Éppeg

Délelőtt megnéztem Netflixen az Isteni műszakot, és egészen tetszett. Azért mentem rá, mert láttam a borítón, hogy Ötvös András a főszereplője, márpedig őt a Krumban és az Amadeusban is nagyon bírtam. Az a fajta humor pedig, ami ezen a filmen uralkodik, nagyon közel áll hozzám.

Most meg a Nagykarácsony kúszott elém, ebben is benne van a csávó, úgyhogy belenézek. Szeretem amúgy a magyar filmeket. Olvasni kellene ma még, meg jó lenne egy rohadt nagyot is sétálni - tudom, folyton felemlegetem Normit, de benne azt is bírtam, hogy ő is nagyon szeret akár órákig menni-menni -, aztán este írok kicsit.

Ez az egész mondjuk így elég magányos, aminek még nem érzem különösebben a súlyát, mert most jólesik, de ha belegondolok... Mi értelme úgy élni, hogy nem osztozhatunk azokkal, akiket szeretünk? Persze Pukkancs mindig itt van velem, de szerintem néha már ő is vágyik új ingerekre, amiket másoktól kaphatunk.

2023

Tavaly decemberben az alábbi, nem túl nagy, de legalább megvalósítható - és végül fele arányban nem megvalósított - újévi fogadalmakat tettem:

- befejezni a regényemet;  X

- továbbra is tanulni, amit augusztusban elkezdtem, de leálltam vele a "cica miatt";  X

- befejezni a Második gyagyás mesét;  ✔

- továbbra is sokat olvasni;  ✔

- nem szapulni magam állandóan;  ✔

- kevésbé rápörögni a munkahelyi helyzetemre;  ✔

- ha szavakba is önteném panaszaim, csak szép visszafogottan, nem úgy, mintha én lennék a világ legkétségbeesettebb embere;  ✔

- feltenni végre a falra azokat a képeket, amiket rendeltem AliExpressről;  X✔

- kiselejtezni a szekrényemet;   X✔

- kidobni mindent a szobámból, ami nem kell;  X✔

- elolvasni angolul is egy könyvet (például a Riding in cars with boys-t vagy a This boy's life-ot, mert ezeket úgyse adták ki magyarul);   X

- kitalálni, hogyan őrizgessem felmérhetetlen vagyonomat (az előbb megrendeltem a Wise kártyámat, very-very izgiii)   X

Volt némi agyleállásom az év során, amíg túladagoltam magam Rénnel, ezért nem tudtam írni, és vagy fél évig az olvasás se ment. A regényemet február végéig szeretném befejezni - éjszaka írtam három oldalt -; nem akarom már azt tanulni, amit tavaly augusztusban elkezdtem; befejeztem a Második gyagyás mesét; most tartok a harmincadik könyvnél (bár ha azt vesszük, hogy ez fél év alatt ment, akkor ez lehetne több is); szerintem idén sokkal elfogadóbb voltam magammal szemben, és önszapulás helyett max beláttam, ha hibáztam; tényleg kevesebbet depresszióztam a munkahelyem miatt (hagytam, hogy a fiúk eltereljék a gondolataim, meg végül is tartotta bennem a lelket a gondolat, hogy úgyis nemsokára lelépek onnan); azt nem tudom biztosra, hogy voltam-e idén a világ legkétségbeesettebb embere, de szerintem inkább nem, mint igen (mondjuk Kukibaba támadásai néha elég kétségbeejtőek voltak); feltettem néhány képet a falra; kiselejteztem a szekrényemet (nagyjából); kidobtam pár dolgot a szobámból, ami meg nem kell épp, vagy amit nem tudtam kidobni, azt begyúrtam az ágy alá (használhatatlan ikeás ágyrács, és egy nagyszatyor holland és francia nyelvtanfolyam az ELO-tól); nem olvastam el angolul egy könyvet se, mert végül is csak elkezdtem őket keresni a neten, de aztán hamar elengedtem; a vagyonomnak meg már csak a harmada van meg.

Na és akkor most lássuk, mekkora a jóstehetségem!

2023. március 27., hétfő

„Ami engem illet, az áprilisom a legértelmezhetetlenebb, valami kényszerpihenőn leszek, de rajtam múlik majd, hogyan élem meg, de amúgy augusztusig szopni fogok, aztán lelépek erről a helyről; októberben szerelmes leszek - de hátha ez azt jelenti, hogy kiadják egy regényemet, és beleszeretek az életembe! -, decemberben pedig karmikusan csuda lesz minden - hátha kiadják egy regényemet, és csuda lesz minden!”

Háttt... Még van néhány napja a decembernek arra, hogy átmenjen csudába, még ha a regénykiadásért nem is tettem túl sokat. De aminek most úgy igazán örülnék, azt teljesen kilőttem, mintha siratnék egy porcelánvázát, amit szándékosan, összeragaszthatatlanul földhöz vágtam; de talán már az is nagy dolog és értékelendő egy ilyen érzelmi viharos év után, hogy most nyugis a munkahelyem, senki nem utál (még én se magamat), és senki nem akar már kihasználni; újra tudok írni, és megcsináltam a szobám, pontosabban az ágyikómat, és második napja egész nap benne ülök, mint egy minden jóval felszerelt csónakban, ami most a nyugalom tengerén ringatózik - van itt laptop, fejhallgató, könyv is, ebook olvasó is, Netflix, Word, és az asztalon pihen egy óriás Milka, szóval végül is most van ez a kis békesség... Amit igazán megtörhetne egy kis meglepetés-társaság, de háttt ugye nem fog... De a lényeg, hogy nagyjából most okés vagyok.

Amit 2024-ben mindenképp szeretnék:

• Minden hónapban legalább egyszer színházba menni, ha van hozzá partnerem, ha nincs;
• február végéig befejezni a kis horrorkát;
• elolvasni 30-60 könyvet (hahha-ha, hahha-ha, hahha-hahha-hahha-ha);
• visszatérni az edzőterembe (ezt mondjuk necces fogadalomnak érzem, mert semmi kedvem hozzá);
• ésss öööö... hát egyelőre ennyi.

Vannak még elrugaszkodottabb elképzeléseim, de azokat nem merem leírni, de nagyjából mind írással kapcsolatos, és végül is nem is kellene elrugaszkodottnak éreznem ezeket. Az lenne jó, ha sikerülne már előrelépni az életben, változtatni valami nagyot pozitív irányba, mert ez az idei év nagyon egy helyben toporgós volt, sőt, az eddigi mind.

Ami a színházat illeti, végül januárra az Egy szerelem három éjszakájára vettem jegyet, és bár eredetileg csak magamnak akartam venni, végül két jegy lett belőle, mert hátha valakit majd magammal szeretnék vinni.

Összességében ez egy szar év volt, de rengeteget tanultam magamról, arról, milyen ember is vagyok, és mennyi rejlik bennem, ami eddig nem kapott szerepet az életemben. Sok pozitív tulajdonságom bukkant a felszínre, és azt hiszem, idén nem szereztem új negatívakat. Az új munkahelyem is ráébresztett, hogy valami történt, amitől bátrabb lettem vagy lehet, inkább csak szívósabb, mert például ha tavaly ilyenkor szembesülök azzal, hogy a munkahelyemen ennyire kell az angol, valószínűleg felmondtam volna nagy pánik közepette, miközben fixen biztosra vettem volna, hogy nem felelhetek meg. Ehhez képest itt még egyszer se vert le a víz emiatt, pedig angolul van egy csomó tréning és meeting, és a kollégáim 99%-a (de tényleg) külföldi, és angolul ír rám a chaten, ha van valami megoldandó. Oda még nem jutottam el, hogy keressem a lehetőséget, hogy angolul beszélhessek (mert akkor valszeg még mindig leállna az agyam), de már nem érzem kihívásnak a nyelvet. Most egy darabig jó lenne megmaradni ebben a háttérben tevékenykedő pozícióban, hogy koncentrálhassak a szívemhez közeli dolgokra, és ne zökkentsen ki a nyomás, amit egy másik pozícióban fixen rám raknának.

Jaj, olyan csodálatosan süt ma a nap, úgy elmennék sétálni Normival  , de hát ötig őrizni kell a gépet, addigra meg lemegy a nap.

Még egy sor agymenés

Így, hogy Guminózi mégse megy karácsonyi táborba, újra nekifutottam a Libri kínálatának, hogy Perditának találjak valamit. Sok-sok könyvet megnézegettem, és újfent konstatáltam, mennyire egyforma a legtöbb regény tartalma, és hogy felnőttként mennyire nehéz olyat találni, ami beszippant, sőt, egyáltalán olyat, aminek a fülszövege felkeltené az érdeklődésem. Felnőttként azt jelenti az olvasás, hogy nem lehet már izgulni egy történeten, és a sztori végére semmivel se, de még csak olvasási élménnyel se gazdagszunk? A másik verzió meg az, hogy annyira szépirodalmi a dolog, hogy hetvenhat fejezeten át olyan, mintha nem is történne semmi, és amikor a végére érek, annyit tudok mondani, hogy HÜMM, már ha egyáltalán a végére érek, aztán el is felejtem az egészet. Tény, hogy rettenet nehezen tudok koncentrálni, és a történet helyett inkább magán az írón gondolkodom, hogy például milyen körülmények között írhatott, és kik lehettek a bizalmasai, akiknek először megmutatta a kéziratát, és vajon elégedett volt-e a művel vagy voltak kétségei; de ez is inkább a sztori érdeme... Hogy nem tart meg...

Szóval végül a Fantasy polcról választottam Perditának egy nagyon csinos könyvet (élnyomtatást kapott - már ha jól mondom -, ahogy elnézem, ez egyre divatosabb dolog), az a címe, hogy Hat bíborszín darumadár. Fogalmam sincs egyébként, Perdita miket szeret olvasni, ez kicsit gáz, de végül is mióta felnőttem (felnőttem?), én is csak vergődöm a kategóriák között. Szóval Perdita karácsonya annyira se lesz szeretettel teli, mint az enyém, révén, hogy az utóbbi időszakban Pongó már nem foglalkozik vele, hanem elkezdett külön életet élni, úgyhogy Perdita szomorú, de nem is akar erről az egészről beszélni, pedig próbáltam rávezetni, hogy jobban járna, ha szakítana, még így is, hogy Pongó tartja el. Vettem neki Stühmer szaloncukit is, meg egy szexi nagy, epres sajttortás Milkát, úgyhogy legalább ennyivel hozzá tudok majd járulni a karijához, én például simán örülnék egy ilyen ajcsinak. Mondjuk már látom előre az arcát, hogy majd értetlenül néz rám, amiért adok neki bármit is - ennyire van nálunk mindenki hozzászokva az ajándékokhoz.

Majd vasárnap megyek, odaadom mamának is a könyveket meg a nasit, meg akkor Perditának is. Gondoltam rá, hogy áthívom, de... Nem tudom. Lehet, majd megkérdezem aznap, hogy szeretne-e átjönni. Nálunk ugye nem nagyon lesz karácsony így a családdal. Széthullottunk, anya meg, aki úgy ahogy össze tudja tartani a családot, idén nincs itthon.

Keresztszüleim kapcsolata is rosszabb, mint egy kiidegelő thriller. Keresztanyámat egy vagy két éve Parkinsonnal diagnosztizálta egy orvos, aki aztán idén hirtelen meghalt, majd egy következő orvos már a fejét csóválta erre a diagnózisra, és ősszel beutalta keresztanyámat a kórházba, hogy mindenféle vizsgálatot elvégezzenek rajta. Le is állították a parkinsonos gyógyszerről, amitől keresztanyám csoszogva közlekedett, mint egy kétszáz éves öregasszony, és amitől csak motyogva tudott beszélni. Majd megállapították, hogy Alzheimer-kóros, úgyhogy kb. nyolc éve van hátra, amitől néhány napra mindenki összetört meg sírt egy kicsit, mert ilyet jósolni egy negyvennyolc éves nőnek rettenetes; keresztanyám zokogott, hogy őt utálja isten. Istenem, mióta vallásosak lettek, csak minden rosszabb lett náluk, beteges lett a gondolkodásuk, én annyira sajnálom ezt az egészet. Aztán meg mondta inkább az orvos (ezt nem is értem amúgy), hogy nem is annyira biztos ez az Alzheimer, kell még ilyen-olyan vizsgálat. Most meg az van, hogy hát mégse Alzheimer (?!), de nem tudni, micsoda. Mázli, hogy mamának nem mondta el senki ezt az Alzheimer-cuccot, tutira összeomlott volna, már attól húsz évet öregedett, hogy a lánya szomorú a házasságában.

Szóval idén se ül össze a család, ötfelé vagyunk: anya kint Angliában; Perdita otthon, egyedül-Pongóval; mama és tata lent ülnek a tévé előtt (tata miatt mindenki kerüli a párosukat), keresztszüleim és unokaöcséim pedig, gondolom én, majd eljátsszák karikor az idilli, istenhívő családot, miután már betegségbe és alkoholizmusba hajszolták egymást a változástól való félelemben. Ja, meg vagyok én.

Ma is egész nap Normira gondolok. Meg-megállva, nyikor.......... Szóval ez mindig olyan, mintha meghalt volna a másik, és bele kell törődni ebbe a tehetetlenségbe. El kell fogadni, hogy néha kevesek vagyunk egyedül ahhoz, hogy működjön valami, és néha a tényeket előrébb kell helyezni az érzelmeknél.

De nem haragszom rá. Nem tehet róla, hogy megunt. Ha én véletlenül megunnék valakit (volt már ilyen velem egyáltalán?), én se érezném úgy, hogy tudok vagy akarok bármit is tenni. Nem játszhatjuk el a másik kedvéért, hogy még izgatja a fantáziánkat, ha egyszer már nem.

Próbálok nem gondolni arra, hogy van még neki másik facebook és insta fiókja is, és hogy tudja az e-mail címemet, meg végül is a lakcímemet is, szóval ha akarna, ha nagyon lenne számomra mondanivalója, megoldaná. 

De nincs. Végül is megmondta.

Kicsit sajnálom, hogy feladtam még a kommunikációt is, szóval nagyjából semmit sem tud arról, hogy én ezt az egészet hogyan élem meg, és hogy mit jelentett ő számomra, de talán nem is lényeges. Csak hát ő mondogatta mindig, hogy a világot úgy lehet jobbá tenni, ha az embereket, akik köcsögök, helyre rázzuk, mielőtt elköszönünk. Én meg csak néhány mondatot írtam neki, és biztos egy hisztis gecinek tart, amiért ezt a tiltást megléptem, és valószínűleg semmit nem ért az egészből. De hát már ezt is olyannak éreztem, hogy kár magyarázni, mert úgyis csak én jövök ki hülyén.

Idén azt tanultaaaam... Hogy nem is vagyok olyan rideg, mint gondoltam. Nagyon is tudok szeretni, érdekek nélkül.

Döglött a lelkem

Hétfőn írtam pár bekezdést, és ha sikerül az adott fejezetet olyannak megírnom, amilyennek elképzelem, akkor elégedett leszek. Csak ne lenne most ez a szomorkás szívverés rajtam, mert most olyan kevés a munka, hogy folytathatnám az írást.

Úgy nagyjából két héttel ezelőtt elmúlt a karácsonyos hangulatom, kicsit úgy képzelem, nagyon üres, hideg és szeretetnélküli lesz idén a dolog; tulajdonképpen csak Pukkancs lesz meg én, és azon kívül, hogy kivételesen lesz itthon kaja, nem lesz semmi karácsonyos az egészben. Az előbb le is mondtam a panziót, nincs értelme Penny-t leadni, úgyse jön hozzánk senki, meg a karácsonyfa se érdekel már, az is csak pénzbe kerül.

Így legalább marad pénzem meglepni magam egy színházjeggyel januárra, mert szeretnék minden hónapban elmenni egyszer (ezt a programot most már egyedül képzelem), de most olyan értelmetlennek tűnik minden, hogy nincs is kedvem megnézni, mire van még jegy.

Ha az ellentétemre vágysz

Tegnap már elég szomi voltam amiatt, hogy sikerült olyan fiúnak odaadnom magam, akinek különösebben nincs is rám szüksége, és ezt a legjobban azzal fejezi ki, hogy alig ír. Előtte való nap próbáltam rávezetni az érzéseimre - mert már az is elmúlt, hogy egyenesen, szókimondóan és őszintén tudjak vele kommunikálni -, de még mielőtt bármeddig is eljutottam volna ebben, máris jöttek a válaszreakciók, hogy semmit nem látok jól. Úgyhogy feladtam, és másnap délelőttig már vissza se írtam neki, ő meg már amúgy se akart látszólag beszélni, biztos lefárasztottam a tízperces picsogásommal. Úgy érzem, nem megy ez nekünk, ő túlságosan elvan a kis hobbijával meg a napi rutinjával, és ezekbe a hétköznapokba max egy minden téren igénytelen lányt lehetne beszuszakolni, és ezt végül is megírtam neki, mire megint azt mondta, ez csak hiszti azért, mert jaj most másfél napig nem beszéltünk.

Meguntam, hogy folyton várom, hogy írjon, meguntam, hogy neki már sok velem a chatelés még akkor is, ha alig beszélünk egy nap, meg úgy alapjáraton meguntam idénre a férfiakat, azt, hogy unalmukban elővesznek és elvárnak, de nem adnak semmit cserébe, mindenkinek csak jár a szája.

Tegnap késő este még azért ráírtam Normira, gondoltam, nekem kell a lezárás, mert ez így nem túl szép, hogy egyszer csak már nem beszélgetünk és szó nélkül hagyjuk elhalni az egészet; szóval írtam neki, hogy sajnálom, ha megbántottam (mármint azzal, hogy megírtam neki, hogy takarítani se képes, mert nem érdekli, ha a kosszal elüldöz egy lányt), legyen mindenesetre boldog. Ő meg visszaírt, hogy nem vette magára (eh), meg hogy mi ez a búcsúzkodós hangvétel, nem fogunk már soha többé beszélni? Hát, tudja a fene épp - ezt írtam erre, mire ő percekkel később hümmögött egyet. Ebből megállapítottam, hogy ismét sok mondanivalója van, ő meg írta, hogy sajnálom, de most tényleg nincs mit írnom; ezen aztán facsarodott még egyet a szívem, és leírtam, hogy az elmúlt hetekben geci szarul esett, hogy így vissza kellett venni a kommunikációból, nehogy sok legyek, meg fájjon a feje és megfojtva érezze magát (persze ez mind abszurdum, ha nagyon megkedvelsz valakit, pont, hogy örülsz az internet adta kommunikációs lehetőségeknek, nem pedig tehernek érzed az egészet), szóval talán először, mióta ismerem, hangot adtam annak, hogy szomorú vagyok miatta, amire képes volt benyögni, hogy most megy, mert éhes, fürdeni akar és fáradt, de majd beszéljünk. El is ment, már nem láttamozta, amiket írtam, hogy nem akarok már igazából több szót, mert azokkal úgyis kitörölhetjük, lezárom nélküle is, úgyhogy most elköszönök; meg még nem tudom, mit írtam, mert azóta kitöröltem a beszélgetést, de előtte még perceken át nézegettem a tiltás gombot, mire képes voltam rákattintani.

Nem szoktam senkit letiltani, de úgy érzem, nem akarom látni, ahogy magas lovon ülve előadja, hogy hisztizek a semmin, meg az se lenne jó, ha folyton várnám, hogy írjon, szóval emiatt gondoltam, jobb lesz ez így, majd feloldom valamikor, amikor már úgyse keresnénk egymást. Tulajdonképpen annyi mindent írt a vitáink alatt is, szóval végül is mit várok egy olyantól, aki már nem egyszer kifejezte, hogy mennyire nem tisztel, és különben is... a vonzóságfaktoromnak is már rég annyi.

Szóval akkor hagyjon olyan fiú, akinek elég belőlem ennyi, meg aki képes lehisztisezni, amikor nemtetszésemet fejezem ki valamivel kapcsolatban; és nem kell olyan fiú, aki széttöcsköl heti egyszer, aztán a következő napokban nincs ingere írni nekem; meg olyan se kell, akinek épp kiöntöm a szívem, és benyögi közben - munkanélküliként -, hogy ő most éhes meg fáradt, úgyhogy elmegy. Hát akkor menjél, és keresd meg az ellentétem, mert tegnapelőtt úgyis azt írta, hogy vannak olyan emberek is, akik az én ellentéteim, és nem akarnak ennyit beszélgetni - hát de miért pont olyan csajt akar, akivel nem kell beszélgetni? Mármint akkor minek neki csaj?

Ismeretségünk első két hónapjában annyira más volt ez az ember, okos, humoros, törődő és lelkes, és ahogy otthagyta a munkát, csak magával kezdett foglalkozni, egyre kevesebb elég volt neki belőlem; nincs önkritikája, nem figyelmes, szavakon kívül nem tartogat semmit, az ágyban meg nem tudok vele mit kezdeni, mert alig áll fel rám neki, és emiatt én jövök ki tétlenül; magyarán rám unt, mielőtt még mindent megismert volna belőlem és a hétköznapjaimból. Szóval akkor menj, éld az életed, keress valaki mást, most perpillanat azt érzem, barátnak se kellesz, és hogy semmit nem tudnánk anélkül megbeszélni, hogy ne vonnál le rólam bántóan téves következtetéseket. Nem akarom magam olyannak érezni, amilyennek te látsz...

Nem hiszem amúgy, hogy meg fogja érinteni, hogy letiltottam. Ez már nem az a Normi, akinek hiányozhatok az életéből. Az elmúlt hetekben vagy már az elmúlt egy hónapban amúgy is arról szólt ez az egész, hogy csomó mindent visszatartottam. Olyan volt, mintha jelen se lennék, vagy mintha csak egy ismerős arc lennék a tömegben, egy bárki, bármilyen random tulajdonságokkal, amikkel épp felruház. Szóval azt hiszem, nem sikerült elég izgalmasnak lennem és fenntartanom az érdeklődését. De nem baj, mert én se voltam fair, hisz amikor eljöttem az előző munkahelyemről, csókolózva búcsúztam egy kollégámtól, és túl őszintén kommunikáltam le felé a kétségeimet, szóval végül is be kell látnom, hogy a magam módján én se voltam túl ügyes, és önzőn tőle akartam, amit más nem adott meg.

Tökre fog hiányozni, mert nagyon imádtam, hogy olyan karakteres ember, és jaj, a humorát is nagyon szerettem, meg most is rajtam van a sírás, meg zavar is, hogy elfelejtette, hogy ő is különlegesnek tart engem (bár gondolom, nem elfelejtette, hanem elévült a dolog); és azt hittem, nyertem egy klassz embert az életembe, de végül egyedül hagyott ebben a névtelen kapcsolatban, amit én szóban nem akartam, mert éreztem, hogy hülye vagyok, ha belemegyek, de tenni mégis tettem érte, hogy jó legyen, és amiért ő csak szavakat adott, jövőtervezést a semmire alapozva; de végül is ezt is, mint mindent, ki fogom majd heverni. Már úgyis olyan régóta hiányzik az a Normi, akit megismertem, hogy annyival is rövidebb lesz ez a kis gyászidőszak.

Blájen

Januártól odafigyelősebben kell kezelnem a pénzemet, mert az utóbbi két hónapban csak próbálkoztam ezzel, de nem elég erősen. Megint érzem a drágulásokat, pedig mostanában nem is nagyon költöttem ruhákra (bár vettem egy pizsinacit, az tény), de költöttem minden egyébre, és ráfogtam a karácsonyra. A legluxibb kiadásom így is Penny karácsonyi panzióztatása lesz, de mára kicsit megingott bennem az elhatározás. Úgy voltam vele, hogy jó lenne Penny-t nem kerülgetni karikor, meg hátha jön hozzánk valaki, és akkor nem kellene rá figyelni meg ide-oda bezárni, de most már nem is tudom, van-e ennek értelme, mert meghalt a karis hangulatom, és csak Pukkancs miatt jutott ma eszembe, hogy azért is akartam a panziót, hogy lehessen karifát venni.

No mindegy, vettem a hónapban könyveket is, ami manapság ugye szintén luxus, de azokat is "muszáj" volt, mert mamának megvettem az Emma szerelmei folytatásait, ami kapásból egy tízes, és amikor elöntött az érzés, hogy Perditának is szeretnék adni egy könyvet, végül még két könyv a kezembe ugrott, csak épp egyik se olyan, amit Perditának adnék. Illetve az egyiket először neki néztem ki, de aztán elgondolkodtam rajta, hogy ilyen változásra sarkallós sztorit talán rossz néven venne, úgyhogy... elkezdtem olvasni, és majd eldöntöm, odaadom-e neki. De ez milyen már, hogy ma már egy könyv öt-hatezer forint...?

Tegnap még moziban is voltam Ikével, meg Frei Caféban, mert ha hideg van, ezt szoktuk csinálni, találkozunk a Westendben, ebédelünk, mozizunk, meg sütizünk, és ez így lófasz program, de közben mégis ugrik így is egy tízezres, és akkor elmondhatja az ember, hogy összefutott egy barátnőjével, és mivel bementek nézelődni a Libribe, mínusz ötmillióval lett könnyebb a pénztárcája.

Amúgy a Wonkát néztük meg, ami ugyan 6-os karikás (és ugye a Charlie és a csokigyár című film előzménysztorija), nagyon ari volt, végig lekötött, tetszett. Néha azért már kezdtem ideges lenni az állandóan áskálódó emberekre, de végül minden jóra fordult...!

Eddig naon laza a napom, ülök az ágyikómon, előttem a saját laptopom, mellettem a céges, amin nem nagyon történik semmi. Remélem, nem is fog ma már nagyon, mert ötre kaptam csak időpontot gyógypedikűrre még két hete, úgyhogy húszkor el kell indulnom. Na meg ez is, havonta egyszer eljárok, mert a sokéves tornacipőzés, meg a tornacipőben raktározás megviselte a bőrömet, és azóta nem kell dugdosnom a lábfejemet, hogy eljárok ehhez a nőcihez leszedetni a bőrkeményedést. De hát kell, na, meg a mozi is kell Ikével, mert vele is csak havonta egyszer találkozom, és a színház is kell néha, hogy tápláljam a lelkem, meg a könyvek is kellenek, mert az ingyenesen letölthető könyveim nem mindig tetszenek, mint ahogy most Virginia Woolf második regénye se jön be túlzottan, szóval mi a francért dolgozom, ha nem költhetek ilyenekre, nem?

Kezdem magam kicsit family guy-os Briannek érezni, amikor az írásról beszélek, de nah, ÍRNOM KELL, jövőre ki kell adatni valamit, és váratlanul meg kell gazdagodnom, mert így nem nagyon jutok előrébb, és a munkatémát már elengedtem - nem akarom, hogy beszippantson egy olyan karrier, amire igazából nem is vágytam soha, és ami nem elégítené ki a lelkecskémet.

Pasim, aki nem pasim

Ezen a hétvégén ismét elöntött némi kiábrándultság és szomorúság Normival kapcsolatban. Pénteken átmentünk egy ismerőséhez ügyelni a macskájára (ha ezt bővebben leírnám, az is marhaság lenne, valójában Normi szervezte úgy, hogy legyen hova átmennem, ha már nála nem vagyok hajlandó ott aludni, és én se hívom át), szóval együtt aludtunk. Volt szex is, de nevezhetnénk csak töcskölésnek, ami után napokig fájok, de úgy tűnik, máshogy nem megy neki. Ez még így oké, lehetne idővel változtatni ezen (talán), de annyira elakadtam egyéb dolgokon, hogy totál nem érdekel a szex része, nincs bennem inger se, hogy szóljak neki, hogy változtassunk, mert úgy érzem, nemsokára vége lesz ennek az egésznek.

Szóval két dolog miatt alakult bennem úgy, hogy vasárnap már kedvem se volt neki visszaírni (azért este visszaírtam, de na), habár azóta bejött egy harmadik dolog is.

Egyrészt kiderítettem, miért nem hajlandó előttem levenni a zokniját, és amikor megoldást javasoltam, elég hamar lezárta a témát, úgyhogy nem akartam rámenősködni, mint egy fiús anyuka; másrészt miközben sétáltunk a metró felé, mondta, hogy azon gondolkodik, hogy beiratkozik egyetemre. Erre megjegyeztem, hogy gondolom, véletlenül se levelezősre mennél, mire mondta, hogy ja, nappalira.

Na és akkor így már végleg beláttam, hogy ő ilyen, és semmi hajlandóság nincs benne a változásra; az egész élete arról szól, hogyan kerülje el a munkát, és képes lenne negyven éves koráig suliba járni - és ehhez eladná egy olyan dolgát, amiből jelenleg passzív jövedelme van -, csak hogy elmondhassa, hogy nem ér rá dolgozni, mint ahogy most is sulizik, és mindennél fontosabb neki, hogy képben legyen az anyaggal. Ez egyéb körülmények között tök klassz lenne, de neki ez a nyolcvanadik sulija, és hát elvileg a diploma is csak arra jó, hogy elhelyezkedjen vele az ember.

Aztán tegnap este volt egy olyan gondolatmenete, hogy három dolog van, amit csinálni szeretne a téli szünetben: tanulni, haladni a hobbijával és zülleni, ha már olyan sok szabad nap fog rendelkezésére állni. És aztán észbe kapott, és odaszúrta még, hogy ja, és veled lógni. És ez így végül is tök jól leírja azt, ami vele kapcsolatban a fejemben van, és ami miatt lebaszott már párszor, hogy nem is igaz; hogy valószínűleg egy hézagpótló vagyok neki a sok teendője között. Meg ez a züllés is, ahj... Utálom, amikor emberek züllenek, ostoba dolog, de amikor felnőttként is ez megy még, akkor így hirtelen elvágódnak nálam a szálak, és egy nagy szakadékot kezdek érzékelni kettőnk között.

Azt hiszem, elmondható, hogy nem igaz, amit egyszer a fejemhez vágott, hogy ő teper és próbálkozik, hisz semmi jel nem utal arra, hogy hajlandó lenne értem akár két fűszálat is keresztbe tenni. Előbb szervez le egy együtt alvást egy ismerősénél, minthogy kitakarítaná a kibaszott pincéjét, miközben tudja jól, hogy undorodom az egésztől; soha eszébe se jut meghívni még egy ötforintos tételre se; semmin nem hajlandó változtatni, és amikor azt írom, X napon ráérek, visszaír, hogy ő egy olyan program miatt nem ér rá, ami a hobbijához köthető, de időhöz amúgy semmiképp, hanem inkább csak az a lényege, hogy éjjel járja a szórakozóhelyeket.

És valójában nem értem, mit akar tőlem; azt hiszem, ha azt vesszük, hogy egy igényes királylány vagyok, aki akárkivel nem fekszik le, belátható, hogy elég sok minden felett szemet hunytam, olyan dolgok felett is, amik felett nem kellett volna, de most már mindent azért a személyiségével se tud kompenzálni, sőt, kezdem hangsúlyosnak érezni az önzőségét, azt, hogy számára ő a legfontosabb dolog az életében (jó, ezzel lehet, nincs is gond, hisz egyedülálló ember), és hogy teljesen jónak érzi magát úgy, ahogy van, és valószínűleg úgy van vele, hogy ha valaki nem fogadja el őt úgy, ahogy van - mert "az életmódja mögött összetett filozófia áll" -, akkor az szopja le magát. Minden bújása és csókja ellenére se hiszem, hogy elég komolyak az érzései felém. Talán sikerült belecsúsznom abba, amit két vita között múltkor felvetett, hogy majd nem vesz komolyan, de folytassuk ezt az összebújós-szexelős dolgot. Nálam meg ez ilyen időhúzás, hogy lássuk, történik-e valami pozitív.

Rendeltem neki amúgy egy nagyon drága sampont, de valószínűleg nem fogom neki odaadni, meg még ki se találtam, milyen szöveggel adhatnám oda... És sikerült két jegyet vennem egy februári Amadeusra, és arra gondoltam, talán őt vinném magammal, de lehet, addigra már nem fogjuk ismerni egymást, szóval inkább nem is mondtam el neki.

Szóval őt valójában teljesen elérhetetlennek érzem most már, bármennyit is pattogott nekem, hogy miattam nem alakul ez a kapcsolat. Kicsit amúgy eltűnnék az egész messengerről, hogy Matt is hagyjon azzal, hogy találkozni akar; Rén is hagyjon azzal, hogy összefuthatnánk dugni egyet (megírtam neki, hogy ezt még átgondolom, mert kezdek belőled kigyógyulni, és nem biztos, hogy újabb szívfájdalmakra vágyom - de amúgy nem is gondolkodom rajta, mert nincs is kedvem hozzá); meg Normi is vegye észre magát. Nem is akarok már "szakítani" vele, mert akkor úgyis csak fossá leszek oltva csupa eltúlzott, alaptalan szarsággal, szóval... csak eltűnnék.

Azt se szeretem, hogy most ennyi rossz gondolatom van vele kapcsolatban, miközben talán nem is sejt semmit, még fel is vetette, hogy együtt karácsonyozhatnánk. Vagy pedig benne is csomó minden van, de inkább egy vita közben vágná a fejemhez a gondolatait.

Hiányzik az az időszak, amikor én is csak magammal foglalkoztam, nem kibaszott férfiakkal, akik max annyit érdemelnének, hogy bemutassam nekik a középső ujjamat és letiltsam őket a fakkba. Nem akarom folyton azt érezni, hogy nem vagyok elég jó, hogy nem tudok senkiben elindítani minimális jellemfejlődést, hogy annyit se érek el egy embernél, hogy kitakarítsa a kedvemért a fürdőszobáját. 

Amikor nem voltak fiúügyeim, sokkal-sokkal jobban éreztem magam, sokkal értékesebb embernek, és a magány távol állt tőlem. De amikor vannak körülöttem fiúk, mellettük csak egyedül érzem magam, leszarják az igényeimet, nem értékelnek bennem túl sok mindent, sőt, csak elgondolkodtatnak, hogy egyáltalán lehet-e bennem értékelni bármit is. Nem hiszem, hogy valaha is lesz komoly párkapcsolatom, mert a korosztályom férfijai elbaszott, félrenevelt faszok, akiktől bebizseregni se tudok, akik meg nem elbaszottak, azokat úgyse találom meg, meg amúgy se elég a szerelemhez annyi, hogy ne legyen valaki elbaszott fasz. De igazából mindig arra jutok, hogy nincs szükségem férfira... Szeretem, ha Normi átölel alvás közben, de ennyiért nem éri meg kapcsolatba kezdeni. Más pozitívumát meg nem látom egy kapcsolatnak.

- Azt tanultam általad, hogy nem szabad ilyen csúnyán beszélni a lányokkal. // - Én azt tanultam meg, hogy bármilyen normálisnak is tűnik valaki, róla is kiderülhet, hogy egy faszfej.

Huh, ez a hétvége egész tartalmasra sikeredett, meg annak is tökre örülök, hogy egy angoltanáros csoportban elém kúszott egy Virginia Woolf idézet, ami miatt utánanéztem Virginia Woolfnak, és gyorsan le is szedtem a netről két regényét, az Orlandót meg a Hullámokat, és az előbbit el is olvastam, és holnap kezdem a másikat (csak ezt a kettőt találtam meg így hirtelen).

Aztán pénteken megírtam ugye a bejegyzést Normiról és a tenyérjóslásról (el is felejtettem mondani, hogy a kolléganőm azt is mondta, hogy sose lesznek anyagi gondjaim - na de ez mikortól lesz érvényes, haha), szombat reggel viszont az volt az első gondolatom, hogy ezt a bejegyzést ki kell törölnöm. Merthogy egyrészt hirtelen ráébredtem, hogy túlagyaltam Normit, és nem kell belelátnom különböző személyes kudarcokat abba, hogy kevesebbet chatelünk, másrészt akkora faszságnak éreztem a tenyérjóslós részt, hogy kb. rosszul lettem a gondolattól, hogy írtam róla a blogomba. Na jó, nem is az, hogy faszságnak éreztem, hanem hogy nem akarok hinni benne. Nem is értem - van elvileg valami íratlan szabály, hogy szarságokat nem jósolunk egymásnak, nem? Kussolunk a mentális megzuhanásokról.

Mindenesetre szombaton egész hamar kipattantam az ágyból; elhatároztam, hogy nem szomizok többet senki miatt, hanem elmegyek vásárolgatni. Vettem rendszereződobozokat, macskakaját, meg ilyen fontosabb dolgokat, csak az a baj, hogy az Ikeába is beszabadultam, és csillió pénzeket vertem el, ami miatt hónap végén már az Örsön fogom felnyalni az elhullajtott morzsákat, de sebaj, három éve lakunk itt, és végre kinéz valahogy a szobám. Azt terveztem, hogy majd este, befészkelődve az új ágyikómba nekiállok írni, de délután Normi rám írt, hogy nincs-e kedvem sétálni. Örültem, még ha aznapra már le is jártam a lábamat, és majd' leszakadt a hátam, szóval igent mondtam.

És néhány percre rá ki írt még rám?

Szombaton, délután háromkor...?

Rén.

Kíváncsi lettem ezen rendellenesség okára, úgyhogy visszaírtam neki.

Képzeljétek el, hogy szeretett volna találkozni. Így hipp-hopp, merthogy nemsokára felém fog járni.

Egyből írtam neki, hogy bocsi, de most nem tudok szexelni (közben azon gondolkodtam, sorsszerűnek tekinthető-e, hogy én már megint egy héttel korábban álltam neki menstruálni), de még ettől függetlenül is jött volna smacizni. Kicsit akartam is, meg nem is, de arra semmiképp nem voltam felkészülve, hogy felengedjem a lakásba. Írtam neki, hogy van progim, de nincs lefixálva az időpont, ha ideér ötig, sétálhatunk egyet. Nem tudom, ő egészen pontosan hogy képzelte el a találkánkat, de valószínűleg nem így, mert erre visszalépett, mondván, nem szeretne kapkodni, legyen akkor máskor.

Höhö.

Asszem, jobb így, bár annyit kiszedtem belőle, hogy ő fél órára gondolt. Én amúgy egy órát simán rászántam volna, és az nem lett volna kapkodós, de így a fél órája után már nem akartam megírni neki, hogy én se egy ötperces sétára gondoltam.

Normival a Gellért-hegyen sétáltunk egyet, bár Normi már felfelé menet ráébredt, hogy szomjas, és hogy nincs is kedve sétálni. Ettől függetlenül vicces volt, meg jól éreztem magam (meg én még nem is jártam ott), ugrattam azzal, hogy idézgettem a bunkóságait a veszekedéseinkből, ő meg az arcát fogta, hogy pedig eddig tök büszke volt az önkontrolljára, erre pont nálam sikerült elvesztenie. Azt mondta, ő validnak érzi, hogy az a törés az életvonalamban azt jelenti, hogy diliházban fogok kikötni, mert belőlem kinézne ilyesmit a fantáziálós személyiségem alapján (hahh), aztán a házasságunkról beszélt, én meg megjegyeztem, hogy valószínűleg amiatt fogok mentálisan összetörni, hogy valami véletlen folytán hozzámegyek feleségül. Szóval elhülyéskedtünk.

Végül az lett, hogy felvetette, mi lenne, ha kivételesen hozzám mennénk haza, én meg nem vágtam rá, hogy nem, mert ugye a hétvégén csak az enyém volt a kecó, és így ideálisnak éreztem az időzítést (Pukkancsnak még nem akarnám őt bemutatni), de azért még nem voltam biztos abban, hogy ez jó ötlet (de azért felkészültem arra, hogy átjöhet - kitakarítottam, meg vettem egy csomó édességet, meg fogkefét is, haha). Mondtam neki, hogy akkor hoznia kell tiszta pizsit, máskülönben nem engedem be az ágyamba, és tökre megörült, hogy végre láthatja, hol élek.

Normi egyébként nagyon egyedül van a világban, van egy-két barátja, de a családjával nem igazán tartja a kapcsolatot, az anyukájával is csak ritkán beszél, ami ugyan fáj neki, de ha beszélnek is, csak felidegesíti magát rajta. Arra akarok kilyukadni, hogy Normi ritkán mozog otthon-környezetben, úgyhogy ez a nap duplán jól esett a lelkének.

Először ő fürdött le, aztán én, és amikor végeztem, és kiléptem a nappaliba, megjegyezte, hogy: „Most, hogy látom, milyen szép ez a lakás, egy kicsit szégyellem magam, és azon gondolkodom, miért élek úgy, mint egy csöves. Emlékszem, egyszer a pszichológusomnak azt mondtam, talán nem merem jól érezni magam. Szerinted lehet, hogy úgy érzem, nekem csak ennyi jár, és nem érdemlek jobb életet?” Aranyos volt, nevetgélve mondta amúgy, olyan sajátos normis stílusban.

Ez az este amúgy elég melegségesre és szeretetteljesre sikeredett, például valahogy mindkettőnknek alap volt, hogy összebújunk, miközben a Klaus-t nézzük a Netflixen; meg rendeltünk pizzát, és ettünk fagyit (vettem neki szaloncukrot is - úristen, kóstoljátok meg a Stühmertől az étcsokis pisztáciásat!), aztán lefeküdtünk kifliben aludni. Hajnali négyre viszont állítottam egy ébresztőt, hogy kimenjek tampont cserélni, és ne ázzak át, erre aztán Normi is felébredt, és amikor visszabújtam mellé, feléledt a férfiassága, és vagy két órán keresztül dörgölőzött, simogatott, meg csókolóztunk is. Valahogy nem éreztem, hogy ez most gáz, mármint nem volt bennem az, hogy ezennel akkor elveszítem a szabadságomat, és tévhitbe hajszolom őt. Még volt is egy olyan mondata, hogy: „Olyan kár, hogy nem vagy belém szerelmes”, én meg nem mondtam erre semmit.

Viszont továbbra sem akarok vele együtt lenni, ahhoz nagyon durván ki kellene kupálnia magát. Néztem őt ma a buszon, miközben mindketten mentünk a dolgunkra, és arra gondoltam, hogy pasimként szégyellném őt az ismerőseim előtt. És tudom, hogy ez egy nagyon durva gondolat, de ő tényleg nagyon nem ad magára, ez nem olyan, mintha egyszerűen csak unalmasan öltözne vagy ilyesmi. A ruhái szakadtak, kopottak, koszos a táskája, koszos mindene, és ezt önként választja, nem pedig az van, hogy nem futja neki szebb dolgokra. És bár mindent, de tényleg mindent merek neki mondani - még erről a lányokra élvezős dologról is elmondtam neki a véleményemet -, erre valahogy képtelen vagyok rámutatni.

Viszont nem tudom, mi ez nálam, hogy amint elmegy tőlem egy férfi, új ágyneműt húzok.

Az viszont furcsa, hogy sok év után először aludtam úgy egy fiúval, hogy jólesett, ahogy hozzám bújik. Még olyat is csináltunk, hogy amikor másztam volna ki az ágyból, magára húzott, és vagy húsz percen át feküdtünk úgy, hogy én békamód feküdtem rajta, miközben a hátamat simogatta.

Végül ma egyedül mentem színházba, mert Ike egyik bébije belázasodott. Újabban amúgy is a fejemben volt, hogy kipróbálnám, milyen egyedül színházba menni, de persze sajnáltam, hogy ez most így alakult. Nagyon tetszett az Amadeus, valamiért volt egy jó megérzésem ezzel a darabbal kapcsolatban. Idei évem legjobb színházélménye volt - egészen megkedveltem a Pesti Színház társulatát -, szívesen újranézném Pukkanccsal is, Ikével is, meg Normival is, mert osztozni akarnék velük ezen az élményen. És ha már Mozartnál és a mentális megzuhanásoknál tartunk, ha a saját zsenialitásomba kellene beleőrülnöm, azt még lehet, bevállalnám, csak akkor előtte még hadd ontsam kisujjból a világ legnagyobb irodalmi műveit. (Kedves Univerzum, mielőtt félreértenéd, ezt nem kell kívánságként értelmezni, sőt, ezzel a lelkemet se óhajtom eladni!)

Tréning

Júj, azt el is felejtettem írni, hogy ma volt egy online training, amit egy orosz fejlesztőcsaj csak nekem tartott, és képzeljétek el...... Nem izgultam, hogy nem fogom érteni! Mert ez a legfurcsább dolog az egészben, nem pedig az, hogy értettem mindent - talán tényleg az a jó hozzáállás, hogy ha rosszul is sül el egy ilyen jellegű cucli, az még mindig sokkal jobb, mint egy igazán rossz dolog.

(Tény, hogy nekem csak az elején kellett beszélnem pár mondat erejéig, és utána már főként a csaj beszélt, mert mutogatott egy programot, de azért elégedett voltam magammal.)

((Ez a pizza siralmasan száraz volt.))

Tenyeremben a vonalak

Ma már nem beszéltünk Normival. Rám írt ugyan egy kérdéssel, amire válaszoltam, aztán arra már csak a dínós gyorsemojit dobta, ebből aztán leszűrtem, hogy nem is akar beszélgetni, csak épp ebédszünetet tartott zenézgetés közben, de mire válaszoltam, már lement a szünete. Egyébként az utóbbi három hétben észrevettem, hogy tényleg akkor ír, amikor ebédszünetet tart. Ez kezd kiábrándító lenni. Nem akarom vele erőltetni a dolgokat. Nagyon sok szeretetet érzek magamban iránta, de valami furcsa módon, és ezt sosem fogom megérteni, az embereknek nincs igényük erre a fajta szeretetre. Pedig szinte baráti szerelmet tudnék neki vallani, és elhalmoznám mindenféle jóval, kb. karácsonykor is áthívnám, mert tudom, hogy az neki mindig szar. Hiányzik, és nagyon szerettem, hogy olyan sokat beszélgetünk, hogy ő is rám csodálkozott, meg én is rácsodálkoztam, és azt is szerettem, hogy mindig elérhető volt, hogy lelkesen írt, mesélt, válaszolt. De hát ez ugye nem most romlott el. Ez már hetek óta ilyen, most meg már semmi vagyok. Viszont az elgondolkodtató, hogy ő barátnak tényleg csak ennyi-e. Mert akkor emberileg nem is olyan csodálatos ő, mint hittem. Talán önző, az embereket hézagpótlásra használó fajta - meglátjuk.

Azért bánkódom sűrűn, mert én nem projektként tekintek a társkeresésre, és ha valakit megkedvelek, vonzalomtól függetlenül, akkor azt azután is kedvelni fogom, hogy elutasítottam. De végül mindig egyedül maradok; én dobom a fiúkat romantikus értelemben, ők meg dobnak engem emberileg. És nem érdekel ez a friendzone-os cucc, hogy ott szenvedni és elégedetlenkedni lehet csak, például én szerettem Rént annyira, hogy barátként is elfogadtam volna. De oké, én én vagyok, más meg más.

Csak hőbörgök, na.

Az emberek túl korán kezdenek el dobálózni a nagy szavakkal. Szerelem, kötődés, különlegesnek tartalak... Hogyne, hogyne.

Ma nagyon magányos voltam ettől a mellőzöttségérzettől. A hétvégén egyedül leszek itthon, Pukkancs most tartja az éves látogatást az anyukájánál. Egész héten gondolkodtam, áthívjam-e Normit, de hát nem igazán kíváncsi rám. Lehet, jönne, ha hívnám, de úgy érzem, max uncsikázásból jönne, nem kifejezetten miattam.

No mindegy, ez van.

Vasárnap mindenesetre találkozom Ikével, megnézzük a karácsonyi vásárt, amiről úgy sejtem, átlag magyar pénztárcával öt perc alatt végigjárható, utána pedig megnézzük az Amadeust a színházban. Tök kivi vagyok, örültem, hogy sikerült rá jegyet vennem (talán belefér a decemberi kiadásokba).

Ma hárman voltunk bent az irodában, és a lány, akinek a helyére jöttem, kielemezgette a tenyeremet. Elég lelkesen beszélt arról, hogy keni-vágja ezeket a spirituális dolgokat, meg hogy tarot kártyát is szokott vetni, és bár először nem akartam, hogy jósoljon nekem, nagyon baszta a csőrömet, hogy nem néz ki túl jól az életvonalam. Nem is nagyon nyugtatott meg ez ügyben - van a vonalamban egy törés, ami mentális változást jelent. Meh. Le is futott mindenféle szörnyű forgatókönyv a fejemben - mentálisan egy agyvérzés vagy Pukkancs halála tudna megváltoztatni. Jaj, jó, brrr, nem is akarok ilyenekbe belegondolni. MEG EZ KÜLÖNBEN IS HÜLYESÉG!

Azt is mondta, hogy okos vagyok. Méghozzá nagyon okos! (Róka itt kuncog egy sort.) Meg azt is mondta, hogy nagyon jóságos vagyok, és túl sokat adok. Meg hogy rohadtul hűséges típus vagyok. Ebben mondjuk már nem vagyok biztos, mióta összevissza csókolóztam mindenkivel. Nem mintha hűséggel tartoztam volna bármelyik fiúnak is, de na. Persze ha valaki szerelmes, nyilván hűséges is - de az nem nagy teljesítmény.

Mit is mondott még, hmm... Lesz egy rohadt nagy szerelmem - kérdeztem, kölcsönös-e. Igen, ha ennyire látványosan ott van a vonal, akkor kölcsönös. Mondta, mi jelenti a gyereket; én nem láttam, hogy lenne olyan vonalam, de ő megvilágította a mobiljával a tenyerem, és azt mondta, ott van az. Hát nem tudom. Nem is tűnt túl magabiztosnak ebben a kérdésben. Lehet, a mentális megzuhanásom után már nem akart több rossz hírrel szolgálni (nem mintha akarnék gyereket, de a változtatás jogát szeretném fenntartani). És lehet, azt is, hogy a munkám mellett másik karrierbe kezdek, és a nevemet ismerni fogják a szakmában, csak azért mondta, hogy megvigasztaljon.

Megint megjött a mensim, egy héttel korábban, mint kellene. Pont leálltam amúgy a barátcserje teával három napja, mert folyton elaludtam, meg ilyenek, és így nem volt időm este teázgatni. Nem gondoltam volna, hogy egyből felborul bennem a miki.

Vettem magamnak egy szobanövényt (nem fér bele a decemberi büdzsébe), hogy ne legyek szomorú, és hogy csinosabb legyen a szobám, mire áthívom a sok-sok barátomat - úgy néz ki, mint egy gyerekrajz, nagyon aranyos, mármint a növény -, és rendeltem pizzát somlóival (szintén nem fér bele a decemberi büdzsébe). És majd evés közben a My daemon-t fogom nézni Netflixen.

Mondjuk úgyse fog egyik se segíteni.

Írnom kellene, hogy ismert lehessen a nevem a szakmában, de tudom, hogy evés után eldőlök a kanapén.

1°C Enyhe eső/hó

Hétvégén még rám írt Normi, és én örültem, mert nem akarok vele rosszban lenni, hanem azt szeretném, hogy barátok legyünk, és ennek azért nem látom akadályát, mert bármennyit is szövegelt arról, hogy ő érez irántam valamit, annak a valaminek miléte rejtély maradt, és szerintem nem is volt mögötte tartalom, mert ha lett volna, azt éreztem volna. Szóval a beszélgetés eleje arról szólt, hogy én megírtam neki, hogy úgy érzem, túl rossz véleménnyel van rólam, és ezúttal nagyon kifordult magából, és látszik, hogy nem sok tisztelet szorult belé, ő pedig beismerte, hogy kicsit elszállt az agya, és bocsánatot kért.

Estére viszont kezdődött elölről az egész; azt írta, arra gondolt, folytathatnánk az eddigieket (= összebújás, smaci, szex), mert az végül is tök jó volt, de nem lesz már ebből konfliktus, mert majd úgy fog rám tekinteni, hogy ebből úgyse lesz semmi. Elutasítottam a dolgot, megírtam, hogy nekem azért nincs olyan magas libidóm, hogy csak így szexelgessek, és különben se alkottunk akkorát az ágyban; és közben azon gondolkodtam, mennyire érezném magam kihasználva, ha még így se tette bele a kapcsolatunkba az energiát annak érdekében, hogy minimálisan nőnek érezhessem magam mellette. Nem tudom, miért számított arra, hogy én ebbe simán belemegyek, mindenesetre abból, hogy ezután ismét megkaptam, hogy ábrándozó hülye vagyok és irreálisak az elvárásaim egy kapcsolattól, és a barátai szerint is furcsa vagyok, arra következtetek, hogy ismét csalódott.

Utána következett egy hétfő, ami alatt betegesen sokszor néztem rá a telefonomra; szerettem volna, hogy új napra, sőt, hétre virradva, lenyugodva rájöjjön, hogy szemét volt és bocsánatot kérjen, de csak késő este írt, egy olyan saját verset, amit én teljesen gonosznak és végérvényesen intő jelnek értelmeztem, míg ő - mint ahogyan azt másnap megbeszéltük - békülésnek szánta, és annak, hogy ne ezeket a rossz dolgokat tartsuk szem előtt, hanem a jókat.

Azóta is beszélünk, de elenyészőn; érződik, hogy elvan, mint ahogyan a "randijaink" idejében is elvolt egy idő után nélkülem is; ha beszélünk, én kérdezek, ő mesél, én pedig csak tartogatom azt a sok rossz érzést, ami belém szorult még hétvégén: hogy azóta megint nyugtalanabbul ver a szívem, és hogy emiatt éberen forgolódom éjszaka (mármint konkrétan a hevesebben verő szívem miatt), és hogy megbántva érzem magam, folyton az van bennem, hogy öntudatlanul, magát is áltatva át akart verni és belerántani valami mélységes szarba, és ezért képes volt egész hétvégén oltogatni, míg ma már alig ír, és nem áldoz rám időt, pedig nagyon is ráérne; szóval hogy mint a cérnát, elvágták benne az irántam "dédelgetett érzéseit" és érdeklődését, miközben én őt ugyanúgy szeretem emberileg, én ugyanúgy szeretnék vele dumcsizni, én őt ugyanúgy érdekesnek tartom... Csak elszomorkodnám neki, hogy vigaszra van szükségem, és hogy a szükséges minőségben csak tőle kaphatnám meg, de nyilván ezt már nem lehet, mert ő már túllendült, hisz ha nem így lenne, mondaná, mert eddig tök őszintén mondtunk egymásnak minden aktuálist, de közben már bizalmatlanná is váltam vele szemben, úgyhogy nem is tudom, elhinném-e a vigaszt. És tudom, hogy amúgy se ébredt rá a valóságra, arra, hogy semmi irreálisat nem várok el, ezért úgy van velem, hogy ezt az egészet egyedül basztam el, sőt, eleve az, hogy úgy érzi, elbasztam, holott egyszerűen csak nem illünk össze... Szóval benne is van neheztelés, csak másfajta értelmezésben.

Persze talán túl hibátlan volt eddig a közös hullámhossz.

No mindegy.

Hívott egyébként egy pénteki baráti eseményre, de nem igazán érzem úgy, hogy oda kellene mennem, a barátai közé, akiknek ki tudja, hogyan adta elő kettőnk történetét, de biztosan kissé manipulatív módon, ha mind arra jutottak, hogy furcsa vagyok, de talán akarva se tudnék menni, mert aznap fél hatkor kelek, meg nincs is kedvem idegenekhez, piásokhoz és ki-tudja-miket-tudnak-Normiról-amiket-én-nem-féle emberekhez. Meg azt is kérdezte, hogy mikor hívom át, "ha már úgyse járunk", és bár ezt sokszor elképzeltem már, valamiért mégse megy, hogy áthívjam.

Ez az egész ügy, a gondolat, hogy Normi úgy szeretett volna elköteleződni irántam egy teljes életre (mert ezt többször is hangsúlyozta), hogy nem voltak meg benne a megfelelő alapok, szóval ki se érdemelt (és lássuk be, én se érdemeltem ki még azt, hogy így ragaszkodjon), eszembe juttatta Rént.

Rént, akiről egész kapcsolatunk alatt úgy éreztem, valamit nem mond el, mert hisz lehet, hogy egy fasz, aki csalja a nőjét, és esze ágában sincs kilépni a kapcsolatából, de mégiscsak több jelét adta annak, hogy van benne valami irántam - sokszor elpirult mellettem, a tekintetében mindig volt valami csillogás, minden egyes nap írt, nem foglalkozott azzal, hogy mindig ő ír rám és én rá sosem, minden héten vett nekem csokit, és imádott velem csókolózni (na és amúgy is ki a franc csókolózik negyven percen át olyannal, ráadásul esőben, aki nem érdekli?), és nem győzött habzsolni, és néha megsimogatta az arcom, vagy csak puszit nyomott a homlokomra, és máig is ír, és máig is fantáziál rólam...

Szóval eszembe jutott mindez, hogy ő is egy önámító ember, és hogy a leginkább kerülendő az a fajta őszintétlenség, amivel az ember saját magát mérgezi és ezáltal minket is bánt, és arra jutottam, nagyon hirtelen elhatározásból, hogy véget kell vetnem annak, ami köztünk van. Annak a... fájó semminek. Hogy legyen inkább csak simán semmi. Mert ezt nincs értelme húzni, fel kell ismernie, hogy ennél sokkal értékesebb vagyok, és ő nem érdemel meg, mert nem is él őszinte életet (meg mert nincs is rám eléggé szüksége). Nem is az a lényeg, ki mit érdemel és mit nem, mert eddig sem érdekeltek ilyenek, inkább arról van szó, hogy az őszinteség egyre fontosabb nekem, ez tesz mindent úgy igazán működőképessé.

Nem hiszem amúgy, hogy fut egy másik kolléganő után, habár az simán elképzelhető, hogy flörtölnek és szívják egymás vérét, ami nem zavar, mert én is flörtölős vagyok; és valahogy nem is érzem vetélytársnak a lányt, mert bennem más dolgok voltak jók, olyanok, amikről tudom, hogy kevés emberben van meg (mert mind más, egyedi összetevőkből épülünk fel, ugye, és azokkal mind máshogy kapcsolódunk a különböző emberekhez), szóval ha el is csábítja a lány úgy, hogy én feledésbe merüljek, akkor az a valami kettejük között AZ ÉN HIÁNYOM MIATT annyival másabb lesz, hogy nincs is értelme összehasonlítani a két történetet.

Most azon gondolkodom, ez a fenti bejegyzés egyenlő-e egy más-nem-fog-úgy-szeretni-téged-mint-én-féle (Normi-féle?) szöveggel, de nem, nem ezt próbálom kifejezni, egyszerűen csak arra akarok kilyukadni, hogy elfáradtam így az év végére... Elfáradtam a feltétel nélküli szeretésben... Magyarosabban hangzana úgy írnom, "belefáradtam", de az annyira végzetesen hangzana, de még érzem magamban azt a néhány maradék cseppet.

Vicces, most, hogy ezt leírtam, mármint a kifejezést, hogy feltétel nélküli szeretet, eszembe jutott, hogy a héten azon gondolkodtam, hogy nem hiszek benne; szerintem mindig van feltétele a szeretetnek, csak néha annyira adott, hogy bele se gondolunk - mert hisz melyik anya szeretne egy olyan gyereket, aki felnőttként minden nap, éveken át megveti és veri, és melyik fülig szerelmes ember ne támasztana legalább minimális elvárásokat a másik felé, és ki tudna olyan barátságot megőrizni, amiben a másik túl sokáig hanyagol minket?

De azért úgy tűnik, egy darabig létezik a feltétel nélküli szeretet... Amíg az idő el nem kezdi suttogni a fülünkbe, hogy: „Hé, szerinted rendben van ez így?” Egy darabig elhessegetjük, mert hát kit érdekel, rendben van-e így, szeretjük a másikat és kész, mert futja az erőnkből, és tudjuk magunkról, hogy még sok pofára esésből fel tudunk állni, és hogy annyira szeretjük a másikat, hogy mindegy, milyen formában, de kapni szeretnénk belőle; de az idő csak ott van és sustorog, és fáradttá tesz minket... Kit előbb, kit utóbb...

Szóval kedden, amikor Rén rám írt, aranyosan, mosolygós emojival, sokáig nem nyitottam meg az üzenetet, mert azon agyaltam, hogy ez olyan szemétség, nem visszaírni neki, miközben ő úgy-ahogy kitart mellettem és keres, pedig már annyira se vagyunk benne egymás életében, mint eddig... Aztán véletlen megnyitottam, de végül nem írtam vissza neki... Hamar le is archiváltam, hogy ne szúrja egész nap a szememet, aztán el is feledkeztem szegényről.

Tegnap meg már nem írt, meg ma se... Talán majd még próbálkozik, és nem tudom, aznap lesz-e bennem erő eljátszani, hogy nem látom az üzit, vagy majd épp egy mindenféle szeretettel teli, túl-jó-vagyok-a-taktikázáshoz-szerű gondolattal visszaírok neki... Vagy talán egy "szakítós" monológ még kijárna, mert nem szeretem a kérdőjeleket, se magamban, se másokban ott hagyva.

De most ez van. A héten fáradt vagyok.

Mire végére értem ennek a bejegyzésnek, chateltem kicsit Normival. Most úgy okésnak éreztem a dolgot. Kivi vagyok, megmaradunk-e barátoknak, vagy majd megfakulunk.

Olyan jó, hogy hull a hó.

Pszi

Mindenkinek szíve joga eldönteni, hasznosnak érezne-e egy pszichológust, költene-e ilyesmire szívesen. Lehet, hogy aki pszichológushoz jár, úgy gondolja, mindenki más, aki nem áldoz erre, lemarad annak lehetőségéről, hogy rendbe jöjjön a lelke - de ez azért nem így van, nem csak ez az egy opció létezik. Részemről én nem vagyok hajlandó fizetni valakinek, aki nagy valószínűséggel keresztül se ment azokon a dolgokon, amiket én, ráadásul tisztában vagyok azzal, hogy mindig kell idő ahhoz, hogy az emberben letisztuljon egy ügy, elkezdje feldolgozni, értelmezni, kihámozni belőle a tanulságot, hogy aztán új szintre léphessen. Valakinek igénye van arra, hogy egy szakember végigkövesse ezen az úton, nekem nincs erre igényem. Nem félek megszenvedni a férfiakat, amíg tanulmányozom őket és magamat, és nem szégyellem szánalmasnak nevezni azt, amit leművelnek, és már egyre inkább erősödik bennem a tudat, hogy nem szabad magamat fosnak éreznem azért, mert ők szerencsétlenek; és nem zavar, ha be kell vallanom, hogy inkább döglök meg egyedül, csak ne kelljen egy faszfejjel/nyomoronccal/átlagossal beérnem. Nem hiszem, hogy a sérüléseim belehajtanak rossz dolgokba - illetve lehet, néha szarba lépek, de nem ragadok bele, és el se kezdek arról ábrándozni, hogy milyen király lenne szarban élni. Nem áltatom magam, nem kötök hetvenhat kompromisszumot azért, hogy elfogadjak egy pasit életem párjaként; nem tervezek közös jövőt egy olyannal, akivel hetente van konfliktusom, csak nehogy magamra maradjak; nem fekszem be akárki alá, hogy visszaigazolást nyerjek; nincs tizenöt exem, amiért nem bírtam soha egyedül létezni; felismerem, ha valakivel valami nem stimmel, max kitartóan kutatom benne a jót, mert hiszek az emberek jóságában, haha - az más kérdés, hogy néha felesleges kutatni. Lehet, hogy néha csinálok faszságokat - na de mi van akkor, ki nem csinál? Legalább tudatában vagyok - míg csomó ember úgy csinál faszságot, hogy közben szemellenzőt visel, és éveken át vetíti, hogy milyen csuda jó minden, csak épp valamiért nekik nem merünk szólni, őket valamiért senki nem meri terápiára küldeni, hanem csak csendes és értetlen szemtanúi maradunk a több éven át tartó sérülésnek.

Értem, amit mondtok, hogy nem csak betegek járnak pszichológushoz, de amikor olyanokat írtok, hogy egy szakember segíthetne kibogozni a dolgaimat, hát... El nem tudom képzelni, hogy mi újat mondhatna, miközben minden sérülésem eredetével és minden tettem mozgatórugójával tisztában vagyok, mindig tudom, hol hibáztam, és nagyjából mindig tudom, mi mit fog maga után vonni; önismereti házi feladatokért és motivációs beszédért pedig, hogy tanuljam meg értékelni magam, nem fogok havi negyven-nyolcvanezreket elverni, hanem inkább csak tapasztalok tovább és megismerem magam jobban. Elhiszem, hogy idén jó sok hülyeség került itt napvilágra, és furcsa lehet, hogy valaki harminckét éves létére még amatőr bakikat vét, de én csak mostanában kezdtem el nyitni a férfiak felé (úgy ahogy), szóval az, hogy amatőrködöm, szinte törvényszerű, és nem azt jelenti kapásból, hogy valami nem stimmel az agyammal.

Ha párkapcsolati dolgokról van szó, pszichológus annak kell, aki újra és újra ugyanazokat a köröket futja. Aki nem képes változni, aki beéri kevéssel, aki képtelen kilépni, aki fél a magánytól, aki ámítja önmagát, aki nem képes belátni, ha elbaszott valamit, és hogy néha ő maga is lehet hibás.

A sérülések pedig megmaradnak. Az idő se fogja őket eltüntetni, mindig ott lesznek bennünk, és csak rajtunk múlik, teret adunk-e nekik a kapcsolatainkban, vagy épp felhasználjuk az emlékeket arra, hogy egy újabb szar sztorit elkerüljünk. És hogy ki hogyan, milyen módszerrel és segítség igénybevételével és mennyi ráfordítással halványítja magában a hegeket, az mindenkinek a maga dolga.

Azt is tudom, hogy senki nem bántásból hozakodik elő a pszichológussal, és én se azért írom ezt a bejegyzést, hogy azt fejezzem ki, hogy nekem aztán senki ne monnya má' meg, micsinájjak. Egyszerűen csak szeretném, ha megértenétek, hogy én nem érzem szükségét, nincs rá igényem. Lehet, hogy valaki elmenne a helyemben, lehet, soknak érezné a problémáimat vagy túlságosan meghatározónak, de én nem érzem így. Egyik problémámat se érzem szakember nélkül megoldhatatlannak, és szomorkodós pillanataim se számottevők.

Vonzóságfaktor

"Szakítottam" Normival.

Újabb vita lett belőle, de a korábbiak után már fixen számítottam erre. Hogy majd érvelnem kell a döntésem mellett, ő pedig majd mindent cáfol, és megkérdőjelezi a felfogásomat és az észleléseimet.

Úgy kezdődött, hogy kérdezte, átmegyek-e holnap korábban, én meg erre megkértem, hogy előbb beszéljük meg ezt a barátság-dolgot kettőnk között.

Megértem, hogy a szex után nem gondolta úgy, hogy kettőnkből már nem lesz semmi, és most csalódott, de az ilyen viták alatt azért mindig elakad a szavam, hogy mennyire más arcát tudja bemutatni. Leírtam neki, hogy mivel se romantika, se szenvedély nincs ebben az egészben, így nem tudok vele párkapcsolatot elképzelni. Leírtam, hogy olyan embert szeretnék, aki nem tud betelni velem, akinek minden nap én vagyok az első és az utolsó gondolata, és akivel szét akarjuk tépni egymást. Azt is írtam, ha ez nincs meg, akkor inkább szeretnék szabad maradni.

Először azt írta, hogy sajnálja, de ő ennyit tud, aztán olyanokat írt, hogy majd ha az ilyen nem túl valószerű elképzeléseim miatt még hetven évesen is szabad leszek, akkor jusson eszembe, hogy most milyen értékes dolgot offolok ki, merthogy ami kettőnk között van, az számára nagyon értékes, és az, hogy tök jókat tudunk beszélni, és ilyen szintű őszinteséggel kommunikálunk egymással, az neki sokkal izgalmasabb és jobb, mint a romantika és a szenvedély, amit már elégszer megtapasztalt ahhoz, hogy tudja, három hónap után úgyis bedöglik az egész.

Írtam, hogy számomra ezek nélkül túl baráti a kapcsolatunk, hisz nem flörtölünk, és kicsit se udvarol, mire megjegyezte, hogy régebben elég szentimentális tudott lenni, de mára kiölték belőle, és ha egyszer megtalálom a naaagy romantikát, aztán meg elmúlik a rózsaszín köd, majd rájövök, hogy nem is tetszik a másik valódi arca, csak én képzeltem bele mindenféle jót. Erre azt írtam, hogy nem gondolom, hogy a szerelem és az, hogy tényleg jó legyen egy kapcsolat, kizárják egymást, és néha, ha el is múlik a szenvedély, egyszerűen csak azért, mert a szerelem magasabb szintre lép.

Azt írta, hogy jól van, akkor maradjunk barátok, de számítsak rá, hogy ő havonta egyszer vagy kétszer beszél a barátaival, de vannak olyanok, akikkel még ritkábban, és nem köcsögségből mondja, de majd ne írjak rá azzal, hogy ki-ír-rá-előbb-a-másikrát-játszunk-e. Nem akartam írni neki, hogy az, amiről ő ír, nálam a haverság kategória, és számomra a barátság ennél sokkal értékesebb dolog, meg hogy ilyen felvezetés után semmivel nem írnék rá. Nem szeretem, amikor valaki vinnyog, hogy egyedül van az életben, de közben a barátait nem értékeli.

Miután elköszönt, még egy "ja még egy dolog" kezdetű megtorpanással megjegyezte, hogy én eléggé instabil vagyok, és ő akkor viselkedett így a barátnőivel, amikor elégedetlen volt az életével, mert ettől legalább egy kicsit nyeregben érezhette magát életének egy területén, szóval én most boldogtalan vagyok, ellentétben vele, aki most elégedett az életével, meg tesz is azért, hogy jobb legyen, de amúgy már nagyon bénának tartja ezt a szituációkezelési módszeremet, amivel teljesen elveszítettem a szemében a vonzóságfaktoromat.

Vonzóságfaktoromat.

Így a vége felé már csak elkezdtem írni gondolatokat, de mindig visszatöröltem - úgy éreztem, semmi értelme védekeznem, vagy eszébe juttatnom, hogy épp ma írtam le neki, hogy mostanában jobban érzem magam, hogy úgy érzem, a munkahelyváltás segített, meg hogy reggel óta alakul bennem egy új regényötlet, meg hogy ezentúl nem fogok teret hagyni mérgező kapcsolatoknak, mert az írás miatt vigyázni akarok a lelkemre, erre az arcomba vágja, hogy egy instabil, az életével elégedetlen fos vagyok.

A legszúrósabb megjegyzésem az egész vita alatt az volt, hogy lehet, hogy ő azért elégedett, mert kevesebbel is beéri, de amúgy ingert se éreztem arra, hogy én is oltogatni kezdjem, bár azért kíváncsi lennék, mitől érzi magát akkora főnyereménynek, hogy munkanélküliként, pincében lakva, igénytelenül, nulla romantikus hajlammal, ellenben egyéb hajlamokkal és frontinon élve állandóan elcsodálkozik azon, hogy nem vagyok biztos abban, hogy nekünk össze kellene jönnünk.

Utána elment aludni, mert fáradt lett, de még megjegyezte, hogy most jó nagy hülyeséget csináltam szerinte, mert ebből idővel kialakulhatott volna az, amire én vágyom.

De nyilván nem alakulhatott volna ki, ez nem így működik. És attól még, hogy neki nem jött be a romantika, nekem még bejöhet. És ha nem is jön be, akkor se akarom beérni egy Normival, akkor inkább írok romantikus regényeket, és majd azokra maszturbálok. Mert addigra megtanulok maszturbálni is, van rá harmincnyolc évem.

Utána kicsit remegtem az idegességtől, de aztán meghallottam, hogy kint nagy beleéléssel beszélget két kismadár, úgyhogy csak kikönyököltem az ablakba, hallgattam a kis cukikat, ahogy éjjel fél kettőkor mondják a magukét, bámultam a ködöt, és pár percen belül elöntött a nyugalom.

Most pedig befejezem még gyorsan az Egy évem Salingerrel-t, aztán csicsikálok.

Különben is, mi a baj azzal, ha valaki elégedetlen az életével? Végül is az elégedetlenség viszonylag jó mozgatórugó.

Exmunkahely szellemei

A tegnapom kellemesen nyugisan telt bent az irodában. Hétfőtől szerdáig - meg mondjuk ma is - külföldi kollégák állomásoztak nálunk, de hál' istennek nem álltak le velünk csevegni, így nem buktam le a gyenge angolommal. Lényeg a lényeg, hogy a hét első három napján mindenkinek bent kellett lennie, mintha legalábbis valami királyi családot fogadnánk, épp csak nem pukedliztünk; ez aztán annyira leszívott mindenkit, hogy tegnap csak négyen mentünk be az irodába. Reggel hullott a hó, én választhattam rádióadót, és valami jazzeset kértem; a munka is kevés volt, úgyhogy a moly.hu-t böngésztem (hétfőn regisztráltam unalmamban), Kinder Buenót ettem, chatelgettem, és megkóstoltam valami vaníliás löttyöt az automatából (és naon fini volt), szóval egész idilli volt a nap hétköznapi viszonylatban.

Ma felhívott Pocokember. Egy ideje már próbált elérni, csak nem volt hozzá energiám, mert ő legalább egy órán át beszél, ahhoz meg nem annyira volt kedvem. Ma már felvettem neki, mesélt az alakulóban lévő párkapcsolatáról meg egy aktuális konfliktusukról, aztán jött a kérdés, hogy mi a helyzet nálam a pasikkal.

Az velem a gond, hogy én néha még akkor is válaszolok, amikor nem akarok - kicsit ki is kívánkozott belőlem a téma, ugyanakkor zavar, hogy Pocokember egy olyan kolléganővel jött össze, akit ugyan kedveltem, de a Csirip-féle társaság része, és emiatt még nehezebben bízom meg benne. Jó, hát nem részleteztem neki a dolgaimat Normival, hamar általánosításokba mentem át, ebből kifolyólag pedig érdekességképp kiveséztük, hogy milyen különbségek vannak a generációink között, ha randizásról meg szexről van szó, például meséltem neki, hogy az én korosztályom fiai simán kijelentik, hogy nem használnak gumit, merthogy az kényelmetlen. Egyre sűrűbben találkozom ezzel a kifogással; tavaly a füves srácot szakítottam félbe emiatt, aztán idén Orosháza meg Normi is bevallotta, hogy szerinte a gumi szar dolog. Norminak egyébként ezen tapasztalataimról még nem úgy meséltem, mint hétköznapi jelenségről, hanem hitetlenkedő nevetgélés közepette (ő meg titkon észbe kapott, és vett gumit), mert hisz milyen béna már felnőttként nem tisztában lenni a kockázatokkal, ráadásul ez az egész magával vonja azt a minden romantikát kiirtó kérdést is, hogy: „Hová szabad?” Ezt Új Fiú meg a füves srác is eljátszotta, én meg akkor még nem nagyon voltam azzal tisztában, hogy ez mennyire oké vagy megszokott, ezért nem mertem mondani, hogy fúj, élvezzél a zoknidba, de Normi kérdése hallatán most már mertem azt válaszolni, hogy hát rám aztán ne. Mellékesen megjegyzem, ő sokkal durvábban fogalmazta meg a kérdést, és ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy vajon ez az ember, az adott illető mennyire tisztelhet, ha képes megkérdezni, a hasamra élvezzen-e vagy a számba. De sajnos azt gyanítom, nem is a tiszteletről van itt szó, hanem a szimpla eltévelyedettségről, amit a mai férfiak, vagy legalábbis férfi-szerű lények a pornónak köszönhetnek, meg a megfelelési kényszeres lányoknak.

Pocokember, csak hogy hozzon egy kis exmunkahelyes hangulatot lenyugodott kis életembe, mellékesen megjegyezte, hogy le lettem cserélve, Rén is, meg Matt is már X-re jár rá, bár X pont az a lány, akit pár hete említettem is, hogy majd biztosan ő lesz az utódom. Nem akartam mondani neki, hogy Rén heti háromszor-négyszer rám ír, és videókat küld a maszturbálásáról, meg azt se akartam mondani, hogy Matt éjszaka küldött egy szívecskét a chaten, de azért megijedtem, hogy Pocokember most rám hozza azt a sok rossz érzést, amit olyan jó volt otthagyni. Végül aztán csak azon gondolkodtam el, hogy nem kellene-e kiiktatnom őt az életemből, de végül is ha jobban belegondolok, ő nem tudja, hogy Rénnel milyen messzire mentem, és hogy ez a kijelentés, hogy le lettem cserélve esetleg picinként fájó lehet számomra. Amúgy nem is annyira fájó, nem dobbant a szívem, inkább csak a kissé gonosz megjegyzést lett volna jó nem meghallani.

De amúgy két órán át beszélgettünk, elnevetgéltünk; nem haragszom rá, csak nagyon féltem a jelenlegi hangulatomat, mert ma reggel, ahogy ültem a villamoson, és olvastam egy könyvet, ami nem tetszik ugyan, de az egyik oldal miatt nagyon rám tört az írhatnék - az Egy évem Salingerrel című regényt olvasom épp -, és már régóta nem éreztem magamban azt, hogy úristen, be akarok otthon kuckózni a kanapén, és írni akarok, írni, írni, írni és szünetként egy kicsit olvasni. Ugye attól, hogy felmondtam, nem csak azt vártam, hogy kigyógyuljak Rénből, meg elfelejtsem, milyen rossz érzés feleslegesnek lenni, hanem azt is nagyon szeretném, hogy visszanyerjem az ihletemet, mert hiányzik az írás, vagyis inkább az érzés, hogy számomra is létezik út a világban. Amikor nem írok, mindig úgy érzem, hogy nincs alattam talaj, de amikor van ihletem, és elégedett is vagyok azzal, amit sikerült épp leírni, akkor fel se merül bennem, hogy egy semmiben keringő gólyafos vagyok, hanem az írás élménye, pontosabban az azt követő érzések teljesen helyre billentenek, és hirtelen hinni kezdek magamban, és olyankor nem érdekel, hogy a logisztikában dolgozom, meg hogy hónapról hónapra élek.

Szóval emiatt vigyázni akarok azzal, hogy kiket engedek be a hétköznapjaimba, mert fontosabbnak érzem az írást, mint egy-két embert az életemben.

(De azért kezdek afelé hajlani, hogy kihagyom Rént. Mert lehet, hogy én megérdemelnék egy jó dugást, de ő nem naon érdemli meg még azt se, hogy egyáltalán ránézzek. És nézhetem csak a saját érdekemet is, hogy "kihasználom az alkalmat", és megtehetem, hogy nem gondolok bele, hogy ő is csak kihasználja, hogy kb. füttyent és én ugrok, de lehet, hogy ez így ebben a formában már nem annyira vonz, és ez az ember kezd veszíteni az értékéből a szememben.)

1500

Jézusom, azért amikor a napi látogatottság eléri az 1500-at, elképzelem, hogy valami nőgyűlölő klub jár rá a blogomra haragosan zúgó tengerként, és már készítik nekem a máglyarakást.

Uh, de ennék most máglyarakást!

Csokimáz

Aki negyvenezer éve követi a blogomat, tudhatja, hogy még egyértelműen életképtelen dolgokból is nehezen lépek ki, és ennek okán csak két hete gondolkodtam el igazán, és arra jutottam, azért van ez, mert Rú és Új Fiú mellett megszoktam, hogy hiába akarok kilépni, "nem hagyják". Ha szakítani akartam, egyből jöttek a könnyek és a könyörgés, én pedig mindig megszántam ezeket a fiúkat, és már az nálam az alap, hogy hiába akarok elszakadni, úgyis tudom, hogy nem fog menni, mert a másik akarata majd úgyis felülírja az enyémet. Illetve pontosítanék - tudom, hogy menni fog, de nem elsőre, nem másodjára, és nagy eséllyel nem is harmadjára.

Normi ugye vasárnap azt írta, legyünk barátok, persze utána dugtunk, de én csak azért érzem magam jól még ezek után is, mert fejben belenyugodtam abba, hogy mi akkor most barátok vagyunk, és ez nem jár számomra kötelezettséggel, nincs rajtam teher, nem korlátozhat le senki, nem verhet át senki. A bibi ott van, hogy Norminál viszont a szex írt felül mindent, és ez számára nem barátság. Na, ezt kellene tisztázni, csak nem visz rá a lélek. Annyira futotta ma tőlem, hogy írtam neki, hogy én komolyan vettem azt, amit vasárnap írt, úgyhogy nem vagyunk együtt, továbbra se. Csak hát ezt aztán annyira elhülyéskedtük, hogy most nem igazán tudom, mi van a fejében, elhiszi-e, hogy én ezt tényleg így gondolom. Még hívott is ma magához, de hát munkás hétköznapokon annyira szűkös a szabadidőm, hogy átmenni hozzá nagyon kényelmetlenné tenné az esti rutinomat. Ott aludni meg nem fogok, ezt neki is megmondtam, magamhoz pedig nem hívom át, mert egész egyszerűen nem érzem olyan szintűnek a vele való kapcsolatomat, hogy ezt meg akarjam lépni. Barátként esetleg, de amíg nincs ez tisztázva, addig úgy se.

Viszont ma már nem bírtam magamban tartani a gondolataimat az albijával kapcsolatban, úgy éreztem, valakinek szólnia kell neki, meg pont be is tudtam ékelni két téma közé.

Nem akartam, hogy átmenjen vitába, de tudom, hogy vette az adást, mert még később is felhozta, hogy megtanul takarítani. Mondanám neki, hogy késő bánat, meg hogy amúgy se csak ennyi a probléma, de nem megy, úgyhogy maradok az olyan típusú megjegyzéseknél, mint például a „Hogy akarsz így csajt magadnak?”

Amúgy szerintem nagyon baráti az is, ahogyan kommunikálunk egymással. A szex is olyan érdekes volt, simán meg mertem jegyezni neki, hogy látom, nem bírod a gumit, ráadásul képzeljétek el - és ez nagyon nagy dolog részemről -, eszembe se jutott orgazmust színlelni. Mondjuk nem is láttam rajta a törekvést, hogy csúcsra akarna juttatni, ezért nem is éreztem úgy, hogy meg kell jutalmaznom egy effajta füllentéssel. Ugyan nyalinkázott kicsit, de közben nem figyelt rám, viszonylag hamar abba is hagyta, hogy aztán fölém jöjjön, szóval nem tűnt egy nagy tapasztalt bikának. Szerintem egyikünk se volt ott fejben, ő a gumival szenvedett, én meg a rendetlenséget nézegettem, meg azon gondolkodtam, hogy ez az egész olyan, mintha nem is lenne igazi.

Maszturbációs meeting 10:00-11:30

Délelőtt Rén két órát várt arra, hogy közösen maszturbáljunk, amit azért megmosolyogtam, mert aranyos, hogy azt gondolja, miközben dolgozom, és a kollégáim egy méter távolságokra ülnek tőlem, nekiállok tocsogni az izgalomtól. Megvallom őszintén, én azért nagyrészt az írói tehetségemet teszem bele ezekbe a chatelésekbe, meg a vágyaimat, de nem megyek ki a mosdóba kielégíteni magam, mint ahogyan Rén azt elképzeli, vagy mint ahogyan azt Rén is csinálja simán munkaidő alatt, bent az irodában.

Ma home office-ozott, és rendesen odatette magát; valamiért a fejébe vette, hogy videohívásban akar nekem elélvezni. Szoktam neki segíteni ilyenkor, de azért élőzni nem szeretnék, nem is vettem fel neki a telefont. Nagyon vonzódom hozzá, meg minden, de attól még az ő dickpicjeitől se fogok hanyatt vágódni.

Érdekes ez az önhittség a férfiakban, de végül is mit várok, miközben én is táplálom egyikükben azt a tévhitet, hogy egy farok már önmagában is szexuál.

Le is merített a dolog, hogy rá is figyeljek a munka mellett (mondjuk ma nem volt sok), és közben azon gondolkodtam, hogy valószínűleg száz százalékosan csak egy szexuális vágyálom vagyok számára, de néha mégis kétlem, hogy valóban be merne engedni a lakásába. Néha azt is megkérdőjelezem, hogy egyáltalán tudatában van annak, hogy fizikai síkon is létezem. Mindenesetre ma már kicsit fáradtnak éreztem magam ehhez az egészhez, untam is már így a tegnapi után, és inkább csak kedvességből vittem vele végig a dolgot.

Szerintem amúgy mi sose fogunk szexelni. Akkor se lenne köztünk szex, ha én eldönteném, hogy belemegyek a dologba.

+

(Félreértések elkerülése végett: nem vagyok együtt Normival.)

Vajon

Nem tudom, mi lesz az idei év tanulsága, mert annyira szembe mentem már tudatosan mindenféle társadalmi normával, hogy valami új világot kellene felhúzni ahhoz, hogy az idei élményeimet ítélkezésmentesen lehessen összegezni, vagy legalább anélkül, hogy terápiára küldözgetnének a blogolvasóim. Mármint itt most nem arra gondolok, hogy megöltem és elástam hetvenhat embert, és odakakiltam az előző munkaadóm klaviatúrájára, hanem csak úgy a fiúkra gondolok. Azt hiszem, a szex egy vicc kategóriás téma lett az életemben, holott már nagyon kiskoromban is izgatta a fantáziámat, és nagyjából tegnapig úgy voltam vele, hogy a szexet ki kell érdemelni, meg kell érte dolgozni, mert én nem részesítek ekkora örömökben akárkit.

Erre ismét egy szexuális élmény, ami után csak olyasmi gondolataim voltak, hogy:

- remélem, nem lyukadt ki a gumi;

- remélem, nem leszek AIDS-es/gombás/HPV-s, na meg terhes;

- le kell fürdenem;

- bárcsak Rénnel kerültem volna egy szobába.

És ha már Rénnél tartunk, Normival ellentétben ő mindig rám ír, és ír, ír, ír, vannak napok, hogy le se áll, és folyton azt ecsetelgeti, hogy mennyire kíván, miket csinálna velem. Ha Rén nem csöppen bele az idei évembe, mára újra azt gondolnám, hogy egyrészt nem vagyok elég kívánatos, másrészt aszexuális vagyok, és bármennyire is készültem ki Réntől, legalább annyit tudok, hogy létezik a világban egy férfi, aki elé nem csak szánalomból, kedvességből vagy épp viszonzásképp térdelnék oda. Vele hihetetlen volt a kémia, amíg el nem kezdtünk smacizni, mindig nevettem a filmekben lévő egymásnak esős jeleneteken, merthogy ilyen nem is létezik, de most már tudom, hogy tényleg tudnak egymásra így hatni az emberek, és a chateléseink is olyanok, hogy nem tudom elképzelni, hogy ugyanolyan semmilyen lenne vele a szex, mint a többiekkel. Nem hiszem, hogy elélveznék elsőre, mert az túl nagy csoda lenne, de imádnám, ahogy felfal és bedarál, már ha csak arra gondolok, hogy ő térdel be a lábaim közé, hevesebben kezd verni a szívem.

A mai is egy ilyen nap volt. Sokat írt, nem váratott, ki volt rám éhezve.

Aztán feldobta, hogy menjek el hozzá egy nap, amikor HO-ban lesz.

Mostanában mindig felhozza.

Nem tudom, múltkor írtam-e, de szerintem az is az elmúlt két hétben történt, szóval nem írhattam, de egyik szerdán is szeretett volna találkozni, csak kibújtam a dolog alól, mert megijedtem, hogy nem lesz rám jó hatással, meg épp Normit is próbáltam tiszteletben tartani. Persze azért kicsit elszomorodtam, de úgy éreztem, amúgy is méltatlan lenne egy félórás autós menet. Nem mintha rosszabb lenne egy atomrobbanás utáni állapotú szobánál.

De ma azért eljátszottam a gondolattal, milyen lenne elmenni hozzá.

Vajon komolyan gondolja?

Mi a fene történik ott náluk, hogy ezt képes lenne megtenni a nőjével?

Igazából nem érdekel, mi történik náluk - kellene ezzel foglalkoznom? Nekem kellene ezzel foglalkoznom? És ha meglépném ezt, az ég megbüntetne valami életre szóló nemi betegséggel? Vagy az ég nem írta alá azt a sok szabályt, amit az emberiség felállított?

Vajon megérné? Vajon végre megtudnám, mit élveznek úgy az emberek a szexben?

Vajon Rén tényleg beengedne, vagy meggondolná magát abban a pillanatban, hogy felcsöngetek?

A következőket csak 2 éven aluli olvasóimnak ajánlom, akik még úgyse fognának fel semmit ebből az egészből

Úgy érzem, amikor férfiakról van szó, annyi minden felett hunyok szemet, és annyiszor hallgatom el, ha valami nem tetszik, hogy az már hazugságszámba megy. Így keverem magam bajba legtöbbször. Persze nem muszáj bajnak betudni ezeket, nevezhetjük akár KALANDNAK vagy TANULÁSI FOLYAMATNAK is, de a lényeg, hogy elég kínos és nyögvenyelős a kikecmergési folyamat.

Igazából nincs túl nagy ingerem levezetni ezt az egészet elejéről a végéig, inkább csak írok pár bekezdést róla, hogy nyoma maradjon jellemfejlődésem ezen megállójának, haha. Talán azért nem vagyok már képes részletekbe menően írni erről, mert már nem elég fontos.

Legutóbb ugye épp arról írtam, hogy kimarad két hét Normival, és hogy valószínűleg én így el fogok távolodni, hisz amúgy se sok köt a fiúhoz - de valójában nem nálam kezdett meghalni a dolog.

Normi kb. azóta munkanélküli, hogy én kezdtem az új helyen, de nem is keres munkát, mert van még pénze, és kényelmesen akar sulizni, és így, hogy sok szabadideje felszabadult, durván belecuppant a hobbijába. Ez utóbbi azt eredményezte egyik napról a másikra, hogy már nem irkált nekem, és napokon keresztül alig beszéltünk. Ezt egyik este szóvá tettem úgy, hogy ő szerdán megkérdezte, hétvégén talizunk-e, én meg visszaírtam, hogy minek, hisz úgy tűnik, elvagyunk egymás nélkül is. Félig vicc volt, félig sértettség, mindenesetre ezen ő is úgy megsértődött, hogy másnap rám írt azzal, hogy úgy érzi, eltávolodtunk. Ezen aztán két napig vitatkoztunk, megint jött azzal, hogy én nem mondok semmit, nem kap elég pozitív visszaigazolást, miért nem tudok már dönteni, és addig mind nyaggatott azzal, hogy döntsek, míg azt nem mondtam, hogy hagyjál akkor. Nem értem, miért kellene döntenem bármiben is, ismerkedünk, basszus. Amúgy nem akartam, hogy hagyjon, egész héten hiányoltam a társaságát, és rosszul esett, hogy nem beszélünk már úgy és annyit, és úgy éreztem, ez elég egyértelmű jele annak, hogy hazudott, amikor azt mondta, szerelmesnek érzi magát. Igazából hiába szedte ki belőlem, hogy hagyjon, és fújt visszavonulót drámaian, én mégis úgy éreztem, hogy ezúttal ő dobott engem, úgyhogy elég szomi voltam, sírtam is kicsit.

Mindegy is, mert jó szokásunkhoz híven azon a vasárnapon ismét az ágyán smaciztunk.

Majd jött a következő hét, amikor ugyanezt bejátszotta, hogy hétfő, kedd, szerda egy nagy nulla volt kommunikáció terén, úgyhogy szerda este megjegyeztem, hogy ezt amúgy hogy gondolja, így mégis mit vár tőlem. Na ebből is lett egy kétnapos vita, de lehet, hogy ez már három volt, ilyenkor persze feléled, és szórja rám az érveket, hogy én miért nem vagyok partner ebben az egészben, meg hogy ő mennyire odateszi magát meg minden, ő tudja, mit akar, de én nem, és tudja, hogy most ez az egész háttérbe szorult a hobbija miatt, de azt gondolta, én, aki meg szeretek írni, majd megértem, hogy az alkotás milyen fontos, és nem fogok "megmenni" amiatt, hogy kevesebbet beszélünk, meg neki már amúgy is fájt a feje a sok chateléstől, és szerinte embertelen ennyit beszélgetni, ő élőben akar engem látni, és nem a mobilját akarja bámulni. Én meg írtam erre, hogy ez oké, de ha napi fél órákat beszélünk, meg máris háttérbe szorultam, miért akarnék találkozni, meg megjegyeztem, hogy amúgy egyáltalán nem töri magát, és ez se tetszett neki.

De tényleg, mivel töri magát? A randijaink annyiból állnak, hogy én átmegyek, és viszek neki kedvességből nasit, és türelmesen várok negyed órát, amíg el tud szakadni a hobbijától, és végre hajlandó rám nézni, de már annyira se volt képes az utóbbi két talink alkalmával, hogy lejöjjön elém, és együtt tegyük meg a metró és az albija közötti negyedórás sétát.

Végül oda lyukadtunk ki, hogy az arcomba vágta, hogy kezdi fojtogatónak érezni azt az elvárást, hogy többet beszéljünk; úgy érzi, nem tud nekem megfelelni, és nem is érti, miért mondtam én az ismerkedésünk elején, hogy szeretném megőrizni a szabadságérzetem, miközben nem hagyom őt békén, szóval ahelyett, hogy bepörgök azon, hogy kimarad pár nap, inkább támogatnom kellene oly módon, hogy megértem, hogy ő most flow-ban van. Azt mondta, régen ő is azt csinálta, hogy amikor unatkozott, belekötött a másikba mondvacsinált faszságokkal, és vitát generált.

Paff.

Ezeken azért dobbant egy nagyot a szívem.

Unatkozom, miközben hajnalban kelek és este érek haza, ezért nekiállok vitatkozni, nem?

Persze írt kedveseket is, de azokat valahogy ütötték ezek a mondatok, ezért nem érzem úgy, hogy van értelme most felemlegetni őket. Üres szónak tűnt minden szép vallomás, mert minden más ismerősömmel sokkal többet beszéltem egy nap, mint vele, akivel hirtelen nem volt már mélység a beszélgetéseinkben. Nem szeretem az ilyet, pláne, hogy már szóvá tette a szexet is. Mire fel szeretne ő ilyesmit, ha semmit nem tesz érte? Tudom, elég átlagos ember vagyok, úgyhogy nem várhatom el senkitől, hogy lehozza nekem a csillagokat - de ha feladom a szabadságomat, akkor csakis olyan férfiért, aki a holdat is lekapja nekem.

Viszont bennem alakultak hétről hétre a dolgok. Nem lettem szerelmes, mert túl sok nála az intő jel, hiába tartja magát jófiúnak, ő is egy újabb borzalom lenne a Pasijaim című listán. Továbbra is tartom, hogy különleges lelke van, nagyon megkedveltem őt, de egyszerűen nem veszi be a gyomrom azt, ahogyan él, meg már nem is dolgozik, szóval ez a kombó így elég nagy redflag.

Valamelyik vitánk alatt írtam neki, hogy nem szeretnék félgőzös érzelmeket, és nem szeretném, ha valami középszerűbe húzna bele. Nem mertem úgy írni, hogy én ennél többet érdemlek, mert abban nem vagyok biztos, de folyamatosan ez volt a nyelvem hegyén, épp csak nem akartam így fogalmazni, mert az olyan lett volna, mintha azt mondanám neki, hogy ő kevés hozzám. Szóval vitatkoztunk, kinyögtem neki újra, hogy nagyon fontos lett nekem, és hogy nagyon megszerettem a lelkét, ő ebbe belenyugodott, majd másnap megint kuss volt, és ráírtam DÉLUTÁN, hogy most ki ír rá előbb a másikrát játszunk-e. Erre kaptam egy fáradt kis monológot, hogy ő most csendesnek érzi magát, úgy érzi, ha már most az elején ilyeneket várok el tőle, később miket várnék, és úgyse tudna megfelelni, és legyünk inkább "barik", akkor egyikünknek se fog semmi se fájni.

Ettől kicsit elfutott a harag, pedig elég béketűrő természetem van, de inkább nem reagáltam le egyből, úgyhogy nem kapott olyan jellegű válaszüzenetet, mint például hogy akkor baszódj meg, nem dolgoznál meg értem, de azért mindent akarsz. Számomra ezzel dőlt el, hogy tényleg kamuzott, amikor azt írta, szerelmes, márpedig Rú is, Új Fiú is mindig bekamuzta ezt, úgyhogy kifejezetten résen vagyok, ha vallomásokról van szó. Addigra már azt éreztem, hogy ezen viták alatt annyi kulcsmondatot lőtt el, hogy ebből részemről semmiképp se lesz már semmi komoly, és hálásnak kell lennem neki, amiért megkímél magától, egy elbaszott jövőtől, de legalábbis sok-sok elbaszott időtől.

És most jön az a rész, amin valószínűleg minden olvasóm ki fogja tépni a haját, miközben kivájja lelki szemeit, hogy lenyomja a saját torkán, úgyhogy ha valaki ítélkezni szeretne felettem, az tegye inkább némán, mert úgy érzem, azt csinálok, amit akarok.

Szóval.

Mondta Normi, hogy menjek át, ha szeretném ezt megbeszélni, de ő már nem fog irkálni. Mondtam, hogy oké, ő meg örült, meg én is örültem, volt kedvem talizni.

Átmentem hát.

Szabadon, BARISAN, még a számat is kirúzsoztam, mert végre megtehettem, gondolván - félig -, hogy úgyse fogunk csókolózni, és nem kenődik majd szét az arcomon.

Ugyanakkor volt bennem egy elég stabil kíváncsiság is, meg akartam bizonyosodni arról, hogy ez az egész sehogy se lenne jó, és valamiért el akartam érni az ellenérvek csúcsát, ha minden eddigi ismeretem nem lett volna elég - na és mi Róka számára a végső pont, amin túl nem találhat már több ellenérvet egy férfivel szemben?

A szex.

Így hát hagytam magam.

Na ez egy olyan menet volt, amivel amúgy nem lett volna különösebb probléma, mert hisz már megszoktam, hogy férfiak szerencsétlenkednek fölöttem, és sokáig azt hittem, hogy ebből se lesz semmi, mint ahogyan már pár fiú bemutatta nekem, hogyan kell semmit alkotni az ágyban, de végül Norminak sikerült megtanulnia a kedvemért, hogyan kell használni a gumit, szóval tegnap óta elmondható, hogy már két férfi járt bennem harminckét évem alatt.

Persze nem volt jó, mert eléggé megszenvedte a gumit, inkább olyan volt, mintha kívülről nézném az egészet, és mintha csak segítenék neki a tanulásban. Közben elmosolyodtam a gondolaton, hogy már megint mekkora baromságot csinálok - hagyom egy kupidomb tetején megtöcskölni magam... egy olyan férfi által, aki úgy kb. egy órája jegyezte meg tök lazán... hogy egyszer részegen... smárolt egy haverjával. Olyan lazán mondta és ugrotta át a témát, hogy pár másodpercig csak néztem rá, és azon gondolkodtam, jól hallottam-e, amit mondott. Rákérdeztem aztán, hogy most ez mi, meg hogy nem lehetséges-e, hogy meleg, mert amúgy elég feminin alkat, de azt mondta, nem hinné. NEM HINNÉ.

De hát ez vagyok én. Gondoltam, oké, ne címkézzük egymást, az olyan társadalmi faszság, mit számít, ki kivel smárolt, ha amúgy épp egymással smárolunk.

Azt hiszem, Rén annyira kiéheztetett, hogy szerettem volna mástól megkapni azt a szeretetet, amit tőle lett volna jó megkapni, és így Normi kicsit túl közel tudott hozzám férkőzni mindannak ellenére, hogy teljesen alkalmatlan arra, hogy normális barátnője legyen. Meg arra is, hogy nemnormális barátnője legyen, már ha csak így magamra gondolok.

Itthonról aztán megírtam neki, hogy rám nagyon ijesztőleg hatott ez a smárolós sztorika, mert hát tudja, hogy volt nekem egy hosszú kapcsim, amiben a fiúm nem nyúlt hozzám, szóval nem szeretnék megint egy meleg srác mellett kikötni. Nevetett, hogy ne szívassam már, tökre rám van indulva, ha ott lennék mellette, le se szállna rólam. Amúgy tényleg folyamatosan mondogatta, hogy mennyire szép és kívánatos mindenem, csak hát... Nem éreztem úgy, pedig amúgy tényleg tök jól néztem ki, a hajam is tök jól állt épp. Rén és a punk óta tudom, milyen az, ha egy férfi tényleg rám van izgulva, és Normi nem úgy nézett ki, mint aki be van indulva.

Aztán még azt is megkérdeztem, hányszor történt meg ez a dolog, és azt írta rá, kétszer-háromszor.

Meh.

Ez nem fogható a részegségre.

Szóval.

Az már nem is lényeges, hogy amikor elmentem nála pisilni, most először, hogy nézett ki a fürdőszoba. Mert a gondolat, hogy ő úgy él, hogy áltatja magát, és ezáltal képes lenne hazugságban tartani egy nőt is maga mellett, annyira borzasztó és tragikus számomra, hogy a mocsokban úszó fürdőszobája mit sem számít.

Mindannak ellenére, hogy vasárnap délután azt írta, maradjunk barátok, mert nem akar belehúzni egy olyan kapcsolatba, amilyenbe nem akarnék belekerülni (gondolt ez alatt a félgőzös érzelmekre), ma már a jövőnket tervezgeti.

Ha egyszer valaha is elmegyek pszichológushoz, az azért lesz, mert folyton attól félek, hogy megbántok másokat, holott valójában tudom, hogy engem sokkal jobban bánt a gondolat, hogy esetleg megbánthatok másokat.

De most legalább nem érzem magam traumatizálva.

Fontos, hogy az ember megőrizze a humorát.

Haha.

Hjaj istenem, közzé merjem ezt tenni?