Nekem ez lenne

Az a gyanúm, hogy kamaszkoromban több eszem volt, mint most, és érezhetően tisztább lélek voltam, mint most. Néha egy kicsit azt érzem, elengedtem az álmaimat, de a tény, hogy napok óta egy irodalmi pályázaton kattogok, talán megcáfolja ezt. Szeretnék nevezni, de nem megy az írás, és félek, hogy elveszett belőlem az egész... De talán van még remény, csak zene kellene, és vissza kellene térnem az olvasáshoz. A zene gyúrja bennem az érzéseket, az olvasás életre kelti bennem a szavakat. Azt hiszem, ez a pályázat most nem nekem lett meghirdetve, nem fog menni, üres vagyok, és csak erőlködöm a mondatok felett. Mostanában sűrűn eszembe jut a raktár, ahol a csoportvezető, amikor megtudta, hogy író szeretnék lenni azzal oltott le, hogy biztosan nem is tudok írni, mert túl fiatal vagyok, és túl keveset tapasztaltam, és hát nem mindenki olyan született tehetség, mint Karl May, aki sose járt a vadnyugaton, és mégis megírta a Winnetou-t. Akkor csak hitetlenül méltatlankodtam magamban, hogy lehet ilyen seggfej ez az ember, hogy mondhat ilyet, de mostanában... amikor már csak alvásból, tévézésből és munkából áll az életem, ami olyan sivár és ingerszegény, hogy már konkrét vágyaim sincsenek, kezdek arra gyanakodni, hogy nekem tényleg valami kurva nagyot kell megtapasztalnom ahhoz, hogy visszatérjen az ihletem. Hogy a szavakat olyan szépen egymás mögé tudjam helyezni, mint régebben, amikor még azt gondoltam, a szépírás az én asztalom és tele vagyok mondanivalóval. Néha csak úgy ömlöttek a tollamból a szavak, tisztán éreztem az emelkedett állapotot, miközben a háttérben valami klasszikus zene ment, de ma már... megkérdőjelezem az egészet. Valaha tényleg írtam volna a metrón állva is, csak mert épp ott szállt meg az ihlet...?

Szeretnék átélni valamit, ami olyan érzéssel jár, mint amikor hosszasan az ember szemébe néz egy elefánt - csak ez valami sokkal hosszabb lenne, valami hetekig, hónapokig tartó élmény. Valami különleges, nem hétköznapi, jólesőn megpróbáltató, valami olyasmi, aminek a lényege, hogy újat lássak, és megtapasztaljam, ki vagyok valójában. Mert nem ez vagyok... Nem vagyok azonos a munkámmal, nem vagyok azonos azzal, ahol ma tartok, és azzal a folyton morgó lánnyal se vagyok azonos. Tudom, hogy sokkal több vagyok... Nem másoknál több, hanem a jelenemnél több, és ki akarok teljesedni. Igen, erre vágyom. Mi értelme az életnek folyamatos elfojtásban? Mi közöm ehhez az élethez? Erre születtem volna? Ennyi a max, amit megtapasztalhatok? Hol van a valóság, a városon kívüli élet, az energiákat felszabadító szépség, amit csak a természet csodája tud átadni?

Meg akarom tapasztalni a valódi énemet, amit nem befolyásol pénz, idő és mások véleménye. Olyan életet akarok, amiben magamhoz hűen élhetek. Nem anyagiakról beszélek, hanem folytonos mozgásról, haladásról, megismerésről, megtapasztalásról, újra és újra felébredő kíváncsiságról, magként elvetett, majd kicsírázó gondolatokról, az ismeretlen holnapokról, az izgatott ébredésekről és az elégedett ráébredésekről.

Karajfaja

Újabb panaszáradat következik, úgyhogy csak az menjen tovább, akinek nem jön még a könyökén.

Ma kiderült, hogy mégis jár próbaidő alatt is az utazási támogatás, úgyhogy ennek is örültem, mert pont tegnapelőtt vettem meg az új bérletemet számla nélkül.

Ma egyedül vagyok, Pukkancs elment a nagyijához. Furcsa, hogy régen kifejezetten igényem volt az egyedüllétre, de manapság rosszul vagyok a gondolattól, hogy egymagam legyek. Ilyenkor felfalnak a gondolataim, és egy másodpercre se tudok kiszakadni belőlük.

Tettem ricinust a hajamra, úgyhogy most sapkában ülök. Arra gondoltam, legalább legyen egészséges, ha már fosszínű szegény. Igazából elsüllyednék a szégyentől, ha összefutnék egy ismerőssel az utcán, mert tényleg le vagyok pukkanva. Úgy öltözök, mint egy kamasz, akit nem érdekel, mit visel (két ruhát váltogatok, mert ennyi a felvállalható), a hajamból is vágni kéne, és a szemüvegem is ocsmánnyá tesz. Na mindegy... Régebben mindig azzal nyugtatgattam magam, hogy huszonöt éves koromra már biztos beáll az életem legalább egy olyan szintre, amin nem kell csövesnek éreznem magam, de hát nem jött össze. Egyébként mostanában a tükör előtt állva egy csomószor eljátszom a gondolattal, hogy levágom a hajam festett részeit, meg milyen jó nagy váltás lenne, de hát nem olyan ám az én hajszerkezetem, hogy ezt el tudjam játszani, a fejformámról nem is beszélve. Még csak tizenkét centis a lenövésem ugyanis, szóval elég meredek lenne. De most már kibírom, basszus. Lenövesztem és kész.

Na mindegy.

Hajnal ha ébred, szellővé válnék, Csöndes esőben szirmot szitálnék

Ez a dal megy a fejemben. Alsóban tanultuk a kórussal.

Múltkor a boltban ki kellett állnom Pukkancs mellől a sorból, mert a pénztár felé vezető úton kitettek anyák napjás üdvözlőlapokat, és elsírtam magam az egyiken. Aztán hazáig fojtogatott a sírás, néha engedtem neki, néha nem, Pukkancs meg zavartan vigasztalgatott. Csak úgy eszembe jutott, milyen szomorú, hogy talán már sose leszünk együtt úgy normálisan, kényelmesen, nyugodtan. Idén összesen egy órát töltöttem vele személyesen. Na meg az is eszembe jutott, milyen lehet annak, akinek már nem él az anyukája, és akkor megint elkezdtem bőgni.

Viszonylag rég sírtam már.

Mindjárt indulok mamáékhoz, viszem Pukkancsot is, mert szeret "hazamenni" Rókafalvára, meg mamáékat is megszerette, ami tök vicces, mert azért mamáék elég nehéz esetek. Mamáék is szeretik Pukkancsot - mama legutóbb kijelentette, hogy olyan, mintha az unokája lenne.

Szóval én ezt az anyák napja témát sose éreztem át, de most így felnőtt fejjel, amikor családom anyukái - anya, mama, keresztanyám - szomorúak és magányosak, sokkalinkább bennem van, hogy néha azért lehet adni egy-egy kis ajándékot. Szóval mamának viszek likőrös bonbont, meg próbáltam valami finomabb kávét választani neki - bár nemigen értek hozzá, mert én nem kávézom -, meg keresztanyámnak is vettem egy Frei kávét, valami vaníliás, akármilyenes ízűt. Bár nem tudom, keresztanyámmal mikor fogok találkozni, hátha ma összefutok vele mamáéknál. Képeslapot nem vettem senkinek, mert mamáról tudom, hogy elsírná magát, és akkor én is elsírnám magam - és én abba se hagynám szerintem, és mindenki meg lenne illetődve (sírósra sikeredett ez a hét - tegnap Pukkancs kijelentette, hogy úgy sírna egyet, amire én mondtam, hogy sírjon, és akkor nekiállt sírni, aztán a nap folyamán még egyszer elsírta magát, miköben masszíroztam, méghozzá azért, mert eszébe jutott a kutyája, akit el kellett ajándékoznia úgy három éve, és hogy milyen szomorú, hogy nélküle fog majd meghalni).

Anyának viszont nem vettem semmit, mert nem tudom odaadni, és megint máshol lakik, egy rakás idegennel egy házban, úgyhogy... Pont neki nem vettem semmit.