Zsarnokgyík

Van egy új kolléga, emiatt a főnök átment vele a bótba asztalt venni. Amikor visszajöttek, otthagyta az új embert az iroda közepén, hogy rakja össze az asztalt, majd leült a laptopja mögé. Az ember neki is állt kibontani a dobozt, ki is pakolgatta belőle a legódarabokat. A hímnemű egyedek közül senkinek eszébe se jutott segíteni neki, meg se mukkantak. Oké, nem nagy tudomány összerakni egy ikeás bútort, de azért kajakra mind képesek lettek volna végignézni, ahogy az új ember magányosan összerak egy asztalt a legelső napján. Szóval Pukkanccsal odamentünk nagy mellénnyel, hogy mi vagyunk itt a férfiak, majd mi segítünk neki! Össze is raktuk szépen, közben Dementora tette a megjegyzéseket viccelődve, hogy csak lábatlankodunk, holott csináltuk rendesen, néztük az utasítást, használtuk a csavarhúzót. A legközelebbi asztalnál ülő srác meg végig okoskodott, hogy mit hogyan csináljunk, de egyébként meg se mozdult. Zavaró is volt a feltételezés, hogy nélküle nem boldogulnánk, de azért jót hülyültünk közben.

No de mindegy, gyakoroltuk megint az összeszerelést, nem mintha nem raktuk volna össze az ágyamat az elmúlt másfél évben ötvenháromszor.

Egyébként szeretek otthon lenni, mármint most olyan biztonságosnak érzem az albérlethez képest. Ma ugye elvileg már jön a kis farkinca ingatlanos gyerek, hozza az érdeklődőket, úgyhogy munka után megint buszozhatunk beengedni őket az albérletbe (írtunk neki, hogy négyig legyen kedves szólni, ha mégse jönnek), és tisztára rosszul vagyok a gondolattól, hogy megint oda kell menni. A szobácskámban még mindig állnak a dobozok, még fel se sepertünk, mert kb. a partvis feje se férne már el, de azért határozottan jobb. Vasárnap még a kakas is kukorékolt, bár napok óta nem láttam a kakasunkat - egy rohadt nagy tyrannosaurus az állat, mindig félek, hogy kivájja a szememet. Már 4:50-kor kelünk, hogy beérjünk az óvodába. JAJ, ÉS MEGINT LÁTHATOM A CSILLAGOKAT!

Az öreg meg elég furcsa, mert a legutóbbi három e-mailünkre csak annyit írt vissza, hogy rendben. Tiszta para, hogy hirtelen ennyire együttműködő lett. Jó lenne, ha az lenne ennek az oka, hogy ő is megunta a pofánkat, és már túl akar lenni rajtunk.

Ajj, még akartam valamit...

Tudtátok, hogy a tyrannosaurus zsarnokgyíkot jelent? Tök mókás.

Nem ezt akartam, de hát mindegy.

Cincognak az egerek

- Te egyébként mész erre a biliárdos dologra?

- Fú, hát... Ti?

- Én nem akarok.

- Én se.

- Úh, én meg két hete itt lapítok, hogy bassza meg, hogy lehetne kibújni ez alól! Már kitaláltam, hogy aznap brutális hasgörcsöm lesz.

- Én is azt találtam ki!

- Stipi-stop!

- Akkor mondjuk azt, hogy vírus fertőz az irodában!

- Szerintem Dementorán, Tunyán és Főnökön kívül senkit nem érdekel az egész.

- Én is alig akartam elhinni, hogy biliárdozni megyünk.

- Utálom a biliárdot.

- Akkor végül ki megy...?

Párbeszéd-részlet reggelről, amikor Dementora, Tunya és a főnök pont nem tartózkodott bent, de mindenki más igen.

Azt hiszem, sokan megkönnyebbültünk.

Amikor Pukkancs megállt véleményt nyilvánítani

Tegnap már a lakás felé tartó buszon ültünk, amikor az ingatlanos gyerek írt, hogy mégse jön, hanem majd szerdán. Pukkancs ezen úgy kiakadt, hogy elkezdett hangosan káromkodni a buszon, és a csitítgatásomra kb. leoltotta a buszközönséget. Utána eldugult, és én se mondtam semmit, mert minek, mostanában nem tudok rá hatni ilyen téren, szóval gondoltam, az ő dolga, ha fröcsög a buszon, meg különben is utál, amikor rászólok, hogy nyugodjon már le. Eldugulásának oka természetesen a benne dúló indulatok elfojtásának megkísérlése volt. Jó lett volna felmenni a lakásra, látni, hogy tegnap az öreg nem csinált semmi turpisságot (például szétverte-e a saját lakását, miközben a kéményseprőre várt tegnap, vagy elindította-e nekünk a fűtést), de végül arra jutottunk, hogy ha szét is van verve a lakás, jobb, ha nem megyünk fel tanúk nélkül, mert azt látná az előtéri kamera. Így azért jobb, hogy az öreg járt ott utoljára (már ha járt).

Aztán vártuk a villamost, ami túl sokáig nem jött, és a megjegyzésemre, miszerint ennyi erővel le is sétálhatnánk a metróig, Pukkancs indulatosan megindult a járda felé. Két perccel később, amikor meguntam Pukkancs hátának bámulását, megkérdeztem őt, hogy most mi van, pontosan miért is akadt ki ennyire, mire kb. felrobbant. Elkezdett sírva üvöltözni, hogy elege van az öregemberből meg a játékaiból, és biztos valamit tervezget az ingatlanos gyerekkel együtt, meg az ingatlanos gyerek is minek csicskáztat minket, és szörnyű, hogy mindig vissza kell fogjuk magunkat, és nem lehet senkit elküldeni a kurva anyjába, és miért van az, hogy mindenki csak belénk rúg, és utálja ezt az országot, miért nem írt vissza az öreg a levelünkre, mire készül vajon, és a kaució se kell, csak hagyjanak minket békén, stb, stb.

Furcsán magas volt a hangja, még sose láttam így kiborulni, és olyan bizarr volt a jelenet, hogy miközben ő a taknyos zsepijét rugdosva tombolt, azon gondolkodtam, álmodom-e ezt az egészet. Végül is nem sok érzelem indult meg bennem a megértésen kívül, gondoltam, jobb, ha kicsit kiengedi a gőzt, már úgyis kicsit idegbeteg hetek óta. Én az ilyen indulatos megnyilvánulások alatt már csak nézek ki a fejemből, mintha a soromra várnék a kasszánál. Megértem őt, amiért kiakadt, mert eléggé ijesztő belegondolni, mekkora bajba lehet csöppenni azzal, ha egy tulaj nem hajlandó együtt működni, és hát én is félek attól, hogy valamit még árt majd nekünk.

Elsősorban én se a kaucióhoz ragaszkodom, hanem ahhoz, hogy elismerje, hogy nem okoztunk károkat a lakásban, mert félek, hogy olyan károkat próbál majd a számlánkra írni, hogy a kaució se lesz rá elég. Attól is félek, hogy csütörtökön majd cirkusz lesz, és nem tudunk semmiben se megegyezni, és hogy nem tudom majd szabályozni magam, de egyelőre próbálok nem idegeskedni (...), mert egyrészt felesleges, másrészt azzal is csak Pukkancsba tenném az ideget. Pukkancs a legjobban arra van rápörögve, hogy az öreg az ő nevére íratta a számlákat, és vajon le fogja-e venni róluk. Ezen aggodalmaskodik hetek óta, de az elmúlt napokban hébe-hóba hisztizik is nekem emiatt. Hiába mondom neki, hogy az az utolsó előtti lépés lesz majd (az utolsó a közjegyzőnél való elszakadás), addig meg felesleges emiatt aggódnia, különben meg szerződésünk lesz arról, hogy már semmi közünk a lakáshoz - egyik fülén be, a másikon ki.

Szóval ma fel is hívtam a közjegyzőt időpontért, jövőhét második felében megyünk. Aztán írunk az öregnek, megfelel-e neki, amire visszaírt, hogy rendben (a megszólítást kisbetűkkel írva). Szóval azt a levelemet, aminek röviden-tömören az volt a lényege, hogy vegyen vissza magából, még mindig nem reagálta le, úgyhogy azt se tudjuk, végül fogadta-e a kéményseprőt.

Ezek után már nehezen hiszem el, hogy ennek az embernek tényleg van pénze... Úgy vergődik a kaucióért, hogy már szánalmas...

Punki még mindig nem írt vissza, hajlandó-e ő is jelen lenni az átadáskor, vagy ezt is ránk hagyja kedvesen.

Egyébként a közjegyző most is tök rendi volt, kérdezte, sikerült-e találnunk új lakást, meg hogy normálisan viselkedik-e az ember. Meg is köszöntem neki, amiért ilyen kedvesen intézte az ügyünket, ő meg kuncogva örvendezett, hogy reméli, tényleg tudott segíteni. Hát, azt hiszem, már mindenki megtette, ami tőle tellett, és már csak az emberen múlik, elválhatunk-e egymástól menetrend szerint.

Blacky

Egyébként meg teljesen véletlen belecsöppentünk a Jysk Black Friday-ébe. Azért csak véletlen, mert nem black friday-ezni mentünk, hanem a matracokat akartuk megnézni, és hát a többi termék ára is kibökte a szemünket. Főként a szobámba vettünk dolgokat, és még véletlenebbül meglett az a táska, amit hetek óta nézegettem, de az ára miatt mindig visszatettem. *tapsikol* Egyelőre azt se hordom, de majd nagyon fajásan fog állni a fényes bakancsomhoz.

Majd ha rendeződnek a dolgok, meg a szobám is, mutogatok nektek képeket! Egyelőre viszont a gépemet se tudtuk hol összerakni, úgyhogy még mindig nincs netem. Remélem, olyan csini lesz a szobám, ahogy elképzelem (bár az újrafestést egyelőre elvetettük).

Tulaj bácsi - 5656. fejezet

Szombaton szépen elköltöztünk. Elég rutinosan pakoltunk már a hét folyamán, ismét rengeteg dobozunk lett, de mielőtt megérkeztek volna keresztapámék, lehordtunk mindent az előtérbe, így sitty-sutty végeztünk a beszállással. Hazafelé nekem kellett keresztapám mellé beülnöm a kocsiba, mindenki más keresztanyámmal ment a kisautóval. Beszéltünk erről az albérletről, hogy mekkora pofára esés volt az egész, meg persze felmerült a hogyan-képzelem-a-jövőmet-kérdés is, mármint hogy gyerek, meg férj - gondoltam-e már ilyenekre? Sűrűn nem, meg már a jövőmet se képzelem sehogy. Régen írónak képzeltem magam, hittem is benne, aztán ennyi... Mindig csak ezt akartam - itt számomra is meglepő módon elszorult a torkom. A beszélgetés lényege az volt, hogy fogadjam el, hogy az életben sosincs pihenés, és a lehetőségeimhez mérten a legjobbat próbáljam kihozni az életemből. Egy eléggé átlagos, megalkuvó életet festett elém nyomorult lehetőségekkel, amit inkább ráhagytam.

Keresztanyám meg azt mondta Pukkancsnak, hogy ne hagyja, hogy megverjem Perditát. Nem mintha legutóbb sikerült volna megverni.

Otthon még mindig nincs gardrób, a konyhában pedig még nem mertünk nagyon teret nyerni, így a szobám felét még mindig a dobozok teszik ki, de már rajta vagyunk az ügyön, hogy mindez megoldódjon. Szombat este pár percre azért elcsüggedtem, mert tényleg undorodva lépek ki a szobámból. Említettem már ugye, hogy félek a baciktól, és hát otthon triplázódik bennem az érzés. Sajna Perditáék nem sokat költöttek a lakásra, még lábtörlő és zuhanyrózsa sincs, aminek szintén örvendtem, mert ott szerencsétlenkedtem a csővel zuhanyzás gyanánt, és utána nem éreztem magam tisztábbnak. Sebaj, ha jön a fizu, veszek egy zuhanyrózsát. Mondjuk tegnap már jobban ment a művelet.
Perditával még nem veszekedtem, bár egyszer rám szólt, hogy lécci, ne járkáljak cipőben, amin kicsit elcsodálkoztam, mert hát fekete foltok vannak a csempén mindenütt, szóval logikusnak találtam, hogy papucsba felesleges belebújni. Inkább nem szóltam semmit. Egyébként nem volt eddig gond, igaz, kerülöm is őt rendesen. Ha én szólok hozzá, kétbetűs választ kapok - tabletezik ugye -, ha ő szól hozzám, kedves és eleven, például tegnap benyitott, hogy van-e C vitaminom.

Péntek este egyébként Punki szólt az öregnek, hogy hétfőn (tehát ma) mégse tud otthon lenni a kéményseprő fogadására, és hozzátette, hogy vasárnap ki is költözik. Punki egyébként velünk nem áll szóba, mert pénteken írt Pukkancsnak egy hisztis üzenetet, amiért nem kerestünk új albérletet, Pukkancs pedig elég durván leoltotta. Lényeg a lényeg, hogy ezek után nekünk is kellett írnunk az öregnek, hogy mi a munkánk miatt továbbra sem tudunk otthon lenni a kéményseprő miatt, mellesleg kiköltöztünk, de majd ott leszünk az átadáson. Visszaírt az öreg, hogy jól van, ő majd akkor ott lesz, megvárja a kéményseprőt, majd pontokba szedte a javaslatait, hogy mi legyen a következő lépés. Tulajdonképpen egy szem javaslatot írt le négy lépésre bontva, azaz hagyjuk ki a közjegyzőt a továbbiakban, leolvassuk együtt az óraállásokat, ő odaadja a kauciót - amennyiben nem keletkezett kár! -, aztán le van tudva. Visszaírtunk, hogy mi a közjegyzőnél megbeszéltek szerint szeretnénk lezárni ezt az ügyet, amire olyan indulatos levelet írt vissza, hogy majd' szétvetett az ideg a stílusától. „Én mindvégig az önök érdekeit tartottam szem előtt, hogy minél előbb letudhassuk az ügyet, de ha ennyire ragaszkodnak a szerződésben írtakhoz, szeretném felhívni a figyelmüket a bérleti szerződés XY pontjára, miszerint a bérlő köteles a kéményseprőt beengedni, illetve lehetővé tenni a bejutást. Így tehát ha nem jelennek meg hétfőn, a beengedés akadályozásából eredő károk megfizetése önöket fogja terhelni. Elvárom, hogy önök közül valaki hétfőn nyolckor megjelenjen a lakás előtt.” Hát rám is tört a remegés, komolyan mondom, ez a skizofrén stílus már nevetséges, legszívesebben elverném az embert, hogy állítson magán... Nem értem, miért pattog állandóan, mi az istenért nem tudja átgondolni a szavait, miért nincs neki méltósága, miért nem próbálja meg legalább az intelligens ember látszatát kelteni. Legszívesebben csak annyit írtam volna vissza, hogy baszódj meg, te vén fasz, de inkább remegő kezekkel bepötyögtem a telefonba egy ismételten méltóságos és intelligens levelet arról, hogy nem értem ezt az ellenséges stílust, és mégis mivel akadályoznánk a bejutást, ha egyszer neki is van kulcsa, és előző nap írásban már megbeszéltük, hogy ő ott tud lenni. Akkor most mi a probléma? Azt is beleírtam, hogy a javaslatát már a közjegyző előtt is elvetettük, valamint hogy függetlenül attól, hogy kiköltöztünk, még mindig a hónap utolsó napjáig szól a szerződés, úgyhogy ne sürgessen. Minderre már nem írt vissza, biztos tanakodik, hogy basszon ki velünk, és szinte várom már a következő agresszív üzenetét - Pukkancs szerint is ez a vihar előtti csend. Én valami olyasmit képzelek, hogy: „A kéményseprőre várakozván volt időm felmérni a lakásban okozott károkat. Itt a lista, valamint az összeg, ami a kaucióból levonásra kerül. Igazából az a helyzet, hogy a kaució összege nem is fedezi a károkat.” Tulajdonképpen ha az emberre gondolok, megkörnyékez a hányinger, és már előre rosszul vagyok a csütörtöktől, amikor is vége a hónapnak, tehát személyesen át kell adnunk a lakást. Egyébként elég szépen kitakarítottunk ott tegnap, tisztább lett a lakás, mint ahogy átvettük.

Ma is megyünk oda, mert az ingatlanos srác hatra visz két érdeklődőt, szóval be kell őket engedni. Remélem, a lakás nem lesz szétverve, és a gázóra se pörgött egész nap. De hát csak van annyi esze az öregnek, hogy vigyázzon a saját lakására, pláne, ha ki is akarja adni. Mindenesetre ha szarakodni fog a kaucióval, megmondom neki, hogy csinálhatunk bírósági ügyet az egészből, de akkor nem fogja tudni kiadni se a lakást (emlékszem, múltkor is mondta, hogy egyezzünk meg a felmondással kapcsolatban, csak ne csináljunk neki bírósági ügyet - hátha ettől beijedne). Kellene nekem az a kaució, mert jön a karácsony, meg amúgy is. És hát átvételkor nem írtunk hibaleltárt, tehát...

Igazából nem tudom, mit lehet tenni, ha átadáskor összevesznek a felek.

Hmm... Holnap írok majd átadási papírt olyasmi szöveggel, hogy az óraállásokat rögzítettük, az átadásra sor került, de a bérlők nem ismerik el a károkat.

Na, mindegy... Remélhetőleg minden eszembe fog jutni ott helyben is.

Bár túl lennénk már ezen...

Vajon

Szóval holnap már a szobámban fogunk aludni, nem a 15 fokban. Nem fűtünk már, mert minek. Pukkanccsal egy ideje gondolkodunk egy-két új bútor megvásárlásán, de tegnap arról beszéltünk, vajon érdemes-e hosszútávra tervezni otthon (Perdita ismét bemutatta nyílt énközpontúságát). Hosszútáv alatt legalább egy évet értünk. Este megint nézelődtünk külföld után, elalvás előtt pedig Hóföldről ábrándoztam.

Ingert érzek rá, hogy leírjam, Perdita megint miket írt chaten a családi vacsival kapcsolatban, ami elvileg anyáról szólna, de mindig az van bennem, hogy folyton csak a saját normálisságomat próbálom bizonygatni, mintha tudat alatt úgy érezném, fontos a világ tudtára adnom, hogy nincs velem semmi baj. Szóval megpróbálok nem másokkal foglalkozni, csak magammal, és megpróbálom kigyomlálni azt az érzést, hogy bárki is feltételezi rólam a rossz emberséget.

Az jutott eszembe, hogy nincs is kedvem mindig rossz dolgokról írni. Tök uncsi már. Ha meg nem rossz dolgokról írok, lehet, nincs is miről írnom. Valójában ezek a dolgok csak azért rosszak, mert elviselem őket, és egyre inkább bennem van, hogy rajtam múlik az életem milyensége. Mármint amíg nincs komolyabb problémám, minek jajgassak? De komolyan...

Vajon mi értelme volt az elmúlt két hónapnak? És az elmúlt (bő) egy évnek...? Vajon igaz az, hogy minden okkal történik? Minden szolgál valami célt?

Talán csak annyi célt szolgált az albérletben élés, hogy tényleg el tudtam otthonról menekülni, mert otthon már tiszta ideg voltam mindentől, és féltem, hogy rámegy az egészségem.

Ez a mostani albérlet pedig talán azért kellett, hogy rájöjjek, hogy meg tudom oldani a gondokat egyedül is, és ne pörögjek rá más emberek seggfejségére, ami hasznos képesség lehet otthon. Azt vettem észre, hogy Perdita már nem tud úgy felhúzni, már nem olyan fontos, hogyan viselkedik velem, mert nem veszem magamra azt, ahogyan viselkedik. Pedig azt hiszem, magamra vehetném, mert majdnem száz százalékig biztos vagyok abban, hogyha elnyelne a Föld, csak sóhajtana egyet, mint egy úttesten heverő békatetem láttán, aztán boldogan élne tovább.   Persze kár elszólnom magam, chaten könnyű nem veszekedni (bár az a mókás, hogy már semmi érzelem nem indul meg bennem chat közben), de ki tudja, élőben is ilyen érzelemmentesen ki tudok-e majd siklani a viták elől.

Meg arra is jó volt ez az egész, hogy megbizonyosodjak arról, hogy Magyarország (no jó, legalábbis Budapest:) ) nem tartogat nekem semmit, kár erőlködnöm itt, mert mindig csak félmegoldások és megalkuvások jöhetnek szóba.

Talán haza is csak azért költözöm, hogy letehessem a bútoraimat valahol... Lehet, hogy valahol máshol van az én helyem, ahol majd megkérdőjelezhetetlenül szétárad bennem a megnyugvás.

Tudom, hogy ezeket már mind leírtam százszor.

Naplovak

Sajnoska mi lekéstük a lakás iránt érdeklődőket, de Punki azt mondta, az ingatlanos srác dettó ugyanazokat a dolgokat mondta nekik, mint nekünk. A netet bevezetik decemberben, a mosógép befér, nagyon klassz lakás, a rezsi megfizethető. Punki kibírta, hogy ne szóljon közbe. Punki szerint egy huszonéves testvérpár volt, és a lány nagyon lelkesen nézelődött. Azóta nem zaklatott minket az ingatlanos gyerek, hogy jönne hozzánk mutogatni, úgyhogy lehet, hogy ezeknek a szerencsétleneknek a kaucióját fogjuk mi majd megkapni (már ha megkapjuk). És ők már határozott idejű szerződést fognak aláírni, úgyhogy ha nem rafkósak, nem lesz menekvés a kaucióval együtt. Pukkancs szerint hagyjunk nekik rejtett üzenetet - szerintem is hagyhatnánk... Tippeket, a szerződés melyik pontjába lehetne kapaszkodni.

Tegnap eldobozoltuk a könyvespolcom tartalmát, aztán a polc tetején lévő díszdobozba néztem bele, hogy na jó, akkor most kidobálom, ami benne van, mert azok is csak felesleges dolgok, amikhez ragaszkodom, pedig soha rájuk se nézek. Még amikor Kisróka településről költöztünk ide, akkor is egy csomó általános iskolai naplómat kidobtam - előtte persze jól darabokra téptem az összeset, ültem vagy egy órán keresztül a padlószőnyegen. Ebben a dobozban viszont életben hagytam három-négy naplót, amiket 15-17 évesen írtam, és az egyiknek el is kezdtem kitépkedni a lapjait, hogy előkészítsem a darálásra, de aztán Pukkanccsal belenéztünk, és végül is egy csomót nevettünk az egészen. Meg közben arra jutottam, hogy életem nevetséges önismétlések sorozata. Tizenhét éves korom óta megy a „Nyelvtanfolyamra szeretnék járni”, meg a „Megint rájöttem, hogy nem csinálok semmi értelmeset.”

Valahogy eszembe jutott az egészről egy történetkezdeményem, amit még kamaszként írtam, és ma egész nap ingert éreztem arra, hogy újraolvassam, és újratervezzem egy kicsit. Arra is ingert érzek, hogy beleírjak abba a naplóba, mert nagyon sok üres oldal maradt benne. Arra is gondoltam, hogy milyen mókás lenne újra naplóba írni, de hát már úgyse tudnám biztonságban elhelyezni a szobámban.

Végül azokat az oldalakat, amiket kitéptem, visszatettem a füzetbe, aztán visszarejtettem a dobozba.

Légy tölgy

Keresztanyám nagyon szomorú. Megkért, ne mondjam el senkinek, hogy mostanában sokszor remeg, nem alszik, és sokat sír. Leírtam neki, hogy így, több éves szomorkodás után kurvára le kellene lépnie egy hétre egyedül, és valami teraszon ülve, egy tavat bámulva át kellene gondolnia az életét, hogy vajon ha bátor lenne, mit csinálna, és ha elé állna egy emancipált kiadása, vajon mit tanácsolna magának. Azt is írtam, hogy biztos amiatt van kikészülve jó ideje, mert keresztapám már nem értékeli úgy, mint rég, és ezt nem tudja feldolgozni és elfogadni, és hogy új cél kell neki, mert mindig is az volt az életcélja, hogy boldog gyerekeket neveljen fel és olyan családanya legyen, akire mindig számíthat a családja, de most, hogy a fiúk már szinte felnőttek, kezd megfakulni a cél, kezd megvalósulni - de mi lesz utána? Meg kell tanulnia keresztapám nélkül mozgolódni a világban, meg kell tanulnia egyedül is működni, mert azt sosem tanulta meg pont amiatt, hogy kamaszkora óta keresztapámért rajong. Tényleg rajong. Egyszerűen a rabja, hiába tudja, hogy ő a bánatforrása is. Az eszével tudja, de mégis hajlamos egyik napról a másikra elhitetni magával, hogy mától minden a régi lesz.

Én néha mondom neki, hogy lépjen le - talán köcsög vagyok -, valaki talán sokkal jobban értékelné. Vagy pedig marad ebben a megbetegítően szomorú helyzetben.

Pedig keresztanyám aztán brutálisan odatette magát ebben az anyaszerepben, tényleg mindig a legjobbat akarta adni Hollónak és Rubiknak. Legjobb sulik, legjobb jegyek, magántanárhoz furikázás, együtt tanulás, boldog feleség látszatának fenntartása, miközben a férje házvezetőnőként kezeli, stb, stb. Szerintem ő még sose élt maga miatt, ő mindig másokért élt.

Nagyon szurkolok a gondolatmagvacskáknak, hogy a közeljövőben szárba tudjanak szökkenni, de tudom, hogy annak, aki önámításban él, hiába mondjuk el százszor ugyanazt, kilencvenkilencszer úgyis elengedi a füle mellett. Tudom, milyen ez.

Olyan kedves nő... Többet érdemel annál, hogy titokban, elhagyatottan sírdogáljon.

Lehet, hogy ma nem jön az ingatanos srác

Punki most írt chaten, hogy felkapcsolta a nappaliban a lámpát, és ez úgy kicsapta a lakásban az áramot, hogy vissza se tudja kapcsolni.

Pukkanccsal elkezdtünk nevetni, ezen sírni már nem lehet.

De jó, hogy időben kapcsoltunk...! Szombaton költözünk.

Punki most fogja felhívni a bácsit, hogy ilyenkor mi van. Megírtam neki, hogy légy kedves és mosolygós!

Pandora

Tegnap keresztanyám felhívott, hogy ugye nemrég volt anya ötvenedik szülinapja, és a kerek szám miatt valami nagyobb ajándékot kellene neki venni (szerintem a nem kerek szám miatt is nagyobbat kell neki...!) Rá is vágtam lelkesen, hogy jó, van pénzem!, aztán keresztanyám elmondta, hogy ő arra gondolt, hogy ékszert kellene neki adni, méghozzá Pandorát - mit szólok ehhez az ötlethez? Néhány másodpercre eldugultam, mert egyrészt én nem ismerem a Pandorát, de mivel a nálunk dolgozó diáklány mindig oda jár, én tiniékszernek képzelem el, másrészt az én állandóan csóró, elhordott ruhákat viselő anyukámnak miért pont ékszereket vegyünk? Én mindig elképzelem, hogy elviszem vásárolni, mert hát nem nagyon vannak ruhái, amikben meg hazajön, azok hagynak némi kívánnivalót maguk után, mert feltűnően nem a saját ízlése szerint öltözik, és látszik, hogy jobb híján szerezte be a darabokat. Ez azért (is) szomorú, mert - bár tudom, ezt már említettem egyszer - anya régen nagyon klassz ízléssel válogatta a ruháit, sose volt egyszerűen csinos, neki mindig volt valami elegánsan bohém vagy gustav klimtesen egyedi a szerelésében.

De most melyik ruhájához viselne ékszert...?

Miután megtaláltam a szavakat, el is mondtam, hogy szerintem ékszert venni nem olyan jó ötlet, én legalábbis tuti nem örülnék ékszereknek, miközben lelakott a ruhatáram. Mi lenne, ha inkább elvinnénk vásárolni? Keresztanyám szerint viszont azért is lenne jó az ékszer, mert akkor ha anya ránéz például a karkötőjére, eszébe jutunk. És ha beszállnék én is, Perdita is, mama is, akkor vehetnénk ilyen-olyan dolgokat a Pandorából. Abban maradtunk, hogy gondolkodjak el ezen, de persze ha eszembe jut más ötlet, szóljak. Mindenesetre Perditával abban maradtak, hogy szombaton áthozza hozzánk a katalógust, és majd megnézegetjük, mindezen kívül elvisszük anyát vacsorázni, csak mi, nők, férfiak nélkül.

A vacsora nem rossz ötlet mondjuk, bár nem tudom, így karácsony tájékán lesz-e hely. Sebaj, max elmegyünk biliárdozni négy órán át...!

Az imént beírtam a Pandorát a google-be. Hát, nem igazán anya ízlése, meg tőlem is nagyon távol áll, szóval nem érezném, hogy szívből adom, hanem csak az lenne, hogy beleadtam én is - nem élném át az ajándékozás örömét...! Csodálkozni fogok, ha Perdita a katalógus alapján úgy ítéli, anyának tetszene ez a stílus.

No mindegy... Remélem, nem leszek rossz ember, de én ékszerbe nem szeretnék beszállni. Perpillanat felesleges csecsebecsének tartom, és szerintem nem kell ékszer ahhoz, hogy anyának eszébe jussunk. Annyira öregek meg nem vagyunk, hogy emlékeket adjunk egymásnak. Az ajándék lényege, hogy az ember azt mondja rá: úú, basszus, ez de jó, nagyon örülök neki! Nem pedig az, hogy ó, igazán nem kellett volna. Az ajándék legyen klassz, önzetlen, személyre szabott dolog, ami az ajándékozott ember örömére szolgál, és nem arra, hogy emlékezzenek ránk.

Gondolkodom még ezen (áh, inkább nem), de szerintem még egy wellnesshétvége is jobb ötlet lenne.

Max akkor mindenki mást ad neki, és akkor legalább változatosak lesznek az ajcsik.

Ingibingi

Tegnap elkezdett minket hívogatni az ingatlanos srác, akitől ugye szereztük ezt a csuda palotát. Ma akar hozni hozzánk érdeklődőket, merthogy a tulaj szólt neki, hogy december elejétől költözhető a kégli. Tehát képes megint úgy kiadni, hogy semmit nem intézkedett, hogy komfortosabb legyen a lakás. Szép. Szerencsétlen emberek.

No mindegy.

Mi amúgy nem leszünk otthon, csak Punki, mert el kell intézni ezt-azt másutt. Vajon Punki ki fogja bírni megjegyzések nélkül? „Szerencsés a lakás, mert a szomszédok körbefűtik!” Mióta kicsit hidegebb van kint, bent 16,5 fok van, pedig minden nap próbálkozunk befűteni. Kicsit félek is a gázszámlától, no de csak túléljük, és lassan ez már a múltba vész...!

Minnyá sírok

Dementora megint írt. Egész nap pánikolt, mert mindenhol foglalt volt minden időpont. Írt kisregényeket is, de gondoltam, a többiek majd úgyis elolvassák.

Törlés.

Ezúton tájékoztat minket, hogy négy órán át fogunk biliárdozni kaja után. Három mosolygós smiley.

Törlés.

 

Biliárd...! Négy órán át...! Hurrá!

Édes otthon

Szombaton hazamentünk Rókafalvára, hogy kipakoljuk az ismeretlen tartalmú dobozokat a szobámból. Pongó meglepő módon volt olyan kedves, és a dobozok nagy részét kipakolta a szobám elé, de azért hagyott nekünk is munkát. Amikor beléptünk a szobába, mindketten némán nézelődtünk ide-oda - az én üres kis szobámban állt a mocsok, a falakon pókháló, a parkettán ragacsos foltok és macskaszőr-csomók futkostak ördögszekér módjára. Én szeretem a cicókat nagyon, de pár éve kitiltottam őket a szobámból pont a szőr miatt, mert meguntam, hogy folyton szőrt találtam a kajámban, és igazából olyan jól sikerült kiirtanom a szőröket, hogy amikor egyszer Rú átjött ránézni a gépemre, az ő brutál érzékeny macskaszőr-allergiája sem jött elő. Ami még mókás, hogy az a mocskos párna, ami Perditáé, és ami miatt anno összeverekedtem vele szintén ott hevert a szobámban. Régen a kutyák feküdtek rajta, Lulu néni azon gyógyult fel a bénulásából (szóval egy csomószor le lett pisilve, meg minden). No mindegy... Magamtól három méterre tartva felcsippentettem a földről, és a szobám előtt sorakozó hatalmas dobozokra dobtam. Az ismeretlen eredetű, macskaszőrrel borított üres bőröndnek is ez lett a sorsa. Na meg volt ott még két üres doboz is, nem tudom, minek. A plafonom közben tovább repedt, mintha a házban az én szobám lenne az egyetlen, ami nem bír a seggén ülni, és a penész is rendesen elburjánzott, bár erre fel voltam készülve, úgyhogy vittük a penészirtót. Szerintem elszaródott az eresz, és az én falaim kapják az esőt, vagy nem is tudom, talán túl kicsi a radiátorom, és emiatt nem elég száraz a szobám (korábban nagyobb volt, de zavart a bútortologatásban, ezért lecseréltettem kisebbre, amikor megtudtam, hogy van egy fölös, sosem használt radiátorunk).

Aztán Pukkanccsal úgy határoztunk, másnap visszamegyünk egy alapos nagytakarításra. Vettünk is külön felmosóvödröt meg felmosót, meg szivacsokat, meg vittünk otthonról ilyen-olyan tisztítószereket, és vasárnap neki is estünk félhomályban a szobának - hová tűnt a villanykörtém? A penész addigra nagyjából elmúlt, de nem eléggé, úgyhogy megint lefújtuk. Lemostuk az ablakokat, lesikáltuk a parkettaszegényt, kiporszívóztunk, felmostunk. Tervezgetjük, hogy újrafestjük a szobámat, mert csúnya a repedés, és a penészirtó kiszívja a falam színét. Azon gondolkodom, hogy először talán egy penész ellen hatékony festékréteget kellene felvinni, és majd arra egy színt... De ezzel nagy munka lesz, a plafon miatt, meg az előző "szakember" elbaszásai miatt.

Perdita most se állt fel, tabletezett a kanapén. Nem is mosolygott rám, nehezére esett kitekintenie is a virtuális életből. Azt hiszem, számára a hazaköltözésem a világvégével egyenlő. Pongó se vitte túlzásba az arckifejezéseket. Chaten is, amikor írtam Perditának, hogy átmennék kiporszívózni a lyukamat, úgyhogy majd ne meztelenkedjenek, csak egy oké volt a reakció. Szóval semmi humorizálás - nem vagyunk haverok, haver! Vasárnap írtam neki, hogy visszakapjuk a gardróbszekrényeinket keresztanyánktól, mire pattogni kezdett, hogy ki fogja majd azt visszafúrni a falba, és mi lesz, ha ránk dől, vagy fúrás közben valakit megráz az áram...?! A világ nagy problémái, avagy hogyan pörögjünk be feleslegesen.  Próbáltam nyugtatgatni, hogy majd én megoldom - ez az új mottóm, csak még nem sok értelme van. Próbálok vele úgy kommunikálni, hogy semmin ne húzhassa fel magát még véletlen se, ne tudjon belekötni semmibe, ne vegye el a kedvét semmi, de hát a lánynak, aki múltkor olyan lelkesen előadta magát nekünk a héven hajnalban, nyoma sincs. Tudtam én, hogy csak addig kedves, míg nem látja a képemet minden nap. Gondolom, hazaköltözési szándékom egyenesen merényletszámba megy.

No, aztán a gardróbról eszébe jutott, hogy én a legóimat is odaadtam keresztanyámnak, hogy tegye el valahova (pince), és őrizgesse. Perdita meg van róla győződve, hogy az én legós dobozaimban van az ő legója is, úgyhogy emiatt is pattogott egy sort - hozassam vissza a legóját is, ne csak a szekrényeket, mert az az övé. Sajnos én nem vagyok meggyőződve arról, hogy az ő legója az enyéim között van („Nincs köztük a fekete lovam?! Hozd vissza, most komolyan könyörögnöm kell?”), de hát legyen neki igaza, különben lesz ott égzengés.

Mielőtt odaértünk egyébként, anya felhívott, és elmesélte, hogy előző este nagyon összeveszett Perditával Skype-on, merthogy Perdita felhívta, és elhisztizte neki, hogy mocskos a lakás. Mocskos_a_lakás. És nincs pénze mosogatógépre. Mosogatógépre. Egyébként tényleg szörnyen lelakták a lakást, és büdös is van folyton... Szerintem egy szakembert se engednék be szívesen a lakásba, olyan égő állapotban van.

Viszont kinéztem egy tök jó macskaalmot, ami elvileg elnyeli a bűzt, és a pisi megköt benne, mint a beton, szóval nem képződik pisimocsár az alomtálcában. Ki fogom próbálni, és akarok venni Pompomkának ágyikót, meg szőrkefét, és akkor majd kefélgetem őt az erkélyen (nyöh).

Anya meg azt mondta, ha hazajön, kifestjük az előszobát.

Esti mesék

Nem is volt Black Friday pénteken, félre lettem vezetve. Csak a műszaki cuccok voltak akciósok, azt hiszem. Sebaj, én azért vettem egy bakancsot (meg Pukkancs is), mert az, hogy következő hónapban nem kell albérletet fizetni, arra ösztönöz minket, hogy költsünk magunkra pénzt. Muszáj volt megvenni azt a bakancsot, mert mi van, ha elviszik. Az a tervem, hogy ezt is, mint a blúzaimat, őrizgetem egy darabig a vitrinben. Szép fényes, és csak akkor látszik, hogy valójában bordó és nem fekete, amikor megfelelőek a fényviszonyok. Olyan kis csinos.

Aztán bementünk a Libribe, csak megnézni, mi ott a helyzet. Vettem magamnak egy Kurt Vonnegut könyvet, a Macskabölcsőt, mert az volt beleírva a könyvbe, hogy Kurt Vonnegut társadalomkritikus, fekete humorú és szarkasztikus. Tegnap ki is olvastam, nem nagyon elégültem ki, de majd még veszek tőle valamit, azt hiszem, hátha sikerül jobban ráhangolódnom. Az a baj, hogy én egy bizonyos írói stílust keresek, arra vagyok kiéhezve, és azt sose találom - lehet, nem a könyvesboltban kellene keresnem...?

Ezen kívül vettem egy mesekönyvet is, illetve hát a mesekönyveknél volt - Pukkanccsal kitaláltuk, hogy esténként egy szép karácsonyos mesekönyvből fogunk felolvasni egymásnak (élet tévé nélkül) -, az a címe, hogy Esti mesék lázadó lányoknak, és arra gondoltam, leírom nektek, mennyire aranyos és jó ötlet volt ezt a könyvet piacra dobni. Az van ráírva, hogy ennek a könyvnek ott a helye minden lány polcán, és ez tényleg igaz, úgyhogy lányok, irány a Libri...! Száz mese van benne olyan nőkről, akik annak ellenére, hogy komoly nehézségeik voltak, vagy nem hittek bennük, vagy elnyomásban éltek mégis sikerre vitték az életüket. Szóval ezek nem szerencsétlen hercegnő-mesék, amikben a hercegnők készek meghalni, csak ne kelljen férfi nélkül megtalálniuk a helyüket a világban, hanem (valaha) hús-vér nők példaértékű sztorijai. Hatvan különböző művésznő készítette a nőket ábrázoló portrékat, úgyhogy külön élvezetet nyújt a képek szimpla nézegetése is. Szóval van egy név az egyik oldalon, alatta egy kis történet nagyon nagy vonalakban, alatta pedig születési hely és idő, meg halálozási idő, másik oldalon egy kép. Némelyik nőci zavaróan keveset élt, úgyhogy én általában megnézem a Wikipédián a "mese" végét is - biz a könyv nem lombozza le a kislányokat azzal, hogy nem mindig boldogan élünk, amíg meg nem halunk.

Mutatok pár képet a rajzok közül, nekem annyira tetszenek.

Szóval szerintem ez egy nagyon szép és okos könyv, és tényleg mindenki, aki lánynak-nőnek érzi magát, vegye meg, és mindenki, aki nunis bébit érlelget, vegye meg, mert tényleg klassz mondanivalója van, és el se tudom képzelni, mire viheti egy kislány, aki ilyen történeteken nő fel. Persze ezek a történetek néha hagynak némi kívánnivalót maguk után, hiszen csak egyoldalasak, de így még jobb, mert bőven van mit beszélgetni egy-egy "mese" után. Én rég örültem már könyvnek ennyire.

Másutt

Na végeztem a retek munkámmal, már csak becsurog, úgyhogy tudok netezgetni.

Dementorát elküldte a főnök egy hét szabadságra, mert Dementorának túl sok szabadnapja maradt, márpedig azt a főnök nem tudja kifizetni. Dementora reggel nyolc óta bombáz mindenkit az e-mailjeivel, hogy hol karácsonyozzon a cég. Eléggé izgatott szegény. Nem tudom, hogy bújjak ki a dolog alól. Kajakra undorodom a társaságtól, persze kedvesen mosolygok mindig, na meg kinek van kedve munka után még nézni, ki tud magából a legjobban kifordulni pia hatására. Hétvégén meg aztán pláne kinek van kedve azokat az arcokat bámulni, akikkel hét közben semmibe vész az élete.

Bellatrix azt mondta, ismerős által valószínűleg lesz másik munkája január tájékán, ami ilyesmi, mint a miénk, de ott ötvennel többet fog kapni. Igazából nem tudom, mi van ezzel a főnökkel, hogy nem hajlandó fizetni az adminisztrátorainak... Még Perdita is legalább ötvennel többet keres nálam, állítólag ő is ilyen helyen dolgozik.

Szóval na, megint rossz helyen vagyok.

Ábrándozom a világgá menetelről továbbra is. Az ingatlanpiacot elnézve lakásom soha nem lesz, viszont ha ilyen pánikban folytatom az életet, pozitív emlékeim se nagyon. Komolyan gondolom a világgá menetelt. Úgy kellene csinálni, hogy 2018-ban csak arra gyűjtök, hogy úgy el tudjak menni, hogy aztán legalább két évig vissza se kelljen jönnöm - és az lenne praktikus, ha közben kiderülne, hogy két év után se kell visszajönni...! Látom a módját, csak idejét nem. Sok múlik Pukkancs angoltudásán is, úgyhogy most már néha megfenyegetem. Ha decemberig nem tanulsz meg alapfokon, itt leszel hagyva, és majd küldöm a képeslapokat!

Hejhó, hejhó, itt vándorolni jó

Az imént futottunk össze Bellatrix-szel a mosdóban, és mesélte, hogy a főnök félrehívta, hogy elmagyarázza neki, mivel bővül a munkája. Az a lényeg, hogy ezentúl több papírt kell elé tennem, ami miatt ugye több munkája lesz (meg nekem is, mert azt a több papírt én termelem, ugye). Mondta neki Bellatrix, hogy oké, csak emelje meg a fizetését, mert ebből a fizetésből gyereket se tud tervezni magának. Erre a főnök azt mondta, nem tud emelni, nem engedélyezik (szerintem nagyon hülyének nézi a női részleget), és Bellatrix szerezzen magának egy palit, hogy meg tudjon élni. Bellatrix mondta, hogy akkor a közeljövőben fel fog mondani.

Nekem annyival lett több a munkám, hogy Dementora munkájának egy részét megkaptam, plusz csinálom a két cégre azt, amit eddig. Bellatrix azt is elmesélte, hogy a főnök még Dementora munkájának másik felét is nekem akarta adni, de Bellatrix leszólta, hogy azt egyedül már nem fogom bírni - és különben is, Dementora akkor mit fog csinálni?

Bellatrix szerint mi is keressünk másik munkát, itt nem lehet előrébb jutni.

Szerintünk se, úgyhogy mi is sokszor beszélünk erről.

Itt nőként max megrohadni lehet, ahogy elnézem Dementora itteni pályafutását.

Csak egyelőre mi se nagyon ficánkolhatunk... Lehet, a Black Fridayen is nyugton kellene ülni, bár eléggé ég a popókám, hogy munka után költekezhessek.

Álomvilág

Ötleteltem a munkában, hogy délben menjünk el Black Fridayezni, de még mindig itt ülünk - nem értem, miért.

 

Pukkancs ötlete is, miszerint nyári csapatépítésként nem a Balatonra kellene menni, hanem Thaiföldre, szintén átgondolatlanul lett elvetve.

Kakifejek

Változás állt be a munkakörömben, és ma annyit dolgoztam megállás nélkül, hogy végül teázni se jutott időm, de sebaj, annak azért örülök, hogy nem robbantam fel közben, sőt, tök zen voltam, lehet, hogy fejlődtem valamit. Dementora tegnap elég érdekes stílusban közölte, hogy több munkánk lesz, Bellatrix majdnem elsírta magát, mert most jött vissza betegszabiról, és még utol is kellene érnie magát, Tunya ember gúnyolódott vele, Dementora pedig Tunyának imponálva, flegmán válaszolgatott Bellatrix értetlenkedésére. Én először azt hittem, Dementora hülyül, mert tényleg egyik percről a másikra változott akkorát a Bellatrixhez való hozzáállása, hogy végig azt vártam, mindjárt felnevet. No mindegy, igazából még mindig nem végeztem, de már kifolyik a szemem. Nem is a munkamennyiség megnövekedése zavar, hanem ezt a stílust nem értem most hirtelen. Dementora amúgy elég nyalizós, de van nála sorrend, hogy kinek meddig nyal, például Bellatrixnek csak addig, amíg Tunya ember meg nem szólal.

Tunya egyébként egy ötvennek kinéző, negyvenX éves, önelégült és állandóan okoskodó ember, aki egy hatalmas mázli folytán vezető pozícióba került itt a csapatban, de egyébként a pozícióhoz szükséges tudása sincs meg (ő az az ember, aki ha angol hívást kap, a cingár gyerekhez rohan a telefonnal). Egyébként buszsofőr volt anno, azt a köcsög kisugárzást azóta se tudta elhagyni. És mióta itt dolgozom, állandó kérdés a fejemben, hogy Dementora vajon szerelmes-e az egyébként házas és gyermekes Tunyába.

Szóval most nem nagyon tudom hova tenni Dementorát, és bár nagy nehezen ráhangoltam magam a karácsonyi csapatépítő szarságra, tegnap meg is döglött bennem a szándék. Nem szeretem az egymásnak imponálni akaró, gúnyolódó, rosszindulatú embereket, még akkor se, ha nem én vagyok a célpont.

Gyorsan költök egy tojást

Így déltájt, mikor az irodát belengi a kajaszag
Eszembe jut, hogy néha én is ehetnék
Közel a Meki
a húsnak álcázott műanyag
Száz százalék csirke és marha
Amihez a húsnak állítólag köze van.

A Burgerking se jobb az új reklámjával
Ha már marha vagy, legyél száz százalékig
marha állat.
Ez a társadalom sorsa is végül is
Marháknak áll a világ
Meg nekünk is
(Ha széttárjuk a pi  

Költő leszek vagy jogász

Este kicsit rám tört a rosszkedv, mert belegondoltam, milyen kupi van otthon mindig, bár a kosz még csudább, és reggel enyhe elbaszottság-érzettel keltem, meg azzal az elgondolással, hogy veszek nyolcmillió lottószelvényt, hátha az egyik bejön.

Ahelyett, hogy előrébb jutnék, mindig hátrébb lépegetek, nem kis mértékben.

Jogászok se leszünk mostanság, megnéztem a ponthatárokat, haha, az állami esélytelen, a fizetős drága mulatság, pedig miután Pukkanccsal megírtuk a rendkívüli felmondásunkat, nagyon belelkesedtünk, hogy na, ez faja lett - ide nekünk a doktorit! Punki is azt mondta, hogy „geci jól” védtem az ügyünket.

Sebaj. Isten háta megett elnyomásban múlok majd el senkiként.  Láttam ma egy rózsabokrot, amit megült a dér, és csillogott a felkelő nap fényében - olyan szép volt még így, félig elszáradva is.

(Ez most olyan költői lett! Szenvedek majd sokat, hátha van bennem költői véna - merthogy szerintem ahhoz szenvedni kell sokat.)

A közjegyzőnél

Na, eljött az öreg. A közjegyző nagyon édi volt, kb. mindenre gondolt annak érdekében, hogy jól jöjjünk ki a dologból. Nem csak a közös megegyezést írta meg, hanem egy felhatalmazást is írt Punki és az én nevemben Pukkancs részére, hogy ne kelljen mindig mind a hárman szabadnapot kérjünk az ilyen ügyintézések miatt. Persze Pukkanccsal mi mindig mindent együtt intézünk, de Punki szemszögéből ez mindenképp jó ötlet volt, és ki tudja, lehet, lesz még olyan, hogy mi se mehetünk el egyszerre a munkából. Aztán ezen felül a nőci megfogalmazott még nekünk egy magánokiratot is, amire nem számolt fel díjat („Ilyet nem szoktunk csinálni, de ezt most megbeszéltem a főnökömmel.”), és aminek az a lényege, hogy a tulaj a közjegyző előtt fogja átadni nekünk a kauciót.

Amikor ezt a részt olvasta fel a nőci, az öreg arcszíne kicsit megváltozott, majd lefolytattak egy olyan párbeszédet, amiből azt vettem le, hogy az öreg felhívta a nőt telefonon, és jól összeszólalkoztak azon, hogy a szerződés miért "határozatlan" idejű, és miért nem "határozatlan, de minimum egy év" (ilyen időtartam nem létezik). Aztán az öreg kioktatta előttünk a nőt, hogy legközelebb nyomatékosabban olvassa fel a szerződés ezen pontját, mert ezzel még mások is megszívhatják (ő küldte be a szerződéstervezetet az irodának, amiben ő maga jelölte be a határozatlan időtartamot). Nem mintha felolvasás után nem nyomták volna a kezünkbe az elkészült szerződést, hogy olvassuk át, mielőtt aláírjuk.

A közjegyzőnőci meg arról oktatta ki a bácsit, hogy legközelebb szóljon a bérlő-jelölteknek, hogy nem lehet netet beköttetni, amire a bácsi annyit reagált, hogy ha nagyon akartuk volna azt a netet, meg tudtuk volna magunknak oldani. Azt is mondta, hogy nekünk most nagy mázlink volt, jól megtanulmányoztuk a szerződést, és direkt felmondtunk három hét után („Ez nonsense!”) - mintha legalábbis a költözködés lenne a hobbink.

Szóval ez a nő tényleg nagyon jó fej volt velünk, Pukkanccsal beszéltük, hogyha lefut ez a dolog, küldhetnénk neki valami Köszönjük-ajcsit. Örülök, hogy végül nem mentem bele szerda este abba a spontán közös megegyezésbe, mert valószínűleg az öreg nem vette volna komolyan a kaucióra utaló részt, legalábbis a mai megnyilvánulásaiból ezt szűrtem le. Mi nagyjából csak akkor szólaltunk meg, ha helyeselni kellett, szóval nem álltunk le vitatkozni, és sorolgatni a sérelmeinket. Én nem is gondoltam, hogy a net még szóba fog jönni.

Miután elhagytuk az irodát, egy irányba mentünk ugyan, de az öreg elköszönt tőlünk, és látványosan ingerült telefonálásba kezdett a megálló másik végében. Kínos volt ez a rész, de hát ez van.

Dementora meg ma mesélte, hogy Bellatrixék bérleti díját úgy megemelte a tulaj pár napja, hogy Bellatrix hazaköltözik még decemberben az anyukájához. Azt hiszem, egy időre meg is csömörlöttem ezt a témát... Aki teheti, maradjon otthon, amíg a vihar el nem múlik!

A tulaj

Szóval bő egy hete volt az a péntek ugye, hogy elküldtük a tulajnak a levelet a panaszainkkal, és egy megjegyzéssel a végén, miszerint amint találunk másik albérletet, a kaucióval együtt szeretnénk továbbállni. Igazából tényleg annyi hibája van a lakásnak, hogy csak kellemetlenségbe botlik az ember lépten-nyomon, és pénzben ez így már nem éri meg.

Nagyjából hat órával később válaszolt az ember, hogy ő ezt azonnali hatályú felmondásnak veszi, úgyhogy tizenöt napon belül hagyjuk el a lakást, és hozzácsapta, hogy ebben az esetben nem jár vissza a kaució. Épp a MOM plázában ültünk, némileg aggodalmasan vártuk Punkit, hogy aztán együtt mehessünk megnézni azt a lakást, amiről írtam, hogy le volt pukkanva, de elvileg fel akarták újítani. Szóval pont ott ültünk, amikor bejött az e-mail, és Pukkancs éktelen haragra gerjedt, szidta is rendesen az öreget, és szidta magát, amiért nem tanult meg angolul, hogy leléphessünk ebből az ilyen-olyan országból. Rajtam már valami általános bódultság volt, úgy éreztem, elsősorban Pukkancs megnyugtatására kell koncentrálnom, az öreg e-mailjét meg át kell gondolni, mert úgy tűnt, kicsit egyszerűen akar minket lerendezni. Pánikba mindenesetre nem estem, mert pánikba esni is baszott unalmas, és ekkor jutott eszembe először, hogy fogom Pukkancsot meg magam, és hazamegyünk a picsába. Punki szája mosolyra húzódott az e-mailt elolvasván, mintha valami nevetséges gifet nézett volna meg, aztán a lakás felé vezető út már egész jó hangulatban telt, mert mindhárman egyértelműen úgy ítéltük, hogy a tulaj kicsit hülyének néz minket, pedig ő nem tűnik túl okosnak annak fényében, hogy a saját maga által vásárolt szerződést nem olvasta el egyszer sem. Kitaláltam, hogy hétfőn szépen felhívom a közjegyzőt, és megkérdezem, mennyibe fájna elmenni hozzá egy beszélgetésre, aztán még aznap este jól meg is tanulmányoztuk a szerződést, és egyikünk se lelt rá arra a pontra, miszerint jár a kaució az öregnek.

Hétfőn aztán írt az öreg, hogy várja a reagálásunkat a levelére (mit lehet reagálni erre egy kurva anyádon kívül?), aztán írt még egyet, hogy ő kedden átjön megnézni a problémákat, majd rá tíz perccel elkezdett minket felváltva hívogatni, ami enyhén frusztráló volt, és kezdett erősen elmenni az életkedvem. Úgy éreztem, hogy az ember kezd átmenni pszichopatába, és taktikázást véltem felfedezni az e-mailjeiben - persze közben azon agyaltam, paranoiás vagyok-e. Ezeket a leveleket már nincs kedvem elmesélni, lényeg, hogy az egyik e-mailben még át akart jönni, a másikban meg már azt írta, miután írtuk, hogy nem jó a kedd, hogy nem is tudna jönni, mert hirtelen úgy alakult, hogy korán reggeltől késő estig külföldön fog tartózkodni. Én tökre félni kezdtem, hogy az öreg - most, hogy már tudja, kedden hogy leszünk otthon - "külföldi tartózkodása alatt" majd bemegy a lakásba, amíg nem vagyunk otthon, és elcsesz ott valamit úgy, hogy tényleg ne kelljen visszaadnia a kauciót. Végül e-mailben megírtuk neki, hogy szerdán átjöhet, a pénteki levelére meg majd reagálunk, ahogy időnk engedi, de otthon sajnos nincs netünk, munkaidőben pedig nem nézi jó szemmel a főnök a személyes ügyek intézését. Ezzel időt akartunk nyerni, és elkerülni a nem írásban történő kommunikációt.

Aztán kisiettünk felhívni a közjegyzőt, bár kicsit nehezemre esett, mert rám tört a szorongás, és féltem, hogy remegni fog a hangom. Hirtelen annyira elegem lett az egészből, hogy legszívesebben a cuccaim és a bútoraim nélkül kimenekültem volna a világból. Nem is attól féltem (félek) inkább, hogy nem kapjuk vissza a kauciót, hanem hogy az ember képes olyasmit tenni, ami miatt még a kaució is kevés lesz neki, és majd otthonról, Rókafalváról törlesztgethetünk neki azon a háromszázon felül. Végül is sikerült megbeszélni másnapra egy időpontot egy ingyenes szerződés-átbeszélésre, miután röviden felvázoltam, hogy úgy tűnik, a tulaj kissé máshogy értelmezi a szerződés bizonyos pontjait, mint mi.

Másnap aztán olyan segítőkész volt a közjegyzőnő, hogy amikor tíz percre otthagyott minket valamiért, mindhárman attól tartottunk, hogy ennek mégiscsak lesz ára, és azok után, hogy az öreg hetvenhét ezret leperkált nekik a szerződés miatt, kicsit aggódtunk, hogy mi is meg leszünk kopasztva. A nőci - aki egyébként tökre hasonlít Frankyre az Orange-ból, csak nőiesebb kisugárzású - tényleg iszonyat rendes volt, megbizonyosodhattunk nála, hogy a tulaj valóban túl egyszerűen akart minket lerendezni, és adott egy tippet, miszerint a bizalmi viszony megszűnése legyen a felmondásunk oka, mert akkor nem tarthat vissza minket. Még a magánszámát is megadta, hogy szerda este, miután az öreg elment, meséljük el neki, mi történt, és miben sikerült megállapodni, és azt is mondta, nehogy eláruljuk az öregnek, hogy intézkedtünk a háta mögött, mert csak még mérgesebb lesz.

Szerdára Pukkanccsal megírtunk egy "rendkívüli felmondást", aminek az a lényege, hogy legkorábban (legkorábban, tehát nem legkésőbb, ahogy azt az öreg elképzelte) tizenöt nap múlva elmehetünk, nem úgy, mint a "rendes felmondással", ami miatt harminc napot még maradnunk kellene, ami egy újabb bérleti díj leperkálását jelentené - utóbbitól én nagyon féltem, mert elég kemény lenne újra kicsengetni egy havi összeget ilyen körülmények között. Szóval megírtuk a felmondást, idézgettünk a szerződésből, még utána is néztem egy törvénynek a Ptk.-ban, mert valami nem stimmelt (elírta a közjegyző a törvényszámot, hah).

Aztán elérkezett a szerda, Punkival áthívattuk két haverját, hogy amikor az öreg aláírja a felmondásunkat - aminek a végére odabiggyesztettük, hogy biz a kaució a közjegyzői szerződésben írtak alapján visszajár -, legyenek tanúk. Nagyjából végig az előszobában toporogtunk, és arról tanakodtunk, vajon mi fog most történni, vajon az öreg ügyvéddel jön-e, vajon tombolni fog-e vagy majd játssza a nem-történt-semmi-baj-félét, vajon hoz-e villanyszerelőt, vajon neki is ki fogja-e csapni a sütő a biztosítékot, vagy majd égünk, mint a bokor.

Aztán megérkezett, rám mosolygott, mintha mi sem történt volna, és összedörzsölvén a tenyerét annyit kérdezett: „Mivel kezdjük?” Ötleteltem, hogy talán a sütővel, bár szívem szerint egyből elétettem volna a felmondást. Egyből rá is vetette magát a sütőre, elindította, tekergette, magyarázta, hogy igazából ő se tudja, melyik gomb micsoda. Nekünk fél perc után csapta le a biztosítékot, egymás után kétszer is, de most hiába teltek a percek. Pukkancson látszott, hogy nehezen tudja visszatartani kitörni vágyó heves értetlenkedését, majd kértem, idézze fel, ő miket nyomkodott anno a sütőn. Erre feltekerte 250 fokra, és fél perc után ki is ment az áram, és akkor az én szívemről is legördült egy szikla - merthogy a szerződést csak úgy tudjuk rendkívüli hatállyal felmondani, ha a tulaj megszeg egy pontot, ez pedig az, hogy szavatolta a lakás lakásként való használhatóságát, hibás áramkörrel viszont megszegi a szerződést, mi pedig mehetünk tovább a kauciónkkal.

Szóval ránk borult a sötétség, Punki pedig felmászott a rozoga létrán, és visszahozta a fényt. Ezután az öreg újra nekiveselkedett, nem akart hinni a szemének, kicsit meg is sajnáltam, mert láttam, hogy remeg a keze. Ismét kiment az áram, ezúttal olyan brutálisan, hogy a biztosíték alig hagyta magát visszakapcsolni, négyszer-ötször leverődött, hiába kapcsolta fel Punki. Utána némileg ingerülten jegyezte meg, hogy ő többször nem fogja visszakapcsolni, mert szikrázott, mint az állat. Az öregnek viszont ennyi sem volt elég, újra elindította a sütőt - viszont már nem ment ki az áram, és azt mondta, véletlenek, rejtett hibák mindenhol lehetnek.

Ezután a kazánt kezdte állítgatni, amit egyikünk se értett, mert mi nem azt írtuk, hogy nem működik a fűtés, hanem azt, hogy nagyjából semmit nem ér. Mindenesetre nyomkodta rajta a dolgokat, és le-föl mászkált a lakásban a hőmérővel. Már másfél órája volt nálunk, amikor megállapította, hogy a szobánkban valóban nem emelkedik a hőmérséklet, úgyhogy ezen is megnyugodtam, mert kicsit aggódtam, hogy majd direkt meleg lesz hirtelen. Ekkorra Pukkancs és Punki már nagyjából kivonták magukat a forgalomból, álltak a nappaliban, és a fejüket csóválva suttogták nekem, hogy az öreg mindent megpróbál majd kimagyarázni. Aztán az ember arra volt kíváncsi, hogy a villanyóra tényleg durván szól-e, amikor bedugjuk a hősugárzót, úgyhogy bedugta a nappaliban, és a villanyórához ment. Mentem utána, és bassza meg, nem szólt, az öreg meg elégedetten mosolygott rám, hogy na most mi van, nincs itt semmi hang. Jól van, akkor bedugom én oda, ahova szoktuk, figyelje meg, hogy morogni kezd a villanyóra. Aztán kb. durvább hangja volt, mint amilyet eddig észleltünk. Szóval huh, mondta is az öreg, hogy ide villanyszerelő kell.

Aztán megállt, hogy no, akkor reagáljunk a pénteki e-mailjére, és akkor előadtam neki, hogy mivel a szerződés szerint nem lehet e-mailben felmondást közölni, így a pénteki e-mailünk se tekinthető felmondásnak, különben meg kifizettük előre a teljes hónapot, és amúgy nem értjük, miért gondolja, hogy nem kell visszaadnia a kauciót. Ekkor kezdett el pattogni, hogy ő igenis tekintheti azonnali felmondásnak a levelünket (egyébként nincs is ilyen felmondási forma, hogy azonnali), innentől kezdve már ő is felmondhat nekünk, amúgy meg a kaució nem jár vissza, az ingatlaniroda is megmondta neki, ő megkérdezte. Ennél a résznél elgondolkodtam azon, hogy úgy, ahogy ő lebecsült minket, talán mi is túlértékeltük az ő hatalmasságát - ingatlanirodához fordulni jogi vitában...? Aztán elmondtam neki, hogy a kaució óvadékként kezelendő, és milyen esetekben nem járna vissza, mire bólogatott, hogy: „Hát igen, úgy óvadék, hogy nekem nagyon sokba került kiadni ezt a lakást, gyakorlatilag önök ingyen laknak itt" (ez azért erős volt - másfél hónapot fizettünk ki neki előre közös költséggel együtt, és a rezsit is szándékozunk lerendezni), majd hozzátette, hogy a szerződések általában a tulajokat védik (ja, ezt mondta a közjegyző is), ha esetleg "odaszülnénk" neki Pukkanccsal, ki tudjon minket rakni. Ezt a megjegyzést egyébként nem tudom, minek tette. Akkor aztán mondtam neki, hogy egyébként mi is szeretnénk minél előbb elmenni, így most jó lenne, ha aláírná a rendkívüli felmondásunkat, és elengednénk egymást. Viszont nem tetszett neki a szövegben lévő indoklásunk (amit muszáj megtenni rendkívüli felmondás esetén), miszerint mivel szavatolta a lakás használhatóságát, ám az mégsem biztonságos, részünkről megszűnt a bizalmi viszony, emiatt pedig menni szeretnénk. Szóval nem írta alá, azt mondta, ha aláírná, az olyan lenne, mintha átvert volna minket, és különben is honnan tudta volna, hogy a sütőt nem bírja el az áramkör, és véletlenek mindig lehetnek, például ha otthon kimegy az áram, ő nem tud bemenni, és akkor mégis kit hibáztasson? Különben is a felmondás csak akkor fogadható el, ha az ember folyóírással írja a teljes szövegeket (spontán törvények a la Tulaj bácsi), amúgy meg bizonyítsuk be jogilag és hivatalosan, hogy itt valami nem működik, szóval mondta a magáét, és ahányszor valami parasztságot mondott (mint amilyen ez az "ideszülős" is volt), felgyorsult a szívverésem. Annak azért örültem, hogy ezen kívül sikerült (látszólag) nyugodtnak, kulturáltnak, kedvesnek és türelmesnek maradnom.

Végül nagy nehezen megbeszéltük, hogy akkor írunk egy közös megegyezést, aminek az a lényege, hogy mi elmegyünk hónap végén, és visszaadja a kauciónkat - azt mondta, neki mindegy, csak ne legyen bírósági ügy a dologból. Mivel ebbe túl gyorsan belement, és az előző szövegelések alapján már minimális bizalmam se volt benne, nem akartam erről spontán szerződést írni, hanem mondtam, hogy ezt akkor még átbeszéljük. És lehet, hogy itt hibáztam, de nem akartam hülyeségbe belemenni, mert sunyinak tartom ezt az embert, és különben is ezek után már mindenképp be akartam vonni a közjegyzőt, mert úgy éreztem, egy ilyen közös megegyezést is képes letagadni, vagy fene tudja.

Szóval elment, felhívtam a közjegyzőt, beszéltem vele tíz percet, elmondtam neki az öreg dumáit, meg hogy a végén már hajlandóságot mutatott, szóval kikértem a véleményét, és végül is megbeszéltem vele egy időpontot, hogy akkor együtt négyen odamegyünk, és a mi költségünkre felmondjuk a szerződést hivatalosan is, közös megegyezéssel. Aztán az öreget hívtam fel (persze előadtam neki, hogy akkor majd másnap kérek időpontot a közjegyzőnél, mert hát este fura lett volna azt mondani, hogy máris van időpont), hogy ebben benne van-e, azt mondta, húzós ára lesz ennek, de ahogy gondolom (tizenötezer cserébe a háromszázért, talán megéri).

Szóval elvileg holnap megyünk együtt a közjegyzőhöz, remélem, eljön az öreg... Kicsit mindig tartok attól, hogy valamit még kitalál, sunyiskodik. Utána Punkival megy "haza hozzánk", visz egy villanyszerelőt. Persze tudom, hogy a kaució kiköltözéstől számított tizenöt napon belül jár vissza, és előtte ő még felmérheti a "károkat", de remélem, nem játssza el, hogy tökre tettünk bármit is, mert komolyan rohadt fárasztó már az egész téma, és semmi kedvem tovább stratégiázni.

Hihetetlen, az ember milyen könnyen bajba tud keveredni...

Mindenesetre most, hogy felidéztem ezt az egészet, megint elkezdtem aggódni a holnap miatt... Bár... legrosszabb esetben a közjegyző küldi ki neki a felmondásunkat, akkor is még időben leszünk a felmondási idővel.

Hétvége

Pénteken megünnepeltük a fizetésnapot, és elmentünk pizzázni meg burgerkingezni a Corvinba. Szombaton megnéztük, hogy mennyire nem fejlődött semmit a karácsonyi vásár a Vörösmarty téren, de legalább jó hülyén sikerült felöltöznöm, gondolván, úgyse fogom levenni a kabátomat. Pedig biz jó lett volna normálisan kinézni, mert betévedtünk a CCC-be, ahol aztán rájöttem, hogy a bordó nadrágomhoz hiába próbálgatnék bordó cipőket, amúgy meg a pulcsim is macis volt, úgyhogy én csak néztem, ahogy Pukkancs próbálgatja a bakancsokat. Aztán mivel nem nagyon szeretünk "otthon" lenni, inkább elmentünk megint a Corvinba, ahol aztán sokkal jobb cipőket láttunk, és arról beszéltünk, hogyha nem kellene albérletet fizetni, talán ilyen szép topánkákra is futná. Az igazság az, hogy hajlunk afelé, hogy hazaköltözzünk Rókafalvára, és olyankor eltervezgetjük a szobám berendezését, meg egy esetleges újrafestést is (a penészirtás foltokban kiszívja a falam színét), de amint egy kicsit is jobban elmerülünk a témában, a gyomrom fordul egyet, és felidéződik bennem minden rossz, ami miatt eljöttem otthonról.

Azóta chateltem egyszer Perditával, azzal az ürüggyel írt rám, hogy akarok-e Star Warsra menni anyával, Pongóval és vele, de a lényeg szerintem az volt, hogy mi újság a lakástémával. Leírtam neki, mi a helyzet az albérletpiacon, mert szeretném, hogy tudatosuljon benne, hogy nem olyan egyszerű korrekt albérletet találni (nem akarok kereslet lenni ilyen kínálatra). Írtam neki, hogy nem akarom, hogy rosszban legyünk, kérdeztem, fél-e attól, hogy hazamegyek, mire azt írta vissza, hogy: „Ne gúnyolódj. Ez van.” És nem értettem teljesen ezt a reakciót, mindenesetre úgy tűnik, nem nagyon lelkesedik, még a beszélgetés is hipp-hopp elhalt. Valószínűleg rendesen belerondítok a képbe azzal, ha hazamegyünk, mert ő már olyan jól kitalálta, hogy Pongóval ez lesz az otthonuk, és nem is fognak elköltözni - és akkor én mit keresek ott a családi fészkükben? Én se örülök, hogy a legutóbbi költözéssel megszűnt a magánéletünk, most Punkihoz kell alkalmazkodni, és legközelebb majd Perditáékhoz, hozzájuk pedig iszonyat nehéz - de hát most mit csináljak? Kicsit olyan ez az egész, mint egy rossz álom. Hallod, Perdita, azt álmodtam, hogy elköltöztem otthonról, mert összeverekedtünk, és amikor végül hazamentem, húztad a szád, és folyton azon gondolkodtam, hogyan legyek minél láthatatlanabb!

Pukkancs az öreg viselkedése után nagyon korholta magát, amiért elhanyagolta az angoltanulást, merthogy tényleg mit szerencsétlenkedünk még mindig ebben az országban. Amikor pizzáztunk, ült mellettünk egy angoltanár a tanítványával, és nagyjából végighallgattuk az óra második felét, és Pukkancs megjegyezte, hogy ő szerette, ahogy én tanítom őt, és szerinte én jobban tanítok, mint ez az angoltanár (jaj, ez olyan jól esett amúgy, még ha tudom is, hogy negyed akkora nyelvtudásom sincs, mint annak a nőnek), úgyhogy majd hasaljunk rá a nyelvtanulásra, és tényleg lépjünk le. Különben is, ha albérletben nem lehet lakni, mert már tényleg pofátlan a helyzet, és ha otthon se lehet majd élni, mert esetleg nem bírjuk ki egymást Perditával, akkor hova megyünk? Szóval tovább kell haladni, kifelé. Különben is minden nap eszembe jut a világgá menetel - remélem, Európa nem fog olyan szinten felfordulni, hogy majd mozdulni sem lehet, ettől mindig féltem.

Pukkancs még ott a Corvinban ingert kapott egy József Attila összes versei kötet megvásárlására is (végül is egy vaskos könyvvel többet dobozolunk el vagy kevesebbet, ugyan már, mit számít!), úgyhogy hajnalig azzal voltunk el, hogy felolvastam neki, meg néha rappeltem, mert egy-két versnek olyan jó ritmusa volt, mintha József Attila titokban mindet elrappelte vagy énekelte volna. Amúgy hihetetlen, hogy már tizenhat évesen milyen okos és művelt volt. Szeretem amúgy a versesköteteket, olyanok, mint a naplók, mert évszámok vannak a versek alatt, és mindig lehet tudni, a költő épp milyen korszakát éli. Bevallom, József Attilának a borongós hangulatú versei tetszenek, a szerelmeseket unom, az aratósokat, borozósokat, meg a többit olyan önámítós figyelemelterelésnek érzem, de egyébként egyik költőtől se szeretem az ilyen hej-de-hó-ihaj-csuhaj dolgokat. Persze ki tudja, én is hol magam alatt vagyok, hol a fákról zengek ódákat, szóval hagyom is az önámítással vádaskodást...

Másnap elmentünk a mosodába, aztán a nap nagyjából azzal telt, hogy mivel Pukkancsnak napok óta rángatózik az egyik szeme, a webbetegre alapozott gyanúkkal temette magát, miközben én a mobilján játszottam a Cooking Madness-szel. Egyébként két hete nem cigizik már, aminek én tökre örülök, mert sose bírtam ki megjegyzés nélkül, amikor elővett egy szál cigit, és ezen néha összekaptunk - szerintem nagyon ostoba dolog a bagózás. Aztán éjjel kettőig nem tudtuk lelőni magunkat, József Attilával zártuk (kezdtük?) a napot. Ott, ahol most tartunk a kötetben, tizennyolc éves, és folyton szerelmes (akar lenni?). Éjszakára a vizes ruhák miatt úgy felejtettük a fűtést, és reggelre kemény 20 °C-ra ment fel a hőmérséklet.

Amúgy meg olyan kedvesek vagytok, amikor kommenteltek, meg szurkoltok nekem, jól szokott esni.

Család

Reggel már úgy éreztem, ideje felvezetni a családnak lehetséges hazatérésemet.

Először keresztanyámnak írtam. Már nem írtam a lakás hibáiról, csak leírtam, hogy elég gyér az albérlet felhozatal, és lehet, hogy emiatt hazamenetel lesz a dologból. Azt is megírtam neki, hogy ezt nem azért mesélem el, mert megint kellene engem költöztetni - mert azt én már el tudom intézni, és inkább egy költöztető, minthogy megint ugrasszam keresztapámat, hogy dobozformát öltött kudarcomat újra a kocsiba pakolja. Kicsit szomorkás üzenetre sikeredett egyébként, mert a végére beszúrtam, hogy hülye voltam, amiért azt hittem, hogy Magyarországon van esélyem normálisan élni.

Igazából oké, kicsit tényleg kudarcélmény lesz hazaköltözni (meg így a nagyobb távolságok miatt max hétvégi munkát lehetne vállalni, mellékállást már nem nagyon), de mégse érzem azt, hogy mi rontottuk volna el ezt az egészet...

Keresztanyám visszaírt egyébként viszonylag hamar, hogy sajnálja, viszont hagyjam, hogy segítsenek a költözésben, mert szívesen jönnek, és majd este fel fog hívni. Gondolom, kíváncsi a részletekre. Igazából másfél hét alatt annyira elszórtan adagoltam neki, anyának és mamának az infókat, hogy a teljes sztorit végül is egyikük se tudja.

Aztán írtam Perditának is, neki már nem nagyon érzelgősködtem, meg a magyarázkodást se vittem túlzásba, hiszen elvileg ugyanúgy az én otthonom is a rókafalvi ház, nem akarom, hogy azt higgye, szükségem van az áldására. Annyit írtam neki, hogy sajnos lehet, hogy hazaköltözöm, mert nem nagyon akar összejönni a városi élet. Rögtön vissza is írt, hogy mi történt, mire leírtam neki gyorsan a sütőt, a netet, a mosógépet és az állandó hideget, meg hogy nehéz másik albit találni, és végül is lazán reagálta le, de ki tudja, lehet, később még rátör a pánik. Mindenesetre most perpillanat nyugodt vagyok vele kapcsolatban én is. Sok mindenről kellene beszélni, hogy zökkenőmentesen tudjunk együtt élni, főként a rezsiről, amivel mindig gondok voltak, de ezt majd megpróbálom neki anyával elmondatni, mert tőlem valószínűleg rossz néven venné.

Anyának nem írtam, mert neki írtam kedden, hogy támadt némi konfliktus a tulajjal, és hiába volt fenn chaten, még csak meg se nézte egészen addig, amíg ma reggel Perditától el nem köszöntem. Szóval végül is ő írt rám, hogy mire jutottunk az öreggel, aztán röviden leírtam neki a dolgokat. Megint azt írta, hogy menjünk haza, kicsit szedjük össze magunkat pénzileg, meg hogy nyugodtan költözzünk át az ő szobájába, mert az úgyis lent van. Utóbbira egyébként én is gondoltam, már csak azért is, mert a nappali fent van, mint ahogy Perdita szobája és az én szobám is, és abból is voltak régebben konfliktusok, hogy Perditáék túl hangosan tévéztek éjjel, vagy hogy az ajtóm előtt álltak meg nevetgélni tök hangosan, miközben mi aludtunk. Csak az a baj, hogy én tényleg szeretem a szobámat... Olyan kis csinos formája van azzal a ferde plafonnal. Meg hát nem tudom, anya szobájában van egy iszonyat nagy ágy, és tripla annyi könyve van, mint nekem. Unom a pakolászást, de persze ha már házon belül vagyunk, könnyebb lesz variálni.

Álmok

Viszonylag sűrűn álmodom azt, hogy kiscicákat találok, és végig attól félek, hogy bajuk esik, emiatt pedig az egész álom arról szól, hogy kétségbeesetten próbálom őket biztonságban magamnál tartani.

(Ti szoktátok ezt álmodni egyébként? Kíváncsi lennék, hogy ez egy megszokott visszatérő álom-e, mint például a foghullás vagy a túl alacsony wc fülke. Azért gyanakszom erre, mert nemrég valaki - már nem emlékszem sajnos, hogy ki - írta a blogjába, hogy egész álmában kiscicákra próbált vigyázni.)

Szóval találtam négy kiscicát, max négy hetesek lehettek, és rám tört az érzés, hogy úristen, meg kell őket óvni a világ veszélyeitől. Nagyon kis csinos pofijuk volt egyébként, szép színes cicacsokrot képeztek, miközben kapaszkodtak a fehér pulcsimba. Nincs is amúgy fehér pulcsim, de egyébként nagyjából minden fehér volt az álmomban, ha jobban belegondolok, mármint a kiscicákon kívül. Valami nagy házban voltunk, ahol csupa nejlonhulladék borította a padlót, a falak is fehérek voltak, meg nem volt sehol semmi bútor, max egy festőlétra, szóval úgy tűnt, ott valami felújítás zajlik. Aztán hirtelen ott volt anya is, meg mama, és miközben a kiscicák kapaszkodtak belém, megjelent M. néni is, bebicegett, de meztelen volt, és a bőre lógott, mint ahogy az természetes egy nyolcvan feletti nő esetében, de senki nem akadt fenn azon, hogy meztelen (még én se). És bicegett a lábán (ugye neki eléggé beteg volt a lába), de már tudott járni végül is, mert mindenféle cuccot beleműtöttek a lábába. Viszont rálépett valamire, amitől szó szerint eltört a talpa, mire végigrepedt az egész lábszára, és vér folyt a padlóra. Anya aggódva azt mondta: „Már megint mit csináltál, M. néni?”, ami amúgy fura, mert M. néni talán sose csinált olyanokat, amik miatt ilyesmit lehetne neki mondani. Az egész jelenet olyan volt amúgy, mintha le lett volna lassítva - M. néni tulajdonképpen nem is reagált, mert nagyjából azonnal vége lett az álomnak ott, hogy fájdalom vagy meglepettség nélkül lenézett a lábfejére. 

Viszont végig az volt bennem, hogy anya nemsokára meg fog halni, még két hete van, és igazából nem tudtam ennek az okát, de eldöntöttem, hogy vissza kell tekerni az időt, és meg kell őt keresni.

Egyébként nálam ez az idővisszatekerősdi is visszatérő álombéli jelenség, mintha teljesen természetes dolog lenne visszalépkedni a múltba. Szóval elvileg visszamentem az időben, viszont nem találtam meg anyát, és tulajdonképpen semmi nem történt meg újra ugyanúgy, és már nem értettem semmit, mindenesetre eléggé nyomasztó volt. A kiscicákra is csak egy pillanatig nem figyeltem oda, és máris bezúdult abba a fehér helyiségbe a fehér (meszes?) víz, és a cicák eltűntek a vízben úszó nejlonok alatt, és miközben kapkodva kerestem őket, megtaláltam az anyjukat is (aki szintén fehér volt), de még élt szerencsére, csak szegény eléggé elgyötört volt, ugye. Végül a kiscicákat is időben kihalásztam... Annyi jó volt legalább ebben az álomban, hogy a kiscicák most kivételesen nem kezdtek el feltűnésmentesen osztódni.

Ez az álom kb. ennyi volt.

Talán azért aggódom mostanában jobban anyáért, mert elvileg meg kell műteni a tarkóján egy puklit, és folyton téma, hogy még idén meg fogják műteni, de érdekes módon hol az van, hogy Angliában műtik, hol az, hogy itthon, és pontos időpontot se tudni, úgyhogy ez egy eléggé ködös téma számomra, és hiába kérdezősködök efelől akár anyánál, akár más rokonnál, sose leszek okosabb, mert senki nem tud konkrétumot. Szóval maradjunk annyiban, hogy lehet, hogy anya pukliját még idén megműtik.

Aztán volt még egy olyan álmom, amiben még együtt voltam Rúval, és egy nap arra eszméltem fel, hogy jé, már hetek óta nem beszéltünk, és teljesen felháborodtam, hogy mit képzel magáról, amiért fel se tűnik neki, hogy így el vagyok tűnve (netem  se volt, haha). Meg is kerestem személyesen, kicsit hisztiztem neki, aztán még jobban felháborodtam, amikor unott fejjel közölte, hogy részéről mi már rég nem járunk.

Nem értem ezt az álmot se, de azért mókás, hogy nekem se tűnt fel, hogy hetek óta nem beszéltünk, mégis képes voltam pattogni neki...

Egy ember hozott ma nekünk konyakos bonbont, amit nem nagyon szeretek, mert fúj, alkohol, de most elfogadtam egyet. Szerintem eléggé be fog ütni, lehet, hogy majd részegen dülöngélve fogok itt ordibálni a telepen, és majd meglökdösöm az arra járókat, hogy: „Te zse zoktá' lakázst újítani, mi? Az ilyen magadfajták hívják a kauciót kaukciónak! Asziszed, te vagy a törvény, hee?!”

Bár egyelőre nyeregben érzem magam ezzel a témával kapcsolatban, aztán persze a vége még bármi lehet, de nekem igazából nem is annyira a kaució a lényeg.

Náfing

Volt tegnap bűbájoskodás, lekezelés, okoskodás és pattogás is a tulaj részéről (nagyjából ebben a sorrendben), de inkább még nem akarok írni erről az egészről, amíg nem sikerül hivatalosan is lépést tenni az ügy lezárása érdekében. Az a baj, hogy az öreg összevissza beszélt, és mondott sok olyasmit, ami nem tetszett, és ami miatt csak még inkább elmélyült bennem a bizalmatlanság. Az idő múlása nem kedvez nekünk, úgyhogy most jön pár nap, ami alatt lehet izgulni, meglep-e minket a bácsi valami sunyi lépéssel, vagy eleget tesz annak, amit megbeszéltünk.
A részleteket inkább majd jövőhét közepén mesélem el, ha marad rá energiám.

Most olyasmi unottságot érzek, mint amikor egyetemen meghúztak a hallott szövegértésem miatt, és aztán egész nyáron nem írtam blogot, mert hirtelen minden értelmességre való törekvés kihalt belőlem.

Eléggé unom már, hogy mindig van valami, amin lehet tépelődni, és a tegnapi után már azt érzem, hogy az agyam olyan szinten kiégett, hogy egy sátorban eléldegélve is stabilabb lenne a jókedvem, csak ne kelljen patkány emberekkel foglalkoznom. Annyi mocskos dolgot olvastam és hallottam az elmúlt időszakban, hogy komolyan ijesztőnek látom már az egész albérlet-témát, és nagyon súlyos, megoldandó problémának tartom, de hát nyilván ez is olyasmi, ami felett szemet lehet hunyni, és hiába vergődik egy rakás ember évek óta ezzel a dologgal, még mindig nem szigorították a törvényeket. Még mindig a tulajokra hagyják a bérleti díj összegének megítélését, még mindig ajándéknak veszik a kauciót, még mindig putrikat hirdetgetnek, és még mindig nem jutott el a tulajok agyáig, hogy nem illik lakást lelakott állapotban kiadni.

Ha az ember követi az albérletkeresős facebook csoportokat, néhanapján belefuthat tulajok és bérlők közötti vitákba, és megdöbbentő, hogy a tulajok nagy százaléka mekkora tévhitben él mindennel kapcsolatban. Például gyakori kijelentés részükről (persze nem akarom egy lapra venni őket, szóval ez most csak egy általánosítás), hogy: „Ha nem tetszik, mehetsz a híd alá”, azaz az ő szemükben egy bérlő nem az az ember, aki rendszeresen fizet nekik a lakásért, hanem az, akit ők tulajdonosként felkaroltak az utca hideg kövéről. Ezt a kijelentést általában olyankor vágják a lakást keresők fejéhez, amikor egy lakás olyan szinten túlárazva van meghirdetve, vagy annyira bűn ronda, hogy a hirdetéseket nézegető ember nem bírja ki, hogy ne kommenteljen oda. Tegnap egy jogszabályra kerestem rá a neten, és az első linkek között volt egy többoldalas dokumentum arról, mire vigyázzanak a tulajok a gonosz bérlőkkel szemben, és a file első oldalán volt egy kép, amin szakadt csövesek nézegették a Kiadó táblákat. Nem nagyon értem azt a közhiedelmet, miszerint a bérlő a tulaj lakásának fedele nélkül hajléktalan, de hát oké (nem oké)..

Gyakori még a „Neked ennyid sincs!” felkiáltás a tulajok részéről, ami szintén kemény, hiszen általában olyan emberek adnak ki lakást, akik tíz évvel ezelőtt vették az adott ingatlant, amikor a lakások olyan alacsony áron voltak, hogy szinte osztogatták azokat, a másik verzió pedig az, amikor szimplán megörökölték (ami látszik a benne hagyott nagyibútorokon), tehát nem tudni, mire verik így a mellüket. Ha tehát valaki tíz éve nem vett lakást egy autó árán, és nem is örökölt, és nem kapott ajándékba se, az kénytelen idegeneknek fizetni ahelyett, hogy saját lakásra vagy legalább hitelre gyűjtene - tehát kiszolgáltatottan éldegél, míg ki nem dobják a kauciója nélkül, de hiába is perkál irdatlan összegeket havi szinten, soha nem lesz semmije, és még le is csövesezik.

Ha az alapján nyilvánítunk egy embert hajléktalannak, hogy az illető lakást akar bérelni, akkor akár a legtöbb tulajt (kinek nem inge hablablabla) igénytelennek lehet nyilvánítani, hiszen a meghirdetett lakások nagy része gusztustalan és korszerűtlen, de azért elkérnek érte rengeteg pénzt, valamint a kauciót, melynek mibenlétével általában nincsenek tisztában. Úgy hiszik, a kaució nekik jár, azaz a bérlőnek nem jár vissza semmilyen esetben, holott a kaució óvadékként kezelendő, azaz ha a bérlőnek hátraléka keletkezik vagy nem rendeltetésszerű használattal tönkretesz valamit, arányos összeget lehet levonni a kaucióból. A tulajok azonban úgy vannak vele, hogy ha a bérlő felfúr a falra egy polcot (amihez egyébként engedélyt kell kérni, amit a tulajok meg is szoktak adni, mert hát miért ne), az már tönkretételnek minősül, és elvehetik a kaució teljes összegét - ami egyébként több száz ezer forint. Arra már nem futja az eszükből, hogy akkor már a lenyúlt pénzből legalább két bérlő között újra is fessék a falakat, holott az évek során akár a falhoz tolt bútorok és falra aggatott képkeretek is foltot hagynak, nem csak az, ha az ember lehányja, és hát egy mindenütt foltos és telefúrt fal nem túl szép látvány. Egyébként ez elhasználódásnak minősül, nem pedig tönkretételnek, amit egy értelmes, igényes tulaj korrigál a bérleti idő alatt beszedett pénz töredékéből, és nem kezdi el játszani az agyát, hogy márpedig a kaució arra szolgál, hogy ő két bérlő között felújítsa a lakást - amit a hirdetésekben felmutatott képek alapján nyilvánvalóan nem szoktak megtenni. Én nem adnék ki olyan lakást, amilyenben én se szívesen élnék.

No mindegy, hagyom inkább.

Szóval eléggé beleuntam a helyzetbe, én már nemigen nézegetek lakásokat. Múlthét pénteken ugye voltunk abban a panelban, az is durván le volt lakva, és egy velünk egyidős párocska tervezte kiadni úgy, hogy még csak két napja volt a tulajdonukban. Elmagyarázták, hogy ez meg az lesz a lakásban felújítva, és én hittem is nekik, csak azt nem értem, miért nem azután hirdetik meg a lakást, hogy fel is újították. Tényleg mindenkinek habzik a szája a tetves kaucióért, amihez egyébként nem_lenne_szabad_hozzányúlniuk.

Hétfőn aztán megnéztünk egy nagyon szép lakást, szóltunk is a nőnek, hogy letennénk rá a foglalót, de nem írt vissza, csak láttamozta, és azóta nincs is ingerem lakások után kutakodni. Lehet, jobb így.

Szóval most úgy áll, hogy haza fogunk költözni, mert igénytelen lakásért nem fogok fizetni egy idegennek, de ezt még senki nem tudja a rokonságból (keresztanyám és mama fel fog jajdulni, amiért képes vagyok Perditáék mellé hazaköltözni), és még arra se szántam rá magam, hogy szóljak Perditának, kezdjen el lélekben felkészülni a napi szintű látványomra. Szerettem a szobámat, és szeretem Pompomot, de kilépve a szobámból nem szeretek a lakásban semmit, és tudom, hogy olyan leszek ott, mint egy albérlő, aki jobban teszi, ha meghúzza magát. Sajnos pénzben is ugyanott leszek, mintha albérletben lennék, mert a rezsi mellett ugye bele kellene fizetni a hitelbe, és még ki tudja, mibe. A TB tartozásom is felkamatozta magát már megint. Ha jobban belegondolok, a szobám se olyan már, mint rég, keresztanyám a függönyömmel együtt elvitte a karnist, amikor a bank elkezdte árulni a házunkat, és a szobám előtti gardróbszekrényt is elvitte, amit nem adott még vissza magától, és nem lesz pofám visszakérni, mert tudom, hogy már ő használja... Mondjuk muszáj lesz megemlíteni, különben nem lesz hova tennünk a ruháinkat, de azért jobb lenne nem kérni, hanem csak úgy visszakapni.

No mindegy.

Vagy pedig történik valami csoda.

Az idegesít most, hogy az öreg kérdezte telefonon, mikor érünk ma haza, de azt nem mondta, miért.

Kegyvesztettek

Fogok írni arról, mi történt a pénteken elküldött levelünk óta, talán holnap, mert holnapra kicsit okosabb leszek. Ha holnap nem írok, az azt jelenti, hogy nem jöttem dolgozni, és akkor csak pénteken lesz beszámoló.

Mindenesetre semmi kedvem a ma estéhez. Elvileg átjön az öreg „megnézni a sütőt és a fűtést”, de gondolom, a személyes arcoskodás lesz a lényeg.

Hát nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz ebből...

Eszembe jutott, hogy...

...Lulu néni már kb. tíz éves. Manó nagyjából kilenc... Bubimackó talán hét, de remélem, csak hat... Sünmalacka* öt, Kicsi Pompedli négy. Kristóf mondjuk még fiatal kis pöcsli, meg vele annyira már nem tudtam megismerkedni, mert elzárkózott előlem, de a többiekért azért fáj a szívem, mármint... Nekik olyan kis rövid az életük, és én nem vagyok ott...!
Olyan jó volt pedig nap mint nap találkozni velük, és néhanapján megküzdeni...! Kis dagadt lotyók, nagyszemű plüssbabák...! *ábrándosan múltat idéz*


*Csajmanci

Piknik

Amúgy valamelyik nap felmentünk a várnegyedbe, és életemben először a Déli Pályaudvar irányából sétáltunk fel, és olyan gyönyörű és békés volt az egész. A Halászbástya környékén aztán piknikező asztalokat is felfedeztem, és az jutott eszembe, milyen klassz lenne egyszer korán reggel - amikor a turisták még nem özönlik el a várat - kimenni oda kenyérrel, felvágottal, meg zöldségekkel, és ott zabikázni egyet. Persze most már túl hideg van ahhoz, hogy ezt maradéktalanul élvezni lehessen, nyáron viszont szívesen kipróbálnám (és akkor majd jó korán felkelek a lakótelepen, hogy még mindig korán legyen, mire a várba érek, haha).

Imádom amúgy a vadszőlőt - olyan mese meséssé teszi a legegyszerűbb épületet is!

Olyankor szoktam arra gondolni, hogy kellene egy jó telefon, amikor látok valami szépet, és nem tudom nektek lefotózni.

Hátha hétvégén is lesz szép sétaidő.

Vasárnap megyünk mamáékhoz.

Jájj

Végeztünk a zárással, úgyhogy ez eléggé laza nap. A többi nap se gáz amúgy, csak a hétfők, amikor a hétvégi anyag betódul, és akkor háromnapnyi papíranyaggal kell szerencsétlenkedni. Meg az ünnepnapok-szabadnapok miatt is feltolul a sok szar, úgyhogy olyankor utálom ezt a helyet, de legalább máskor van időm netezgetni.

És most bánom, amit tegnap írtam arról, hogy mindent nekem kell lebeszélnem lakásügyben. Pukkancs tegnap tök ügyesen gyűjtött albérlet-linkeket, és este megmutogatta nekem őket. Sőt, írt is egynek-kettőnek (mert írni ír egyébként, de telefonálni vagy személyesen beszélni már nem szeret), és tegnap este le is lett mára beszélve egy lakásnézés.
Mert az a baj, hogy hiába próbálunk ráhangolódni a kilencedik emeleti panelre, meg győzködjük magunkat és egymást, egyszerűen nem megy... Szerintem a szép dolgok látványa energiát ad az embereknek - valamiért csak belénk van kódolva az, hogy különbséget érzékelünk szép és csúnya között, nemhiába áll el a lélegzetünk, ha ránézünk egy cseresznyefa ültetvényre virágzáskor. Természetesen az árakat ugyanúgy figyelembe kell venni, és igazából még nem vetettük el ezt a kilencedik emeletet, de azért még próbálkozunk máshol is. Igazából a ma esti lakás is panel, de talán nem az a semmi közepén ágaskodó, toronyszerű betondoboz, és képek alapján egy kicsit jobb állapotban van.

Néha már hülyén érzem magam, amiért igényes lakásban szeretnék élni. Mintha túl sokat akarnék.

Írtunk a tulajnak a problémákról (a szerződés szerint írásban kell kommunikálni, és nyilván ez fontos is), és hogy mindennek fényében, amint találunk új albérletet, szeretnénk továbbállni a kaucióval együtt.
Most úgy érzem magam, mint aki rosszat tett, és ezért bármikor elkaphatnak az utcán.

Szerintem egyébként elég jó levelet sikerült összedobnunk. Először Pukkancs kezdte el fogalmazni, de túl részletekbe menően írt mindenről, és minden szavából kiérződött a felháborodás. A kedvenc mondatom az volt: „Miután a sütő kiverte a biztosítékot, lementünk az alagsorba létrát keresni, találtunk is egy rozogát, aminek elegendő foka volt.” Szerintem Pukkancsnak egyébként regényt kellene írnia, olyan komikusan tud leírni kínos helyzeteket, hogy fel-felnevettem a laptop mögött, miközben olvastam az ő verzióját. De hát ilyen levelet, hogy a hideg miatt félóránként járkálunk pisilni (tegnap fájt a vesém, hah), nemigazán kellene elküldeni, mert nem fognak komolyan venni.

Végül én is írtam egy rövidebb, lényegre törő levelet, felháborodás és személyeskedő élménybeszámolók nélkül, intelligens hangnemben, sőt, a végére még azt is odaírtam, hogy sajnálom, hogy ilyen levelet kellett írnom. Pukkancs ezt még kiegészítette azokkal a mondataival, amikről nem tudott lemondani, és elküldte.

Most mindenféle olyat vizionálok, hogy amint hazaérünk, az öreg már ott fog minket várni a sarkon, hogy ezt mégis hogy gondoljuk, mármint azt, hogy az ő szép lakását így megkritizáljuk.

Para az egész, mert még nincs másik lakás, és megint sietni kell, különben még több pénzt vesztünk.

Egyébként írtam Pukkancsnak, hogy kár, hogy nem tudjuk felnőttek véleményét kikérni a levélről, mielőtt elküldjük az öregnek ("felnőtt" alatt általában a családunkat értjük), mire visszaírt, hogy mutassuk meg Dementorának és Bellatrixnek. Bellatrix tűkön ülve sürgette Pukkancsot, hogy küldje már át neki azt a levelet (az az érzésem, hogy Bellatrix szereti nyomon követni mások vergődését, mint ahogy a bulvárt is olvassa), és végül is ők is azt mondták, hogy ez egy nagyon jó levél, nem primitív, nem sértett, nem fenyegetőző. Bellatrix azért hozzátette, hogy ő sokkal durvábbat írna, amiért ennyi pénzt elkérnek tőle egy ilyen lakásért. Dementora véleményét azért szerettem volna meghallgatni, mert szoktak lenni okos meglátásai, Bellatrix pedig jólesően fel tud háborodni mindenen, amivel megerősíti bennünk, hogy nem mi túlozzuk el a dolgokat, valamint mindig van egy ismerőse, akinek szerinte mi hasznát tudnánk venni.

Nem sok kedvem van a ma esti albérletes kalandhoz, mert ha esetleg nyitott lenne ránk annak a panelnak a tulaja, és nekünk is tetszik a lakás, fogalmam sincs, hogy oldunk majd meg egy újabb költözést, arról nem beszélve, hogy ha a mostani tulaj nem lesz hajlandó visszaadni a kauciót, mert nem érzi majd jogosnak a felmondásunk okát, megint ki kell perkálni egy brutális összeget, amit majd úgy kell összekapargatnom a következő fizetésemből.

De azt hiszem, már nem féltem annyira a seggemet (mármint az öreg reakciójától tartok, mert nem szeretnék konfliktust és haragos elválást, de nem szeretnék győzködést se vagy hülye ellenérveket és alternatív megoldásokat ugyanerre az állapotra), mert eddig is mindent megoldottunk.

Na jó, látom, hogy Pukkancs most albikat nézeget. *megenyhülten pillog*

Nah, tegnapelőtt pont leírtam ide, hogy se anya, se keresztanyám nem foglalkozik velem, erre még aznap kerestek mindketten, bár anya életjeleit csak másnap, mekis wifivel tudtam megnézni. Mindketten kérdezték, jól érezzük-e magunkat a lakásban, és mivel nem mindig van kedvem előadni a minden-rendben-nincs-semmi-gond dolgot, pár szóban megemlítettem, hogy kiderült, hogy hozzánk nem lehet netet bekötni, meg anyának a sütőt is elmondtam. Valahogy fel kell vezetni, hogy lehet, hogy megint elköltözöm...

Szóval kedden bejött az irodába az ismerős, akinek van kiadó albérlete, hogy megyünk-e megnézni a lakást, itt van nem messze. Úgyhogy behuppantunk a céges kocsijába, és menet közben felvéve a feleségét elmentünk a lakótelepig. Pukkanccsal annyit tudtunk összesen, hogy panel, legfelső emelet. Borzadályos infók, de hát ez van, örüljünk, hogy legalább ennyi lehetőségünk akadt. Abban azért mindketten reménykedtünk, hogy valahogy kompenzálva lesz a dolog, például annyival, hogy nem egy lerobbant lyukról van szó. Azért is láttunk esélyt arra, hogy egy gondosan vigyázott lakásról van szó, mert nem burzsuj emberekről van szó, hanem tényleg egész életükben güriző emberekről, akik talán jobban vigyáznak arra, amiért megdolgoztak.

Szóval befordultunk a lakótelepre, ami az a tipikus ronda, és mindig örültem, hogy nekem sose kellett ilyen épületben és környezetben laknom. No de jól van, legalább nem tűnik késelős negyednek a környék - gondoltam magamban -, és a liftben gyorsan leküzdöttem a liftekkel kapcsolatos félelmeimet. Amikor kicsi voltam, öt-hat éves, egyszer felmentünk a játszótéri társaság egyik tagjához a sokadik emeletre, és miközben anyáék beszálltak a liftbe, én közöltem, hogy gyalog felmegyek. Persze előadtam ott a versenyszellemű gyereket, hogy én tutira felérek majd gyorsabban, de a lényeg az volt, hogy fostam a liftektől, fogalmam sincs, miért. A legmókásabb az egészben az volt, hogy igazából nem tudtam, hanyadikra kell menni, és jól eltévedtem a lépcsőházban, úgyhogy leültem egy lépcsőre sírni, míg meg nem találtak.
Ez v'ok én! *menő rapper pózba vágja magát*

No, lényeg a lényeg, hogy a lift az a belassult, 60-as évekből eredeztethető fajta, amiben négy ember fér el, ha egymás arcába állnak, és miközben a férfi elindította, azon gondolkodtam, hogy ebbe a fiókos szekrényem se férne be, és ha úgy adódik, milyen mókás lesz felcipelni a legfelső emeletre a tonnás bútoraimat. Persze a lépcsőház az a tipikus, betonból kifaragott stílus, amin jobb átsietni, nehogy az ember elsírja magát a ridegségétől.

És akkor beléptünk a lakásba...

És olyan gyönyörű volt...!

Jaj, dehogy volt gyönyörű. A rendezettet se közelíti meg, az új nyílászárókon kívül semmi igényességre való törekvés nem lelhető fel benne. Előszoba, egy nagyobb szoba, egy kisebb szoba, fürdőszoba, konyha, egy-két beépített szekrény - ez így mind klassz is lenne, ha mondjuk a beépített szekrényt kinyitva nem betont és összetákolt deszkákat látnánk. A fürdőszobában még minden az eredeti, űberocsmány stílus több évtizedes letapadt kosszal és kádba lógó mosógépcsővel, és a konyhabútor is olyan, hogy nem érteni a kauciót, mert ha tegyük fel, egy önfeledtebb pillanatomban szétverném az egész berendezést, a kauciónak egy apró töredéke is fedezné a károkat. Meg hát nem értem a koszt... Képesek körbevezetni úgy embereket, hogy kosz van, és azt mondják: „Az előző lakó elvitte a felmosóvödröt is, azért nem mostam fel, de hát... ti majd ki tudjátok takarítani.” Ezt egyébként a kisrókai tulaj is előadta, órákig kellett vakarni a kulát a lakásban, mire úgy ahogy tisztaság lett. És persze kisállat, gyerek nem vihető, bár nem tudom, egy gyerek vagy egy kisállat mit tudna ezen már rontani.

Kedvesek voltak amúgy, de a mostani lakás tulajai is kedvesek voltak elsőre, úgyhogy én már nem ítélkezem elhamarkodottan, meg igazából mindegy is, mert ettől függetlenül eléggé lelakott a lakás. Viszont annyi korszerűsítést még elvégeztek rajta, hogy a fűtés szobánként állítható, ami nagy pluszpont neki a retróságot kompenzálandó. Én hiszem egyébként, hogy meglehetne otthonosan csinálni, és árban is tényleg jobb lenne, de azért elismerem, ég és föld ez a kis lakás meg az, amiben most vagyunk, és ha végül ennél maradunk, egy kicsit fájni fog a szépből átköltözni a csufiba. A mostani lakás városi viszonylatban elég jó helyen van, a környező utcákban most húznak fel egy csomó modern épületet, és tényleg odafigyelnek a tisztaságra, meg arra, hogy a fűszálak egyforma hosszúságúak és vibráló zöldek legyenek. És eleinte én ebben csak azt láttam, hogy irodaház itt, pláza ott, és fúj, sehol egy kerítés mentén ugató kutya, de végül is megkedveltem, hogy minden fontosabb dolog a popókánkban van, és a kis távolságok miatt két óra alatt el lehet minden olyasmit intézni, amit máskor kétszer-háromszor ennyi időbe tellett. Jah, és a várnegyed is öt perc villamosozásra van, márpedig nekem Budapesten a kedvenc helyem a várnegyed, mert idillien szép, mint egy másik világ, mint egy életre kelt, mesebeli város.

És akkor most lakótelep. Ritkás, szürkészöld fű, panelok árnyékában dögledező, alacsony fák, régi épületek, koszos üzlettáblák - szóval lerí az egészről, hogy itt nem járnak se gazdagok, se turisták, akik meg mégis itt járnak, azokat le kell szarni, mert kit érdekel, hogy igényük van nekik is a szépre. Hihetetlen egyébként, hogy mekkora szakadék van kerület és kerület között, dolgozó ember és dolgozó ember között - hogy tényleg minden ember dolgozik, és az egyik mégis élvezheti a sok jót és szépet, a másik meg bassza meg magát, rossz helyre született.
Lehangoló.

No de mindegy. Szóval most az van, hogy elvileg nekünk döntenünk kellene, de gyakorlatilag ha én nem mozgatom a szálakat, minden áll egy helyben, mert magától senki nem hoz döntéseket. Pukkancs azért még jó eset, mert neki elég felhoznom a témát, és akkor elkezd agyalni ezen, de néha zavar, hogy egyáltalán fel kell hoznom a témát. Mert eleve én szoktam ezeket lebeszélni, én hívok fel embereket, én kezdeményezek, én szervezek, én mondok le, én égetem magam, ha olyan van, és gondolom, majd amikor elindítjuk a mostani lakásban a szerződésfelmondást, akkor is én fogok majd ott állni, hogy magyarázkodjak, mert hiába nem kell elvileg magyarázatot adni, nyilván majd nézni fognak, hogy mi van velünk.

Punki már a katasztrófa verzió, mert rá semmiben nem lehet számítani, kb. a nyakán kell ugrálni ahhoz, hogy elkezdjen gondolkodni, mert minden hülyeség előrébb van a fontossági sorrendjében, és csak annyira képes, hogy ha valami nem tetszik neki, azt közli - és megdobja végletesen önsajnáltatós szövegekkel, mintha nem harminckét éves férfi lenne, hanem tizenhat éves kislány vagy minden világfájdalmat megélt, százéves öregasszony -, de más megoldást nem tud mondani, és nem is töri magát, mert nem ér rá a bulikázás mellett. Például erre a lakótelep témára azt reagálta, hogy ő most teljesen megzuhant, mert ő az otthoni ronda lakásból akart volna menekülni, és nem ugyanolyan csúnyába - nem mintha nem lenne pénze az otthonit felújítani -, meg hogy neki fontos kikötés egy lakással szemben a redőny mellett, hogy öt-tíz perc alatt megközelíthetőek legyenek a haverjai, hogy néha át tudjon menni hozzájuk munka után. Ezen azért rendesen összenéztünk Pukkanccsal, hogy mi a fakk...? Ez hülye...? Óvodás...? Teljesen komolytalan az ember, és az a legdurvább, hogy kívülálló idegenként is látom, hogy a haverjai magasból tojnak a fejére, ő meg állandóan lohol a nyakukban ezzel az autista viselkedéssel. Meg neki kikötései vannak, miközben egyértelmű, hogy nélkülünk költözni se tudna, mert normális ember szóba se állna vele, nemhogy kiadja neki a lakását. Szóval... nem fogok én már vele foglalkozni. Én se örülök, hogy valószínűleg csúnya helyen fogok élni, mert én sose éltem csúnya helyen, de mégse hisztizem oda másoknak, hogy nekem ez nem tetszik, úgyhogy keressenek más megoldást. Ez van, így jártunk, az ország nem mutat sok fejlődést albérletek és korrektség terén, és úgy tűnik, ízléstelen emberből még mindig több van, mint szépérzékkel megáldottból. Az a baj, hogy nem a családi fészek melegéből kell új albérletet keresni, hanem egy olyan helyről, ahol az idő pénz, szóval nem lehet sokáig húzni, különben két szék közt a pad alá esünk. Pukkancs egyébként írt egy leoltós levelet Punkinak arról, hogy az oké, hogy ő lakásokat akar nézegetni, csak akkor nem ártana, ha szocializált emberként viselkedne, és megtanulna belenézni az emberek szemébe, mert ezzel a magatartással baszottul csak rontja az esélyeinket, márpedig az albérleteket szimpátia alapján szokás kiadni.

Mindenesetre sokat tanultam ebből az egészből. Nem elég ránézni egy lakásra, és bedőlni a frissen festett falaknak, hanem minden apró lófaszkára rá kell kérdezni, különben beszopatnak, és aztán néznek rád, hogy hát nem kérdezted, most mit csodálkozol? Mondjuk én nem akartam ekkora gyakorlatot szerezni albérlet-kérdésben... Azt is megtanultam, hogy hallgatnom kell a megítéléseimre, és nem esélyeket adogatni embereknek, mert Punkit a nyakunkba venni is rossz döntés volt, szóval nem fog már érdekelni, hogy ő mit akar. Ha nem tetszik neki, mehet haza is, meg mehet albérletbe egyedül is, mert meg tudná fizetni (oké, senki nem állna le vele, de ez nem az én dolgom kell legyen).

Anya azt írta, költözzünk haza, mire huszadszorra is megírtam, hogy amikor felvetettem Perditának, hogy hazamennék, azt reagálta, hogy már nem tudnánk együtt élni. Erre anya azt írta, hogy nem Perdita dirigál, de itt lényegében ennyi is a dolog, mert igenis Perdita dirigál évek óta, és anya se tudja őt szabályozni. Reggel pedig fantáziáltam is arról, hogy anya hazajön december közepén (merthogy hazajön két hétre is, azt hiszem), és eljön értem egy költöztető brigád kíséretében, hogy: „Na jó, elég volt ebből, mész szépen haza, Róka. Pukkancs, te is pakoljál, egy-kettő!” Én meg kicsit azért értetlenkednék, hogy de hát Perdita nem fog örülni, de anya rám szólna, hogy hallgassak el, mert majd ő megmondja, hogy az ő házában ki lakhat meg ki nem, és akinek nem tetszik, az mehet, amerre lát. És akkor otthon jól kiosztaná Perditát, hogy ideje leszállni a magas lóról, mert kicsit sokat képzel magáról, és ha még egyszer azt hallja, hogy paraszt bárkivel is, arra van az ajtó...!
Régebben mondott ilyeneket, hogy egy-kettő - olyan jó volt!

És igazából tényleg csak ennyi kellene, de a valóság az, hogy egy ideje anya eléggé konfliktuskerülő, emiatt mindig túl kedvesen mond el mindent, nem kiabál, nem veszekszik, nem gyakorolja a hatalmát. Szerintem belefáradt az életbe, és Perdita rikácsolását se akarja hallgatni, mert érzi magán, hogy gyengébbek az idegei, mint azelőtt. És anya személyiségével szemben ott van az akaratos Perdita, aki senkit nem tisztel, és senkivel nem törődik magán kívül. A vízszámlát például azóta is mama fizeti, előbb költ mosogatógépre, mint a kazán megjavíttatására (úgyhogy nem fűtenek, és hideg vízzel fürdenek - szegény Pomom, biztos folyton fázik!), és nem segít anyának se, mint ahogy az meg volt beszélve, hogy aki otthon lakik, az belefizet a törlesztésbe. Ellenben hallottam olyat, hogy lehet, hogy lesz takarítónőjük, szóval simán elnézi, hogy az anyukája kint gürizik ötven éves létére egy olyan házért, amiben ő nem tud lakni, és azt is elnézi, hogy a húga albérletből albérletbe költözget, holott baszott hosszú levelet írtam neki arról, hogy ez nekem így nem annyira jó.
Na mindegy. Most megint bűntudatom lesz.
Jaj, na. A fenét lesz nekem bűntudatom.

Pukkancs meg ma is hisztis, kicsit unom néha, mert ilyenkor nem lehet hozzászólni, és úgy viselkedik, mintha ártottam volna neki. Az én feladatkörömbe tartozik az is, hogy bizonyos papírokat elé tegyek, és azokat is olyan indulatosan dobja félre, hogy legszívesebben leoltanám itt mindenki előtt, de inkább lenyelem, ami a nyelvemen van, mert ilyenkor úgyse jut el a kritika az agyáig, csak az, hogy neki van a világon a legrosszabb dolga, meg amúgy se mások előtt kell ezt csinálni. Jaj, a kritikát egyáltalán nem viseli el, nem lehet rávilágítani arra, hogy hülyén viselkedik. Kíváncsi lennék, mit szólna, ha én közölném vele folyamatosan azt a testbeszédemmel, hogy szerintem kivétel nélkül mindenkinek meg kellene baszódnia. Ha hozzám is szól, az is vakkantásszerű, például megkérdezi, átmegyek-e vele a boltba, de igazából már veszi a kabátját, és fél lábbal az ajtóban van, nem néz rám, és alig várja meg a válaszom. És nyilván nem megyek vele boltba, miközben olyan az aurája, mint egy hülyegyereknek. Aztán vége a munkának, kilépünk az irodából, elballagunk a buszmegállóig, és onnantól kezd el lehiggadni, és egyszer csak egy másik ember lesz belőle, és néha csodálkozik vagy rögvest felháborodik azon, hogy én nem tudok ennyire gyorsan alkalmazkodni az újabb hangulatához. Megértem, hogy utálja ezt a munkát, és hogy ott a lakásgond is, de hát... ne nehezítsük már egymás dolgát.

No mindegy.

Néha elfantáziálok arról, hogy gyűjtök pénzt az otthoni szobám újrabútorozására, hogy amikor elegem van az életemből, kicsit hazamehessek egy másikba, ahol Pompom dorombolhat nekem. Havi egy-két napot csak kibírna Perdita, én nem is láttatnám ott magam, csak elbújnék a szobámban, és akár vinnék nekik ehető dolgokat fizetség gyanánt. Nem is értem, ezt az együtt karácsonyozós dolgot is hogy képzelik el... Nem is tudok majd ott aludni. Gondolkodtam is tegnap, hogy amúgy miért is hoztam én el a bútoraimat, meg az összes cuccomat otthonról, és eszembe jutott, hogy akkor még úgy volt, hogy a bank elveszi a házat. Pedig a könyvespolcomat otthon kellett volna hagynom, az a legnagyobb teher, amikor költözni kell. A súlya is brutál, meg az a sok könyv is, amit dupla sorban rápasszírozok, de már egymás tetejére, fektetett pózban is pakolászok mindenfélét.

Úgy döntöttem amúgy, hogy eladom a könyveimet, de nem tudom őket feltenni a netre, haha.