Fás

Ma kicsit fásultabb vagyok, de így egyszerűbb.

Tegnap este Pukkancs intenzív érvelésbe kezdett facebook-on, miért nem kellene visszamennem Rúhoz. Nem írt sok újat, tudom a véleményét, csak ezt a barátság szöveget ne vetette volna be a végén, hogy: ,,Barátságból mondom." Mindegy. Igazából érthető, és ha csak barátként tekintene rám, lehet, hogy akkor is ezt mondaná. Csak nem tudom... Olyan kéretlen volt, nem erre lett volna szükségem.

Jó lenne úgy minden, ahogy nyáron volt. Bár Pukkancsban már akkor is megvolt a szerelem, Rúval meg a gondjaink. Épp csak nem foglalkoztam velük eléggé, csupán megállapításokat tettem. Bevallom, azért Pukkancs meghülyített egy kicsit, de nem eléggé. Nem arra gondolok, hogy Rú ellen hangolt volna, mert ezt kiküszöböltem azzal, hogy nem beszéltem neki Rúról, és így nem hagytam neki támadási felületet. A szenvedélyével hülyített meg, amit olyan rég láttam Rúban, jólesett nagyon, és ez eszembe juttatta a dolgokat.

Amúgy már unom a gondolataimat. Le is állok.

Csillagokkal ha szédülök

Tegnap is, meg ma is eszembe jutott hébe-hóba egy szívemnek kedves szám, amit Rú mutatott még akkoriban, amikor ismerkedtünk msn-en, ahol romantikus regényes módon szárba szökkent a szerelmünk. Ma kérdeztem, mit csinált, és azt is mondta, hogy zongorázott, de nem mondja meg, mit tanult. Rákérdeztem, azt a számot-e, és hah, le is lőttem a poént. Mókás, hogy neki is eszébe jutott.

Mindenesetre egész nap azon agyaltam, mekkora faszság ez a szerelem-szeretet dolog. Régebben azt gondoltam, a szerelem egyenes út a boldogsághoz, de már csak azt mondanám, szenvedélybetegség. Mekkora szopás túlzottan szeretve lenni, vagy jobban szeretni, vagy viszonzatlanul szeretve lenni, vagy kibaszottul szeretve lenni, és aztán már csak kevésbé szeretve lenni. Olyan brutál téma, hogy ah, el se hiszem, hogy belekeveredtem ilyesmibe. Az is milyen lesz már, amikor Pukkancs kiszeret belőlem? Elvész a tekintetéből a vágyódás, és majd tudni fogom, hogy már nem vagyok különleges a szemében. Poén, nem? Miért zavar ez engem? Nem hiszem, hogy az egómat zavarja. Lehet, hogy ha majd kiszeret, nem akar már velem sokat lenni. Sőt, valószínűleg. Ha meg lesz barátnője, végképp háttérbe szorulok. És lehet, hogy majd az is kiderül, hogy a szerelme alatt nincs is barátság-réteg. Aztán szophatom. Hihi.

Hazafelé az eget bámulva jöttem. Ma azt kívántam, bárcsak szédülhetnék a csillagokkal anélkül, hogy beszívnék, mert hát ment a rádióban a 67-es út, és arról ez jutott eszembe, és ma gyönyörű volt az ég, néhány percig tisztára úgy éreztem, hogy az Oroszlánkirályban vagyok. Arról fantáziáltam, bárcsak egy beláthatatlan rét közepéről nézhetném a hátamon fekve. Sötét volt, és apró felhőpamacsok nyája világított kéken az égen, a csillagok a vonulást bámulva pislogtak, élénken látszott a Göncölszekér is. Olyan gyönyörű volt... Aztán mintha elkente volna valami az egészet.

Szar a kedvem. Azt is elkente valami. Legszívesebben aludnék minden nap, és mindenki hagyjon békén. Én nem akarok szeretve, aztán nem szeretve lenni. Ez annyira borzasztó. Azt hiszem, szomorúság, amit érzek, csak nem tudom megfogalmazni, pontosan miért.

A blog mai látogatottsága kétszer több, mint általában. Ezen kicsit azért befostam.

Mindegy. Nincs olyan hétvégi program, hogy csillagokkal szédülés? Mondjuk gyerekként mindig hánytam a forgóhinta után... Egyszer a kocsiban. Előre, a sebességváltóra.

Egyszerre vágyom magányra és ölelésre.

Zöld Orom

Egyedül vagyok itthon. Perditának most van egy egyhónapos munkája, Pongó pedig hazament. Anne Shirley-t nézek a neten, de megállítom néha, amikor Pukkancs ír. Szeretem ezt a sorozatot, olyan békés, aranyos... És a tájak is olyan gyönyörűek. Biztosan elállna a lélegzetem, ha ezt a Prince Edward-szigetet élőben is látnám, mert még így is, hogy csak a monitoron nézem, elönt az ámulat.

Csokis müzlire vágyom.

Falevél hullott zörögve alá... Ja, nem, csak papírpénz.

Elkísértem ma Pukkancsot egy darabig, hogy nyújtsam az együtt töltött időt, meg nem is akarok nagyon itthon lenni a gondolataimmal, meg amúgy is akartam venni egy új sapkát, és arra gondoltam, veszek még egy őszi cipőt, hogy ne hordjam el a csuda kis bordó bakancsomat.

Szóval bementem az Árkádban abba a boltba, ahol a jövendőbeli sapókámat sejtettem, és meg is találtam hipp-hopp. Csövike, mint az elődje, csak nem fekete, hanem sötétszürke, a belevarrt csillámfonál pedig (biztos így hívják, nem?) ezüst, és nem színes. Utána nézegettem a cipőket, de egyik se fogott meg, elég unalmas mind, egyik se éri meg az árát. Nézelődtem kis bizsukat is, majdnem vettem magamnak gyűrűket, de ahogy próbálgattam őket, arra jutottam, hogy amíg ebben a raktárban dolgozom, úgyis rejtegetni fogom a kezeimet, szóval felesleges. Mert az én kezem nagyon ki tud száradni a sok portól és a száraz levegőtől, hiába kenem, plusz jön a hideg is, ami majd rátesz még egy lapáttal, valamint nincs nap, hogy a körömágyamat ne sérteném fel valamivel, tehát nem, nem most jött el a gyűrűk ideje.

Aztán menet közben bementem még egy boltba, ahol most kivételesen egyszerre több cucc is megfogott, és arra jutottam, ha már van nálam pénz, nem fogom sajnálni, veszek magamnak pár felsőt, mert úgyis olyan kevés a normális ruhám, hogy ha csak azokat hordom folyton, hamarabb elhasználódnak. Eme komoly észérv azt vonta maga után, hogy vettem négy felsőt és egy nadrágot a sapka mellé, és egy percig se volt bűntudatom, pedig ma tényleg nagyon sok pénzt elköltöttem, mert én vagyok a Róka, aki nem hajlandó használtruha üzletben vásárolni. Úgy érzem egy hete, hogy gazdag vagyok, és ennek megfelelően kényeztem magam. Mindenesetre inkább nem számolom meg, mennyi félretett pénzem maradt.  

Fura amúgy, mert ma arra jutottam, hogy idén tetszik ez a bő felsős divat, amitől az elmúlt néhány évben falnak tudtam volna menni. Bár ez nagyrészt amiatt is van, hogy megint csontosabb lettem egy kicsit, és nem akarom, hogy mások is lássák, habár hétfőn a lányok viccelődtek azzal, hogy milyen gebe vagyok. Kár, hogy Buddha figyelmen kívül hagyja, és emiatt néha átküld olyan részlegekre besegíteni, ahol nehezebbek a cuccok, pedig már nem egyszer álltam elé, hogy nézz már rám, milyen nádszál vagyok és gyenge, küldj oda mást. Haha... Mindegy, szóval... Látni kellene, mit művelek néha. A hét elején sokszor melegem volt napközben, ha megemeltem egy-egy nehezebb dobozt vagy sietnem kellett, és olyankor levettem a pulcsimat. Aztán ha le kellett mennem az emeletről valamiért, le az embertömegbe, mindig visszavettem. Aztán ha visszaértem az emeletre, megint levettem. Röhej. Egyszer mentem le topban mégis, mert olyan meleg volt, hogy nem akartam, hogy fogyatékosnak nézzenek a pulcsimban, és elmentem egy háromfős fiúcsapat mellett, akik elhallgattak, és az egyik csak annyit mondott, hogy: ,,Most egy szólás jutott eszembe." Aztán azon agyaltam, vajon a Csontokkal csak a kutyák játszanak szöveg jutott-e eszébe, pedig lehet, hogy nem is velem volt kapcsolatos. Lényeg a lényeg, hogy valamit ki kellene találnom, hogy többet tudjak enni és táplálóakat. Csak hát a fasznak van kedve főzicskézni is este, amikor hazaérek... Meg nem is tudok főzni. 

Nem nagyon szoktak érdekelni a feliratos felsők, de úgy látom, idén még jobban bejöttek divatba, mindenesetre azért el szoktam őket olvasni, nehogy véletlen megvegyek valami I'm a bitch szintű felirattal ellátott cuccot. A négy új felsőm is mind feliratos.

Ez különösen tetszik:

Klisék, de aranyosak. Azt hiszem, már feladtam, hogy várjam az olyan cuccokat, amilyenekre vágyom, ha látok is, nevetségesen drágák, úgyhogy most megfelel nekem ez az egyszerű, saját stílusérzékről nem sokat tanúskodó, csövessapkás, csőnacis, bő felsős stílus, és így huszonnégy évesen is bevállalhatom, mert úgyis mindig max húsznak néznek. Még ha már ki is mentek divatból, most ezekben jól érzem magam, és hát a bakancshoz is jól illenek. Nyihihi.

Amikor azt mondtam, sose vergődnék kapcsolatok miatt, csak nagy volt a szám.

Tegnap késő este lementem Pukkancs elé a hévállomásra, mert tudtam, hogy az utolsóelőtti járatot nem fogja elérni, és nem akartam, hogy egyedül várjon egy órát az utolsóra. Igazából nem sokat beszéltünk már ezekről a dolgokról, még egyet-kettőt kérdeztem tőle, de látszólag már jókedve volt, holott leírta chaten, hogy mindenki azt kérdezgette tőle a nap folyamán, miért ilyen szomorú. Azt mondta, miután megbeszéltük, hogy találkozunk, elpárolgott a rosszkedve. És tényleg, olyan kis boldi volt végig... Szerintem fent voltunk vagy négyig, addig csak beszélgettünk bebújva az ágyba, tartva a tisztes távolságot, mert megbeszéltük, hogy nem baris dolog összeölelkezni, meg ilyenek. Aztán lekapcsoltam a villanyt, mert egyrészt ő ma még ment dolgozni, másrészt majd' kiesett a szemem.

Végül aztán közelebb jött, azt mondta, nem tud, meg nem is akar leállni. Mert ez neki nem kínzás, hiába hiszem azt, mert örül, ha közel jöhet hozzám, nagyon szereti, legalább ennyit hagyjak meg neki. Nem lökdöstem el, mert még mindig fennáll, hogy csak az erkölcsi neveltetésem miatt tolnám el. Szeretet, és? Hogy utasítsam el? Olyan nehéz eltolni. Reggel viszont mondtam neki, hogy nem tehetjük ezt, nem barátokra vall az ilyesmi, plusz ne felejtse el, hogy ott van Rú, és tudom, hogy nem szereti hallani a nevét, de ez nem olyan szünet, hogy na, most akkor kipróbálok mindenfélét, én pedig nem akarok kétfelé játszani, nem akarok gerinctelen lenni. Ettől eléggé elszomorodott... De nem akarom elveszíteni őt, mint barátot, nem akarom áltatni se, nem akarok túl sokat engedni, hogy beleélje magát bármibe is. Azt szeretném, hogy a barátom maradjon, hogy boldog legyen, mint egy hónappal ezelőtt. Nem akarok szeretőt. Úgy szeretem, hogy van egy barátnőm, az év minden szarságát széppé tette, betöltött egy űrt, amit azelőtt csak antiszocságnak neveztem.

Szomorú voltam én is... Úgy az egész miatt. Kicsit sírásküszöbön voltam, de sikerült megállnom. Reggel hiányzott Rú, meg is írtam neki, bár nem tudom, jó ötlet volt-e. Még mindig az van bennem, hogy mi összetartozunk. Egyelőre csak úgy érzem, Rút tesztelem ezzel a szünettel. Hogy mi sül ki belőle. Szerdán azt mondta, ezentúl hinni fog a tarot-ban. Tök fura, mert aznap munka közben nekem is eszembe jutottak a kártyák... Tegnap Pukkancs is mondta. De ez már tényleg csak egy faszság. Így jött ki.

Általában jól vagyok, csak néha érzem, hogy szakadozik a lelkem.

Mintha álomból ébrednék

És hogy Rú mennyivel több, mint Pukkancs? Hat évvel. Ez a válaszom. És nem az, hogy neki van farka. ,,Az idő, amit a rózsámra vesztegettem, az teszi olyan fontossá a rózsámat."

Nem bántam meg, hogy szünetet kértem, bár néha egy röpke másodpercre megijedek attól, amit tettem. Még nem fogtam fel, nem érzem azt, hogy nincs barátom, nem gondolom, hogy Rú nem az enyém. Ma az ölelős lány megkérdezte, mióta van barátom, aztán gratulált hozzá. Én meg csak bólogattam, és kussoltam. Tudni akarom, Rú egy hónap múlva is akar-e vissza. Hogy nem hagy-e alább a szerelme. Hogy nem csak megszokásból volt velem, habár rengetegszer nem csak azt mondta, hogy szeretlek, hanem azt, hogy szeretlek, szerelemből. De ezek csak szavak, tettből túl kevés volt. És most tudni akarom, hová lyukadunk ki. Egyelőre abban maradtunk, hogy beszélünk minden nap. De egy darabig nem találkozunk.

Pukkancs a tegnapi kirohanása során azt írta erre, hogy majd jól belérúgok azzal, hogy megint összejövünk. És ettől csak eszembe jut, hogy milyen szarul jöttek ki a dolgok... Nem kellett volna beszélnem neki a szünetről, vagy nem is tudom... Mindegy... Nem tudom, mit tegyek. Hívtam, hogy jöjjön ide munka után most este, vagy holnap, vagy vasárnap, de nem tud, nem akar, vagy variál, teljesen kétségbe van esve. És nem tudom, mit tehetek majd, ha találkozunk. Öleljem át, ha sír? Pedig úgy szerettem, hogy boldog mellettem... Most meg már olyan szarul van, hogy hányingere van, ha rám gondol.

Na, meggyőztem, idejön. Holnap innen megy munkába, merthogy rabszolgaság van, és a héten szombaton is dolgoznia kell. Kicsit félek, de valahogy le akarom nyugtatni.

Nem tudom, mit tegyek, nem tudom, hogy legyen

Szóval Pukkancs...

Csak annyit tudott, hogy bűntudatom van, és hogy őrlődök valamin, de hogy min, azt nem mondtam el neki, mert nem akartam, hogy befolyásoljon a véleményével. Ha megkérdeztem volna, szerinte mit tegyek Rúval, azt mondta volna, hagyjam, és inkább vele foglalkozzak. Nem pont így, de ez lett volna a lényeg. Ami persze érthető.

Kedden, amikor még mindig nem tudta, min agyalok, csak azt tudta, hogy valamin nagyon, olyan édes, összeszedett, tisztán szerelmes és őszinte üzenetet írt nekem facebook-on, hogy legszívesebben bemásolnám ide, de úgy érzem, utálna érte, úgyhogy inkább nem teszem, mindenesetre azért elmentem magamnak ide a blogba, a piszkozatok közé. Szóval miután ezt írta, még beszélgettünk, találgatott, hogy mi a fenén agyalok, amiről nem akarok beszélni még vele se, és aggodalmaskodott, hogy ő fog belőle rosszul kijönni. Szerdán este, amikor munka után visszamentem Rúhoz megbeszélni a dolgokat, csak annyit írtam neki facebook-on, hogy megpróbálok később lenni, de végül a sok sírás közepette már nem akartam felmenni, pedig tudtam, hogy nagyon vár, és emiatt rosszérzés is volt bennem.

Másnap reggel a metrón ülve szorongattam a mobilomat, mert ha hívnak, olyankor nem hallom meg, viszont látom a kijelzőn, mert ugye világít. És pont, amikor azon agyaltam, milyen jó lenne, ha most kivételesen felhívna - merthogy telefonon soha-soha nem szoktunk beszélni -, hogy elmondhassam neki, hogy aznap este már leszek chaten, és tudunk majd beszélni, megjelent a neve a kijelzőn. Azt mondta: ,,Csak annyit akarok kérdezni, hogy ma leszel-e chaten." Olyan édes volt... Felhívott ezért... Mondtam, hogy igen, leszek, és elmondtam neki, hogy Rúval szünetet tartunk. Nem akartam fejtegetni vagy ilyesmi, mert ahogy kimondtam a szavakat, sírásküszöbre kerültem, és ha belekezdek a mesélésbe, tutira csak elbőgöm magam. Amúgy se tudtam, mit mondhatnék így hirtelen. Mindenesetre attól tartottam, hogy ebből a témából még balhé lesz.

Szóval tegnap este beszéltünk erről a szünetesdiről... És jöttek a kérdések, hogy neki miért nem adok esélyt, legalább most. Rú miben különb, mint ő, mit akarok elérni a szünettel. És tudom, hogy nem lelkiterrornak szánta, de leírta, mennyire szeret, és hogy napok óta alig eszik, mert annyit gondol rám, hogy egyszerűen eszébe se jut táplálékot magához venni. Azt is írta, hogy néha olyan szenvedélyesen nézek rá, hogy majd' belehal, és néha azt gondolja, én is úgy szeretem őt, mint ahogy ő engem. És én hiszek neki, mert néha tényleg úgy túlcsordul bennem az érzés, de fogalmam sincs, milyen érzés, de nem szerelem ez, viszont kibaszottul erős szeretet, talán... olyan túl-a-barátságonos szeretet, de... nem szerelem, szerintem nem az. De mostanában mindig a Kis herceg és a róka esete jut eszembe, meg a megszelídítés és a felelősség, épp csak azt nem tudom, melyikünk a róka, vagy hogy egyáltalán lényeges-e, hogy melyikünk az.

És olyan szomorú volt az egész beszélgetés... Úgy éreztem, vége a barátságunknak. Nem tudunk már azok lenni. Így nem. Igaz...?

Ma kérte, hogy segítsek neki, hogy ne szeressen ennyire, de hát mit tehetnék...? Ha csettintésre kigyógyíthatnám magamból, tudva, hogy a barátsága megmarad nekem, csettintenék én örömmel, aztán megölelném és megvigasztalnám, mintha csak egy rossz álomból ébredt volna fel. És olyan rossz őt ilyennek tudni, hogy ennyit szenved, mert nem tudok boldog lenni, ha tudom, hogy közben a távolban szomorkodik, mert a mellkasában folyamatosan lüktet a hiányérzet, és úgy érzi, szétszaggatja a viszonzatlanság. Szomorkodás...? Enyhe kifejezés. Sírásküszöbön van folyamatosan, kivéve, amikor otthon van, mert akkor még sír is. És úristen... Annyira elbasztuk, vagy csak én basztam el... Igen, én basztam el, mert hagytam neki azokat a dolgokat, és ettől csak még jobban vágyik rám. Önző voltam, pedig tudtam, hogy baj lehet belőle. De Pukkancs is tudta. Tudta ő is. És folyton arról beszéltünk, szabad-e így egymáshoz érnünk. Csak a választ nem találtuk meg, már nem is volt lényeges. Már átléptünk egy határt, elkéstünk azzal, hogy megelőzzük a szívfájdalmat.

A tegnapi, iszonyat kétségbeesett hangvételű chatpárbeszédünk után Pukkancs próbált vicceskedni.

Pukkancs: Egyszer sírtam majdnem az ágyadban. :D De csak tudod, folyt volna ki. xD

Én: Amikor megkérdezted, miért hagyom?

Pukkancs: Nem tudom már, miért. Ja nem, nem azért. Egymásba voltunk borulva. Aztán mondtam, hogy nagyon szeretlek. Azt bekkönyeztem. Ez vicces most. :D

Én: Aha. Most próbálsz humorizálni? :P

Pukkancs: Hagyom, hogy nevess te is. :D Tényleg vicces. :D Most így visszagondolva.

Én: Nem tudok nevetni. Hülyegyerek.

Pukkancs: Meg akkor is egy pillanatra majdnem nevettem.

Én: Mert boldi voltál?

Pukkancs: Hát az voltam nagyon, de amikor kimondtam, hogy szeretlek, akkor egyszerre el is szomorodtam. :D Kettős érzés volt.

Én: Hagyd a smiley-kat. :P Nem vicces, Pukkancs.  El foglak veszíteni, figyeld meg. Most tökre így érzem.

Pukkancs: Nem fogsz soha. Ez nem egy film, baszod.

Én: Pedig kezdem úgy érezni, baszod. Hogy ez egy Skins évad.

Jutalom a megtalálónak

Ma ment az a szám a rádióban, hogy: ,,A zenétől felforr a vérem", aztán amíg keresgéltem két-három terméket a raktár területén, elképzeltem, milyen brutális lenne, ha valakinek tényleg felforrna a vére.

A másik, amit nem értek, hogy a vezető miért mond olyat, hogy: ,,Legyenek szívesek, fejezzék be a felszállást." Erre mégis milyen reakciót vár? Csalódottan megtorpanó embereket, akik lógó orral néznek majd az induló járatra? És különben is, hogy lehet befejezni a felszállást? Felszállva, nem? Akkor meg miért nem azt mondja inkább, hogy: ,,Szálljanak már fel gyorsabban" ?

Ma átszálláskor elhagytam a fekete, csillogó csövessapkámat. Az ölemben dorombolt, amikor aludva   ülve vártam a metrót, azt hiszem, lepottyant, amikor felálltam, és a kiáltását elnyomta a tömeg moraja. Szomorú vagyok miatta, emlékek vesztek vele oda. Szerettem nagyon, és csak nemrég tudatosult bennem. Rúval vettem, Pukkancs pedig betörősapkának hívta. Hazafelé megnéztem a széksort, hátha ott vár rám a megállóban, de már nem volt ott.

Két éves, fekete, Betörő névre hallgat. Kérem, értesítsenek, az enyém volt, nem a maguké, miért vitték el onnan?!   Lécci szólj, ha megtaláltad.

Ma mintha más életét élném

Az elmúlt napokban nem bújtam Rúhoz éjszakánként, és megkértem, hogy ő se bújjon hozzám. Amikor azt mondta, szeret, nem mondtam, hogy én is. Amikor reggelente dolgozni mentem, nem adtam neki búcsúpuszit - nem volt hozzá pofám. Amikor felhúztam a bakancsomat, mindig fojtogatott a sírás. Mert tudtam, hogy érzi, hogy van valami. Rossz volt otthagyni így, de nem akartam az arcába mosolyogni, miközben az agyam olyasmiken jár, amiken kiakadna. És ez már nem a Pukkancs-dolog...

Munka közben rengeteget gondolkodtam. Azon agyaltam, mit árul el a Rúval való kapcsolatomról az, hogy Pukkancsot ennyire közel engedtem magamhoz. Azt árulja el, hogy tényleg ellaposodott. Hogy már nem olyan, mint régen. És tele vagyok sérelmekkel, amik csip-csup dolgok miatt nem tudnak feledésbe merülni. Amikor erre jutottam, a bűntudatom intenzívebb lett. Amiért így érzek. Mert ez már rég nem Pukkancsról szól, hanem Rúról és rólam. Hogy sok minden hibádzik a kapcsolatunkban, és nem teszünk ellene. És aztán... fogalmam sincs, hogyan jutottam erre, de... szerda reggel, amikor már majdnem elhagytam a házat, már rajtam volt a bakancs... Rú lejött, hatalmas gombszemekkel nézett rám, áradt belőle a félelem... Azt mondta: ,,Nem is beszélgetsz velem. Esténként inkább laptopozol. Nem is érsz hozzám. Tudom, hogy van valami. Nem vagyok hülye." Akkor tudtam, hogy már nem tarthatom ezt magamban. Akartam is, hogy végre elmondhassam, ne gyűljön tovább bennem a feszültség... Levettem a cipőmet, és visszamentünk a szobájába. És kinyögtem, hogy alábbhagyott bennem a szerelem, és nem tudom, meg tudjuk-e oldani, mert részemről jelenleg erőltetés lenne.

Hidegzuhany Rúra.

Teljesen elképedt. Én bőgtem, miközben peregtek le előttem az elmúlt évek, ő meg fogta az arcát. Nem értettem, hogy vagyok erre képes. Hogy a szívem ellenére nem egészen három nap alatt hoztam egy ilyen észérvek alapján kialakult döntést.  Én, aki azóta, hogy Rút szeretem, rá se néztem más fiúra, és mindig azt gondoltam, hogy ha őt elveszíteném, többé soha senki nem tudna megfogni magának... Aztán lekísért a buszig. Nem sírt, ami fura volt, de azért örültem, hogy nem kell látnom, ahogy szenved. Én sírtam azért helyette is... Hat és fél év... Oda minden, külföld, és a meg nem született lányunk, akinek már nevet is kitaláltunk...? Meg hobbikat.  

Aztán amikor felbukkant a busz a távolban, nyomtam Rú arcára egy búcsúpuszit, és akkor felzokogott... Aztán végig bőgtem a raktárba vezető utat, és kétszer sírtam el magam munka közben. De csak egy lány vette észre, de nem volt gáz, mert hétfőn én is megláttam őt, és adtam neki egy ölelést, amit tegnap vissza is kaptam. Hah... Vicces dolgok, mi?

Mindegy, szóval... Rú megkért, hogy menjek vissza hozzájuk munka után, és vissza is mentem, mert nekem se volt elég, hogy húsz perc alatt ezt letárgyaltuk. És abban maradtunk, hogy Rú nem hagyja annyiban, mert tudja, hogy sok mindent ő rontott el (ezt nem szeretném kifejteni a blogban), belekényelmesedett a kapcsolatunkba és elbízta magát, és azt mondta, megpróbál visszaszerezni, ha én úgy érzem, készen állok rá. Aztán kért egy csókot, és kifliben aludtunk. És jó volt...

Szóval most szünet van, vagy mi a francnak lehet ezt nevezni. A lelkem fura, mert nem sírok, bár így blogolás közben ki-kicsordul egy-két csepp... Nem tudom, van-e bennem még szerelem, csak azt tudom, hogy nagyon, nagyon szeretem, és nem akarom, hogy kivesszen az életemből. És nyitott leszek rá, hogy megpróbáljon visszahódítani.

Pukkancs meg... Majd legközelebb írok róla... De már nincs idő... Reggel korábban kell kezdenem, és már így is késő van.

Olyan furcsa ez az egész. Az egyik héten még van egy szerelmed és egy nagyon jó barinőd, a következő héten pedig már egyedül vagy, mert már semmi sem olyan biztos.

Legbelül mélyen járok

Vasárnap este Rút lehívta az anyukája "valamiért", utána megkérdeztem őt, mit mondott neki, mert hát nem szokta így lehívni, hogy ne halljam, mit beszélnek.

- Kedden kapni fogsz egy mp4-et tőle, majd lepődj meg.

- Ajj, de miért?! Nem akarok ajándékot kapni! Mire fel kapom?

- Karácsonyra. Előre. Mert tudja, hogy nem tudsz zenét hallgatni.

Kellett nekem panaszkodnom aznap, amikor pisztolyoztam...

- Nem akarom... Nem érdemlem meg, én soha nem adok senkinek semmit. Miért nem mondtad neki, hogy ne vegyen nekem? Tudod, hogy nem szeretem az ilyet.

- Mondtam, hogy te is akarsz venni egyet, de azt mondta, hogy akkor ő gyorsabb lesz. Azért kapod, mert jó vagy. Nem olyan, mint a többi lány.

Ilyenkor azért beharapod az ajkad...

Reggel Rú olyan aranyos volt, és olyan kedveseket mondott, hogy amikor lementem felhúzni a cipőmet, erőlködnöm kellett, hogy ne sírjam el magam. Végül csak a szemem vörösödött ki, de néhány mély levegővétellel elmúlt.

Kis aranyos mp4 amúgy... Püspöklila. Így elviselhetőbb a munka :) - írja az üdvözlőkártya. És Rú anyukája nagyon, nagyon aranyos, tudom, hogy nagyon szeret engem, csak... rosszul vagyok magamtól kicsit. Nem lehetne, hogy inkább lekeverjen nekem egyet...?

Szevasz, bűntudat. Hát megérkeztél.

Ma egész nap az járt a fejemben, hogy egy csomó ember figyelmét és szeretetét nem érdemlem meg. És ma annyi figyelmet kaptam, hogy nem tudtam ezt elfelejteni. Sunyi vagyok, ahogy nyáron a raktáros debil is megmondta. Nem teszek semmit a szeretetért. Csak úgy vagyok, mint akit szeretni kell, mert alapjáraton szeretet jár neki és punktum. Pedig nem is, ez már nem így van.

Megetettem egy kóbor macskát a raktár előtt munka után. Kiszedtem neki a virslit a croissant-omból. Örült. Én is örültem, hogy nem volt időm megenni a kajámat, mert bűntudatot éreztem, amiért nem akarom megsimogatni a kis elnyűtt bundáját. Pedig minden cica szeretetre terem, nekik ölben kell szunyókálniuk a legnagyobb békességben.

Nem akarok senkit bántani.

I can see a love restrained

Nem kezelem már jól a Pukkancs-helyzetet. Vagy inkább úgy írom, hogy nem kezelem sehogy...

Ez az egész három hete kezdődött, ugye, feküdtünk az ágyamon, beszélgettünk, és a háttérben szólt a zene, random számokat dobált a youtube szép sorjában. Aztán amikor kiveséztük a témát, elhallgattunk egy kicsit, éppen elindult a November rain... És Pukkancs csak nézett rám szótlanul, a tekintete egyszerre volt vágyakozó és bánatos... Én meg néztem vissza rá, és teltek a percek... És így ment le a November rain... És azóta más minden... Nem mindig "barisak" a dolgok, hanem nagyon durván elmélyült az egész, pedig eddig se volt kutya, azt hiszem, és már nem tudom, nem akarom kezelni, csak néha behúzom a féket.

Például nagyon sokat fogjuk egymás kezét... És nem tolom már el, ha bújik... Mert jólesik. És szeretem, ahogy néz rám... Mint akinek az űrben van a feje, körülötte pedig csillagok... Néha tényleg nagyon szépen néz. Olyankor mindig az jut eszembe, hogy milyen kiváltságos dolog valakiben meglátni ilyen durva érzéseket, amiktől sebezhető az ember... Meg persze az, hogy istenem, de édes.

És közben érzem, hogy ez így nem helyes... De olyan természetesnek tűnik... Aztán ott van ez a csókdolog is... Kezdetben, ha próbálkozott, kapásból visszatoltam az ágy másik felére, amin nevettünk egy sort, de most már az ment, hogy odahajolt ezerszer, éreztem a lélegzetvételét, éreztem a sóvárgást és a reménykedést, aztán egy kicsit félrebillentette a fejét, már elnyílt az ajka... Aztán elfordultam... Ezerszer. Legalább.

Pukkancs sokszor megkérdezte, szánalmasnak tartom-e, de hát hogy tartanám...? Kifejezni a szeretetet nem szánalmas... Neki úgyis szabad. Mert ő ugyebár szabad. Én nem, és amiatt, hogy nem tolom el, inkább nekem kellene ezen gondolkodnom... Mert ha Rú tudná... Pedig nem történik semmi. És mégis rossz dolognak számít, ugye? Az íratlan birtoklásos szabályok miatt. Enyém-tiéd, csak velem, csak nekem, és egyebek.

Most nézem a November rain dalszövegét... Hát, poénos.

Azt hiszem, aközött, amit Pukkancs érez és amit én érzek, annyi a különbség, hogy Pukkancsnak fáj, én meg többször akarnám magam mellett tudni, hogy ne fájjon neki. Nem sajnálatból... Hanem mert én is szeretek vele lenni. De fogalmam sincs, mikor találkozunk legközelebb, ami miatt egy kicsit mindig rosszabb elválni, mint amúgy...

Azért félek, hogy rámegy erre a kapcsolatunk. Azt hiszem, ezt nem lehet visszafordítani.

Haha, kb. a haja is így szokott állni.

Lányok, szerezzetek paprikasprayt, komolyan, és ne felejtsétek el, hogy az előítélet nem egyenlő a szívtelenséggel.

Tincseimet nézegetve

Azt tervezem, hogy lefekszem az ágyra, és a plafont bámulva zenét fogok hallgatni.

Magányoska is vagyok. Mindig furcsa hazacsöppenni egy teljes napra.

Álmomban a házunk sötét volt, poros és nagyon régi, és veszekedtem Perditával, és azt kiabáltam neki a végén, hogy utálok itthon lenni, főleg olyankor, amikor ő is itthon van (pedig ez inkább csak akkor van, ha veszekszünk, és most épp nem vagyunk összeveszve), erre pár perccel később jött érte keresztanyánk, és elvitte őt és mamát a másik házunkba, ami igazából a miénk mellett volt, szóval átláttam a hatalmas kertre, és folyamatosan az volt bennem, hogy én nem mehetek oda (makacsság és büszkeség), pedig milyen jó lenne. A telek fölött tavasziasan sütött a nap, a fű tökéletes volt, elfekvésre hívogató, és a kert tele volt kékvirágú bokrokkal. Én meg álltam a régi kertben, a ház felett nagy esőfelhő, árnyékban minden, és csak arra vágytam, hogy elfekhessek a másik telek füvén.

Pukkancs holnap hat körül jön, és vasárnapig marad.

Várom az őszt, mármint nem az esős részét, hanem azt, amikor minden fa sárga és bordó. Szeretnék egy napot, amikor elfekszem egy padon, nézem a fölém boruló fákat, és zenét hallgatok, mármint hallgatunk, én és a bakancsom. Ehhez viszont vennem kellene egy zenekészüléket, és ki kell vennem egy szabadnapot. Még azt is tudom, hol művelném ezt. Na de ennek spontánnak kellene lennie.

És azt is várom, hogy megvehessem az új téli kabátomat, mert nagyon szeretem ám a kabátokat, néha akkor is felpróbálok egyet-egyet, ha tudom, hogy úgyse veszem meg. Illegek-billegek egy sort a tükör előtt, hogy milyen csinibini, Rú meg közben nevetgél a boldogságomon. Téliből csak egy van egyébként, és bár csinos, karcsúsított és szoknyás, már legalább hat éves, szóval nagyon unom szegényt. Ja, és fekete, azt is unom benne.

Ja és közérdekű: lefogytam a cicimet, úgyhogy még így mensi alatt sincs nagyon. Várlak vissza, kedveseim. Csak nem tudok eleget (t)enni értetek.

13:29

Na jó, ez egy kicsit fura. A diákszövetkezetes hapsi mindenre úgy reagált, ahogy én akartam. Azt írta, pihenjem ki magam. Pf. Két napot dolgoztam a héten, és azt írja, pihenjem ki magam. Ez durva. Csak azt remélem, pénteken tényleg kapok sms-t a jövőheti beosztásról, és nem csak annyit, hogy: ,,Bocs, Róka, de baromira unom a hülyeségeidet. Lécci, keress inkább másik munkát  diákszövetkezetet, mert szánalmas, amit művelsz."

Megúsztam a mait

Bementem ma reggel a raktárba, tíz perccel korábban értem be. Bementem az irodába, ahol csak a nyurga, túlbuzgó gyerek tartózkodott, ami mázli, mert a műszakvezetők előtt nem mertem volna olyanokat mondani, mint amiket mondtam. Az elmúlt két napban ez a kisgyerek közölte reggelente önelégült fejjel, hogy pisztolyozni fogok egész nap.

Szóval kiderült, hogy a diákszövetkezetes hapsi nem is csinált semmit, nem szólt nekik, hogy változás van. Ugyanúgy pisztolyra vagyok beírva, mondtam, hogy akkor hellóka, megyek haza. Azért még felhívtam a diákszövetkezetest, hogy most mi a fakk van, mindenesetre ha nem kellek arra a részre, amit beígért nekem, akkor most ,,elmegyek inkább, elintézem az ügyeimet." Erre ő azt mondta, jóváír nekem 3-4 órát, amiért bementem feleslegesen, aztán áldását adta az ügyeim intézésére, és beírt jövőhétre úgy, ahogy eddig kértem magam. Aztán eljöttem szó nélkül, mert féltem, hogy mégis ott tartanak, és valami zsarolószöveggel rám erőszakolják a pisztolyt.  

Mókás... Én variálok, és még ő hagy nekem jóvá 3-4 órát... Kicsit azért úgy érzem, valami hibádzik, és meglesz ennek a böjtje. Szerintem elbeszéltünk egymás mellett, bár én kérdeztem, biztos nem lesz-e neki ebből gondja, azt mondta, nem... Rúékhoz jöttem vissza, így lesz egy teljes napunk is, amit együtt tölthetünk, innen írtam a szövetkezetesnek még egy tisztázó e-mailt, hogy kellek-e a héten, mert feleslegesen nem fogok bemenni, úgyis kecire meleg van, kibírom a hetet munka nélkül. Olyan jó lenne, ha nemet írna vissza, komolyan... Már attól leizzadtam, hogy bementem és hazajöttem ("haza"), pedig még reggel volt.

Alá kell íratni a nyárral egy határozott idejű szerződést, hogy szeva, Nyár, 2016-ban június 1-én kezdesz, és augusztus 31-én végzel. Maximum hőmérsékletként 29 fokot szeretnénk ez idő alatt, de annyit is inkább csak hétvégéken, a többi nap elég lesz 26 fok. Aláírja valaki a petíciómat?

Tudom, tudom... Én is érzem, hogy egy királylány vagyok. Túl sokat válogatok, túl nagyok az igényeim. Levegő, meg ilyenek. 

Néhol mégis fagy

Elég egy chatvita Pukkanccsal, és másnap nem tudunk egymással normálisan, kimértség nélkül beszélni. Pukkancsnak egyébként bevett szokása, hogy chaten ír le olyan komoly dolgokat, amiket élőben kellene megbeszélni, aztán ebből lesznek a viták, mert hát nem látjuk, nem halljuk egymást közben, és mindenki mindent a saját olvasatában értelmez. Ma megmondtam neki, hogy ezentúl ha lelki problémája lesz, tartsa magában, és amikor találkozunk, a szemembe nézve adja elő, és mondja az arcomba, hogy miket kíván.

Mindenesetre most elég hidegnek érzem az egészet.


21:28 Megbeszéltük, hogy a hidegség szar - felolvadt a jég.

Csudimudi

Írtam éjfélkor a diákszövetkezetes hapsinak, hogy szerdától keressen mást a helyemre, mert utálok pisztolyozni, és megkértem, hogyha nem úgy ír be, ahogy kérem magam, akkor inkább ne is adjon műszakot, mert úgyis csak lemondom. Emiatt aztán egész nap vártam a hívását, hogy majd előadja, hogy nem tud találni senkit a helyemre, és igenis ezt a hetet még bírjam ki, de azért reménykedtem, hogy szerdától nem kell mennem. Mert fáradt vagyok nagyon, úgy, mint a kétévesek, szóval ne mondjon most nekem senki nemtetsző dolgot, mert eltorzul az arcom, és amikor legközelebb levegőt sikerül vennem a kis lila fejemmel, fokozatos hangerősséggel fogok sírni az utca közepén, persze a fejem egy nagy száj lesz, a szemeim meg gombok.

Ja, visszaírt amúgy a hapsi, hogy: ,,Ja, bocs, azt hittem, szeretsz pisztolyozni." HÁT NEM NAON. Azt írta, holnaptól kicserél. Nem tudom, ezt úgy kell-e értelmezni, hogy keresett mást a helyemre, tehát felhívott valakit, hogy van hely még a hétre, vagy pedig úgy, hogy kicserél egy szedővel, hogy ő pisztolyozzon helyettem. Gondolom, az utóbbi, pedig most tényleg olyan megtört lélek vagyok, hogy leszarnám, ha kiesne a bekalkulált fizumból tizenötezer forint. Mindenesetre azt ígérte, ezentúl úgy ír be, ahogy kérem. Rendes. Érted, azt hitte, hogy szeretek pisztolyozni, miközben nem is pisztolyozásra kértem magam, és már nem egyszer mondtam neki, hogy ne pisztolyoztasson már. Mindegy, rendes azért, hogy eleget tesz az óhajaimnak, csak nem értem ezeket a felesleges köröket.......

Holnap ötezer fok lesz, repesek a boldogságtól.

Ígérem, ha lehűl a levegő, nem fogok állandóan nyavalyogni. Csak néha. A hideg miatt.  

(Ja, áthívtam Pukkancsot, bár tudtam, hogy át fogom.)

___________

Ez olyan szépen szomorú.

Hallgassa meg, aki szeretne a bánatához aláfestőzenét.
Olyan benne a furulya, mintha csordultig telve elmesélne valami szép emléket, és néha felocsúdna visszazökkenve a jelenbe, és olyankor reszketeg sóhaj közepette azt mondaná:
,,Akarom vissza az egészet."

___________________________

Cseresznye

Most Rúéknál vagyok. Úgy tűnik, Rú szombat este megy buliba, úgyhogy mondtam neki, hogy akkor nem jövök át, hanem áthívom Pukkancsot.

De Pukkancs ma megint meg van hülyülve, másfél órán keresztül chateltünk, és folyamatosan sajnáltatta magát a céltalanságával kapcsolatban, és mondogatta, hogy én nem értem meg őt, aztán jött a téma, hogy magányos, és nem akar engem úgy szeretni, ahogy, és tudja, hogy nem én vagyok a világ közepe, és én nem tudom, ő mit érez, mert sose voltam még magányos, és kívánja nekem és az összes hozzám hasonlónak, hogy egyszer megismerjem ezt az érzést. Itt elköszöntem tőle, elég szarul esett, még pár könnyem is kifolyt, úgyhogy le kellett lapulnom a laptop mögé, hogy Rú ne nézzen rám furán, és gyorsan bezártam a facebook-ot, hogy Pukkancs ne szívhassa tovább az életerőmet. Szóval kb. magát hergelte, az én jelenlétem felesleges volt a beszélgetésben.

Szóval nem mondtam Pukkancsnak, hogy jöjjön át.

Mindenesetre miután otthagytam, lenémítottam a telefonomat, de tíz perc múlva láttam, hogy kétszer hívott, és írt egy sms-t is. Végül visszamentem, hogy ne szar kedvvel kelljen lenyomnia az éjszakai műszakot. Azzal zárta le, hogy ezentúl barátként fog viselkedni.

Nem vagyok mérges, se sértődött, de tényleg bánt a dolog... Tegnap még olyan mély volt ez, most meg ilyen dühösen rám zúdítja ezt az egészet, mintha tehetnék bármiről is...

Magányomban rohad el a lelkem

Pisztolyoztam ma, egész nap, tök egyedül, és egész hétre ezt kaptam. Az az új szabály, hogy egyedül pisztolyozol nyolc órán keresztül, kb. senki nem szól hozzád. Egész nap úgy éreztem, mintha büntetésben lennék, és öt órán keresztül (nem túlzok) azon agyaltam, hogyan lépjek le, mert egyrészt utálok pisztolyozni, másrészt kurva nagy embertelenség magányosan dolgoztatni az embereket, miközben együtt is dolgozhatnának. Komolyan, amikor a nyár beköszöntével eljöttem ebből a raktárból, még az volt, hogy egy pakklistát három-négy ember csinált, szóval közben legalább tudtak beszélgetni, nem zokogott a lelkük, hogy egyedül vannak. De ez így kegyetlen volt... És még zenét se tudok hallgatni, mert nincs okos telefonom vagy androidos vagy milyenes. Szóval eldöntöttem napközben százszor, hogy elég volt, utálom, lelépek.

Verziók a lelépésre, amiken komolyan agyaltam:

- Fogom a táskám, és szó nélkül kisétálok.

- Kibírom szünetig, elmegyek a kisboltba, és elfelejtek visszajönni.

- Bemegyek az irodába, hogy rosszul vagyok, hazamegyek.

- Bemegyek az irodába, hogy elfelejtettem szólni, hogy csak 1-ig tudok maradni.

- Bemegyek az irodába, hogy most hívtak állásinterjúra, úgyhogy bocsi, de mennem kell. Még kamuhívást is beállítottam, hogyha kérik, meg tudjam mutatni a bejövő hívásokat, de rá kellett jönnöm, hogy a kamuhívást nem menti el a híváslista. Hüpp.

- Bemegyek az irodába, és közlöm, hogy elegem van, hazamegyek, és igen, tudom, többet nem jöhetek vissza, de akkor is hazamegyek, szopjatok le, szemetek. Ezt fontolgattam legtovább, ugyanis az is bennem volt, hogy soha többet nem jövök, amiért a kis pöcs diákszövetkezetes hapsi soha nem oda oszt be, ahova kérem magam, márpedig ha holnap nem megyek, a mai fizum levonásra kerül. Akkor meg minek maradjak?! Megyek haza, csákóka, emberek, legalább rákényszerülök, hogy bizalmat fektessek más munkahelyekbe.

Végül aztán nem mentem sehova, nem kamuztam semmit, mert baromira félek, hogy nem találok másik munkát.

De ezt a magányosan dolgoztatást komolyan nem értem, ha szerintük hatékonyabb úgy dolgozni, hogy az ember kibaszottul egyedül van nyolc órán keresztül, akkor ők se hülyüljenek egész nap az irodában, bassza meg. A többi diáknak se tetszik, hogy rájuk van bízva egy baromi nagy árukészlet, amivel egyedül faszkodhatnak. Én se értek hozzá 100%-osan, mindig aggódom, hogy hiány lesz a végén, és aztán elküldenek, hogy márpedig keressem meg, ami hiányzik, plusz modern kütyü az én kezemben, bah...

Nem is tudom, kérjek-e jövőhétre műszakot, erősen agyalok rajta, mert tényleg csak kikészítem itt magam.

Meleg volt amúgy, de még kibírtam, bár kevés volt a levegő. Ja, inkább a levegőtlenség bántott, semmint a meleg. Ráadásul a legfelső emeleten dolgoztam végig, amit legjobban ér a nap. Mázli, hogy a pisztolyos műszak csak nyolc és fél órás, de még így is túl sok, komolyan inkább tízórázok, csak hadd csináljam azt, amit korábban.

Írtam egy érdeklődő e-mailt egy álláshirdetésre, kicsit kamuszagú, mert túl jól hangzik, de kíváncsi vagyok, válaszolnak-e a kérdésáradatomra, ami azzal kezdődik, bejelentenének-e.

Péntek és szombat

Hmm...

Pénteken jól néztem ki, a bőrdzsekim - mármint a "bőr" dzsekim - és a bakancsom együtt nagyon csini volt. Szóval aznap elégedett voltam magammal... Csak a szám ne száradt volna ki olyan szinten, hogy estére vérezni kezdett, pedig egész nap kenegettem, hogy ne legyen cserepes. Elég fos a raktári levegő, száraz és poros. Tegnap reggel már éreztem, hogy hólyagos lesz, pedig nyolc tonna krémet kentem rá elalvás előtt is... Minek erőltetem ezt az egészet...?

Plusz jött a jövőheti beosztás, ami miatt zaklatottan forgolódtam tegnap reggel, mert szar feladatot kaptam egész hétre, és fel szerettem volna ébreszteni Pukkancsot, hogy elmondjam neki, mennyire utálom az egészet, de ő délelőttös volt pénteken, szóval hajnali fél 4-kor kelt, és gondoltam, hagyom, hadd nyerjen egy kis energiát. Utána mondjuk azt mondta, nyugodtan felébreszthettem volna, mert ő meg azt álmodta, hogy a raktárban szenved a dobozokkal, és azon stresszel, kilőtte-e az árut.

Szép...

Szar feladat alatt egyébként azt értem, hogy sokkal lazább, mint amihez hozzá vagyok szokva, sőt, annyira laza, hogy baromi sokat áll egy helyben az ember, mire új feladat jön, de az a feladat is olyan, hogy öt perc alatt megvan. Aztán vársz megint, az emberek unalmasak, az idő meg vánszorog... Én nem bírom az ilyet, inkább pörögjön az egész, inkább aggódom amiatt, hogy nem leszünk időben készen. Mindegy, megőrülök ettől, emiatt két órával korábban kell kezdenem, plusz a szám is idegesít, nincs herpeszkrémem, megint el lett suvasztva.

Jó volt amúgy Pukkanccsal, bár mindketten kevésnek éreztük ezt az alig huszonnégy órát. Tegnap műszak után a raktár előtt várt, aztán otthon rendeltünk pizzát, és folytattuk a Fiúk a klubból-t. Még mindig nagyon sóvárog egyébként, és hazudnék, ha azt mondanám, nem esik jól - más érzés egy lánynak tetszeni, mint egy fiúnak... Szoktam érezni, hogy mennyire kíván, habár nem különösebben próbálja eltitkolni. Néz rám nagy szemekkel, sóhajtozik, bújik. Azt mondta, olyan vagyok, mint a kábítószer, úgyhogy megállapítottuk, hogy függőségben szenved... Szeretem, hogy ennyire szeret, nagyon furcsa érzés. Valahogy szép is ez az egész, biztos gáz, hogy így látom, mindenesetre sajnálom azért, hogy szenved miattam. Remélem, sose halódik el a kapcsolatunk, mert nagyon, de nagyon szeretem, hogy ő van nekem, és sajnálom - őszinte szomorúsággal sajnálom -, hogy nem tudunk többet együtt lenni.

Ma pozitívabban álltam a dolgokhoz

Nem volt rossz a nap. Ma már jött Buddha is, örült nekem, és megint mindig engem hívott, ha kellett valakinek segíteni. Én olyankor repülök is, szeretem jobbá tenni a félős újoncok napját, hogy aztán ne az legyen bennük, hogy soha többet nem jönnek vissza. Meg azt képzelem, hogy cserébe néha alkudozhatok Buddhával.  Ma már a kedvenc műszakvezetőm is volt, az, amelyik kétszer kérdezte meg, biztos nincs-e egy XY nevű rokonom, mert pont úgy mosolygok, mint ő. Néha, amikor a fő-faszfej-főnök a nyakán ugrál, velünk kiabál, de azért bírom őt. Pukkanccsal mindig Apunak hívtuk a háta mögött. Haha.

A lány is, akivel egy zónába lettem osztva, jó fej volt, bármilyen poént el lehetett sütni neki, legyen az perverz vagy gusztustalan, le tudta reagálni, úgyhogy ma minden rendben volt.

(Attól eltekintve, hogy amikor munka után megkíséreltem felvenni a fizumat, elfelejtettem a PIN-kódomat, és tippeltem egyet, aztán félre kellett állnom felidézni, majd következőleg azért nem sikerült kivennem a pénzt, mert 70.000 helyett 80-at akartam kiszipolyozni, pedig végig tudatában voltam annak, hogy augusztusban csak hetvenezernyit dolgoztam. Möh.)

Megszakad értem a szívem

Reggel úgy keltem, hogy felzokogott a lelkem. Kilenc és félórás műszakok, jövök (az a fél óra szigorúan fizetetlen)!

Bent a raktárban mindenki örömmel fogadott, bár az egyik lány utána félrevont, és megkérdezte, én kezdtem-e terjeszteni róla tavasz végén, hogy leszbikus, mert nagyon felbaszta magát, és jobb, hogy addigra már nem dolgoztam itt (pf). Aztááán... megint egy rakás diák nem jött be, úgyhogy vagy három ember helyett dolgoztam, de az órabérem ugyanúgy fos lesz, természetesen. Bevállalom én ezt a tempót, érted, de akkor kérem azoknak a bérét, akik helyett dolgozom ilyen lóhalálában. Kisiettem a belemet, úgyhogy csak tizenöt perccel később szabadultam, de csak azért, mert a visszahúzódó műszakvezető-helyettes volt, az meg nem mer minket tovább benntartani.

Meleg volt amúgy, de még elviselhető... Félek is a jövő héttől, az már kegyetlen lesz (marad a tornacipő, haha).

Szóval nem vagyok túl boldog, és nem tudom, mikor leszek az. Azért jól leplezem, barátságos vagyok, humoros és segítőkész. De sokszor tényleg csak az visszhangzott ma a fejemben, hogy mikor leszek boldog? Most legalább fél évig heti öt napban utálni fogom az életemet?

Hiányzik a kis Pukkancs ribi is - délelőtt folyamatosan az volt bennem, mennyivel jobb volt úgy bejárni, hogy tudtam, bármikor befordulhat a sarkon, és akkor váltunk pár szót, vagy hülyülünk titokban öt percet két sor között. Most meg semmi... Csak felszínes traccspartik olyanokkal, akik nem is érdekelnek, csak hát igényem van emberi szóra, nekik meg arra, hogy nekem is elmondhassák azt, amit előttem már száz embernek elmondtak... Péntek este, ha minden jól megy, és Pukkancsot nem rendelik be szombatra, találkozunk munka után, és itt alszik.

Nem tudok fürdeni, még mindig nincs melegvíz, és nincs is szó arról, hogy lesz a közeljövőben. Puncikendővel áttörölgetem magam, aztán holnapután bekéredzkedek mamához, hogy illatos is legyek néha. Mindennap inkább nem, mert nem akarom visszahallani. Kedvfüggők itt a dolgok.

Az élet csudálatos!

Hőbörgő

Elmentem ma fodrászhoz, hogy ne máskor kelljen emiatt kivennem egy napot, meg már nagyon túlburjánzott a sörényem, csövinek éreztem magam. Eleinte úgy voltam vele, hogy vállig vágatom, végül csak megigazíttattam, mert már zavaróan aszimmetrikus volt, ráadásul zavart az alján lévő pigmenttömörülés is, szóval az most el is tűnt szépen.

Idén még egy kabátot szeretnék venni télre, meg egy szép pulcsit (ami nem zsák), esetleg kettőt, de többet  most már tényleg nem kellene költenem, max a januári leárazáskor. A lényeg, hogy ne mindig úgy nézzek ki, mint aki raktárban dolgozik, és onnan jött épp. És vettem ma egy nadrágot, meg egy melltartót.  

Az előbb láttam, hogy jövőhéten kezdődik az "indián nyár", kicsit fel is ba  mérges is lettem. Élmény lesz így dolgozni abban a rohadt  az üvegház-raktárban. Kiherélném azt   Elbeszélgetnék azzal, aki ilyen embertelen körülmények között dolgoztatja az embereket, miközben a szándék sincs meg benne, hogy felújíttassa, korszerűsítse az épületet. Nem is értem, hogy nem zárták még be azt a raktárt, kb. semmilyen előírásnak nem felel meg (lásd: nem köteleznek munkavédelmi felszerelésre, úgy mint láthatósági mellény és bakancs - ennek mondjuk örülök -, a tető beázik, az ablakok be vannak törve, a padló át van nedvesedve, nyáron megpenészedsz, télen csontig fagysz - DE ha valami a fejedbe áll, hazamehetsz, és kifizetik a napi béred - most, hogy mindezt összefoglaltam, el is kezdtem félteni magam).

Tök jó, már előre hőbörgök, mint egy öregasszony. Hőb-hőb.

Arra gondoltam, kevesebbet kellene káromkodnom. Azt hiszem, sikerült is ezt a bejegyzést indulatok nélkül megírnom. Büszke vagyok magamra.

Megint veszekedtem Perditával

Az előbb rájöttem, hogy rengeteg indulatot fojtok el azzal kapcsolatban, hogy nagyjából nem érzem otthonomnak a saját házunkat, mert Perdita és Pongó királyi párként trónol a lakásban. Sok értelmét nem érzem, hogy beolvasósdit tartsak, de néha azért elkap az inger, hogy megrángassam Perditát, hogy hé, ébresztő, nézzél már magadba, és azután pattogj nekem. De felesleges generálni a feszültséget, amikor amúgy is jelen van, meg amúgy is tudom, hogy nem hallgatna végig... Próbáltam már nem egyszer kiállni magamért, de mindig kinevet, kigúnyol, előveszi a megvető hanghordozást, és belém fojtja a szót annyival, hogy: ,,Uh, ez most nagyon béna volt, szerintem inkább maradj csendben." Az ilyenek annyira felhúznak, hogy köpni-nyelni nem tudok, max káromkodni, mert általában tényleg kiakaszt a képtelen mértékű nagypofájúságával és a túljátszott flegmaságával.

Mindegy...

Ha jobban belegondolok, azt hiszem, nekem az az egyik szívfájdalmam, hogy szar vele a kapcsolatom... Az elmúlt egy évben már nem is nagyon töltöttünk egymással húsz percnél több időt egyszerre, az is max véletlen volt. Perdita például nem tudja, milyen ember vagyok, valójában fogalmam sincs, mit gondol rólam azon kívül, hogy nem csinálok soha semmit, bezzeg ő. Talán még mindig úgy tartja, hogy nincs humorom, és hogy olyan unalmasan szürke vagyok, mint egy esőfelhő...

Néha úgy érzem, jól mennek a dolgaim, aztán összeveszek Perditával, és hirtelen rám szakad az érzés, hogy el akarok otthonról költözni, mert úgy érzem, ezek a veszekedések valójában nem is az aktuális kiváltó okokról szólnak, hanem Perdita kisebbségérzetéről...

Szopi

Most azért egy kicsit kétségbeestem.

Tegnap elmentünk az Árkádba, mert elhatároztam, hogy nem várok tovább, veszek végre magamnak egy normális őszi cipőt, ami nem tornacipő, merthogy évek óta tornacipőben járok egész évben, kivéve télen - bár három évvel ezelőttig télen is azt hordtam. Volt is elképzelésem, Rúnak előadtam, hogy egy csini, bordó, esetleg barna bakancsot szeretnék, fiatalosat, lányosat. Az Árkádban viszont hömpölygött a tömeg, szembesültünk azzal, hogy kuponnapok vannak, így hamar elszállt a kedvem, mindenhol nyüzsögtek az emberek. Ha ez nem lett volna elég, végignéztünk minden boltot, de nem láttam semmi extrát, az összes cipő nagyjából egyformán néz ki. Miután végigmentünk az Árkádon, felpróbáltam poénból egy kabátkát, közben pedig elborzadtam a tükörképemen, hogy hát igen, nagyon béna már rajtam a tornacipő, nem érzem benne jól magam. Úgyhogy mondtam Rúnak, menjünk addig, amíg nem találunk valamit, mert már szégyenlem magam ebben a cipőben. Közben feltankoltunk kuponból is, és bementünk egy olyan boltba, ahova sosem szoktam, és ahh... Rú meglátta a tökéletes kis bakancsot... Húszezer lett volna, de 20%-os volt a kupon, és bár max egy tízest szántam rá, a húszat is kifizettem volna érte. Egyszerűen tökéletes, pont, amilyet akartam, egyből felvidultam. Még sose volt csini bakancsom, meg hát bakancsom se. Ja, de! A munkavédelmi! 

Viszont az előbb jött meg a jövőheti beosztásom, és csak tetves három napot kaptam, ami miatt most egy kicsit úgy tűnik, összedőltek a terveim... Heti három nappal kitörölhetem a fenekemet, eleve vagy tíz napot kell dolgoznom azért, hogy meglegyen mindenem egy hónapra... Ez szörnyű, hogy fogok én így elmenni az országból? Mit teszek majd félre?! Minimum ötveneket kellene eltennem... És már tökre úgy érzem, hogy szorít az idő, már nem csak azért akarok elmenni, mert máshol jobb lenne, hanem mert úgy érzem, itthon tényleg egyre szarabb lesz.

Persze nézegetek még munkákat, sőt, a Worklandnek is írtam, hogy haragszik-e még, mert ha nem, visszamennék hozzájuk, de amíg nincs semmi, addig be leszek fosva, hogy nem tudok majd innen lelépni, mert nem lesz miből.

Mindenesetre ha időben küldi a beosztást ez a farok, nem pedig vasárnap délután, tutira nem veszem meg a bakancsot. Ennyi jó talán van a dologban. Mert tényleg tetszik, és nem bántam meg.

Viszont ami még elborzaszt a külsőmön, az megint csak a hajam, és ma is tervezgettem, hogy nem sokára elmegyek fodrászhoz, de így most megint nem merek, nem kellene már költenem...

Szóval akkor nem írok hirtelen felindulásból

A tegnapi bejegyzéseim után úgy éreztem, elmocsarasítottam a blogomat, úgyhogy töröltem minden bejegyzést, ami rossz érzést hagyott bennem.

Lebiggyedt száj

Még nem jött meg a beosztás, de kértem magamnak hétfőtől péntekig műszakot az előző raktárba, úgyhogy már kb. csak arra tudok gondolni, hogy most egy kicsit minden olyan lesz, mint akkor, amikor még nem volt barikám. Hétköznap teljes magány, hétvége Rúval, Pukkancsot meg szintén hétvégére kellene beszúrni valahogy, mert hétköznap totál máshogy fogunk dolgozni, még chaten se leszünk fent egy időben. Így aztán senkivel nem leszek túl sokat.

Találnom kellene valami mást, ahol lehet ugyanennyit keresni, viszont normális a munkaidő, nem olyan, hogy elmegy rá az egész napom. Novembertől húszezer lesz a bérletem, szóval nem mindegy, százat keresek-e vagy százhúszat.

Szóval most van bennem egy félsz, hogy hétfőn rám szakad a monotónia érzete, és befásulok, mint a picsa. Amikor ebben a raktárban dolgoztam, vasárnaponként úgy keltem, hogy nem lehetett hozzám szólni, mert azt emésztettem, hogy másnap hétfő lesz. Pedig ott volt Pukkancs, érted, mi lesz úgy, hogy most már ő se lesz ott?

A másik az, hogy külön megkértem a diákszövetkezetes hapsit, hogy engem csak X munkára osszon be, más feladatot ne adjon, mert akkor végképp falnak megyek (persze nem így fogalmaztam), és vissza is írt, hogy rendben. Ez jó, de bent a raktárban úgyis leszarják és variálnak összevissza, szóval még a munka típusa se lesz soha biztos, márpedig vannak olyan részei a raktárnak, ahol olyan a társaság, hogy az ember legszívesebben világgá menne.

Ahogy mondtam, szeretem az őszt

Reggel meg lekapcsolták a gázt, úgyhogy nem mostam hajat, sőt, nem is fürödtem, mert nincs kedvem kancsóból öntögetni magamra a vizet. Jó lesz ez esténként, amikor hazaérek a munkából... Évek óta így indul az ősz, nem értek dolgokat.

Lakoma

Rendeltem háromnegyed hatkor egy pizzát, húsz perce meg írtam nekik, hogy nem tudom, mi van, de így háromórás késéssel már ne is hozzák ki. Visszaírtak pár perccel később, hogy rendszerhiba lépett fel, úgyhogy most vagy holnap küldenek egy ajándékpizzát, ha szeretném. Mivel kb. egy órája elmúlt az éhségem, és tök álmos vagyok, nem szeretném, de szóltam Perditának, hogyha akarnak holnap pizzát, az ingyen lesz (én délelőtt megyek Rúhoz). A jó oldala ennek az, hogy megspóroltam 1200 forintot, a rossz viszont az, hogy egész nap csak egy túrórudit ettem, és ha egy vagy két napig nem eszek rendesen, egyből eltűnik még az a kis cicim is, ami van, úgyhogy oda az elmúlt hét fáradozásai, pedig úgy igyekeztem odafigyelni, hogy egyek reggel-este. Oké, a mai nap így is gyengén indult a túrórudival, de mindegy, ez most így jött ki...

Az egyik ember megeszi a másikat

Nem olvasok híreket, ami tudom, sokak szemében elég beszűkült, elzárkózó és buta dolog, de világéletemben érdektelen voltam a híreket illetően, lusta vagyok cikkeket olvasni, és nem vagyok otthon a politikában, a sokat emlegetett nevekről sem tudom, kiket takarnak, plusz óvnom kell a kis lelkemet, mert könnyen kiábrándulok.

Mára rájöttem, hogy nem sokról maradok le, az emberek gondolkodását és véleményeit elnézve látom, hogy a különböző hírportálok nem pártatlanok, egy jó cikkíró meggyőzően ír, nem hagy kételyt egy olyan olvasóban, aki szintén nem pártatlan vagy csak nem szokása elgondolkodni a látottakon, hallottakon, olvasottakon. Vannak újságírók, akik úgy fogalmaznak és olyan dolgokat helyeznek megvilágításba, hogy a cél nem a tényleges hírközlés, hanem bizonyos személyek, kormányok, kultúrák ellen való hangolás vagy épp mindennek az ellentéte. A lényeg, hogy a média sokszor csak meggyőzni akar, nem informálni - a média fennállása óta ez a helyzet, ez igazából köztudott, nem is ritka azt hallani, hogy a média csak megvezeti az embereket. És mégis, mennyi embernek sikerül eltévelyedett véleményt alkotnia - aztán amikor a véleménykülönbségek miatt összecsapnak egymással az emberek, látszik, hogy a média mennyire megosztja őket, mert Jancsi az X oldalon olvassa a híreket, Hunor az Y-on, Dezsőné meg látta a tévében az XY csatornán, hogy mi folyik itt.

Olyannyira nem olvasok híreket, hogy amikor először hallottam a menekült-témáról, már ott tartott a dolog, hogy Magyarország négyméteres kerítést állít - a béna plakátokat se értettem, hogy kikre gondolnak, kik fogják előlünk elhappolni a rohadt sok álláslehetőséget. Tökre nem voltam képben, inni mentem ki a konyhába, és hallottam ezt a falfelhúzós szalagcímet a tévéből - el is hűltem, hogy úristen, miért állítunk falat. Mondta Perdita, hogy a menekültek miatt, én meg nem értettem, mi a fakk van, de inkább csak hümmögtem egyet, hogy jah, oké. Közben azt se tudtam, kik menekülnek, honnan, miért. Végül lezártam magamban a témát annyival, hogy oké, háború van, érthető, hogy menekülnek, biztos gáz ott a helyzet - többet nem is akartam ezzel foglalkozni.

Aztán végül is a mostani véleményem eme témával kapcsolatban olyan, hogy az alapján alakult ki bennem, amiket az utcán láttam és hallottam más emberektől. És mivel különböző dolgokat láttam és hallottam, inkább elkezdtem gondolkodni, összerakosgatni a szeleteket, aztán elcsíptem még ezt-azt a tévéből, arról pedig eldöntöttem, beleillik-e az elképzeléseimbe. Mára kissé kétségbeejtőnek érzem a dolgokat, szóval egy-két hete már megállok, ha például a Keletiről szólnak a tévében a hírek, mert akarom látni, hol tart a dolog. Rám egyébként jellemző, hogy összeesküvéselméleteket gyártok, szóval most nem is írok semmi konkrétumot, mert mindenkinek megvan a maga véleménye, de mióta 13 évesen voltam fáklyás béketüntetésen, mert hát akkor tombolt a hippikorszakom (nyuhaha), és vettem ott egy háborúkat középpontba helyező, tanítójellegű képregényt, ami arról szól, kik mozgatják a médiát, nem hiszek el semmit senkinek, max meghallgatok véleményeket - de inkább csak kiszűröm az alapokat és azokra építek.

Mindenesetre az, hogy az emberek véleménye végletesen megoszlik, pont annak köszönhető, hogy különböző oldalakat olvasnak, illetve azt veszik tudomásul, amit akarnak - valaki csak a menekülő családokat látja, valaki csak a 10-20 fős csapatokban vándorló férfiakat, de sokan egy lapra teszik őket, és lényegében a szócsatározó embereknek fel se tűnik, hogy két különböző dologról beszélnek.

A lényeg az, hogy valakinek mindig származik előnye, és azok sosem az ártatlanok. Ilyenkor látszik, hogy az emberiség nem nőtt még fel, mindig van egy-két része, ami hátráltatja a fejlődést - ilyen időkben diplomácia és emberségesség csak naiv vagy épp képmutató, érvényüket vesztett, a gyakorlatban nem létező fogalmak.

Passz

Passzív leszek, mert minek legyek aktív, mázlis módon módosították a törvényeket - valaki belegondolt, hogy sok diák a pénzkeresés céljával teszi magát passzívra -, így már egy-két diákmunkát passzívosként is el lehet vállalni. Persze nem rég jött levél is az egyetemtől, hogy áttettek fizetősre, amin persze nem lehet meglepődni két kredit teljesítése után. Nem írtam nyáron a blogba, csak célozgattam rá, de miután elvetettem a Magyar szakot, az jutott eszembe, hogy visszamegyek a mostani szakomra... Mégpedig úgy, hogy jövőre újrafelvételizek államira, és ha felvesznek, elfogadtatom a már teljesített kreditjeimet. De aztán kitaláltam, hogy jövőre jó lenne már külföldön lenni, így ugrott az egész ötlet, ami egyetemet tartalmazandó eleve csak jobb ötlet híján lépne hatályba.

Furcsa dolgok

Hétfőn le kellett adnom a jelenlétimet az Universitashoz, úgyhogy találkoztam Pukkanccsal, mert ugye neki is le kellett adnia.  Aznap kiderült, hogy még van pár napja az első munkanapjáig, úgyhogy megbeszéltük, hogy másnap átjön.

Néztünk Wentworth-öt, aztán estefelé valami kattant Pukkancsban, mert percenként kellett levakarnom magamról, és azt kérte, én, mint legjobb barátnője, adjak tanácsot neki: megcsókolja-e a barátnőjét ezzel megkockáztatva a barátságukat. Persze mondtam én, hogy ne nagyon csináljon ilyesmit, de így is nehezen tudott leállni. Levezette hangosan, hogyha megcsókolna, azzal nekem csinálna bűntudatot Rú felé, plusz elszúrná a barátságunkat, de a végére azért odaszúrta, hogy de hátha jó lenne. Persze elhülyültük a dolgot, nevettünk egy csomót, de a valóság az, hogy neki ez elég szar, mert olyasvalaki után sóvárog, akit nem kaphat meg, én meg - miközben el-eltoltam őt - azon agyaltam, Rú hogy kiakadna, ha tudná, hogy a legjobb barátnőm (oké, és az egyetlen is, na és?!), akivel tök sok időt töltök együtt, így viszonyul hozzám. Régebben mondtam neki, hogy tetszem Pukkancsnak, mert nem sok titkot bír el a lelkiismeretem, és ezt sem akartam magamban tartani, de hát ezen úgyse nagyon lehetett lovagolni, mert ezt is elvicceltem azzal, hogy: ,,Na de én mindenkinek tetszem, úgyhogy ez nem nagy ügy", ezzel pedig Rú egyetértett, és itt letudtuk a témát.

Ezt a szerelem dolgot viszont már inkább nem mondom neki, mert nem szeretnék eltiltva vagy kompromisszumok elé állítva lenni (bár Rú nem az a fajta), mert én barátként nagyon szeretem Pukkancsot, és nem örülnék, ha korlátozva lennék, főleg addig, amíg tudom kezelni a dolgot. Habár, ha jobban belegondolok, fogalmam sincs, mi lenne a helyes, meg hogy valóban jól kezelem-e ezt az egészet. Mindenesetre a hatéves kapcsolatunk alatt soha semmit nem tettem azért, hogy Rúnak megingjon bennem a bizalma, és azt hiszem, amíg ezt tartom, rendben lesznek a dolgok. Azzal viszont tisztában vagyok, hogy fordított esetben nekem is nehezemre esne elfogadni egy barátot, aki szerelmes Rúba, legyen szó fiúról vagy lányról (habár a fiútól nem igazán tartanék, höh), de úgy lennék vele, hogy jól van, ha más kell neki, rendben, csak majd hadd tudjak róla, ne vesztegessük egymás idejét - meg aztán próbatételnek sem utolsó.

Azért egy kis bűntudat lehet, hogy lesz bennem ezentúl - lehet, hogy mégis el kellene mondanom Rúnak mindent, és kikérni a teljes bizalmát...? Érne bármit is ez az egész, vagy csak kellemetlenségeket okoznék neki is, meg magamnak is? Neki azért, mert mindig rossz érzése lenne, ahányszor csak Pukkanccsal találkozom, magamnak meg azért, mert ilyenkor látnám magam előtt Rú arcát, és végig bűntudatom lenne. De közben nagyon szeretném Rúban azt is, hogy mindezek ellenére továbbra is bízik bennem... És talán megszokná, nem? Vagy ha mondanám neki, hogy amúgy ez nem új dolog, mert tudok már róla pár hónapja, és ennek ellenére még mindig egyben van a kapcsolatunk...?

Egyébként annyira furcsa ez az egész emberi kapcsolatosdi... És ez mindig eszembe jut, amikor Pukkancs megkérdezi a nemleges válaszom után, hogy: ,,De miért nem?", én meg azt mondom rá, hogy:  ,,Hát azért, Pukkancs, mert van barátom, tudod, szeretem őt." És ebből látszik, hogy elsősorban társadalmi lények vagyunk, és csak azután emberek, mert a mi kultúránkban betartunk íratlan szabályokat a monogámia megőrzésének érdekében, mert így lettünk nevelve, elkötelezzük magunkat, határokat állítunk fel, és különbséget teszünk szerelem és erős kötődés között, amikhez más és más megengedett gesztusokat sorakoztatunk fel. Na de itt jön fel az, hogy sok téren viszont baromira nehezemre esik beilleszkedni a társadalomba, olyankor meg azt gondolom magamban, hogy ez azért van, mert elsősorban ember vagyok, és nem társadalmi lény. Na, mókás, nem? Vagy csak nekem jutnak ilyenek eszembe? Ezzel nem arra célzok, hogy ha nem lennének társadalmi beidegződések, akkor hagynám magam Pukkancsnak, csak olyan furcsa ez az egész. Bár pártolom, mert így kevesebb szív törik össze, és több ember tud magával együtt élni.

A Wentworth első évadának utolsó részében volt egy szám, amire Pukkancs felkiáltott, hogy: ,,Úú, ezt szeretem, mi ennek a címe?", és hát pont illik a bejegyzéshez. Meg is kérdeztem Pukkancsot, miközben meghallgattuk, hogy: ,,Ezt nem te énekled?"

Emma Louise - My Head Is a Jungle

Ideért a sept ember

Júj, most, hogy közzétettem az előző, igen-igen hasznos bejegyzésemet, látom, hogy már szeptember van. Szeretem amúgy az őszt; néha, amikor ránézek egy hatalmas fára, ami sárgába-pirosba fordult, és aminek a levelein átszűrődik a napfény, elönt a boldogság, és egy kis időre minden gond hülyeségnek tűnik. Kár, hogy csak olyan rövid ideig szép - de olyankor tényleg nagyon. Meg az őszi kollekciókat is nagyon szoktam szeretni, bár az utóbbi években hiába. Sebaj legyen! 

Ezeket tavaly fotóztam a kert végében:

Ó, be jó is lenne!

Kedves Beauty-Meauty Róka Követők!

Ma egy újabb értékeléssel készültem nektek! Ezúttal ritkán emlegetett részemet helyezem a figyelem középpontjába - a hajamat!

Kb. tavaly májusban kezdtem el festeni a hajam, télig ammóniamentes festékkel, addig nem volt semmi gond. Utána rávettem magam az ammóniás termékek használatára, mert csak abból találtam nekem tetsző vöröset. Négyszer festettünk olyannal, a hajam pikk-pakk szalma lett, azóta próbálom újraéleszteni; van egy rakás hajpakolásom, olcsó is, drága is, ma pedig kipróbáltam a ricinusolajat. Ezt a kencét krémmánián csaknem 900-an dicsérik, egy-két kivételtől eltekintve tényleg mindenki az egekig magasztalja. Gondoltam, itt az idő, most én is kipróbálom. Lelkes felkiáltójel!

Kicsit mondjuk csodálkoztam volna, ha végre találok valamit, ami bejön, és bár még vizes a hajam, így nem tudom, volt-e értelme, maga a lemosás olyan macerás volt, hogy már-már elkezdtem azon agyalni, milyen parókát vegyek ezután, mert hát baromira ragadt az egész - mondjuk már felvitelnél is olyan volt, mintha ragasztót kennék magamra. Legalább háromszor samponoztam és balzsamoztam, mire nagyjából úgy ítéltem meg, hogy végeztem, de még így se vagyok teljesen biztos abban, hogy ki tudtam mosni rendesen. Az már mellékes, hogy a hajmosás közben kihulló átlagos hajmennyiségem ötszörösétől váltam most meg.

Ezek után rákerestem a konkrét ricinusolajra, nem a szimpla gyógyszertárira, hanem arra, amit nekem adott a patikus, valami direkt hajra való, saját névvel rendelkező cuccot. Alig néhány vélemény, annak a fele rossz, köztük írja valaki, hogy használat után három-négy nappal bedagadt a szeme és a szája, úgyhogy most tűkön ülök izgatottságomban.

Na és nektek bejött a ricinusolaj?!