Fuldoklásom

Szombaton megnéztük a Monte Cristo grófját (nem volt rossz, de még mindig nem egy olyan élmény, ami után három napig színésznő akarok lenni); vasárnap Rókafalván voltunk, ettünk jókat meg társasoztunk; hétfőn délben elmentünk edzeni, este meg elkísértem Pukkancsot jógázni. Hát, nem tett velem csodát, nem tudom, akarom-e még csinálni, de most úgyis nyaralni megy az oktató, lesz időm kitalálni.

Jól vagyok, amíg valaki meg nem kérdezi, miért vagyok szomorú, de olyankor meg lerendezem a dolgot annyival, hogy nem vagyok szomorú (ismerősöknek), vagy pedig nem akarok róla beszélni (családtagoknak). Persze ezt így hirtelen elszorult torokkal.

Mai napom sírós kedvvel indult, de végül egész jól végigvittem bent az irodában anélkül, hogy elbújtam volna a klotyóban vagy ilyesmi - Pocokemberrel és Matt-tel lógtam, és ők felvidítottak. Matt sok-sok szépet ír nekem azóta is, pedig nem kéne; egy beszívott Wolt futár majdnem elkérte a számomat, de a mellettem álló kolléganőm odaszólt neki, hogy van barátom; a buszsofőr pedig végigmért, amikor felszálltam, és amikor vártam a leszállásnál, megszólalt, hogy szia drága, legyen szép napod. Kicsit ez is feldobott. Ezek az apróságok segítettek túlélni a napot.

No és ki volt az, aki ma se mondott nekem szépeket?

Bizony.

A héten nem is fogunk találkozni-beszélni, mert történt náluk egy haláleset, én meg ugye az az ember vagyok, aki még csak rá se kérdezhet, hogy hogy érzi magát, vagy hogy pontosan mi is történt, mert szabadnapokon sajna nem létezem. De ez is legalább egy fejbekólintós dolog számomra. Ébresztő, Róka, nincs rád szükség. Kicsit örültem is, hogy ma nem találkozunk, persze ennek okának nem örülök, mindenesetre ma már nagyon bizarrnak éreztem volna smacizgatni. Azt nem mondom, hogy ellen tudtam volna állni, de az utóbbi két hétben már nem azt az érzést kaptam a csókoktól, amiket azelőtt. Talán jövőhéten se találkozunk már. Talán beteg leszek, talán ő nem lesz képes még bejönni. Persze közben hiányzik is, szóval egy ilyen hülye ellentmondás van bennem.

Ezeket a bekezdéseket ma találtam:

Ez vagyok én jelenleg.

Talán emiatt fuldoklok két hete már megint, miközben nem is vagyok beteg. Közben azt szoktam kérdezgetni, mikor már túl sokat köhögtem, hogy: Ahj, mi van velem? Hát, lehet, hogy tényleg ez van velem, bassza meg.

Legalább ebben jó úton vagyok.

Sose gondoltam, hogy egyszer majd fennakadok egy ilyen bekezdésen, és nem ugrom át egy velem-ilyen-úgyse-történne-féle megállapítással.

Olyan nagyon furcsa minden...

Főleg én, ahogy el vagyok veszve ebben az egyértelmű helyzetben.

De már gyűjtöm az erőt.

Életem legabszurdabb helyzete

Abban, hogy múlt hétvégén mindkét nap írt, az a rossz, hogy ezen a hétvégén hiába várom, és így duplán szar érzés, mint az előtt.

Háromnapos hétvége...

És megint nem tudhatom, mit várjak kedden.

Vajon már le leszek szarva?

Vajon szétfeszít majd belülről az értetlenség és a tehetetlenség, amitől majd képtelen leszek bármire is odafigyelni?

Miért nem vagyok dühös...? Hol a büszkeségem?

Miért nyom szét a bánat...

Miért várok ennyit? Mire várok ennyit? Mi lenne elég nekem?

Igazság szerint azt a kurva nagy pofont várom, amitől el is repülök, mert úgy tűnik, ha belém rúgnak, nem érzem meg eléggé.

Bárcsak mindent megérthetnék.

Pedig nincs mit érteni, igaz? Mert csak számomra olyan nehéz.

Mental cage

Még mindig le kell jelentenem nap végén, hány órám volt üresjárat. Néha füllentek egy orbitálisat, de néha úgy érzem, túl pofátlan lenne, mert egyszerűen nincs munka. Nem csak nekem nincs, de valamiért csak velem jelentetik ezt le. Ma ugye itthonról voltam, így nem tudtam bútorszámolgatásra fordított időt bekamuzni, így megírtam a felettesemnek, hogy hét óra üres volt (ez is kamu volt pedig, mert írhattam volna nyolcat is). Erre visszaír, hogy: „Juj az nagyon sok. 😞" Hát, baszki, mit kezdjek ezzel?

Normális esetben ezt írnám vissza: Oké, akkor én most már tényleg elkezdek keresgélni, mert a faszom kivan, hogy ez megy.

De mivel nem normális helyzetben vagyok, kussolok, és képes vagyok megvárni, míg kibasznak, mert... képtelen vagyok elengedni valakit, akinek fogalma sincs arról, hogy ő a kapaszkodóm. És aki hétfőn séta közben azzal magyarázta a chaten írt szeretlek-et, hogy: „Hát, én tényleg eléggé odavagyok érted”, meg azt írta ma, nem akarja, hogy elmenjek innen. Szóval a héten megtanultam átdefiniálni az odalenni valakiért kifejezést, mert az nálam eddig egy sokkal jelentőségteljesebb dolog volt, de úgy tűnik, nem sokat jelent.

Pedig nagyon az van bennem, hogy nyáron fogok lelépni. Pár nap múlva nyár, és még mindig visszatartható vagyok semmitérő szövegekkel. Mikor leszek erős?

El kéne mennem jógázni, valahogy észhez kell térnem.

Pukkancs a tábor óta olyan, mint akit kicseréltek, én meg egy rohadt fekete felhőként kóválygok itthon, élmény lehet velem együtt lakni.

Lófasz a seggembe

Hétfő délelőtt

Hétfő délután

Kedd

Szerda

Talán a regényírás ártalma, hogy annyira empatikus vagyok, hogy még a negatív karakterek motivációját is maximálisan megértem. Bár valójában nem látom Rént rossznak, szimplán hozzám nem tud jó lenni, mert nem megfelelőek a körülmények. Ezzel nem mentegetni akarom őt, magamat meg végtelen csicskaként bemutatni, de elvonatkoztatva kettőnk dolgától, ő akkor is egy jó ember. Kívánom neki, hogy összejöjjön a gyerek, és maradjon boldog, elégedett, magamnak meg azt kívánom, hogy én is megtaláljam a helyem.

Mi értelme lehet ennek az egésznek? Vajon igaz az, hogy bizonyos dolgokból tanulnunk kell? Vajon ez csak azért történik velem, hogy fejlődjek? Vajon azért kellett Rénnek haverkodnia velem, hogy rákérdezzek a gyerektémára, és pár napra rá elmenjen lecsekkoltatni "halacskái virgoncosságát"?

Mit is tanulhatok én mindebből?

- nem kaphatok meg akárkit (mondjuk Rú és Új Fiú után ez már leesett, de mindegy)

- ne kezdjek foglalt férfiakkal még viccből se...

- ...mert még képes vagyok férfiak iránt érezni

- mégse vagyok aszexuális

- romantikus vagyok, szenvedélyes és érzékeny

- nem tudok érzelmek nélkül működni

- megismertem egy új személyiségtípust (ezt tényleg értékes tudásnak érzem, Rén számomra sok szempontból új)

- lófaszra nem tartom magam (bár ezt mintha már sejtettem volna)

- kurvára szükségem van önfejlesztésre

Pasijaim

Tegnap találkoztam megint azzal a facebook társasággal. Nem sok kedvvel indultam el, de mint véletlen szervezővé vált emberkének nekem ott kellett lennem. Sokan visszajeleztek, hogy jönnek, aztán a fele se jött el - a lányok konkrétan visszajelzés nélkül felszívódtak -, nem értem, miért nem lehet egy bocs, mégsét bepötyögni, mert hát mi, többiek meg ott állunk-várunk ilyenkor a megbeszélt helyen.

Végül kilencen voltunk, és egyik félelmem kapásból megvalósult - egyedül voltam lány.

Így az elején egy pöppet bizarr volt a helyzet, de humorral kezeltem inkább a dolgot. A fél társaságot már ismertem, mentek az ugratások is, szóval nem feszengtem, csak aggódtam, hogy a többiek esetleg csalódottak, amiért ennyire fiús a társaság. Kettőkor taliztunk, és fél tízig együtt lógtunk, sokat nevettünk, és végül is a Mekiben kötöttünk ki, és aztán ott ragadtunk dumálni. Aranyosak voltak, mert már az első két óra után mondták, hogy szerintük még lehetne erőltetni ezt a tali-dolgot, ők szívesen jönnének legközelebb is. És - dobpergés - én, aki bent a munkahelyén azért nem ebédel, mert feszeng mások jelenlétében evés közben, gond nélkül ettem és közben dumcsiztam ezekkel az emberekkel. Utána robbant a chatem, olyanok is írtak, akik nem jöttek, hogy na milyen volt, kár, hogy nem tudtam menni, NÉLKÜLEM IS JÓL ÉREZTED MAGAD? (by KisEgósÍrópalánta), vagy épp az egyik fiú azért írt rám, hogy sikerült hazaérnie, és amúgy ez a szűkebb kör jobban tetszett neki, mint a legutóbbi sokfős.

Annyi kínos volt a dologban - bár inkább az volt kínos, hogy tudom, hogy a másiknak ez majd kínos lesz -, hogy van egy negyvenöt éves csávó a csapatban, aki legutóbb rám írt, hogy zavarja, hogy velem nem tudott beszélgetni (merthogy az asztal két végében ültünk), na de majd most. Én meg írtam erre, hogy jaja, nekem is szimpi voltál, majd pótoljuk a dolgot. Hát, most se keveredtünk egymás mellé különösebben, bár nem is bántam, mert mindig volt egy-egy fiú a két oldalamon (sokat sétáltunk), akikkel megvolt az összhang, vele meg valahogy annyira nem volt meg a kapcsolódás részemről. A Mekiben rám írt, hogy a tali után még ráérek-e. Visszaírtam, hogy igen, mert hát én vagyok az időmilliomos ember, meg ne az legyen, hogy megint nem dumáltunk semmit, végül is miért ne.

Na és akkor a Nyugati fancy Mekijéből átsétáltunk a Deákra (majd onnan vissza), és amikor lemorzsolódott rólunk az utolsó srác is, elkezdte mondani, hogy mi tetszik neki bennem, meg hogy hiányoztam neki (de úgy, hogy chaten se beszéltünk, szóval nem volt különösebb előzmény), én meg hát egész jól lereagáltam mindent, de ugye nekem nem megy ez a konkrét elutasítósdi, én inkább ráterelni szeretem az embert ilyenkor, hogy rájöjjön, nekem ez nem kell. Például mondtam neki, hogy nem tudtam, hogy most egy randira mondtam igent (jó, igen, kibaszott naiv vagyok, mert egy barátkozós társaság egyedülálló apukájától nem vártam udvarlást), ne nevezzük ezt inkább annak, és megkérdeztem, hallotta-e, amikor az asztalnál azt mondtam, hogy nem szoktam randizni, mert nem igazán tudok nyitni (volt egy ilyen téma, ezek lelkizős emberek, haha). Én gondoltam, olvas a sorok közt, de hát úgy tűnik, a férfiegó megingathatatlan, mert máris ott van a Mi a terved mára kezdetű üzenete megnyitatlanul a chatemen még reggelről.

Uh, és más is írt reggel, képzeljétek el. Már tegnap is írt, hogy jó reggelt, és délben is írt, hogy majd jó edzést - bár pont nem edzeni mentem, de mindegy -, és hogy szép az idő. És ma is írt, hogy jó reggelt, és hogy holnap sétálunk-e egyet munka előtt. Én meg értetlenül olvastam e komplett, összetett sorokat így HÉTVÉGÉN, lereagálni is alig mertem. Talán csak azt akarta kideríteni, bemegyek-e holnap egyáltalán - nem terveztem, de kicsit megingatott ezzel a kérdéssel, meg a macska is kicsit elvette a kedvem az itthon maradástól.

Pedig ma még rajtam van az erő, amit tegnap nyertem.

Hajnali háromig chateltem a jó fej sráccal (aki nem tudott jönni a talira amúgy, de asszem, jobb is, mert nem állok rá készen). Nem értem, hogy lehet, hogy nem volt még barátnője. Olyan vicces, és olyan klasszul egyensúlyban van nála a férfiasság meg a lelkizős hajlam, hogy az inkább azt sejtetné, hogy már megedzették a lányok. Mondjuk Csé óta nem adok annyira arra, hogy ki milyen chaten, mert élőben meg minden olyan más, amikor hús-vér emberek leszünk hirtelen. Szóval ha őt összehasonlítom Rénnel, annyira ég és föld a kettő érdeklődési szintje, hogy az fájdalmas. Bár néha azon is elgondolkodom, hogy Rén korából adódóan (is) ilyen falfelhúzós-e, mert azért a negyven éves hapsik kicsit még olyanok, hogy HI-HÁ-HU, MÁRPEDIG ÉN FÉRFI VAGYOK, NEM LELKIZEK, SÍRNI CSAK A BUZIK SZOKTAK, meg ilyenek (jó, most csúnyán általánosítok).

Szóval nem tudom, holnap bemenjek-e, de sétálni inkább nem akarok reggel. Reggelit kell vennem, laptop is lenne nálam, meg azt is megszabta, hogy tizenöt perc lenne erre, így meg nincs kedvem. De tudom, hogy a kedvemben akar járni, csak hát... úgyse fog tudni soha.

Csipp-csupp

Csütörtök óta egyedül vagyok itthon, mert Pukkancs szerelmi bánatában elment jógatáborba a Balatonra. Még sose jógázott, nem meditált, nem is vega (ott meg vega étrend van, ugye), de a transzlégzés miatt nagyon ráizgult a dologra, úgyhogy rávette magát. Ma jön haza, nagyon élvezte, úgyhogy legközelebb talán én is meglesem, milyen egy ilyen, bár egyelőre távol áll tőlem... az egészséges életmód. *behúzza a nyakát*

Cicim babzsák marad, ha nem megyek el leszívatni ezt a cisztát, ami így kiáll belőle. A dokinő azt mondta, 25-50 között van ez a körülbelül hat másodperces szúrás. Azért hihetetlen, mennyire gecik az orvosok ilyen szempontból, hogy a világ összes kurva pénze nem elég nekik. Igazából alapból nehezen barátkozom a cicimmel, persze amikor megijedek, hogy rákos vagyok, akkor egyből lepereg előttem, hogy hülye vagyok, mi bajom szegénnyel, kicsi, meg anyajegyek vannak rajta, de legalább szimmetrikus, viszont amikor eszembe jut, hogy most már egy pukli is kiáll belőle... Hát fantasztikus. Ezentúl ha valaki megcsöcsörész, majd bepánikol, hogy úristen, Róka, te rákos vagy? Azt mondta a nő, ha nagyon zavar, szívassam le, de idővel (jó sok idővel) fel is szívódhat magától, és az a baj a leszívással, hogy visszamehet bele a folyadék. És akkor huss, ötvenezer. Vicciből megkérdeztem, ilyen babzsákokba mehet-e implantátum, ha egyszer esetleg bekattanok, hogy akarok ilyet - azt mondta, igen. Egyelőre nem akarok, de szerintem ha idősebb leszek, szóba jöhet valami kisebb csecs, szóval nem kell nekem nagy, csak legyen feszes.

Tegnapelőtt voltam edzeni, meg ma is megyek. Már a második bérletemet fogyasztom, szóval hetente minimum kétszer el szoktam menni. Nagy változást én nem érzékelek, bár Rén meg szokta dicsérni a karom. De szerintem inkább csak szinten sikerül így tartanom magam.

Az előbb megint be kellett zárnom a macskát a szobámba. Most nehezen ment, nagyon ellenállt, hiába fogtam a grabancát, kicsavarodott, közben meg is harapott. Ilyenkor dobom a küszöbről a matracomra, mert ha csak simán beteszem, visszaugrik rám, mielőtt még lenne időm becsukni az ajtót - volt egyszer ilyen. Szóval bedobom a szobámba, és becsapom az ajtót, kulcsra is zárom, mert ez ilyen raptormacska, ajtókat nyit, meg minden, aztán hallom a nagy döngést, ahogy idegből nekifut az ajtónak. Talán gonosznak tűnök, de már borzasztóan vágyom rá, hogy elkerüljön innen, mert ő most egy ilyen kis megkeserítő tényezője életem otthon-területének. Rókafalván a szomszédnőről kisült, hogy állatvédő vagy legalábbis olyasmi, az ő segítségét kértük, hogy keressen neki valami kertesházas gazdit. Sajna nem lehet sürgetni, pedig minden nap ezzel megy itthon, unom is, meg para az egész, és megint olyan a karom, mint egy emósnak.

Paseeeek

Tegnap találkoztam anyával. Korábban értem oda, addig bementem a Media Marktba megnézegetni a tévéket. Mondjuk szerintem onnan sose vennék. Aztán ahogy jöttem ki az üzletből, összetalálkozott egy srácéval a tekintetem. Kis helyes volt, valami hangszer volt a hátán, de nem volt időm belőni, milyen, mert elindult felém, úgyhogy én hirtelen másfelé néztem. Végül is odajött, hogy szimpatikusnak tűnök, szeretné megkérdezni a nevem. Bánom, hogy nem kérdeztem vissza, mi olyan szimpatikus. Kicsit begyakoroltnak tűnt a duma, olyan sokszor ellőttnek. Végül is elnevetgéltem vele, kínomban hagytam neki, hogy bejelölje magát a telefonomon, aztán elküldtem, mondván, menj el most már, mert anyukámmal találkozom, és nem akarlak neki bemutatni. Frappánsan rávágta, hogy MÉG, aztán tovább dumált, úgyhogy el kellett ismételnem. Kis húszéves. Szerintem nem érzékelte a korkülönbséget. Kérdezte, ha elhív kávézni, mit felelek, én meg mondtam, hogy nemet. Miért, szabad tudnom? Mert idegen vagy. Aztán ezen fennakadt, hogy hádde hogy lehetne ezt orvosolni, ha nem megyek el vele kávézni.

De hát én ilyen fosfej vagyok, csak olyannal randizom, akihez már vonzódom.

Szóval senkivel.

Mert akivel mennék, az nem hív, ugye.

Ja, voltam dokinál, ez is csak ciszta.

Volt egy fiú azon a találkán, akivel azóta chatelgetek esténként. Azt hiszem, sokat gondol rám, többet, mint megérdemelném. Nyilván nem meséltem el neki, hogy mennyit szenvedek egy emberrel, akinek nem kellek. Dettóra olyan a humora, mint nekem, bár van defektje - ha nyitnék felé (vagy ahogy ő fogalmaz, adnék neki esélyt), azt hiszem, megint szenvedésbe menne át a szextéma, legalábbis ahogy levettem, ő még nem volt senkivel, és szerintem egy harminc körüli férfi teljesítményének betesz, ha nem használta még a farkát. Bár nem ez a gond. Csak szimplán nem tudok nyitni. Pedig jó fej. Nem is néz ki rosszul.

Mazo

De én nem vagyok ilyen.

Minden nap egy küzdelem...

És csak kapaszkodom, fasz tudja, minek.

Az akác alatt

Szerdára szoktam azt érezni, hogy elég voltam Rénnek, mert végül is mivel is tarthatom fent az érdeklődését, ha csak a nuncim vonzza bennem - azért az szerintem elég kevés. Legalábbis minden nap megbeszéljük ugyanazokat a dolgokat, meg hát hülyéskedünk, oltogatjuk egymást folyamatosan, de nincsenek mélyebb témáink, amik által megmutathatnám lelkecskémet, és ezáltal nagyjából egy semminek érzem magam. Jó, hát Rén eléggé férfias férfi, nem az a fajta, aki leáll lelkizni, de még csak nem is az, aki fennakad problémákon és rágódik rajtuk napokig-hetekig. Ő olyan szinten a jelenben él, és annyira kihasználja az életet, hogy én ilyet még komolyan nem láttam, de ezt száz százalékosan irigylésre méltónak tartom, mert hát az tuti, hogy nem azért vagyunk ezen a világon, hogy állandóan kattogjunk, elemezgessünk, meg tépelődjünk, hanem azért, hogy éljünk. Legalábbis én szögegyenes ellentéte vagyok, a fejemben élek, és kifelé alig működöm, folyton félek, hogy szar vagyok, csúnya vagyok, kevés vagyok, pedig tudom, hogy nem szabadna így elbasznom az éveket. Semmi értelme állandóan agyalni, pláne, ha végül mindig szar döntéseket hozok, és közben nem látok semmit a világból, nem tapasztalok. Ő meg olyan sok mindent szeret, űz, gyűjt, tanul - ez nagyon tetszik benne.

Szóval olyankor, amikor azt érzem, Rén legszívesebben hanyagolna, elkezdek neki nem visszaírni, vagy várok húsz perceket a visszaírással, nehogy az legyen, hogy lelkes kiskutya vagyok, aki megfojtja őt a munkahelyén. Van, hogy csak megnézem, mit írt, aztán ha olyan, amire épp nem különösebben lehet reagálni, akkor direkt nem is erőltetem magam, mert olyankor meg akarom figyelni, hogy hagyja-e elhalni a beszélgetést. Általában nem hagyja, újra ír (amikor meg nagy ritkán hagyja, pánikolok, és képzeletben felvágom az ereimet). Ma is így volt, mármint mindig írt valami kis szösszenetet. Talán ilyenkor, amikor fosnak érzem magam, a saját ürességemet vetítem ki rá, nem tudom. Vagyis talán erős kifejezés az üresség, hisz nyilván tele vagyok negatív érzésekkel amellett, hogy bírom őt nagyon és szeretek vele lenni, de azért néha valami ilyesmit érzek. Nagyon hangolom magam arra, hogy fűszer vagyok, és hogy ez ennyi, és nem lesz több, és szerintem elfogadtam már, és emiatt érzem néha azt a furcsaságot, hogy nincs értelme ennek az egésznek, mert fixen tudni, hogy vége lesz, és akkor így minek. De annak valamiért mégis örülök, hogy tudom, hogy csak kaland vagyok, szóval nem buziskodunk azzal, hogy engem áltatunk. Lehetne ezt rosszként felfogni, hogy rohadék, mit képzel, de nekem ő ugyanúgy lehet kaland, és felfoghatjuk ezt szimpla felnőtt játéknak. Hát ja, sérülhetek közben, de talán ha odafigyelősen navigálom az érzelmeimet, és nem úgy állok a dologhoz, hogy most engem megaláznak, kihasználnak, megdugnak és otthagynak, hanem úgy, hogy van egy férfi, akivel beindítjuk egymást, és milyen jót szexelhetnénk, akkor akár még ép lélekkel is megúszhatom ezt a kis románcot. Nekem meg nem ártana már valami jó kufircélmény így KÖZEL A NEGYVENHEZ.

Akármennyire is éreztem magam semminek ma, szünetben és munka után megint csókolóztunk a lila akácok rejtekében. Illetve szünetben sétálni szoktunk, és ő időnként utánam nyúl, megfogja a karomat, és maga elé penderít, aztán lerohan a szenvedélyével. Most éreztem a merevedését is, úgyhogy megnyugodtam, hogy nem csak félig szoktam rá hatással lenni (mármint az olyan lehangoló, amikor a férfi azt mutatja, hogy be van indulva, aztán sehol semmi dudor). Nap végén meg az akác alatt habzsolt be, jól felnyomkodta a bugyimat a nunimba (tudom, too much infó, de hát ez van), mondta, hogy örülne, ha hétfőn bemennék (mert a héten már nem lesz bent egyikünk se), én meg kérdeztem vicceskedve, hogy: „Hiányozni fogok?”, mire rávágta, hogy igen, én meg elhittem. Azért jó a hosszú kabát, mert lehet alatta taperolni egymást, már végigfogdostam póló alatt a hátát és a mellkasát, ő meg végigfogdosta mindenemet. Néha eltolom a kezét, de csomószor nem hagyja, biztos tudja, hogy csak picsáskodok és kéretem magam, aztán szexin erősködik, hogy ő márpedig a lábam között akar matatni, szóval nem tudom elvenni onnan a kezét. Teccccik.

Azért se megyek be holnaptól, mert tegnap és ma kísértetként jártam fel-alá az épületben, egyszer még a földszinti klotyóra is leültem, és fél órán át színeztem egy képet a Happy Colorban. A hétfőt még eldöntöm... Meglátom, mennyire leszek Rén-éhes vagy épp depis attól, hogy hiába éhezem rá (például a legutóbbi hétfőn olyan rossz kedvem volt attól való félelmemben, hogy majd biztos le fog szarni aznap, hogy majdnem nem mentem be).

Pénteken - már ha elenged a felettesem - ismét elmegyek mell ultrahangra, mert ma levetkőztem hazaérve, és MEGLÁTTAM a tükörben egy a cicimből kiálló dudort. Nem tudom, hány százezret fogok elbaszni idén mell uh-ra a babzsák csöcseim miatt, de félek kihagyni ilyenkor a vizsgálatot - jobb, ha megnyugtatnak.

Hétfőn beiratkoztam tai chira, kíváncsi vagyok, lesz-e agyam megjegyezni a mozdulatokat. Nem tudom, miért vártam ezzel ilyen sokáig, miközben olyan régóta tetszik.

Ez meg az

Az elmúlt öt napban úgy nekem ugrott kétszer is a macska, hogy én most már nem gondolkodom azon, hogy jaj, de pedig olyan aranyos néha, hanem már úgy vagyok vele, hogy kész, mennie kell. Nyilván még mindig nem tudom, hova, de már anyát is ráállítottam az ügyre, mert már nem bírom; a legutóbbi esetnél sikoltozva szedtem le magamról, aztán rám tört a sírás. Jelenleg mindkét lábam úgy néz ki, mintha körbetekerték volna szögesdróttal, és rántottak volna rajta egyet, de komolyan, mély, tíz centis karmolások és harapások borítják a lábszáraimat és a vádlijaimat, úgyhogy egy ideig még hosszú nadrágban fogok szenvedni, 27 fok ide vagy oda. Azt meséltem, hogy tönkretette a tévét? Jó, nem direkt, de leverte, aztán annyi volt neki. Vágyom rá, hogy újra otthont varázsoljak a kecóból, főleg, hogy mostanában újra elkezdtem szükségét érezni annak, hogy a kanapén dögöljek a tévé előtt, és csak sajnáljam magam. Legalább itthon érezzem már jól magam, ha már bent az irodában megint kezdem azt gondolni, hogy meg vannak számlálva a napjaim.

Illetve hát azért vannak megszámlálva, mert:

- ha Rén nem jön be, kikészülök a gondolattól, hogy mi a faszt is keresek én ennél a cégnél;

- ahogy Rénnel vége, én itt megsemmisülök, csak miatta tartok még ki;

- nincs munka, akár ki is rúghatnának (még mindig a bútorokat számolom, még van kb. ötven tétel, amit meg kell keresgélnem, mert fingom sincs, mit takar az elnevezésük és hol a fakkban vannak, de általánosságban szarok az egészre, mert nehezen veszem rá magam, hogy ezzel foglalkozzak);

- esetleg felmondok a faszba, minden nap ezen kattogok, csak épp nem visz rá a lélek, mert önsorsrontó hajlamom arra késztet, hogy egy olyan csávóval foglalkozzak, aki majd jól pofára ejt - de hát ilyen ez a szív, és ilyen ez az alig használt punci.

Ma is elterveztem, hogy kiszedem Rénből, hogy szerinte kb. mikor leszek megunva - ez van, mazochista vagyok -, vagy valami ilyesmi (hát az előző posztomat kellene neki lenyomnom, ugye), ehelyett annyit csókolóztunk, mint két felajzott tini, szénné taperolt közben, ami egyszerre volt jó -egyszer a víz is levert - és szomorú, mert amikor így be van indulva, csak egy üres vázának érzem magam, amit jó lenne megpakolni. De a nap második felére elfogadtam, hogy ennyi vagyok, és csak élveztem, hogy Rénnek mostanában mennyire elmegy az időérzéke, képes naponta többször is 30 meg 40 perceken át a falnak nyomkodni, miközben úgy csókol, mint egy állat, én meg azon sírok magamban, hogy milyen jó lenne szexelni vele. Szokott is viccelődni, hogy feljön hozzám home office-ozni - hát, bocsi, nem lehet, széttépne a tigrisem. Pedig úúúristen, milyen jó lehetne... Ma az eső ellenére is kimentünk sétálni, megálltunk az esernyője alatt, és úgy smaciztunk, és aztán munka után is negyvenegy (!!!!!) percen át ugyanezt csináltuk, csak már benyúlkált közben a lábam közé. Hjaj, mekkora pofára esések lesznek még itt...

Hülye, szánalmas Róka.

Ez kicsit olyan forgatókönyv szerű... Állok elébe, de nem azért, mert bátor és szexéhes vagyok, hanem mert gyenge vagyok, mint a fos, és úgyis csak akkor fogok tudni leállni, amikor már le fog szarni engem.

Egyszerűen imádom, ahogy magához szorít, hogy le se áll a csókkal, max amíg megpuszilgatja a nyakam, közben a keze összevissza jár, azt se tudja, hova nyúljon, nem állapodik meg vele sehol, és mohó és vad és szenvedélyes, és néha elcsípem, ahogy összeszorítja az állkapcsát attól, hogy legszívesebben széttépne. Mindig úgy képzelem a jó szexet, hogy a másikon folyamatosan azt érzem, hogy szét akar szedni. Ha ez nincs meg, nem is érdekel az egész.

És persze rossz, hogy előre látom az egészet, csak a pontos dátumot nem tudom. Mármint nem a szexét, mert az talán sose lesz, hanem ennek az egésznek a végét.

Köszönöm szépen a fiatalítós tippeket és a linkeket! ♥

Ez megy a fejemben, de nem merem kiadni, mert akkor tényleg vége lesz

Csak vicceltem, nem kell szerelmes vers. Az is csak játék lenne.

Inkább egy monológra vágyom tőled.

Arról, hogy mennyire semmit jelentek neked. Tudom pedig, de valamiért mégse fogom fel úgy teljesen.

Csak mondd el, hogy nem vagyok fontos, meg hogy soha nem is leszek. Hogy foglalt már, nem pedig jégből van a szíved. Hogy amikor veled vagyok, akkor is csak egyedül, és hogy hétvégente azt is elfelejted, hogy a világon vagyok. Ismételd el, hogy fűszer vagyok, mondd, hogy mellettem még sok nővel smacizol, mondd, hogy nem vagyok nagy szám, hogy akkor se kellenék, ha egyedül lennél. Mondd, hogy sose lesz köztünk semmi komoly, se szex, se munkán kívüli idő, se huszonötnél több perc, mondd, hogy csak azért tetszem neked, mert jól öltözöm, mondd, hogy kevés lennék neked emberileg, mondd, hogy nemsokára megunsz, és jobb lenne még azelőtt lelépnem, hogy ne így kelljen megtudnom, hogy csak ennyi voltam neked, és ne kelljen látnom, ahogy idővel férj és apa leszel. Ne simogasd meg az arcom, ne nézz rám csillogó szemmel, ne akarj felfalni és megszorongatni, ne nyomj cuppanóst az arcomra, ne írd chaten rögtön egy csók után, hogy: „Én téged nagyon...”, ne mondd, hogy olvad tőlem a szíved, ne írj rám reggelente, ne mondd, hogy szereted fogni a kezem, ne facsard a szívem... Tudom, hogy végül úgyse kellek majd... Túl bonyolult lenne, és annyit nem érek neked. És egyre inkább érzem, rajtam van, hogy ez az egész még max pár hét lehet.

El kell mennem... Nem akarok, mert akkor megszűnök neked, de muszáj. Csak segíts, add meg a löketet. Segíts, hogy ne szeresselek...

Segítség SOS JAJ

Néhány napja fáradtnak és megereszkedettnek látom az arcomat, szeretnék valamilyen kezelést/masszázst, de hiába túrom a netet szalonok után, valahogy egyik se az igazi, és nem is tudom, melyik kezelés lenne olyan, amivel még nem esek túlzásba így harmincegy évesen, de ér is valamit, ha már ilyen 10-50 ezreket kell kiperkálni. Tűt, meg ilyesmit azért nem akarok, de valami liftinges akármit mindenképp, mert tényleg úgy érzem, hogy elszaródott a fejem, petyhüdt, meg minden baja van. Nektek van tapasztalatotok bármi ilyesmivel? Ha valaki megbízható szalont is ajánlana Budapesten, azt megköszönném.

Kit akarok áltatni

Ezt a bejegyzést hétfőn írtam, de valamiért úgy éreztem, nincs értelme közzétennem (talán mert az egész túlságosan is átmeneti és hajszálon csüngő):

Na most itt se lesz kommentelési lehetőség, mert na, nem szeretnék már erről értekezni, saját belső meglátásaimmal akarom megélni a napokat, befolyás nélkül (jelentsen bármit is ez a mondat, de amíg írtam, értelmesnek tűnt).

Szóval ugye leírtam, hogy én má' lassan túllendülök, hablabla, aztán bementem az irodába, és CUPP, össze is tapadtunk. Azóta meg megy ugyanaz, mint a facebook tali előtt, szívem kötélen csüngő, ide-oda rángatható kis vércafat. Tudom, hogy ez majd még jobban fog fájni, talán le kellene állnom, talán kinyírom magam a végén (jó, azér' azt nem), talán még sokat fogok sírni, de amúgy is szoktam néha, hát akkor legalább az örömöt is szipolyozzam már ki ebből a szituációból.

Múlthéten akkorát fejlődtünk - haha -, hogy Rén már reggel is és nap végén is félrehívott köszönni, ilyenkor ölelkezünk, smacizunk és beszélgetünk kicsit. Én erről azt gondoltam, hogy két napig fog tartani (amúgy már minden nap bejárok ilyen-olyan okokból, meg Rén miatt is, de na, van ürügyem elégséges), de már tart lassan egy hete...! Persze ez is mit számít, ugye. Mindig eltervezem, hogy majd megkérem, mondjon nekem csúnyákat, gázoljon a lelkembe ezerrel, törölje fel velem a padlót, de ha lehet, töményen, húsz perc alatt, hogy ne hetekig-hónapokig tartson megundorodnom tőle, de végül mindig elfeledkezem erről a kívánságomról, amikor kimegyünk sétálni, mert hát azt a húsz percet másra kell szánni. Elég szenvedélyeseket szoktunk smacizni, közben érzem, hogy legszívesebben széttépne, na de a kedvencem, amikor az arcomat simogatja meg, miközben mosolyogva a szemembe néz. Olyankor a nyelvem hegyén van, hogy megkérdezzem: „Miért csinálod ezt? Ilyenkor olyan, mintha szeretnél.”, de nem merem mondani, mert mi van, ha akkor többet nem csinálja. Tudom, orbitális naiv fasz vagyok, de hímnemű még soha nem ért így hozzám, nem taperoltak smaci közben ilyen kívánósan, nem simogatták meg az arcom két szó között, nem lökték szóban se az ilyen jellegű dumát, nem voltak így elolvadva a szememtől, nem csókolgatták a nyakamat, nem mondták, hogy legszívesebben felkennének a falra (khm) - szóval nem voltak ilyen gesztusok, és ez bennem totál kérdőjelet szül, mert most már fixen tudom, hogy se Rú, se senki nem vágyott rám úgy soha igazán, és nem tudom, Rén hogyan is vágyik rám. Oké, mondhatjuk erre azt, hogy nyilván taperol, ha meg akar dugni, de... Valamiért többnek érzem ezt. Közben tudom, hogy ragaszkodni fog a menyasszonyához, fel van építve az élete, jól halad, jó úton jár, elégedett mindennel, én meg csak véletlen bejöttem a képbe, és értem nem fogja mindezt felrúgni - és nem is akarnám, mert én valami átokhordozó kis kakesz vagyok, az egész családom boldogtalan, talán rám is ez vár (voltam otthon anyák napján, friss még az élmény), és mellettem csak elsorvadna a kezdeti izgalmak után, és amúgy se arra születtem, hogy valakinek a csaja legyek teljes szerepvállalással. Ja meg folyton fosnék, mikor néz fűszer után.

Ráadásul pár napja az zeng a fejemben, hogy el kell innen mennem, fel kell mondanom, és emiatt el kell Réntől is búcsúznom. Mert gondolom, Rén nem keresne többet.

Mára bibis lett a szám, szóval le kellett mondanom a napi smaci time-ról, írtam is neki, amikor reggel kérdezte, mikor érek be, hogy nem kell ma köszönnie nekem külön, mert undi vagyok. Erre azt írta, csak azért is akar, majd amikor elbújtunk a lépcsőfordulóban, összevissza ölelgetett, szorongatott, puszilgatott, mint aki egész hétvégén erre várt, persze azért szórta a poénokat a bibimre (erre megjegyeztem neki, hogy nem tehetek róla, mióta aids-es vagyok, gyengébb a szervezetem). Tudom, egyik nap fent vagyok, másik nap lent a mélyben, de ma fent vagyok. Ma sok olyan megjegyzése volt, amitől pár hete elolvadtam volna, mert azt sugallja velük, hogy kezdek hatással lenni a szívecskéjére, de mára azért gyanakvó lettem és ijedező. Inkább fájjon a szívem pár hónapig nélküle, minthogy fájjon életem végéig mellette.

Egy beszólásom után

- Na mi van, nem vagyok szimpatikus?

- De, nagyon is az vagy, az a baj.

Felidézve a decemberi „Tudsz adni egy bugyit?” / „Sajnos épp nincs rajtam” szóváltásunkat

- És ez egy gyönyörű haverság kezdete volt.

- Haverság... Több ez annál... ...Brók vagyunk!

- ...Egy kicsit tényleg olyan, mintha a bátyám lennél.

- Hogy is mondják? Nappal húgom, este...?

Egy bók után

- Ennél többet nem mondok, mert még elbízod magad.

- Mire bíznám el magam? Megmondtad, hogy csak kaland vagyok.

- Hogy is fogalmaztál? Fűszer?

- Igen, fűszer vagyok.

- Jobban kedvellek, mint hiszed.

Visszautalva egy korábbi Jégből vagyok, talán fel se olvadok-nótás poénra

- Jégből vagyok, de már olvadok.

- A nacidban lévő dolgot olvasztom, mi? Mondjuk ez elég hülyén hangzik...

- Bármilyen furán hangzik is, nem azt olvasztgatod.

Na és akkor ma van szerda. Ma lent vagyok. Ülök a kanapén, és sírok, mert hiába jött le reggelre a bibi a számról, hiába tudtam felkenni a bámulatosan mélyvörös rúzsomat, hiába voltam ma elegánsan és totálisan szexi, és hiába kaptam ma is csókokat és simit, borzasztóan kevésnek és unalmasnak éreztem magam. Közben a facebook chatemen ott a dickpic áradat egy random sráctól, ott a kis levélke az írópalántától arról, hogy az egész talin csak engem figyelt, egy harmadik srác a tali óta minden nap ír, mert szeretne randit, a negyedik meg azóta folyton elhív ide-oda - én meg sose megyek -, de Rénnek... Rénnek nem kellek. Mindig bánt, ha nem tudok semmi különöset felidézni a napból, és ma nem tudok. Keveset lógtunk együtt, és végigsmaciztuk a húsz percet, nem dumcsiztunk semmit, és később se nagyon keresett, csak chaten, meg amikor elbúcsúztunk. Ilyenkor aztán felejthetőnek gondolom magam, semmilyennek, komolyan vehetetlennek, hullámzóan érdekesnek. Persze nem is lehet komolyan venni engem se, meg amúgy is miért kéne. Kihúztam magam tegnap széles mosollyal, és én is mondtam: „Te is csak fűszer vagy nekem.” Holnap csak egy oktatás miatt megyek be, utána fogom a laptopomat, és hazajövök home office-ba. Talán pénteken se megyek. Nem akarom azt érezni, amit ma. És nem akarok folyton unatkozni bent. De majd úgyis csak szenvedni fogok. Sehol se találom a helyem. Hát, ez van.

Nem is tudom, van-e értelme elmesélnem... Mert talán az is csak átmeneti, hogy becenevet kaptam tőle... Ha nem azt kaptam volna, amit, most meg se említeném, de nagyon "vicces"... És ez most kivételesen nem egy blogos név: Réni.

Csudás dolgok a hétvégéből

- a találkozó;

- fél év után a dohányboltban végre újra elkérték a személyimet (lottózni akartam, nem bagót venni), aztán az eladónéni jót nevetett a születési évem láttán;

- a húsz éves írópalánta srác a találkozóról azt írta chaten, hogy elég volt öt másodpercnyi szemkontaktus ahhoz, hogy megihlessem, úgyhogy legközelebb majd szeretne felolvasni nekem egy prózát (ez mondjuk egyszerre szép és para);

- megettem az idei első gombócos fagyimat - Sacher, sós karamell és étcsoki;

- már nem szomorodom el, ha azokat a kedvenc rock számaimat hallgatom, amikről folyton Rén jutott eszembe, hanem újra tudom élvezni őket;

- az inkognitós, lófasz által sem követett instámra végre kitehettem egy csoportképet is, így már nem csak az egós szelfijeim vannak rajta (amiket azért szoktam csinálni, hogy elhitessem magammal, hogy nem vagyok csúnya);

- máris szerveződik a májusi tali, és nem én kezdeményeztem, hanem más is lelkes rajtam kívül;

- a találkozón a legnagyobb szájú ember, aki kissé terrorban tartotta a népet, átült a helyemre, mialatt én elmentem pisilni, így az asztal másik végével is tudtam beszélgetni, és a dadogós srác olyan édes volt, hogy másnap írt nekem egy ilyet:

Elmosolyodtam, amikor megláttam, mert ezt a könyvet még a megjelenése évében olvastam, és azóta is az egyik kedvenc regényem, és hihetetlen, hogy alig beszéltem pár szót az irományomról, és ez a srác mégis ennyire ráérzett az ízlésemre. Ő volt az egyik olyan karakter, akit a leginkább megkedveltem már a legelején, amikor még csak a találkapontról sétáltunk át a beülős helyre, és hátramentem hozzá megkérdezni, hogyan érzi magát.

Ez a találkozó egyébként nagyon érdekes volt abból a szempontból, hogy a közös pont néhány azonos jellemvonásunk volt, és ez nagyon áthatotta az egészet, például az emberek tök simán elmondtak magukról olyasmiket, amiket nem szokás elmondani első találkozások alkalmával, és a legjobb, hogy amikor megjegyeztem, hogy egyszer olyan mókás lenne csak úgy elindulni világgá, nem az volt rá a reakció, hogy hádde mér', hanem az, hogy ez nekem is sokszor eszembe szokott jutni. Jaj, nagyon-nagyon szeretném, hogy ez az egész ne haljon el, hanem tényleg beinduljon, és valami maradandó klassz jöjjön belőle létre. Én még mindig a hatása alatt vagyok.