Szellemes álom

Azt álmodtam, hogy sehogy se tudtam sikerre vinni a dolgaimat, és ez abban mutatkozott meg, hogy állandóan meghaltam. Sose lett vége ilyenkor az álomnak, egyszerűen csak szellem lettem mindig, majd amikor újra nekifutottam valaminek, újra eleven önmagam. Volt egy családom, közel-keleti beütésű emberek alkották, és nagyon bölcsek és nyugodtak voltak. Eléggé pozitív hangulatú álom volt, nem idegesített, hogy nem tudok semmit véghezvinni, csak meg akartam oldani, gondolkodtam, mi hibádzhat ebben az egészben, mi blokkolhatja a törekvéseimet.

Végül kitaláltam, hogy én, mint Vörös Róka, nem tudok működni, úgyhogy elhagyom ezt a létet, és új emberként születek meg. Előtte még megkértem az anyukámat, hogy legközelebb, amikor újra várandós lesz velem, fektessen belém több energiát, amíg a hasában vagyok, hogy az az energia kitartson nekem egy életen át. Ezután varázslatszerűen megsemmisítettem az okmányaimat, emlékszem, még utoljára jól megnéztem a lakcímkártyámon a vezetéknevemet, aztán könnyű szívvel megváltam az egésztől.

Ezután szellem lettem, mely lét semmiben nem különbözött az emberitől, egyszerűen csak nem voltak kötelességeim, nem nyomta semmi teher a vállamat, nem kötött az idő. Anyukám tornázni kezdett velem, és én ott voltam mellette szellemként, de ott voltam már benne magzatként is. Még volt velünk egy szellem, aki azt hiszem, a nővérem volt, ő is önfeledt volt, nem aggódott semmi miatt.

Aztán megjelent egy katona, ő is jó fejnek tűnt, szóval nem azért jött, hogy szitává lőjön minket, vagy hogy menekülésre szólítson fel, egyszerűen csak ránk szólt ugrató szándékkal, hogy mozogjunk ügyesebben. Valami ilyesmit mondott... Nem emlékszem pontosan... Mindenesetre én erre csodálkozva megkérdeztem, hogy: „Te látsz minket?”, mire büszke vigyorral az arcán azt felelte, ő mindent lát. Ezután én vicceskedve odaszóltam neki, hogy ha lát minket, azt is látja-e, hogy egyikünkön (a nővéremen) esküvői ruha van, mert ha látja, akkor legyen rá tekintettel, és ne nagyon ugráltassa. Igazából az volt ebben a vicces, hogy a nővérem ruhája tök szakadt volt, és valami meghiúsult esküvőt sejtetett, aminek már nem akart volna újból nekifutni.

Sajnos ennél a résznél megszólalt Pukkancs ébresztője, de irtó jó hangulatú álom volt, és olyan sokszor lepörgettem a fejemben, hogy már vissza se tudtam aludni. 

Piszkozatba tettem a tegnapi bejegyzésemet, de szerintem ki is törlöm.

Az a rész, amit a gyerekcsinálásról írtam, elég hézagos, nem volt kedvem kifejteni, mert nem az volt a lényege a bejegyzésnek... Úgy viszont, ahogy leírtam fél mondatban, orbitális faszságnak tűnik...

Úgyhogy törölje az agyából mindenki, aki szerencsétlen módon elcsípte a bejegyzést.

Inkább kitöröltem az előzőt.

Néha kiírom magamból ezeket a dolgokat, hogy így nem tudom, mit érzek, meg úgy, aztán mire a végére érek, már nem is értem, miért agyalok én, miközben tök egyértelmű a válasz.

Nem is érzem szép dolognak, hogy ilyen, nem csak engem érintő, tök személyes dolgokat feszegetek itt, úgyhogy... Inkább nem írok ilyenekről.

Bevarrtak!

Na, az előbb értem haza a MŰTÉTEMRŐL, már tudom fogadni a bonbonokat, plüssöket és lufikat.

A fórumokon olvasottak alapján arra készültem, hogy inkább kellemetlen lesz, mintsem fájdalmas, és végül is tényleg így volt. Az egyedüli, amitől féltem, az injekció volt, mert bár a vérvételes szúrások miatt max izgatott szoktam lenni, ezt valahogy fájdalmasabbnak képzeltem el. A különbség a kettő között hangyányi volt, épp csak egy másodperc erejéig fájt a végén, aztán a doki máris nekiesett az anyajegyemnek.

Szerencsére abból már nem éreztem semmit, csak hogy kicsit húzza a bőrömet. Állandó frászban voltam, hogy egyszercsak elmúlik az érzéstelenítő hatása, és a következő vágást vagy öltést már érezni fogom. Nem néztem oda, de azért azokat a lendületes karmozdulatokat, amikkel összevart, így is láttam, és totál rosszul voltam a gondolattól, hogy mit művel épp az oldalammal.

Egyébként hárman voltak bent: a doki, aki foltozott, egy másik, aki nézte, mit csinál, és egy asszisztens kiscsaj, akinek annyi volt a dolga, hogy néha felitatta a vért. Egy pillanatra meg is fordult a fejemben, hogy ezt én is szívesen csinálnám, mert végül is közben tök jól elnevetgéltek, egyik se nézett az arcomra egy pillanatra se, különösebben nem is szóltak hozzám, nem voltak kedvesek, nem próbálták oldani bennem a feszültséget. Olyan lehettem számukra, mint egy futószalagon érkezett lyukaszokni, amit össze kéne gyorsan varrni. De gondolom, a kiscsaj néha rosszabb dolgokat is csinál, mint a vérfelitatás, úgyhogy inkább nem leszek ilyen asszisztens.

Azért hálát adok magamnak, amiért tegnap felmerült bennem, hogy talán nem csak az adott felületet kell szabaddá tennem, hanem majd teljesen neki kell vetkőzni, és ezért leszedtem a lábszőrömet, és tisztasági plusz tampon kombóra váltottam a műtét kedvéért, nehogy majd kilógjon a bugyimból a pelusom (el lehet képzelni, mennyire érdekelt volna bárkit is).

Viszont miután elengedtek sem múlt el az idegességem. Hirtelen még rosszabbul lettem a varrat gondolatától, úgyhogy kint leültem a váróban negyed órára, és próbáltam nem elájulni. Levert a víz, szinte kigyulladtam. Pedig nem szokásom ilyen szinten rosszul lenni semmitől.

Furcsa dolog az agy... Pedig nem láttam semmit, és mondom, csak a szuri fájt egy másodpercig.

Szóval túléltem.

Szövettan öt hét múlva, és menjek vissza egy hét múlva délelőtt valamikor. Utóbbinál már nem nagyon figyeltem, nem tudom, azért kell-e mennem, hogy kiszedjék a varratokat, vagy csak kötést akarnak-e cserélni. Tipp? Remélem, az előbbi, és aztán le is lesz tudva a téma.

Bár a varratszedéstől még tartok... Keresztanyám azt mondta, arra már semmiképp se menjek egyedül. Mondjuk az legalább nem lesz félórás menet.

Úú!

Tegnap ezt találtam, de még nem tudtam megnézni.

Na majd ma talán.

Remélem, nem leszek túl irigy a végére...!

3 mm

Augusztusban kértem sebészetre beutalót az egyik anyajegyem miatt. Eltartott egy ideig, míg rávettem magam, hogy a sebészetre is kérjek időpontot, de holnap megyek, kivájatom az oldalamat.

Az előbb olvastam utána, hogyan is zajlik ez a műtét. Mivel nem maszekhoz megyek, gondolom, a leégetős módszerről ne is álmodjak, hanem majd kivágják.

Kivágják.

Ezt mondjuk tudtam már augusztusban is, de azért akkor is fennakadtam a dolgon - mi ez, középkor?!

Ma meg megtudtam, hogy:

1. Kapok szurit.

2. Hárman fognak fölöttem állni.

3. Össze kell majd varrni azt a sebet, amit a három miliméteres anyajegyem helyére művészkednek.

Aztán ugye a további kellemetlenségek, hogy majd vegyek ilyen szart, meg olyan szart a fájdalom ellen, ne érje víz, belehalhatok, ha elfertőződik (hát most na, ilyet is írtak!) és stb.

4. Varratszedés!

A három miliméteres anyajegy haccacáréja.

De már muszáj elmennem, mert minden nap aggaszt.

Pifipuff

Kb. egy hete írtam egy kommentet egy blogra, hogy én már így meg úgy túlvagyok Rún, meg hogy már csak sértettséget érzek vele kapcsolatban, aztán utána zsinórban négy-öt napig vele álmodtam. Semmi konkrétat, csak úgy megjelent néha, tehát semmi lényegesre nem emlékszem, nem is nagyon szoktam vele álmodni.

Aztán tegnap felmentem facebook-ra, és láttam, hogy profilképet váltott - háttérben a Lánchíd, amit úgy szeretek -, és valahogy úgy... asszem, éreztem a hiányát. De úgy ténylegesen. És valamiért azt éreztem, hogy most ő is hiányol engem. Mindenesetre lejöttem facebook-ról, meg kicsit elszomordtam, hogy hát ez van, az utóbbi egy hónapban kb. kétszer beszéltünk öt sort, semmit nem tudunk már megosztani egymással, így nagy dumapartikat már úgyse fogunk lerendezni.

De nem múlt el ez az érzés, úgyhogy visszamentem facebook-ra, hogy várok kicsit, rám fog írni, érzem, hogy a fejében járok...!

És tényleg rám írt pár másodpercen belül.

Aztán beszélgettünk egy mizu?-sat, de persze vele sincs semmi, meg velem se, szóval nem vittük túlzásba.

Én már eleve nem akarok őszintén válaszolni az ilyen mizu kérdésekre, mindig azt írom, hogy csuda minden, mert vagy a szar dolgokról tudnék mesélni, vagy előadnám lelkesen, hogy megyek tanfolyamra, meg szeretnék nyelvvizsgát, pedig még simán kiderülhet, hogy mégse fog összejönni, mert hát pénz is kell, ugye - de rajta vagyok! Túl sokszor találtam már ki dolgokat, amikből aztán nem lett semmi, szóval majd ha kijárok egy tanfolyamot, ha a kezemben lesz valami papírka, max akkor lehet engem komolyan venni ilyen téren. Szóval én majd akkor fogok magamról őszintén mesélni, ha egy pozitív ember képét mutathatom, aki tesz azért, hogy jobb legyen, a negatívumokat meg megtartom a blognak és azon blogkukkolóknak, akik még nem unják.

De azért örültem, hogy váltottunk pár szót.

Viszont ha olyankor pötyögök a mobilomon, amikor Pukkancs látja, nem akarok sokáig a neten csüngeni, mert Pukkancs akarata ellenére és bedurcizik, és utána egy óráig nem szól hozzám, csak kedvtelenül hümmög, ha mondok valamit. Tegnap is ez volt, de előtte még megkérdezte, Rúval chatelek-e, hogy így csillog a szemem...........

Hömm.

Durvák ezek a dolgok... Néha tényleg - kimondom nyersen - szarok az egész témára, meg tök érdektelennek érzem magam, de talán van abban valami, hogy az első nagy szerelem sose lesz igazán közömbös.

Fröccs

Meg akartam nézni, Perdita fent van-e fcebook-on, hátha van új profilképe. Bár amennyire én tudom, alig van életkedve, szóval kétlem, hogy ezzel van elfoglalva... Mindenesetre nincs fent, vagy csak én nem látom, vagy más néven van fent - végül is én se vagyok az igazin.

Aztán eszembe jutott holdjáró idesapám, mert neki is ugyanaz a vezetékneve (aztaaa!), és megnézegettem, miket posztol ki.

És kiposztolta ezt a zenét:

Meghallgattam, és rohadt durván elment az életkedvem.

A legtöbbször jó a hangulatom, olyankor nem érzek bajnak semmit, és derűlátó vagyok, meg minden, de nagy ritkán mégis elkap egy pillanat... mintha felébrednék.

Hihetetlen, hogy így elveszett mindenki. Hogy anya is, meg Perdita is utál kint lenni, de már nincs hova hazamenni.

Keresztanyám holnap írja alá a papírokat a kisházért, amit mamáéknak vesz, szóval azt hiszem, hétvégén már kezdi őket költöztetni is. Nekem is mennem kell az ügyvédhez, én leszek az utalgatós néni. Van vagy ötszáz tulaja annak a kicsi háznak...

Valamelyik nap, két-három hete, voltam amúgy otthon, elhoztam a másik ágykeretemet is - azt mondjuk nem tudom, minek, mert betettem a nappaliba minden darabját, és azóta rá se néztem.

Nem szívesen mentem haza, már amikor elindultunk, éreztem, hogy fojtogat a sírás. Borzasztó otthon a hangulat, csak mama van kicsit megnyugodva, amiért nem kerülnek utcára, és még az új kisház is tetszik neki, már tervezgeti, milyen színű falakat szeretne. Tata viszont úgy jár-kel, mint egy kísértet, jobb nem beszéltetni, mert elsírja magát.

Amikor felmentem hozzánk, láttam, hogy a szobámat már szinte ellepik a dobozok. Kicsi szobám, pedig milyen szép volt... Pongó otthon volt, épp a gép előtt ült, és bár kedvesen köszöntem, alig akart rám nézni, egy morgós szia után vissza is tapadt a monitorra. Nem erőltettem hát semmit, láttam az arcán, hogy teljesen ki van készülve. Lehet, éppen Perditával chatelt, vagy talán a számlák súlyát érzi. Perdita állítólag minden nap sír kint Angliában...

Megsimiztem Pompomkát, az első másodpercekben mintha nem ismert volna meg, de aztán nekiállt dorombizni. Kristófkát nem tudtam meggyúrni, mert nagy szemekkel, ijedten bujkált a bútorok alatt - velem volt Holló, ő meg extra idegennek számít a lakásunkban. Közben folyton a sírás kerülgetett, úgyhogy siettem. Lehet, többé nem is látom őket. Nem baj, mert biztos hamar elfelejtenek, csak legalább kerüljenek jó helyre, ahol szeretik őket. Semmit nem tudok amúgy a sorsukról.

Valamit még akartam...

Ja, igen. Megfogadtam, hogy soha többé nem megyek haza. Nem akarok szemtanúja lenni a bánatnak.

Lulu legalább szép lett, augusztus végén nagyon menő bolhairtót kapott, úgyhogy már nem szenved a bolhaallergiájától, és nem vakarja véresre a hátát. Kicsi öreg néni...

Fityfiritty

Elkezdtem leírni, mi van velem mostanában, de megint a munkatémánál kötöttem ki, úgyhogy inkább idenyomok néhány képet.

De azért már Pukkanccsal eldöntöttük, hogy szerzünk egy vendéglátós okj-t, és elmegyünk szerencsét próbálni. Ez azután történt, hogy beláttuk, nem tudunk vállalkozást indítani tőke nélkül. Egyébként totál el tudnám képzelni magunkat egy vállalkozásban, mármint én tudom, hogy ha olyasmit csinálhatnék, amit szeretek is, teljesen bele tudnék buzulni napi 24 órában, és ezt simán kinézem Pukkancsból is. Szerintem jó páros lennénk. Már ki is találtam a dolgot, szóval stipi-stopi, ti olyan vállalkozást addig se indítsatok, nem kell a konkurencia! (Persze lehet, hogy tök faszság, és van nyolcezer ilyen cég minden országban, de azt hiszem, bőven lesz még időm kitalálni...)

Na szóval figyelem, izgalmas momentumok következnek!

Ez egy fa lombjának egy kis része.

Ezen a képen két lány poros, ám korántsem gagyi topánkája látható.

Ez az a könyv, amit az egyik lány megvett azért, hogy ezáltal is tanulja az angolt, de igazából semmi kedve olvasás közben szótárazni, így néha lófaszt se ért egy-egy bekezdésből.

Ez pedig az a könyv, amiből két lány is tanul, hogy márciusig nyelvvizsgázhassanak. A harmadik könyvet azért nem fotózom le, mert már gyűrtem rá egy szamárfület a borítójából, és így már nem túl fotogén. Mondjuk amúgy se.

Majd írok azért ezt-azt, mert olyan aranyosak vagytok (azt azért leszögezném, hogy az elmúlt három hét alatt nem alkottam semmi elmesélni valót).

De azért várakozzatok izgatottan továbbra is!

(Kicsit Boborján a hangulatom máma.)

Róka kóma

Mégis eltűnök egy kicsit, mostanában már túl szar írásba adni a gondolataimat, visszaolvasni meg siralmas.

Majd ha történik valami, ami miatt legalább egy kicsit elégedettebb leszek az életemmel, visszatérek, és elmesélem nektek.

Addig is puszóka, de azért akit olvastam eddig, azt továbbra is fogom, szóval írjatok szorgalmasan! :)

Itt van újra

Ősz van, most egy kicsit érzem, amit tavaly ilyenkor éreztem - néha elkap a hangulat. Látom magam, amint munka után kilépek a raktárból az esőbe, egyből bedugom a fülembe a zenét, és máris szabadnak érzem magam, de úgy igazán szabadnak.

Én igazából nagyon szeretem az őszt... Éppúgy szeretem az esőt, a szelet és a hűvöset, mint a Napot és a színes fák alatt fekvő zöld fű látványát. Az se szokott érdekelni, ha bepöndörödik a hajam a nyirkos időben, mert ilyenkor csak az van bennem, hogy akinek nem tetszik, kinyalhatja a popókámat.

Ősszel valahogy mindig intenzívebb bennem minden, és vannak tipikus őszi zenéim tizenöt éves korom óta, amik által tudom, hogy az elmúlt tíz év alatt nem változott a személyiségem. Nem arra gondolok, hogy nem sikerült bátrabbá lennem, egyszerűen az, ami jó bennem, stabilan megvan, és az élet naaagy dolgairól mitsem változott a véleményem.

Tavaly ez a szám is felkerült az őszi zenéim nem létező listájára. Erről mindig Pukkancs fog eszembe jutni - tavaly ősz, khm, khm -, és az az este, amikor megmagyarázhatatlanul boldog voltam, miközben szakadó esőben gyalogoltam hazáig munka után.

Ma jöttem rá, hogy ez a Hobbit zejéne.

Vidipark

Kisrókában az a poén, hogy tőlünk két perc sétányira van egy nagy, üres terület, ahol néha egyik napról a másikra megjelenik egy vándorcirkusz vagy egy vidámpark. Ugyan a cirkuszra sajnáltuk a pénzt, de azért megsimogattuk az állatkákat, a vidámparkba már muszáj volt bemennünk. A távolból már láttuk is, mire nem fogunk tutira felülni, majd miután öt menetet megnéztünk belőle, úgy döndöttünk, mi is kipróbáljuk. Persze én már akkor elkezdtem remegni, amikor fontolgatni kezdtük, meg Pukkancs se volt különb, mert ő még soha nem ült fel ilyen durva dolgokra (én voltam Disney Landben is, bibíí!), ráadásul tériszonya van. Na, akkor végül is felküzdöttük rá magunkat azzal a dumával, hogy csalódni fogunk magunkban, ha eme élmény nélkül távozunk, legyünk bátrak, azt' kész.

Hát, én rettegtem a kemény kétperces menetidő első másfél percében, tehát én azt hittem, ott fogok meghalni, egy csomószor úgy éreztem, ki fogok esni. Pukkancs se volt különb, úgyhogy büszkén másztunk le róla, hogy utána többször is elmeséljük egymásnak az élményt, mintha legalábbis nem lettünk volna ott egymás oldalán.

Ma is visszamentünk kicsit, megnéztünk jópár menetet, és azt néztük, hogy az embereknek már kurva magas lehet az ingerküszöbük, mert alig sikítoztak. De egyébként már az is élvezet magában, hogy nézed az emberek arcát közben, meg ahogy a földön lévő emberek győzködik magukat, hogy fel merjenek ülni. Viszont arra jutottunk, hogy a gyerekek messze sokkal bátrabbak, mint a kifejlett példányok, például egy tízéves kislány előbb ült fel rá, mint egy nagy rockerember.

Mega G4 volt a neve, 30 méter magas, csuda jó. Én ilyen izgalmakkal akarok együtt élni, nem akarok visszamenni az uncsi, fos, szürke életembe.

Hihetetlen, hogy előbb ülök fel egy ilyen cuccra, amitől fosok, minthogy felmondjak egy olyan munkahelyen, ahol nem érzem jól magam.

Az emberek furcsák.

Kár, hogy kurva drága, viszont a csóróságban az a jó, hogy az ember meg se próbálja félretenni a kis fityingjeit, hanem elbassza a pillanat hevében. Asszem, jól is van ez így, mert egyelőre - egyelőre! - túl kevés a mesélnivaló az életemben.