényekkel együtt (Meg Cabot, meg Jacqueline Wilson volt a menő, ugye), és jó lenne megőrizni mindet, hogy ha lesz lányom, majd ő is Neveletlen hercegnő naplóján, meg egyebeken nőhessen fel.

- Tényleg a lányodnak tartogatod őket?

- Hát ha lesz, miért ne. Nehogy már Alkonyat szintű faszságokon nőjön fel szegény...! A legóimat is neki őrizgetem.

- Komoly?

- Aha. Meg akarod nézni őket?

- Jó! És játszunk is?!

Aztán összeraktuk a Scala legóimat, az összeset, bár nem játszottunk már vele, csak Pukkancs gyorsan meggyalázta a babáimat - habár én anno olyanokat játszottam, hogy hű... 

Közben Pukkancs felvetette, hogy rendelhetnénk valami társasjátékot, például ő Gazdálkodj okosant akar, én meg Élet játékát, de végül is megmutattam neki, milyen menő a mi Monopolynk, és éjfélig azzal játszottunk - habár a harmadik menetnél már új szabályokat költöttünk, mert nem éppen két személynek találták ki ezt a játékot, pikk-pakk csődbe lehet menni, mielőtt még beindulna igazán az egész.

Mára kértem egy szabadnapot, hogy át tudjam venni a rollereket...

Nagyjából egy órája meg is érkeztek, bár kicsit leizzadtam átvételnél, mert nem volt külön jótállás, és a futárgyerek totál nem volt képben, hogy a számla felmutatható-e panasz esetén (aztán felhívtam őket, és igen). Mindegy, megvárom Pukkancsot, éjszaka jön, és akkor együtt összehajtogatjuk őket, és legurulunk az utca aljáig. Majd élménybeszámolok nektek arról, elég-e olcsó rollert venni (mert biztosan tudni akarjátok!), bár Pukkancs délutános a héten, úgyhogy csak hétvégén fogjuk ténylegesen használni a kis rolipolikat.

Lak

Szeretem megnézegetni amúgy az olyan hirdetéseket is, amikben 280 a kétszobás lakás bérleti díja. Furcsa látni, hogy milyen nagy szakadékok vannak az életminőségek között. Vannak tényleg gyönyörű lakások, amik olyanok, mint az amerikai filmekben lévő gazdag otthonok, és amikben inkább a bútorokat bérled, semmint a tetőt a fejed fölé, de a legtöbb mégis olyan, hogy csak annyi jut eszembe: „Úristen, és ilyen körülmények között élnek emberek...” Matrac a földön, hálószoba a konyhában, ocsmány, törülközőanyaggal borított kanapék, hányásmintás szőnyegek, teljes zsúfoltság, ízléstelenség, kupi, gettó, minden fal más színű, és kiég tőle az ember szeme, a tűzhelyet meg el se merném indítani (tudom, hogy a garzonlakásokra jellemző, hogy egyben van a konyha a hálóval, nagy ritkán látok esztétikus megoldást is - na de hogy sütsz-főzöl anélkül, hogy ne lenne minden cuccod kajaszagú?)

Mindegy... Bevallom, én úgy nőttem fel, hogy megszoktam a huszonegyedik századi bútorokat (ez sznobosan hangzik?) Eleve tizenegy voltam, amikor felépült a házunk, és mivel nem volt túl sok bútorunk, mindent újonnan vettünk. Volt időszak, hogy csak arra gyűjtögettem, hogy lecseréljem az ikeás ágyamat másik ikeás ágyra, mert nagyon szerettem rendezgetni a szobámat, és most is úgy keresgélek albérletet, hogy ne 60-as évekből származó, kopott bútorokkal kelljen együtt élni. Persze nem arra megyek, hogy ikeás bútorok legyenek a lakásban, látom ám az albérlet piacot, csak na... Ne undorodjak a berendezéstől.

Azt néztem még, hogy 80-ért vegyes a felhozatal, de csak ritkán futni bele ár-érték arányban korrekt albérletbe, viszont 90-től már egész aranyos lakások vannak (persze tízből egy ha kétszobás, az már nagy szám). Viszont nem, nem fér még bele, pedig fejenként csak ötezerrel többet kellene szánnunk rá (és ne, ne gyertek a rollerrel, jó?! - kell a boldogsághormon, és a rollerben sok van!)

Azért én keresgélek még, amíg van idő (bár fogalmam sincs, mennyi időnk van, mindenesetre elküldtem a banknak a levelet, amiben beleegyezünk a ház eladásába), addig is gyűjtögetünk, és hátha sikerül találni egy rendezett, tiszta lakást, amiért nem érzem viccnek kifizetni a kauciót.

Megpróbálom ezt a témát nem vesézni többet.

Paranoia

Három napja 250 és 380 között van a napi látogatottság - ami elég érdekes a megszokott kis 60-hoz képest -, és elnézve a statisztikát, olyan, mintha egyszerre hárman olvasnák vissza a teljes blogomat, mert hát ősrégi bejegyzésekhez ír három-három oldalmegjelenítést.

Kik vagytok?! 

Furi.

Kutyaélet

Keresztanyám tíz napig bébiszittel egy kis bárányszőrű, kétéves fiúkutyát (havanese, azt hiszem), és olyan kis cuki. Kicsit hiperaktív, meg folyton puszilkodni akar, de mára mintha kicsit nyugodtabb lenne, nem sír keresztanyám után, ha rám hagyja fél órára. Nagyon édi... Van kis lámpabúrája most, mert a kutyakozmetikában rácsípték a kis minifarkára a kennel ajtaját, és bibis lett.

És képzeljétek el, őt ajándékba kapta egy hatvan éves nő a két lányától, de mivel a lányok nem kérték az apjuk beleegyezését, a hapsi utálja ezt a miniatűr, hófehér kis golyót, és néha megveri... Nem tudom, hogy a faszba lehet állatokat verni, de az ilyen geciládáknak le kellene törni a lábát... Rohadjon meg az ilyen.

És most olyan kis boldog ez a pöttömke, egész nap foglalkozva van vele, mindenki szeretgeti (kivéve keresztapám öccse, aki az előbb rúgta fel, és ő is rohadjon meg), és olyan szomorú belegondolni, hogy otthon majd kiteszik a kertbe, és néha megveri egy faszfej... Egy ilyen macskaméretű kiskutyát, akinek hatalmas gombszemei és puha szőrcipői vannak...

Állítólag megszökött már párszor, de nem sok sikerrel.

Ki kellene operálni belőle a chipet.

Szegény kis tölcsérfejű...

Jaj de szomorú!

Áá, felhívtam a rollereseket, hogy még ma ki tudják-e szállítani a cuccost, de csak hétfőre tudták megígérni. Pedig már úgy beleéltem magam, hogy egész hétvégén gurulászni fogunk! Kár, hogy nem egy nappal előbb jutott eszünkbe, de hát jó, csak elleszünk valahogy az elkövetkezendő két napban... Mi lesz így?!

Vanilla

Múltkor írtam ugye, hogy kiskoromban egy Vanilla nevű lovat kaptam a lovastáborban - erre Babmacska bekommentelte, hogy ő is egy Vanilla nevű lovon ült először. Azóta kiderült, hogy ugyanabban a községben esett meg a dolog, és szerintem ez olyan poén, meg érdekes, hogy gyorsan el akartam nektek mesélni...!

Hirtelen ötletek

Hazajöttem munkából, és Pukkancs kicsit beindult, alig tudtam lefejteni magamról, és muszáj volt nyersen fogalmaznom ahhoz, hogy ne akarjon minden áron csókolózni („Csak mert nem akarom, érted? Miért erőszakoskodsz?”) Biztosan nagyon szigorúan néztem, mert egyszer csak felnézett rám nagy gombszemekkel, majd átölelt olyan szorosan, mint ahogy akkor szokott, amikor nem akarja, hogy lássam a könnyeit.

Ezután megkukulva feküdt az ágyon, és tisztára úgy nézett ki, mint egy vérbeli depressziós, úgyhogy elétettem a monitort, és Walking Dead paródiákat mutogattam neki youtube-on. Nem bírta ki nevetés nélkül, úgyhogy sikerrel jártam.

Aztán fogalmam sincs, hogyan, szóba jött a roller, hogy milyen mókás lenne azzal legurulni a hévig, aztán Pukkancs felhozta, hogy ha lenne rollerünk, gurulhatnánk éjszaka a belvárosban, mire kigúvadt szemekkel* a gép elé pattantam, hogy: „Úristen, megnézem, mennyibe kerülnek!”, mire Pukkancs utánam vetődött, hogy: „Jó! Vegyünk rollert! De kajakra, ugye? Vegyünk már!”

És rendeltünk két felnőtt rollert.

* Eddig csak azért gondoltam néha a rollerre, mert tényleg uncsi, hogy negyed órát kell sétálni a hévig (meg még valamiért, amit majd később fejtek ki), de amikor megjelent lelki szemeim előtt egy kép, amin Pukkanccsal tücsökciripeléssel kísérve rollerezünk a Margitszigeten, teljesen beizgultam. Tépelődtem azért tíz másodpercen át, mert hát nem éppen mostanában kellene szórni a pénzt, de Pukkancs meggyőzött az „Ennyi jár nekünk!” szöveggel, és hát végül is tudom magamról, hogy gyermeteg módon fogom értékelni, és majd egy csomó jó élményt szerzünk vele, amik miatt nem fogjuk megbánni. Azt írta az oldal, hogy 1-2 munkanapon belül szállítják, szóval most megy az izgulás, hogy kihozzák-e még a hétvége előtt. Csak ne hozzanak selejteset!  

Dologi

Annyi jó azért történt ma, hogy kutakodtam anya szobájában az iratok között, hogy megnézzem, mit is írtam alá tizennyolc évesen, amikor felvettük a hitelt, és nem kezesként vagyok megnevezve, hanem dologi adósként. Rákerestem a neten, és ez azt jelenti, hogy ha az adós nem fizet, elúszik az ingatlanrészem.

Azt hiszem, én olcsón megúsztam, és akkor már csak a hatvanezres TB tartozásommal kell foglalkoznom.

Perdita viszont vastagbetűs adós.

Kaksidoksi

Most egy kicsit egyedül érzem magam. Mármint múltkor ugye írtam, hogy csak egy Pukkancs választ el a teljes magánytól... És közeledik a nap, hogy tök egyedül maradok. És nem tudom, egyszer valaki megváltoztatja-e a libidómat. És most épp olyan elképzelhetetlennek tartom, hogy beleszeressek egy fiúba, mint ahogy Pukkancs. Még csak a társkeresőre se akarok felregisztrálni, mert tök szimplán leszarom a felhozatalt. Az se érdekelne, ha Johnny Depp huszonéves énje kiírná, hogy egy Róka nevű lányra vágyik. Nem tudom elképzelni, hogy valaki majd megmozgat bennem valamit olyan szinten, hogy ne csupán barátként gondoljak rá.

Ma bejelentkezvén facebook-ra Rú és két haverja nézett velem farkasszemet. Mind nagyon szőkék... Mind úgy néznek ki, akiket messziről elkerülnék. Olyan... pávaszerűek... Olyan fura...

Ma meg hazajöttem a munkából, és mint akinek elvágták a hangszálait, megkukultam, és újra csak arcvágásokkal, meg vállrándításokkal kommunikáltam, miközben annyi élettel feküdtem az ágyon, mint akit szarrá vertek. Pukkancs szerencsére levágta, hogy nem duzzogok vagy ilyesmi, csak simán besüppedtem. El is játszotta a pszichológust, amin muszáj volt nevetnem (egy nagy baszást írt fel nekem), de ahogy véget ért az előadás, vissza is süllyedtem a "csendes reménytelenségbe".

Még mindig nem látom a jövőmet... És most már nem csak az anyagiak terén.

De talán csak arra van szükségem, hogy egy kicsit kimozduljak. Szeretném nézni a Dunát, miközben mekis fagyit kanalazok. Kifejezetten erre vágyom.

Lovak

Emlékszem, alsós koromban elvittek egy kéthetes lovastáborba, ahova én igazából nem is akartam menni, csak Perdita mániája volt mindig a lovaglás, és akkor már én is be lettem adva. Bár minden nap órákig bőgtem anya után, nagyon szerettem a nekem kijelölt kancácskával, Vanillával foglalkozni - takarítani a helyét, lecsutakolni, megetetni. Egy nagy tanya volt a táborhelyszín, a gyerekek sátorban aludtak - egészen addig, amíg egy vihar szét nem tépte az összeset (mármint a sátrakat, nem a gyerekeket) -, és több kilométeres körzetben csak erdő-mező volt magasra nőtt gazzal és színes virágokkal. Jó, na, volt egy tó is.

Mostanában sokszor eszembe jut az a lovarda, amikor azon agyalok, milyen munkát végeznék szívesen. Ülni egy irodában, pötyögni egy gépen... annyira nem nekem való. Az állatok megnyugtatnának, élvezhetném a természet közelségét, és nem idegelném magam mások hülyeségein. És persze írnék - ami nem egyenlő a szimpla pötyögéssel, ugye, no -, mert olyan békés lelkiállapotban lennék, hogy simán rá tudnék koncentrálni, és lenne ihletem.

Na de amúgy... Az a lovarda már rég leégett, állítólag felgyújtotta egy "hitelező". Meghaltak a lovak is.

Gyászhíreinket hallották.

Kiskoromban nem értékeltem a táborozási lehetőségeket, mert rohadtul anyás voltam, de most szívesen beiratnám magam egész nyárra.

Kellemes az idő

Néha szeretném, hogy Rú térdre vesse magát előttem, és beismerje, milyen önző köcsög volt, és nem lenne elég, hogy csak egyszer mondja el.

Az elmúlt napokban ruhákat vásárolt, holnap megy a Soundra egy nagyobb baráti társasággal, és éppen vasalja az új ruháit.

Vasal. Ő.

Kicsit szarul esik, hogy értem sose igyekezett ennyire. Én örülhettem, ha lejött elém a megállóig, vagy felállt a gép elől köszönni nekem, amikor megérkeztem hozzájuk. 

És amikor megjegyeztem neki viccelődve (tudom, tudom, megkeseredett szúrkálódó vagyok), hogy bezzeg amikor még együtt voltunk, nem foglalkozott magával ennyit, képes volt azt válaszolni, hogy nem volt miből. Pedig úristen, az a számítógép, amit a járásunk alatt vett... Volt vagy félmillió...

És most csak annyi jutott eszembe, hogy mindig mindenre volt pénze, amire akarta, hogy legyen. Csak rám nem... Mindig ment ide-oda, bulikba, nyaralni, fesztiválozni, csak engem nem vitt soha magával.

És tudom, attól még, hogy nekem szar, másnak lehet jó, és nem is sajnálom tőle a jó dolgokat, csak... egy kicsit irigy vagyok, azt hiszem. Olyan tapintatlanul élvezi az életet...!  

Hurrá, olyan vagyok, mint egy megkeseredett exfeleség. Legyen az a mentségem, hogy épp a szánalmaskodó fázisában vagyok egy pozitív kimenetelű folyamatnak. 

Én is úgy nyaralnék!

Rókarinya

Mehetnékem van, de hát hová is mennék hétfő este (Margitszigetre!), kivel (Pukkancs éjszakás) és miből.

Néha annyira nem tudok magammal mit kezdeni...

Legalább égne a lámpa a szobámban, hogy olvassak, de hát érintkezési hibás.

Csak bámulom a monitort, és azon agyalok, mi a fenét lehet művelni az interneten. Mit csináljak, amitől úgy érzem, csinálok valamit...

Közben chatelek, ami néha felvidít, de néha továbbra is csak azt érzem, hogy beszorultam egy lyukba. Mint például most.

Azt álmodtam, hogy kihullottak a fogaim. Régebben volt, hogy rendszeresen álmodtam ilyet, így idővel egyre kisebb pánikkal reagáltam le a dolgot, elkezdtem tudatosabban cselekedni az ilyen álmokban. Most is egész jól kezeltem az esetet - direkt rásegítettem a foghullásra, gondolván, úgyis mindig megmarad az összes, tehát az a mennyiség, ami kihullik (=baromi sok fog), nem is kell nekem. De most elmentem egy tükörhöz, és hiányzott az egyik metszőfogam, legalábbis annak hiánya tűnt fel elsőként. Baromi gáz mesefigura-fogsorom volt amúgy - hatalmas fogaim voltak, és hatalmas lyukakat hagytak.

Amikor alá akartam iratni mamáékkal a bankos papírt, hogy feladhassam, mama azt mondta, hogy még ne adjam fel, mert anya azt mondta neki, hogy előtte még fel akarja hívni a bankot, hogy megkérdezze, mamáék kezesek-e vagy csak haszonélvezők. Nem nagyon vágtam, de gondoltam, oké. Aztán miközben tekertem át keresztanyámékhoz, az jutott eszembe, hogy anya tutira csak időt akar nyerni. Na de időt mire? Aztán pár órával később anya hívta keresztanyámat, és elmondta neki, hogy megpróbál hitelt felvenni Angliában........... Annyira nem értem őt... Szerintem nem is gondolkodik... És közben komolyan elhiszi, hogy mindent kézben tud tartani.

Putrika

Na, megint kitette a hirdetést az az ember, aki elvárja, hogy tudjál gitározni. Most a lakást is lefotózta, nem csak az ajtót és a kutyát, és hát... Kemény. És 60 000 + rezsi...

„Nagyon szép nyugodt hely...mintha nyaralnál......

a két szoba jól elkülönült ..ha esetleg összevesznétek :)

internet és kábel tv gáztűzhely,hűtő ,mosogép egyeztetéssel.van...Bútorozott...Szolid...de rendezett..A rezsi nyáron 6-10 télen 20-22 ezer.A teraszon prímán lehet ücsörögni,olvasgatni :) Szép a kert .nyáron jó a fák alatt ücsörögni..

Csak állandó munkahellyel vagy egyetemi viszonnyal rendelkező.leinformálható.nyugodt egyént keresek.

elsősorban egyetemistát,diákot várunk. 

Sajnos kutya nem jöhet ,mert más állat már van. Sorry...

Előny ha bringával vagy tömegközlekedéssel jársz dolgozni,szeretsz olvasni,békés dolgokkal foglalkozni.

Előny ha jó fej vagy,intelligens nem dohányzol...és sportos vagy meditatív életmódot folytatsz ,szeretsz kertészkedni és nemcsak fejben...:) 

Előny ha játszol gitáron vagy valamilyen hangszeren :)

Olyan embert keresünk aki hasonló felfogású,életmódú mint mi..

Mivel mi is itt lakunk,ezért ne sértődj meg ha nem te vagy az.

Azok jelentkezzenek, akik ennek a feltételnek megfelelnek..

különben csak raboljuk egymás idejét..

A trollok meg felejtsenek!Köszönöm!”

Vicc...

Legszívesebben odakommentelnék, de úgyse lenne sok értelme.

Segíteni öröm

Ami a szavazósdit illeti, hát... Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a pályázatot felügyelő személyek mennyire fogják komolyan venni ezeket a szavazatokat. Az egész tényleg arról szól, hogy kinek van több ismerőse (volt egy olyan lehetőség a pályázat során, hogy a legtöbb like-ot kapó művet is publikálják - legalábbis újraértelmezik még akkor is, ha kiesett menet közben -, ami tény, hogy jó elgondolás, de lényegében ez se szólt másról, mint a facebook ismerősök számáról és riadóztatásáról).

Hatvanöt facebook ismerőssel nem keltem versenyre a like-okért, mert hát ebből a hatvanötből néggyel beszélek rendszeresen, a többivel meg totálisan nulla a kapcsolatom, nem veszem őket elő egy szívességért - szóval like-ok által nem juthattam előre. Amúgy is ott van az a tény, hogy az ismerőseim közül sokan mondták, hogy naiv és álmodozó vagyok, és nagyon pofára fogok még esni az írós ábrándjaimmal, szóval na, nem kellett az ő segítségük. Ha valaki ilyeneket mond nekem, titokban azonnal elásom a haverságnak még csak az eshetőségét is - hát ki akar ilyeneket hallani, ki akarna ilyen embereket maga köré?

Most viszont ez a szavazósdi nagyon felizgatott, és arra gondoltam, miért ne próbáljak meg mindent, amit lehet, utsó lehetőség a pályázat keretein belül. Ráírtam hát egy pár ismerősömre, akik közül a legtöbben vissza se írtak, csak láttamozták az üzenetemet. Gondolkodtam azon is, hogy Sztomakéket is megkérem, szavazzon rám, de végül elvetettem, mert bár barátokként hagytuk magunk mögött a középsulit, valamiért mindig az volt az érzésem, hogy irigy rám, sajnál tőlem dolgokat. Végül aztán arra gondoltam, hátha segít nekem egy szavazattal - hátha csak beképzelem magamnak, hogy utál. Szóval azt írta vissza, hogy majd este, este pedig azt írta vissza, hogy elfelejtette, és most nincs otthon - de azért facebook-ozott -, majd közölte, hogy határidőig majd szavaz. Ekkor már tudtam, hogy Sztomakékre nem lehet számítani - és lám, itt az éjfél, és tényleg nem szavazott rám, pedig tudja, mióta ismer, hogy ez a téma mennyire fontos nekem.

Tényleg olyan irigyek az emberek, a sikernek még a lehetőségét is sajnálják mástól, nemhogy magát a sikert. Most legalább tényleg bizonyosságot nyert, hogy nem tévesek a megérzéseim Sztomakékkel kapcsolatban, pedig tényleg soha nem ártottam neki, mindig jó fej voltam vele, és mindig őszinte volt felé a mosolyom. Szerettem őt, na... Padtársak voltunk, és együtt jártunk pisilni, meg be a suliba is. Most is biztosan szeretném őt, ha nem lenne ilyen kis dög... Agyaltam azon, hogy megírom neki, hogy kilakoltatnak minket, hátha örömében megszán, és szavaz nekem egyet, miközben a gép előtt vállat vonva annyit mond: „Egye fene, legyen jó napja a kis kurvának!” - de végül inkább nem játszottam ki ezt a kártyát...

Ennyit róla.

És ennyit a 65 ismerősről is, mert véres bosszút állok, és legyalulom őket facebook-on. Elfogadom, hogy vissza se írtak, mert tényleg mire fel várnék én szívességet, de akkor minek is díszelegjenek ott az ismerőseim között, ha még csak nem is kedvelnek, és hasznot se tudok belőlük húzni? - csak azt tudnám, mi a picsának jelöltek be. Komolyan, mire gondol az az ember, aki ismerősnek jelöl valakit, akitől amúgy nem akar semmit, és még élőben is nehezére esik vele a kommunikáció? „Úh, bazdmeg, 258 ismerősöm van... Kellene még kettő, hogy kerek legyen!” Valami ilyesmit tudok elképzelni.