Négy muffinnal később

Olyan szép most kint...! Az ég be van borulva, de mégis süt a Nap, úgyhogy virítanak a fák.

Semmi nincs

Tegnap megkérdeztem Rútól egy felületes beszélgetés végén úgy mellékesen, hogy: „Te amúgy már közömbös vagy irántam, igaz?” Aztán írta, hogy nem, nem vágyik másra, és visszakérdezett, amire azt írtam, hogy én se. Ezután lenyomott nekem egy szöveget arról, hogy ő nem egy játékszer, akivel eljátszhatom, hogy mégis akarom, aztán mégse. Erre csak annyit írtam, hogy tudom, soha nem is tekintettem rá játékszerként, és közben lenyeltem, hogy mi a véleményem erről a játékszer dumáról, miközben ő az egész kapcsolatunk alatt azt gondolta, hogy kedvére tologathat engem ide-oda, mert úgyis annyira szeretem, hogy bármit megtehet. Szóval ez így annyira nem tetszett most... Végül is csak ennyit beszéltünk - írtam neki, hogy csak tudni akartam, és kész, vegye úgy, hogy nem kérdeztem semmit... Erre annyit írt, hogy jójó, és itt elhalt a beszélgetés.

Erőtlen kísérlet volt ez arra, hogy elindítsak bármit is.

Pukkancsnak meg úgy néz ki, randija lesz hétvégén - talált valami huszonnyolc éves srácot a társkeresőn, akivel két hete chatel, bár el nem tudom képzelni, mi alapján fognak találkozni, mert amikor megkérdeztem Pukkancstól, van-e humora a gyereknek, egy mittudomén lett a válasz. (Ja, most csodálkoztok, hogy Pukkancs miért randizik hímneművel? Pukkancsnál nem lehet tudni, mi van. Azt mondja, nőhöz testileg-lelkileg képes vonzódni, míg „egy férfi csak a fasza miatt érdekes”. Én erre mindig azt mondom, hogy talán csak azért nem szeretett még férfit, mert nem került útjába neki való, meg eleve nem is nyit feléjük - erre aztán Pukkancs felháborodik, hogy nem is, és el se tudná képzelni, hogy egy férfival meghitten szeretkezzen, ne pedig "basszon" (kínos, de én se tudom férfival elképzelni a meghittséget). Lényeg a lényeg, hogy Pukkancsnak randija lesz, amihez egyébként semmi kedve, de próbál lépni valamerre, úgyhogy ez az egész csak egy szomorú vergődés, de most nem akarok ebbe belemenni. Aztán ki tudja, végül is bármi lehet...

Mindegy, egész nap arra vágytam, hogy muffinokat süssek a neten, úgyhogy most muffinosat fogok játszani.

Krisztián

Néha elkezdek írni egy bejegyzést, aztán a közepénél megunom, és annyiban marad, piszkozatként lebeg pár órát, míg ki nem törlöm. Olyan semmilyen minden, mindent unok, egyedül ahhoz lenne kedvem, hogy a pénzemet szórjam, míg el nem fogy.

Ma azt álmodtam, hogy Perditának is, meg nekem is lett egy-egy babánk a semmiből, bár Perditáénak talán Pongó volt az apja, az én babámnak meg max a szentlélek. Aztán az a lényeg, hogy az ő babájuk nagyon szép volt, nem az a fajta, akire elhúzod a szád, hogy majd pár hét múlva biztos emberibb lesz, az enyémnek meg háromszög alakú volt az arca, szóval olyan feltűnően tökéletlen feje volt. De ahogy néztem őt, egyszer csak felkacagott olyan aranyosan, ahogy csak a babák tudnak, és olyan boldogan nézett rám a csillogó szemével, mintha azt mondta volna: „Milyen jól elleszünk mi ketten ebben a világban!”, és akkor arra jutottam, hogy úgy tökéletes, ahogy van.

Aztán eltelt egy kis idő (még az álmomban), és megkérdeztem Pukkancstól, hogy: „Amúgy hogy is neveztem őt el?” Válasz: „Krisztiánnak.” Erre aztán felkiáltottam, hogy na nem, az kizárt, hogy én ilyen nevet adtam neki, de közben bevillant, hogy tényleg Krisztiánnak neveztem el. Pf. Krisztián. Soha. Se Dani, Robika, Petike és társai.  

Tincs

Rúval egyébként nem haladtam semmit, csütörtök óta nem is beszéltem vele, sőt, csütörtöktől ma reggelig be se jelentkeztem facebook-ra. Pukkancs már-már kérlel, hogy írjak neki, hívjam el találkozni, hogy ő is túllegyen ezen, meg én is, de valahogy nem megy. Rú annyira érdektelennek tűnik, hogy nem tudok önfeledten ráírni, hogy na, szivi, holnap lennénk együtt hét éve, van kedved találkozni? Pedig valami ilyesmit tervezgettem...

Szombaton is vele álmodtam. Éjszaka volt, és egy szálloda sokadik emeletéről néztem egy üstököst, és a következő pillanatban a város felől egy fehér kisteherautó repült felénk, mert volt ott egy óriás, aki nekiállt tombolni, és fehér kisteherautókat dobált az épületeknek. Aztán valahogy kijutottam az épületből, és eldöntöttem, hogy megkeresem Rút, és amikor megtaláltam egy vándorló tömegben, csak állt egyhelyben, és a földet nézte csüggedten, és amikor odafutottam hozzá, rögtön visszaölelt, és kiszaladt belőlem, hogy: „Úgy örülök, hogy itt vagy. Soha egy percre se szerettem ki belőled!” 

Mindenesetre pár órája láttam, hogy szombaton írt, hogy tetetett egy melírcsíkot a hajába, majd lefotózza nekem. Viszont mivel nem írt, hogy: „Úrsten, miért nem jelentkeztél be már három napja?! Aggódom érted!”, így csak annyit írtam vissza, hogy okés, aztán ezt meg se nyitotta még úgy se, hogy fent volt közben facebook-on. Persze ezek után ő is simán gondolhatja, hogy leszarom az új tincsét, pedig nyilván érdekel, mert bár eddig köcsögösnek tartottam a melírozott férfihajat, változnak az emberek... Amúgy múltkor láttam róla egy képet, új haja van, olyan, amilyet egy éve akart már, jól áll neki... Tudjátok, van ez az új hapsihaj divat, hogy oldalt nyírt, felül hosszú, de mégse az a kis pávás kefefej, ami 2014-ben olyan menőnek számított, és amiről mindig az jutott eszembe, hogy ha óriás lennék, ilyen kisfiút használnék partvisnak.

De azért ezt a szakálldivatot akkor se érteném meg, ha Rú szakállat növesztene.

Ja igen, arra akartam kilyukadni, hogy azért annyira nem lehet közömbös irántam, ha képes éjszaka rám írni, hogy amúgy lett egy szőke tincse, nem? Egy hónapja meg megkérdezte, haragszom-e még rá, szóval egy hónapja még érdekeltem. Most meg nem tudom, mi van. Talán csak kurva bénák vagyunk a kommunikációban...

Converse

Egyébként néztétek mostanában, mennyibe kerül egy sima, egyszínű Converse tornacsuka? Amikor tizenhárom évesen rám köszöntött a hippikorszak, hirtelen úgy éreztem, nem járhatok másban, csakis Converse-ben - így hát az elkövetkezendő két évben összesen hat tornacipőt kunyiztam ki anyától (ami hosszútávon eléggé kifizetődő volt neki, mert aztán tíz éven át nem jártam más cipőben - télen-nyáron ezekben császkáltam). Anno még tizenháromezer volt egy ilyen cipő, színtől és mintától függetlenül, ma viszont egy egyszínű huszonkétezer forint, egy mintás pedig huszonöt-huszonkilenc, attól függően, mennyire menő a minta.

Na, az van, hogy az utolsó élő Converse-em egy nagyon zöld tornacsuka, ami megjárta a raktárt is (szerencsére a Putriban nem tették kötelezővé a munkabakancsot diákoknak), aztán mióta keresztapáméknál dolgozom, ebben szoktam biciklizni, így el lehet képzelni, milyen állapotban van - habár ahhoz képest, hogy tíz éves, egész cipőformájú. Tény, hogy az utóbbi másfél évben vettem csizmákat és bakancsokat, meg szandált is, de egyik sem éppen az, ami alkalmas lenne a tavaszi időszakban. Agyaltam, mi a fenét lehetne ilyenkor hordani, aztán az Office Shoes előtt elhaladva láttam, hogy egy-két Converse modellt most pár ezerrel olcsóbban adnak. Kettő volt, ami úgy ahogy tetszett, de egyikért se lelkesedtem túlzottan - tizenötezer még mindig drága egy cseszett tornacsukáért, ráadásul lássuk be, volt időm megunni a tornacipőt annyira, hogy ne sírjak a Converse-ek új ára miatt.

Pukkancs közben sóhajtozott, hogy neki még soha nem volt Converse-e, úgy venne egy feketét, vagy talán azt a lilát, de hát egyiken sincs akció, pedig úgy kipróbálná, kényelmes-e, és miben különb egy Converse tornacsuka, mint egy gagyibb fajta. Ezt egyébként már vagy egy éve megjegyzi néha, szóval mondtam neki, hogy hozzuk előre a szülinapját, és kifizetem a cipő felét. Nem, nem, nem kell, menjünk haza.

Hazajöttünk hát, aztán reggelre arra jutottam, hogy márpedig muszáj cipőt vegyek, nem járhatok májusban is bakancsban, menjünk vissza a Converse-ekhez. Úgyhogy visszamentünk az Árkádba, ahol aztán végül két topot, egy tök jó farmert és egy ötezer forintos gagyi tornacsukát vettem, és még mindig nem költöttem annyit, mint amennyit kiadtam volna egy akciós Converse-ért. Aztán rávettem Pukkancsot, hogy menjünk be az Office Shoes-ba, próbálja fel a fekete és a lila tornacsukákat, csak hogy megtapasztalja, milyen érzés Converse-be bújni. Igazából az volt a célom, hogy minimum megtudjam, milyen méret jó neki, és akkor veszek neki szülinapjára egyet, de tudtam, hogy az is benne van a pakliban, hogy elcsábul, és engedi, hogy még aznap kifizessem a fél cipellőt. Aztán Pukkancs illegett-billegett a tükör előtt, húzta a száját, hogy: „Baszd meg, huszonkétezer egy kurva tornacipőért...?”, de gonosz voltam, és mondtam neki, jusson eszébe, milyen jó érzés lesz hajnalban belebújni és abban lecaplatni a hévig, és majd úgy ülhet a héven, hogy a csillagot mutatja mindenki felé. Aztán végül megvette a feketét, de nem hagyta, hogy beleadjak, de tudom, hogy nagyon örül neki, úgyhogy nincs bűntudatom - és még vehetek neki cuki hátizsákot szülinapjára. Azért el kell ismernem, még mindig látom a Converse-ben a vonzerőt, mármint most hajnalban láttam Pukkancs lábán, és tényleg szebb, mint egy kínai verzió.

Múltkor egyébként meg kiadta nekem, hogy keressek neki tavaszi kabátot, és képzeljétek el, végül egy olyan csajos vászonkabátot vett, ami nekem bordóban van, és azóta is olyan büszkén jár-kel benne, hogy még én is büszke vagyok magamra, amiért tudtam neki segíteni. Mondjuk annyi negatívum van ebben, hogy amikor együtt mutatkozunk a nagyvilágban, nekem a másik kabátomat kell felvennem, haha. Mindenesetre egyre több lányosabb darabra tudom rávenni őt, és múltkor megkért, hogy szedjem ki a szemöldökét, ha visszanőtt neki rendesen (múltkor leszedte a fél szemöldökét véletlen, aztán két hétig tartott, mire visszanőtt - bezzeg az én szemöldököm két nap alatt elburjánzik). Mondjuk nem tudom, miért hiszi, hogy csak azért, mert a saját szemöldökömet ki tudom szedni, majd az övéből is tudok valami szépet alkotni.

Ratgirl

Perditával azóta se váltottam egy szót se, csak azt a seggfej üzenetet írta facebook-on még pár hete, hogy meg kellene tanulni kipakolni is a mosogatógépet, nem csak be, stb., aztán a stílustól annyira felfordult a gyomrom, hogy archiváltam az üzenetét, majd töröltem is Perditát az ismerőseim közül, mert egyrészt ne lássa többet a dolgaimat, másrészt hátha veszi az adást, hogy kurvára nem vagyok rá kíváncsi. Most látom, hogy tegnap is írt, hogy: „Eddig egyszer nem sikerült úgy bepakolni a mosogatógépet, hogy forogjon benne a propeller, de ez még biztosan új neked, majd belejössz.” Ilyenkor azért elkap az inger, hogy amikor ébredés után kopog a falon Pongónak, hogy csicska hopp, én menjek be hozzá, és akkor felkenem a falra úgy, hogy többet nem jön le onnan. Komolyan annyira rosszul vagyok az egész gyerektől, hogy ha megállna velem szemben három másodpercnél tovább, le tudnám hányni. Mi a faszért provokál még facebook-on keresztül is...?

És most már azon agyalok, lenne-e értelme letiltani, vagy inkább magamat töröljem a picsába facebook-ról, mert már úgyis csak arra jó, hogy bosszankodjak rajta, de akkor meg valószínűleg személyesen adná elő a hülyeségeit, arra meg végképp nem vagyok kíváncsi. Majd ha legközelebb bekapcsolom a mosogatógépet, én is bemászok a tányérok közé, hogy le tudjam ellenőrizni, forog-e benne a propeller menet közben.

Az a vicc az egészben, hogy Perditát nem látni más pózban, csak a tévé előtt ülve tablettel a kezében, egész nap valami nyomoronc játékkal játszik, és azt kommentálja hangosan, és Pongó csinál mindent. Pongó vásárol be, Pongó visz neki kaját, Pongó pakolja ki-be a szarjaikat a mosogatógépből - utóbbi miatt nem értem, miért ő ír nekem, miért nem Pongó. Vagy megkérdezi Pongót, hogy: „Jól mosta el a mosogatógép a cuccaikat? Mert ha nem, én akarok írni a kis faszfejnek facebook-on!” ? Pongó meg erre azt mondja, hogy: „Jól van, mókuskám, írj neki te, de abban a cuki, tahó stílusodban, ami miatt úgy megverne a legtöbb ember! Bárcsak találnék ilyen nőt minden második bokorban!”

Pukkanccsal igazából úgy mozgunk a házban, mintha legalábbis egy alkoholista vadállat haragját próbálnánk elkerülni - ha kimegyünk kaját csinálni, már alig kommunikálunk egymással, hogy a kis picsafejű hallja a tévét, ha délben még alszik a gyerek, nem állunk neki krumplipürét csinálni a géppel, mert az is hangos, a mosogatógépet ki-bepakoljuk, mint a kisangyalok - persze csak magunk után -, és csütörtökönként gyorsan kiviszem a szemét felét, még mielőtt Perdita írna valami seggfejséget facebook-on. Szóval lényegében totál láthatatlanok próbálunk lenni, hogy véletlen se érezzen ingert, hogy hozzánk szóljon, de még így se bír magával.

Bezzeg mást törölni facebook-on milyen hatásos tud lenni... Persze amikor meg magadat törlöd le, olyan, mintha megszűnnél létezni, de hát ebben az esetben ez se válna be.

Persze visszaírhatnék valami oltást, megpróbálhatnék valami jó szöveget kiötölni, hogy soha többé ne akarjon hozzám szólni se szóban, se írásban, de előttem van, hogy akkor majd dülledt szemekkel beront a szobámba, és előadja magát, úgyhogy inkább csak várom a megváltó napot, amikor bőrönddel együtt kilépnek az ajtón. Persze ebben egyre nehezebb hinnem, hisz nemhogy pénzük nincs lelépni, de még csak munkát se keresnek. Néha megkérdezem anyát, hogy most éppen menni akarnak-e vagy sem - az a legfrissebb hír, hogy amikor Pongó végre elmondta az anyjának, hogy lelépni készül Perditával az országból, az közölte vele, hogy akkor ne számítson arra a pénzre, amit a diplomaosztójára kapott volna (Pongó anyja kissé utálja Perditát). De azért meglesz a pénz - ezt mondta anya, azt már nem kérdeztem, hogyan... Lehet, anya is csak áltat, mert azt gondolja, könnyebb tévhitben élnem.

Mindegy, lottózom továbbra is, hátha egyszer én léphetek ki innen bőrönddel. Nem tudom, mit tegyek... Soha semmi jóval nem kecsegtet a jövő. És most ettől a bejegyzéstől is forog a gyomrom.

Tegnap

Ismét keresztanyámék konyhája a helyszín, megint csak ketten vagyunk otthon. Keresztanyám valami sztármagazint lapozgat, én az asztal másik oldalán dolgozgatok a laptopon. Aztán a fene se tudja már, hogyan, megint a szextéma kerül elő - egyelőre semmi személyeskedés, csak általánosítások. Kurtán reagálgatok, néha rámosolygok keresztanyámra, de inkább a monitort bámulom, mintha sietős lenne a feladat. A következő percekben elmélyül a dolog, keresztanyám az elmúlt években elszenvedett sérelmeit emlegeti, konkrétan azt, hogy volt idő, amikor nagyon sokat sírt, mert azt gondolta keresztapámról, hogy meleg, és hiába kérdezett rá anno, keresztapám csak gúnyos arccal megvonta a vállát.

- Bennem is felmerült egyszer, hogy vajon Rú buzi-e - jegyzem meg.

- Miért jutott eszedbe?

- Hát mert ugye sokáig nem nagyon ért hozzám, akármit csináltam.

- És akkor te se tudtad, mi a franc van, mi?

- Hát ja... De nem sokáig gondoltam, hogy meleg... Épp csak felmerült. Mert végül is észrevettem párszor, hogy megbámul lányokat, és találtam puncis képeket a gépén.

- Hidd el, szeretett téged az a fiú nagyon... Emlékszem, Holló ballagásán hogy ölelt át. És ahogy nézett rád...

- Tudom - mondom elszorult torokkal.

- És te is szereted - állapítja meg keresztanyám azon a kedves, lágy hangján, miközben szomorkásan konstatálja, hogy könnybe lábadt a szemem. Erre már csak a bólogatás megy részemről, majd jönnek a feltörő könnyek, miközben a monitort bámulom - igaz, már nem látok belőle semmit -, és fel-le tekergetem az egér görgőjét. - Talán jobb is, hogy már nem vagytok együtt.

- Csak jó lenne tudni, mi lenne most, ha az elején nem rontjuk el a dolgokat.

- És végül megoldottátok? - kérdi keresztanyám. - Vagy nem is csináltátok soha...?

Megrázom a fejem.

- Na, ezért vagy te ilyen önbizalomhiányos. Azt hiszed, nem vagy elég jó. De nem, ne gondold! Olyan szép lány vagy, Ró, ne okold magad soha. Nincs veled semmi baj.

- Ühüm.

Keresztanyám elhúzott szájjal néz rám.

- Hát sajnálom... Nem gondoltam volna.

- Tudom. Senki se gondolná...

Az Eltévelyedett

Péntek reggel felébredtem, megnéztem az órát, volt még huszonnégy percem az alvásból. Viszont Pukkancsnak már rég haza kellett volna érnie - no jó, nem rég, de úgy tíz perce -, de még mindig nem volt sehol. Gondolkodtam, vajon most a szobájában akar-e lenni, vagy megint csak nem jön haza, mert Punkival csavarog, kocsmázik. Kimásztam az ágyból, gondoltam, leosonok, leellenőrzöm, biztos nyitva van-e a bejárati ajtó, hogy be tudjon jönni, vagy valaki bezárta azóta, hogy én jártam vele. De ahogy az ajtóm kilincse fölé ért a kezem, meghallottam a lépteit, úgyhogy visszaugrottam az ágyba. Benyitott, bizonytalanul rám mosolygott, megkérdezte, jöhet-e mellém, én meg mondtam, hogy persze. Aztán feküdtünk egymással szemben, fogtuk egymás kezét, és sugdolóztunk fél órán át egészen oldott hangulatban. Pukkancs elmondta, hogy azt remélte, el tud menekülni a fájdalmai elől azzal, hogy nem jön haza, én meg mondtam neki, hogy már a levelem elküldése után eszembe jutott, hogy nem akar majd másnap hazajönni.

Aztán munka után, amikor beléptem a szobámba, Pukkancs egy szomorkás „tudom”-mal fogadott - látta, hogy negatív értékelést kapott a regényem -, aztán vigasztalgatott, bár addigra már elmúlt a sírós kedvem. Pukkancs kedvesen szidta a kiadót, mondogatta, hogy tökre meglepődött, hogy kiestem, ami persze tényleg csak kedveskedés, meg elvakult hit a tehetségemben, mert hát ne felejtsük el, Pukkancs nem is tudja, miről szól a regény, csak annyit olvasott belőle, amennyit a pályázat során közzétettek.

Utána elmentünk bevásárolni hétvégére, és iszonyat finom kajákat vettünk azzal a tervvel, hogy egyik nap májat eszünk főtt krumplival, a másik nap meg tepsis tejfölös-brokkolis-gombás-sajtos-fűszeres cuccot csirkével és krumplipürével. Aztán ebből az lett, hogy a máj ugyan finom lett, de a tepsis cucc brutál szarra sikeredett (múlt héten pedig iszonyat fini volt, pikk-pakk betermeltük az egész tepsit), sőt, még a krumplipürét is sikerült ehetetlenre csinálnunk, és elfelejtettük megfőzni a brokkolit, úgyhogy zsírkaraj szakácsok voltunk az elmúlt két napban. Nem is ez a lényeg, hanem hogy Pukkancs olyan szomorú volt egész nap. Amikor ültünk a héven egymással szemben, arról beszélt, hogy legalább ne belém lenne szerelmes, hanem valaki másba, mert mégis mi értelme van annak, hogy a legjobb barátnőjébe lett szerelmes - ennél a résznél könnybe lábadt a szeme, és megkért, hogy ne nézzek rá vigasztalós tekintettel, mert akkor nem fogja tudni megállni a sírást.

A szombat aztán azzal telt, hogy iszonyatosan intenzíven szidta az életet, és újra meg újra felsorolta a jövőt illető félelmeit, például hogy egyedül lesz mindig, soha senki nem fogja viszontszeretni, meg amúgy is pokolra fog jutni, amiért a lányokat szereti, de a nők egyébként meg rohadjanak meg, mert hülye kurva az összes, és stb., stb. Közben fogtam a kezét, néha összebújtunk, néha sírt, néha megölelt, néha elmondta, mennyire szeret, néha felsorolta azokat a dolgokat, amiket már nem csinálhat velem, és amik nagyon hiányozni fognak neki, és néha elmondta, mennyire örül, hogy vagyok neki. Szóval egyszerre voltam ott, mint A Lány, és mint legjobb barát, akinek az ember elsírja a szerelmi bánatát. Estefelé, mielőtt a Nap elindult volna lefelé, rávettem, hogy menjünk el sétálni, és akkor leballagtunk a kisboltig, vettünk Kaktusz jégkrémet, meg robbanós cukorkát nyalókával és tetkós rágókat, és a megállóban ülve elcsámcsogtuk az egészet, és ettől egy kicsit jobb kedve lett.

Másnap szomorkásan ébredtem, és bár nem akartam hangot adni a bánatomnak, Pukkancs megint látta, hogy nyomott vagyok. Estére aztán sikerült rávennie, hogy kinyögjem a bajomat, kérte, hogy beszéljek róla, akkor is, ha Rú a téma, mert meg kell tanulnunk Rúról beszélni, és most amúgy is épp erősebbnek érzi magát, mint előző napon, nyugodtan mondjam el, mi bánt.

Végül is csak annyi bánt, hogy Rú közömbös velem, nem úgy ír vissza, mint aki beszélgetésbe kíván bonyolódni, egyszerűen csak visszareagál valamit, hogy ne legyen az, hogy nem írt vissza. De nem könnyíti meg a dolgom, nem lelkes, nem ír sokat, nem válaszol egyből, van, hogy írok neki, amikor fent van, de elmegy anélkül, hogy megnyitná a levelem. Persze visszajön később, és akkor válaszol, csak na... Figyelem a facebook-on való mozgását, szóval tudom, hogy különösebben nem érdekli, miket írok vagy mi van velem. Persze betudható ez annak, hogy én szakítottam vele, és eltelt több, mint fél év, és annyi jó dolog történik vele, hogy bőven van mivel lefoglalja magát, és biztosan ő is örül, hogy van élete, és nem kell bánatos dolgokkal foglalkoznia, de... Úgy érzem, ha nem állok neki udvarolni, nem fog történni semmi - sőt, ha nem utalok a szándékaimra, arra se fog időt szánni, hogy kialakítsunk egy érdekesebb párbeszédet a chaten. Néha csak megkérdezném, épp hogy érez irántam, vagy megvannak-e még a gesztenyéi, amiket évente adtunk egymásnak a járásunk alatt (én még mindig az asztalomon őrizgetem őket, igaz, nekem véletlen csak öt van, de neki talán pótoltam a hatodikat, és a tőle kapott rózsáimat is őrizgetem, kiszáradva csüngnek az állólámpám oldalán), néha meg csak megkérdezném, szeretne-e találkozni... De nem tudom... Valami visszatart, nem merek lépni, mert olyan közömbös, és nem merek lépni, mert mi van, ha megbánom.

De Pukkancs most együttműködő - még ha fáj is neki, azt mondja, azt szeretné, hogy boldog legyek. És ez annyira jólesik, hogy még ettől is megingok, olyan édes, hogy ennyire szeret, hogy megint csak állok kettejük között, és bár elindultam Rú felé, folyton hátranézegetek Pukkancsra, és igazából már nem is haladok semerre, csak állok egyhelyben, rágom a körmömet, és néha csak elásnám magam.

Ma, amikor hazaértem, megpróbáltam Rúval beszélgetést kerekíteni, de nem igazán sikerült. Lassan reagált, holott folyamatosan fent volt, ha reagált, akkor is olyan szűkösen, hogy erőlködnöm kellett a további témázgatással. Végül aztán feladtam, és lejöttem facebook-ról, megnéztem a Magyar népmesék közül az első részt, és közben azon agyaltam, hogy szívesen letörölném magam facebook-ról, mert én se akarok friendzone-ba kerülni, mint ahogy anno Rú se akart - el akarok tűnni, vagy legalább csak a képeimet leszedni, hogy senki ne lásson, és senki ne unhassa meg a pofámat. De nem, még ezt se csinálom, mert úgyse érne semmit.

Pénteken megkérdeztem tőle, zavarná-e, ha majd a kamerázásra elkísérném, és azt írta vissza, nem zavarná a jelenlétem, és nem kell aggódnom, hogy majd sóvárogva fog rám tekinteni.

...

Én csak egy normális életre vágyom. Családra, békére, biztonságra. Csak valahogy már egyre távolabb sodródom ettől.

Tegnap azt álmodtam, hogy a magyarokat kiirtották, de engem kihalásztak a tengerből az amerikaiak (...), és a személyimbe új névnek azt írattam be, hogy Az Eltévelyedett.

Most meg épp várok valami jelre, hátha rájövök, mit kellene tennem.

Tipikus Róka... Jelekre vár...

Pályázat - Harmadik péntek

Hát, sajnos nekem itt véget ért a dolog. Szerencsére keresztanyám pont elugrott valamiért, keresztapám meg nincs itthon, úgyhogy volt időm arcmosással legyőzni a sírást. Azért egy "kicsit" még fojtogat, szóval remélem, ha hazaér keresztanyám, tudok majd beszélni bőgés nélkül.

Mit fogok ezentúl várni?

Pedig olyan szép lett volna. Egy szem dolog az életben, ami tényleg mindig fontos volt.

Délután

Ma nem jön haza. Mondjuk jobb is, mert ezek után úgyse tudnánk beszélgetni. Nekem legalábbis totál megkukult a lelkem.

Magányában értéktelenedik el az ember.

Szokásos

Éjjel  végül írtam egy kisregényt Pukkancsnak, amiben megengedtem magamnak egy kis önsajnálatot. Végül is semmit nem értem el vele, mert Pukkancs olyan, mint a hiú írók, akiknek kritikát írsz a regényéről - mindent kimagyaráz, és elmondja, hogy te látod rosszul a dolgokat.

Reggel kaptam sms-t keresztanyámtól, hogy ma keresztapám nem lesz otthon egész nap, így mára én is szabad vagyok. Ennek örömére lecaplattam a postára, és befizettem két számlát majdnem harmincezer forint értékben, mert már tökre unom, hogy jönnek a fizetési felszólítások, meg a fenyegetések, hogy ez meg az le lesz kapcsolva. Annyi a mázli, hogy Pukkancs végül úgy döntött, előre adja oda az ő részét, így tudtam ezeket most befizetni. Így Pukkancs 15 +15 ezer forintjából (lakbér + rezsi) máris elment az egész csak rezsire, és az elmúlt három hétben én is kifizettem huszonnyolcat csak rezsire. Szóval röhej az egész, de már nincs kedvem vitázni senkivel, meg anyának írkálni tök feleslegesen, hogy oldjuk meg a rezsitartozásokat. És akkor tegnap jött a vízszámla, ami huszonötezer forint, fingom sincs, hogy lehet ez, mindenesetre mama nekem szólt miatta, hogy azt is ki kellene fizetni. Mindegy, nem tudom, mi lesz. Végül is már tényleg nem gyűjtök semmire, leszarom az egészet.

Mindjárt dél van, de Pukkancs még nem jött haza, gondolom, megint Punkival kocsmázik valahol, de már azt is el tudom képzelni, hogy leült egy padra az éjszakai műszak után, és azóta se állt fel, mert nincs kedve hazajönni még úgy se, hogy nem tudja, hogy ma egész nap itthon vagyok.

Új üzenet

„Legszívesebben azt mondanám, hogy baszódj meg… de nem, nem mondom…”

Na. Mekkora mázli, hogy végül nem mondta...

Megértem, hogy most utál, meg már amúgy is tök köcsögnek érzem magam. Soha nem vetek be önsajnálatot, nem elemzem hosszasan az érzéseimet, és nem magyarázkodom - valamiért csak a blogban tudok ilyeneket csinálni. Az a durva, hogy levelet abszolút nem tudok fogalmazni, taszítóan tárgyilagos vagyok, és nincs erőm magyarázkodni, vagy bocsánatot kérni, amiért "csak" barátként szeretem. De végül is nem lesz csoda, ha magamra maradok.

Egy hőn áhított lány nyomába sem érhet egy legjobb barátnak - ebben a szerepben már úgy különösebben értékesnek se érzem magam. Most már nem Róka vagyok, a "kurva jó barátnő", hanem Róka, aki "nem akar" viszontszeretni, és ebben a szerepben nincs kedvem létezni, nincs kedvem kommunikálni. Pukkancs most úgy haragszik rám, hogy ezentúl esténként simán kiülhetne tévézni Perditáék közé. Lehet, nyitok majd egy facebook csoportot azok számára, akik szerint igazán megbaszódhatnék.

Szóval erre már végképp nincs kedvem visszaírni, de ahogy elnézem, közben megint írt, a levél lényege az, hogy mégis hogy képzeltem ezt meg azt. Persze visszaírhatnék, hogy ne akarjon ártatlanként kijönni, mert ő meg hogy képzelte, hogy majd pikk-pakk elcsábít attól, akivel hat évig együtt voltam, meg még azt is felvetette, hogy akár a szeretőm is szívesen lenne. De nem, ilyenekről nem beszélünk.

Igazságtalannak tartom, hogy nem lehet téli álmot aludni tavasszal. Szeretnék eltűnni. Az, aki szerettem lenni, már úgyse létezik.

Elmondtam

Itthon ismételten hidegen indult a Pukkanccsal való kommunikáció, például helóval köszönt, amivel az ember max az ismerőse ismerősének köszön, és megint csak nem tudtunk egymásnak semmit se mondani. Egész nap agyaltam, mikor álljak elő neki a projekt-témával, de annyira emós volt, hogy nem akartam még egyet belérúgni. Aztán sorozatozás helyett Kygót hallgattunk, akiről tudvalevő, hogy a legintenzívebb közös hónapjaink lemezlovasa. Aztán rám tört az érzés, hogy Pukkancs milyen szomorú, meg akarom vigasztalni - megkérdeztem hát, megfogjuk-e egymás kezét. Szóval feküdtünk az ágyban, ment Kygo a háttérben, és egymás kezét gyűrögettük. Aztán az utolsó fél órában, mielőtt elkezdett volna munkába készülődni, összebújtunk. Gondoltam, most már úgyis tudja, hogy ez részemről csak baráti, olyan, mintha megölelnénk egymást, de végül is megint megpróbált megcsókolni, úgyhogy itt hagytuk abba.

Amikor pedig lekísértem a megállóig, elmondtam neki a projekt-dolgot. Pár percre megkukult, az arcáról eltűnt minden arckifejezés, közben meg baromira tudatosult bennem, hogy már tényleg semmi barátit nem érez irántam, meg hogy most már baszhatom az egész barátság-témát, tök felesleges áltatnom magam. Aztán kétperces szünetekkel mondott vagy kérdezett valamit, például azt, hogy: „Akkor megint találkozgatni fogtok?” vagy: „Gondolom, akkor minden hétvégén vele leszel.” és: „Össze fogtok jönni.” Én meg vagy nem tudtam mit reagálni, vagy tök kurtán válaszoltam, de nagyjából mindent elmondtam neki az előző bejegyzésemből, még azt is, hogy talán egy találkozó alkalmával rájönnék, hogy már nem érzek úgy Rú iránt, mint ahogy azt én gondolom, lehet, felocsúdnék, de lehet, hogy nem.

Aztán jó komoran szétváltunk, a megállóban se beszélgettünk - habár kért tőlem zsebkendőt, „hátha útközben náthás lesz.” Aztán most megint e-mailezünk, bár a legutóbbira nehezemre esik visszaírni, mert olyan, mintha kezdenénk elölről a pár nappal ezelőtti levelezgetést.

Szóval lassított felvételben jöttem hazáig, és közben azon agyaltam, hogy megint egyedül maradtam, mindig minden problémámmal egyedül vagyok. Olyan abszurd ez az egész történet... Látható volt előre, de mindig reméltem, hogy mi majd meg tudjuk oldani. Aztán az utcasarkon felbukkant két férfi - ha a külsejüket akarnám leírni, olyanok voltak, mint a felkelők vagy a kalózok a filmekben (nagy szakáll, meg alkoholtól, esetleg fűtől csillogó tekintet) - és az egyik megállt, és felkiáltott, hogy:

- Né már, Rókafalván is vannak nők?

- És ilyen csinosak...! - állt meg a másik is kedvesen mosolyogva.

- Miért vagy ilyen szomorkás?

- Hmmm, mindenféle dolog miatt - feleltem egy tudatos mosollyal az arcomon, miközben azon gondolkodtam, kellene-e tartanom tőlük.

- Kérhetek egy szívességet? - kérdezte a nagyszakállú.

- Öhmm......................... Nem.

- Na. Nyújtsd a kezed, kérlek!

Aztán kaptam rá egy csókot, és továbbálltak. Hát na, tényleg van ebben valami kis varázslat, bár nem sokáig tartott. Vicces, hogy a nőket hogy fel lehet dobni egy kisebb gesztussal. Szeretem amúgy az ilyen embereket, mármint az olyan idegeneket, akik csempésznek valami apró szépséget a napomba. Mint amikor az a csöves a villamoson a fülembe súgta, hogy maradjak mindig ilyen jó, és sose változzak meg.

Rúval ma egy mukkot se váltottam egyébként. Úgy terveztem, előbb Pukkancs "áldását" szerzem meg (=megfigyelem a reakcióját), és majd utána kérdezem meg Rútól, ott lehetek-e a felvételeknél. Viszont a mai nap után arra jutottam, hogy még boldognak lenni sincs kedvem, úgyhogy ennyi volt mára a társasági élet.

Projektke

Tegnap végül megkértem Rút, bontsa ki a végrehajtós levelemet. Ezután lefotózta, majd megállapítottam, hogy ezt már megkaptam ötvenszer, nem kell rá reagálni - mert nem lehet már mit ebben a helyzetben. Így elmarad Rú anyukájával is a találka - habár tegnap még olyan kedveset írt nekem facebook-on, hogy komolyan mondom, Rú anyukájának irántam érzett szeretete egy újabb érv lenne Rú mellett.

Tegnap írtam Rúnak, hogy mikor kezdi el a "projektet". Így fogom hívni, hogy projekt, jó? De amúgy videózás a lényege, ki kell hozzá menni a regényem helyszíneire, meg mi egyéb. Hát, nem szeretnék lemaradni erről, ugye ezt említettem már. Ahhoz viszont, hogy részt vegyek ebben, be kell avatnom Pukkancsot a videózás témába - tekintve, hogy nem szeret Rúról hallani, erről még nem meséltem neki -, na meg azt sem tudom, Rú mit szólna, ha közölném, hogy én is szeretnék ott lenni. Mert mi van, ha épp úgy áll hozzám, hogy jobb lenne, ha nem kavarnám fel őt a jelenlétemmel, mert mostanában tök jó kedve van az új kamerája miatt, vagy mi van, ha inkább túlzottan belelkesedik, nálam meg kiderül, hogy csak azért agyalok rajta, mert fojtogatva érzem magam a jelenlegi helyzetemben.

Tudom, hogy ez kurva gázul hangzik, de simán lehet, hogy a jelenleg megélt negatív dolgok miatt vágyom vissza a biztonságos nyugiba. Lehet, hogy nem vagyok elég beszámítható ezek miatt, nem? Mert lehet, hogy most kapaszkodom a múltba, de egy találka megszüntetné bennem a tűnődést. Nem is mondanék egyebet Rúnak, csak hogy érdekel, mit fognak művelni a kamerával, és titokban agyalnék rajta tovább, már ha egyáltalán még nyitott rám.

Tehát semmiképp nem randira gondolok én a projekt alatt, pláne, hogy lenne ott egy másik srác is, aki segítene Rúnak. Egy kicsit még örülök is ennek, mert így tényleg a projekt lenne középpontban, és csak simán jól éreznénk magunkat. Meg aztán régóta vágyom egy jó kis sétára a kedvenc helyeimen, vagy úgy alapjáraton másféle emberek társaságára.

Tegnap láttam, hogy Rú like-olta egy lány képét, aztán ma azt álmodtam, hogy lett új barátnője. Úgy rémlik, sírtam is... Pukkancsról meg azt szoktam mostanában álmodni, hogy új legjobb barátnője van...

Szerintetek amúgy normális vagyok? Mármint most komolyan... Mi a franc zajlik épp a lelkemben?

Mi lesz így?

Tegnap egy darabig úgy volt, hogy Pukkancs nem biztos, hogy hazajön, merthogy éjszakás műszak után elment Punkival csavarogni, és kissé hosszúra nyúlt a kocsmázás. Úgy voltam vele, hogy nem baj, legalább nem kerülgetjük a forró kását, habár elég rossz érzéssel töltött el, hogy feszültség alakult ki kettőnk között.

Éjszakás műszakból ugyanis írt nekem kérlelő e-mailt, amire azt írtam, hogy nekem nem menne, majd visszaírt egy de-és-ha kezdetű levelet, aminek az volt a lényege, hogy végül is miért ne, mindketten szabadok vagyunk. Erre viszont már nem láttam értelmét visszaírni, nem volt kedvem ahhoz, hogy győzködjön, inkább elmentem aludni. Másnap aztán írtam neki egy mondatot, hogy én pont ettől nem érezném magam szabadnak.

Aztán végül mégis hazajött, amit nem nagyon értettem, mert alig másfél óra múlva már kellett volna indulnia dolgozni. Lényeg a lényeg, hogy elmaradt a puszival köszönés, sőt, mindenféle testi kontaktus elmaradt, és alig tudtunk beszélgetni, érezhetően megváltozott a hangulat. Gondolom, ő most nem is mer hozzám érni, én meg szintén nem merek, mert akkor csak adom alá a lovat. Pedig tudom, hogy jólesne neki egy ölelés - én most nem arra megyek, hogy teljesen elhidegüljünk egymástól, csak egy bizonyos határt szeretnék betartani. Ha belegondolok, hogy ez az egész mennyire rosszul eshet neki, tényleg csak meg akarom vigasztalni, de nem tudom, mit tegyek. Nyilván nem fogjuk tudni kerülgetni ezt a témát, ezt még nagyon sokszor meg kell majd beszéljük, nem lehet úgy tenni, mintha bármi is el lenne intézve.

Egy kicsit bennem van, hogy majd valamikor előáll azzal, hogy inkább elköltözik... Ez azért elég csúfos kudarca lenne a barátságunknak... Pedig úristen, olyan gyönyörű volt ez a kapcsolat még fénykorában...

Végül aztán olyan álmos volt, hogy kivett egy nap szabit, így rendeltünk pizzát, és megnéztük a Walking Dead második részét (Pukkancs nagy rajongó, nekem meg most mutatja meg, mert kivégeztük az Orange is the New Black-et). Viszont továbbra sem beszélgettünk komoly témákról, sőt, a komolytalankodás se ment. Amikor vége lett a Walking Dead-nek, megint csak kerülgettük egymás tekintetét, majd inkább lefeküdtünk aludni. Hűvös volt, úgyhogy Pukkancs maradt az én ágyamban (anya szobájában még hűvösebb van ilyenkor), de még csak egymás kezét se fogtuk meg, nemhogy összebújtunk volna.

Tök szomorú ez az egész...

Pályázat - második péntek

Kiesett mindenki, akinek a héten kikerült a második fejezete. Eddig hétből hét elhullott, hátra van még 27 írás. Tök para.

Bevallom, én se éreztem az e hetieket tutinak. Mindig, amikor olvasok, szoktam érezni a történetvezetés ritmusát, és ha valahol érzem, hogy ritmusváltás van, az már nem jó, mert olyankor megváltozik az írás szintje. Szokták írni lektori véleményként egy-egy regényről, hogy a "dramaturgiai ívvel" voltak problémák - fogalmam sincs, mit jelent ez, talán ugyanazt, mint nálam a ritmus.

Olyan kíváncsi vagyok már... Lehet, hogy nálam is kisiklik valahol a ritmus, végül is bizonyos fejezeteket tavaly írtam, a többit meg tizennyolc évesen. Sokat javítgattam rajta, de szakmabeli még nem látta, szóval ki tudja... Mindenesetre lassan kiderül, kell-e még kotlanom fölötte.

Hümm

Borzasztó, mekkora patkány lett ebből a gyerekből. Másfél hét némaság után ír nekem egy halál lekezelő üzenetet facebook-on a szemétről, amit vigyek ki, majd éjjel fél háromkor arra riadunk fel Pukkanccsal, hogy az ajtóm előtt kiabálva kommunikál Pongóval. Nem, nem veszekednek, egyszerűen csak Perdita így beszél alapjáraton. És hát persze, nem megyek ki, mert max lefejelni lenne kedvem, meg mint az már kiderült, értelme sincs rászólni, hogy legyen tekintettel másokra, mert tudom, mit reagálna.

Szóval csak feküdtem, és hallgattam őket, amíg le nem feküdtek, és örültem, hogy Pukkancs legalább vissza tudott aludni, mert neki már csak fél órája volt kelésig. Komolyan nem tudom, mi lesz, ha mégse mennek ki külföldre - ja, azt mondtam már, hogy mégis mennek, csak most már júniusban?

Az üzenetére inkább nem írtam vissza, de komolyan rám tört a halálvágy, és pikk-pakk letargiába süppedtem, ami Pukkancsra is átragadt, úgyhogy feküdtünk egymás mellett egy órán keresztül, és a világgá menésről fantáziáltunk, meg öngyilkosos poénokat lőttünk el egymásnak.

Keresztanyám azt mondta, a helyemben szerezne egy olyan irdatlan hangos dudát, amiket a meccseken használnak, és reggelente megnyomná, majd - mielőtt még Perdita álmából felriadva visszanyerné a lélekjelenlétét - elhúzna dolgozni. Persze poén lenne, nevettem is a gondolattól, hogy ezt minden reggel eljátszanám, de valószínűleg hamar rám terelődne a gyanú, és menne a hajtépés, úgyhogy inkább elvetettem az ötletet.

Szörnyű, hogy ilyen emberekkel kell együtt élni... Annyira kiakasztó, mert tényleg semmit nem lehet tenni. Keresztanyám szerint addig úgyse lesz nyugtom, amíg el nem költözöm otthonról. Persze jó lenne, de ebből a fizuból egyelőre nem fogok. Mindenesetre az üzenetét egyből archiváltam, hogy ne lássam a képét az üzeneteim között, és komolyan minden erőmmel azon vagyok, hogy ne vegyek róla tudomást, mert csak elmegy az életkedvem.

Sajnálom, hogy gyűlölködő lett a blogom... Csak... ki kell írnom magamból. Hátha ér valamit, ha már meditálni nem tudok.

Megfertőzte valami az embereket

Nem lesz ez így jó.

Pukkanccsal kitaláltuk, hogy lesétálunk a boltig, veszünk egy-egy jégkrémet, szép az idő, péntekhangulat van, meg egyebek. Két perc se telt el a sétából, máris észrevettük, hogy fut utánunk a kutya. Először arra gondoltam, hogy visszafutok vele, és bezárom a lakásba, hogy ne tudjon kiszökni, de Pukkancs ötletelte, hogy miért is ne kísérhetne le minket. Oké, hát legyen, bár így már nem volt túl élvezhető a séta, minden kutya megugatott minket, tök nagy lárma lett. Újabb két perccel később egy unatkozó nyugdíjas kirohant a házából, és megfenyegetett minket, hogy ránk engedi a kutyáit, mert miért jó az nekünk, ha körbeugatnak minket a kutyák. Nem mondtunk semmit, csak az orrunk alatt szidtuk a nyanyát, mentünk szépen tovább. Fél perccel később viszont úgy döntöttem, nem fogok így sétálni, forduljunk vissza, tegyük le Lulu nénit. Ehhez persze megint el kellett menni az öregasszony háza előtt, mire az megint kirohant, és a kutyáival együtt ugatni kezdett, majd a túloldalon lévő ház ablakából kihajolt egy hapsi, hogy akarunk-e harmincezres büntetést.

Jézusom... És hiába mondtam, hogy jól van, utánunk jött a kutya, most mit csináljak, két oldalról pattogtak, miközben a kutyák rohadt hangosan ugattak.

- Na mi van, nem fogod pórázra kötni? - kiabálta a nő. - Azt akarjátok, hogy kinyissam a kaput?!

Hát, nem tudom, mi van velem, most már biztos, hogy időzített bombává alakult a bennem lévő sok feszültség. Szóval régebben soha nem volt olyan, hogy ha seggfejek voltak velem az emberek, akkor én is átmentem seggfejbe, soha eszembe nem jutott visszapofázni. Nem is szeretnék ilyen emberré válni... Hogy pikk-pakk eldurran az agyam, és odaüvöltök, hogy: „Jó, és a seggemből rántsak elő egy kurva pórázt?!” Ha így folytatom, kamionsofőr lesz belőlem...

De bah, miért kell ilyen rosszindulatúnak lenni? Egy percet kellett volna kibírniuk, amíg elmegyünk a ház előtt. Nem mintha a póráz hiánya miatt ugattak volna minket a kutyák. Ha van póráz, ha nincs, ugatnak, mert szeretik megugatni egymást. Néha az emberek is felháborítják őket. És még csak azt se lehet mondani, hogy Lulu néni egy veszélyes vadállat - a térdemig se ér fel, csámpázva fut, mert gyenge a hátsólába, és szájkosár gyanánt max egy gyűszűt tudnék rátenni.

Na, jót sétáltunk. Utálom ezt a helyet... Utálok itt lakni. Egyszerűen nem értem, az emberek miért ilyen kibaszott faszfejek. Miért nem tudnak elszámolni tízig, mielőtt elkezdenek pattogni?

Plutty

Pukkancs ma elment inni Punkival azzal az elhatározással, hogy nem próbálja meg nagyon leinni magát (miért nem lehet lerészegedés nélkül dumálni egy jót?!), és azt mondta, hat-hét körül tervez hazaérni a szendvicsnek valóval, azért is, mert szeretne velem lenni, mielőtt lefekszik aludni. Most viszont egy kicsit úgy érzem, büntetve vagyok, mert hát még csak életjeleket se ad, hogy valójában mikor szándékozik elindulni, de azért látom néha, hogy fel-felkukkant facebook-ra. Pedig fél háromkor még kedvesen köszönt el chaten, és azt írta, majd ad életjeleket - talán feljöttem témának ivás közben, és hirtelen támadt haragjában úgy ítélte meg, ennyit se érdemlek. Persze oké, szabad ember - egy kicsit talán nálam is szabadabb -, szóval nem az a bajom, hogy nem velem van, hanem az, hogy nem teszi, amit ígért, és azt is leszarja, hogy nála van a kaja. Jó, nem mondom, hogy nincs itthon ennivaló, de ha eszek valami kis szart, már nem fogok éhezni a fini szendvicsre. Meg igazából azt se szeretem, amikor valaki unalmasnak és fasznak nevez valakit, aztán mégis órákig lóg vele. Habár amennyit Punkiról tudok, lehet, nem csak ketten vannak, hanem van velük még pár csöves-drogos 30 éves gyerek is. Lehet, lányok is vannak ott, aztán végül is az ő társaságuk biztos jobb móka, mint velem zabálni és sorozatozni, miközben fáj a szíve, hogy nem csókolhat meg.

Na mindegy...

Jé, pont most írt. „Nem tudom, mikor megyek. Gondolom, fent leszel, de ne várj meg, ha álmos vagy.”

Jó fej.
Akkor eszek redvás müzlit...

Nem tudom, ez most valahogy szarul esik kicsit.

Jaj, Róka... Nincs neked elég barátod.

Mi van, ha...?

Gondolkodtam, és inkább nem akarok Szigetre menni.

Nincs kedvem aludni

Pukkancs egész nap úgy közeledett felém, mintha tegnap nem beszéltünk volna meg semmit. Végül, amikor sokadszorra fordultam el a csókjától, arra jutott, hogy ma lent alszik egyedül.

Már lent van, 3:10-kor fog kelni. Ma két órát aludt, szóval arra tippelek, nem volt már elég ereje azon bosszankodni, hogy itt vagyunk egy fedél alatt, és mégsem alszunk együtt.

Titkon egy kicsit várom, hogy meghalljam anya ajtajának nyikorgását, de szerintem már alszik. Meg hát jobb így, nem? Biztosan.

Milyen jó lenne, ha nem lenne köztünk semmi fájdalom. Csak feküdnénk egymás mellett, sugdolóznánk és nevetnénk, míg el nem nyom minket az álom. Nem kellene azt éreznünk, hogy az együttalvás csak hátráltat minket a továbbjutásban, vagy fájdalmas következményekkel járhat.

Amikor az előbb felmentem facebook-ra, Rú rám írt, és beszéltünk az evésről tizenhárom percet, majd elköszönt, hogy megy aludni. Ennek már negyed órája, és még mindig pofátlanul zöld a neve melletti pötty. Néha nem értem őt, és olyankor magamat se. Itt van Rú, akihez valami titokzatos oknál fogva még mindig ragaszkodom, pedig az eszem tudja, hogy még mindig túl önző egy kapcsolathoz, és itt van Pukkancs, aki teljesen odavan értem, és mindent megtenne azért, hogy együtt legyünk - és nekem mégis az kell, aki csak addig tenne meg értem dolgokat, amíg azok a dolgok neki is kedvére vannak. Az se tetszik, hogy Rú nővére két hete szült, és Rú még mindig nem nézte meg a babát. Nekem ez tök fura... Bezzeg amikor a kutyát hozták el, képes volt lemenni vidékre, hogy meggyúrja. Lehet, hogy jobb lenne nem is agyalni rajta.

Tavasz

Ma egy erdőben voltam álmomban. Volt még velem egy-két ismerős, de nem tudom, kik voltak, meg hát eléggé szétesett a csapat. Talán az egyikük keresztapám volt, a másik Rú...? Rúval nagyon ritkán álmodom egyébként, sőt, szinte soha, de az utóbbi egy hétben fel-felbukkant az álmaimban. Valamelyik nap azt álmodtam, hogy egy ágyban aludtunk, de nem értünk egymáshoz, hanem tartottuk a távolságot...

Mindegy, ebben az erdőben, ahol ma éjjel császkáltam, sok volt a róka, vörös is, fekete is. Mind kíváncsian lopakodtak a fák között, egy kicsit féltem tőlük. Rókával szerintem még soha nem álmodtam.

Egyébként április az a hónap, amikor a szerelmek kibontakoznak, áprilisra mindig úgy tekintettem, mint egy gyönyörű időszakra mindenféle szempontból. Nyílnak a virágok, és elérkezik egy újabb évforduló... De idén áprilisban csak az lehet bennem, hogy most lennénk együtt hét éve. Vajon leszünk mi még együtt...? Vajon vár még rám? Vajon hány szív törik össze idén?

Tegnap úgy kezdődött a nap, hogy Pukkancs elhatározta - újra -, hogy ezentúl nem ér hozzám, és csak barátok leszünk. Megpróbál visszavenni, és kiszeretni belőlem... Aztán estére megint egymás karjaiban voltunk, megint csináltunk valamit az ágyban... Nem leszünk képesek így továbblépni. Pukkancs néha emlegeti a jövőbeli barátnőjét, ábrándozik egy társról, aki elveszi a magányát és aki belépve az életébe megoldja majd a kettőnk kapcsolati problémáját is. Szóval erről a lányról szoktunk néha beszélni... De arról soha nem beszélünk, mi lesz, ha nekem lesz valakim... Fel se merem emlegetni. 

Nem bírom nézni mások bánatát, és inkább őrzöm a sajátomat. Ez az én gyengeségem.

Szerelem

Ami a lelkivilágomat illeti, mostanában nehezebben viselem a gondolatot, hogy már nem vagyok együtt Rúval. Biztosan közrejátszik ebben az is, hogy itthon olyan a hangulat, mint egy börtönben, meg úgy eleve semmi se jó igazán, de míg szakítás után egyszer se gondoltam bele, milyen is volt Rút átölelni, mostanában egyre sűrűbben eszembe jut. Néha, ha nagyon belegondolok, rám tör a szomorúság. Legutóbb tegnapelőtt volt erre példa, és Pukkancs egyből levágta, hogy mi a bajom, pedig egy szót se szóltam. Haragudott emiatt, aztán bocsánatot kért, amiért azt mondta, hogy: „Akkor ha valami bánt, hozzá fordulj ezentúl.”

Nehéz ez így... Mármint hogy magamban kell szomorkodnom, meg hogy ha esetleg arra jutnék, hogy vissza akarok mindent csinálni, az egy külön dráma lenne, mert Pukkancs teljesen belém van zúgva... Az elmúlt három hétben nem csináltunk semmit az ágyban, de tegnap éjjel megint műveltünk ezt-azt... Pukkancs tudja, hogy nem vagyok belé szerelmes, és most már én is tudom ezt biztosra, úgyhogy nem lenne szabad ilyeneket csinálnunk, mert ezekkel csak megkötjük egymást, és egyikünk se jut előrébb. Pukkancs így nem fog tudni kilábalni belőlem, én pedig nem fogok tudni "belábalni" senkibe.

Pukkancs szobája

Pukkanccsal amúgy jól kijövünk, és bár megcsináltuk neki anya szobáját, még egyszer se aludtunk külön. Volt egyszer egy kísérlet erre, de akkor sem azért, mert külön akartunk aludni, hanem mert Pukkancs ki akarta próbálni az új ágyát, én meg ragaszkodtam a sajátomhoz (nem szeretem amúgy anya szobáját, nagyon hideg, és sose volt otthonosan belakva - tulajdonképpen azon agyaltam, hol tartotta egyáltalán a cuccait, mert alig van hely Pukkancs ruháinak). Végül aztán Pukkancs adta fel előbb - előtte meséltem neki mindenféle kísértetről, amik anyánál laknak, höhö -, és ő jött fel, úgyhogy így aludtunk megint együtt. Nem baj, amikor majd szauna lesz a szobám, jó lesz anya szobájában aludni, de most olyan kis csini az ágyam...!

Amúgy üzleteltem Pukkanccsal, és eladtam neki a nagypárnáimat, mert rájöttem, hogy olyan nagyok, hogy az én ágyamról lefolynak. Meg azt is megbeszéltük, hogy minden kiadásunkat vezetni fogjuk, a kaját például együtt vesszük, és így egyikünk se tud elszállni a boltban éljünk-a-mának felfogással. Én jelen pillanatban tök nullán vagyok, fogalmam sincs, mire ment el a februári fizetésem, de összesen kétszázhetven forintom van (hétfőn kapok fizut, azt hiszem), és akárhogy számolok, az jön ki, hogy a javát elzabáltam. Szóval jó lesz, hogy egy kicsit visszafogjuk egymást ilyen téren, de attól még megpróbálunk finomakat, de gazdaságosakat enni, Pukkancs pedig mától megpróbál leszokni a cigiről.

Ugye, milyen csudi vidám? A virágos takaróval szoktunk takarózni, amikor még nem bújunk be, csak dumcsizunk vagy sorozatot nézünk.

Ilyen lett Pukkancs ágya. Nem tudtam rábeszélni világosabb huzatra, úgyhogy ilyen emós színeket néztünk neki. Tulajdonképpen jól néz ki, de anya Gustav Klimt képei rontják az összhatást, úgyhogy majd megkérdem anyát, eltehetem-e őket. Anyának van egy new yorkos és egy walking dead-es posztere, amiket sosem tett fel, és Pukkancsnak is van egy walking dead-es posztere, amit anya hozott neki Angliából, szóval azok tök jól mennének az ágy stílusához. Aztán még kellene sötétítőfüggöny, mert ezek a mostaniak régen az enyémek voltak, és tök gagyik, és Pukkancsnak úgyis fog kelleni sötétítő, amikor éjszakás után aludni akar. Néztem az Ikeában, és van 3000 forintért is, szóval... Tök jól meg lehetne csinálni.

Na és itt van ez a két festmény, amiket még a gazdag időkben vett anya az én ötletem jóvoltából. Gondoltuk, az ilyesminek van értéke, ha majd meghal a festő (...), értékesebb lesz. Azóta mondta anya, hogy adjam el őket, én meg jobb ötlet híján feltettem őket a Vaterára, de a kutyának se kellettek. Vettünk amúgy egy új szárítót meg partvist, felmosóvödröt és lapátot  Pukkanccsal, hogy sose legyen vita amiatt, hogy Perditáék elől foglaljuk a helyet. Amúgy a tévé nagyon kaki, van rajta három csatorna, és baromi szemcsés, szóval csak dísznek van ott. Beszéltük Pukkanccsal, hogy veszünk felesben egy jó kis tévét, de hát nem tudom... Még mindig nem vettem új szemüveget. Meg gondoltam rá - mintha legalábbis gazdag lennék -, hogy veszek ebbe a szobába egy fiókos szekrényt, mert tényleg nincs hova pakolni, és azért bennem van a rossz érzés, hogy Pukkancs fizet a szobáért, és mégsincs elég hely a cuccainak. Ha anya egyszer hazajönne, legalább ő is tudna hova pakolni... Na de ez egyelőre csak egy kósza ötlet, mert ugye nincs zsozsikám.

Ilyen a szoba többi része, bár a polc melletti keskeny szekrényke kilóg a képből. Anya régen nagyon szerette a macikat, úgyhogy az ágyon lévő plüssök kivételével minden maci anyáé, meg azt is látni, hogy olvasni is nagyon szeret. Lényegében ez egy klassz szoba, csak nincs még kész. Amikor ideköltöztünk, anya a ház többi részére költött, a saját szobája mindig az utolsó volt, így végül még szegély sincs a fal tövében. Aztán volt négy-öt év, amíg mama lakott anya szobájában, így azért sem volt foglalkozva ezzel a helyiséggel, aztán meg anya kiment külföldre, úgyhogy hiába van meg a ház tizenhárom éve, anya kb. csak négyet lakott a saját szobájában. Ez azért elég szomorú.

Itthon

Ami az itthoni helyzeteket illeti, Perditával a verekedés óta nem szólunk egymáshoz még egy köszönés erejéig sem, Pongóval meg váltottam egy-két mondatot számla ügyben, habár nem jutottunk előrébb (anya felhívta vasárnap reggel, hogy ne szóljon bele itthon a dolgokba, különben mennie kell). Átnézve a számlákat láttam, hogy minden szolgáltató felé tartozunk, és nem értem, Perdita mire verte a mellét, hogy mindent Pongó fizet - hova lett akkor anya pénze? Írtam is anyának, hogy mi legyen ennyi számlával, nem lehetne-e, hogy ne csúsztassuk állandóan őket, mire nem meglepő módon azt írta vissza, hogy a sürgőseket fizessük ki, és majd írjam meg neki, mennyi a maradék tartozás. De ismerem már anyát annyira, hogy tudjam, ez nem lesz ilyen egyszerű, tudom, hogy nem fog annyi pénzt hazaküldeni, amennyi kell. Mindenesetre ahhoz képest, hogy megbeszéltük, hogy mindenki havi tizenötötöt ad haza, én az elmúlt nyolc napban huszonötöt fizettem be, szóval nem működik ez a minden-számlát-osszunk-három-felé téma. Azt se kaptam vissza, amit múltkor már egyszer kértem, és nem is akarom megint kérni, mert a francnak se hiányzik még egy hajtépés.

Röhej az egész, na mindegy... Állítólag Pongó azt mondta anyának, hogy már megvan a pénz Hóföldre, úgyhogy májusban mennek - jó lenne, ha nem gondolnák meg magukat ötvenszer. Pukkanccsal örömmel fizetnénk felesben az egész rezsit.

Anya is nagyon fura, folyamatosan Perditát védi előttem, még akkor is, amikor szóba se hozom. Erősen manipulálva van, és nem gondol bele semmibe. Próbálom anyát arra sarkallni, hogy legyen határozott, de úgy érzem, nem akar az lenni, én meg kezdem feladni. Eleve amikor telefonon beszéltünk, volt egy mondata, amiből látszik, hogy tökre nincs képben a személyiségemet illetően. Azt mondtam neki, szerintem a pofon még nem nevezhető verekedésnek, hanem csak egy ébresztő lenne, amire anya azt mondta: „Apád is azt mondta, hogy a pofon nem számít verésnek.”

Szóval drága jó drogos apámhoz lettem hasonlítva, aki a szemem láttára verte meg anyát egy csomószor úgy, hogy én anya mellett sírtam, és kérleltem őket, hogy hagyják abba a veszekedést...

Egyébként a nyakfájásom azóta se múlt el, szerintem becsípődött valamim, és amikor épp fáj, csak hitetlenkedni tudok magamban azon, hogy Perdita úgy esett nekem a pofon után, mintha Mónika show-n nőtt volna fel. Jobb is amúgy, hogy kiderült, hogy erősebb nálam... Legalább ha megint nekiáll pattogni, tudni fogom, hogy jobb, ha nem engedem el az indulataimat, mert nekem jobban fog fájni... De remélem, nem lesz olyan, hogy "megint" - haha, múltkor is ezt írtam.

A pályázatról

Kedden elkezdődött a pályázat következő szakasza, ami azt jelenti, hogy az előszűrésen átment művek az első lektorhoz kerülnek. Aki negatív értékelést kap tőle, az kiesik, aki pozitívat, az megy a következő lektorhoz. Ha a kövi lektor negatív értékelést ad, hiába adott pozitívat az első, a regényt kilövik az űrbe. Szóval ez most úgy megy, hogy hétfőtől csütörtökig minden nap kikerül egy továbbjutó második fejezete, és pénteken kiteszik a halállistát a lektorok visszajelzésével, hogy ki jutott tovább és ki esett ki.

A húsvét miatt ezen a héten csak három második fejezet került ki, ma pedig kitették a cikket, hogy mind a három mű elhasalt az első lektornál, így számukra véget ért a pályázat. Én még nem kerültem sorra, mégis, amikor megláttam a cikket a lektori hírekről, felgyorsult a szívverésem, mintha legalábbis egy kivégzést kellene végignéznem. Olyan rossz érzés lehet kiesni... Igazából még csak szurkolnom se kell, hogy rajtam kívül mindenki essen ki, mert ez tulajdonképpen nem egy verseny, mert ha több regény is megtetszik a kiadónak, akkor több regényt fognak kiadni. Tehát nincsenek vetélytársaim, csak meg kell ütnöm egy szintet, meg kell felelnem a kiadó elvárásainak.

Szóval mi lesz azon a pénteken, amikor én kapok értékelést? Szívrohamka...?

Úristen, olyan durva lenne, ha sikerülne. Mármint nem a szívroham, hanem maga az egész pályázat. Olyan boldog lennék...