Kívülről

Rú nővére nagyon ügyesen összehozta a dolgait, már tiniként beosztotta, mit mikor szeretne elérni az életben. Leírta, hány évig fog dolgozni, mikor kell megkérjék a kezét, mikor lesz az esküvő, mikor vesznek házat, mikor szüli az első, második és harmadik gyereket (ebben az is benne van, hogy mely hónapokban kell teherbe esnie), és mikor vesz kiskutyát. Most huszonhat éves, nem sokára szüli az "elsőt", és Rúval ma mentek el a kiskutyáért. Szóval ma Rú egész nap kiskutyás képeket és felvételeket küld nekem facebook chaten, és teljesen odáig van a kis dögért. Közben kicsit facsaródik a szívem, nézem a képeken a szép, fényes padlót, mert hát fel lett újítva a ház, amit vettek, a képbe belelóg egy hatalmas, terhes has, és egy kölyökkutya gyúrja a csipogós játékot... Annyira idilli, és minden olyan szép... És Rú is ott van, lent van vidéken, és játszik a kiskutyával. Én is ilyen életet akarok. Mármint nem esküvőt, meg három gyereket, hanem egy stabil, nyugis környezetet, békességet, terveket, meg jó, talán egy kiskutyát, bár én inkább macskás vagyok. Persze tudom, semmit nem tettem mindezért. Csak na. Olyan békésnek tűnik minden.

I.e.

Gyerekként azt hittem, hogy az idővonalakon feltűntetett i.e. azt jelenti, Isten előtt, tehát azok az idők, amikor Istent még nem találták ki. Aztán elgondolkodtam, hogy biztos nem mindegy, hogy az az i betű kicsi-e vagy nagy, végül arra jutottam, hogy az i.e. inkább mást jelent. Valahogy így: Óó, basszus! Időszámításunk előtt! Hát persze!

Júj, valaki visszaírt

Kedves Róka!

Köszönöm a megtisztelő jelentkezésed. Viszont mielőtt sor kerülne személyes találkozóra, telefonos beszélgetésre, szeretnék valamit tisztázni. Úgy vélem, sokkal korrektebb így, mint valakit kellemetlen helyzetbe hozni egy személyes találkozón azzal, hogy ott szembesül olyan információkkal, dolgokkal, amire esetleg nem számított.
Arra célzok, hogy a feladat része lenne az, hogy amellett, hogy részt vennél a napi munkamenetben, részt vennél velem tárgyalásokon, megbeszéléseken, rendezvényeken (ami a hagyományos munkafeladat), fontosnak tartanám, hogy legyen köztünk egy személyes szimpátián is alapuló, laza, könnyed kapcsolat, ami a szabadidő kellemes eltöltéséről szól. Ebbe kérlek érts bele mindent, de ne csak az intimitást, hanem azt is, hogy a leendő, bizalmi munkatársnőmet úgy kezelném mint egy hercegnőt, tehát ennek (és ismétlem fontos a kölcsönös szimpátia, annak híján nincs értelme és úgy nem is eröltetném, sőt semmiféle megjátszott, eröltetett dolgot nem szeretnék) megfelelően ajándékok, utazások, bármi jöhet opcionálisan!

A havi fizetés amit tudnék kínálni tisztán 500 ezer forint havonta, minden hónap legelején. A munkaidő rugalmas lenne, tehát nem kéne reggel 8tól - 4-ig bent ülnod az irodában feleslegesen, hanem csak akkor jönnél be, ha van egy fontos tágyalás, megbeszélés, tehát megmaradna a szabadságod, tehát egyéb szabadidős elfoglaltságaidat vagy egyéb munkáidat, dolgaidat is tudnád végezni. Ezt csak azért emeltem ki, mert a havi 500 ezer forint úgy is nézendő, hogy heti átlag 4-8 óra lenne csak, amit az irodában kéne töltened, ami viszont szerintem igencsak kedvező.

Megegyezés esetén a teljeskörű alázatom, figyelmem, tiszteletem a kiválasztott hölgyé, amit természetesen övez a diszkréció is.

Amennyiben pozitív, érdeklődő válasszal tisztelnél meg, felhívlak és megbeszélünk egy személyes találkozót!

Köszönöm szépen és szép napot!

Azt hittem, felismerem már az olyan álláshirdetéseket, amikben igazából nem asszisztenst, hanem luxus kurvát keresnek, de úgy tűnik, mégse. Mondjuk személyi asszisztensnek már inkább csak viccből szoktam jelentkezni.

Nem ez az első ilyen válaszlevél, amit a jelentkezéseimre kaptam, de ez az első, aki tisztán 500 ezret és ajándékokat ígér. A többiek nagyon zsugoriak voltak, pedig az ilyesmit illene rendesen megfizetni, még ez az 500 is inkább az alsó határ. Kíváncsi lennék, hogy néz ki ez az ember, és milyen a lelke, amiért ilyesmire fanyalodik. És vajon tudná-e garantálni az "asszisztensének", hogy a kufircos, intim kapcsolatuk nem megy át részéről zaklatásba vagy fojtogató rajongásba?

Persze a rókagyerek elolvassa az e-mailt, fennakad a nettó 500-as fizu gondolatán, és a levél második felét már csak a teljesség kedvéért olvassa, amúgy meg messze jár a képzelete. Meglenne mindene anélkül, hogy külföldön sikálná a vécét, itthon fizetné a teljes rezsit vagy egy saját albérletet, aztán egy év után lelépne, vagy ha bírná szusszal, két-három év után. Közben megpróbálna az ajándékai között tudni egy saját, nevére írt lakást, és egy csomó, pénzre váltható csecsebecsét, és miközben mindenféle úton-módon megpróbálná kikerülni a szexet - néha biztos sikerülne -, megpróbálná elérni, hogy végül ne ő legyen kiszolgáltatva az embernek, hanem az ember neki.

De hát az élet nem egy Pretty woman, tudjuk. Tudom én, hogy az intimitásban a birtoklási vágy is ott van, meg az esetleges verések és a tiltás, hogy mással is kialakíts intim kapcsolatot. Tudom, tudom, nem kell mondani. De hát nagyon óv engem az ég attól, hogy eladjam magam - csupa olyan defekt van bennem, ami miatt ez az e-mail csak annyira ösztönöz, hogy elképzeljem, hogyan osztanék be ennyi pénzt. Szóval nem kell aggódni a rókagyerekért, mert nem érez affinitást.

Kakaó

Ha a kakaóban lenne alkohol, egész nap a padlón fetrengve káromkodnék, amiért nem tudok felállni. Ha pedig kokain lenne... az orrszöveteim már szarrá roncsolódtak volna.

Arra jutottam, hogy szüneteltetnem kell a blogot, mert csak belesüllyedek a hülyeségeimbe (persze az a szünet max egy hét lenne, mert valószínűleg úgyse bírnám ki tovább), és valamit nagyon kell találnom elfoglaltságnak, mert én is olyan normális ember akarok lenni, akinek a facebook chat azt írja a neve mellé, hogy például "3 ó", és akkor legalább a látszata meglenne annak, hogy „Hm, Róka csinál valamit, és nem a gépnél ül.” Meg aztán érzem, hogy ha csak pörgök a szarjaimon, azt megérzik mások is, és csak átmegyek olyan taszító emberbe, akit mindenki messziről elkerül. Mert az oké, hogy feszültséglevezetésnek jó a blog, de amikor csak hergelem magam, és átmegy az egész önsajnálatba, és két hete már csak a pesszimizmus jön belőlem, már nem olyan gyógyhatású.

Szóval na... Talán elolvasok valamit, amit mindig elkezdtem, csak aztán meguntam, és az írást se fogom erőltetni úgy, mint ma. Ha nem azon jár az agyam, úgyis max egy szarkupacot tudnék összehozni.

Nem létező munkák

Nem igazán értem ezt a melódolgot... Jó, persze, megszokhattam volna már, komolyan, annyi inkorrekt, komolytalan munkaadóval találkoztam már, hogy nem is értem, egyáltalán minek szánok ennek külön bejegyzést.

A pénteki, "felelősségteljesebb" része a munkámnak négy óra helyett másfélre sikeredett, és amikor írtam az embernek, hogy szerintem kész vagyok, visszaírt dorgálóan, hogy: „Ez most komoly? Te vagy az utolsó, aki átmegy az anyagon, nagyon oda kell figyelned. Nem elég, hogy szerintem kész vagyok." Jó, bocs. Akkor csak simán kész vagyok...

Na mindegy. Aztán mára ígérte az eheti beosztást, de nem naon kaptam meg. Múltkor egyébként egy teljes napot vártam az anyagra, majd késő este szólt, hogy úgy tűnik, majd másnap kell megcsinálni.

Inkább csak azt nem értem, miért nem gondol bele, hogy nekem ez nem hobbi lenne, hanem munka. Na mindegy... Naponta ötvenszer lesem meg az álláshirdetéseket, nagy ritkán látok is olyat, ami igazinak tűnik vagy többet fizet nyolcvannál, és akkor arra jelentkezem, de végül is nem várom el, hogy visszaírjanak, tudom, milyen menő munkák vannak felsorolva eddigi tapasztalatnak az önéletrajzomban.

Közben meg látom, Rú milyen lehetőségeket kap a szerencse folytán, például most egy haverja kap 50-100 millát az apjától, és Rú egyik vállalkozós ötletét majd abból akarják megvalósítani. Pukkancs meg albérleteket nézeget... Meg mindig eszembe jut, milyen jó neki, hogy nyáron felajánlották neki, hogy legyen admin. Én meg még mindig olyan vagyok, mint egy tizenöt éves, nulla önállóság, nulla kilátás. El se tudom képzelni, hogy valaha is albérletet keressek majd. Kár, hogy már az akaraterőm is kb. nulla.

Kellene valami, hogy ne mindig másokkal foglalkozzak. Mármint nem egy köldöksérv, hanem valami jó. Múltkor mama lehívott, hogy akar valamit mondani. Lementem, bár el nem tudtam képzelni, mit akarhat mondani, ami olyan titkos. Aztán az volt, hogy keresztanyánk egyik ismerőse lehet, hogy adna nekem munkát. Mondtam, hogy oké, majd felhívom őt, de akkor még úgy voltam vele, hogy jól van, de én most írósat játszok, meg amúgy is van munkám, legalábbis alakulgat, lassan biztos beindul. Másnap aztán elkapott egy emóhullám, újra megállapítottam a hapsiról, hogy a szavahihetőségével kitörölhetem a seggemet, és erre a munkára nem számíthatok, úgyhogy felhívtam keresztanyámat. Aztán az a lényeg, hogy ez a munka még nem létezik, de lehet, hogy fog március környékén kezdődően, és még nem szólt az ismerősének, de keresztapámmal együtt rám gondoltak. Jah... Hümm. Hát ez sem épp az, ami kilátást adna bármire is.

Ajj, tudom... El kellene mennem. Semmi nem vár itt rám. Kár, hogy kint is csak a vécékefe.

Dolgok

Órák óta próbálok írni, de folyton a pályázat van a fejemben, és nem tudok koncentrálni. Ha annyi billentyűt ütöttem volna le, mint ahányat kattintottam ma az egérrel, már írtam volna 500 oldalt. Vagy ha annyi bekezdést írtam volna, mint ahány e-mailt ma Pukkancsnak írtam, az is egész jó volna.

Pukkancs holnap néz meg egy albérletet, és teljesen izgalomba jöttem miatta, mert árban is jó, és tök közel van hozzánk. Ráadásul Pukkancsnak nagy vágya egy hatalmas zuhanyfülke, amiben tud majd szexelni, és a hapsi a telefonban külön megjegyezte, hogy: ,,Egyébként nagy zuhanykabin van, szóval lehet benne szexelni Jancsival vagy Juliskával." Tök poén... Remélem, összejön neki, sokat stresszel ezen a témán. Felajánlkoztam, hogy elkísérem, habár gondoltam, hogy nem hiába nem hívott magától. De annyira kíváncsi vagyok...! No mindegy... Visszaírt, hogy még nem döntötte el, egyedül akarja-e megnézni vagy sem. Kicsit rosszul esik, mert olyan sokat beszéltünk az albérlet témáról, és végül mégis kihagy ebből az izgi részből. Tudom, tudom, lényegében semmi közöm hozzá, és miért csinálnánk még ezt is együtt - pedig végig kussban lennék, és nem osztogatnám kéretlenül a véleményemet...! Csak magamból indultam ki.

De jah, jó példát mutat végül is... Fel kell nőni, és néha egyedül intézni a dolgainkat kíséret nélkül. Nem mindent megosztani, ha kell, ha nem, mint amikor egy óvódás még azt is elmeséli, hogy Mari leejtette a kanalát ebéd közben. Ha lesznek dolgaim, remélem, majd én is felnőttesen kezelem őket.

Haha. Ha lesznek dolgaim.

Az első oldal

Amúgy a szerelem mindig az egóról szól, igaz? Ha önzetlen lenne, nem az lenne az első gondolatunk, ha valakivel szétmegyünk, hogy: „Mi lesz velem nélküle?" vagy hogy: „Ezentúl másra fog úgy nézni”, hanem az, hogy: „Remélem, nagyon boldog lesz.” Mert hát mi lesz akkor, ha másra fog úgy nézni? Akkor ő boldog lesz. Te meg túléled. Max nem leszel többé istennő. Kinek is fáj ez jobban? A saját lelkedet úgyis non-stop felügyelheted. Látni fogod, hogy te magad biztonságban vagy, a másik pedig boldog a felügyeleted nélkül is. Mert ő is non-stop felügyelheti magát.

Miután kiírtam a blogba a bánatom, egy kicsit jobb lett a kedvem - sőt, másnap úgy keltem fel, hogy úristen, mit össze nem írtam tegnap a blogba?! -, és írtam egy kicsit. Elég döcögősen ment, nem is volt kedvem, de úgy voltam vele, nem odázhatom folyton. A Word félelmetes üres oldalát kivédtem azzal, hogy abba a blogomba kezdtem el írni, amit a jegyzeteimnek csináltam tavaly tavasszal. Blogbejegyzést úgyis olyan egyszerű írni - hátha akkor regényt is egyszerűbb egy blogfelületen. Azzal a gondolattal kezdtem neki, hogy ez még nem az igazi kezdet, csak kipróbálom, mit írnék, ha írnék, és ha szar, akkor kitörlöm, vagy csak nem másolom át a Wordbe. Ez még nem az igazi történet. Annyira nem vagyok vele elégedett, de talán csak azért, mert ez egy kis összefoglaló-szerűség, amivel felidézem a múltat, és felvezetem a folytatást, visszahozom az ismerős Róka regénye hangulatot. Vagy csak azért nem vagyok olyan elégedett, mert közben nem született semmi új a fejemben a történet mellékszálait illetően. Pedig na. Elvileg magukat írják a sztorik. Folytasd magad, Róka regénye.

Másik

Pukkancsnak nem mondtam el, hogy állok most Rúval. Úgy érzem, nem lenne semmi értelme, mert bár Rú kimondta, hogy hagyjuk egymást, én még mindig nem tudok leszakadni. Nem érzek megkönnyebbülést. 

Tudjátok, néha bevillan egy kép, amin ülök egy kanapén, ami háttal áll a kis lakás konyhájának, és szemben áll az ablakkal, amin beszűrődik Hóföld téli napjának tompa fénye. Odakint, lent az úton elmegy egy-egy autó. Nem sűrűn, mert alacsony a népesség... A távolban húzódik az óceán... Kint hideg van, de bent minden olyan meleg. És ülök a kanapén, féloldalasan, és egy egyéves forma gyerekkel játszom, vagyis inkább magyarázok neki valamit, hogy tudja, mi hogy van. Rú pedig arra jön, a kezében iratokat pörget, elgondolkodó arcot vág, de aztán vet ránk egy pillantást, és elmosolyodik. Boldog és elégedett.

Furcsa ez, mert még nincs bennem, hogy gyereket akarok. Persze, majd a jövőben jó lenne, de egyelőre nem adott semmilyen körülmény. De ha a jövőnkre gondoltam, mindig ez a kép jelent meg. Csak ez a kép.

A mai beszélgetés úgy kezdődött, hogy Pukkancs elmesélte, mit álmodott. Csak az olvassa tovább, akinél van úszógumi. :)

Egyik

   Éjszaka Rú egy baráti összejövetelről hazafelé felhívott. Elmondta, hogy nagyon szeret, én vagyok az egyik legfontosabb ember az életében, és valószínűleg ez mindig így lesz. Tökéletesnek tart és emberileg különlegesnek. Én vagyok a lelkitársa, és tudja, hogy nekem is ő. Imád... Szereti a hangom... Nem akar eltűnni az életemből.

   Közben már fojtogat a sírás, érzem, merre halad az egész. Arra gondolok, milyen erős, hogy ki tudja ezeket mondani - a hangja se remeg, pedig tele van érzelemmel, szomorúsággal. Olyan összeszedett... Csodálkozom, és érzem, hogy most meg fog hozni egy felnőtt döntést. Amit én nem hoztam volna meg talán soha. Én húztam volna még nagyon, nagyon sokáig, ha nem egy örökkévalóságig...

   Néha közbeszólok, hogy ühüm, hogy tudja, figyelek, vonalban vagyok még.

   - De ez így nem lesz jó, Ró - mondja. - Te is érzed, hogy ez nem jó így. Megrekesztjük egymást. Nagyon szeretlek, de így nem jó... Te nem akarsz velem lenni. Én nagyon akarnék, de te nem, és ezt... megalázónak érzem. Nem a legjobb kifejezés, de érted... Mindent meg akarnék adni neked. De te nem akarod. Neked nem kell.

   - Hát jó - mondom, pedig nem jó semmi. Közben megpróbálom elnyomni a hangom remegését, elveszek egy szalvétát az íróasztalomról, és koncentrálok, hogy ne fulladjak bele a telefonba. - Akkor... gyere fel chatre, ha hazaértél.

Végül abban maradtunk, hogy talán a jövőben egyszer újra együtt leszünk. Egy darabig nem találkozunk, hogy ne szokjuk meg egymás jelenlétét. Nem tudni, mikor a jövőben, és mi történhet még addig. Kivel mi, kivel ki...

Aztán lefekvésig, úgy nagyjából hajnali 5-ig sírdogáltam, miközben chateltünk... Én azt kívántam neki, mindig legyen olyan szerencsés, mint máskor, ő meg azt, hogy találjam meg a boldogságot. Amikor világosodott, a telefonom csörgésére ébredtem. Ő volt az, azt mondta, hiányzom...

- Milyen a kedved? - kérdezte.

- Csak aludni akarok - mondtam tömören, magamban hozzátéve: - Nagyon sokáig.

Aztán letettük...

Az ember nem értené, mi is a pontos bajom. Hogy miért is szakítottunk, ha mégis sírunk egymás után. A pontos bajomat nem őrzi ez a blog. De ha együtt maradtunk volna, még mindig abban az állapotban lennénk: én mindig ellökném a kezét, mert elhidegültem ilyen-olyan okokból, azt mondanám: ,,Úgy érzem, nem érdemelsz meg most úgy." A sérelmeim miatt bármit tenne, magamban mindig neheztelnék rá. Fel kell dolgoznom őket, hogy részese tudjak lenni egy egészséges párkapcsolatnak.

Csak olyan nehéz... Félek, hogy soha többé nem lesz esélyem visszatérni. Újrakezdeni. Nem tudom elképzelni, hogy valaha is fogok szeretni egy másik fiút. Komolyan. Miután megismertem Rút, miután összejöttünk, minden fiú megszűnt létezni számomra. Azt hiszem, hat éve nem láttam vonzó férfit, aki hatni tudott volna rám akár a külsejével, akár a személyiségével. Úgy voltam vele, hogy Rú sose lesz az exem. Nem is lesz soha ő "Az első". Mindig azt mondtam, nekem ő lesz az egyetlen...

Át szerettem volna aludni a napot, és az éjszakát  de délután fél kettőkor már rázkódott az ágy, hogy másszak ki végre, lejárt a műszakja. Egy darabig még erősködtem, hadd maradjak, közben néztem a falon a repedést, és az ablakomban lógó bizbaszokat, és teljes pánik volt bennem Rú miatt... Vissza kell mennem hozzá, hát szeretem, bassza meg. Bár itt lenne most mellettem... Olyan jó ez az ágy...

De a lelkem kettéhasadt, azt hiszem. Nem merek lépni. Se előre, se hátra. Egyhelyben állok, mintha valaki lelőne, ha megmozdulok. Egy kicsit minden nap összedől a világ.

Azt mondják, minden ember életében van két nagy lehetőség. Félek attól, hogy Rú az egyik.

„Erről te jutsz eszembe. És Hóföld. Nagyon durván."

A tornyomból írok

Pukkancs mindig szomorkodik nekem, hogy magányos, ilyenkor aztán az jut eszembe, hogy tök naiv vagyok azzal, hogy én örülök neki, amiért az életemben van, mert neki ez nem ugyanolyan. Hiába vagyunk iszonyat jóban, hiába beszélünk napi ötezer órát, hiába alszik itt néha 3-4 napokat is, semmi értelme, mert ő attól még magányos. Persze ő szerelemre vágyik, tudom... Csak hát így akkor én minek vagyok, nem? Minek fogjuk egymás kezét?

Pedig neki több barátja van, mint nekem... Ma volt egy szórakozóhelyen a másik barátnőjével, ahol tetszett neki két lány, de a barátnője pont menni akart, úgyhogy „nem volt ideje bármit is csinálni.” Aztán azt is elmesélte, hogy rárepült egy csomó hapsi, és valaki hozzádörgölte az álló farkát.

Holnap meg Punkival megy vidékre házibuliba.

Csak azt nem szeretem, hogy utána felhív, és mindent elmond. Tudni akarok ezekről, de mégis szar hallani, hogy tetszett neki két lány, meg hogy ,,jó nők voltak, hallod". Nem tudom... Nem vagyok féltékeny, csak... csak lelomboz az egész. Ez is egy faszság bennem, amit nem tudok hová tenni. Amikor meg azt mondja, majd' megszakadt a nevetéstől, miközben egy 16 éves-szerű fiú tepert nála, az jutott eszembe, hogy velem olyan ritkán szakad a nevetéstől. Vagy nem is szokott. Persze mellettem mást érez... Békességet... Boldogságot.

És fél órán át beszél, lelkes és fel van töltődve, én meg csak ühümözök, és néha nevetek egyet, mert végül is csak ennyire vagyok képes, még mesélnem sincs mit. Bár amikor Pukkancs lelkes, elég csak életjeleket hallatnom, miközben mesél.

Aztán végül is látom magam kívülről, hogy összvissz két ember van az életemben, de komolyan, nincs más, akinek elmondanék bármit is, még anyával se szoktam beszélni... És bennem van, hogy egyik kapcsolatom se teljes, mert Rú nem a barátom - mármint barát-barátom -, Pukkancs meg... szeret. Mindkettő szeret. De mindkettő nélkülem bulizik.

Persze tudom, hogy a holnapi, Punkival való bulinak meg az lesz a lényege, hogy Pukkanccsal más is történjen rajtam kívül, mert Punki biztos úgy látja, hogy Pukkancs gondolatai túlságosan csak körülöttem forognak, és emiatt emózik annyit - jogos. És egyelőre húzza a száját a holnapira, mint ahogy akkor is húzza, mielőtt találkozna Punkival, de végül mindig tök jól érzi magát, és be van lelkesedve.

„De majd legközelebb elrángatlak.” Alig várom... Majd aztán nézhetem a sok állófaszút, meg a "jó nőket", miközben újra kiderül, hogy nem tudok még csak becsiccsenteni se, és hogy anti-partyface vagyok, a két lábon járó unalom.

Szóval látom magam, ahogy ülök az asztalomnál, és szomorú vagyok, érzem, hogy nálam antiszocabb embert nehéz lenne felhozni példának, és csak belenevetek a telefonba, hogy: ,,Na, látod, vissza is tért a partis éned. Holnap is biztos jól fogod magad érezni." Aztán leteszem, és beleírom a blogomba, hogy igazából én mindenkinél magányosabb vagyok. Hah... Félek, hogy egyszer még magányosabb is leszek.

Ah, idegesít ez a bejegyzés. Tök kusza. Próbáltam átrendezgetni, hogy letisztultabb legyen, de hát... nem sikerült.

„Te jutsz róla eszembe”

Pukkancsnak ez az új kedvenc száma. Éjszakai műszakból küldte nekem e-mailben.

Aznap délután, chaten

Pukkancs: Hallgasd meg a jó számot. Egész reggel azt hallgattam. :D

Róka: Nem jó szám.

Pukkancs: Dehogynem. Olyan szépnek tűnik.

Róka: Már kitöröltem. Ja, nem. Kukában volt. :D

Pukkancs: De most mi bajod vele? Nem szép? :D

Róka: Emós.

Pukkancs: Le is fordíthatnád nekem. Úgyis menő vagy. :D Nincs magyarra fordítva. Tuti érvágós a szövege. Tudom, hogy emós, de ez olyan jó, mint az az angeles szám, amit nem merek hallgatni.***

Róka gyorsan átfutja a dalszöveget.

Róka: Ja, szar szövege van. Jól ráéreztél.

Róka bepötyög pár versszakot.

Pukkancs: Milyen szép szám. :D Hm, mintha én írtam volna. :D

Róka: Jah. Te írtad. :P

Aztán végül is egy csomószor meghallgatom, néha egymás után többször is, mert ez megy a fejemben.

*** Mert fájóan szép emlékek fűződnek hozzá.

Majd ha eljön a tavasz, feltölt a Nap

Szóval tegnapelőtt olyasmiket írtam, hogy bár elég necces bevállalni a csóróságot az írásért, azt hiszem, ha tényleg ez tesz elégedetté és boldoggá, ideje rá időt szánnom, meg akarom próbálni. Kideríteni, hogy jól hiszem-e. Nem maradhat mindig háttérben, hogy majd egyszer nekiállok írni. Mert nekem ez a fontos. Ja, meg azt is írtam, hogy ha idén meg tudnék írni még egy regényt, én a híd alatt is elégedett lennék, miközben a zsebemben lapulna a pendrive-om. Persze ha híd alá kerülnék, az azt jelentené, hogy nem vagyok fontos senkinek, szóval oké, nem lennék annyira elégedett. De értitek, na.

Lényeg a lényeg, hogy felesleges azon agyalnom, mit kezdjek magammal. És felesleges céltalannak éreznem magam. Mióta beleolvastam a rózsaszín lapos naplómba, amit általános sulis koromban írtam, minden nap eszembe jut, hogy de hát kiskorom óta tudom, mit akarok magammal kezdeni. És azt is fogom. Persze azért mindig fosok, hogy kiderül, nem is vagyok tehetséges, csak beképzelem magamnak. És bár valamelyik éjjel megírtam a vázlatot, még mindig félek egy kicsit, mert elkezdeni mindig olyan nehéz. Az üres lap a Wordben... Azt mondja: ,,Na, most mutasd, mit tudsz, nagyszájú. Ne hiába üljél otthon. Valamit alkossál."

Szóval nem vágyhatunk mind ugyanarra. Nem tett soha boldoggá a pénzhajkurászás. Tele a faszom vele. Csak tudjak enni. Még nyárig ellébecolhatok így; abból a kis pénzből, amit majd keresek, életben tartom magam. És aztán eljön a nyár, és valamit kitalálok. De addig megpróbálok azzal foglalkozni, ami lehet, hogy egyszer elégedettséggel fog eltölteni.

Azt hiszem, sok ember azért van összezuhanva, mert azt teszi, amibe beleszületik. Odaát a túlvilágon, mielőtt leszületünk ide, elképzeljük, hogy embernek születünk majd - lesz két kezünk és két lábunk, a szél majd lobogtatja a hajunk, és a talpunkon át érezni fogjuk a természet erejét. De aztán megszületünk, felöltöztetnek, adnak ránk cipőt, és beiratnak az iskolába. Nem emberek leszünk, hanem társadalmi lények. Nem érezzük a természetet, csak kivételes alkalmakkor. Ahogy a wikipédia is megmondja. Az ember társadalmi lény. Én nem akarok összezuhanni. Még, amíg "megtehetem", hadd próbáljak ki valami mást... Hátha...

Az itthoni munkáról meg majd írok, ha úgy érzem, lesz is belőle valami értelmes... Egyelőre faszkodás az egész. Lehet, végül mégis mást kell keresni. De januárban még erőltetem.

Amúgy nehezen írok ide - mintha nem lenne értelme semminek. Ijesztő mértékű ürességet érzek, de ráfogom a télre. Néha csak a plafont bámulom, és az jár a fejemben, hogy majd ha eljön a tavasz, feltölt a Nap. Szóval ez van. Csak idegesített már, hogy elszállt a legutóbbi bejegyzésem... Hát, nem is lett ugyanaz.

Ó, kurva életbe már... Véletlen kitöröltem, amit egy-két órája írtam. Áh, faszom... Nem is érdekel... Fú, de szar érzés, mikor így elszáll egy bejegyzés... Pedig elégedett voltam a megfogalmazásommal. Na mindegy. Másodszorra nem lenne ugyanaz...

Ágyikó

Nem tudok még mindig semmit a tesztfeladatomról, habár éjjel megcsináltam a másik részét is, nem fogok vele hétvégén faszkodni. Elvileg ma visszajelenznek... Írtam erről az egészről egy hosszabb bekezdést, de túl hőbörgős lett, úgyhogy amíg nem tudok mindent, inkább nem is írok róla.

No mindegy, tizenegykor felkeltem, és megcsináltam az ágyamat. Nem lett olyan, mint az ikeásak, bár menet közben rájöttem, hogy azokban az ágykeretekben magasabb a matrac, azért olyan menők. Ja, arról nem is beszélve, hogy nem vasaltam ki semmit mosás után, szóval kissé ráncosak a huzatok, de hát ez van, vasalni még mindig utálok. Azt hittem, elég lesz, ha ügyesen teregetek, mert a ruháknál elég szokott lenni, de hát nem, összegyűrődtek összehajtogatottságukban. Most egy kicsit olyan, mintha új szobám lenne, az asztalomról is eltettem a kirakodóvásárt, és csak egy-két bizbaszt és a kispálmát hagytam a polcán. Az éjjeliszekrényemet feltöltöttem, eddig üres volt, de most tettem oda néhány alacsonyabb könyvet. Még annyi mindent szeretnék, például lecserélni az éjjeliszekrényen lévő lámpát, mert az évek során kifakult a búra, és muszáj lesz vennem ágyneműtartót az ágy alá, mert most áll mellettem egy szék az előző takarómmal, és három felhasználatlan párnával... Nem nagyon férnek sehova.

S(t)ar Wars

Kezd kínossá válni ez a munkatéma, mert hát reggel írt a csaj, hogy adjam meg a számomat, és bár láttamozta, azóta se hívott, szóval nem tudok haladni a teszttel, és még mindig nem keresek pénzt. Hát, jó... Egy órán át ültem a gép előtt, hátha hív, megnyitottam a programokat, hogy ne kelljen várnia, de semmi. Zaklatni egyelőre nem fogom, mert eddig is mindent kérnem kellett, és már kezdem gáznak érezni magam, eleve elfelejtettek ilyen-olyan dokumentumokat is átküldeni, azért is szólnom kellett, szóval soknak érzem magam, meg feleslegesnek kb. Végül elkezdtem takarítani, már csak a padlóval szerencsétlenkedek, mert bár felporszívóztam, felmosás közben újabb porcica sereget találtam az ágy alatt, úgyhogy jól végigkentem őket a padlón, és mivel most nedvesek, felporszívózhatatlanok - szóval várok.

Pukkancs múltkor felkiáltott, hogy: ,,Hallod?! Hirtelen azt hittem a porszívótokra, hogy Kylo Ren feje!" És tényleg. Egyébként lehet, hogy velem van a baj, de szerintem katasztrófa volt a film, most, hogy már lecsengett, és mindenki látta, akit tényleg érdekelt, le merem írni (spoilerveszély). Nem éltem bele magam egy jó folytatásba, de arra nem számítottam, hogy ennyiszer fogok összenézni Pukkanccsal. A szinkron is kicsit hozzáadott - amikor Kylo Ren, akit egyébként az ifjú Piton játszott megszólalt, azt hittem, a Knight Riderből jelent meg az autó, annak volt hasonló hangja. Aztán persze minden képzetlen emberke úgy használta a lézerkardot, mintha azzal együtt született volna. Nem várt fordulat se történt, amikor Kylo először verte szét a berendezést, már sejtettem, hogy egy kisgyerek lapul a maszk alatt. Értem én, hogy ezzel akarták lefektetni az alapokat, és a további részekben biztosan beindul, értem én, hogy a kis Darth Vader-fan kisfiú szeretne rettegetté válni, és ezért a szerepért mindent hajlandó megtenni, és érhető az is, hogy egy hisztis hülyegyerek, mert hát elég fiatal, szóval még megengedhet magának ilyen kirohanásokat, de na... Végig olyan érzésem volt, mintha egy fanfictiont néztem volna a Nickelodeonon, habár lehet, hogy csak a sok poénkodás miatt... Fura volt, hogy fel-felnevetett a közönség. Egyébként azt hallottátok, hogy ezután két kis Star Wars fog érkezni a mozikba, és csak utána jön a Star Wars VIII? Aztán elvileg azután is két kisrész jön, és aztán Star Wars IX. Legalábbis Rú ilyesmit magyarázott a múltkor. Kemény. Gondolom, kifejtik majd, Kylo hogy a fenébe került állami gondozásba, ki kivel kukizott, hogyan ment csődbe Luke vállalkozása, meg ilyenek. Jah, és még csak zenék se nagyon voltak, úgy értem, semmi új, csak a háttérben futó semmilyen aláfestők. Mondjuk a jelenetek is semmilyenek voltak.  

Teszt

Megcsináltam a tesztfeladatom felét, és hát elég ijesztő, mert három órán keresztül csináltam, holott ez rövid anyagnak számít. A másik fele hatszor hosszabb, szóval most elég hitetlen vagyok. Mondták, hogy az elején majd mindent három órán át fogok csinálni, de na, a rövidet is, meg a hosszút is három órán keresztül...? Remélem, tényleg belejövök, ahogy mondták, bár nem tudom, ennél hogy lehetnék gyorsabb. Mindegy, majd kiderül... Aztán lehet, olyan béna voltam, hogy majd nem is akarnak betanítani a másik feladatra, haha...

A macim

Mire Rú megérkezett, leküzdöttem a bánatom, de amikor megláttam, hogy épp kiszedi a kocsiból a náluk hagyott cuccaimat, majdnem elsírtam magam. A macimat is elhozta, amit tavaly decemberben kunyiztam ki tőle, mert akkor még úgy volt, hogy elmegy külföldre pár hónapra, és ezt a macit akartam helyette ölelgetni. Nevet már a buszon adtam neki, emlékszem, közben Rú ölében ültem. Van sálja, és akkora, mint egy egyéves totyogós. Végül haza se hoztam, hanem ott lakott Rú ágyán, és egy csomót hülyültünk vele; ha rossz volt a kedvem, Rú egyből bábozott nekem, és rögtön rám tört a sírva nevetés, mert olyan kis jámbor mosolya van, olyan iszonyatosan aranyos, amikor ezerrel táncol, mintha tök menő lenne. És ez a maci szinte minden nap eszembe jutott az elmúlt időszakban, hogy hm, ott maradt Rúnál, de amíg nem vagyok biztos ebben a szakítósdiban, nem akarom elhozni, mert csak rászáll egy macskaszőr, és akkor nem tudom visszavinni Rúhoz, ha esetleg újra összejövünk. Erre most Rú elhozta a laptoppal és a többi cuccommal együtt...

Aztán Rú ült a gépek előtt, próbálta összeegyeztetni egymással a programokat, én meg ültem az ágyamon, és fojtogatott a sírás, miközben a szatyorban csücsülő macit néztem messziről. Kértem Rút, hogy vigye haza, mire rám nevetett, hogy: ,,De hát ő a te macid! A gyereknek az anyjánál a helye", aztán még kérleltem párszor, de hiába, úgyhogy elbőgtem magam, amiből leszűrte, hogy számomra a maci holléte szimbolikus jelentéssel bír. Ezután megvigasztalt, mire egy kicsit megnyugodtam, de a végén kiderült, hogy a sírásom se győzte meg - a maci itt marad. Mondtam, hogy itt biztos nem, utálom, hogy idehozta, és ki fogom dobni, még a kukáig is elvittem, miközben kikísértem Rút a kapuig, de Rú így se akarta elvinni. Mindegy, végül tahó módon el se köszöntem Rútól, a macit szorongatva bezártam a kaput, ahogy kilépett rajta, majd messziről néztem őt, aki nevetve hitetlenkedett néma duzzogásomon - legalábbis ő azt hitte, hogy duzzogok, pedig csak azért nem szóltam semmit, mert épp a sírás ellen küzdöttem. Szerencsére a téli délután árnyékot vetett rám.

Úgyhogy most itt van a maci, épp hanyatt fekszik az ágyon, keze-lába a levegőben, és mosolyogva tűri, ahogy a sálja az orrába lóg.

Végül Rú nem tudta megcsinálni a laptopon a programokat, de a gépemen igen, ami kész csoda. Ettől függetlenül itt akarta hagyni a gépet, hogy filmezhessek rajta az ágyban fekve, ami miatt megint kérlelnem kellett, hogy ne, mert felesleges, ronda is, meg minden, most akarom megcsinálni a szobámat, nem illik bele a laptoptáska se a környezetbe, és stb., stb... Szóval végül elvitte.

Egyébként azt hiszem, a szobámat sikerült szőrmentessé tennem, persze biztos behozok egy-két szálat, amikor ki-be mászkálok, de hihetetlen módon Rú egyszer sem panaszkodott, azt mondta, teljesen jól van az orra.

Épp...

...kibaszottul emós vagyok olyan dolgok miatt, amik még meg se történtek. El leszek hagyva, csökkentve lesz a mennyiségem, nem kellek majd eléggé - csak úgy vagy sehogy. Ettől félek... Hogy amikor kiderül, hogy másokkal is lehet barátkozni, csak bánatforrás leszek, ezért inkább nem is gondol majd rám, max együttérzésből megkérdi, mizu. Én meg majd visszakapom a régi életem. Aztán majd lesz egy szerelmi bánattal felérő szenvedésem, és senki se fogja érteni, mi a fasz bajom van.

Laptop

Kiderült, hogy mégse jók a programok, nem kompatibilisek a gépemen lévő rendszerrel. Kértem segítséget a hapsitól, ami elég kellemetlen, de hát ez van, mit tudok tenni. Mindenesetre nem sieti el a segítségnyújtást, én viszont szeretnék elkezdeni dolgozni, szóval Rúval megbeszéltem, hogy idehozza a laptopját, mert pont pár napja beszéltünk róla, hogy mióta szakítottunk, be se kapcsolta - Rúnak elég brutál asztali gépe van, azon csinál mindent. Múltkor azt is beszéltük, hogy max úgy fogadnám el, ha hagyná, hogy fizessek érte, de nem akarja, merthogy már három éves a laptop, és ki tudja, mikor romlik el. Mindenesetre azért majd kitalálok valamit, mert elég gáznak érezném elfogadni csak úgy, pláne, hogy nem is járunk. Nem akarom kihasználni.

Lényeg a lényeg, hogy a macskaszőr allergiája miatt kb. kétszer járt a házunkban, és akkor is nagyon izgultam, mert hát a macskák és a kutya elég nagy koszt csinálnak, meg egy állatokhoz nem szokott ember sokkal jobban megérzi a szagokat, még akkor is, ha elvileg takarítva volt. Gondoltam, odaadja a kapuban a laptopot, dumcsizunk még a kocsiban, és ennyi, de közölte, hogy fél órát ki fog bírni az orra, és bejön, mert látni akarja, tudok-e majd dolgozni a laptopon, minden stimmel-e. Tök jó az időzítés, mert a szobám ugye romokban, de nem tudok varázsolni... Kiporszívóztam, és leterítettem a szőnyegemet, ami pont megszáradt, és hát most ennyire vagyok képes, a nagytakarítást estére, meg holnapra terveztem.

Pukkancsot is elég nehezen hoztam ide, de mindig rettegtem attól, hogy Rú bejön, mert náluk mindig minden nagyon steril, az anyukája imád takarítani, nálunk meg ilyen koleszos állapotok uralkodnak.

Miért ne

Kedden Rúval ültünk a Kebabban, és mesélt a haverjairól, akik egyébként közös volt osztálytársaink is. Szóba jött az egyik srác, hogy bár van egy szakmája, még mindig nem találja a helyét, nem talál munkát, otthon ül, egyebek (ő mindig olyan volt, hogy sose hitt magában, sose képzelt el magának semmi érdekeset). És itt megjegyeztem Rúnak, hogy barátként igazán noszogathatná őt az egyetem felé, mert a gyereknek baromi jó nyelvérzéke van, és egy nyelvszakot kb. röhögve végig tudna csinálni, szereti is az angolt, ráadásul ahhoz képest, hogy tök rossz tanuló volt, végül neki lett az osztályban a legtöbb pontja (habár ez anno csak érdekesség volt, mert szakközepes osztály lévén minket nem nagyon terelgettek a felsőoktatás felé, nem is vetettek belénk sok hitet). Lényeg a lényeg, hogy valószínűleg még fizetnie se kellene.

Mondta Rú, hogy szokta mondani a fiúnak, hogy hülye, ha nem megy egyetemre, mire mondtam, hogy mondja sűrűbben, lelkesítse, szálljon rá, amíg nem késő, most van a jelentkezési időszak. Ma meg írt Rú, hogy végre sikerült rá hatnia, és hozzám irányította a részletekért, mert én már jártas vagyok nyelvszakon, meg úgy egyetemre jelentkezés, újraérettségizés terén.

Na és most tök lelkes a fiú, elmondtam neki, mi hogy van, igazából csak előnyeit tudtam sorolni az egyetemnek... Kicsit irigy is vagyok rá, mert én már nem tudok így lelkesedni a suli iránt, pedig próbálok, de azért örülök, hogy segíthetek, és remélem, nem futamodik meg menet közben.

Hm, magamban is hihetnék jobban.

Rókalyuk

Ma nagyon szép idő volt, mintha tavasz lett volna. Klassz volt, na, de lehetne hidegebb, csak a rend kedvéért. Mindenesetre jólesett a belvárosban császkálni, miközben sütött a nap, és sötétek voltak a felhők. Jó volt látni a Szabó Ervin csudi épületét és a Szabadság hidat, meg hallani a villamos retro zaját, látni, hogy olyan gyorsan megy, mintha át akarna hajtani mindenkin, aki nem veszi tudomásul, hogy a sín csak neki lett odatéve.

A betanítás másfél órán át tartott, igazából szerintem mindent sikerült megjegyeznem, de majd kiderül a tesztfeladatomból holnap vagy holnapután. Inkább attól féltem, hogy majd gondom lesz itthon a programok feltelepítésével, mert antitalentum vagyok, ha technológiáról van szó, de Rú segített chaten keresztül, úgyhogy eddig rendben vagyok. Jövőhéten vissza kell mennem, hogy a másik, "felelősségteljesebb" feladatot is megmutassák. Igazából elég pepecselős az egész, és nem vagyok annyira lelkes, mert még mindig nem tudom bekalkulálni, mennyi pénzt tudok majd összekapirgálni ilyen mini bérrel egy hónapban, de sebaj, majd rendet rakok a szobámban, és felszabadul a pozitív csí.

Most ilyen állapotok uralkodnak, mintha legalábbis költöznék:

Ezt a plüssbaglyot anya hozta Angliából, be kell tenni a mikróba, és akkor lehet ölelgetni a kis puha, meleg testét. Terveim szerint hétvégén majd kipróbálom, addig ott ücsörög. A mellette lévő növénykét kaspóstul mindenestül vettem 600 forintért, és nem vagyok biztos benne, hogy az Ikeában is ilyen kis megtépázottan nézett ki, de sebaj, nehéz utunk volt hazág, cipeltem még ezt-azt, meg hát szorongattam az esernyőt. Az ikeás szatyrokban pedig a párnák várják a bevetést - BEVETÉST, érted! A szék meg azért van ott, mert arra szoktam tenni a monitort, amikor Pukkanccsal filmezünk az ágyból.

Az ágyamat már tegnap szétszedtem, azóta egy strandtörülköző szolgál lepedőmül, de vége ennek a korszaknak, mert vettem még egy lepedőt, és most már kettő van, úgyhogy nem kell megvárnom, míg megszárad az egyetlen. Most nagyon meztelen és ezáltal kiszolgáltatott az ágyam, de majd felöltöztetve ráébred, hogy egyike a leggyönyörűbbeknek. Arra az üres falra majd szeretnék egy polcot tenni, vennék rá kis futónövénykét, mert azok olyan kis csinosak, meg tennék rá képkeretet a falnak támasztva, szóval oda akarok valami színt. Na és majd pénteken megágyazok, aznap jön Pukkancs, és majd együtt megfulladunk a Coccolino illattól, mert rájöttem, hogy tényleg nagyon klassz érzés, ha van illata a frissen mosott cuccnak. Eddig mindig gagyival mostam, de plüssmaci szaggal mosni tényleg naon zsírkaraj faja.

Igazából az egész szobám úgy néz ki, mintha robbantottak volna, kb. mintha most költöznék be. Bizonyos szinten így van, mert bő egy éve nem foglalkozom a szobámmal, mindent csak letettem, aludtam egyet, aztán mentem tovább, mint aki nem is itt lakik, csak átutazóban van. Viszont ha tényleg itthonról fogok dolgozni - még mindig nehezen hiszem -, szeretném, hogy szép legyen a MUNKAKÖRNYEZETEM. A Tenni-venni listám is tele van a szobám kicsinosítását szolgáló tételekkel, habár ha elképzelem a közeli jövőmet, azt látom, hogy augusztus közepétől egy híd alatt fogok tűnődni, mit kellene tanulnom, szóval az a lista inkább csak amolyan poénos, elfantáziálgatós dolog. Viszont ennyi párnával iszonyat jó híd alatti ágyat fogok építeni, remélem, a lakótársaim és egyben új barátaim nem próbálnak majd meglopni.

Jaj, és képzeljétek, rendbe tettem a sarkamat! Nagyon brutál volt már, kicsit aggódtam is, hogy menthetetlen, de még egy-két menet a habkővel - közben kenegetem is persze -, és nem kell többé dugdosnom!

Save me, too

Szánalmas, amit művelek. Tegnap kitaláltam, hogy ideje így vagy úgy határozni, meg belekezdeni a folytatásba, vagy ilyesmi, úgyhogy arra gondoltam, ma Rúnál alszom. Pukkancsnak is szóltam, hogy ma nála leszek, csak hogy szokja a dolgokat. Mondta, hogy oké, de majd onnan ne írjak neki, mert nem szeretné, rossz érzése lenne tőle. Persze ez érthető. Talán nem is Pukkancsot akarom szoktatni, inkább csak magamat, hadd kapjam meg előbb, amit megkapnék később is, ilyen-olyan megvonások Pukkancs részéről, mint például ez a ne-beszéljünk-amíg-nála-vagy dolog is, és még ki tudja, mi vár rám.

Rú persze semmit nem tudott arról, hogy én nála fogok aludni, és végül nem is mondtam neki, bár ma találkoztunk. Valahogy nem ment...

Itthon aztán nem mentem fel facebook-ra, de éreztem, hogy röhej, amit csinálok... Sehogy se jó. Úgyhogy ráírtam Pukkancsra, hogy itthon vagyok, közben reménykedtem, hogy visszaír, mert egy napja nem beszéltünk... De egy órája volt fent utoljára, lehet, már alszik, hajnalban kel. Most látom, közzétette a Skillettől a Herót, most hallom először, nem ismerem őket, de ebből leszűröm, hogy ma biztos naon jó kedve volt.

Kicsit rossz, hogy senkivel nem tudok erről őszintén beszélni. Rúval ezért, Pukkanccsal azért, mást meg nem nagyon érdekel, meg nem is bízom senkiben eléggé. Annyira idegen tőlem ez a taktikázás, nem is megy, mert nem akarok hazudni, olyan, mintha kettős életet élnék, közben meg nem is élek egyet se.

Talán, ha nagyon magamba nézek, tudom, hogy csak húzom az időt, mert előbb-utóbb választanom kell. Közeledik a nap, és félek tőle. Néha az is eszembe jut, hogy simán beeshetek két szék közt a pad alá...

Holnap megyek az irodába, kicsit félek, hogy ott fog kiderülni, hogy pofáraesés az egész munka, és annyi pénzem se lesz havonta, amennyiből kaját vegyek, de majd meglátjuk... Ráadásul ugyanott kell leszállnom, mint eddig a Putriba menet, még látni is fogom azt a szaros épületet, nézni fog majd messziről, utánam víhog majd, hogy: Aha, aha, most nem ide jössz, mi? Találkozunk nemsoká, te kis hülye bányaló!

Hajnalok hajnalán

Hiányzol, bassza meg.  

Mióta itthon vagyok, nem nagyon fekszem le hajnali 4-5 előtt, habár semmi értelmeset nem csinálok (mondjuk tegnap tök sokat duolingóztam!) Most meg visszaolvasgattam kicsit a bejegyzéseimet, főként a nyáriakat, amikor Pukkanccsal abban a másik raktárban dolgoztunk... Beugrott, hogy olyan sokszor mentünk el a hangszórók alatt, és olyankor mindig ingattuk a fejünket, mint a dj-k, meg a magasba emeltük az öklünket, mintha éreznénk a ritmust, meg tényleg annyit nevettünk, még ha ugyanannyit hőbörögtünk is... Mintha csak néhány hete lett volna... Jó volt, még ha utáltam is magát a helyet. És most úgy elkapott a hiányérzet... Megszorongatnám Pukkancsot, vagy nem is tudom... Hétfőn ment el tőlünk, de olyan, mintha tök régóta nem láttam volna.

Barátság...

Fel kellene nőni (?)

Azt vettem észre, hogyha rosszabb a kedvem, nem nagyon írok blogot. Tegnap is csak azért másztam ki az ágyból, mert kidobott, amúgy szívesen átaludtam volna a napot, és folyton eszembe jutott, hogy majd ha megcsinálom szépen az ágyikóm, az lesz az én hajóm, és ki se mászok belőle, még az is eszembe jutott, hogy szerzek egy laptopot, nehogy már asztalhoz kelljen ülnöm. Kicsit meg vagyok rekedve érzelmi téren, fáj, hogy fáj miattam másoknak is, annak a két embernek, akik számomra a legfontosabbak, és akiket nem akarok elveszíteni.

Legutóbb, amikor Pukkancs itt volt, az utolsó napon szóba jött Rú, hogy talán visszamegyek hozzá, és pár perccel később elsírta magát, amit persze nagyon szégyellt, úgyhogy alig tudtam kiszedni az arcát a takarómból. Kibaszott aranyosan sírt, még sose láttam, mintha nem is könnyeket sírt volna, olyan csillámos lett tőle az arca. Úgy sajnálom, hogy szenved miattam, komolyan. Nem is tudom, mi lesz velünk... Mi lesz a barátságunkkal... Ha arra gondolok, hogy egyszer elmúlik, ha mondjuk kiszeret belőlem vagy talál mást, és háttérbe szorulok... Hát, persze, ha boldog lesz, megtanulok majd örülni neki, és én is túl fogom élni. Csak na, értitek... Hiányozna nagyon.

Elég szopáshelyzet ez, mert tényleg szeretek vele lenni, szeretem, ha itt van, szeretek rágondolni, sokszor van, hogy elmosolyodom utazás közben egy-egy gyagyás kis emlék felidézése közben. És sokszor hívom is, hogy jöjjön át, de néha lemondja, mert azt hiszi, sajnálatból hívom, pedig én tényleg várom, hogy együtt legyünk, meg ha rendezgetem a szobám, rá is gondolok közben, nem csak magamra. Például legutóbb vettem nagypárnát, mert mondta egyszer, hogy ő azt szereti, meg kedden vettem neki kesztyűt, meg egy dedós karácsonyos pulcsit, mert attól való félelmében, hogy nem lesz pénze márciusig albérletre, még mindig nem vette rá magát, hogy költsön egy meleg pulcsira. Olyan szintű pulcsi amúgy, mint az én macisom, ha emlékeztek, csak ezen egy szánkózó róka van. Persze nem Pukkancs stílusa, mert ő ilyen mindig-feketében-vagy-fehérben-járok lány, de nem érdekel, mert vicces lesz, meg úgyis tetszeni fog neki, a macisomat is felpróbálta.

No mindegy...

Néha azt gondolom, nincs szükségem párkapcsolatra, néha meg azt, hogy ez csak azért van, mert választanom kell. Tudom, ez nagyon köcsögül hangzik, de van az a kis titok, ami még nem tisztult le bennem, meg még nem dolgoztam fel annyira, mert nem is szeretek gondolkodni rajta, de ha azt a dolgot veszem, teljesen ártatlan a kötődésem. Szeretnék Rúval lenni, és még mindig vele képzelem el a jövőbeni életemet, de ha arra gondolok, hogy ehhez Pukkancsot sok téren el kell veszítenem - még nem most, hanem majd amikor már önállóan élünk, mint a felnőttek -, elmegy a kedvem az egész párkapcsolatosditól. Viszont lépnem kell, mert negyedik hónapja csak húzom az időt, és nem akarok Rúval se játszani.

Összességében, belátom, félek az élettől, és félek a rossz döntésektől.

Munkatéma

Múlthét szerdán volt valami vitám Perditával, már nem emlékszem, pontosan, miért, de megint fejbevágott az érzés, hogy utálok itthon lenni - hiába volt anya is itt -, úgyhogy írtam a putris hapsinak, hogy adjon pár műszakot erre a hétre. Mert oké, hogy új munkát szeretnék, de amíg nem találok, nem ülhetek itthon tétlenül, mert egyszer elfogy a pénzem. Eléggé hányingerem volt, miközben írtam az e-mailt, komolyan utálom már a helyet, de hát gondoltam, ez van, még ennyit kibírok. Aztán még aznap éjjel jelentkeztem egy kis lófasz állásra, de legalább rendes, bejelentett, itthonról végezhető munkáról volt szó, épp csak annyi bakival, hogy félállás, tehát napi négy óra, és a fizu is a minimális. Elég nyomott kedvemben voltam, úgyhogy nem írtam semmi motivációs faszságot, csak jelentkeztem szimplán, de másnapra el is felejtettem. Mindenesetre azokban a percekben átfutott az agyamon, hogy keresnék mellé valami alkalmi melót, amivel kiegészíteném a kis galambfos fizumat, és bár csóró lennék mindig, mellette írhatnék, elővehetném a franciát, aztán kitalálnám menet közben, hogyan tovább.

Amikor tizenhárom éves voltam

Az előbb zenére szomjazott a lelkem, de eldöntöttem, hogy holnapig biztos nem hallgatok olyasmit, amiket tavaly, nehogy eszembe juttassanak valami negatívat - habár szeretem a zenéimet. Szóval beírtam, hogy youtube, aztán állt a kezem a billentyűzet fölött egy darabig, hogy na, akkor most mit hallgassak, és beugrott a Muzsika hangjaiból a The Hills Are Alive... Hát, gondoltam, oké, azért ennyire nem kéne visszamenni az időben - gyerekként ezerszer megnéztem -, aztán eszembe jutott a Moulin Rouge, amit tizenhárom évesen a kedvenc filmemnek vallottam a HAIR-rel együtt (ugyebár azért jutott eszembe, mert van egy jelenet benne, amiben Ewan McGregor felvonyít, hogy The hills are alive with the sound of muuusiiic...) Na és akkor elindítottam a filmzenéket... És beugrott a múltból egy késő esti jelenet, amikor is a rózsaszín oldalakkal megáldott, plüssmintás naplóm első oldalára odabiggyesztettem, hogy: ,,Ennyi csak, mi tudható: szeretni kell, mert szeretve lenni jó." - aztán végignéztem a filmet, majd nagy szenvedve belesírtam magam az ágyamba. 

Merthogy akkortájt szerelmes voltam egy évfolyamtársamba (igenis, nagyon felkavarta a lelkem!), akiért a saját "legjobb barátnőmmel" - pontosabban egyetlen barátnőmmel - versengtem, szóval túltengtek bennem az érzések, mert bár egy ideig nyeregben voltam, a barátnőmnek végül sikerült kiütnie. Teljes jogosultságom volt a bánatra, ugyanis az a tipikus eset állt fent, hogy én közöltem a lánnyal, hogy nekem tetszik a kis faszfej  a fiú, és pár nappal később kitalálta, hogy neki is. Kezdetben azt hittem, jó úton járok, miniszoknyáztam is, hogy észrevegyen a kis péló, meg véletlen mindig arra jártam, amerre ő, és bár sikerült is kicsalnom egy-két fenékpacsit - ami után természetesen mindig eljátszottam, hogy ne máááár! -, végül a barátnőm mégis győzedelmeskedett.

De amúgy olyan büszke vagyok a kis tizenhárom éves magamra így utólag is... Képzeljétek el, hogy azután, hogy ezek összejöttek, és szét is mentek két hét leforgása alatt  én rádöbbentem, hogy mindkettő egy kis görény, mert az egyikük nem volt eléggé a barátom, a másik meg játszott a barátságunkkal, és bár továbbra is barátkoztam a lánnyal, letettem a miniszoknyákat, hagytam, hogy lekopjon a hajamról életem első hajfestéke, és onnantól kezdve bölcs leszaromsággal vártam az általános iskola végét a négy éven át áhított megváltással együtt, ami majd felszabadít a lúzerség érzete alól, és nem akartam már szexisen öltözni, csak úgy, ahogy jól érzem magam. Kaptam is bókot - jó, hát nekem bók volt, na - az osztályfőnökömtől, hogy: ,,Úgy nézel ki, mint aki a Hairből lépett ki!" Pedig nem tudta, hogy szeretem a Hairt, nem tudott rólam semmit, csak hogy buta vagyok, mert hát a jegyek ugye tükrözik a gyerek értelmi szintjét.

Fú, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de számomra durván meghatározó volt az általános iskola felső tagozata... Rengeteget sírtam, volt, hogy hetekig nem jártam be, mert ki voltam készülve attól, hogy nem csak a tanárok, de még a diákok is az osztályzatok alapján ítélkeznek. Dúlt a rosszindulat ezerrel, plusz hetedikig inkább csufi voltam, semmint szép vagy aranyos, úgyhogy kaptam rendesen a beszólásokat. De szerintem elég sokat nyertem általuk, úgyhogy végül is utólag látom, hogy előnyömre vált.

Most a kedvetekért - meg a sajátomért is egy kicsit, no -, előszedtem a régi naplóimat, ezeket hetedik és kilencedik között írtam, majdnem mind tele van. Balról a harmadik a kis rózsaszínlapos, ebbe alig írtam, mert egy idő után bántotta a szememet a sok rózsaszín.

Egyébként úristen, gyerekek, én semmit nem változtam. Olyan fantasztikusan ügyesen tartom magam szinten, hogy az valami hihetetlen... De komolyan, ez durva. Alapjaimban nem változtam tizenhárom éves korom óta - ugyanúgy gondolkodom, mint akkor, ugyanúgy fogalmazok, mint akkor, ugyanazok a céljaim, ugyanúgy káromkodok, és dettó ugyanaz az írásképem, ez a legszebb az egészben... Szerintem másolok majd részleteket belőle, mert tényleg poén, néhol felnevetek rajta, néha pedig csak fogom a fejem, hogy úristen, tizenhárom évesen ilyeneket írni...

Egy kutya neked, egy macska neki

Néha elgondolkodom azon, vajon mikor veszik észre az emberek, hogy a börtön egy iszonyatosan értelmetlen dolog. Bezárnak oda gyilkost, adócsalót, molesztátort, okirathamisítót több évre vagy egy életre, és az ember nem fejlődik semmit se szellemileg, se érzelmileg, se emberileg, egyszerűen csak össze van zárva a haragjával, a félelmével vagy a bűntudatával, személyfüggő, ugye. Kikerülve aztán még sérültebb, mint ahogy bejutott, és soha többé nem fogadja vissza a társadalom, max elmehet valami putris munkát végezni, és erről később elmondhatja, hogy így tért jó útra, vissza az életbe.

Persze tudom, hogy vannak országok, ahol már-már kinyalják a rabok seggét, ha júl tudom, Norvégiában egyetemi tanulmányokat is lehet folytatni a börtönévek alatt. Azt mondjuk nem tudom, a norvég munkáltatók mennyire nyitottak egy priuszos jelentkezőre, így azt sem tudom, van-e értelme a megszerzett diplomának. Aztán hallottam még olyat is - talán ez is Norvégia, de talán Finnország -, hogy nagyon luxus a cella, van tévé, meg szép ágy, ezt viszont már felesleges túlzásnak érzem. Szerintem nagyon végletes, ami a börtönökben zajlik, nálunk például jól beszopja, aki bekerül, mert igényed onnantól ne legyen, ugyanabban a helységben szarsz, amelyikben alszol, de Dél-Amerikában kb. halál fia vagy, ha lecsuknak, és ott a másik véglet, hogy tévézhetsz a szép ágyadban fekve. Egyiknek sincs értelme, egyik sem segít fejlődéshez, átalakuláshoz. Arról most nem is beszélek, hogy én például okirathamisításért nem fosztanám meg az embert a szabadságától, hanem megbüntetném másképp, hogy többet ne akarjon ilyesmire vetemedni. Például jó sok közmunka vagy durvább pénzbírság, priusz, amivel kihívás az élet, bár ez utóbbi inkább csak szivatás lenne, újabb illegális dolgokba hajszolás.

Szóval az én ötletem az - remélem, Orbán olvassa a blogomat -, hogy a börtönök legyenek ezentúl állatfarmok tele növényházzal. A kertészkedés nyugtatja az idegeket, békességet és feltöltődést ad, valamint a rabok kitermelhetnének maguknak értelmesebb kajákat is, az állatokkal való törődés pedig garantáltan terápás hatású lenne, ráadásul általuk tanulni is lehet egy csomó mindent, például felelősségérzetet, önuralmat, szeretetkinyílvánítást. És az, hogy az állatokkal foglalkozol, nem hagy időt arra, hogy beleköss másokba vagy esetleg megerőszakolj valakit. És persze külön önkéntesek is bejárkálnának, nehogy például valaki a kutyájával létesítsen testi kontaktust, így az elítéltek kapcsolatban maradnának a külvilággal is, motivációt nyernének a kint élőktől azáltal, hogy azok - már ha akarnak - mesélnek az életük alakulásáról. És lennének tyúkok is a tojások és a húsuk miatt, szóval valahogy megpróbálnám önfenntartóvá tenni ezeket az intézményeket. Vágom én, hogy nagyon cukin el tudok képzelni ilyen szivárványos dolgokat, biztos nehézkes lenne beindítani, mert ez vállalkozás is lenne egyben, de több értelme lenne, mint leszedálni valakit tíz évre, ez kb. olyan szintű, mint elbeszélgetés nélkül beállítani egy síró gyereket a sarokba, hogy na, most ott maradsz fél óráig, hülyegyerek, te most nem fogsz játszani a többiekkel, és ha újra rossz leszel, újra be fogsz állni. Szóval nem, nem erre van szükség, hanem terápiára, átnevelésre és megértetésre. Mindezt a szokásos őrizettel, csak nem úgy, hogy az őr poénból hasba vág a gumibotjával, vagy sokkolót használ csak azért, mert valaki bemutat neki.

Persze tudom, vannak emberek, akik jobb, ha ki se kerülnek, és talán megváltoztatni se lehet őket, mert nincs bennük megbánás vagy hajlandóság, vagy egyszerűen inkább pszichopaták, semmint vétkesek, de most nem rájuk gondolok. Most ezt a bekezdést egy nagyon békés hullámom szüli, holott azért nem egyszer jelentettem már ki ilyen-olyan hír hallatán, hogy például megerőszakolásért kapásból herélnék, de ha jobban belegondolok, ez is csak több rosszat vonna maga után. Szóval herélés után a megerőszakolónak is járna egy terápia.   Aki meg állatkínzásért került be - be lehet azzal kerülni, ugye?! -, annak heti szinten tíz ütés  annak durvább felügyelet mellett adnék állatot, hogy nevelgesse, és szeresse meg, és legyen kibaszott nagy bűntudata, amiért ilyen cukiságot bántani mert valaha is, és aztán dolgozza át a bűntudatát elhatározássá, hogy többet nem bánt senkit és semmit. Igazából oroszlánokkal képzeltem el a dolgot, de aztán kicsit visszavettem magamból, szóval maradhatunk a kutyáknál, lovaknál és macskáknál. Úgyis egy rakás sintértelep van, ahol az állatok kb. a kivégzésükre várnak, így ezeket a helyeket fel is lehetne lassanként számolni. Aki meg rosszalkodik, mehet tyúkszart szedni.

Láttam pár éve egy műsort, ahol kutyát adtak néhány elítélt mellé, na, ezt nem úgy kellene mutatni, mint különlegességet, hanem szépen csináljanak belőle rendszert. Na, na, naaa?

Szóval a szabadság alapvető emberi jog, mint ahogy maga az élet is. És rendben van, hogy egy gyilkost nem hagyhatunk szabadon járni-kelni, de nincs értelme lecsukni mindenfajta cél nélkül szimplán azért, hogy időszakosan kivonjuk a forgalomból (nálunk mennyit kapnak amúgy a gyilkosok? Két évet? Mókás... Míg aki pénzzel szórakozik, tíz évet is kaphat simán...) Persze ezt az egész állatsimogatósdít megpróbálnám nem úgy megcsinálni, hogy valaki direkt akarjon börtönbe kerülni. Azért ha oroszlánokat lehetne nevelgetni, lehet, hogy még én is megkísérelnék bankot rabolni...

Mindenesetre a lényeg az, hogy a börtön egy elavult végrehajtási fokozat. Legyen külön illemhelység, ne legyen foltos a lepedő, ne kelljen rettegni, ne legyen rács az ajtó helyén - ennyi elég, mert végül is le vagy csukva, ne akarjál tévét és kaviárt. Nem kell luxus, de legyen valami, ami segít.

Az ágyam

Na, nem írtam egy hete, bár szerettem volna hétfőn is, meg tegnap is, de nem akarok elszólni dolgokat. Úgyhogy arról, hogy alakul az életem, illetve alakul-e egyáltalán, majd írok pénteken, mert akkor többet fogok tudni. Addig is megpróbálom nem beleélni magam, habár szerintem már késő.

Tegnap Rúval bementem az Ikeába, mert eldöntöttem, hogy most már megváltoztatom az ágyam küllemét. Ugyanis összvissz két ágyneműm van, viszont az egyiket már vagy fél éve nem is húztam fel, most nem is tudom, merre kallódott a lakásban. Ami pedig jelenleg is fel van húzva, nagyon unalmas már, ezt se szeretem különösebben, túl sötét, meg a mintája se tetszik, és ugye elég gyorsan kell megszárítanom mosás után, hogy fel is tudjam húzni. Szóval az Ikeában kétórás szenvedés után választottam egy viszonylag egyszerű ágyneműt, és hogy feldobjam, vettem hozzá egy piros díszpárnát és egy pokrócot is. Aztán mára úgy határoztam, hogy megcsinálom az ágyamat olyanra, mint amilyenek az IKEA katalógusban is vannak, szóval párnák egymás hegyén-hátán, tudjátok. Úgyhogy ma visszamentem, és vettem két nagypárnát is, meg egy csomó párnahuzatot, amikről azt hittem, duplán vannak, mert megtévesztett a kiírás, de itthon szembesültem vele, hogy egy csomagban csak egy van. Szóval majd az egyikből "mindenképp" kell vennem még egyet, különben az egyik nagypárna pucér marad.

Azt terveztem, pénteken húzom fel, mert hétvégére áthívtam Pukkancsot, és azt akartam, hogy friss legyen az ágynemű, meg minden, és ő is úgy gyönyörködjön majd benne, mint én - remélem legalábbis, hogy jól válogattam össze a színeket, és el tudom olyan csábítóan rendezgetni a párnákat -, de tegnap le is mondta, nem akar jönni, mert eléggé kivan.......... De ez más téma, majd írok erről is, de most fontos, hogy pozitív maradjak, hogy bevonzzam a pozitív dolgokat.

Szóval... Jövőhét hétvégén jön - már ha nem kell túlóráznia -, és megpróbálom addig kibírni az új ágyneműk nélkül, és talán megveszem a nagypárnára való huzatot is, hogy tuti legyen a felállás. Azért gondolok Pukkancsra is közben, mert amikor itt van, csak kaját csinálni és filmet beállítani mászunk ki az ágyból, és néha ki szoktuk húzni egymás feje alól a párnát - de ezentúl nem fogjuk...!

Ezt az ágykeretet a mostani eszemmel nem hiszem, hogy megvenném, mert otromba a támlája, és hát oké, hogy jól nézett ki az Ikeában megrakodva mindenféle csinibini párnával és pokróccal, de így elég silány. Ezelőtt a "kovácsoltvas" ágyam volt, de én, botor lepasszoltam Perditának, miután ezt megvettem. Azért akartam lecserélni, mert át akartam tolni a másik falhoz, de a kovácsoltvas nem fért volna oda a magassága miatt.

Négy-öt évvel ezelőttig ilyen volt a falam amúgy, ebbe kicsit bele is lóg az ágykeret, és biztos tudni fogjátok, hogy néz ki a teljes ágy, haha.

És pont ugyanaz az ágynemű van felhúzva, möh, pedig itt azért még váltogattam a másikkal. Szóval ilyen jamaikai paprika színű volt a szobám, és bár én választottam a festéket, sokszor úgy éreztem, összenyomnak a falak, nem szerettem bent lenni, úgyhogy pár évvel később átfestettük világosabbra. Mondjuk most ez a kép eléggé tetszik utólag... De mint tudjuk, ha színekről van szó, kurva sokat tudok variálni, szívem szerint a parkettát is lecserélném   úgyhogy maradok a lilánál, amit amúgy szürkésebbre szerettem volna, de bénán keverték ki, no de mindegy, ez is jó.

Na mindegy, most megjegyezném, hogy el is költöttem azt a pénzt, amit anyától kaptam, de néhány napja elhatároztam, hogy többet nem szövegelek a pénzről, és igazából nem is bántam meg, hogy elszórtam, mert kell az új ágy, mert az ágy az, ami meghatározza a szoba hangulatát.