Voltam ma nőgyógyásznál, és nagyon bántó, sértő és lekezelő volt az orvos. Bármit mondtam, kigúnyolt, mintha légből kapott dolgok miatt aggódnék, pedig rengeteg kérdésem lett volna hormonügyben is, szerettem volna elmondani neki ezt-azt a libidómról, és egyéb dolgaimról, de a stílusával teljesen belém fojtotta a szót. Rákszűrést is kértem, mire nagy bunkón megkérdezte, hogy szerintem a másik orvos miért nem csinált nekem, hát azért, mert nem voltam még férfival, mire elmondtam neki, hogy tudtommal a méhnyakrákot nem a férfiaktól kapja el az ember, és itt felsóhajtott, hogy: „Akkor innentől korlátozzuk a kommunikációt, mert nem fogok itt önnel tudományos vitába szállni.”

Szerettem volna beutalót is endokrinológiára, mert olyan távolra kaptam időpontot, hogy a másik beutalóm lejárt, mire rávágta, hogy nem ad, mégis mire fel, és tényleg végig olyan kiélezett volt a stílusa, hogy elbőgtem magam, és egy na jól van-nal otthagytam, és utána még sokáig sírtam, amiért nem volt hangom elküldeni a faszba, pedig tök jogos lett volna. Azt hiszem, idén ötödszörre mentem nőgyógyászhoz, és a vicc az, hogy mindegyik totálisan mást mondott, amikor megvizsgált, úgyhogy már semmit nem értek.

Utána azon gondolkodtam, irritálóan nyomorék-e a kisugárzásom, amivel ennyire felhúzhattam őt, de Pukkancs azt mondta, szólna, ha nyomorék lennék.

Viszont soha többet nem megyek sztk-ba.

Faszom fogja sajnálni az orvosokat a fizetésük miatt, igazából a fele nem is alkalmas arra, hogy emberek közé engedjék.

Szívek szállodája

Tegnap elkezdtem nézni a Szívek szállodája új évadát, vagy nem is tudom, minek hívják ezt a négy részt.

Ijesztő, ahogy szaladnak az évek... Szegény Nagyapa...! Rossz tudni, hogy az életben is meghalt szegény. Ilyen ez... Már az Anne Shirley-t se tudom szívfájdalom nélkül nézni, mióta Pukkancs felolvasta nekem, ki hogy halt meg a színészek közül...

Nagyon szerettem a Szívek szállodáját anno, mert az a megnyugtató fajta. Az utolsó egy-két évadban mondjuk már nem igazán bírtam Rory személyiségét, valahogy elveszett a bája, és sznob picsa lett, de attól még megmaradt a sorozat iránti szeretetem. Most az új részekben elég száni szegény, mármint ahhoz képest, hogy minek indult kamaszként. De majd biztos ír egy könyvet, és az elhozza neki a sikert. A lotyó! 

Most fejeztem be a harmadik hosszú részt, már csak egy van, és ugye a Lorelai most jelentette be a Luke-nak, hogy megcsinálja A vadont. Erről aztán eszembe jutott, hogy ó, igen, az az a könyv, amivel már régóta szemezek, csak az anya-lánya szál miatt nem merem megvenni, mert hát a nőci anyukája rákban meghal, és nem tudom, mennyire akarok ilyenekről olvasni abban a tudatban, hogy évente kétszer szoktam anyát látni. Maga a túra része érdekelne, meg a nagy ébredések, de így inkább hagyom.

Úgyis mindenkinek megvan a maga túrája, minek másokét olvasni...

No mindegy, remélem, Rory nem a mellett a kis seggdugasz mellett köt ki, bár ki más lenne élete nagy szerelme, ha nem egy dúsgazdag kis köcsög, akinek folyamatosan olyan a tekintete, mintha hülyének nézne maga körül mindenkit.

Jesse túl tisztalelkű hozzá. És még mindig csinos legény...!

Tollhíjas

Érdekes, hogy mostanában mennyire nem vagyok blogolós hangulatban.

Azon a szombaton, amikor dolgozni kellett (volna), Pukkanccsal úgy döntöttünk, hagyjuk ezt a hajós céget, mert túl sok mindenben sántít. Ezt inkább nem fejtem ki, mert tele lenne negatív megjegyzésekkel, és már amúgy is lecsengett velük a dolog. A lényeg, hogy a munkanapnak köszönhetően még aznap el tudtuk kezdeni a matrózképesítéshez szükséges procedúrát, és végül a cég "segítsége" és ingyen dolgoztatása nélkül megoldottuk az egészet. Elmentünk normális üzemorvoshoz, aki tényleg megvizsgált minket (pisilni is kellett, és ledöfték az ujjbegyünket is), megigényeltük a hajós szolgálati könyvet, megcsináltuk a tanfolyamot, be is jegyeztettük a könyvbe, és most van az a fázis, amikor cégeknek irkálunk, és érdeklődünk a lehetőségek felől. Egyelőre nincs pánik, mert két hónapra elegendő pénzem van nekem is, meg Pukkancsnak is, és reménykedünk, hogy találunk valami korrekt céget - bár kezdek arra jutni, hogy kifizetések szempontjából nem sok ilyen létezik Magyarországon.

Vezettem amúgy a szárnyaszegett Nadap nevű hajót a Velencei-tavon nagyjából két és fél percen át, és mivel kabát volt rajtam (fú, rohadt hideg volt végig!), senki nem láthatta remegő karjaimat, amint a hatezer éves kormányt tekergetem, úgyhogy ügyesnek lettem nyilvánítva. Kanyarodtam is, meg sebességet is váltottam - mit nekem autós jogsi...! Elvileg a matróz átveheti a kormányt néhány perc erejéig, amíg a kapitány pisikél vagy ilyesmi, bár kell még jó néhány papír és engedély, mire az ember eljut a kapitányságig.

Pukkancs elég lelkes most, és reménykedik abban, hogy az egyik cég majd kedvezőt fog visszaírni, én viszont továbbra is csak magamat adom, és nehezen hiszem, hogy ez ilyen egyszerű lesz. Próbáljuk megúszni a magyar fizetéseket, de hát tapasztalat híján... Hát nem tudom, lehetséges-e. Az is egy sarkalatos pont, hogy mi egyazon hajón szeretnénk dolgozni, mert ha már gürizni kell, legalább ott legyünk egymásnak, de hát ki tudja, lesz-e bármiből is bármi.

Sajna motivációm nincs sok, mert nem hiszem, hogy valaha is lesz saját lakásom, állatkám vagy autóm, és a család is felejtős mindezek tekintetében. Tulajdonképpen nem tudom, ez jelentené-e nekem a boldogságot, és igazából csak azért akarok dolgozni, hogy senki ne mondhassa, hogy nem dolgozom.

Oké, oké, azért vannak elképzeléseim, de tekintve, hogy mostanában megint nem írok, a vágyak újra félre lettek téve. Világot látni is jó lenne. bár amikor háromhavonta véletlen belenézek a hírekbe, egy kicsit attól is elmegy a kedvem. 

Olyan rövid az élet, nem?

Na, csak el akartam dicsekedni, hogy vezettem hajót.

Voltam ma bőrgyógyásznál a foltos körmeimmel, hogy szerinte bélrákom van-e.

Nincs.

Vérkeringési problémák - nyomkodjak valami kis labdát.

Kint süt a Nap, én idebent vagyok

Rú anyja visszaírt még az első válaszlevelemre, és a levele végére beszúrt vagy tíz kérdést. Hol lakom, mi lett a házunkkal, a bútorainkkal, van-e barátom, hogy van a macskám, akinek nem emlékszik a nevére, hogy vannak a nagyszüleim, hogy van anya, mi van a nővéremmel, milyen munkákat találok, stb. Egy napig nem írtam vissza, mert nem volt kedvem leírni, hogyan tartok még mindig ugyanott, aztán írtam neki egy kisregényt. Mert azt éreztem, hogy szeretem őt, és megérdemli, hogy tudjon rólam ezt-azt.

Három év információit írtam le, próbálván pozitív életérzést táplálni a szavaimba, mintha átmeneti lenne minden, mintha tapasztalatnak élnék meg mindent, mintha nem érezném súlyát semminek, mintha nem félnék semmitől, mintha mindent a kezemben tartanék, mintha könnyen át tudnék lendülni minden kis bosszantó dolgon.

Azóta nem írt vissza, csak küldött egy ölelés-matricát viberen.

Bánom, hogy elmeséltem neki, mi van velem. Elfelejtettem, hogy nem akarom, hogy Rú tudjon rólam bármit is. Nem érdemli meg, és így most már mások is tudni fognak rólam dolgokat, pedig olyan jól el voltam tűnve eddig. Rú, Rú apja, Rú nővére, a volt osztálytársaink. Mostanra talán megbeszélték két érdekesebb téma között, hogy még mindig nevetséges kísérleteket teszek arra, hogy érdekesebb és boldogabb életet éljek.

Jól van, nem a nevetséges jelzőt használnák. Inkább az aranyost.

És ha reakció sincs a levelemre, tényleg kár volt az egész...

Talán még nevettek is... Jaj, ez a Róka...! Nem változik.

Tudom, hogy anya is, meg mindenki azt gondolja, nem vagyok hajlandó elfogadni a valóságot, és hogy álomvilágban élek.

Keresztapám is megmondta a kocsiban, amikor hazahoztuk az albérletből a bútoraimat... Azzal kell gazdálkodni, ami van.

Mi mindenem van hát?

Elképzeléseim...

TB-tartozásom...

Fiatalságom...

Álmaim...

Ha ezeket összeadom, semmi józanság nem jön ki.

Az a baj, hogy tényleg nem tudom elfogadni a valóságot.

A valóság egy aszfaltra placcsant, véres fostócsa, aminek semmi köze az élethez...

És még az utolsó fehér rinocérosz hím is meghalt...

Egyre csak szaporodik a penész azon a gyönyörű, kék üveggolyón.

Most megint bűntudatot érzek a tegnapi bejegyzésem miatt. Pedig már ritkítottam is rajta.

Néha azon gondolkodom, hogy talán ellenséges vagyok, pedig anya is, mama is szeretettel fordul felém, és nincs bennük rossz szándék. Nem kellene megjegyzéseket tennem, és morognom az ilyen jogsi-szintű kérdéseken... Csak hát én se értem... Ők se értik...

No mindegy.

Ma délben szabadulok.

Én feldugok bármit.

Ma mama azt kérdezte, én miért nem szerzek jogsit. Mondtam, hogy azért, mert nekem nem fizeti a főnököm. Ezután az jött, hogy ma beszélt telefonon anyával - már harmadszorra idén! -, és ő mondta, hogy ő majd fizet nekem jogsit, és én is szerezhetek olcsón autót, hát nézzem meg Perditát, ő is milyen könnyen összehozza mindkettőt, vagy például nézzem meg Rubikot, neki is olcsó autót fognak venni.

A fenti bekezdésben alig észrevehetően kiemeltem, hogy velem mik nem fognak megtörténni.

Kicsit mókás Perditával példálózni, mivel ő a jogsit is és az autót is havi lófingezrekből fogja törleszteni a főnökének talán egy örökkévalóságon át, és mókás Rubikot is felhozni, aki tizenhét éves létére már lejogsizhatott, és ezért keresztapám vesz neki autót, amivel persze nincs is baj, hisz a jogsinak többnyire csak autóval együtt van értelme. De hát én se Perdita, se Rubik nem vagyok.

Másrészt nem értem, miért jön anya állandóan a jogsival - és akkor most már mama is rákezd legalább -, mintha minden problémámra megoldást jelentene egy autó. Szerintem az én fizetésemből eleve nem poén egy autót fenntartani, és hiába mondogatom, hogy egyelőre rohadtul nem a jogsi az elsődleges, senkinek nem jut el a tudatáig. Persze arra is volt komment, hogy szerintem költséges egy autó - miért, azt hiszed, majd ott a hajón olyan egyszerű lesz, meg olyan sokkal többet fogsz kapni? Az én barátnőm unokája is megmondta, milyen nehéz volt azt megszokni! De persze kívánom, hogy jó legyen nektek!

Életem a kölcsönös megértés jegyében telik.

Mindig megfogadom, hogy senkinek semmiről nem fogok beszélni, és így a pofáraeséseimről se fog senki értesülni. De amikor álltam a hajón, és néztem a Lánchíd fényeit, a telefonom épp a kezemben volt, és arra gondoltam, hogy na, ha hiszek abban, hogy ez össze fog jönni, beszéljek csak róla bátran, írjam csak meg anyának, hogy épp egy hajón állok, mert én hajón fogok dolgozni! Mert csak rajtam múlik, és nem a csoda fog velem megtörténni, ha ezt az elbaszott beosztást én elfogadom ezzel a fizetéssel. Mert elfogadom, nem? Mert izgalmasabb, mint egy iroda, nem? Nem ez kell nekem? Na, akkor írjam csak meg anyának, hogy épp a Dunán hajókázok. Hadd tudja, hogy teszek valamit, és ha majd megfutamodok, úgy kell nekem, rohadjak csak meg mások szánakozó tekintetének kereszttüzében.

Önmagam szadistája vagyok. Ha kung fu mester lennék, én lennék az, aki tanítási célzattal kíméletlenül elveri a saját tanítványát, aztán valami köcsög megjegyzéssel ott hagyja a félholtra vert szerencsétlent. Remélem, ezentúl kitartóbban fogsz nyújtani, mert anélkül sose fogsz tudni elég magasra rúgni - mondanám hátrapillantva a vállam fölött. Melléköpnék, aztán pofátlanul nyugodt léptekkel belesétálnék a ködbe.

Szóval elmondtam anyának még aznap, és aztán már mamának is muszáj volt elmondani, mert feltűnt neki, hogy Pukkanccsal egész nap el voltunk tűnve.

Pedig nem akartam elmondani senkinek... Úgy képzeltem, hogy titokban mondok fel, titokban szerzek matróz képesítést, titokban kezdek el hajón dolgozni, titokban lesz nekem jobb, és aztán nyilvánosan fogok kiveszni a köztudatból. Valahogy így: Ja, amúgy Pukkanccsal elköltözünk.

Nem tudom amúgy, mi ez a mánia bennem, hogy én titokban akarok boldogan eltűnni. Ezt még nem analizáltam. Valami felkiáltójel lehet a háttérben. Amúgy is minek beszélni az örömről, ha a bánatot se érti senki...

No mindegy is. Ez a titkolózós szándék sajna mindig veszít azzal az elgondolással szemben, hogy talán nem ártana többet beszélnem magamról anyának, hogy majd legközelebb, amikor jön, ne érezzem a köztünk lévő kétcentis távolságot ezer kilométernek.

Viszont ne fizessen nekem senki se jogsit - aztán bennem lenne egy életen át, hogy még azt se tudtam egyedül megoldani, de ezt is hiába mondtam el anyának már legalább kétszáznegyvenhatszor.

Egész nap az irodában azon agyaltam, hová lenne értelme elmenekülni a nagyvilágba, és emiatt most az estém is az ezen való töprengéssel fog telni. Nem akarok összehasonlítgatást, nem érdekel a retkes jogosítvány, mert csórón egy autót is képes vagyok feldugni a seggembe, és akkor még várjuk ki a reakciókat, hogy mi lesz, amikor kiderül, hogy már munkám sincs.

Utóbbiról hétvégén elkezdtem írni a blogba, csak aztán nem fejeztem be, és most sincs kedvem írni róla, de majd hétfőn talán megejtem a bejegyzést, mert ha minden igaz, hétvégén fél lépéssel előrébb leszek ez ügyben. Mondjuk kezdem azt érezni, hogy én az előre tett lépéseket is mindig hátrafordulva teszem meg.

Mire ezt megírtam, éhes lettem, és bár ma úgy gondoltam, soha többé nem leszek éhes, most már fáradt vagyok az éhenhaláshoz. Úgyhogy senki ne aggódjon, mert most nem depressziózni fogok, hanem enni, és közben majd nézem a Spongyabobot. Mondjuk az csak ötven perc múlva lesz... Áh, nincs is értelme az életnek... Na jó, csak vicceltem.

Lárványos

Tegnap voltam fodrásznál, aki lebeszélt az átmenetes frizuráról mondván, már lejárt, majd unalmas egyvonalúra vágta a hajamat. Illetve csak megkísérelte, merthogy ahhoz sokkal rövidebbre kellett volna vágnia. Utána kijöttem majdhogynem ugyanolyan fejjel, mint amilyennel bementem, és csalódottságot éreztem. Mondd egy tulipánnak, hogy unalmas a sziromfazonja, és vágd le úgy, ahogy kiskorodban a barbid körmeit is levágtad az ujjvégeivel együtt. Kurva szép lesz.

Nem értem amúgy ezt az új szögegyenes-mániát. Valakinek tényleg jól áll ugyan - például a keleti lányoknak -, de valakinek sehogy. Anya vágta le így a hajamat még alsóban, hogy ne legyen töredezett.

Ingert érzek Mulánhoz hasonlóan kardot fogni, és levágni a fél hajamat, hogy legalább legyen valami lárványos változás.

Lárványos... Na ja, végül is... Igazán fejlődhetnék már valamit.

Ma reggel pedig láttam egy vörös-fehér cicát az úttesten, feje körül halvány vértócsa, és olyan szomorú lettem, amiért ma nem érhetett haza, és olyan mérges lettem a száguldozó emberekre - sőt, az egész emberiségre, ugye, hisz még mindig ők vannak túlnépesedve, nem a macskák -, hogy hamar arra jutottam, reménytelen az életem.

Ármány és intrika!

Idebent az irodában nagyon laza a hangulat. A főnök bejelentette, hogy felmondott, és a fél társaságot viszi magával egy teljesen másik vállalathoz. Ezt nagy titokban tartják, mi Pukkanccsal nem tudhatjuk, hogy ő felmondott. Akkor jelentette be, amikor mi kimentünk a boltba. Azóta nem is nagyon jár be, ha be is jön, előadja a hattyú halálát a férfináthájával, aztán hazamegy. Dementora, Tunya, Lajhár és Kopaszrasszi egész nap sugdolóznak, valószínűleg tényleg elhiszik, hogy senki nem tud semmit, pedig nemhogy mi is tudjuk, de még a többi cég is erről suttog. Nemigen értem, mi értelme ennek, végül is senkit nem érdekel, ki hol folytatja az életét - vagy esetleg inkorrekt dolognak számít egyik vállalatból a másikba átvinni embereket? Nyöhö.

No mindegy, csak olyan száni. Még az új adminisztrátor se tud semmit, gondolom. Hogy ja, amúgy szét lesz osztogatva ez a cég két másik cég között.

Nagy sokára találtak egy új lányt ugye, aki szerintem Dementora fiatalkori énje. Nem is nagyon keresnek már új adminisztrátorokat. Úgy tűnik, már senkit nem érdekel, mit fog a háta mögött hagyni - legyen az már más gondja. Mondjuk Pukkancs is ezzel az elvvel színezgeti egész nap a Pixel Artot.

Azt hallottam, hogy a főnök jövőhéten már be se jön - mi szerdán jövünk utoljára.

Hát, nem véletlen mondtunk mi fel.

Ismerős a múltból

Tegnap azt álmodtam, hogy Rú előkerült, és nagyon furán viszonyultam hozzá, mintha az érzéseim iránta még mindig meglennének. Persze nem léptem felé semmit, meg igazából nem is nagyon értettem, hogy most mi történik a lelkemben, de közben Pukkancs is morcoskodott mellettem, és így meg se fordult a fejemben felmelegíteni a káposztát.

Jelentőséget nem tulajdonítok az álomnak, ezek csak emlékérzelmek voltak, mindenesetre rég álmodtam Rúval, így értetlenül ébredtem fel. Egyszer azt mondta keresztanyám, hogy az ember első nagy szerelme egész életében visszatérő szereplője lesz az álmainak.

Álmomban egyébként kaptam egy fotót valakitől egy nőről, illetve elő kellett volna hívatnom a képet, de az eladónő azt mondta, harmincezer forint lesz, így hagytam a fenébe, és nem derült ki, ki van azon a homályos fotón.

Tegnap este pedig anya rám írt, hogy Rú anyukája írt neki e-mailt, amiben rólam kérdez. Meg is néztem azt az e-mailt, és azt kérdezi anyától, jól megy-e a sorom, és vajon tényleg ennyire elfelejtettem-e őt. Persze anya értetlenül nézte a rövidke levelet, mert ők amúgy nem nagyon ismerték egymást, és anya kicsit féltékeny lett, azt hiszem, legalábbis utána viberen kibukott belőle, hogy fél, hogy elveszít, mert biztos haragszom rá ilyen-olyan dolgok miatt, meg régebben is, amikor sokat járkáltam Rúékhoz, az volt az elképzelése, hogy én lecseréltem a családomat. No mindegy, megbeszéltem  vele tegnap, hogy ne gyártson ilyen elméleteket, mert nekem ő az anyukám és kész.

Örülök, hogy Rú anyukája írt, mert mióta szakítottam Rúval, sokszor eszembe jut, különösebben az elmúlt pár hónapban emlegettem őt sokat Pukkancsnak, hogy sajnálom, hogy megszakadt vele a kapcsolatom. Az Árkádban is mindig eszembe jut, hogy milyen lenne belebotlani, kínos-e vagy jó élmény. Tudom, hogy nagyon szeretett, és rohadt sokat segített nekem annak idején, amikor mondjuk nem volt mit ennünk, vagy nem tudtuk befizetni a gázszámlát. Az egyik télen még csizmát is akart nekem venni, mert rosszul volt a beázott tornacipőmtől, csak nem hagytam. Szóval tényleg nagyon szeretett... Egyszer vett nekem és Perditának egy nagy zsák kaját, és beledobott egy cetlit, hogy ne érezzem rosszul magam emiatt, örül, hogy segíteni tudott, és hogy szeret. Kicsit hidegebb fajta, meg én is az vagyok, úgyhogy az a kis üzenet elég nagy dolog volt. Tegnap még nem írtam neki, ma viszont eszembe jutott, hogy fura, hogy anyának írt, miközben az én e-mail címemet is tudja. Aztán beugrott, hogy logikusabb lenne a régi e-mail fiókomban szétnézni, és ott volt a kis levélkéje, amit négy napja küldött. „Mondd, miért nem vagy már a facebook ismerőseim között? Úgy eltűntél. Nagyon kedveltelek, olyan voltál, mint a harmadik gyermekem. Adj hírt magadról, hogy megy a sorod, minden rendben veled? Tudok valamit segíteni?” Aztán odaírta a teljes nevét a levél végére, véletlenül se legyen az, hogy nem ismerem fel a leánykori neve alapján.

Válaszoltam neki egy hasonlóan érzelmeset, leírtam neki, hogy ő is sokszor eszembe jut, és szokott hiányozni, és hogy mindig bűntudatom van, amiért nem köszöntem el tőle anno. Arra, hogy hogyan megy a sorom, csak annyit írtam, hogy megvagyok, a szokásos útkeresősdit űzöm.

Kicsit félek attól, hogy majd találkozni akar, mert nem tudom, tudnék-e normálisan viselkedni. Mármint mi van, ha elsírom magam, amikor meglátom?! És mi van, ha unalmas lennék? Mi van, ha aznap sok lesz a pattanásom? Mindig szólt, ha épp sok volt a pattanásom...! És mi van, ha Rúról beszélne? Mi van, ha kérdezni akar valamit Rúról?

No mindegy.
Örülök azért, hogy meglépte, és még mindig bűntudatom van, amiért nem szóltam neki aznap, hogy többet nem jövök vissza...

Jaj

Gondolkodtam a villamoson, vajon fogyatékos vagyok-e, amiért annyira le tud kötni ez a Pixel Art, meg hát Pukkancs is forgatta már a szemét, hogy függő lettem. És akkor eltettem a telefonomat, és már kb. húsz másodperce nézelődtem ki a fejemből, amikor egyszer csak megláttam, hogy a Pukkancs mellett ülő csaj is azt nyomja! Mivel úgyse volt téma, újra elővettem a mobilkámat... De aztán Pukkancs elkérte...! Most meg megkérdezte, mi a neve ennek a színezősnek, hogy ő is le tudja tölteni.

ENNYI!

De amúgy durván le tudja kötni az embert, szóval ha valaki sztk-ba megy, vagy valami egyéb ok miatt négy órákat kell várakoznia egy helyben, esetleg olyan gondolatok nyomasztják, amikből már elege van, töltse le a Pixel Artot! *pixeles fogai vakítóan felcsillannak, miközben a telefonkijelzőjét agymosott vigyorral emeli a kamera elé* És még csak net se kell hozzá!

Igazából nekem nem kell várakoznom sehol, és mostanában nyomasztó gondolatom sincs zavaró mennyiségben, és eszembe jutott, hogy rég írtam a gyogyis történetemhez, és emiatt nem is kellene ilyen hülyeségekkel foglalkozni, de... hátha megunom. Kiszínezem gyorsan mind a hatezer képet, aztán lejárt lemez lesz, mind a múlté...!

Lópuki

Elég jól értek az életem bonyolításához.

Pukkanccsal kicsit a saját kezünkbe vettük az irányítást matrózügyben, mert nem nagyon láttuk, hogy a cég irányából bármi is haladna előre.

Néha bepánikolok, hogy mi lesz velünk, de aztán megnyugszom.

És ma azt álmodtam, hogy egy fekete bogár repült be a nappaliba, aztán fekete, hosszú lábú bárány lett belőle, és még mindig lebegett, és amikor Pukkancs megjegyezte, milyen okosnak tűnik ez a bárány, nekirepült a tükörnek, ami a valóságban nem is létezik, és aztán beszélgettem a báránnyal, és tök aranyos meg csacsogós volt, viszont amikor épp azt ecsetelte, hogy ő mindig a kakaskukorékolás szerint ébred, megszólalt az ébresztő.

És letöltöttem egy Pixel Art - Color by Number nevű színezős alkalmazást, és tök függő lettem tőle, pedig semmi ügyességet nem igényel. De akkor is olyan kafa látni, ahogy haladok a kép kiszínezésével...! A nagy festmény-szerű képek a kedvenceim, meg a színes virágosak.

Fricsifröccs

Reggel bekopogott Perdita, hogy az elmúlt négy-öt hónapnyi gázszámla felét ki kellene fizetnünk. Erre aztán megjegyeztem, hogy az fura, mert három hónapja költöztünk haza. Erre aztán becsukta az ajtót, lement, és Pongónak előadta, hogy tudta, hogy ez lesz, hogy majd nem akarjuk kifizetni. Erre Pongó indulatosan közölte, hogy márpedig ez nem így működik. Aztán ennyiben maradt a téma, mert Perdita sietett, de nemigazán várom, hogy hazaérjünk, és folytassuk. Egyrészt én nem mondtam, hogy nem fizetünk, de azért a fele-fele dolog itt nekem akkor se stimmel (meg hogy honnan került elő egy ilyen számla így visszamenőleg), másrészt mióta hazaköltöztünk, egyszer nyúltam a gázhoz, akkor is csak azért, hogy lekapcsoljam. A fertőveszély miatt eleve mamához járkálunk fürdeni, és a szobámban lévő radiátor nemigen működik, így ha rajtam múlna, sose menne a gáz. Lényegében nem volt idő vitatkozni, de tökre felhúzott az összeg is, meg kettejük párbeszéde is, mert mi az, hogy ő tudta, hogy ez lesz...? Menjen csak a gáz állandóan a száz négyzetméretes lakásban, végül is Pongó egész nap otthon van, nehogy fázzon.

Eszembe is jutott egyből, hogy nem szabad vinnyognom, amiért holnap is dolgozni kell (az irodába nem kell bejönni, úgyhogy megyünk a hajóra), mert nagyon szeretném Perditáékat is magam mögött hagyni.

A jelenet után írtam anyának pár üzenetet viberen, aztán utánanéztem a neten, van-e üzenetvisszaszívó funkció rajta, és töröltem az egészet, mert végül is nem tudom már, mit várok anyától. Mondjuk addigra már megnézte, csak nem írt vissza egyből, az a foscsi meg nem jelezte, hogy látta az üzenetet. Írt rá, hogy ne költözzek el, majd lesz takarítónő, meg elintézi Pongót is, meg blablabla, de igazából úgysincs szava, úgyhogy mindegy, miket ígér, meg már amúgy is túl régóta mond ilyeneket. Ha lenne otthon komornyik, az se változtatna semmin.

Mindegy, várható volt, hogy előbb-utóbb befut a rezsis vita.

Sebaj, már nem vagyok ideges... Ez is csak egy olyasfajta területe az életemnek, amit el kell hagyni, és akkor talán jobb lesz. Om mani padme hum.

Patkányemberek

Ezek itt bent olyan rosszindulatúak. Egyrészt a főnök mindenkinek elmondja, hogy Pukkancs és én hajóra megyünk - mintha a jobb állás lehetősége miatt mennénk el innen, nem pedig azért, mert itt szar -, persze mivel részleteket nem tud, így mindenki arra következtet ebből, amire akar. Cingár például délelőtt idegurult hozzám a székével, hogy szerinte nekünk nincs is hova mennünk, egyszerűen csak le akarunk lépni innen, az előbb pedig egy másik cég vezetője jött oda hozzánk gúnyolódni, hogy ja, persze, majd mi biztos tíz tonnás vasmacskákat fogunk emelgetni, és biztosan úgy értjük a matrózkodást, hogy ágyneműcsere, meg ilyenek. Azelőtt sose szólt hozzánk.
Nem értem amúgy, miért fáj úgy nekik az egész.

Nem mintha egy férfi nagyobb eséllyel húzna fel egy tíz tonnás vasmacskát (nem mintha nem egy gép húzná fel).

Az itteni "férfiaknak" amúgy ritka büdös a munka, nem bírom az ilyeneket. Lenézik a nőket, meg kételkednek a képességeikben, holott ők maguk még életükben nem dolgoztak keményen, a fizikai munka gondolata felfordítja a gyomrukat.

Nem tetszik, hogy ez a témájuk, megszentségtelenítik az egészet.

Hétvége

No, hát én úgy voltam a szombattal, hogy elképzeltem a legrosszabb eshetőséget, csak hogy majd ne ott csalódjak helyben (mert csalódottan hajlamos vagyok sokat puffogni, az meg nem túl hasznos állapot), hanem már lelkileg fel legyek készülve egy legénybúcsúra, brutál oroszokra vagy egy koreai csapatra, akik majd leszarják a vécédeszkát (hát ilyenekkel ijesztgettek, na), meg azt is bekalkuláltam, hogy majd Pukkancsot másik hajóra teszik, és vagy a macsógyerekkel raknak össze vagy Alfa Romeóval, ja, meg hogy majd nem fizetik ki ezt a napot se. Eredetileg elmenni se volt kedvem, mert hát kinek van kedve még szombaton is dolgozni, és mert úgy éreztem, lesz még itt valami átverés, de igazából tudatlanságban otthon maradni még rosszabb lett volna. Meg amúgy poénból megnéztem, mit ír a kínai horoszkópom az évre, és volt benne valami olyasmi, hogy: „Semmi nem történhet, amire ne állnál készen”, és végül is ezt a mondatot jó érzés volt felidézgetni szombat reggel.

Aztán végül is az lett belőle, hogy szerencsére se a macsógyerek, se Alfa Romeo nem voltak ott, hanem öt újabb matrózkával találkoztunk, akik viccesek és kedvesek voltak, karakteresek a maguk módján, amit én nagyon szeretek. Volt például egy negyven feletti hapsi, akinek mesefigura hangja volt, és nemigazán nőtt még fel („Az egyik gyerekem állatorvosnak tanul. Legalább majd kezelheti az anyját.”) Később mondjuk azt hallottam róla, hogy vigyázzak vele, mert nagyon meg tud bántani embereket. Aztán volt egy nőci, aki valami magasabb bérű bkv-s pozíciót hagyott ott a matrózkodásért. Azt mondta, imádja ezt a munkát, bár a nap utolsó órájában olyasmiket hallottam, hogy már sajnos nemigazán értem, az emberek miért nem mentek még át másik céghez. Aztán volt egy srác, kicsi, köpcös, de nagyon életvidám, a huszonkilenc éve ellenére iszonyat debil humorral - szimpatikus volt. Én egész nap egy huszonhét éves fiúval voltam, aki pozitív életfelfogás címen átsiklik a cég gerinctelenségei felett, de a lényeg, hogy nagyon szeret matróznak lenni. Megtévesztő volt a munkához való hozzáállása, mert szinte negatívumot se tudott mondani, sajnos viszont az ötödik matróz pont rosszkedvében volt, mert alig ért haza, máris visszahívták, és ő végül is elég sok olyan dolgot mondott Pukkancsnak, amik hallatán nem tudom, mire számíthatok ennél a cégnél.

Maga a nap jó volt egyébként, tizenhárom órát voltunk ott, ami elvileg rövid napnak számít. Pukkanccsal csak az utolsó két órában lettünk külön hajóra téve, akkor egy kicsit úgy éreztem, a pozitív felfogású gyerek megkörnyékezett, de végül is sikerült hárítani anélkül, hogy kerülnöm kelljen. Durván raccsolt egyébként, de kedves gyerek volt. Az első útra amúgy egy csapat arab férfi szállt fel két magyar lánnyal, akikről én azt hittem, a macáik, de aztán kiderült, hogy idegenvezetők, akik ide-oda kísérgetik az ügyfeleiket. Állítólag az egyik arab akart nekünk borravalót adni (nem is keveset), de az egyik csaj rászólt, hogy ne. Oké, a matrózok nem szoktak borravalót kapni, de hát azért jól jött volna egy kis pénz, mert nem tudom már, mikortól lesz megbízható állásom. A csaj még azt is elintézte, hogy fent kelljen ülnünk a kerékállásban (mármint a kapitány fülkéjében, szóval itt nem  a jógapózra gondolok, csak próbálok gizdulni a hajós szókincsemmel), a pincér szerint rosszul lett attól, hogy nála fiatalabb lányok is tartózkodnak a hajón. Mondjuk én ennek külön örültem, mert nem akartam látni a táncoslány citromos puncis műsorát, de főként a csorgónyálú férfiak látványában nem akartam részesülni. Utánuk oroszok jöttek, amitől szintén tartottam ugye, de végül csak klasszikus zenére bámultak ki az ablakon, lögybölték a pezsgőjüket, és halálra unták magukat. Utánuk jött három koreai csorda, akik végül nem is kakilták le a vécét, hanem kisgyerek módjára felrohantak a hajó legfelső pontjára, ahol aztán mind a mobilkijelzőjükön át nézték a várost - ami hiba, mert ugye telefonon keresztül minden sokkal távolibbnak tűnik. Egy darabig én is fotózgattam, mint egy turista, mert bár láttam már ezerszer a várost, hajóról azért picit másabb, de egy idő után beláttam, hogy érdemesebb inkább mobil nélkül magamba inni a látványt. Azt mondjuk nem tudom, mi a fost lehet nappal hajókázni, szerintem nincs különösebb hangulata, de sötétedés után tényleg szép volt, ahogy a város fényeit visszaveri a folyó.

Fél tízkor kötöttünk ki, akkor még várnom kellett fél órát Pukkancsék hajójára, viszont a raccsolós gyerek addig megmutatott két kötést, amiből egyet jegyeztem meg, viszont a másikat már szerintem nem tudnám megcsinálni - kicsit kusza volt. Mentségemül szolgáljon, hogy vak sötét volt, és két hajó között álltunk egy jégdarabokkal teli hajószélen. Mivel még nincs meg a képesítésem, nem is szabadott volna kiállnom oda, de addigra a főnök elhúzta a belét, így a srác úgy gondolta, megmutathatja nekem. Egyébként a rendőrség rászállt a cégre, hogy minimum két matróz legyen egy hajón, úgyhogy ennek örülök, bár nyilván a rossz társaság bármit el tud rontani, de én azért hallottam olyanokat, hogy valaki kezdő matrózként volt egyedül odatéve, és alig tudta kikötni a hajót, mert nem volt ki megmutassa neki, meg ilyenek. Nem is értem, ezt a cég hogy játszhatta el, no de mindegy, mindenesetre a beosztás is mókás (három nap munka, egy nap szünet, három nap munka, egy nap szünet, és hát ki tudja, az az egy nap is tényleg megvan-e huszonnégy óra).

Aznap a vizsgához szükséges jegyzeteket is megkaptuk, kb. hetven oldal, tegnap pedig azt mondták, „vagy egy vagy két hét múlva lesz a vizsga”. Nem tudom, mikor fogok tanulni, de hát... max égek egyet, mint a bokor, és majd áprilisban nekifutok újra iskolai kereteken belül. Nekem ez a tanfolyamnak nevezett dolog egyébként elég bűzös, számomra sokat elárul a cégről ez a fajta szervezettség. Az orvosi vizsgálat olyan volt, hogy ültünk vagy tízen a hajón, és az orvos, aki a plusz kétszáz kilójával nem tűnt túl hiteles szakembernek, hülyéskedve aláírta mindenkinek az orvosi alkalmasságit. És ugye van egy tanfolyami díj, amit majd levonogatnak a fizetésünkből, holott maga a tanfolyam nincs sehol, csak a kezünkbe nyomták a tananyagot, és majd ők fognak vizsgáztatni. Szóval nem sok bizalmat táplálok a cég felé, már csak azért se, mert a matrózok mást mondanak a fizetésről, mint ők (eleve be se jelentenek úgy, ahogy illene), és hát az, hogy haza se ér az ember munka után, máris visszahívják, kicsit túlzás. Mindenesetre mi most Pukkanccsal a papírra hajtunk elsősorban - magához a céghez ragaszkodni ostobaság lenne. Elnézve a matrózok bizonytalan mozdulatait kikötéskor, szívem szerint az áprilisi sulit csinálnám meg, de félek, hogy az olyan nagy pénzkiesést jelentene - mert ugye utána nem garantált az azonnali elhelyezkedés -, hogy durván pofára esnék, és hát pénzt kölcsön kéregetni nem akarok senkitől.

Szóval végül is jó volt a szombat, a matrózok aranyosak, a munkakörnyezet csinos, a feladatok változatosak (bár a gépház félelmetesnek tűnik), de sajnos több hátulütőt tudnék felsorolni, mint előnyt. Mindenesetre az nagyon fontos, hogy nem éreztem magam szarul, bár sokat számított, hogy normális matrózok között voltunk. Például amikor tavaly kezdtem itt az irodában, folyamatosan azon gondolkodtam, mi lenne, ha kifutnék az ajtón, itt viszont nem gondolkodtam olyanokon, hogy ki kellene úszni a partra, mert inkább meg se várom, hogy kikössünk.

Szóval most ez van. Sajnos a bizonytalanságot továbbra is érzem, mert mi Pukkanccsal eleve speciális esetek vagyunk azzal, hogy csak hétvégente tudunk menni, és tulajdonképpen nem tudom, mi is a többiekkel fogunk-e vizsgázni. Azt sem tudom, vajon pofára fog-e menni a vizsgaeredmény, vagy számít-e a valós tudás, de egyelőre nem látom ennek a végét, azt, hogy nekem ez most elsőre sikerülni fog. Nem tudok sok mindent, mert az az ember van mindig jelen, aki múltkor fel kellett volna hívjon, de nem tette, és ő egy elég undok férfi, sose néz ránk, sose köszön, és van valami furcsa csillogás a szemében, ami miatt inkább kerülöm, és szerintem alapjáraton van rólunk egy véleménye, amiért "irodából jövünk", meg amiért azt mondtuk, vasárnap szeretnénk pihenni (mert azért mégiscsak van egy főállásunk, és amikor azt kérdeztem, gond-e a felmondási idő, nem úgy értettem, hogy hétvégente attól még szívesen dolgoznék még, mert sok a fölös energiám).

Jó lenne, ha lefutna ez az időszak, mert a bizonytalan dolgok miatt nagyon sokat kattogok, és néha annyira megunom a gondolataimat, hogy legszívesebben felhagynék mindennel és elmenekülnék a világból.