Bagolyszemével néz a szemközti ház

Sose voltam az a fajta, aki ha a jövőbe tekintett, pillangókat látott és gondtalan gyermekkacajt hallott. Mindig valami világvége-szerű elképzelésem volt, sose tudtam bízni a felettem állókban, mindig azt gondoltam, hogy majd egyszer az én generációm is kapni fog valami fincsiséget, hisz túl hosszúra nyúlt a békeidő. Időnként átfut az agyamon, hogy talán túl borúlátó vagyok, és egy nagy levegővétellel megpróbálom leküzdeni a késztetést, amitől folyton a szavak és a tettek mögé akarok látni. Általában két lépés után felhagyok a kísérletezéssel. Ilyen vagyok, nem is akarok másmilyen lenni.

Tudnék egy-két gondolatot írni a karácsonyról, de többnyire ugyanaz lenne a lényeg, mint az előző jó néhány bejegyzésemnek.

Megnéztük a Kisasszonyokat, és nagyon tudtam szimpatizálni a benne szereplő íróleánnyal, aki azt hajtogatta, nem akar férjet, mert így boldog, és mert szabad nőként kíván élni.

Megvettem a Vadon-t könyvben. Már egy ideje szemeztem vele, csak féltem az anya-lánya száltól.

Elkeserítő, ami a világban zajlik. A motiváció megtalálásához szükséges motivációt keresem.

Fentről hullok alá
Sötét lyuk, ahonnan esem
Röptömben szétfolyok
és amit hallok
csupán szárnysuhogás
a fejem felett.

Legyen a mű címe Gólyafos.

Kaki habbal

Süssél már fel

Elképzeltem tegnap, milyen lenne, ha ez a vírustéma még öt évig eltartana, és milyen szomi lenne így leélni utsó fiatal éveimet, és elkenődtem kicsit. Mármint így, hogy maszkozni kell, meg minden zárva, és a sorozatozás jelenti a programot. Nem tudom, ki hogy van vele, de a Netflix már a fülemen folyik ki - mióta ideköltöztünk, másfélszer ültem le a tévé elé. Amikor átmegyek Új Fiúhoz, mindig sorit nézünk, ha valamit kivégeztünk, úgy szemezgetünk a több száz nézni való közül, mintha muszáj lenne bármit is nézni. A másik progi nála a társasozás, ami mondjuk jó, és ő napokon át lelőhetetlenül tudna is játszani, de nekem két-három kör egy hétre elég szokott lenni. Nála így a koronás szabályok mellett emiatt eléggé bezárva érzem magam, és nem jó belegondolni, hogy átmegyek sorozatozni, miközben itthon annyi mindent tudnék csinálni. Mondta már, hogy majd ha odaköltözöm (...), akkor nem egymáson fogunk csüngeni, hanem mindenki belefeledkezhet a saját hobbijaiba, de én egyelőre úgy vagyok vele, hogy a saját kis dolgaimat egymagamban, a saját kis világomban szeretném csinálni. Mindenesetre holnap átviszem hozzá a számos kifestőt, és együtt majd elbohóckodhatunk vele.

Na, nem is ez a lényeg, hanem hogy süssön már ki a nap, bassza meg!

Púzz le

Múltkor Pukkanccsal bementünk az Aldiba, ahol belebotlottunk egy kosárba tele 1000 darabos pázlival, ami tök poén, mert aznap pont beszéltünk róla, hogy most van nappalink, van asztalunk, leülhetnénk pázlizni. Számomra a pázli a totális nyugit képviseli, mert egy csomó feltételnek adottnak kell lennie, hogy az ember leülhessen órákra kirakosgatni egy képet. Megbeszéltük, hogy két óra alatt biztos kirakjuk, elég lesz az ezer darabos, nem kell se kisebb, se nagyobb.

Tegnap aztán bele is fogtunk úgy kb. este kilenckor, majd kettőkor ágyba kényszerítettük magunkat (és még így is alhattunk hat órát - bárcsak véglegesítenék a home office-t, mondjuk kövi héten már megint be kell mennem), és még ma, az egyórás szünetben is leültünk hozzá. Este Pukkancs elment ugyan Lauhoz, de én nem bírtam ki, hogy az én oldalamat ne rakjam ki. Két órámba tellett, mire végeztem vele, haha, viszont azt hiszem, a végére egészen belejöttem, és kifejlesztettem egy keresési technikát. Szeretnék majd még ilyet csinálni, és azt hiszem, minél színesebb-giccsesebb a kép, annál könnyebb kirakni, szóval a szép tájképeket kerülni fogom, mert még itt is szenvedtem az éggel, nemhogy egy olyan képet kirakjak, aminek a fele égből áll.

(Pukkancs mindig nevet, mikor puzzle helyett pázlit mondok - ugye, nem csak nekem rögzítették ezt a szót a fejemben?!)

2020-as évem

Én is, én is, én is!

Még egy lakberendezős bejegyzés

Nagyon klasszak a székek, szépen illenének ide, de négyből kettő hibás (az egyik bibivel meg tudtam volna barátkozni, de a másik orbitális), úgyhogy el is intéztem a visszavételt, legalábbis leadtam a kérvényt az emagnak... Amúgy ja, tuti kényesek lennének, de azért nagyon különlegesen mutattak volna itt... Mivel így is hosszadalmas volt a kiszállítás, mind a négyet visszavitetem, és visszakérem a pénzt, nincs kedvem tovább szarozni az emaggal. A másik ötletem a Jysk halvány rózsaszín, aranylábú székei - elvégre ez egy csajlakás, és megtehetem! Azt a szövettípust már úgyis ismerem, mert az íróasztalokhoz is olyat vettem, csak szürkében. Bár a rózsaszín nem olyan ütős, mint a zöld, no de sebaj.

X

Ilyen most a nappali, a kanapé mögé kell képzelni az asztalt. A sarokban lévő polc itt volt hagyva az előző lakók által, és mivel úgysincs polcunk, azt még egyelőre nem raktuk ki. Az éjjeliszekrény arra vár, hogy legyen ágykeretem, és akkor hátha befér mellé az is. Szóval kell még függöny, szőnyeg, növénykék minden mennyiségben, meg pár kép a falra, meg ilyen-olyan lámpák, meeeeg.... Na jó, leállok.

Tél

Úgy szeretem a nappalit, főleg esti fényekben! Még a paneldzsungeles fények is tetszenek így a tizedikről, azt hiszem, erre a környezetváltásra tényleg szükségem volt. Kár, hogy nem tudom megmutatni nektek, amit én látok, mert a telefonom nem lát félhomályban.

Tegnap végül nem is néztünk filmet Pukkanccsal, hanem feküdtünk a kanapén, és megválaszoltuk az évösszegzős kérdéseimet. Közben kissé elkopott a kedvem, mert minden második válaszom Új Fiúval volt kapcsolatos - na de sebaj, majd alakul az élet. Holnap lehet, közzé is teszem a válaszokat - megkaptam a szabadnapot nagy kegyesen.

Azt álmodtam egyébként, hogy nyár van, és folyamatosan téli hideg és eső, szóval az a szürke fos volt, mint mostanában, pedig nagyon vártam, hogy süssön a nap, és lemehessek a strandra. Aztán egyszer csak már december volt, és rájöttem, hogy hiába várom a nyarat, annyira se lesz jó idő, mint eddig. Elég nyomasztó hangulata volt, valahogy nem akart véget érni a tél.

Festés

Átrendeztem a nappalit, most nagyon cuki. Viszonylag nagy a helyiség, plusz a kevés bútor miatt volt egy táncparkett beütése az egésznek, és bár Pukkancs eleinte a száját húzta, hogy miféle dolog egy kanapét a nappali közepére betolni, végül elismerte, hogy tényleg jó. Máris otthonosabb lett, és már a zöld székektől se félek, mert a kanapé most térelválasztóként is szolgál az étkezőasztaltól egy méterre, és így ha nagyon el is tér majd a kanapé letisztult stílusa a kis csinos székekétől, nem lesz belőle gond. Plusz így közelebb kerültünk a tévéhez is, nem kell nagyítóval nézni - bár mióta itt lakunk, egyszer se kapcsoltam be, de most filmezni fogunk.

Három ablak van a nappalin, annyira szeretem! Még mindig hihetetlen belegondolni, milyen jó dolgom van most.

Tudjátok, mire vagyok mostanában rákattanva, csak még nem jutottam el a beszerzéséig? A fess-számok-alapján dologra. És ma, ahogy csavarogtunk, egy hobbiüzletben találtam ilyeneket - jó féléket, nem a játékbolti csúfakat -, és vettem egy nagyot. Szerintem egy ilyennel bíbelődni olyan jó kis kikapcsolódás lehet, hogy ihaj-csuhaj. Egy kicsit benne volt Új Fiú is a fejemben, mert ő akart egy képet a hálójába, én meg mondtam, hogy olyan uncsi képet venni, inkább pingáljunk egyet mi (ezt a megjegyzésemet akkor hamar megbántam, mert eszembe jutott, hogy szakítani akarok, és közöset pingálni túl jelentőségteljes lenne), és Új Fiúnak annyira megtetszett az ötlet, hogy azóta se vett oda képet, pedig ez a párbeszéd még nyár közepén zajlott le. Akkoriban nézegette emiatt a festményeket, és úgy vettem le, hogy az Afremov-stílus fogta őt meg, és a boltban pont egy olyan stílusú kifesteni valót találtam. Nekem pár nappal ezelőttig tökre nem jött be ez a stílus, giccsesnek tűnt, de aztán láttam egy képet egy nappaliról, aminek a falán volt egy rohadt nagy Afremov-kép, és nagyon ütős hatást keltett. A szabadnapomra is festést tervezek, bár még mindig nem szereztem tehetséget, de hátha összehozok valamit.

Egyik nagy vágyam egy kurva nagy feszített vászont összepingálni élénk színekkel, valahogy így (ah, szerintem brutál jól mutatna egy ilyen a falon, nekem most ez a színvilág tetszik nagyon):

Felszínen lebegve

Tegnap megérkezett a kanapé, úgyhogy alakul a nappali. Először kicsit fura érzésem volt miatta, mert sötétebb szürke, mint a képen volt, de másnap megbarátkoztam vele. Nagyon tetszenek a színes kanapék, de azok annyiba kerülnek, mint egy használt autó. Ez a kis szürke végül is édes és csajos, tetszik, hogy vannak lábai, és kifogtam egy akciót. Majd rakunk rá színes díszpárnákat, és szeretnék egy nagy, színes szőnyeget - ezt a képen lévőt jobb híján tettük oda, de ez így ízlésficam -, és akkor még csudibb lesz. Titkon könyvespolcokról is ábrándozom, de az már túl nagy habzsidőzsi lenne, pláne, hogy nehéz szívvel ugyan, de most már otthon hagytam a könyveimet. A héten vettem három növénykét, és ma megérkeztek volna a székek is, amiket még két hete rendeltem, de rosszkor jött a futár, így csak hétfőn lesznek meg. Kicsit elbizonytalanodtam, mert zöld bársony(hatású)székek, és élőben nem láttam őket, de remélem, végül jó lesz az összhatás. Ha nem, eladom őket, és veszek másikat.

Ma munka után elmentünk Pukkanccsal lötyögni - minden öt percre van tőlünk, annyira király! -, és véletlen vettem egy ajándékot Új Fiúnak. Jó drága volt, úgyhogy remélem, nincs még ilyenje. Annyira nem szeretem az ajándékozósdit, hogy ha látok valamit, amiről azt gondolom, hogy talán örülne neki a másik, nem is érdekel az ára, csak hadd legyek túl rajta... Kapni se igazán szeretek, mert bénán örülök, meg nem is tudom, olyan ritka, amikor az ember tényleg olyat kap, amire azt mondja, hogy hűha. Manapság az ember már mindent megvesz magának, nem lehet az ajándékok miatt várni az ünnepeket. Mondjuk bizonyos okokból arra gyanakszom, hogy telefont fogok kapni (múltkor szidtam a telefonom lassúságát, és Új Fiú, akinek mindenhez több perces hozzáfűznivalója van ezúttal csak nézett rám némán, és ez már-már természetellenes "reakciónak" minősül nála).

Tegnap este a kanapé-összeszerelés után átmentem hozzá, és éjszaka olyan kedveset mondott, hogy elgondolkodtam rajta, hogy talán nem is olyan reménytelen a kettőnk párosa. Csak az a baj, hogy én most nagyon élvezem ezt a lakást, ezt az életet, tisztára olyan érzésem van, mint amikor AirBNB-ben voltunk Pukkanccsal - minden szép a lakásban, csak ketten vagyunk benne, és minden közel van hozzá. Nem azt mondom, hogy most megláttam Új Fiút a jövőmben, de például eszembe jutott, hogy illene már kitalálnom neki egy blogos nevet. Eddig úgy voltam vele, hogy minek neki blogos név, nem sokára úgyis max Régi Fiúként lehetne említeni, de most megint normál mennyiséget kapok belőle, és így nincs bennem a menekülhetnék. A szilveszter miatt mondjuk még biztos lesz valami nézeteltérésünk - megy a barátaival vidékre egy éjszakára, és a párjaként nekem is illene mennem, de semmi kedvem a barijaival és a gyerekeikkel lógni két napig. Nekem ennél sokkal jobb buli, ha karácsonyos mesét nézhetek a nappaliban pokrócba bugyolálva, pláne, hogy soha nem lehetek egyedül.

Ma Pukkanccsal az egyik üzletben összefutottunk egy régi kollégánkkal - ő volt az eladó -, akivel még abban a raktárban dolgoztunk együtt, amelyikben megismertem Pukkancsot, és annyira poén volt vele dumcsizni kicsit, meg elnevetgélni a társasjátékok fölött...! Benne azt bírtam nagyon, hogy a legjobb barátjával dolgozott ott, és ők is úgy szerették egymást, hogy az ember rájuk nézett, és látta, hogy ó, igen, az övék egy tökéletes barátság, és olyan vidámak voltak mindig egymás társaságában, mint Pukkancs és én. A másik fiúval ölelkezős volt a viszonyom, néha odajött megölelni, aztán ment tovább - aranyos volt, mint egy szifonszemcsis, nagy medve. Nagyon szerettem azt a raktáros időszakot, még ha a csóróság jegyében telt is. Ott jöttem rá, hogy végül is nem vagyok rossz fej, és végre ki tudtam nyílni emberek között, eltűnt az a kis bizonytalan, félős, önbizalomhiányos Róka a felszínről, és előjött a barátkozós.

Na szóval most tök jól érzem magam, ha eltekintek a munkahelyi dolgoktól - iszonyat sokat dolgozom, és mivel háttérmunkás vagyok, egy jó szót nem kaptam még, sőt, még több munkát akarnak rám rakni, mintha beleférne az időmbe, ami egyszerre bántó és agybaszó, mert jó ideje az egyórás szünetemet se szoktam kivenni, sőt, van, hogy este visszaülök a gép elé, hogy utolérjem magam. Az új kolléganőm pedig nagyon lassú - bár emberileg megszerettem -, pedig már harmadik hónapja van itt, és ha kicsit is bonyibb egy feladat, teljesen bepánikol rajta, és meghagyja nekem. Nagyon igyekszik, de ilyenek miatt néha egyedül érzem magam, például nem tudom, mi történne vele, ha elmennék két nap szabira. Mindegy, úgyis terhes lett, úgyhogy inkább csak a gyesért jött a céghez.
Viszont Fatuskót egy hete kirakták egyik napról a másikra, amit elégedetten konstatáltam, mert iszonyat sokat gúnyolódott és szólogatott be, nem volt vezetésre alkalmas személyisége. Persze nem emiatt rúgta ki a tulaj, hanem mert összevesztek azon, kinek nagyobb a pöcse, de határozottan jobb a közhangulat, mióta nincs szűrő köztünk és a tulaj között. Én például jeleztem Fatuskónak, hogy az egyik feladat, amit rám sóztak, túl sok időt vesz el, így a saját dolgaimmal nem tudok haladni, mire kinevetett és lelegyintett - mostanra viszont már annyira szembeötlő, hogy amiatt a feladat miatt órákra el szoktam tűnni, miközben szükség lenne rám máshol, hogy a tulaj felülvizsgálja az ügyet. Mindegy, a korona miatt úgyis szopni fogok mindennel, mert a gyerekes anyukák extra kivételezést élveznek amiatt, hogy gyerekeik vannak eme szörnyű, nehéz időkben, úgyhogy inkább nem várok semmit - úgyis csak azért kerülne le rólam az a feladat, hogy egy másik foshalmaz a nyakamba férjen.
Szeretnék új munkát, de valahogy nem tudom elképzelni, hogy kapnék máshol is ugyanennyit. Meg kéne tanulnom azt, amit a fiúk csinálnak. Új Fiúval már beszéltem róla, hogy esetleg megtaníthatna, csak nem visz rá a lélek, mert számolásból kaki vagyok.

Kellenének képek a falra. Nem tudom, szabad-e likat fúrni, vagy ilyesmivel bukjuk a kauciót, majd megkérdezem. Szeretnék megtanulni festeni, és már kinéztem egy oldalt is, ahol lehet venni oktatóvideókat, de valahogy nem érzem úgy, hogy erre most szabadna költenem. És kéne angolozni - nem akarok a jelenlegi életszínvonalam alá visszaesni, soha többet. És nem kellene elengednem a könyvkiadást se, még ha "kissé" meg is csappant a félretett zsozsim.

Holnapra Pukkancs is, meg én is szabadnapot kaptunk a párkapcsinkból, úgyhogy együtt lóghatunk egész nap, itthon ébredhetünk fel, és itthon fekhetünk le aludni - fogalmam sincs, mikor volt ilyen utoljára. Még mindig úgy érzem, hogy nincs időm magamra, persze nyilván ez amiatt is van, mert ha van egy kis szabadidőm, az a lakásra megy el, mert még mindig zajlik a berendezkedés. Néha egyszer csak szar lesz a kedvem, mert hirtelen nem látom az utat, amin visszatalálhatok majd magamhoz - tudjátok, le a mélyebb bugyraimba, ahol szeretek időzni, és ahol nincs helyük tárgyaknak -, de aztán kis idő elteltével visszatér a kedvem. Talán az év végével lenyugszik minden, és ha otthonosnak érzem a lakást, tudok majd koncentrálni a fontosabb dolgokra is.

Szóval most egész jól vagyok.

Évösszegzőnek

Akadt néhány - "néhány" - új kérdésem 2020-at illendő, ha van kedvetek, válaszolgassátok meg őket. Persze van még pár nap az évből, úgyhogy nem kell elkapkodni, de aki már nem vár sokat a decembertől, akár neki is eshet. :)

Meg kellene váltani a világot, mert anélkül mi a poén?

Megint azt álmodtam, hogy rengeteg macskám van, de most nagyok, nem kiscicák, és mindenhova magammal akartam őket vinni. Éreztem, hogy mind nagyon szeretnek, de féltem, hogy útközben elhagyom őket.

Szegény Pomcica... Talán többet nem is látom.

Valamelyik nap azt is álmodtam, hogy szakítok Rúval. Tegnap meg azt, hogy szakítok Új Fiúval.
Macskák, Rúval való szakítás, Új Fiúval való szakítás - ez a három a visszatérő álmom.

Egyébként a hét elején, meg mondjuk még pénteken is biztos voltam benne, hogy nekem nincs szükségem férfira, mert tényleg minek, és hogy csak a közelgő karácsony miatt nem szakítok Új Fiúval, de tegnap volt egy beszélgetésünk, amiből leszűrtem, hogy neki tényleg tök fontos a kapcsolatosdi, és amikor meglátom a gyengébb oldalát, sokkal közelebb érzem magamhoz. Kérdezte, így három heti együttlét után hogy látom, el tudnám-e képzelni az együttélést, én meg elmondtam neki, hogy nyomaszt, hogy mióta összejöttünk, fel-felbukkan ez a téma, holott még nagyon távol áll tőlem az, hogy vele akarjak élni, mert nekem az összeköltözés nem olyan, hogy összeköltözök valakivel, és ha nem jó, akkor max elköltözöm, hanem olyan, hogy azért költözöm össze valakivel, mert már tudom, hogy őt akarom társnak az életben, de nekem még kell a szabadság, amit a külön élet ad. Ezt szépen tudomásul vette, bár nem értette, miért tekintem olyan végleges, visszafordíthatatlan dolognak az összeköltözést (asszem, az összeköltözésben ugyanazt a pórázt látom, mint a házasságban). Persze neki könnyű a téma, meg egyszerűen visszafordítható - nem ő hagyna ott csapot-papot, hanem én, és nem ő maradna fedél nélkül egy esetleges szakítás után, hanem én. Megkérdeztem, nem akarna-e inkább olyan barátnőt, akivel gyorsabban megugorhatja ezeket a lépéseket, csak mert megérteném, és akkor nem érezné egyikünk se azt, hogy le kell mondania dolgokról a másik miatt. De hát nem, nem akar. Pedig tényleg megérteném. Annyit kért, ha már tudom, hogy soha nem fog eljönni az a pillanat, hogy össze akarjak vele költözni, szóljak. Bólogattam.

Egyébként gondolkodtam, és végül is nyilvánvaló, hogy Pukkancs és én olyan jól elvagyunk, hogy már-már élettársi viszonyban élünk, csak épp szex nélkül, és ebbe a kapcsolatba nehezen férkőzhet bele más is anélkül, hogy ne érezné magát második helyen. Beszéltük is, hogy valószínűleg ha nem lennénk egymásnak, nem tekintenénk Laura és Új Fiúra néha úgy, mint a kapcsolatunkat széttúrni akaró betolakodókra, akik láncra akarnak verni minket, hogy önzőn belerángathassanak a saját kis életükbe csak azért, mert ők meg egyedül nem tudják magukat lefoglalni. Szóval hogy ők mindketten olyanok, akik félembernek érzik magukat kapcsolat nélkül, és egésznek érzik magukat egy kapcsolatban, mert a kapcsolatuk egyben a legfontosabb embert is jelöli, mi meg olyanok vagyunk, akik ezt nem értik meg, mert kapcsolaton kívül találtuk meg a számunkra legfontosabb embert, és emiatt egyikünk se akarja kétségbeesetten magához láncolni ilyen-olyan módon a párját. Tudom, betegül hangzik, de az én álomvilágomban az emberek nagy Ő alatt a legjobb barit értenék, mert szerintem hosszútávon mindenki boldogabb lenne, ha a szerelmét csak akkor látná, amikor látni szeretné, nem pedig minden nap. Az meg tök szerencsés, akinek a szerelme egyben a legjobb barátja is - viszont ha meg nem, miért akarjak együtt élni azzal, aki nem a legjobb barátom?
Persze a kapcsolatok alakulhatnak, ezt nem vetem el. De egyelőre én azért még sok mindenben tartok Új Fiútól, és eleve abszurdnak érzek négy hónap után ilyen komoly témákat. Még csak éljünk a mának, nem? Aztán vagy lesz holnapunk vagy nem, majd úgyis eldől.
Pukkancséknál is állandóan az összeköltözés a téma, igaz, ők lassan két éve vannak együtt. Pukkancs most viszont szerelmes lett az albérletbe, és ha már aláírtunk egy egyéves szerződést, szeretne egy évig még itt élni.

Vajon nekem milyen életem lesz? Vajon egyszer képes leszek elfogadni vagy átértékelni magamban egy ilyen átlagos életet? Nem tudom elképzelni, hogy férjhez menjek, és gyereket szüljek. Pedig sose voltam úgy, hogy nem akarok gyereket (férjet viszont sose akartam - olyan lenne férjhez menni, mint összeszedni egy halálos betegséget *Róka eltakarja az arcát, hogy a felé repülő kövek ne találják el*). Most se vagyok úgy, csak egyszerűen nem látok gyereket a jövőmben.
Vajon képmutató életem lesz?
Vajon leszek egyszer olyan bátor, hogy úgy éljek, ahogy akarok? És lesz hozzá képességem?
Egyik legnagyobb félelmem, hogy titkon egész életemben egy másik életre fogok vágyni.

Az előbb rendeltem egy akciós kanapét a Jyskből, bár még a székek is az éterben keringenek.
Az elmúlt hetekben nemigen találtam az élet értelmét - ha Pukkancs nem lenne, nem tudnék mondani semmit, ami miatt maradni kéne. Kanapét venni is minek, és szép lakást bérelni is minek, békében élni is minek, és mondani bármit is minek, jobb munkahelyet keresni is minek, és lottón nyerni is minek, ha úgyis csak telik az idő ebben az elszaródott világban, és végül úgyis mind...
De most jobb a kedvem.
Ilyenkor amúgy nem a zuhany alatt kucorgok ruhában és elkenődött sminkkel, ezek csak ilyen át-átsuhanó, kósza gondolatok ébredéskor.

Mindig, amikor az élet értelmén gondolkodom, végül arra jutok, értékelni kell azt, hogy láthatom sütni a napot úgy, hogy köszöntöm, nem pedig elbúcsúzom tőle, és ez a gondolat tényleg erőt ad ahhoz, hogy felfogjam, milyen szerencsés vagyok ebben a szerencsétlen világban. Mert amikor süt a nap, az tényleg olyan kurva jó.

Három héttel később

Végre, végre, végre bejelentkezhettem!

Köszönöm ismét a kommenteket, úgy szeretlek titeket így ismeretlenül is - még ha bizarrul is hangzik. Ez a blog a legszentebb menedékem, és olyannyira szent, hogy a mobilomról se jelentkezek be rá, mert szigorúan az otthonomhoz akarom kötni (plusz ha elhagynám a telefonomat, megőrülnék a gondolattól, hogy rajta van a magánéletem).

Szóval az elmúlt három hét nem volt egyszerű. Aznap pénteken Új Fiú eljött értünk, vittük a home office gépeket, meg elegendő ruhát. és Pukkancs ment Lauhoz, én meg Új Fiúhoz. Én ott teljesen azt éreztem, hogy Rókafalva, mint otthon, megszűnt számomra, és ha én oda visszamegyek, akkor csak azért, hogy összepakoljak. Olyannyira nem hiányzott már a hely, hogy még csak az se volt bennem, hogy nem fogok egy huzamban ennyi napot kibírni Új Fiúval. Az első héten el is voltunk, elengedtem azt, hogy lesz időm magamra - nem azért, mert Új Fiú nem hagyott volna békén, de hát nem állok neki nála blogozni, rajzolgatni vagy egyebezni. Nem is hiányzott annyira, hogy írjak - ezerrel lestem az albérleteket, szerintem még sose volt így beleragadva a telefon a kezembe.

Iszonyat pangás van az albipiacon, a korona miatt szinte normalizálódtak az árak - persze nyilván csak átmenetileg. Ez azért van ugye, mert rengeteg ember elvesztette az állását, nem tud már albérletet fizetni és hazaköltözött, ergo rengeteg lakás üresen maradt. Emiatt, képzeljétek el, a tulajok írtak nekem, és nem én nekik, sőt, bemutatkozószöveget se kellett írnom, ahogy az általában elvárt. Az árak lementek, most úgy ahogy reális bérleti díjakat kérnek el a lakásokért, mert manapság a 120+rezsi is kurva sok - míg eddig a 120+rezsis lakásokért ölték egymást az emberek.

Az első hét Új Fiúval egész hamar eltelt, bár talán amiatt is, mert berángattak az irodába - ezt inkább el se mesélem, nagyon felhúztam magam azon, ahogy nálunk a gyerekesek kihúzták magukat a bejárás alól, így Pukkancs és én járunk be felváltva. Voltak mondjuk Új Fiúnak olyan mondatai, amikből leszűrtem, hogy az érzelmi intelligenciája nem verdesi az eget, például ha felhoztam az otthoni dolgokat, megkérdezte, hogy: „Még mindig ezen gondolkodsz?”, mintha azon, hogy terrorizálnak a saját otthonomban, könnyen túl lehetne lendülni. Azt se értette, miért nincs kedvem szexelni, és miközben arról beszélt, hogy neki rossz, hogy én őt nem kívánom, meg nem is érti, mit kellene tennie még, a plafont bámultam a sötétben, és azon gondolkodtam, hogy komolyan a szexről dumál nekem, miközben napok óta sírásküszöbön vagyok az otthoni, meg a munkahelyi dolgok miatt... Muszáj lakást találnom, én ezt nem fogom bírni.

Persze nem voltam oda a gondolatért, hogy albérletre kell költenem, úgyhogy el-elgondolkodtam azon, hogy megkíséreljem-e kidobni Pongót a lakásból. Olyan ötleteim támadtak, hogy írok az anyjának egy kisregényt arról, hogy a kisfia mennyire nem tud viselkedni, úgyhogy vigye most már haza így nyolc-kilenc év után, vagy egyszerűen csak szólok a héves hülyegyereknek, akitől Perdita és Pongó retteg, de én meg jóban vagyok vele, és szó szerint kidobatom vele Pongót a kapun túlra úgy, hogy többet vissza se merjen nézni. De azt hiszem, úgyse lett volna értelme,  mert Pongó anyja egy igazi elfogult picsa, aki kb. leszopná Pongót, ha meg a héves gyereket választom, valószínűleg magammal is kiszúrtam volna, na meg gondolom, Perdita kivájná a szemem egy ilyen után, anya meg nézne rám értetlenül, és azt mondaná, nem így neveltelek. Mindegy, azért néha elfantáziáltam, meg letöröltem őket az internetemről.

Új Fiú persze nem volt oda azért, hogy én albérletet keresek, ezt hamar levágtam, így nem volt sűrűn téma, de nyilván látta, hogy nem cuppanok le a telefonomról. Ömlöttek be az üzenetek a lakástulajoktól, és a legtöbben egész jó lakásokat kínáltak, nem a megszokott lepukkant szarokat a nagyibútorokkal.

A hét végére le is beszéltem egy megtekintést, és hát igazából szimpatikus volt az egész nekem is, Pukkancsnak is, de mégse tudtuk rávágni mindketten, hogy ez tuti kurva jó lenne nekünk. A bérlő mutatta meg a lakást, és volt egy cicája is, akit meg is gyúrtam, és végül is otthonos érzete volt az egésznek, de Pukkanccsal megbeszéltük utána, hogy még gondolkodunk rajta, és ha minket választanak, majd bólogatunk mindenre, és max ha találunk jobbat, visszamondjuk akár az utolsó pillanatban is (másnapra akartak visszajelzést, és a kövi napra a kauciót úgy, hogy hétvége volt, így nem tudtunk más lakásokat megnézni). Sajna a korábbi albilátogatós tapasztalatok alapján gondoltuk, hogy ennyi önzőséget megengedhetünk magunknak, mondván, most csak az számít, hogy megtaláljuk a helyünket.

Végül aztán minket választottak a lakásra - elvileg rajtunk kívül voltak még jelentkezők -, és le is beszéltem velük az időpontot, hogy mikor írunk szerződést, habár sehogy se láttam a lakást a jövőmben. Aztán rám írt egy nő egy csudi kis lakással, és már csak úgy félvállról átküldtem Pukkancsnak, mert már kezdtem beletörődni a másikba, mire Pukkancs visszaírt, hogy nagyon tetszik neki, és most fáj érte a szíve. Gondoltam magamban, ha fáj a szíve ezért az újért, akkor megpróbálok vasárnapra leszervezni egy megtekintést, ne ezen múljon Pukkancs szívecskéje - meg hát na, tényleg sokkal jobban nézett ki az a lakás. Másnap - hiába, hogy vasárnap volt -, meg is tudtuk nézni, és a nő nagyon szimpatikus volt a férjével együtt, úgyhogy még aznap visszajeleztünk nekik, és másnap aláírtuk a szerződést.

Így hát két héttel azután, hogy eljöttünk otthonról, Pukkanccsal hazamentünk összedobozolni mindenünket, és másnap elköltöztünk. Inkább nem akarok belegondolni, mennyi pénzem fog elmenni egy év alatt a lakhatásra, de bírom ezt a lakást, nagy mázlink van vele, és nem látok más opciót arra, hogy nyugalmat szerezzek. Volt anyával egy telefonbeszélgetésem, akkor még csak egy hete jöttem el otthonról, és még élénken kavarogtak bennem az emlékek és az érzések, úgyhogy elsírtam magam közben, már csak azért is, mert úgy tűnt, anya nem érti, miért akarok eljönni, illetve ha már el akarok költözni, miért nem Új Fiúhoz, és akkor nem kellene költenem. Ilyen szövegektől, hogy: „Új Fiú mit szól ahhoz, hogy albérletbe mész? Nem félsz, hogy elveszíted?”, meg: „Jól átgondoltad? Biztos ezt akarod?”, és: „Ezentúl velem egyeztetnél a rezsiről, és akkor nem kellene Pongóékkal beszélned”, csak azt éreztem, hogy feleslegesen mondok bármit is. Mi az, hogy Új Fiú mit szól? Kit érdekel, mit szól a négy hónapos kapcsolatom ahhoz, hogy nem akarok hozzá költözni? Ha nem érti, nem érti, így járt. Amúgy tényleg szóvá tette, hogy miért írok alá egyéves szerződést, hisz két-három hónapon belül csak hozzá költözök már, nem? Nem értem ezt a témát, szinte az első naptól kezdve ez van benne, hogy én adott időn belül hozzá fogok költözni. Szerintem van valami forgatókönyve.

A lakás egyébként tényleg nagyon szép, és központi helyen van, így két órát nyerek egy nap. Van benne két kisszoba, így Pukkanccsal lehet külön szobánk - bár mindig együtt alszunk, de Pukkancs most már áthívhatja Laut -, és van benne egy amerikai konyha, tehát végre ülhetünk a nappaliban. A konyha nagyon kis csinos és modern, van pultja, és pici, kagylófényű csempe van a falon. Annyi a lakás hátulütője, hogy egy klassz, mindent elnyelő gardróbszekrényt és egy béna kis ikeás "kanapét" leszámítva bútorozatlan - viszont mikró híján gépesített -, de azért elhoztuk a fél bútorzatot a szobámból. Talán azt gondoljátok majd, hogy hülye vagyok, hisz így többet kell költeni a lakásra, de végül is van pénzem, és marad is a fizumból minden hónapban, és el is adunk egy kamerát, amit még ketten vettünk irdatlan sok pénzért, és még most is irdatlan sokat ér, és az árán veszünk majd egy kanapét, meg ezt-azt, és akkor mindenünk meglesz, mert a Black Friday-en már vettem asztalt, meg székeket is, és most is az asztalnál ülök, és olyan jó. Igazából leszarom már az egészet, szeretnék annyi pénzt mindenképp megtartani, hogy ha esetleg rájövök, hogy világgá akarok menni, legyen mihez hozzányúlnom. Képeznem kell magam, hogy lehessen jobb munkám, és amíg erre van pénzem, addig nagyjából nyugodt vagyok. A könyvkiadást meg megoldom máshogy, úgyis szarik rám a kiadó. Túl sokáig éltem úgy, hogy a jövőn agyaltam, asszem, elengedem most már a mi-lesz-ha kezdetű kérdéseket.

Ami úgy kicsit beárnyékolja ezt az egészet, az az, hogy... hát, hogy nem foglalkozhatok csak magammal, és nem jöhetek haza minden nap. Hihi. Mindenesetre azt el kell mondom, hogy Új Fiú sokat segített - végül sajna nem tudtam elintézni családon belül a költöztetést, így kénytelen voltam elfogadni az ő segítségét. Nagyon odaadó, ha segítségnyújtásról van szó, meg hát mindenben odaadó, amiben tudatosan odaadó lehet az ember.

Csupa csoda

Ne a tettek miatt aggódj, hanem a tétlenségért

Sokat gondolkodtam azon, érdemes-e könyvkiadásba pénzt tenni koronás időszakban, vagy úgy alapjáraton egy olyan országban, ahol minden könyvre viszonylag szűk olvasótábor jut. Tisztában vagyok azzal, hogy itthon nemigen lehet írásból meggazdagodni, és bár a célom inkább teljesíteni egy gyerekkori álmot, azért lássuk be, nem lenne rossz, ha legalább a beleadott pénz visszajönne. Miután újra elolvastam az Aranymosás oldalán a történetemet (részletemet?) illető pármondatos értékelést, volt pár nap, amikor megrendült a hitem a regényben, és arra gondoltam, semmi értelme pénzt áldozni rá, hisz egy nevetségesen elrugaszkodott, buta történet.

Persze aztán sikerült visszatalálnom magamhoz, és bár beletelt még néhány napba, míg leküzdöttem azon félelmemet, hogy totális anyagi csődbe viszem magam azért, hogy lejárassam magam az irományommal, végül elküldtem a kiadónak a kéziratomat.

Általában ha az ember magánúton nyomtattat regényt, az abból áll, hogy nyomnak X példányt a könyvből, aztán jön a furgon száz doboznyi könyvvel, hogy csinálj velük, amit akarsz. Az ilyen nyomdák azt se nézik, mit adsz ki a kezedből, lehet igénytelen, unalmas, elcsépelt, semmilyen a sztori tele elírással, akkor is kinyomják neked, mert kifizetted a munkadíjat. Az ilyen "könyvkiadás" miatt szeretik azt mondani az emberek, hogy magánúton nem nagy szám könyvet kiadatni, mert csak perkálsz, hogy megjelenhess. Valójában ilyenkor nem is nagyon tud megjelenni a könyv a boltokban, mert az írónak nincsenek kapcsolatai.

De azért vannak olyan kisebb kiadók, akik csak akkor nyomnak a könyvedből, ha valaki lead rá egy rendelést - ez mondjuk tök jó megoldás annak, akinek egy fityingje sincs, de mégis szeretné, ha könyvformát öltene az írása. Mégse az igazi, mert a semmi alapján úgyse fog a kutya se rendelni belőle. Ha az ember lánya mondjuk youtuber, és tudja magát hirdetni, úgy talán megéri, de amúgy csak elmondhatod, hogy írtál egy könyvet, amit meg lehet rendelni a netről, de ez szinte olyan, mint rákattintani a NYOMTATÁS gombra, mert szerkesztői munka se sok van benne.

Szóval gondoltam, ha már álmodom, álmodjam a lehető legnagyobbat - legyen ott a regény a Libriben, nézegessék meg a vevők, olvassa el egy filmrendező is, filmesítsék meg, a Ghibli csináljon belőle rajzfilmet, a Netflix perkáljon a magyaroknak, hogy sorit készítesenek belőle, lepjék el a netet fanartok,  hadd legyek én az ország uralkodója, és így tovább, és így tovább, tudjátok.

Oké, én addig tudom - talán - eljuttatni a regényt, hogy "nézegessék meg a vevők", de amúgy fingom sincs, mások milyennek látnák a történetet. Lehet, hogy tényleg egy kalap kaka. Igazából három emberkében bíztam meg annyira, hogy meg merjem nekik mutatni, tőlük jött pozitív visszajelzés, de hát a barik ugye nem épp elfogulatlanok, még ha iszonyat jól is estek a szavaik és a bátorításuk.

Olyan kiadót néztem ki, aki lényegében olyan, mint egy rendes kiadó, ergo a kézirat végigmegy a teljes szerkesztési folyamaton, épp csak te állod a kiadás teljes költségét. Még az is stimmel, hogy beküldöd a kéziratodat, és lehet, hogy kurvára nem fognak válaszolni, mert úgy ítélik meg, hogy nem tudsz írni, nem elég jó a sztori, vagy szimplán nem illik a profiljukba. Ha mégis megtetszik nekik, felveszik az emberrel a kapcsolatot, aztán kezdődhet a közös munka, majd a könyv felbukkan a könyvesboltokban, meg mondjuk az Auchanban.

Nem tudom, hogy fogok reagálni, ha esetleg visszadobják a regényt, bár lehet, jobb lenne egy nemleges válasz, mint egy véget nem érő némaság a kiadó részéről, ami szintén egy nemleges válasz, épp csak tovább tartana, mire eljutna az agyamig, hogy ez a némaság egy elutasítást jelent, és nem fog számomra kedvező visszajelzés érkezni.

Két órája küldtem el, kaptam automatikus választ.

„Évente sok százan jelentkeznek hozzánk kézirattal, sajnos a legjobb szándékunk ellenére sincs lehetőségünk mindenkinek válaszolni. Amennyiben a téma vagy a kísérőleveled alapján érdekesnek gondoljuk a kéziratodat, akkor jelentkezni fogunk.”

Nekem amúgy tök szimpi ez a kiadó, olvastam egy-két interjút velük, és tök lelkesnek meg emberinek tűnnek. Pár éve még alig egy-két könyvet adtak ki egy év alatt, ma meg már vagy százat, és a Libri kirakatában is láttam tőlük regényt, szóval klassz lenne bekerülni hozzájuk. Annyit viszont tudok, hogy romantikus regényekkel indították be a céget, és máig a romantikus vonal megy náluk a legjobban, de van remény, mert úgy tűnik, egyéb kategóriák elől sem zárkóznak el, ha az adott sztorit jónak ítélik. Az ítélőképességük se lehet rossz, mert valamelyik évben egy csomó könyvük szerepelt a top száz legeladottabb között (persze csak itthon). szóval ha elutasítanak, az fájóbb lesz, mint kihullani az Aranymosásról 

Balkon-jelenet

Tegnap óta home office-ban vagyok. Most elvileg másfél hónapot csücsükélhetek itthon.

Már csak egy nap

Kol mégis beszélget velem. Néha kimegyünk egymás után a konyhába, akkor aztán leülünk, és dumcsizunk tizenöt-húsz percet, bár főként inkább róla. Ez el is gondolkodtatott, hogy talán ő is inkább magát szerette meg bennem, mert én azért elég sokat érdeklődtem mindig a dolgairól, és értékeltem a válaszait, amikben ott volt az egyénisége. Na meg nagyon sokat beszéltünk érzelmekről is.

Tegnap is kint ültünk épp, amikor Pukkancs kijött kávéért. Automatikusan elhallgattunk, mert személyes volt a téma, nem olyan, amit harmadik embernek is hallania kell. Pukkancs nagyon vicces arccal vette tudomásul, hogy Kol és én ülünk az asztalnál, zavarba jött, mint aki megbánta, hogy belépett, de visszafordulni már nem akart, mert az milyen már. Szó nélkül sietett a kávégéphez, majd kapkodva kiöntötte magának a maradék kávét - annyira egyértelmű volt, hogy azért siet, hogy kettesben hagyjon minket, hogy nem tudtam elfojtani a nevetésem, és Kol mosolya is átment nevetésbe, és amikor Pukkancs elszelelt a kávéval, még egy percen át csak nevettünk.

Ezzel szemben Új Fiúval olyan találkozni a konyhában, mint bármelyik kollégámmal - legtöbbször a munkáról beszélünk, miközben ő a hűtő előtt áll, én meg az ajtóban támaszkodom, és max egy lopott szájrapuszi emlékeztet arra, hogy ő a... fff.... fiúm. A beszélgetéseink nem haladják meg a gyakorlati jellegű kérdéseket - ki mit eszik, mit kéne vásárolni, mit nézzünk majd a tévében, ki fáradt, ki nem, mi van ma a büfében. Asszem, az ilyen párosokból lesznek azok, akik meg arról beszélnek, ki menjen a gyerekekért, hívni kell a szerelőt, anyád azt mondta, egész éjjel ugat a kutya. Bárcsak érteném őt...

Noname

Elvoltam Új Fiúval hétvégén, vasárnap már nem is éreztem késztetést, hogy hazajöjjek, úgyhogy ott maradtam. Nem is annyira miatta maradtam, inkább azért, mert itthon már nem is vár semmi, nem tudom magam odatenni semmihez. Szex is volt, de folyamatosan tolongtak a fejemben a gondolatok. Nehezen indult a dolog, és megint jött az azt-hittem-minden-rendben-köztünk-féle szöveg, végül aztán elmondtam neki, hogy hol így ébredek, hol úgy, szóval nincs minden rendben, mire azt mondta, amíg vannak olyan napjaim, amiken nyitott vagyok rá, ő, hülyén fogalmazva, de erőltetné még ezt a dolgot.

Szerintem amúgy már elengedett, csak még nem tudatosult benne - ha szeretne, kikészülne egy olyan kijelentéstől, hogy hol így ébredek, hol úgy, én legalábbis tuti kivágnék az erkélyről egy olyan embert, aki ilyet mond nekem. De neki mindig elég az aktuális állás, sose rosszkedvű, mintha nem fenyegetné veszély a kapcsolatunkat. Valószínűleg nem is fájna neki annyira a szakítás, mint amennyire félek attól, hogy fájna neki.

Nem változnak az érzéseim, és tegnap nagyon korán ágyba kerültünk, mert fáradt volt, és egész éjjel olyan magányt éreztem, hogy reggelre megint megcsapott a depi. Éreztem, hogy szeretetre vágyom, de nem kapom meg azt a fajtát vagy mennyiséget, amire szükségem lenne. Mondjuk szerencsére ritkán érzek szeretethiányt, gondolom, azért, mert általában le tudom magam kötni. Napközben is megmaradt a rossz hangulat, mert az járt a fejemben, hogy úgy igazán fontos senki számára nem vagyok Pukkancson kívül, tehát nem csak anyagilag vagyok semmi, de emberileg se számítok különösebben. Új Fiú mutat egy képet, de egyszerűen nem érzek szeretetet az ölelésében és a csókjaiban, sőt, már nem is hív sehogy, mióta megkértem, hogy ne hívjon szívemnek. Rókának nem akar hívni, merthogy mindenki úgy hív - szóval inkább nem hív sehogy. Noname vagyok.

Kol meg nem akar velem barátkozni, csak akkor beszélünk, ha én megyek oda, pedig tökre vágyom a társaságára, és ma egész nap az járt a fejemben, hogy ő ennyi volt, elvész az életemből egy olyan ember, aki látott engem olyannak, amilyen vagyok - és hát az ritka dolog, igaz? Talán hiúság ezt szeretni benne a legjobban, de én amúgy is hiszem, hogy magunkat is szeretnünk kell másokban, mert ha valaki nem látja a lényünket, azzal esélytelen egy húron pendülni és komolyabb szinteket meglépni. Próbálom elfogadni, hogy barátként nem kellek neki, bármennyire is naaaon különleges vaok, és próbálom tudatosítani magamban, hogy az, amit irántam érez, szinte egyenlő a semmivel, mert ha az az egy szem érzés, ami olyan egyedivé tesz a szemében nem lenne, akkor nem is foglalkozna velem. 

Olyan jó lenne, ha ezeket a fiúkat a barátaimmá tudnám tenni, ha nem csak egy lányt látnának bennem, hanem egy értékes embert.

Gondolkodom, mi lenne a legjobb lépés részemről afelé, hogy egy kicsit közelebb kerüljek magamhoz.  Nemsokára meglesz életem első milliója, és eltűnődöm néha, mire kellene költenem. Gyűjtsek tovább lakásra abban reménykedve, hogy a korona leviszi az ingatlanárakat? Jelenleg irreálisnak érzem még csak gondolkodni is ezen, a lakások elérhetetlensége miatt nem tudom elképzelni, hogy lenne vége a kuporgatásnak. Gyúrjak hiteltőkére, hogy aztán évekkel később vegyek egy saját kis lyukat, aminek a csinosítgatására a hiteltörlesztés miatt úgyse lesz pénzem? Vajon boldoggá tenne egy saját tér hosszútávon is, vagy csak nyugisabbá válna az élet, de továbbra is távol állnék az elégedettségtől? Vagy adassam ki a regényemet, mert mindig is ebben láttam a boldogságot, meg a vágyak beteljesülését, és mert hát alapjáraton emiatt kezdtem el gyűjteni? Vagy csak üljek a pénzen, mert mi van, ha a korona hatásait két éven belül csúnyán megérezzük, és talán jó lesz majd mihez nyúlni? Van értelme szar időszakokra gyűjteni ahelyett, hogy a jelenből hoznám ki a számomra legértékesebbet? - végül is most élek, és lehet, hogy két év múlva már nem fogok. A regénykiadás még mindig egy sokkal csodálatosabb dolognak tűnik, mint akár egy saját kastély, és talán durván pozitív kihatással lenne a lelkivilágomra a tény, hogy elértem valamit, amit még a kölyökróka tűzött ki célul.

Sorozatok

Megnéztem a Followers-t Netflixen, ami egy japán sori - nem anime -, és bár kis egyszerű volt, mégis tetszett benne, hogy nőkről szól, és lényegében az a mondanivalója, hogy merjünk máshogy élni, méltósággal és kitartással, úgy, ahogy nekünk tetszik, akár férfi nélkül is. Valahogy olyan kis őszinte volt az egész, nem voltak benne túlzások.

A másik, amit nézek, az Anne, e-vel a végén. Nagyon szeretem a régi verziót, ezért nehezen barátkoztam meg az új Anne-nel, mert a régi kiscsaj annyira édesen szemtelen és szentimentális volt abban a szerepben, az új pedig hisztisebb és rámenősebb kicsit, de másfél évad után elkezdtem megkedvelni. Olyan nyitott karakter, hogy miközben nézem, komolyan sajnálom, hogy nem hozzá hasonló emberek vesznek körül, na meg azokat is el tudnám viselni, akik őt körülveszik. Főként azt szeretem benne, hogy ő se feleségként képzeli el magát, ha a jövőjére gondol.

Kol

Ma sokat gondoltam Kolra. Már vagy egy hete öntörvényű home office-ban van, aminek rajtam kívül mindenki örül, mert az utóbbi időben annyit hisztizett, hogy a többiek számára elviselhetetlen volt. Én ki tudtam zárni a kirohanásait, pláne, hogy tudtam, az egész csak színjáték, nem az ügyfeleken húzta fel magát, hanem a tehetetlenségtől van kikészülve, attól, hogy végleg vége ennek az időszaknak, és nem fogunk többet találkozni - jövőhéten jár le a felmondási ideje. Volt egy-két beszélgetésünk, akkor fejtegette ezt nekem, de már nemigen beszélünk. Azt mondta, szereti, hogy teljesen más megvilágításból nézem a dolgokat, és attól fél, ő ilyen szerelmes már nem fog tudni lenni, mert senki nem lesz olyan, mint én, és kár, hogy nem akarok semmit tőle, mert ő is nehezen gyógyult fel a rossz élményeiből, és tudja, hogy gáz kapcsim volt, ami miatt nem akarok már fiút, de milyen jó lett volna, ha egyszerre engedjük el a múltunkat, meg blabla, közben meg azon gondolkodtam, milyen képmutató fosfej vagyok, és ha tudná, hogy összeálltam valakivel - ráadásul olyannal, akivel nem vagyunk egymásba szerelmesek -, biztosan végleg kiábrándulna belőlem. Igazából ez saját magam számára is iszonyatosan kiábrándító, sose gondoltam volna, hogy valaha lesz ilyen kapcsolatom.

Néha elképzelem, hogy bejön a kilépőpapírokért, én pedig lekísérem a parkolóba, és kíváncsiságból megcsókolom - vajon éreznék jóleső áramütést az ő oldaláról? Jó lenne, ha nem kellene mindig tekintettel lenni másokra, hanem a magam kedve szerint cselekedhetnék. Persze tudom, ilyet nem szabad, mert totálisan önző lenne az egész, csak a kíváncsiságomat akarnám kielégíteni úgy, hogy semmi egyéb szándék nem lenne mögötte, ergo csak magamra hoznám a bajt, márpedig nekem hisztis fiú végképp nem kell - de azért hiányzik néha a társasága, szeretem a troll humorát, azt, hogy hosszasan el lehet vele filózgatni, meg azt, hogy látja a lényem, pedig nem is mutattam meg neki mindent, és kár, hogy ez ennyi volt, kár, hogy emberként nem számítok.

Új Fiú meg azt mondta, miközben csókolgatott, hogy nem tud betelni a testemmel - közben azon gondolkodtam, a fejem akár el is mehetne sétálni, mert úgyse számít, hogy ott van. De talán csak én vagyok már túl szőrszálhasogató.

SéRóka

Múltkor fogtam a hajam, és kíméletlenül lenyírtam belőle legalább öt centit, és másnap, meg harmadnap is vágtam belőle igazításképp. Most váll fölé ér, elöl hosszabb, hátul rövidebb, és nagyon szeretem, mert frufruval tök karakteres ez a hossz. Úgy döntöttem, őszre-télre merek rövidebb frizkókat bevállalni, mert ilyenkor nem olyan párás a levegő, hogy szétálljon, szóval még két óra utazás után is tökély a hajam (bár tény, hogy sapka nélkül ezt nem tudnám kivitelezni). Valami szín kéne bele, nem teljes festés, csak valami menősítés.

 Aranyosak vagytok, hogy hiányoltatok, bocsánat, hogy nem reagáltam a kommentekre.

(Bár lehet, ezeket a bejegyzéseket is megbánom, elég kaka a hangulatuk.)

Meseország

Múltkor azért kicsit felidegesítettem magam a könyvdaráláson, mert geci unalmas, hogy ezek a gyógyegerek mindenki nevében szajkózzák az elmebeteg nézeteiket, és az milyen már, hogy a csepeli ovikban betiltották a mesekönyvet, és az is elgondolkodtató, hogy a kormány kussban elnézi, ahogy ezek az emberek teljes gyűlölettel természetellenesnek és betegnek nevezik a melegeket, szóval arra jutottam, hogy kicsit mintha visszafelé fejlődnénk, és talán ebbe az országba nem is szabad szülni egy zsiráfot se, hiába, hogy csak az az igazi magyar, aki legalább hármat szül. (Mondjuk az egész unalmas már, hogy amikor híreket olvasok, a király is mindenbe beleszövi, hogy „a magyar emberek érdeke”, közben meg kurva irritáló, hogy az én nevemben mondja el a saját hülyeségeit, de oké, tudom, valakinél bejön a manipula, milyen jó, hogy a király értünk harcol.) Ilyenkor azért örülök, hogy a fél youtuber társadalom meleg, mert úgyis ők nevelik a mai gyerekeket, úgyhogy végül is csak adott generációk nem ismerik még mindig az elfogadás fogalmát.

Munka

Abból, hogy októbertől home office, az lett, hogy a tulaj egyenként behívott minket, és feltett egy rakás kérdést, például hogy szerettünk-e home office-ban lenni, mennyi idő reggelente elkészülnünk, hány órát utazunk egy nap, hallottunk-e a home office-osoknak fizetendő rezsiről stb., majd, mivel Új Fiú volt az egyetlen, aki ellenezte a home office-t - mert otthon halálra unja magát egyedül -, a tulaj kitalálta, hogy akkor majd ő fog bejárni azért, hogy a naponta beérkező posta be legyen scannelve. Új Fiú persze nem azt akarta, hogy csak ő járjon be, hanem hogy mindenki járjon be, de ha senki nem jár be, csak ő, az úgy már nem jó, tehát felhívta a tulajt, hogy ő biztos, hogy nem fog egyedül bejárni, legyenek akkor váltásban az emberek. És amikor ezt elmesélte nekem felvillanyozódva, már tudtam, hogy emiatt majd én fogok szopni, meg Pukkancs, mert mi vagyunk a legalacsonyabb, legértéktelenebb poziban, mi vagyunk azok, akiknek nincs gyerekük, ergo nem tudjuk azt mondani, hogy márpedig mi nem fogunk napi négy órát utazni, hogy aztán hazavigyük a gyerekeinkre a koronát. Így is lett, az asszisztencia között felosztották az elkövetkező három hónapot, Pukkancs és én vagyunk az októberiek - mondjuk a pénzügyes anyukákon kívül még mindenki bejár -, aztán a november az egyik pénzügyes nőé, a december a másiké. A két pénzügyes nőt ismerve van egy olyan érzésem, hogy az elkövetkezendő nyolc hónapban is - mert ugye a jósok megmondták, hogy a második hullám is PONT NYÁR ELEJÉIG fog tartani - Pukkancs és én fogunk bejárni, miközben mindenki más otthon csücsükél, de ne legyen igazam. Az egyik nő megmondta, hogy ő nem fog télen bebiciklizni, buszra meg nem hajlandó felszállni, a másik meg annyit van betegszabin a gyerekei miatt, hogy idén háromszor ha láttam az irodában, szóval valahogy kétlem, hogy ők bele fognak menni abba, hogy egymást váltsuk. Nekem azért is kell bejárnom októberben, mert felvettek egy új asszisztenst, akit nekem kell betanítanom, de persze ő is egy anyuka, aki már közölte, hogy ő az őszi szünetben nem fog tudni bejárni, mire ugyan megkapta Fatuskótól, hogy viszont ez egy munkahely, ahova úgy jelentkezett, hogy tudta, be kell járni rendesen, máris szóltak nekem, hogy a csaj akkor október utsó hetén már nem lesz, de én azért járjak be, mert csak. Két ünnep között is mindig ez a duma, maradj bent te, mert neked nincs családod - hát, ilyen élet mellett nem is lesz soha, mert a kis szabadidőm mellett a hátam közepére se kívánok még egy családot is.

Róka nyomasztó életfelfogása, amivel megkeseríti a saját életét

Azt akartam, és azt vártam, hogy a következő bejegyzésem csak ennyi legyen: SZABAD VAGYOOOOK!

Elhatároztam, hogy addig nem is írok, amíg nem sikerül szakítanom Új Fiúval, sőt, már idegesítettem is magam a bejegyzéseimmel, amik mind arról szólnak, hogy nem akarok kapcsolatot, de kilépni belőle se vagyok képes szimplán azért, mert nem merek szakítani.

Sajnos a szabad-vagyok-féle bejegyzés továbbra sem születhet meg. Az előző bejegyzésem után egyre távolabbinak éreztem Új Fiút, csak az járt a fejemben mellette, hogy nem normális, hiszen kb. leírtam neki, hogy nem szeretem, és hogy nála biztos van jobb is - mert nem is kell túl figyelmesen olvasni azt az üzenetet, amit az előző bejegyzésembe is bemásoltam, és annak bizony ennyi volt a mondanivalója -, és mégis ragaszkodik hozzám. Elolvastam pár cikket a kapcsolatfüggőségről, mert szerintem ő tényleg az, aztán beírtam a keresőbe a kérdést, felnőttkorban is lehet-e szerelmes az ember, csak mert szerintem igen, de kíváncsi voltam, hogyan vélekednek random emberek a fórumon, vajon csak Új Fiú olyan-e, aki nem ismeri fel a szerelem és a kapcsolat-akarás közötti különbséget. Igazából idén nyáron volt egy durva felismerésem azzal kapcsolatban, hogy az emberek mi alapján cövekelnek le egyvalaki mellett, és ezt máig nem igazán tudom magamban hova tenni.

Szóval vannak azok, akik a szerelmet keresik, és vannak azok, akik azt hajtják, hogy olyan emberre van szükségük, aki megbízható, aki kiáll értük, aki megvédi őket, ha kell, aki mellett biztonságban érezhetik magukat. Utóbbi esetben felmerül bennem a kérdés, mi a franctól kell megvédeni az ilyen embereket, és miért nem tudnak kiállni magukért? Az ilyen emberek háborús övezetben élnek, hogy kifejezett elvárásuk egy partnerrel szemben, hogy az megvédje őket? Ők akkor olyan szinten ijesztőnek tartják az életet, hogy egyedül nem mernek benne meglenni? Azért kell a társ, hogy túléljenek, nem azért, hogy éljenek? Oké, nem elítélendő... A szerelem végül is nagyon meg tudja hülyíteni az embert, végül is itt vagyok én, aki nem vagyok szerelmes, mégse tudok normálisan kilépni a kapcsolatomból - hát akkor mi lenne, ha szerelmes lennék egy mérgező kapcsolatban? Talán nincs is azzal semmi gond, ha valaki a stabilat keresi, nem az intenzívet (bár nyilván az lenne ideális, ha a szerelem meglenne a stabilnak ígérkező társban).

Új Fiú kedves, családcentrikus, megvan mindene, képes lenne körém építeni az életét - de valahogy mégis fájó és megerőltető egy olyan kapcsolatban lenni, amiben nem tudok ott lenni érzelmileg, ráadásul már lassan három hónapom ment el erre a kapcsolatra, teljesen elhagytam minden hobbimat, nem érzem már, hogy én én vagyok, csak azt, hogy mint egy rothadó uszadékfa úszom az árral úgy, hogy igazából semmi kedvem az egészhez, mert mielőtt faágként vízbe zuhantam volna, vígan éltem egy egészséges lombkorona részeként. Oké, oké, tudom, lófasz az életem, és kilátásban sincs semmi jó, de legalább éreztem, hogy én én vagyok, és hogy szeretek olyan lenni, amilyen vagyok. Most meg már nem érzem ezt, elsodródtam magamtól, és hol egy szemét picsának érzem magam, amiért belemosolygok a másik arcába, miközben a szakítás hogyanján agyalok, hol egy szerencsétlennek érzem magam, aki hét év szar kapcsolat és öt év csodálatos szabadság után most összejött egy olyan sráccal, akinek mindegy, kivel van, csak legyen valakivel. Mert hát ha belegondolok, Új Fiú se szerelemből, se higgadt megfontolásból nem választhatna engem, hiszen nem titkolom, mennyire elborzaszt a házasság gondolata, ergo rohadtul nem vagyok jó feleség-alapanyag. Rosszul vagyok attól, hogy Szívemnek hív a második találkánk óta, rosszul vagyok a gondolattól, hogy ez neki egy papás-mamás játék kezdete, és rosszul vagyok attól, hogy nem veszi észre, ha nem vagyok nedves, lényegében már minimális kedvem sincs a szexhez.

Volt egy reggel, amikor úgy ébresztett, ahogy ártatlan lelkű Csipkerózsika nem akar ébredni, és miközben hagytam magam - mert hülye vagyok, és kínosnak éreztem volna rászólni -, azon gondolkodtam, hogy ez az utolsó, én ezt nem fogom csinálni, faszért ilyen önhitt ez is, hogy bele se gondol, hogy ha egy punci száraz, az nem azért van, mert el van romolva, hanem azért, mert az ember lánya nem akar szexelni. A következő alkalommal már elutasítottam az ágyban, amin eléggé fennakadt, én meg ridegen hallgattam a beszédét arról, hogy saját magam miatt vagyok ilyen száraz, hiszen gátat emelek a kapcsolatunk elé, és csak annyit mondtam, sajnálom, de nekem nem jó érzés, hogy nem tudsz válaszolni arra, hogy mit szeretsz bennem, és csak annyival tudtad le a kérdést, hogy hagyjuk a témát, mert téged "rettenetesen elkeserít". Szóval ja, elkeseríti, hogy megkérdőjelezem a szerelmét, de nem képes három mondatot összedobni arról, mi a szart szeret bennem. Nem az zavar, hogy nem szerelmes, hanem az, hogy hónapok óta azt mondja, ő igenis az.

Szóval ilyenek voltak... És aztán kivettem egy hét betegszabit, és ahogy elvoltam itthon magamban, egyre rosszabbul lettem a gondolattól, hogy pénteken majd eljön értem, ott kell lennem, csókolózni kell, meg szexelni kell úgy, hogy nem is érzek iránta semmit. Minden egyes nap azon gondolkodtam, miért vagyok ilyen gyenge, mi ez most, hogy nem merek szakítani, bárcsak lenne valaki, aki leül mellém, és rám szól, hogy na, Róka, írd meg neki chaten, utána csak egy enterbe kerül a szabadság - nem egyszerűbb egy kínos chatbeszélgetés, mint még ki tudja, mennyi idő ebben a kapcsolatban? Azon az egy héten semmit nem csináltam, csak folyamatosan rajta kattogtam, meg azon, mekkora vicc, hogy van egy ilyen gyengeségem - nekem nem is való kapcsolat, mert aztán csak nem tudok belőle fizikailag is kijönni, hiába, hogy érzelmileg sehol nem vagyok. Már felöltöztem, meg kisminkeltem magam - vert a szívem rendesen a gondolattól, hogy át kell mennem hozzá, és ki kell bújnom a szex alól, és megint megkérdezi majd, miért nem akarom -, mire képes voltam végre bepötyögni a messengerbe valami olyasmi, nem különösebben túlragozott mondatot, hogy ne haragudj, de úgy érzem, nekem ez nem fog menni.

Azt mondják, geciség chaten szakítani, én azt mondom, szakíts, ahol tudsz. Pláne, ha olyan hülye vagy, hogy meghatódsz a másik könnyeitől - akkor ne is szakíts élőben. Írd le, hogy ennyi volt, aztán hagyd a másikat, sírjon magának, aztán majd rendbe jön, mint ahogy mindenki rendbe jön minden egyes csalódása után. És különben is, minek sajnálok én egy olyan embert, akiről meggyőződésem, hogy nem szeret?

Aznap Pukkancs is itthon volt, kirobbant belőlem egy izgatott felkiáltás, hogy MEGÍRTAM NEKI - közben az járt a fejemben, hogy úristen, érzem a szabadság illatát...! -, erre Új Fiú nem nekiállt kérlelni olyan szánni valóan, hogy hagytam magam meggyőzni arról, hogy "ne adjam fel a kapcsolatunkat"? Egyedül annyi sikerült, hogy megírtam neki, aznap ne jöjjön el értem, meg azt is leírtam, hogy már kb. kötelességnek érzem a szexet, és azt gondolom, azt hiszi, mivel együtt vagyunk, jár neki a szex. Erre aztán leírta, hogy ő azt hitte, örömet okoz nekem azzal, ha ennyit szexelünk, meg blabla, ami újabb jele annak, hogy kurvára meg akar felelni, csak hogy benne tarthasson engem a kapcsolatban. Másnap mentem át, és este újra bepróbálkozott az ágyban, én meg a sötétben csóváltam a fejem, hogy ezt nem hiszem el, tegnap szakítani akartam vele, leírtam, hogy ez nekem nem elég mély, meg hogy kötelességnek érzem a szexet, erre most megpróbál felizgatni...? Már betérdelt a lábam közé, amikor kedvesen elhúztam őt onnan, mire megjegyezte, hogy ő már nem tudja, hogyan közeledjen hozzám - hát, mondom, így pont ne, nem látod, hogy semmi kedvem...? És akkor azt mondja, azért vannak egy puncinak olyan részei, amikhez hozzáérve be lehet indítani egy nőt - hát, nem tudom, őt verték-e át folyton az előző női, vagy én vagyok túl elbaszott, de mindegy is, nekem már nem megy a szex része a kapcsolatnak...

Aztán egész héten nem mentem hozzá; ha hívott, hogy munka után menjünk el enni valamit, mondtam, hogy nincs kedvem, és közben azon járt az agyam, hogy péntekig szakítok vele, legalább ezekből majd veszi az adást, és nem fogja olyan váratlanul érni a dolog.

De a faszom se tudja, miért, hosszú idő óta először, pénteken úgy ébredtem fel, hogy van kedvem vele együtt lógni, még jól is éreztem magam, és nem azon agyaltam folyton, hogy biztos megjátssza magát, rohadtul szakítani kéne, hanem csak simán elvoltam vele. Szex persze nem volt, már csak a mensim miatt is ki tudtam bújni alóla... Nem tudom, azért éreztem-e jól magam, mert rájöttem, hogy csak egy enterbe kerül a szabadság, és igenis bármikor kiléphetek, ha akarok, vagy mert tudom, hogy megértette, nálam a gyeplő, mindenesetre belefáradtam a cseszett gondolataimba, úgyhogy erre a két napra letettem őket.

Tegnap valahogy szóba jött a párkapcsolat téma, nem a kettőnké, csak úgy általánosságban, társadalmi szempontból, és akkor meséltem neki erről a felismerésemről, hogy sok ember higgadt megfontolásból áll össze a párjával és nem szerelemből, és hogy ez végül is nem hülyeség, de inkább mégis az, mert ilyenkor van az, hogy egyszer csak lelép az egyik fél egy harmadikkal, vagy pedig pont hogy nem tudnak majd szétválni, amikor már rosszul vannak egymástól, mert az egész életüket olyan szinten összegyúrták, hogy nincs semmijük, amit sajátnak mondhatnak, és nem tudnak hova elmenekülni egymás elől, így inkább kiüresedve, a gyerekeikben és hobbikban próbálván boldogságot keresni élik le egymás mellett az életüket. Új Fiú aztán megjegyezte, hogy nem lehet hozzáállni úgy egy kapcsolathoz, hogy már az elején azon agyalsz, hogy lépj majd le, és próbált érvelni, hogy ha mindenkinek lenne saját lakása, ahova menekülni tudna, az emberek nem is maradnának együtt, és nem is próbálnák meg megjavítani a kapcsolatukat, és különben is, a gyerekeikért meg kell tegyék, hogy együtt maradnak... Keresztanyám ugrott be, aki számomra egy kibaszott nagy intő példa a házasságra - anya meg mama mellett, eheh (mondjuk anya legalább ki tudott lépni a szarból) -, és elszorult torokkal megjegyeztem, hogy számomra túl nagy áldozat lenne a gyerekeim miatt együtt maradni valakivel, akit nem tudok már elviselni, szerintem ez az önálló élettől félő emberek kifogása a válásra, na meg miért akarnék megjavítani egy kapcsolatot, ha már nincs rá szükségem...? Nem tudom, nekem ez magas. Az ágyban se értettem, hogy Új Fiú miért csodálkozik azon, hogy "gátat emelek a kapcsolatunk elé" - még jó, hát nem vagyok szerelmes, hetente lenyomok egy szakítós szöveget. Ha lenne esze, már hagyott volna elmenni a picsába, sőt, még lökött is volna rajtam egyet.

Na mindegy, a lényeg, hogy ezekről beszéltünk, meg a saját lakásokról, amiknek a hiánya szerintem megalkuvóvá teszi az embereket egy rosszra fordult kapcsolatban, és akkor elszomorodtam, amiért nem látom módját, hogyan lesz nekem saját lakásom, és mi van, ha egyszer emiatt kell majd valakivel megrohadnom, és elkezdtem sírni, mert ez az egész, hogy sose élhettem egyedül, nem lehetett önálló szakasza az életemnek, totálisan elkeserít, mert jövőre harminc leszek, és folyton az van bennem, hogy már alig van pár évem fiatalon, szépen és egészségesen, és utána már teljesen értéktelen leszek, mert semmim nincs, se anyagilag, se tudásilag, mindent elbasztam, és ez az ország különben is olyan, hogy lehúzhatom magam a vécén, egy nő csak arra jó, hogy gyerekeket szüljön, egy munkaadó is háromszor meggondolja, felvesz-e egy harminc feletti nőt stb. Persze amikor Új Fiú megkérdezte, mi a baj - bár szerintem egyértelműen az volt a bajom, hogy nem látom a lehetőségeimet -, csak annyit mondtam, semmi, csak meghatódtam a témán, ő meg nevetett egyet, és azt mondta, ő majd megvéd mindentől, én meg lenyeltem, hogy nincs mitől megvédj, és különben se akarom, hogy másnak kelljen megvédenie.

Szóval most hétvégén jól éreztem magam, amit nem is értek, mert eddig erőlködésnek éreztem vele minden napot - még ezt a sírást is jónak éreztem, mert voltak benne érzelmek, haha -, és még csak nem is voltam rideg, nem volt bajom azzal, hogy összebújjunk, néha inkább még jól is esett, hogy átkarolt, de ma mondjuk már vártam, hogy eljöhessek, és hazafelé már azon gondolkodtam, hogy remélem, a hónap végéig sikerül ezt elrendeznem, mert én tényleg szeretnék még pár évet egyedül, senkihez nem alkalmazkodva eltölteni, megdolgozni egy saját lakásért (HAHAHA), élni benne pár évet anélkül, hogy valakit a nyakamon éreznék állandóan... De aztán hazaértem...

...és Perdita belém kötött, megint mondta, hogy költözzek el, ha valami nem tetszik, aztán elsírtam magam a szobámban, és az járt a fejemben, hogy tényleg el kellene költöznöm úgy, hogy soha többet ne is halljon rólam a családom, ergo lehet, mégse kellene szakítanom Új Fiúval, mert hátha egyszer megszeretem úgy, hogy vele akarjak maradni, aztán eszembe jutott az is, hogy felesleges élnem, mert úgyse leszek soha elégedett, egyáltalán nem akarom azt a fajta életet, ami társadalmilag elvárt, bár ne lenne ilyen rövid az élet, akkor nem nyomasztana így, de mennyivel könnyebb lenne csak véget vetni az egésznek és stb., stb...

Szóval jelenleg ennyi vagyok.

Szókimondás

Épp gruppen megy a tévében, és közben szomorúan lesik egymást a párok

(Mielőtt még valaki megtalálna ütni, karantén alatt homi ofiszt szoktam érteni, szóval nem, nem kívánok országos karantént csak azért, hogy nekem ne kelljen bejárnom dolgozni. Számomra kicsit ugyanaz a kettő, mert tavasszal nemigen igényeltem, hogy elmehessek bárhova is. Szóval ha karantén után sírok, az csak azt jelenti, hogy szeretnék minden nap nyolcig aludni, nem pedig azt, hogy remélem, mind belehalunk a bezártságba.)

Az egyik pénzügyes nő betegesen rá van parázva a korona-témára, úgyhogy kissé félve ugyan, de meghallgatást kért a Nagyúrtól ez ügyben. Bátorítottam is, mert engem is érdekelt, miért nincs home office napi 500 megbetegedés miatt, ha márciusban a napi elenyésző miatt haza lettünk parancsolva. Azt mondta az ember, októbertől szeretne home office-t, persze erről senki nem tudhat, így én se, mindenesetre próbálom nem beleélni magam, habár már megtettem. Sőt, olyannyira beleéltem magam, hogy a havi elszórható pénzemet átcsoportosítottam a félrerakandóba, mert ha homi offisz lesz, nem lesz szükségem arra, hogy lelkemet vigasztalandó és unalmas napokat kompenzálandó szép ruhákban járjak. Gondolom, azért csak októbertől, mert más cégek még nem fostak be, benne pedig ott a csordaszellem, plusz megint három új embert veszünk fel, akiket élőben könnyebb lesz betanítani. Egy jön Kol helyére, egy az egyik új helyére, aki lelépett, egy meg mellém segítségnek. Látva az újakat, eléggé elöregedett lesz a benti társadalom.

Tegnap este olyan durván elillant egyik percről a másikra az életkedvem, hogy belecsaptam az arcom a párnába, és magára hagytam Pukkancsot a Black Mirrorral, amit épp néztünk. Utoljára úgy másfél éve éreztem ilyet, mintha egy dementor kiszívott volna belőlem minden jó érzést. Eldöntöttem, hogy inkább alszom, mert olyan végletesen sötét gondolatok suhantak át az agyamon, hogy nem is éreztem értelmét magamnál lenni. Ilyenkor úgy érzem, sose leszek már boldog, nem létezik dolog, ami képes lenne még örömet okozni, sőt, még az se hozna lázba, ha kiadnák a regényemet vagy ha milliárdokat nyernék a lottón, és ezáltal megoldhatnám a családom anyagi problémáit - szóval olyan lent voltam, hogy esélytelennek éreztem, hogy van értelme ilyen üresen létezni. Reggel még tartott, aztán napközben elmúlt, mert hülyéskedtem a pénzügyes nővel, de ilyenkor nem tudom, mi jön rám... Mintha a véremben úszó smiley-k hirtelen szétrobbannának.

Kol ma kétszer is rám nézett. Egyszer azt hittem, csak véletlen, de aztán fél órával később még egyszer, és legalább két másodpercen át néztünk egymás szemébe. Durva volt, szinte romantikus, el is kaptam a tekintetem (sok mindenre használom mostanában a romantikus kifejezést, nem csak nyálas, szerelmes momentumokra - főként regénybe illő helyzetekre).

Most épp komoly beszélgetést folytatok Új Fiúval a chaten. Ma valahogy megérezte a vesztét, és most ez a téma.
Mire leírtam ezt a két mondatot, a végére is értünk... Majd talán elmesélem. Asszem, megint vesztettem a magammal magamért vívott harcban. Gyenge Róka. És még gyengébb Új Fiú - mert mindent kiírtam magamból, és mégis akarja folytatni. Én meg azt válaszoltam, megpróbálhatjuk. Talán egyszerűbb lesz létezni ebben a kapcsolatban úgy, hogy nem érzem színészkedésnek az egészet. Bár bevallom, amikor azt írtam, megpróbálhatjuk, már csak az evésre tudtam gondolni. Nem ettem ebéd óta.

Ja és: SZERETEM AZ ŐŐŐŐŐŐŐŐSZT!

Szellő

Elkezdtem nézni Netflixen az A befejezésen gondolkozom című filmet, csak azért, mert valami különös oknál fogva megfogott a cím. Arról szól, hogy a főszereplő hét hete jár a hapsijával, és miközben szülőbemutatósdira mennek, végig azon agyal, hogy szakítani kellene - micsoda hülyeség...!

Amúgy rohadt nyomasztó. Annyira, hogy még az is nyomaszt, hogy írok róla, ezért lehet, hogy majd kitörlöm ezt a bejegyzést.

Hosszú, úgyhogy nem fejezem be ma, de azért remélem, nem az lesz a vége, hogy beleőszül a csaj a gondolkodásba.

Vége a szabimnak, és annyira eltávolodva érzem magam a munkahelyemtől, hogy totális megsemmisülésnek érzem azt, hogy hajnalban fel kell kelnem miatta. Lehetne megint karantén. De hát már csak a maszkvásár megy, meg a tesztbiznisz. Szerintem karneválos maszkok kellenének, az valahogy jobban illene a helyzethez. Meg egy elektromos roller... Világító kerekekkel. Nem a helyzet miatt, csak hogy érezzem, hogy... hát, valamit. Azt a kis szabadság-szellőt, ami olyan boldoggá tudja tenni az embert néhány perc erejéig.

Ragyogj odafent is, Sün Caca!

Ma tudtam meg, hogy Sün Caca meghalt múlthéten. Mama vette észre, hogy nem eszik, és hogy nagyon sötétet pisil. Kiderült, hogy durva májkárosodása van évek óta, a mája 90%-a feladta már, így elaltatták. Élhetett volna még néhány hetet vagy hónapot, de a végét nagyon megszenvedte volna.

Olyan hatalmas, csillogó, zöld szeme volt... Szép volt, szemtelen, és iszonyat lekezelően tudott nézni arra, akit nem kedvelt, de akit szeretett, azt nagyon. Kb. nyolc éve került hozzánk, amikor vihar volt, és Perdita meghallotta, hogy kint sír egy kiscica. Egy parkoló autó alatt óbégatott. Miután megszülte a Pompomkákat, önkényesen leköltözött mamáékhoz.

Édes kis Caca - azt mondják, minden kutya mennybe száll, de a cicákból csillag lesz, láttam az Oroszlánkirályban. Ilyen szép szemű lények nem is válhatnak mássá.

Mivel Süni Pomi anyukája volt, Pomi jövőhéten megy orvoshoz.

7 hét

Nem tudom, hogy csináljam. Olyan béna vagyok. Olyan abszurd ez az egész. Én csak egy éjszakát akartam, nem akartam így belemenni - miért akartam volna? Miért nem kaptam egyből észbe? Miért nem szóltam neki, hogy ennyitől még nem leszünk együtt?

Mióta elmondtam neki, hogy szerintem nem szerelmes, kétszer is mondta, hogy szeret. Amikor kimondta, visszhangzott egy sort a fülemben a szó. Arra gondoltam, vajon hallja-e ő is azt az üres kongást, ami a szót követi. Mind a kétszer csendben maradtam válaszul.

Megkért, hogy válogassak össze színeket a hálójába. Addig nem is hagyott, míg nem vettük meg a dolgokat, mint egy friss házaspár. Próbáltam odázni, de ott van már a kézlenyomatom.

Vissza kell nyernem magam és a saját kis dolgaim. Nem az ő hibája, hogy megszűntem - én nem tudok már semmi másra gondolni, csak erre az egészre.

Nincs értelme írnom, amíg ebből nem mászom ki.

Duplán gáz így, hogy együtt dolgozunk.

Szar ember vagyok.

Sokat tanultam.

RBNB, az új szórakozás, amit senki nem ért

Azt hiszem, vasárnap voltam először igazán boldog ebben az évben. Pukkanccsal, Lauval és Lau legjobb barátnőjével, Diával voltam Velencén (Dia a pervi lány, múltkor is jött a tóra). Korán reggel mentünk, hogy jusson napágy, és a naplementében is még bent voltunk a vízben. Nem vagyok egy hableány, általában elég nekem tíz perc egyszerre, de most vettem egy hatalmas úszógumit, amivel aztán órákig elvoltam. Ha nem a fenekemet lógattam a közepébe, akkor a lábamat, miközben a peremén ücsörögtem (egyszer mondjuk hanyatt estem, de sebaj), és amikor fújt a szél, széttártam a karomat, és titanicosat játszottam. Még hapsik is ránk cuppantak ott a vízben, mondjuk lelki füleimmel egyből meghallottam a cápazenét, amikor rájuk néztem, úgyhogy úgy elúsztam onnan, mint a sicc - szerintem meg is tanultam úszni -, de legalább volt egy kis pozitív visszajelzés is, és hát így minden tökély volt. Annyira fiatalnak és gondtalannak éreztem magam, hogy nem is akartam, hogy véget érjen a nap.

Az utca

A belső udvar

Ha rajtam múlt volna, még éjfélkor is a vízben vagyunk, de sajna nem rajtam múlt - Lau és Dia másnap mentek dolgozni, szóval nem voltak olyan ráérősek, mint Pukkancs és én. A Déliben szét is váltunk, aznap volt ugye a 36 °C, szóval még késő este is tök jó idő volt - ültünk kicsit a Deákon, utána ettünk hambit, és mentünk a lakásra, ami rohadt jó helyen volt a VI. kerületben, tényleg mindenhez olyan közel, hogy egyszer se tömegközlekedtünk. A lakás gyönyörűséges volt és modern, egy teljesen új építésű házban a sok, szmoggal lepett polgári épület között - amikor beléptünk a belső udvarra, tátva maradt a szám, annyira más látvány volt odabent az egész, mint kívül. Szóval három napig éltük az időmilliomos belvárosiak életét, és habzsidőzsiztünk különböző helyeken, biliárdoztunk, meg ültünk egy csomót a fűben (na nem a belső udvaron, hah), meg az erkélyen, ami szintén tök tágas  és szép volt, úgyhogy ez a lakás messze lepipálta az előzőt, ami amúgy tök jó volt, és én most már ilyen kecóra fogok vágyni, nem olyanra. Nagyon szeretem az erkélyeket, éjszaka is képes vagyok kiülni egy pisilés és egy visszaalvás között. Vicci belegondolni, hogy valakinek mindez természetes. Nekem már eleve az klassz érzés, hogy kiülhetek a nappaliba, haha... Nyaralás a korona idején. Amúgy turistákat nem is láttam, egy csomó étterem is zárva volt, például az, ahol mosogattunk Pukkanccsal egy hónapot, és ami a Four Seasons mellett van, meg is szűnt.

Ez az RBNB-téma olyasmi hóbort lett, amit nem igazán szoktak érteni az emberek, mert hát mi a picsát lehet élvezni a belvárosban pestiként (pest megyeiként!), de nincs is kedvem hosszasan magyarázni. Egyszerűen szeretem, ahogy él a város, nyüzsögnek a fiatalok, váratlanul szólítanak le emberek, kényelmesen lesétálhatóak a távok, és simán elgyönyörködöm az épületekben menet közben. El tudnék viselni egy leánylakást a belvárosban, utána, ha kiéltem magam, jöhetne valami nyugisabb környék. Sokkal teljesebb életem lenne bent, mint itt Kukutyinban, ahol állandóan igazodnom kell a menetrendhez, és a legnagyobb élvezet, ha hazafelé veszek egy Kaktusz jégkrémet a Coopban, már ha épp nincs zárva, amikor odaérek.

Tegnap estére mondjuk bedepiztem, amiért vissza kell térni isten segglyukába  a valóságba, és hogy a nyár is véget ért, mert bár szeretem az őszt (SZERETEM AZ ŐŐŐSZT!), nagyon is, nem sikerült éjszakai meztelen fürdőt lerendeznem a nyáron, és emiatt kicsit fáj a szívem. Egyszer azért még szeretnék lemenni egyedül is a strandra, még ha nem is fürdeni, csak dögleni, olvasni, és élvezni, hogy magam vagyok.

Második felvonás

Na, vége a nyárnak, mindenki vegye elő a forgatókönyvet, és folytassuk ott, ahol abbahagytuk, úgy, ahogy megbeszéltük.

Szerelem

Víztükör

Azt álmodtam, hogy egy kb. harminc méter magas sziklaszirten álltam, mellettem egy frissen esküdött, vidám párocska épp leugrani készült az alattunk lévő tóba, sőt, hamar le is ugrottak. Én is elhatároztam, hogy le kell vetnem magam, mert erre van szükségem, de féltem, hogy majd szétcsap az érkezés. Aztán megjelent Új Fiú, és mondta, hogy ugrik utánam, én meg arra gondoltam, hogy elveszi tőlem az élményt, pedig ezt nem akarom senkivel megosztani, ennek rólam kell szólnia, meg a bátorságról, de hangosan csak annyit mondtam, majd ne ugorj rám. Aztán még beszélt valamit, de nem figyeltem, hanem arra gondoltam, hogy sose fogok nem félni attól, hogy szétkenődöm a víztükrön, ezért amíg Új Fiú rám se nézve beszélt, némán lefordultam a szikláról.

Mondtam már, hogy nem tudok jól úszni?

Mindenesetre érkezés után sikerült még felúsznom egy levegővételért.

Áh, felesleges.

Kisház

Újra és újra elolvastam az új bejegyzésemet, és teljesen bizarrnak érzem, hogy a kis ábránd miatt azt hitte, szakítottam vele. Mondjuk lehet, nem azt kellett volna mondanom, hogy igen, akadályoznál ebben, hanem azt, hogy hát, ha addigra nem lesz olyan szinten a kapcsink, hogy képes legyél várni rám pár hónapot, se így, se úgy nem lehetnél akadály. Nem baj, ez kellett ahhoz, hogy eljussunk egy nagy beszélgetésig, szóval végül is rendben volt ez így, végül is csak eszköz volt a téma, próbáltam kilyukadni.

Egy hét múlva szabin leszek egy hétig. Pukkanccsal kivettünk három éjszakára egy klassz lakást, kinéztünk egy 50-es évekes amcsi bárt, megyünk majd fürdőbe, áthívjuk majd egyszer Laut is, lógatjuk az erkélyen a lábunkat, főzicskézünk, társasozunk, és azt játsszuk, hogy csak ketten lakunk, haha. Elvileg szar lesz az idő, úgyhogy lemondtuk Gárdonyt, és ezt találtuk ki. Ha meg jó idő lesz, még mindig le tudunk menni a strandra egy napra.

A hét második felében pedig Új Fiúval leszek, és lehet, hogy felújítjuk kicsit a hálószobáját. Egyik szívfájdalma, hogy az előző kapcsolatában a lány semmit nem szólt bele a lakberendezésbe, és ahogy elnézem, számára fontos, hogy a lakásban érzékelhető legyen, hogy ott két ember mozgolódik. Elég fiús a lakás, fekete, szögletes bútorokkal van tele, és nincsenek növények. Mondogatta már az elejétől kezdve, hogy utálja a hálószobát, és ha támad valami ötletem, szívesen veszi. Nem igazán érdekelt a dolog, mert hülye lennék lakberendezős tippeket adni, miközben azon gondolkodom, hogyan szívódjak fel, de mivel ez a kérdés már nem áll fenn, ma reggel megírtam neki, szerintem mivel lehetne feldobni a szobát.

Anya meg ma előadta, mit építtetne a kertben álló kisház helyére, amire teljesen beizgultam, már csak azért is, mert hetek óta arról ábrándozom, hogy a kisház helyére építtetek magamnak egy modern kéglit. Ha Új Fiú eléri, hogy hozzáköltözzek, akkor is lenne hova hazajönnöm néha, és oda akár még ő is jöhetne velem - az én terepemen is lenni kicsit és ülni a kertben.

Újabb beszélgetés

Olvasgattam a hét folyamán a kommenteket az előző bejegyzésem alatt, és hát ja, nem csodálkoztam, hogy picit "oltva" lettem, hisz vinnyogok itt, de nem lépek. Tudom, nem rossz szándékkal írjátok ezeket, meg hát nyilván azért is írok le kb. mindent, mert szívesen veszem a kommenteket akkor is, ha valaki más véleményen van, bár most nem is az van, hogy más véleményen vagytok, csak nem értitek, miért tökölök. Majdnem mindennel egyetértek, amiket írtatok, viszont az egy dolog, hogy az emberben megfogalmazódnak a negatív gondolatok, de az, hogy lépni is tudjon, egy külön folyamat - meghozni a végső döntést, eltalálni a megfelelő pillanatot, megtalálni a kellő bátorságot. Ugye írtam korábban, hogy nagyon nem szeretek másokat megbántani, és emiatt képes vagyok titokban szenvedni, csak ne lássam a másik fájdalmát - nekem emiatt még hosszasabb folyamat is lenne szakítani. Azt viszont sose akartam átadni nektek, hogy Új Fiú rossz lenne, sőt, sokat írtam arról, hogy mennyire jó ember, és hogy rengeteg nő összetenné érte a két kezét. Áldozat se akarok lenni, emiatt is írom sok bejegyzésem végére, hogy most gecinek érzem magam vagy ilyesmi, mert hát tudom, hogy nem jó az, amikor az ember magában fortyog, miközben a másik próbálkozik a maga módján, és szegény nem is sejti, hogy a másik dúl-fúl haragjában. Új Fiút előbb érezném áldozatnak, mint magamat.

Volt ugye az a nap, amikor Pukkanccsal bementem Lauhoz a kórházba, és aznap azt éreztem, hogy egyszer majd nagyon fogom tudni szeretni Új Fiút, de alig hogy ez megfogalmazódott bennem, "el is rontotta" azzal, hogy megkérdezte, van-e kedvem a barátaival hosszúhétvégézni. Alapesetben ez egy tök ártatlan kérdés, de nem két-három hét járás és egy hosszú beszélgetés után, ami arról szólt, hogy én gyorsnak érzem a tempót, és hogy egyelőre őt akarom megismerni, nem a barátait. Szóval ezen a napon bennem újraindult az elhatározás, hogy nem kell nekem kapcsolat, mert nincs hozzá energiám, és egészen most csütörtökig nem akart ez csillapodni. És amikor azt írom, Új Fiú nem akar látni engem, nem úgy értem, hogy nem próbál megismerni, hanem úgy, hogy vannak olyan dolgaim, amikkel mintha nem akarna szembenézni, mert ütik az ő elképzeléseit, ilyen például a szabadságvágyam, az álmodozásom egy életre szóló utazásról, meg például az, hogy én úgy tudok feltöltődni, ha egész napokat tölthetek csak magammal, és nem vágyom ilyen-olyan társasági programokra.

Szerdán mentem hozzá. Aznap feltűnt neki, hogy megfáztam, így felvásárolta a fél gyógyszertárat, majd kissé terrorista módon rám szállt a gyógyszerekkel. Ez akár édes is lehetett volna, de a bennem kavargó rossz érzések miatt, és mert iszonyat csúnyán nézett rám, amikor meglátta, hogy kilóg a lábam a takaró alól nem éltem meg azt az estét úgy, mint akit gondoskodón ápolgat a fiúja, inkább csak - kissé túlzón - azt láttam benne, hogy nem lehet neki ellent mondani, mert akkor egyből haragszik. Itt még azért rengeteg ellenérzés volt bennem, és már szinte idegennek éreztem magam mellette, így ezeket a rossz érzéseket nem rá fogom, hanem inkább a kommunikációs gátak szülték.

Másnap mentünk vidékre. Ott aztán egy séta után feküdtünk az ágyon összebújva, és valahogy szóba jött, hogy nekem van egy olyan kis ábrándom, hogy egyszer nekivágok a világnak low budget-mód, mert úgy érzem, ha ez kimarad az életemből, lelkileg szegényebb leszek, és nem a látnivalók érdekelnek, hanem az, hogyan élném meg, és mennyit fejlődne útközben a jellemem. Hozzátettem, hogy ez olyasmi, amit egyszer vagy megteszek vagy nem, tehát egy olyan álmodozás, amiből vagy lesz valami vagy nem... Mondta, ha ebben őt akadálynak érzem, most beszéljük meg, mire tényszerűen, bár kicsit nehézkesen kimondtam, hogy hát nyilván akadály, hiszen ő úgyse akarna jönni - mert tényleg nem akarna, neki ez nem kaland lenne, hanem kínlódás a kiszámíthatatlanság miatt -, és hogyan hagyhatnék itt hónapokra egy kapcsolatot. Valójában érdekelt a reakciója, az, hogy ő egy ilyen kis álmot milyen szemmel néz, mennyire lát benne gáncsot a kapcsolatunkra nézve. Talán jó lett volna azt hallani, hogy ne hülyéskedj már, ez tényleg durva kaland lenne, veled akarnám csinálni vagy olyasmit is mondhatott volna, hogy hát elég fos lenne, ha itt hagynál pár hónapra, de ha úgy éreznéd, erre szükséged van, megvárnálak, esetleg oké, nem tudom, mikor akarsz menni, de hagyjuk ezt, ha úgyse aktuális. De csak azt mondta, hogy jó, hát akkor öhm, majd kipattant mellőlem az ágyból, eltűnt a fürdőszobában fél percre, és vörös szemekkel tért vissza. Kérdeztem, hogy most mi van, mire könnyes szemekkel visszakérdezett, hogy: „Hogyhogy mi van, most szakítottál velem, nem?” Itt még átsuhant az agyamon, hogy na, Róka, mondd, hogy igen, jaaa, naná, most szakítottunk - de hát a faszom se akart szakítani éppen ott, én tényleg csak a határait próbáltam kipuhatolni, szóval mondtam neki, hogy most csak beszélgetünk.

Ezen a ponton legalább megrepedt a gát, és felbátorodtam, így végül is kibeszéltem magamból mindent, ami zavar. Hogy már semmit nem csinálok, amit szeretek csinálni, mert nincs szabadidőm; hogy ne állítsa meg a szexet azzal, hogy válasszak egy pózt; hogy én sokkal lassabban szeretnék haladni; hogy nem biztos, hogy az ő társaságával akarok lenni szilveszterkor, mert én kinéztem magamnak egy korban inkább passzosabb társaságot, és remélem, addigra kiépítek velük valami kapcsit, és majd velük bulizhatok.

Valahogy Rú is szóba jött, meg Csé is, és akkor Csével való próbálkozásom kapcsán megjegyezte, hogy: „Onnan tudom, hogy kezdek érezni valamit, hogy nagyon zavar, amikor ezeket meséled.” Ezen a mondaton kapva kaptam, meg is jegyeztem, hogy ezt most nem értem, de amúgy iszonyatosan zavar, hogy már a második találkánkon szerelmet vallott, mert szerintem az egy oltári nagy kamu volt, és ezt a kamut nem tudom összeegyeztetni a személyiségével, és nem akarom, hogy hülyének nézzen, nem akarom, hogy hazudjon nekem. Akkor aztán volt egy kisebb "vitánk" arról, hogy ki mit ért szerelem alatt, még a neten is rákerestünk - hát, szerintem ő erős fogalomzavarban szenved, de a lényeg, hogy nála a szerelem nem egyenlő a szeretettel, hanem az egy felszínesebb, rajongásszerű valami, ami megelőzi a szeretetet (nálam a szerelem nem zárja ki a szeretetet, és a szerelemnek látható jelei vannak, nem pedig tudatos gesztusokat szül). Mondjuk kicsit vicci úgy együtt lenni valakivel, hogy nem is szeretjük még egymást igazán, de legalább kimondtuk, hogy mi épp elmélyülőben vagyunk, nem pedig benne a mélységben. Ezt így már teljesen tisztának éreztem, és megkönnyebbültem attól, hogy nem elmebeteg, aki két nap alatt képes szerelembe esni, se nem kamus segg, aki naiv kislánynak néz.

Szóval sikerült ezekről mind beszélni, bár kiderült, hogy szerinte év végére már illene összeköltöznünk, amire én kimeresztett szemmel nevettem egyet, úgyhogy még mindig nem értünk egyet mindenben, de legalább most kibeszéltem magamból a felgyülemlett mérget.

Azt mondjuk nem beszéltük meg, mi történne, ha kitalálnám, hogy én akkor most elutazom pár hónapra (ezt amúgy pár év múlvára képzelem, vagy ha még élni fogok, akkor a kapuzárási pánikos időszakomra - mert ha így folytatom, tuti, hogy lesz olyanom), de mivel jelenleg tiszta a lelkiismeretem, és egyelőre nem érzem magam sérülékenynek, nem is érdekel, mi történne. Elvagyunk, aztán lesz, ami lesz. Vagy megszeretjük egymást úgy, hogy együtt is akarunk maradni, vagy nem. Nem akarok ráparázni, nem akarok megszűnni mellette. Vagy elfogadjuk egymást vagy továbbállunk.

Barátok

Képregény

Még mindig nem értem a kihívások végére. Mondjuk úgy látom, ezeket a kihívásokat totál rosszul időzítettük, mert ahogy vége lett a karanténnak, mindenki kiszabadult, és sok emberkének még blogolni is alig van ideje-kedve-hangulata (itt most képzeljétek azt, hogy csúnyán végigmérek egyeseket), no de sebaj, azért folytatom.

Szóval van egy olyan feladat, hogy rajzolj háromkockás képregényt óvodai, általános sulis és középsulis önmagadról, így bemutatván, milyen voltál gyerekként és kamaszként.

A félve félt következmények - Válasz Róka nem-attól-félek-hogy-megtörténik-hanem-hogy-mit-von-majd-maga-után-féle szarságára

Néha terrortámadásnak érzem magam

Most van egy kis bűntudatom Új Fiú miatt. Mert tudom, ő mennyire vágyik egy jól működő kapcsolatra, oda is teszi magát rendesen, és próbál nem hibázni - hiába, hogy néha tudtán kívül sikerül -, én pedig árgus szemekkel figyelem őt, megkérdőjelezem, és szóváteszem, ha valami nem oké. Megérdemelne egy olyan típusú nőt, akinek a menyasszonyság és a család az életcélja, hogy ne kelljen egy olyan fajta lánnyal szenvednie, mint amilyen én vagyok. Mert én azért egy ilyen fiú számára elég lelombozóan nehéz eset lehetek, még én is nehezen tudok magammal mit kezdeni. Vágyom dolgokra, amiket talán sosem fogok tudni megvalósítani, de azért akadálynak érzek egy kapcsolatot, szóval lehet, hogy egyszer majd magányosan fogok meghalni, mert vergődtem a tudatos cselekvések hiányától, miközben mindig valami többre-jobbra vágytam, és emiatt nem értékeltem a többi jót.

Ismerkedés a Kaktuszokkal és az ondóval

Szoktatok pálcikás jégkrémet enni?

Nem tudom, van-e ember, aki nem szereti azt a retro Kaktuszt, aminek klassz, zöld bevonat van a végén, és van-e, aki még nem sóhajtott fel evés közben, hogy bárcsak az egész be lenne vonva ezzel a zöld cuccal. Legutóbb a strandon bementünk az Intersparba, és ott felfedeztem az új Kaktuszokat, amikre Pukkanccsal azonnal le is csaptunk. Van belőle zöld, meg pink, ezek iszonyat finik és gyümölcsösek, meg van sóskaramellás is, ami finom ugyan, de ha már Kaktuszt vesztek, hajtsatok rá a gyümisekre, mert rohadt jók. Ma a nőgyógyásztól hazafelé elhatároztam, hogy kettőt is veszek magamnak - sajna itt a boltban csak sárgadinnyés van, úgyhogy nem tudtam kétfélével habzsidőzsizni -, szerencsére a boltos néni benézte, és a retro Kaktusz árát számolta fel, én pedig sunyin lapítottam közben, úgyhogy kevesebb, mint a felét fizettem ki, az ég is engem akart vigasztalni. Nem volt bűntudatom, mert beteg paraszt árai vannak az itteni kisboltnak.

Azt hittem, a nőgyógyásznál majd kiderül, hogy olyan nemi herpeszt szedtem össze, ami miatt majd amputálni kell a vaginámat - ő nem látott semmi "növendéket" rajta -, de végül is csak valami gombám van, ami folyással társul, így vagy két hétig csak az enyém lesz a nunusom, mert kúpokat kell feldugdosnom magamnak. Azt mondta, nagy valószínűséggel az ondóra reagáltam így, mert az én dolgaim találkoztak a barátoméval - akiről tudja, hogy újdonsült -, és még szokjuk egymás nedveit, ergo ez normális dolog, én meg inkább fapofával bólogattam, és magamban eltűnődtem azon, hogy talán nem kellene gumi nélkül is beengednem Új Fiút, mert mi az, hogy az ondóra reagáltam így...

És kértem tőle beutalót hormonos vérvételre, mert azzal a tanácsával, amit múltkor adott - hogy aludjak többet -, nem tudok mit kezdeni, és túl egyszerű lenne megoldásnak úgy, hogy évek óta azt érzem, hogy valami nem stimmel velem. Kicsit körülményes lesz a dolog, mert két vérvételre kell majd elmennem a mensimhez igazítva, és lehet, hogy az ünnepnapok keresztülhúzzák ezt, és majd el kell tolnom, és nem tudom, kétszer el tudok-e majd reggelre kéredzkedni a munkából, mert most felváltva lesz mindenki szabin, mindenesetre hátha kisül valami, és akkor okosabb leszek.