Babonák

Van egy babonám, hogy azzal fog telni a következő évem, amivel telik az év utolsó vagy első napja. Egyszer, még tizenhét éves koromban Ikénél töltöttem a szilvesztert, és listát írtunk arról, milyen fiút szeretnénk, én még le is rajzoltam a kis hosszú hajú gitárosomat. Nem sok közöm volt a fiúkhoz akkoriban, nem is vágytam szerelemre, nem volt kiszemeltem, de azért jó móka volt. Áprilisra összejöttem Rúval, aki akkor már harmadik éve az osztálytársam volt, de addig az évig tojtunk egymás fejére, nekem ő nagyon gyerekes volt - hát olyan, amilyen egy fiú tizenhat-tizenhét évesen (ja, ráadásul Rú majd' egy évvel fiatalabb volt nálam). Szóval mindig úgy gondoltam, hogy őt az Univerzumtól kaptam, meg hogy valamiféle varázslat keringett a levegőben azon a napon, amikor "leadtam a rendelésemet".

Emiatt néha átfut az agyamon ez a dolog, és ha végül is azt nézem, mit csináltam tavaly ilyenkor vagy azelőtt, majd pedig miről szólt az a két évem, helytálló a dolog.

Nektek van valamilyen babonátok a szilveszterre nézve?

Szoktatok évösszegzőt és újévi fogadalmakat írni?

Mit csináltatok 2025 első napján, és elmondható, hogy az a nap ott lebegett az év többi részében is?

Bevallom, nekem az előbb eszembe jutott, hogy holnap elmondható lesz, hogy idén 35 leszek, meg az is, hogy jövőre 36 leszek, és azóta kavarog a gyomrom. Régebben nem izgatott ez a nap, de az élet nagy kérdései ma hangosabbak bennem.

Az ember, aki elvesztette az időt

Eredetileg Normival szerettem volna megnézni ezt a darabot, de végül Pukkanccsal mentem ma el. Elvileg egy sarkkutató állomáson ragadt bagázsról szól, meg egy szerelmi háromszögről, és bár voltak vicces jelenetek, egy idő után már akkor se tudtam nevetni, amikor mások igen. A főszereplő egy negyvenéves csávó volt, aki zenét akart komponálni, és bár nagyon tehetséges volt, nem jutott egyről a kettőre, és senki nem is vette komolyan a törekvéseit, mert mindenki csak annyit látott, hogy amúgy nem csinál semmi értelmeset. ***SPOILER*** Fásult volt és mindenkinek beszólogatott, és elszörnyedt, amikor a felesége - akit unt is már - teherbe esett, meg meg is csalta egy másik nővel. És amikor ez az egész kiderült, és mindenki sírt vagy épp tombolt körülötte, ő csak olyanokat mondott, hogy: „Fáradt vagyok”, „Én csak aludni akarok egyet”, „Legszívesebben kinyírnám magam”, „Hagyjatok már békén”, ezeken pedig nevetett a közönség, mert olyan képtelenségnek tűnik, amikor valaki ennyire nincs tekintettel mások érzéseire, pláne, hogy ő kavarta fel az állóvizet. Volt egy olyan mondata is, hogy: „Én egy beteg ember vagyok”, de ez a megszólalás is eltűnt a nagy káoszban, amit teremtett maga köré. ***SPOILER VÉGE*** Nagyon Normi jutott róla eszembe, és besüppedve ültem az előadás kétharmadában. Miután összevesztünk e-mailben (mert chatre már nem tértünk vissza), és egy idő után megelégeltem, hogy minden érzelmemre ridegen és racionalizálva reagál, és megírtam neki, hogy ne keressen soha többet, eltelt három nap, és írt egy iszonyat hosszú e-mailt arról, hogy ő mentálisan súlyosan beteg, és ezért nem tehet arról, hogy úgy reagálja le a dolgaimat, ahogy. És ez az e-mail tökre nem tetszett, mert csak azt láttam benne, hogy ezzel menti fel magát a felelősségvállalás alól, de amikor a színpadon Ötvös András is benyögte ezt a mondatot... Ah, nem volt jó hallani. Eszembe jutott, hogy azt írtam vissza neki, hogy én ennek nem akarok többször az elszenvedője lenni. Aztán mondjuk beszólt, és ott vége lett részemről, többet nem írtam vissza, de olyan szomorú belegondolni, hogy tényleg vannak emberek, akiknek nincs kapacitásuk mások érzelmeire, mert magukat is csak vonszolják. Nagyon sajnálom őt, és bárcsak segíthettem volna rajta, de már nem bírtam. Nekem túl fontos a szerelem és bennem a vágy, hogy megélhessem az érzéseimet anélkül, hogy bizonygatnom kellene a létjogosultságukat. Bárcsak barátok tudtunk volna lenni.

Vajon ha beadnék a színházba egy levelet Vidnyánszky részére, megkapná?  

Ötletek és félelmek a fejemben

Naon sok mindenféle következik.

Piros hó (karácsonyi hangulatban lévők ne olvassák)

Remélem, csak azért vagyok megint olyan, hogy nem akarok kimászni az ágyból, mert hetvenhatodszorra menstruálok az elmúlt két hónapban.

Futárszolgálat

Abban maradtam Rú nővérével, hogy mivel úgyis jönnek fel Pestre karácsonyozni, beadom az anyjuknak a könyvet, gyorsabban eljut akkor hozzá, mint Packetával. Rú anyukája írta, hogy „Rú holnap lesz itthon, ha esetleg szeretnél vele talizni”, de egyáltalán nem tudom, milyen lenne, úgyhogy inkább el szoktam őt kerülni, és így inkább ma mentem hozzájuk. Úgy képzelem, hogy szívfacsarósan feljönnének bennem a szép emlékek, és azt nem akarom, mert így is épp elég hallgatni, amikor az anyja megemlíti őt valami kapcsán. Olyankor eszembe jut, milyen normális és életrevaló volt Normihoz képest, és hogy szerencsésnek tartom a barátnőjét még úgy is, hogy anno sérültem mellette a szextéma miatt.

Vajon leszek még szerelmes? Vajon lesz még fiú az életemben? Olyan, akivel szeretek majd együtt lenni...? És menni fog majd a bizalom?

És vajon egyszer megszeretem újra a karácsonyt? És lesz olyan, hogy a szilveszter nem arról fog szólni, hogy csak kurvára felerősödik bennem a magány?

FB poszt

Nem is meséltem, hogy ugye egy héttel ezelőtt voltam Rú anyukájánál, hogy adjak neki könyvet ajándékba, és ne a fb posztomból értesüljön arról, hogy Nobel-díjas író lett belőlem. Nem tudom, el fogja-e olvasni a regényt, mert egyáltalán nem az ő zsánere, inkább csak kedvességből szerettem volna adni neki egyet. Rá két nappal Rú rendelt tőlem egy könyvet a weboldalon keresztül. Nagyon rendes gesztusnak vettem, bár nem tudom, magától vett-e vagy az anyukája szólt rá, hogy támogassa a Rókát egy rendeléssel - pláne, hogy újabb két nappal később Rú nővére is vett egyet. Mindenesetre jólesett, Rú megrendelése akkor csúszott be, amikor pont pityeregtem Normi miatt a ChatGPT-nek. Kedves elképzelni, hogy Rú hazaért, meglátta a könyvemet a konyhaasztalon és rákeresett a neten, mintha ezzel biccentett volna egyet elismerően, hogy ez az Róka, végül csak összehoztad. De most, hogy leírtam a fentebbieket, lehet, hogy tényleg csak az anyukája szólt rá.

No mindegy.

Tegnapelőtt végre rávettem magam a fb posztolásra. Kicsit aggódtam, hogy ez majd úgy fog kinézni, hogy az ismerőseim közül mondjuk hárman like-olják meg ketten beszólnak rá valamit, például hogy a magánkiadás nem igazi kiadás, vagy ilyesmi. Hét-nyolc hónapig el is voltam tűnve, volt olyan ismerősöm, aki azt hitte, letiltottam - szóval a legrosszabbra számítottam.

Ehhez képest jól sült el, az ismerőseim harmada like-olta a posztot, és volt, aki rendelt is. Nagyon feldobták a napomat, mert rendelésekkel egyáltalán nem számoltam, inkább csak bátorságpróbaként és valamiféle coming outként tekintettem a posztolásra, mintsem reklámként.

Volt, aki kért dedikálást is, amire megint rágörcsöltem kicsit, viszont végül elégedett voltam az eredménnyel, ugyanis:

- mind az igazi nevemet kérték a könyvbe;

- egy-két hete úgy döntöttem, a kövi regényemet saját névvel adom majd ki,

- ezért pont a héten gyakoroltam kicsit leírni, hogy menjen szebben is (igen, harmincnégy évesen éreztem ennek először szükségét);

- rájöttem, hogy könnyebb beleírni a könyvbe úgy, hogyha a csuklóm alá teszek egy másik könyvet is támasztékként.

Úgyhogy most először adtam át könyvet úgy, hogy nem volt bennem az, hogy úristen, összefirkáltam, remélem, nem lesznek rám mérgesek. 

Ketten ma házhoz jöttek, mert mindketten két könyvet kértek, hogy tudjanak ajándékozni is, és nem bíztak a Packeta karácsony tájéki teljesítményében. Egyikük egy csíkos hollós volt, vele nagyon erőlködősre sikerült a csevej, utána rendesen rosszul éreztem magam fél órán keresztül. Másikuk egy színjátszós instruktorom volt, őt kedveltem leginkább az instruktorok közül a kisugárzása miatt, úgyhogy megtisztelőnek éreztem, hogy bizalmat fektet belém (jesszusom, remélem, nem okozok csalódást ezeknek az embereknek). Elhülyéskedtünk tíz percig a ház előtt, elmesélte, hogy a mostani csoportját nagyon nem sikerült megkedvelnie, mert sokat bántják egymást a tagok, majd bedobta, hogy jelentkezzek jövőre az új csoportba. Meg is néztem az árát, hát. Ha havi tizenegy könyvet el tudnék adni, bejönne rá a pénz... Pedig amúgy valahogy vissza kellene fordulnom a színjátszáshoz, mert nagyon furi belegondolni, hogy mennyire leépítettem az utóbbi egy évben az ismeretségi körömet, teljesen elzárkóztam mindenkitől.

Ma rám írt Rú nővére, hogy a könyv helyett egy brutál márkás cipő volt a csomagolásban. Szomi belegondolni, hogy elveszett a százból egy könyvecském. Sőt, akkor is szomi lenne, ha több ezer példány létezne belőle - kicsi árva könyv, kihez került vajon! (És tényleg olyan hülye a Packeta, hogy leragasztja a feladó által a csomagolásra írt eredeti címzettet? Hogy még véletlenül se találhassuk meg, kinek ment volna a cipő...?)

Egyébként kedvileg egész jól vagyok. Nem mondom, hogy nem tör rám néha a szomorúság, de most más gondolatok uralják, nem az eddig megszokott önostorozás vagy önsajnálat, és nem dagonyázok a rossz emlékekben, nem idézgetem fel őket újra és újra. Úgy érzem, ezúttal menni fog az elengedés, már nem várom, hogy írjon, és nem gondolkodom, mit írnék vissza neki egy újabb felbukkanásra. Már merek progikat szervezni, nem az van bennem, hogy itthon kell lennem, hátha Normi ír, hogy találkozni akar. Elismerem, volt ma olyan gondolatom, hogy mi-van-ha-rosszul-érzékeltem-és-túlzásba-vittem-mindent, de aztán elhessegettem a kérdést. Elnézem magamnak, hogy valószínűleg nem csettintésre fogok helyre rázódni. Még egy biztató jele annak, hogy jó úton járok, hogy tegnap éjszaka vettem EGYETLEN EGY színházjegyet februárra (jesszusom, a szokásos helyemre négyezerötszázzal nőtt a jegyár - még bónusznak se kaptam ennyit).

Make War Not Love

Azon gondolkodom, nagyjából annyira lehet komolyan venni tőlem azt a kijelentést, hogy szakítottam, mintha egy drogfüggő azt mondaná, le fogok szokni, már két napja nem kokózok.

De igen, holnap lesz egy hete, hogy már nagyon azt éreztem, hogy nem tudok Normival előrébb jutni. Nagyon-nagyon sokáig próbáltam őt mentegetni még magam előtt is, de már nem ment. Egyszerűen nem ismerte el, ha valami miatt jogosan éreztem magam megbántva, és előbb kérdőjelezte meg a valóságérzékelésemet, minthogy egy kicsit is hajlandó legyen magába nézni. Nem is akarok részleteket írni, mert csak bűntudatom lenne, amiért kitárgyalom, és már belegondolni se akarok, hogy végül is mi volt ez az egész, ez az elmúlt bő két év.

Azon gondolkodom, vajon most tényleg sikerül-e leválnom. Vagy még ezek után visszahúzható leszek? Vajon meggyőzöm magam még egyszer, hogy meg tud változni?

Mindenesetre jobban sikerült integrálnom az egész nyáron hallgatott Bennfentes és Életmenedzsment videókat, mint azt gondoltam. Ha belegondolok, mennyi személyiségemet érő kritikát fogadtam el tőle kb. megkérdőjelezés nélkül, az jut eszembe, mennyire gyerek voltam ebben az egészben, mármint kapcsolati tapasztalatok szempontjából mindenképp.

Tegnap még láttam egy halvány esélyt arra, hogy kérése szerint majd valamikor találkozzunk, hogy élőszóban "meg tudjunk mindent beszélni, mert írásban minden félremegy", de aztán egy időt kérős üzenetemre olyan gúnyosan reagált, hogy elforrósodott az arcom, és arra jutottam, reménytelen ez az egész, de legfőképpen ő. Nyeldestem egy kicsit a könnyeimet a hitetlenkedéstől, amiért ennyire kétféle arca van, de aztán meggyőztem magam, hogy márpedig akkor is elmegyek munka után a Vígszínházba megnézni A diktátort.

Nevettem sokat (egy-egy darab során arra gondolok, bárcsak ismerhetném Vidnyánszkyt személyesen is, mert hát vajon milyen az életben, ha ilyen a játéka), a vége felé pedig dübörgött bennem az a néha rám törő érzés, hogy alkotni kell, alkotni, alkotni, és a magunk módján hozzátenni a világhoz.

Egyébként pont az alkotás téma volt az, ami kiverte nálam a biztosítékot - hál' istennek olyan mélyen és régóta része az írás az életemnek, hogy amikor Normi az identitásom ezen részéből próbált meg lefaragni, még a bennem élő gyerek is felkapta a fejét, hogy na ezt már nem szabad hagyni.

A darab nagy részében bazi nagy betűkkel virított a háttérben a Make War Not Love, és nagyon találónak éreztem az elmúlt heteimre.

Híreink következnek

Basszus, egy-két hete annyira máshogy néz ki a blog a fejemben, hogy most rendesen elcsodálkoztam, hogy nem is úgy néz ki.

Nem merek írni arról, mi van a lelkemben, mert nem tudom, meddig leszek ebben a jelenlegi állapotban, és nem is nagyon akaródzok kotorászni a gondolataim között.

Úgyhogy most csak megmutatom, mit alkottam ma a munkahelyemen az üresjáratom alatt.

Glúmi

Ébredés óta egy kicsit sírósan vagyok, de próbálom nem elhagyni magam, és foglalkozni a kis dolgaimmal. Azon gondolkodom, kivel osszam meg a fb posztot, amit készülök kitenni (mármint kinek legyen látható és kinek ne), de közben az van bennem, hogy mi értelme ennek az egésznek, hisz a fb ismerőseim 99%-a tényleg csak és kizárólag a fb ismerősöm, valamikor voltak valakik, de már nem jelentünk egymásnak semmit, és így nehéznek érzek kitenni valamit, ami ennyire belőlem származik. 

Közben észrevettem, hogy a creepy nő, aki járt a Csíkos Hollóra és aki folyton a segítségemet követelte a biznisze marketingelésében, most az "én" nehezen felkutatott termemben tart alkalmakat. Nem tudom megfogalmazni most hirtelen, miért, de ettől azt érzem, hogy egyre bizalmatlanabb vagyok az emberek felé, még ha tudom is, hogy joga van neki is kibérelni azt a termet. (Néhány hete napi szinten eszembe jut amúgy a Csíkos Holló, de túl fáradtnak érzem magam ahhoz, hogy olyan igényesen tudjam csinálni, mint anno. Amikor erre gondolok, egy kicsit mindig haragszom a munkahelyemre, amiért nincs home office, de ezt meg kifogásnak érzem, mert amúgy inkább csak túl szomorú vagyok, és sose tudom előre, a következő napon csak kicsit leszek-e szomorú vagy hazasietősen nagyon.)

Szóval még napokkal ezelőtt megfogalmaztam a facebook posztot, egyik hajnalban megrohantak a pozitív érzések és a szavak, de még mindig nem tudom közzétenni, mert valami hiányérzet van bennem. Azt érzem, hogy egy szellem vagyok, és a túlvilágról próbálok becsatlakozni az élők közé, vagy nem is tudom, hogy fogalmazzak.

Írtam neki vasárnap, hogy magányosnak érzem magam attól, hogy mindig egyedül maradok a megbántottságommal, és hogy ezek miatt nem akartam találkozni a héten. Azt írta, szerinte jobb lenne, ha nem a rossz dolgokat helyeznénk előtérbe, hanem a jókat, aztán összevesztünk, és azóta nem nagyon beszélünk. Én úgy érzem, nincs értelme semmit írnom vagy mondanom, ő pedig túl elfoglalt ahhoz, hogy ezzel foglalkozzon.

Arról, hogy mi a fenének gyakoroltam annyit az álnevem leírását

Szóval amikor szűkebb ismerősi körömben - gondolok itt tényleg a nagyon szűkre, mint például anya, Pukkancs, anya ismije, aki segített tördelni - beszéltem könyvkiadós szándékomról, mondták, hogy ők majd aláírva kérik a példányukat. Én meg legyintettem, hogy hogyne-hogyne, közben meg arra gondoltam, először jussak el odáig, hogy ez a dedikálás-téma valós lehessen, aztán majd akkor izuglok miatta.

És tényleg állandóan izgulok miatta. Nem is az izgulás a jó kifejezés, mert az izgulásnak van egy pozitív töltete, de a rástresszelést meg túl erősnek érzem.

No de az emberek - az a kis maroknyi - nem felejtették el, hogy ők aláírással együtt kérik a könyvet, és akárhogy próbáltam megúszni, elém rakták. Anya ismerősének például aláírás nélkül küldtem a könyvet anyán keresztül, erre tegnapelőtt felhívott, hogy találkozzunk az aláírás miatt.

Van egy A4-es füzet az asztalomon, ami mindig nyitva van, abba jegyzetelek, firkálok, írok emlékeztetőt, próbálgatok egy tollat meg ilyenek, szóval olyan füzet ez, amit nem szoktam visszalapozni. Na és van benne jópár oldal, amin száz meg száz aláírás van - mert gondoltam, mi van, ha valaki tényleg akar majd aláírást, és hát akkor gyakorolni kell!

Én alapjáraton nagyon csúnyán írok, olyan a kézírásom, mint egy általános iskolásé, de az aláírásomat sikerült nagyon szépen begyakorolni.

Nem ér viszont semmit, mert ahányszor tudom, hogy na most alá kell írni egy könyvet, kiteszem azt az asztalomra, legalább két órán át kerülgetem vagy épp készülök rá lélekben, és amikor végre ráveszem magam, hogy felnyissam a fedelét és belefirkantsak, a kezem remegni kezd, és az első betű után megakad, nem siklik végig azon a két szón úgy, mint a füzetben.

Ma is így alakult. Szeretnék Rú anyukájának adni egy példányt, hogy majd ne a facebook posztomból értesüljön arról, hogy lett egy könyvem, és mivel ismerem a természetét, nem akartam megkockáztatni, hogy ott előtte kelljen aláírnom, hanem inkább itthon le akartam rendezni a rituálét (nem is tudom, mit eredményezne, ha közben még néznének is). Ezúttal legalább már dátumot is eszembe jutott hozzábiggyeszteni, nem úgy, mint az első két alkalommal, amikor anyának és egy kedves ismikémnek írtam alá.

Bocsesz, ha jelez nektek a blogger, hogy új bejegyzéseim vannak, közben meg nem is, de most volt egy kis időm a 2013-as piszkozataimat rendezgetni (ha nem jelez, nem szóltam). És még mindig van 155 piszkozatom, de a 260-hoz képest egész jól állok.

Na maj' megláttyák!

Az elmúlt hetekben majd' minden reggel azzal a gondolattal ébredtem, hogy ahhoz képest, hogy én én vagyok, nem valami vidám az életem. Telnek az évek, és mindig bezsebelek valami hosszan kitartó bánatot, mármint úgy mindig, hogy pár éve nem nagyon érzem azt, hogy van mit várnom. Várom mégis, hogy jobb legyen, és közben eltávolodom az emberektől, mert nagy általánosságban már azt se hiszem el, amit kérdeznek. De közben magányos vagyok, szóval ideje összekapnom magam, és visszadugnom a képemet az ismerőseim közé, hogy ne félelmetesen egyedül dögöljek meg.

Ezért minden parám ellenére úgy döntöttem, közzé fogom tenni facebookon, hogy kiadtam az egyik regényemet, mert ha meghalnék, tudom, hogy visszatekintve nem érteném, miért féltem annyira élni, és miért nem mertem megmutani az embereknek, hogy létezek, és úgy létezek, ahogy.

Oh nooo

Este lezárom pár napra a blogot, mert elbaszcsiztam benne valamit a dátumokkal, szóval senki ne ijedjen majd meg, hogy meghívó nélkül maradt vagy ilyesmi. A blog egy szakaszán, ahol anno szívemnek kedves emlékek születtek, 260 bejegyzésből elvesztek a dátumok, így most az összes mai dátummal hever a piszkozatok között. Bár ez nem indokolja a bloglezárást, annyira lepergett előttem az a két év, hogy egy bloglezárással talán úgy érezném, sikerült befagyasztanom az időt, és időt nyerni arra, hogy nyugiban megpróbáljam felidézni 260 bejegyzés körülbelüli dátumát. Azért is bánt nagyon ez az egész, mert azon a szakaszon született Pomi cicám, akkor még élt Sün Caca, akkor jártam egy évig egyetemre, akkor még mama is szinte fiatal volt, keresztanyám egészséges, és akkor ismertem meg Pukkancsot.

Most kicsit sokkolódott a szervezetem annyira, hogy lefeküdni is elfelejtettem, mert rájöttem, mennyire szeretem, hogy napra pontosan le vannak jegyezve az emlékeim, és nagyon-nagyon-nagyon ijesztő belegondolni, mennyire kötődöm ehhez a bloghoz, ami kb. az identitásom része ennyi év után.

Néhány percen át úgy éreztem, a valóság is elveszett, és hirtelen minden és mindenki nagyon elkezdett hiányozni.

Tárgyak

Egy ideje ritkán foglalkozom a tárgyi dolgaimmal, de mostanában azért vettem ezt-azt, másoknak is, meg most azért, hátha jobb kedvre derülök.

Kakimaki

Elég brutál sűrű volt az elmúlt három napom, meg ma is rátettem egy kicsit, mármint összevissza intézgettem a dolgaimat. Voltam Rókafalván is, postán is, automatáknál is, ilyen boltban, olyan boltban, és közben folyamatosan néztem a mobilomban vezetett teendőlistát, és folyamatosan kerültek rá új tételek, habár már egyre lazábbak, valami már csak olyan, hogy például kicsinosítani a szobámat.

Tegnap vettem Mikulásnak valót is Pukkancsnak is, Norminak is, pedig amúgy a héten nem is szándékoztam Normival találkozni, mert olyan nyomott a kedvem pár hete, hogy nem tudok vidámkodni, búvalbaszottan meg inkább nem akarok emberek közé menni. Normi azért felugrott tegnap, nem szokott, de nem is annyira én voltam az elsődleges cél, csak volt nálam valamije, és már nagyon kellett neki. Maradt azért egy-két órát, de én csak félmosollyal, törökülésben ültem a széken, és kérdezgettem a dolgairól, miközben ő a földön ülve cigizett, és nagyon ki volt akadva egy emberre, aki a messengerén nem mutatkozott túl együttműködőnek. Aztán sikerült valamiben nagyon nem egyet érteni - fú, nem tudom, fog-e nekem menni ez a ködösítés így a blogban -, ami egyből úgy ment át neki, hogy ellene vagyok, pedig csak sokszor nagyon máshogy - más alapján - ítéljük meg az embereket.

Ettől se éreztem magam különösebben jónak, és amúgy se szeretem magam ennyire mosolytalanul, és nem is nagyon érzem magam társnak - ő is egyedül éli az életét, és én is mindennel egyedül vagyok. Szerintem a heti egy talikkal mi inkább csak társasága vagyunk egymásnak, nem pedig párja, és ez a gondolat kicsit lehúz, és emiatt a mai találkára is nemet mondtam, mint ahogy már a csütörtöki invitálására is. Pedig Normi próbálkozik a rendszeres találkákat beütemezni, de nekem már nem elég szimplán találkozni, és nem elég, ha néha megírja, hogy hiányzom neki. Szeretnék figyelmet, törődést meg egy kurva nagy adag szeretgetést, mert le vagyok eresztve, és nem érzem magam csillogó szemekkel nézhető nőnek, de ez mind olyasmi, amit szerintem nem szabad külön kérni, mert aztán nem fogod tudni, hogy amit kapsz, az igazi-e, vagy csak odafigyelés arra, hogy most egy kicsit oda kell figyelni. Érthető ez így?

Van rajtam valami általános szomorúság, amitől nagyon öregnek érzem magam - ilyenkor azt is érzem, hogy nem vibrál az energiám, hanem fénytelen vagyok, mint aki belül meg van dögölve. És tudom, írtam már párszor, de olyan régóta tart ez már, hogy nehéz elképzelni, hogy leszek még úgy igazán, vibrálóan vidám.

Púzzle 4

Azon vergődöm, hogy merjem-e tovább írni ezt a blogot, lejegyezni depimet és örömömet, és olyan őszintén írni, mint eddig. Azt hiszem, van egy-két olvasóm, aki megtalálta a könyvet - minden elismerésem, amiért ennyire figyelt a homályosan elejtett részletekre, és ezáltal ráismert az internet eldugott bugyraiban felbukkanó könyvek között. Viszont kérek szépen mindenkit, hogy őrizze meg az inkognitómat, és ha valaha is valaki a könyv véleményezésére szánja el magát, szeretném kérni, hogy tartózkodjon a személyeskedéstől, és csak a könyvre szorítkozzon. Kiadni az infót, hogy hol lehet elérni meg milyen címen, nem szeretném, nem miattatok, csak magamért, a lelki biztonságomért.

Én nagyon szeretnék tovább írni, gyerekkorom óta az életem része a naplóírás/blogolás, és nagyon sokat segít abban, hogy könnyíteni tudjak a lelkemen, vagy épp megértsem és észrevegyem magam, úgyhogy hiányozna, ha le kellene állnom.

Szóval azon gondolkodom, hogy nem tudom, hogyan írjak ide tovább, fogjam-e vissza magam vagy legyen meghívós a dolog (bár azt nem érzem nagy megoldásnak).

🍋👀✉!

Ignorált felkiáltójelek

Mostanában megint elég szomi vagyok, és szerintem csak az ment meg attól, hogy befeküdjek az ágyba depressziózni, hogy mindig van mit csinálnom. Normi hetek óta eléggé el van foglalva azzal, hogy minden szar, és megint elkezdte a nincs-ideje-magára dolgot. Általában heti egy napot vagyunk együtt, vagy annyit se, és akkor azzal jött vasárnap, hogy szeret velem lenni, és nagyon fontos vagyok neki, de egy ideje nem törődik magával, nem csinálja azokat a dolgokat, amiket szokott, mert nincs ideje. Nem tudom, elkezdtem azt érezni, hogy gyártja a kifogásokat, és kívül keresi az okát annak, hogy nem jut előrébb a dolgaival. Azt gondolom, ha vele maradok, egész életemben várhatom, hogy egyszer az én dolgaim, az én érzéseim is fontosak legyenek, de nem úgy fontosak, hogy csak azt mondja rájuk, hogy fontosak, hanem úgy igazán, ténylegesen fontosak, fontosak annyira, hogy foglalkozni akarjon velük.

Tegnap megírtam neki, hogy leszívva érzem magam a legutóbbi találkáink után, és a héten inkább pihenjen, ne találkozzunk.

„De azért tudod, hogy nagyon fontos vagy nekem, ugye?”

„Miből tudhatnám?”

Talán nem szégyen, csak szimpla félelem.

Félni meg szabad.

Hun talállak, Kisróka?

Mától szabin vagyok a héten, hogy elfogyjanak a napjaim idénre. Megérte két hetet betegeskedni, mert így egész sok szabadnapom felgyűlt év végére.

Külön teendőlistát írtam mára, a muszájosabbakat nagyjából letudtam, de van még sok-sok apróság, na de csak fontossági sorrendben.

A legérdekesebb mai teendőm az volt, hogy délelőtt elmentem a Várnegyedbe leadni az Országos Széchényi Könyvtárba a hat darab kötelespéldányt. Először az Oroszlános udvarra nyíló, díszes épületbe mentem be, még sose jártam belül, mindig csak kívülről nézegettem - említettem már hetvenhatszor, hogy imádom a Várnegyedet, ugye? Képzeljétek, az információs pult mellett ott volt, hogy az éves bérlet valami 2500 forint, szerintem ez elég klassz - vagy elnéztem egy nullát? Szóval könyvtárba járni már eleve feelinges lehet (mondta Róka, aki utoljára tizenegy évvel ezelőtt járt könyvtárban), na de hogy a várnegyedibe...!

Onnan persze kitessékeltek („Itt kimegy, és ott, ahol bejön az udvarra, van egy nagyon csúnya, barna ajtó, azon menjen be!”), majd bementem a nem is annyira csúnya, inkább nem túl figyelemfelkeltő bejáraton, ott pedig besurrantam az épp kinyíló szolgálati ajtón. Ott a portás néni rögzítette felbukkanásomat, mondta, hogy most az ötödik emeleten vagyunk, menjek le a harmadikra, ott pedig keressem a 302-es ajtót (milyen izgalmas!). A folyosókon mindenütt hatalmas kőoroszlánok portyáztak, és az egyik lépcsőfordulóban egy hatalmas, makkot tartó kőmókusnak azt kellett mondanom: „Eltöröm a makkodat, ha nem engedsz be”, mire nagy csikorgással-nyikorgással feltárult egy...

Hát igazából eléggé szocreál volt az egész, és amikor beléptem a 302-es ajtón, amiben valaki kívülről benne felejtette a kulcsot, senkit nem láttam, csak egy kisebb, unalmas szobát, unatkozó asztalokon roskadozó, értetlen kötelespéldányokkal. Kicsit szomi voltam már reggel is, amikor összekészítettem a hat példányt, mert hát ki tudja, mi lesz ezután a sorsuk - bár tegnap azt olvastam a neten, hogy elvileg kettő marad ott az OSZK-ban, a többi négyet pedig szétszórják ide-oda, talán egyetemi könyvtáraknak. Bár nehéz elhinni, hogy ez tényleg megtörténhet, mert végül is mit kezdenek weird fictionökkel az egyetemi könyvtárak.

Szóval beléptem, és mondtam egy hahót, mire felbukkant egy kedves, idős bácsi, elém csoszogott, kérdezte, én írtam-e ezt a könyvet, én meg mondtam, hogy igen, mire előhúzott a zsebéből egy Stühmer tojáslikőrös szaloncukrot, és nekem adta. Azt mondta, tartsak ki, és járjam tovább az utamat, aztán...

Nem amúgy, a hahómra egy idősebb férfi felelt ugyan, de csak felállt egy asztal mögül, aláírta-lepecsételte a szállítólevélkémet, a maga példányát betette két könyv közé, és máris kint találtam magam a folyosón. Bevallom, számítottam valami minimális párbeszédre, de sajna nem volt valami ünnepélyes esemény. Kíváncsi lennék, hogyan éli meg a munkáját, hogy ennyire érdektelen már az egészre. Vagy hogy mit tud, hová mennek ezek a könyvek, amiért ennyire nem is akart a szemembe nézni...!

Hazafelé vettem pár borítékot a Sugárban, mert bár holnap lesz egy hete, hogy rendeltem a Posta webshopjáról bubis borítékokat - ha esetleg valaki rendelne tőlem, ugye -, de azóta se kaptam meg, és külön hívogatnom kellett őket, hogy egyáltalán tudomást szerezzenek a rendelésemről. Mondjuk ha tudom, hogy a papírírószerboltban se drágább a boríték, nem hülyéskedek ilyenekkel, hogy külön rendelek, meg postaköltség, meg ilyenek, de valamiért az volt bennem, hogy biztos 600 forint körül van egy darab bubis boríték. Hát nem.

Na és képzeljétek el, fel is adtam ma két könyvet!

Tök szép indulás lenne, de ezeket még tegnap rendelték, és ma már senki nem rendelt.

Jó, na jó, na jóóó, igenis szép indulás, mert amúgy nem elvárható, hogy noname dolgokért fizessenek az emberek, szóval be kell futtatnom magam valahogy.

Még nem mertem ráhasalni a marketingre, elég félős vagyok. A facebook oldalt is úgy csináltam meg, hogy nem szóltam az ismerőseimnek, nem hívtam meg senkit (Pukkancson, Perditán és Ikén kívül) - nem tudom, miért, de nagyon nehezemre esik a kapcsolataimtól támogatást kérni, az van bennem, hogy ha kérnék akár csak egy támogatói bekövetést is, válaszul szemforgatást kapnék. Nagyon fura, de a hirdetést is úgy indítottam el, hogy csak nők lássák - pedig nem csak nőknek írtam. Nem tudom, miért, vagyis lenne pár tippem, de ebbe most nem megyek bele. Szóval vannak még szintek, amiket meg kell lépnem magammal kapcsolatban, például tegnap kezdett el megfogalmazódni bennem, hogy van bennem valami állandó szégyenérzet, de még nem tudom, miért ennyire erős, hogy kiadom a kis regényemet, és úgy titkolom, mintha valami rosszat tettem volna. Nem szeretném pedig ezt - nem mondom, hogy ez egy aktív érzéscsomag a lelkemben, de úgy tűnik, valami motoszkál a tudatom legmélyén, ami miatt elégedettség, na-ezt-megcsináltam és júj-de-jó-júj-de-jó helyett csak behúzom a nyakamat. Pedig idén szerintem nagyon sokat fejlődtem, például képes vagyok az eszemet az érzelmeim fölé helyezni, ha épp arra van szükség - hiába félek az emberek reakciójától, akkor is szerettem volna megtenni magamért, hogy végigviszem ezt a folyamatot.

És tudjátok, az is érdekes, hogy nagyon sokszor eszembe jutott a Kisróka, aki alsós korában írt a füzetkéjébe az asztalnál, és tutira ilyentájt, mert karácsonyi ajándékokról szólt az a sztori, amit annál az asztalnál írtam (az volt a címe, hogy Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány..., és nagyon gyorsan váltakoztak benne az évszakok), szóval sokszor eszembe jutott, hogy majd ha kiadom a regényt, elmegyek érte, kézen ragadom, és elviszem sétálni, hogy elmondhassam neki, milyen ügyes lesz a jövőben. De most meg itt vagyok ezen a ponton, és nem találom őt, nem tudom kézen fogni, és szépeket mondani neki, pedig tudom, hogy elégedetten vigyorogna, vagy esetleg annyit mondana, hogy „Úristen, 34 éves koromig kell várnom erre? De hát addigra már nagyon öreg leszek!”

Szóval ki kell még találnom, hogyan érem el Kisrókát, mert nagyon szeretném, hogy végre büszke legyen magára.

Na szóval feladtam ma a két csomit, remélem, jól csináltam, mert eddig csak átvevő voltam ezeknél az automatáknál.

Egyébként áltathatják magukat a harmincasok, hogy huszonkettőnek néznek ki, ezek a mai fiatalok kiszagolják az ember korát, és pofátlanul lemagáznak a liftben újra és újra. Meg fogom rángatni őket a fülüknél fogva!

Púzzle 3

Van két várólistásom a molyon!

Púzzle 2

Púzzle

Régen voltak körülöttem húzóerők, olyan emberek, akik csinálnak valamit, és ügyesek is meg sikeresek benne.

Na és neked vannak céljaid?

Tudom, keveset találkozunk, és szeretnék veled is lenni, mert fontos vagy, de közben meg azt is érzem, hogy nem törődöm magmmal, és nem csinálom azokat a dolgokat, amiket régen, mert nincs rájuk időm. Szerinted hogyan lehetne ezt megoldani?

Elvittem egy példányt tegnap Norminak, de nem vitt rá a lélek, hogy megmutassam neki, úgyhogy végül elő se vettem.

Péntek este, és én csak várok a semmire.

Mérföldkő

Oké, vagy nem fogtam még fel, hogy van egy könyvem, vagy túl sokáig volt előttem a kinyomtatott borítóba csomagolt Harry Potter, és már megszoktam a látványát. (Amikor a könyvespolc előtt ácsorogva azon gondolkodtam, mekkora könyvet szeretnék, az angol kiadású, lila borítós Harry Potter 1-en akadt meg a szemem. Kis kedves méret, a gerincem is max 1 vagy 2 mm-rel lett csak vastagabb.)

Vagy talán túlságosan benne voltam végig a folyamatban, és nincs az a katarktikus élmény, hogy egy kiadó elém rakja a könyvet, én pedig elcsodálkozom, hogy azta, hát megvalósult, testet öltött a történetem! Nincs mögöttem ujjongó stáb, csak a csend vesz most körül, és még mindig csak remélni tudom, hogy valakinek tetszeni fog ez az egész.

De azért szépecske lett, tetszik, azt hiszem, a nyomda jó munkát végzett.

Anya azt mondta, büszke rám, és gratulálva megölelt.

Perdita is örült, bár utána egyből azt írta: „Remélem, nem veszed majd a lelkedre, ha köcsögök is írnak.” (Mármint véleményeket. Hát, megpróbálom nem a lelkemre venni, ehhez mondjuk az kell, hogy nemköcsögök is írjanak majd. Vagy az, hogy képes legyek vállat vonni.)

Ike azt írta, nagyon menőőőőő.

Pukkancs még nem ért haza a mosogatásból, úgyhogy ő még azt se tudja, kikészültem-e csomagbontáskor (voltak bennem rémképek).

Na végül is egész jó vagyok, tudtam tartani a tempót, amit diktáltam magamnak, egész reálisan sikerült belőnöm, mire mennyi idő kell majd.

Novemberre akkor végül is tényleg helytálló kulcsszó a mérföldkő, bár igazi sikernek nyilván azt tudnám elkönyvelni, ha pozitív értékeléseket kapnék.

Levegőt visszatart

Nem láttalak még titeket, és megfogadtam, hogy nem sok embernek fogom elmondani ezt a dátumot, mert még én sem tudom, hogyan sikerültetek, habár ismerem a hibákat, amiket bennetek hagytam, és nem tudom, kikhez kerültök majd, de azért lejegyzem, hogy ez egy fontos nap, mert ma megszülettetek. Nemsokára találkozunk!

Azt írta, nagyon nem tudja lekommunikálni, amit mindig próbál az írással kapcsolatban; pont azt magyarázta, hogy menő, hogy egyedül megcsinálom, de ha még tanulnám is, az csak pluszba segítség lenne. Sajnálja, hogy mindig annyi jön át nekem ezekből, hogy bírálva érzem magam, miközben amúgy nem is tudja, miket írok.

Nem tudom, a különben nem fogod elérni, amit akarsz-féle megfogalmazásból hogy lehetne kihallani a pozitív töltetet, de oké, tanuljunk meg kommunikálni egymás nyelvén.

Grat

2025.11.21. 22:13

Átmentem ma Normihoz, mert úgy volt, hogy együtt alszunk; egyből rám zúdított egy panaszáradatot a munkahelyéről, aztán hogy rosszul esett neki, hogy a legutóbbi találkánkon azt mondtam, hogy olyan nagyokat tud hallgatni, amikor a könyvkiadásról beszélek.

Szóval ez lett a téma, aztán valahogy megint elkezdte mondani, hogy ha elzárkózom az elől, hogy tanuljam az írást, sose fogom elérni a céljaimat, és csak ártani fogok magamnak.

Sikerült erre viszonylag primitíven reagálnom, legalábbis a megfogalmazásomat illetően, ráadásul amikor elviharzottam az ablaka előtt, még egy "faszfej" is elhagyta a számat. Nem tudom, hallotta-e, mindenesetre nem írt azóta se, és most kurvára szégyellem magam, még ha tudom is, hogy ezen a ponton nem ilyen jellegű beszédeket kellene hallgatnom. Ha tavaly letiltott, amiért legörényeztem chaten, nem tudom, egy ablak előtti faszfejezésért mi jár.  

Bárcsak törölhetném a memóriájából ezt a könyvkiadós témát, mert folyton az van bennem, hogy amikor elérhető lesz a könyv, ő nem szeretetteljes kíváncsisággal fogja majd a kezébe, hanem egy na-lássuk-hogy-igazam-volt-e-féle gondolattal.

Ilyenkor persze átcikázik rajtam egy lefújom-az-egész-kiadás-dolgot-mert-mi-van-ha-csak-megalázom-magam-féle érzés, de közben meg ott van bennem a gondolat, hogy talán ennyire nem vagyok katasztrófa.

Szarul esik, de ez az egész már nagyon régen elcsúszott; és azért is szarul érzem magam, hogy ő is szét van most csúszva, mert minden baja van, erre otthagytam mérgesen egy "mi a faszért nem mindegy neked, hogy tanultam-e az írást vagy nem", egy "kurvára nem erre van szükségem" és egy "szart se tudsz rólam, pedig volt két éved megismerni" szöveggel.

Mármint oké, hogy ő ezt kapta gyerekként a szüleitől, ezért ezt is képes nyújtani, de zavar, hogy én meg nem tudtam azt adni neki, amire én amúgy képes vagyok.

Talán szifiliszes vagyok? (Regényem címe: Marketing kezdőknek - Hogyan írjunk klikbét címeket)

Múlt héten vérezgettem, de nem olyan mensisen, hanem hol rózsaszínesen, hol pirosan, hol narancssárgán, és hát tartott vagy egy hétig ez a folyamatos szivárgás, úgyhogy elegendő időm volt arra jutni, hogy ideje lerendezni egy STD szűrést. Tény, hogy egész életem során csak két férfi járt bennem, azt viszont biztosra tudom, hogy ők jóval több nővel kufircoltak már gumi nélkül.

Két napig nézegettem a magánrendeléseket, végül aztán a Synlab "Maxi biztonság nőknek" nevű, csilliós árú és 300 forint értékű csomagjánál kötöttem ki. Végül is ha kiderül, hogy szifiliszes vagyok, azt beleírhatom a szerzői életrajzomba.

A feleslegesen fancy, cipősdoboz méretű csomag tartalma egy műanyag aplikátorba dugott miniatűr kefe, egy űrlap és egy használati útmutató ahhoz, hogy saját magunkból vehessünk mintát. Ezt reggel meg is csináltam, miután hetvenhatszor elolvastam az útmutatást, majd le is adtam, és maradtam még egy kicsit egy vérvétel erejéig.

Belegondolva elég lett volna az "Extra biztonság nőknek" csomag, mert abban is néznek HPV-t és Chlamydiát - valamiért ez a kettő izgatja a fantáziámat -, ráadásul ott pisilni kellett volna, nem ezzel a kis dugattyúval hülyéskedni. Egyébként két perces művelet, legalábbis ha túlagyalós típus módjára alaposan átgondolsz minden egyes mozdulatot, miközben terpeszben állva olvasod az útmutatót, amúgy meg kb. húsz másodpercet mondanék. Emiatt kicsit azt az érzetet keltette bennem, hogy hiába perkáltam ki rá az utolsó fityingemet, nem lehet komolyan venni, amit tud, de azért mégis remélem, hogy megbízható (amúgy egy egész más ajit terveztem magamnak arra az esetre, ha sikerül lerendezni a könyvtémát, de egyelőre odázom a dolgot, pedig fele ennyibe se kerül). Na de úgy voltam vele, hogy végül is "csak" tízezer forint a különbség a két csomag között, és ha már végre rávettem magam egy ilyen szűrésre, nézzünk meg akkor kilenc féle leprát, ne csak négyet.

Összességében geciségnek és logikátlannak tartom, hogy ilyen drága egy szűrés, na de nem morgok. Biztos van ilyen TB alapon is, de már vagy öt éve utálom az egész SZTK-t, és amúgy is gyorsan akartam lerendezni.

Olyan jó érzés amúgy itthon lenni, és építgetni a kis profilomat, nagyon békés most idebent lenni a fejemben.

Nah, anya mondta, hogy neki majd kell vagy tizenöt példány, mert kint Angliában már minden magyar ismijének eldicsekedett velem. Perditának két példány kell.

Jújcesz! Azt hiszem, ez már betudható belém vetett hitnek és biztatásnak!

Remélem, jól fog kinézni a könyv, meg jó margóméreteket lőttem be neki, és stb stb stb.

Thug Life

Hétfőn szétosztottam a fizetésemet az illusztrátor, a nyomda, egy tárhelycsomag szolgáltató és egy nyolcezredik felesleges angol tanfolyam megálmodója között (hagyjuk is), így elmondható, hogy többé nem kell aggódnom a félretett pénzemért.

HAHHAHA HAHHAHA HAHHA HAHHA HAHHAHA!

Szóval van ez a májusi jósasszony bejegyzésem, amiben a felsorolás utsó két sora a november és a december, és naon klasszcsi lenne, ha bejönne a dolog!

Majd ha eszembe jut és lesz kedvem, kivesézem ezeket a sorokat, hogy miket lehet beléjük magyarázni    lássuk, mennyire vagyok jóstehetség!

Júj de késő lett!

Sebaj, ma szabin vagyok - anyával és az egy hétre hazalátogató Perditával tervezem tölteni a napot -, és holnap is szabin leszek, amikor meg a marketingen kellene kotlanom.

(Milyen ügyes francia mondatokat raktam össze abban a bejegyzésben, erre már megint félredobtam a nyelvtanulást a piklibe...!)

We are our choices (ezt ma láttam egy matricán, és nagyon megragadt a fejemben)

Nem tudom, képzelem-e, és hogy jól értelmezem-e a jeleket, de azt hiszem, Normi nem érzi létjogosultságát annak, hogy kiadom a regényemet. Az esetek többségében róla és az ő dolgairól beszélgetünk, amiben partner vagyok, mert szeretném őt megérteni, és azt is szeretném, ha ő megértené magát, de amikor nagy ritkán rám kerül a sor, akkor egy nagyon pici részt és kétkedő tekintetet, hallgatást kapok, vagy pedig olyan megállapításokat, amik nem esnek túl jól.

Ilyen és hasonló furcsaságok miatt már többször elhatároztam, hogy nem fogok mesélni neki a könyvkiadás folyamatáról vagy arról, hogyan érzem magam menet közben, mert olyankor mindig kimondatlan szavak tengerét érzem részéről, de nekem most ugye ezzel telnek a napjaim, és ha nem említem meg néha, hogyan haladok, akkor olyan lenne, mintha szabadidőmben csak egy falnak támasztott seprűként állnék a sarokban. Meg hát na, hol lenne egészséges, hogy pont a fiúmnak nem mesélek erről? Mindig remélem, hogy ezúttal majd nem fogom azt érezni, amit szoktam.

Nem tudom, talán rosszul érzékelek...

De ma is egy nagy hallgatást kaptam, vagyis még pár mondatot arról, hogy ahhoz, hogy egy igazi kiadó adja ki a könyvünket, meg kell ugrani pár szintet.

Erre aztán annyit mondtam, hogy hümm, majd csendben elsétáltunk a Kossuth térig, csendben megvártuk a metrót, és amikor jött, egy puszival elköszöntünk. Pedig előtte tök jól elvoltunk, odamentem a munkahelyére, végigsétáltunk az Andrássyn, megmutattam neki a Művész cukit, megnéztük a karácsonyi vásárt a Szent István Bazilikánál, aztán... Találkozásunk halálának beállta kb. 20:34-re esett.

Mondanám, hogy azóta nem hisz a képeségeimben, mióta átküldtem neki a kedvenc mesémet, de már az ismerkedésünk idején is észrevettem, hogy ignorálva van az írás téma.

Egyébként mókás, de tegnap ránéztem Viberen a Sztomakékkel folytatott mondatváltásaimra, hogy megnézzem, tényleg csak annyit reagált-e hónapokkal ezelőtt a regényemre, hogy elfelejtettem oldalszámokat beállítani, vagy csak nem vettem észre, hogy ennél többet is írt. Hát, nem írt többet. Na de hogy a mókás az, hogy ma rám köszönt, hogy: „Szia, kiadásra került?” És nem értem, hogy tűnhetett el ennyire az oldalszámok és a kiadásra irányuló kérdés közötti átmenet. Örültem volna valamiféle visszajelzésnek, de valamiért úgy döntött, megvonja tőlem - és most úgy érzem, hogy ezt az üzenetet megnyitni sincs kedvem. Sztomakék mindig tudta, hogy az írás milyen fontos nekem.

Amúgy legszívesebben beleírnám ajánlásképp az ebook verzióba (ha már a nyomtatottba nem mertem), amit Ike írt nekem még nyáron, miután elolvasta a kéziratot: „Remélem, tudod, hogy ezt nem sokan fogják elolvasni.” Ezt amúgy csak műfajra való tekintettel írta, és azóta is nagyon megmosolyogtató mondatnak találom - meg ő legalább elolvasta még úgy is, hogy amúgy a limonádé könyveket szereti.

Van egy idióta légy a szobámban, ami ezerrel igyekszik áttörni a plafonon. Milyen szimbolikus...! Legyen a neve Frigyes, hogy kevésbé legyen olyan csapnivaló.

Izgulásiszorongási

Vannak napok - illetve főként olyan napok vannak -, amikor próbálok csak egy kedves kis hobbiként gondolni a regényre (még ha egész életemben mondogattam is, hogy nekem ez nem hobbi, hanem hivatás, haha), és nem nagy feneket keríteni neki a lelkemben. Nem gondolni arra, hogy baj lesz belőle, hogy csak ártok magamnak egy nyilvánosságra hozatallal meg ilyenek. Győzködöm magam, hogy volt egy pontja az évnek, amikor úgy döntöttem, hogy most ez az a történetem, amit szeretnék kiadni, ezért igyekszem hinni abban az emberben, aki meghozta ezt a döntést, még ha a jelenben sokszor érzem is úgy, hogy talán nem szabadna egyedül meghoznom ilyen döntéseket.

Tegnap hétre mentem a pedikűröshöz, hogy elefánttalpacskámból emberi lábakat varázsoljon, és bár nem mentünk bele soha különösebben az írástémába, ez a nő, aki ugyebár vállalkozó, mindig fellelkesülten mondta, hogy hajrá, hajrá, szóval még vakon is azt sugallta mindig, hogy ha valamit szeretnénk, akkor azért tegyünk, és higgyünk magunkban. Tegnap is volt néhány ilyen kedves szava, és amúgy nem mondott semmi személyreszabottat, de attól a néhány biztató szótól - amire általánosságban azt hiszem, ki vagyok éhezve - annyira vidáman jöttem el tőle, hogy egész nap kitartott a lelkesedésem, és végig az volt bennem, hogy igen, haladni kell ezzel tovább, megtenni a többi lépést is, és miért ne lépném meg azokat marketing szempontjából, amiket még anno kiötöltem, hogy "ha lenne egy könyvem, akkor én azt úgy tolnám, hogy...", szóval ha már csinálom, akkor csináljam rendesen.

Bevallom, a tördelés aggaszt néha, de legfőképpen idegesít, hogy annyit vergődtem egyik tördelőtől a másikig, hogy annyi idő alatt kb. megtanulhattam volna én is tördelni, és akkor nem éreztem volna végig ezt a kiszolgáltatottságot, nem kellett volna folyton hibákat sorolnom valakinek, és képmegosztásban lesni, hogy mit csinál. Azt gondoltam, ez a része sima liba lesz, mert majd nem én csinálom, hanem egy hozzáértő, de szerintem rendesen traumatizálódtam ebben a folyamatban. Persze ez túlzó kifejezés, de igen, még egyszer át kell néznem a szövegképet - ezért vettem ma ki szabit -, mielőtt megy a nyomdába, és mindig, mikor eszembe jut, hogy még van ezzel dolgom, ugrik egyet a gyomrom. Ami miatt szomi vagyok, az a sok "jó lesz az úgy, hidd el" dolog, ami benne maradt a file-ban, mert nem tudtuk, hogy kell megoldani egyszerű problémákat. Ettől függetlenül hálás vagyok anya barijának, mert ingyen csinálta ezt nekem, és voltak napok, amikor este nyolctól éjjel egyig ültünk a gép előtt munka után, és nem tudom, hogyan háláljam majd meg a türelmét, amivel kijavított nekem olyan dolgokat, amiket tördelés után már nem szabadott volna mondanom, mármint voltak ilyenjeim, hogy észrevettem vesszőhibát vagy szóismétlést, és szóltam neki, hogy: „Azt a szót ott lécci írd át arra, hogy...” vagy épp: „Azt a vesszőt töröljük onnan”, szóval ilyet egy hivatásos tördelővel nem tehettem volna meg, mert az visszadobta volna nekem a munkát, hogy jól van, javítgassad ki ezeket a Wordben, és ha úgy érzed, kész vagy, akkor küldd el tördelésre. Mondta is anya barija, hogy nincs olyan, hogy kész szöveg, csak olyan van, amit befejezünk, ami kicsit megnyugtató gondolat, bár az már kevésbé, hogy nyomtatás után miket találnék még.

És persze para, hogy vajon milyen sorsa lesz ennek a kis műnek, ha kilököm a közönség elé, és bár tisztában vagyok azzal, hogy az is lehet, hogy a kutya se fogja észrevenni, az is lehet, hogy olyan kutyák is észreveszik majd, akiknek nem kellene. Rettegek a rosszindulatú emberektől, akik mindig mindent jobban tudnak, és azt is tudják, hogyan kellene másoknak megcsinálniuk vagy épp megírniuk valamit, és rettegek azoktól, akik csak feketét és fehéret látnak, és rettegek az egyigazságú emberektől.

Azt hiszem, úgy összességében félek ettől az országtól, azoktól az emberektől, akiket közvetetten vagy közvetlenül kinevelt a kormány, és azt tartom a legparábbnak, hogy ezek az emberek mind felnőttek, évtizedek óta azok, és mindenhez előbb van ezer rossz szavuk, mint egyetlen jó.

És pont emiatt nem hiányzott soha egy másodpercig se a facebook, inaktiváltam magam, és letöröltem az ikont is a telefonomról még ugye áprilisban, és ha arra gondolok, hogy a marketing miatt kelleni fog (sőt, már rég el kellett volna kezdenem), szintén fordul egyet a gyomrom, mert a facebookban ennyit láttam már csak az utsó időszakban, hogy megy a fröcsögés és a butábbnál butább politikai hírek, szóval soha nem azt láttam, hogy mi újság az ismerőseimmel. És nem mondom, hogy valaha is olvastam a kommenteket, mert attól szerintem eret vágtam volna, de Pukkancs néha mutat(ott) ezt-azt vagy mesél(t) egy-két reakcióról, és azokon jó esetben csak elmosolyodik az ember vagy kesernyésen felnevet, de összességében amúgy kibaszottul ijesztő, hogy ebben az országban ilyen sok ember van, aki hobbit űz abból, hogy szétolt másokat, vagy legalábbis a szándék ott van a szavaiban, és szenvedélyének alapja, hogy minimális tiszteletet sem képes mutatni mások nézeteivel szemben.

Mindenesetre tegnap olyan jó kedvem volt a pedikűrös miatt, hogy egészen lefekvésig kitartott. Előtte volt Normival egy kétórás találkám, és be se állt a szám; nem is annyira erről beszéltem, hanem minden egyébről is, amiről nem szoktam különösebben, de nagyon azt éreztem, hogy épp más lelkiállapotban vagyok, amiért nem kötnek gúzsba a félelmeim, hanem épp elhiszem, hogy ez még jól is elsülhet, mert lehet, hogy sikerül olyanokhoz eljutnom, akik csak szimpla szórakozásból szeretnek olvasni, vagy épp nem is szeretnek olvasni, de ez a könyv most olyan, amit el tudnának.

Hajnalban viszont, amikor felébredtem megetetni Manófalvit, arra ébredtem, hogy ugrik egyet a gyomrom.

Nemsokára

Ma kicsit lehiggadtam, ehhez kellett pár felismerés.

- legalább egy évet le kellene húzni itt, hogy legalább kinézzen valahogy a CV-m;

- nem szabad túl sokat beszélgetnem az energiavámpír kolléganővel, mert akkor én is hirtelen a rosszat kezdem nézni;

- nem szabad bebeszélnem magamnak, hogy egy senki vagyok.

Hosszú kihagyás után beszélgettem ma az egyik csapattársammal, és mondta, hogy őt zavarja, hogy el lettem ültetve, és reméli, hamarosan visszakapom a helyemet, mert így meg lett bontva a csapat. Ez azért jólesett.

Mindegy is ez most mind - azt hiszem, ma végeztünk a tördeléssel. Kissé sufnimunka lett, de az "olcsóért" nem érdemes fizetni, a drágát pedig nem tudom megfizetni, szóval akkor maradtam az ingyenes megoldásnál. Félek vagy pedig nagyon izgulok - még nem döntöttem el -, még a héten kotlok a látványon egy kicsit, aztán küldöm a nyomdának.

Bele se merek gondolni, hogy még tördelés közben is ezer helyen belejavítottam a szövegbe, és fogalmam sincs, leszek-e még egyszer olyan bátor, hogy elolvassam a saját regényemet. 

Ma megtudtam, ki mennyit keres

Na, igen, kell egy másik munkahely.

Nincs mire várnom, nem vált be, kész, menni kell tovább.

Én is férfifizetést akarok, basszák meg.

Család

Tegnap ünnepeltük mama nyolcvanadik születésnapját - ráadásul egy hét csúszással -, úgyhogy fel se merült bennem, hogy megpróbáljak kibújni a dolog alól. Annak ellenére se, hogy ott volt a család azon része is, akiket vagy két éven át sikeresen elkerültem. Többynire pozitív hozzáállással mentem, gondoltam, majd most csak nem fog feljönni se a fidesz, se a homofób vagy épp rasszista dumák, de tíz perc után elengedtem a dolgot. Nagyon durva volt hallgatni, ahogy egyetértően hajtják a beszűkült szövegeket, és egyszerre csóválják a fejüket mások felett. Többször is rászóltam magamra, hogy ne mondj semmit, semmi értelme nem lenne leállni. Kérdezték, mizu velem, mondtam, hogy semmi különös, aztán fél órával később az egyik unokaöcsém megkérdezte, mi van a regényemmel, nem gondoltam-e még arra, hogy akár csak száz példányt nyomtatok, én meg akkor mondtam, hogy de, az van épp folyamatban. Ezután körbe járt a borítóterv az asztalon, és nem kaptam egy kedves szót se, semmi biztatás vagy szeretetteljes drukk vagy ilyesmi, holott tudják, hogy gyerekkorom óta ezen vagyok; unokaöcsém barátnője elolvasta a hátszöveget, és aztán megvetéssel csak annyit mondott: „Hát az biztos, hogy ilyet még senki nem írt.”, és aztán nagyon sokszor eszembe jutott a nap folyamán, hogy egész albumot lehetne összeállítani az undort leíró arckifejezéseiből. Sokszor mintha egy kicsit ránk szorult volna a ház, úgy éreztem, ilyen emberekből áll az egész világ, és bár nagyjából sikerült viccesebb nézőpontból szemlélnem az ügyet, mára azért lecsapódtak az érzéseim, és este elkezdtem sírni Norminak, hogy félek, hogy majd ilyen rosszindulatú emberek kezébe kerül a könyvem. És vajon feltűnne nekik, hogy ők ihlették az egyik fejezetet? 

Cseverből vederbe

Olyan fáradt vagyok a könyvezéstől.

A munkahelyemet meg már vagy három hónapja nem szeretem. A tulaj egy ideje úgy tesz, mintha nem léteznék. Alig osztanak rám munkát; nem hívott fel a csapatommal tartott meetingre; el lettem ültetve máshova; bő egy hete várok, hogy a decemberi szabadságigényemet jóváhagyja; tegnap megvádolt, hogy igazolatlanul voltam betegben, de tényleg, nagyon szívdobogtató stílusban magyarázta nekem, hogy rosszul emlékszem (aztán előkerestette az irodavezetővel a táppénztes papírt - és jé, meglett!); ma meg úgy írt levelet nekünk, hogy mindenkit egyenként megnevezett (hatan vagyunk), de engem kihagyott. Szóval ahelyett, hogy úgy kezdte volna a levelet, hogy: „Kedves Kollégák”, úgy kezdte, hogy: „Pisti, Jani, Borcsa, Sári, Janka!”, és hát ez csak öt név, és egyik se az enyém.

A fizum is csak dühít, de még csak azt se gondolhatom, hogy megérdemelnék többet. Legszívesebben ghostolnám a helyet, de most nem kockáztathatom a félretett pénzemet.

A másik srác meg, akivel kb. egyszerre kezdtünk, és aki még mindig nem bukott le, hogy nem tud számolni, kapott egy még újabb céges autót. Nem irigykedem, meg ilyesmi, mert őt emberileg kedvelem, és ez a kivételezés inkább a tulaj gázossága, de egyre inkább érzem, hogy ez nagyon nem az én helyem, és nem akarom magam úgy érezni, ahogy.

Ezek amúgy nem mernek betegbe menni, mindenki döglik meg, de ott fertőzzük egymást, nem értem, mi ez az egész.

Mindenesetre már megint egy kakinak érzem magam. Tudom, nagyon sokat güriztem azon a helyen, ahol asszisztenskedtem, és minimálra voltam bejelentve, de ott éreztem utoljára azt, hogy szükség van rám. Csak hát ott nem hagytak fejlődni... (Azóta annyira nem találtak oda embereket, hogy azt a csajt rakták poziba, akit anno én tanítottam be asszisztensnek, és nagyon nem ment neki, de pár napja beszéltem vele, és most majdnem a dupláját kapja az én jelenlegi fizumnak - én meg nemet mondtam tavasszal, amikor vissza akartak csalogatni - khfkjghkjdfgjldfgjkl jhgf gnjkfghj jjg jkkjgrkj, nem gondoltam volna, hogy ott ennyire megugrottak a fizuk.)

Te nem hiszel bennem, igaz?

Pont ezért vagyok őszinte. Vagy mit gondolsz, másoktól nem fogsz kritikát kapni?

Te nem is olvastad azokat a könyveket, amiket a legtöbb ember elolvasott. Most nem jut eszembe példa.

Miért zárkózol el a tanulástól? Ezzel csak megnehezíted a saját dolgodat. Én is úgy csinálom a zenét, hogy folyamatosan videókat nézek, meg utánanézek dolgoknak.

Szerinted mások, akik írnak, nem tanulták?

Én csak azt mondom, hogy fejleszthetnéd magad.

Te azt hiszed, úgy születtél, hogy már tudsz írni.

Sajnálom, már úgy látszik, fáradt voltam, úgy érzem, nem sikerült értelmesen megfogalmaznom ezeket.

Annak ellenére, hogy feszkósan indult a négynapos hétvége (de legalább most azon ment a feszkó mindkét oldalról, hogy keveset vagyunk együtt), végül tök sokat nevettünk, elkísértem egy pincekoncira, és bár volt egy pont, amikor azt éreztem, hogy nincs ott keresnivalóm, végül meggyőztem magam, hogy örül, hogy ott vagyok vele, és azért is akarta, hogy elkísérjem, hogy utána együtt tudjunk még egyet aludni. Aztán a Blaháról elsétáltunk a Lánchíd budai végébe, útközben Mekiztünk, és kipróbáltuk a Deákon az óriáskereket - vicci volt, pont éjfélkor voltunk fent -, aztán hazabicikliztünk két részletben, a két részlet között kicsit vitt a hátán is, szóval egész jól sikerült este volt, bár még mindig ufónak érzem magam ilyen pincebulikban, ahol valszeg én vagyok az egyetlen, aki szörpöt kér a pultnál.

Name losting

De ugye nem fog ghostingolni az illusztrátorsrác? 

Lehetne amúgy a ghosting és a slow fading mellé egy új, (randi)partnert lerázós módszer, az lenne a neve, hogy name losing vagy ilyesmi (lehetne name losting, hogy rímeljen a ghostingra, meg hogy a megnevezés már önmagában sugározza a szintet), és az lenne a lényege, hogy amikor másnap felmész a chatre, nem találod ott a randipartneredet, mert valami idegen név van a helyén, de azért a chatelőzmények alapján be tudod azonosítani, hogy az idegen név mögött igenis ő leledzik, de a másik csak visszaírna, hogy: „Elnézést, de én nem ő vagyok, ez valami tévedés!”, te meg hiába írnád, hogy de tudom, hogy te vagy az, te köcsög, mert ő továbbra is csak az új nevét bizonygatná a pszicho smiley-val megfűszerezve, és így nem lenne bűntudata se azért, mert letiltott téged vagy ilyesmi, mert ő nem tűnt el, meg nem tiltott le, hanem ő egyszerűen csak egy másik ember, ezért semmi köze a csalódottságodhoz.

Most komolyan, csodálkozna bárki is, ha megjelenne egy cikk arról, hogy már ilyen is létezik?

Könyvkiadás téma

Ma megküldte a nyomda az eddigi munkáit, hogy azok alapján eldönthessem, megbízom-e őket a tördeléssel. Elég hamar arra jutottam, hogy inkább nem. Remélem, a nyomtatáshoz jobban értenek.

Kicsit most meg vagyok torpanva így a folyamattal, de írtam anya barijának, még benne van bizodalmam. Ő már egyszer felajánlotta a segítségét tördelés terén, de neeeem, én nem fogadok el ingyen segítséget. A következő könyv címe, amit kiadok, Hogyan szopassuk magunkat? lesz.

Ma még annyit tudtam tenni könyvkiadás témában, hogy elutaltam az ötvenet Jávornak - legalább ez kifutott, és nem kell többet gondolkodnom rajta -, és visszaírtam az illusztrátorsrácnak, aki leszólta az egyik ötletemet. Paranoiás módon nem írok részleteket, de egy nagyon ártatlan kérésemre írt kioktatóan, hogy ezzel szembe mennénk a hagyományokkal, holott csak szimpla dizájnról van szó. Úgy tűnik, nem minden művész művészlélek, pedig tök jó érzés lenne, ha lelkes, minden lében kanál illusztrátorom lenne, aki biztat a reakcióival, és nem olyan, aki menet közben inkább nevet változtat.

Amúgy nagyon furcsa - amikor a regényemre gondolok, mindig egy kupac A4-es papír jelenik meg lelki szemeim előtt, amiken bizonyos részletek el vannak mosódva, és azt az érzetet keltik bennem, hogy azok ott nincsenek jól megírva vagy épp mi van, ha véletlen kitöröltem szavakat, mondatokat a szövegből, és emiatt teljes katyvasz az egész. Röviden megfogalmazva, kb. bele se merek olvasni a kéziratba, nehogy meglássak valamit, ami nem tetszik, vagy nehogy arra jussak, hogy ez az egész értékelhetetlen, és jobb, ha elengedem a dolgot. Tördelés után mondjuk úgyis el kell majd olvasnom még egyszer.

Hmm...

Nem is tudom, hogy írjam le, de nem szeretnék elhallgatós lenni, és őszintén szeretném vezetni ezt a blogot. Szóval hogy megint van fiúm, és megint ugyanaz a fiúm van. Nem szeretnék részleteket írni, mert nem érzek rá ingert, annyit szeretnék csak leírni, hogy valahogy másnak érzem most magam ebben az egészben. Erősebbnek és egészségesebbnek, már ha írhatom ezt ennyi vergődés és egy ilyen döntés után. Nem akarok bizonygatni és vesézni, hisz tudom, minden, amit eddig írtam férfiakkal kapcsolatban, folyamatosan képlékeny volt, és mivel egy kapcsolat mindig két emberen múlik, talán mindig képlékeny is lesz. De a lényeg, hogy elvagyunk, vannak dolgok, amiket máshogy csinálunk, és most sokkal inkább látom a saját értékemet, és nem általa, hanem tőle függetlenül. Amiatt érzem így, mert tudok működni, dolgozni a regényen, szőni a magam kis önálló terveit.

Mandula

Három-négy hete olyan foscsin éreztem magam lélekben, egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy bemenjek dolgozni, és napi kilenc órában ott unatkozzak. Merthogy nagyon sokat unatkozom, társaságilag se érzem magam a helyemen (senki nem lóg ki nálam jobban, de annyira csak a munka a téma állandóan, és annyira kevés az emberi kapcsolódás, hogy nekem ettől szimplán megdöglik a lelkem), és úgy érzem, én vagyok ott a véletlenül becsúszott gyerek. Szerintem nincs elég munka, vagy nincs normálisan leosztva, és ez pont nálam látszik meg leginkább. Teljesen bizarrnak érzem, hogy miközben csomó értelmesebb dolgom lenne, bent kell rohadnom egy helyen heti 45 órákat, és még csak eredménye sincs, ugyanúgy nincs pénzem hónap végére, mint anno, amikor csak asszisztens voltam, és ugyanúgy nem fog megjelenni előttem egy biztonságos jövő.

Szóval felgyűlt bennem sok rossz érzés, és gondolkodtam, hogy bevallom a házi orvosnak, hogy mentálisan érzem magam szarul, szóval azért írjon ki egy hétre, de végül nem mertem mondani, mert nem hiszem, hogy Magyarországon szokás lenne ez, úgyhogy fosást meg lázat kamuztam. Az az egy hét kiesés a munkából szépen meg is látszott a fizumon, de mindegy, megérte, sokat foglalkoztam a regénnyel, és ettől megint megláttam kicsit az élet értelmét.

Erre rá két hétre nem begyullad a mandulám? Múlthét kedd este már éreztem, hogy valami nem oké, szerdán már úgy ébredtem fel, hogy biztos menjek-e dolgozni, csütörtökön már csak suttogva köszöntem el a kollégáimtól, aztán pénteken már nem mentem be, meg most egész héten se. Arra gyanakszom, hogy mivel az elmúlt két-három hónapban kétszer szedtem antibiotikumot, kicsit legyengült a szervezetem, és így ütközött ki, biztos valamelyik ovis gyerekes kollégáról átragadt rám a lepra. Azt hittem, a hangom sose fog visszajönni, rohadt sokat köhögök, de már nem fulladok úgy bele a taknyomba.

A házi orvos egyébként antibiotikumot írt fel, pedig mondtam neki, hogy szeretnék nem szedni most már az eddigiek után, mire megkérdezte: „Mi a fontosabb magának? Az egészséges bélflóra vagy hogy meggyógyuljon?” Kérdeztem, muszáj-e választani, mire a nővérke, aki legalább értelmes volt, átvette a szót, az orvos meg kiment valami mással foglalkozni, és már vissza se jött.

Itthon utánanéztem a mandulagyulladásnak, hogy van a vírusos meg a bakteriális, és megtudtam, hogy vírusos esetén semmit nem ér az antibiotikum. Felmértem a tüneteimet normálisan, hogy nekem melyik lehet, merthogy az orvosnál ez se derült ki, és hosszas tépelődés után arra jutottam, nem kezdem el szedni a gyógyszert. Vettem akácmézet, hársmézet, zsálya-, útífű-, csalán- és gyömbérteát, propoliszcseppet, grapefruitmag kivonatot, gargalizáltam sós melegvízzel és vettem sóoldatos orrsprayt, és elkezdtem szedni probiorikumot - hát nem mondom, hogy anyagilag örültem ennek az egésznek, de még mindig inkább ez, mint egy harmadik antibiotikumkúra. Értem én, hogy egyszerűbb mindenre ezt felírni, de na.

Régebben amúgy semmire se szedtem gyógyszert, és bevallom, kb. tavaly kezdett el leesni, hogy mi fán terem az antibiotikum, és csak mostanában tudtam meg, hogy mellé és utána kell szedni probiotikumot. Mert ja, eddig ha nagy véletlen beteg is lettem, úgy vigyáztam a betegségemre, mint egy kincsre, mert legalább végre nem kellett kamuznom a házi orvosnál, hogy miért nem akarok dolgozni menni. És mindig rendbe jöttem gyógyszer nélkül is. Asszem, 2020 januárjában voltam utoljára beteg, bár csak köhögtem, mint a fene, de tökre örültem, mert így volt időm befejezni egy regényemet az akkori pályázat határidejére.

Reményhal

Egy-két hete uncsiztam a munkahelyen, és hát unalmamban azon kezdtem el gondolkodni, hogyan tehetném Penny-t boldog, elégedett cicává, hogy ne kelljen rettegve közlekedni a lakásban. Feltévedtem Temura, vettem neki két ágyikót, hátha kevesli a tornyát, és vettem búrát a fejére, hogy le tudjuk vágni a karmait (talán holnap be is fut a csomag).

És aznap este, amikor épp véglegesíteni készültem a rendelésemet, Penny nekem ugrott hátulról, foggal a nyakamba kapaszkodott, és hátsólábbal szétkaristolta a hátamat. Ilyenkor lepereg előttem, hogy így kell élni ezentúl, meg szarul is szokott esni, úgyhogy néha elkezdek sírni, mint egy ovis.

Pukkancs látta az egészet, és egyből mondta, hogy na jó, ez már nagyon gáz, altattassuk el, mert kurva veszélyes (pedig amúgy Pukkancs is nagyon szereti őt). Én meg sírva mondtam neki, hogy el tudod képzelni, hogy időpontot kérünk neki, hogy elaltassák?

Mindenesetre így, hogy majdnem kitépte az artériámat, idejét éreztem normális lépést is tenni - felhívtam egy kisállatklinikát, és kértem Pemzlinek időpontot neurológiára. Persze a kollégáim tették a megjegyzéseket, hogy hülye vagyok, ők kiraknák az erdőbe, aztán szevasz, de hát bakker, Penny nem az elhordott bakancsom, hanem a kis geci macskám. (Róka, te kirakod az erdőbe az elhordott cipőidet?)

Voltunk is a dokinál, nagyon kedves volt a csaj, bár komolyan lepippantom magam, hogy azért a vizsgálatért elkérik azt az összeget... Szóval megfogdosta, lecsekkolta a reflexeit, aztán dumcsiztunk negyven percet, hogy szerinte ez meg az, valamit magyarázott a macskagerincekről, de nem értettem annyira, majd utánanézek, ha lesz időm. Nem győzött meg, de felírt egy humánpatikában kikeverős cuccot, hogy próbáljuk meg, ha meg nem válik be, ad egy viselkedésterapeutás elérhetőséget (na abba mondjuk már nem mennék bele). Kérdeztem, mi van, ha ez epilepszia, mire felírt a csaj még egy gyógyszert epilepszia gyanúra. Pénteken fogjuk először beadni Kukibabának, úgyhogy meglátjuk, változik-e valami - ha nem, akkor ráállok arra, hogy tavaszra találjunk neki egy megfelelő gazdit valami tanyán vagy ilyesmi, mert elég szánalmas halál lenne, ha kinyírna a macskám.

Könyvborító

Amikor megkaptam az illusztrátorsráctól a borítóterveket, nagyon nehéznek éreztem választani közülük. Volt kettő, amit nagyon szépnek és különlegesnek láttam, de a művésziességük miatt nem tartottam őket könyvborítónak valónak, és bár írta a fiú, hogy a karakterek még nincsenek kidolgozva rajtuk, el se tudtam képzelni, hogy még mit lehetne rajtuk kidolgozni, hisz már így is olyanok, mintha készen lennének. Aztán volt egy, amit rögtön elvetettem, mert valahogy nem éreztem a hangulatát, és volt a negyedik, amiben meg volt egy olyan zöld, ami eleinte nagyon nem tetszett.

Vicces, mert gondolkodtam, hogy beleírjam-e a Briefbe, hogy nem szeretem a zöldet, de aztán arra jutottam, hogy mégis ki az a debil, aki nem szereti a zöldet, hát többek között azt is szeretem a növényekben, hogy olyan szép zöldek...! Na szóval kihúztam a Briefből, hogy nem szeretem a zöldet, aztán meg a borítóterveken keresztül leesett, hogy a srác valószínűleg nagyon is szereti.

Négyből három borítót átszíneztettem vele - na hát azok meg olyanok lettek, hogy látszott rajtuk, hogy kérésre át lettek színezve, szóval azokon el se gondolkodtam, hanem visszatértem az eredeti tervekhez. És voltak hullámaim, hogy nem vagyok elégedett egyik borítóval se, hiába, hogy a képi világ mindegyiken stimmelt a Briefben leírtak szerint, a színekkel valahogy nem tudtam kijönni. Egyedül azt a borítót éreztem könyvborítóként működőképesnek, aminek a színét nem variáltattam át - pedig ott volt benne az a zöld...!

Elképzeltem, hogy ülök a metrón, és velem szemben valaki egy olyan borítójú könyvet olvas, és azzal a címmel, és arra gondoltam, hogy az fel tudná kelteni az érdeklődésemet. Ki is nyomtattam színesben, és összehajtogattam - megtörtem a gerincénél, és így lett egy picike könyvborítóm, merthogy nem sikerült átméreteznem, haha -, és akkor elkezdtem megszeretni, elő-előhúztam a buszon-héven-metrón a zsebemből és megnézegettem, hogy milyen szép színei vannak, és milyen viccesek rajta a lények. Annyira megszerettem, hogy amikor megírtam a srácnak, hogy azt választom, azt dolgozza ki, külön megkértem, hogy az eredeti tervet is tartsa meg, mert nekem az már önmagában nagyon tetszik - rajta van az a kontraszt, amit kértem, és egyszerre gyagya meg depressziós.

Ma kaptam meg a kidolgozott verziót, és hú, nagyon elcsodálkoztam. Nem gondoltam, hogy a "terv" az annyira terv, hogy csak egy kb. valami, amin a színeket és a grafikák elhelyezkedését és körvonalát kell nézni. Szóval ami a terven például profilból volt, az hirtelen az olvasó felé fordult, ha értitek, mire gondolok, nem tudom jól megfogalmazni. A zöldtől először megijedtem, mert ez megint egy másik zöld, egy még olyanabb zöld, amit nem bírok, de az eddigi tapasztalatok és hirtelen megszeretések után nem hagytam eluralkodni magamon a kételyt. Hazafelé kinyomtattattam színesben, kivagdostam, törtem neki gerincet, és felöltöztettem bele az angol kiadású Harry Potter első kötetét, és ah, nagyon jól áll neki a belív, mármint az oldalak! És igazán gyönyörű és különleges hatást kelt, fixen megfogdosnék egy ilyen borítójú könyvet a Libriben, és fixen kilógna a többi közül, mondom ezt úgy, hogy nagy könyvfogdosós vagyok. Igazán érdekesnek találom, hogy ha lehúzom a könyvről a borítót, akkor valami nem okés, de amint ráteszem a könyvre, és kis fogdosni valóvá válik, totálisan működik. Rápróbáltam a polcra is, állítva is, fektetve is, hát mányifíííkóó.

És a borító alján ott van a kis kiadóm neve, és ah, nagyon csecse, szép, erőteljes szó, nagyon szépen illenek egymáshoz a betűk, egyik se görbül, ráadásul a nevemből van összerakva, szóval még ha álnév alatt is adom ki, egy kicsit a saját nevem is ott lesz az egészben. A hátoldalán is ott a vonalkód, amihez még hetekkel ezelőtt lerendeltem az ISBN számot, amitől hivatalos könyvecskévé válik majd ez az egész, és a gerincen is ott a név meg a cím, és a kis bizbasz, amit még kitaláltam oda. Nagyon szép az egész. Bárcsak megmutathatnám nektek, de még mindig nagyon sok bennem a félelem.

Főként attól félek, hogy maga a sztori nem lesz ugyanaz a szint, mint a borító. Meg hogy még a tördelés minősége is lekörözi majd magát a történetet. Meg hogy majd halálra sebez a nyilvánosság, mielőtt kaphatnék valami kis pozitív visszajelzést.

De hát ez van, muszáj megpróbálni.

Erikaksi egyébként eltűnt. Rám írt még hetekkel ezelőtt (vagy ezt már meséltem?), hogy elkezdte olvasni a regényt, és azt vette észre, hogy nincsenek oldalszámok. Visszaírtam, hogy majd tördeléskor kap oldalszámokat, de erre már nem is reagált, azóta se híre, se hamva. Nem tudom - ez is egyfajta kritika lenne? Mármint az eltűnés.

A másik dolog, hogy gondolkodtam, hogy kell-e külön engedély az illusztrátorsráctól, hogy beleírhassam a nevét az impresszumoldalba, mert mi van, ha a kézirat láttán nem akarná a nevét adni ehhez az egészhez - erre ma a borító mellé még azt is írta, hogy kitalált egy művésznevet magának, és azt írjam majd az impresszumba. Meh. EZ IS EGYFAJTA KRITIKA?

Na mindegy, próbálom nem túlgondolni.

És már megvan a fejemben a következő projekt. Eredetileg a meséimet akartam kiadni ezután, de aztán támadt egy másik ötletem. Tavaszra időzíteném, persze csak ha lesz pénzem. Valamiért úgy vagyok ezzel a könyvkiadással, hogy nem fog belőle semennyi visszajönni, hanem csak kiperkálok X százezret, hogy beteljesülhessen a gyerekkori vágyam, ami szimplán annyi volt mindig, hogy az egyik történetemet könyvként foghassam a kezemben. Nem gondoltam ezen soha túl, hogy legyek is vele híres vagy gazdag, meg ilyenek.

Ami a tördelést illeti, sikeresen a nehezebb utat választottam - elég hamar kisült, hogy Jávor nem sokat konyít a regénytördeléshez, így az egészségesnél jóval több instrukciót kell neki adnom a tördelési szabályokat illetően, szóval kb. együtt meg is tanulunk tördelni, mert sok szabályt a netről lesek le vagy itthon heverő random könyvekből, csak nekem annyi hátrányom van Jávorral szemben, hogy magát a programot nem tudom kezelni (még). Szóval ez ügyben még izgulok kicsit; minden alkalommal, amikor Jávor küldi az újabb adag letördelt részeket, van bennem egy kis félsz, hogy ezúttal milyen visszatérő bakikat fogok találni, és vajon javítás után fognak-e keletkezni újabb bibik. Függetlenül attól, hogy kicsit lebukott a tördelési hiányosságait illetően egyébként nagyon együttműködő, tanulékony és van benne maximalizmus és "szakmai alázat", úgyhogy jól ellevelezgetünk, bár lehet, hogy a legutóbbi kilométeres emailemtől kidurrant a feje, mert már két napja nem küldött új letördelt adagot. De szerintem ez tök jó gyakorlópálya neki, belekerül egy impresszumba, amire később hivatkozhat, tanul egy csomót és még perkálok is neki valamennyit, szóval próbálok ezekre gondolni, amikor küldöm szegénynek a hibalistát. Remélem, összehozzuk végül. (Hátha ő majd az igazi nevét adja a dologhoz.)

Majd ne add fel két hét után, ha senki nem vesz észre, majd ne ijedj meg, ha bántanak, ne bújj el, ne bántsd magad; ne gondold, hogy szar, amiben eddig hittél, mert ha hiszel benne, akkor hiszel abban is, ami ott van másoknál is elrejtve, és ne felejtsd el, hogy te figyelni akarsz az elrejtett dolgokra, hogy ne maradjanak örökre láthatatlanok; és maradj olyan, amilyen most vagy, ne változz meg, ne fordulj rossz irányba, ne változtass az elképzeléseiden azért, mert azt gondolod, másoknak máshogy tetszene - csináld úgy, ahogy elképzelted, csak úgy lehet igazi, vállald fel, légy türelmes, és mindenek előtt, ne félj, ne hagyd, hogy bárki is megingasson, mert ez most kicsit fura lesz, és tudtad, hogy fura lesz, és sokan nem támogatják az ilyesmit; mások meglátása nem te magad vagy, te te vagy, és amikor ezt vállalod, kiállsz azokért is, akik olyanok, mint te, de legalábbis olyanok, mint saját megismételhetetlen önmaguk.

Megvagyok.

Tindi

Tegnap este annyira vágytam már egy tartalmas beszélgetésre, hogy majd' megőrültem. Olyan fura ez, nem értem az ismerőseimet se, például Ikének se, anyának se megy, hogy összetett mondatokban kommunikáljon. Mintha egyre luxusabb lenne az emberek érdeklődése vagy nyitottsága. Felmentem valami random chatre, de ott se találtam olyan embert, aki össze tudott volna kaparni egy összetett mondatot, vagy akár csak egy minimálisan is őszinte vagy szimplán érdekesebb gondolatot. Ilyenkor úgy érzem magam, mintha tüzijáték menne a fejemben, és nagyon szeretném felnyitni a koponyámat, hogy más is láthassa a fényeket.

Bánatomban felmentem tinderre. De nem a tinderre lenne most szükségem (meg arra sose)... Úgyhogy csak söprögettem mindenkit balra.

És ott van ő, komoly kapcsolatot keres, és olyan emberekkel pózol, akikről nem is tudtam, hogy léteznek. Mintha egy mindenre nyitott, normális ember lenne tele barátokkal. Még olyan képet is kirakott, amin nem feketében van...!

Hát... Nem mondom, hogy meglepődtem azon, hogy belefutottam tinderen. Azt se mondhatom, hogy elszomorodtam, mert vele kapcsolatban mindig szomorú vagyok.

Hát mindegyke.

Idill

Azon olvasók között, akik az eddigi augusztusi hírek után még egy baba eljövetelét tippelték, kisorsolunk egy arcra ragasztható műmosolyt!

Fura, hogy Rú anyja így megírta nekem, nem tudom. Szerencsére ezen már nem sírtam el magam, lehet, az elmúlt két hét hírei már megedzettek. Vagy mert Rú már tényleg régen történt, és tényleg sikerült feldolgozni. Vagyis régen nem történt, haha.

Meg mert az első gondolatom az volt, hogy itt valami tökre nem stimmel. Rú felnőttként sose akart gyereket "ebbe a szar világba", erre pont egy olyan csajtól vállal be, aki mentálisan beteg...? Mármint amikor legutóbb átmentem Rú anyjához, azt mondta, semmilyen kapcsolata nincs a lánnyal, mert az max karácsonykor megy át hozzájuk látogatóba, és nekik, Rú anyukájának és apukájának is ki van adva, hogy nem mehetnek át hozzájuk. Merthogy valami random hisztirohamos betegsége van a csajnak, apróságok ki tudják zökkenteni, és akkor vége a világának (nem értettem semmit a dologból, faszságnak tűnt, pláne, hogy amikor ezt mesélte, ők épp nyaralni voltak).

Visszaírtam, hogy gratulálok. Mert nem tudtam, hogy ilyenek tudatában mit lehet írni azon kívül, hogy de hát miért.

Ma meg írt megint, hogy kidobták Rúékat az albiból, és két hetük volt eljönni, merthogy valami volt a papírokkal......... És hogy most Rú "egy ideig" otthon lakik, és a csaj is otthon lakik a sajátjainál.

Most az a gif jutott eszembe, amin a szőke hajú, kilógó fogú kislány nézeget ide-oda.

Rám írt Rú anyukája, hogy Róka, olyan mesélni valóm lesz, hogy csak na. És mellé rakta azt az emojit, amelyik eltakarja az arcát, de azért kiles az ujjai között, mintha horrorfilmet nézne.

Kérem, tegyék meg tétjeiket.

Szófisifosi

Álláshirdetés Start up céghez

Amúgy olyan klassz vállalkozásöteletem támadt reggel, szerintem rommá kereshetném magam belőle, de nem értek a kivitelezéshez, cápaműsorba meg tutira el nem megyek.

Unatkozóprogramozókjelentkezésétváromakikingyenmegcsináljáknekemadolgotésaztánegyüttnyerészkedünkavégtelenségigköszönöm.

Vagy lehet, írnom kellene annak a körmös csávónak, aki állítólag osztogatja a pénzét, cserébe csak pózolni kell vele, hogy az instakövetői is lássák, milyen jótét lélek. Lehetne a befektetőm, mert szerintem több tíz millácska kellene.

HAHAHA HAHAHA HA HAHA HAHAHA HAHA HAHA HAHA stb.

Könyvborító

Írtam hétvégén egy másik borítótervezőnek. Ma visszaírt. Alsóhangon 190 000 forintért tervezi meg nekem a borítót. Bevallom, ilyen árra legrosszabb esetben számítottam csak, amúgy 80-120 közöttre tippeltem a dolgot. Szerintem klassz, amit csinálnak, meg művészet, és fontos is, hogy egy könyv jó borítót kapjon - de úristen, 190 000 forint. Ezen még ücsörgök egy kicsit.

Ha arra gondolok, amit a valódi név vs álnév dilemma szül bennem, fordul egyet a gyomrom.

Pedig hát nem ártana tudni, milyen nevet kellene rátenni arra a borítóra. Még az ISBN számot se voltam képes berendelni emiatt, mert kb. második hete rajtam van ez a befosós állapot. Pedig szeretném megadni a kis szomi Rókának ezt az egészet, hogy felviduljon, nem szabadna ennyit gondolkodnom. Nem is a 190 000 forinttal van bajom, hanem hogy nem tudom, érdemes-e ez a történet arra, hogy borítót kapjon. Néha úgy érzem magam, mintha egy lecelluxozott kartondobozban kuporognék.

Ráírtam ma Sztomakékre, hogy sikerült-e belekezdenie a regénybe (mert ugye péntek este azt mondta, hogy másnap el is kezdi), de csak annyit írt vissza, hogy nem, mert most tanfolyamot csinál. Nyöh... Okéé... Tudom, nem csak én létezek, de az ilyesmi olyan... olyaan... kínos...? Szóval hogy egyik nap úgy érezte, rögtön lesz is rá ideje, és három nappal később már úgy van vele, hogy túl elfoglalt még csak ránézni is. Vagy ez ugyanaz, amit a legutóbbi fiúm csinált? Mire sokadjára kérdeztem meg, belekezdett-e abba a kis mesémbe, amit úgy szeretek, kinyögte, hogy igen, de szerinte nem valami jó, úgyhogy képtelen továbbjutni az első fejezeten...?

Perditát is hiába kértem amúgy, hogy olvassa el ezt a mostani sztorit. Perditára, mivel a nővérem, többször is rá mertem írni emiatt, hogy: „Na elkezdted?” „Na elolvastad már?” „Fontos lenne a véleményed.” „Na?” „Na? Naaa?” De nem, úgyhogy feladtam.

Nem is tudom, eddig kikkel sikerült elolvastatnom... Pukkancs, Pukkancs exe, Pukkancs egyik barátnője, Pukkancs húga, Ike és anya. Kemény hat emberke. Tetszett nekik, és abból, ahogy írtak/beszéltek róla, tudom, hogy tényleg tetszett nekik (Pukkancs húga volt az egyetlen, aki rövidre fogta a dolgot, és csak annyit írt, hogy: „Jó volt, tetszett :)”, haha, de legalább elolvasta, na). De ez akkor is csak hat. Olyan, mintha azt az embert keresném, aki lealáz, mert egy szar véleményt előbb magamévá tudnék tenni, mint azt, hogy valami jót sikerült alkotnom.

Néha elképzelem, milyen lenne bedobni a file-t a chatgpt-nek, hogy írjon róla kritikát vagy ilyesmi, de uh, nem merem. Egyrészt mert tuti elraktározná magában, és az tök rossz érzés lenne, másrészt... fosnék, hogy a véleményével megölné a lelkemet is.

Szomi vagyok, hogy nem tudok ezekről senkivel beszélgetni. Véleményre és bátorításra lenne szükségem, vagy legalább minimális érdeklődésre. Vagy az írás is ilyen? Mármint hogy ilyen magányos dolog? Vagyis tudom, hogy igen, magányos dolog, ez nem az a hobbi (hobbiiii...), amiről az emberek lelkesen szövegelnek egymásnak - asszem, szerintem. Na de mások, akik köszönetnyilvánítást írnak a könyvük végébe, honnan tudnak kétoldalnyi nevet leakasztani?

Bevallom, ebben az illusztrátor srácban egyelőre az tetszik leginkább, hogy egyáltalán megtaláltam meg hogy visszaírt. Nézegettem a portfólióját, és egyáltalán nem ilyen stílust képzeltem el borítónak, hanem valami letisztultabbat, minimalistát. Az ő stílusa viszont olyan, ami olyankor tetszik nekem, amikor unalmamban rajzokat nézegetek meg skicceket, és akkor kitalálom, hogy jaj, ezek nagyon jók, én is rajzmester leszek. De közben meg látok kapcsolódási pontokat a témáival, és lehet, hogy ebből valami nagyon jó is kisülhet, csak a kedvemért sötétebb színeket kell akkor használnia.

Ja és amin meglepődtem: a brief mellé kérné a szöveget is, hogy "megragadhassa a történet esszenciáját". Ez azért eléggé szimpatikus, mert nyilván nem tartozik a "munkaköri leírásába", hogy elolvasson egy komplett regényt azért, hogy borítót tudjon neki tervezni. Van a Brief dolog, aztán annyi szokott lenni.

Viszont vagy hat hétig tartana a munka, szóval jaj, az már október, és még sehol nem tartok, le kell ülnöm magammal megbeszélni, hogy mit miért és hogyan akarok, és fel kell magamat bátorítanom. Minél tovább tökölök, annál jobban kitolódik a dolog, pedig szeretném még december előtt letudni az egészet.