Kedvem, mint az időjárás

Istenem, miért hiányzik ennyire?

Tegnap reggel is rám írt. Illetve csak dobott egy képet arról, mit fog főzni.

De amúgy csak pár szót váltottunk.

Ma még semmit. Talán már nem is lesz semmi.

Annyira a határán vagyok, hogy megírjam neki, hogy hiányzik.

De mi értelme lenne?

Azt írta, egész nap tanul, és hétvégén is tanulni fog.

Most már annyira se férnék bele az életébe, mint eddig.

Olyan nehéz a szívem.

Úgy félek, hogy telhetetlen voltam.

Szeretetet akartam, nem kaptam eleget, ezért azt a keveset is elutasítottam.

Most meg itt fonnyadok el.

Bárcsak sokat gondolna rám.

Bárcsak szeretne annyira, hogy ne hagyjon elmenni.

Bárcsak ő is félne attól, hogy az idő elfeledtet minket egymással.

Rágódás

Tegnap a te-is-sokat-jársz-a-fejemben-re kaptam egy ez-igazán-kedves választ, aztán ömlengést az új suliról. Azt éreztem, hogy mivel új napra virradtunk, Normiban már nincs ott az előző napi hiányérzet. Erről szólt a kapcsolatunk is, amit reggel mondott, este már nem volt sehol; ha lefeküdtünk jó hangulatban, reggel már láttam az arcán, hogy nincs hozzám kedve. Szóval tegnap már nem is beszéltünk a sulitéma után - azt hiszem, elijesztettem őt. Valami ilyesmit képzelek a fejébe: „Oké, vigyáznom kell, miket írok neki, mert még beleéli magát valamibe. De én már tényleg túl elfoglalt vagyok, Róka most már végképp nem férne bele az életembe.”

Aztán elfutott a gondolat, hogy mi van, ha én hibáztam állandóan. Ha tényleg én vettem el magamtól folyton a kedvét. Ha miattam nem haladt ez semerre, nem jutottunk egyről a kettőre. Még csak azt se tudom mondani, hogy ellaposodtunk, mert úgy igazán be se indultunk soha. Mi van, ha tényleg én tettem folyton azért, hogy csökkenjen rám az igénye és ne hiányozzak neki? Mindig, ha írtam neki, hogy szeretnék többet vele lenni, azt drámaként címkézte meg, és egyből buktam a kilátásban lévő találkánkat is. Pedig soha még csak duzzogni se látott, nemhogy drámázzak vagy hisztizzek. A végén már folyton úgy éreztem, ki kell érdemelnem, hogy találkozzunk. Ehhez az kellett, hogy jó emlék legyen a legutóbbi talink, és hogy a chateléseink kielégítő érzéseket szüljenek Normiban. Legalábbis azt hittem, mert a legutóbbi esetnél már tényleg úgy tűnt, hogy tök mindegy, mit csinálok. Ha írtam, az volt a baj, ha nem írtam, az volt a baj.

Szóval elöntött az aggodalom, hogy én szabotáltam a saját kapcsolatomat; hogy ez a fiú, akinek olyan tökéletesen illettem az ölelésébe azért tartott állandóan távolságot, mert taszító volt a viselkedésem. Próbáltam felidézni, hogy hol hibázhattam akkorákat, hogy kevésbé vonzónak találjon, mint az előző csajait, akikkel hajlandó volt normális mennyiségben találkozni meg együtt aludni. Folyton arra jutok, hogy tényleg unatkozott velem, és ezáltal időpazarlásnak élte meg a velem eltöltött időt. Sose tudhattam, mikor fogunk legközelebb találkozni, és eltelt egy nap, két nap, három nap, mire végre megkérdezte, hogy na mikor találkozzunk. Ez is olyan rossz érzés volt - vagy hülye vagyok? Ettől úgy éreztem magam, mintha csak valami szerető lennék egy feleség mellett. Nem tudtam előre tervezni, és Pukkancsnak is mindig úgy ígértem progit, hogy hozzátettem, hogy de-ha-Normi-hív-akkor-mégse-érek-majd-rá-nem-baj? Még annyi rutinunk se alakult ki, hogy a hétvégéket legalább fixen együtt töltsük, és minden szabadnapomon egyedül szomorkodtam a szobámban.

Mindenesetre nagyon rám tört tegnap a zokogás emiatt. Mármint hogy talán én rontottam el mindent. A "kigyógyulás" szánalmas fázisában vagyok. Még egy icipicit mindig reménykedem, pedig Normi nem az a fajta, aki megküzdene értem. A szakításunk előtti héten is már volt egy olyan álmom, hogy lekísért a buszhoz (ritkán kísért le, meg nem is a buszhoz), és mondta, hogyha elutasítom az ágyban, kénytelen lesz máshol keresni a szexet. Ilyet amúgy sose mondott volna, de a tudatalattim már elkezdte őt gáznak látni, azt hiszem. Azért álmodtam ezt, mert kétszer tényleg elutasítottam az ágyban, amikor azt éreztem, hogy nem kapok eleget, és túl naiv és készséges vagyok állandóan. Álmomban erre a mondatára egy pffff-fel reagáltam, és otthagytam szó nélkül. Ő meg nem jött utánam, csak írt aztán chaten egy annyit, hogy: „he:D”

Ma azt álmodtam, hogy végtelenül unott arccal szakított velem egy buszon, miközben előtte pár perccel beszéltük meg, hogy nála fogok aludni. Aztán meg olyan lendületes léptekkel hagyott ott, mintha legalábbis tettem vagy mondtam volna bármi sértőt is.

Miután tegnap kizokogtam magam, kimentem Penny-hez, megkértem, hogy szeretgessen meg. Pár percig benne is volt a buliban, aztán úgy elkapta a karomat, hogy utána rendesen hányingerem lett az ijedelemtől meg a vérem látványától. Aztán elmentem az edzőterembe. Direkt későre időzítettem a dolgot, hátha kevesebben lesznek, de szerintem én max akkor érezném ott magam komfortosan, ha full üres lenne az egész, amíg ott vagyok. Seggeztem kicsit, aztán inkább leültem biciklizni. Közben meg már odafele a buszon is láttam párocskákat, fiúkat, akik mosolyogtak a barátnőjükre meg ilyenek. És azon gondolkodtam, hogy vajon ezek a lányok hogyan érdemelték ki, hogy a fiújuknak legyen hozzájuk kedvük............. Meg hogy milyen mosolygósak ezek a fiúk, Normi meg olyan ritkán volt velem jókedvű. Csak abban a két hétben... Ahj, az olyan jó volt. Mi volt ez az egész?

A végén én már tényleg egyre kevesebb dolgot osztottam meg magamról. Annyira mindig ő volt a téma, és annyira nem kérdezett rólam soha, hogy teljesen beleszoktam abba, hogy az én oldalam nem érdekes. Ez alapjáraton mindig bennem van, nem szeretek mesélni, mert szerintem velem több rossz dolog történt, mint jó (úgy értem, az én életem inkább családi cirkuszokból és anyagi nehézségekből állt mindig, nem utazásokból, sikerekből meg bulikból), szóval nálam amúgy is kell egy bizalmi szint ahhoz, hogy elkezdjek sokat és természetesen mesélni magamról. Szóval Normi mellett végképp elmúlt a közlési ingerem, még ha ettől kibaszott szarul is éreztem magam, és éreztem, hogy ez így nincs rendben. Minden apróság, amit a kapcsink elején egyből lekommunikáltam vele, időről egyre lényegtelenebbé vált. Idén vagy ötször voltam egyedül moziban, és négyszer színházban random emberekkel, mert Normi sose akart velem jönni, és soha rá se kérdezett, hogy mit néztem meg. Oké, hogy nem kell mindig megvárni, hogy kérdezzenek, de van az a pont, amikor már tényleg azt érzi az ember, hogy kurvára nem érdekli a másikat. Hogyan is érezhettem volna magam érdekesnek, ha alig mosolygott rám? Apróságnak tűnik, de olyan sokat számít...

Szóval velem van a baj? Olyan ember vagyok, aki vágyik a szeretetre, de közben telhetetlen? Akinek hiába mondják, hogy szeretve van, nem hiszi el? Lesérültem annyira Réntől, hogy ilyenné váljak? Túlgondolóssá, jeleket lesővé?

Pedig azt gondolom, Réntől úgy váltam el, hogy nem maradt bennem rossz érzés. Fixen tudom, hogy mellette mennyire egészséges volt az önértékelésem, még ha fájt is az, ahogyan kommunikált (=nem kommunikált felnőtt módján). Én ott őszinte voltam, mindent leközöltem, nem vártam tőle, hogy otthagyja értem a nőjét, nem is akartam volna járni vele, és olyan kisugárzásom volt, hogy tényleg elhittem, hogy olyan csaj vagyok, akitől hátast lehet dobni. Meg szerintem Rén szeretett engem, mellette ezt éreztem, hiába volt egy rohadt bádogember. És ugye ez is tökre múlik azon, hogy a másik, akivel kavarsz, milyen visszajelzéseket ad. Normi mellett kb. árnyéka voltam a tavalyi énemnek, aki ugyan szintén megszenvedte a szerelmi életét, de legalább nem volt belé adva, hogy nem üti meg a másik ingerküszöbét.

És Normi teljesen tisztalappal indult nálam, és amikor elkezdtünk járni, én szerettem volna odatenni magam, és komolyan gondoltam az egészet. De ő többet aludt a macskás lánynál - akivel anno smacizott és akibe anno szerelmes volt, de már csak barik -, mint nálam, szívesebben ment buliba, minthogy velem legyen és stb. Én meg ezeket tökre igyekeztem elfogadni, és bíztam is Normiban, hogy a macskás lánnyal tényleg nincs semmi. Így kapcsink utsó egy-két hetében kezdtem el magamban megkérdőjelezni azt a semmit, de mindegy már. Szóval én folyton vártam, hogy elkezdjen velem is foglalkozni. Teljesen kimaradt a kapcsolatunkból az a fázis, amikor örülünk egymásnak és sokat vagyunk együtt. Akkor nem csoda, ha folyton megkérdőjeleztem magamban a szeretetét, nem? Nem volt biztos alapja a kapcsolatunknak.

Valahol a kommunikáción csúszhatott el ez az egész... Bár sajnos tényleg nem hittem el úgy igazán soha, hogy szeret. Azt tudom, hogy komolyabb barátnőként gondolt rám, mert tudta, hogy jó ember vagyok és hogy ilyen párt szeretne, de attól még nem hiszem, hogy sikerült belém szerelmesednie. Igazából már az egy elég durva redflag volt, hogy összejöttünk decemberben, és másnap láttam, hogy tinderezik. Szólnom kellett neki külön, hogy hé, vágod, hogy járunk? Ő meg visszakérdezett, hogy de akkor most tényleg? Előtte való este meg smacizva váltunk el egy kézen fogós séta után... Ha a kiszemelted végre így odaadja magát, nem tinderezel másnap, nem? Hanem kurvára örülsz, hogy ó, igen, megvan! Még ha nem is gondolod, hogy megvan, úgy vagy vele, hogy oké, ez alakul. Nem pedig tinderezel.

Ahj, mindegy.

Annyi kis bibit rakott belém, nem is sejti.

Minden úgy elcsúszott... Szarul hatottunk egymásra, és ez annyira bánt. Teljesen az ellenkezőjét tettük egymással, mint amit szerettünk volna. És majd jön egy lány, aki ezt a szorgalmasan tanuló énjét fogja megkapni. Ezt a lelkeset, életvidámat. És az a lány majd tükre lesz, vissza tud rá mosolyogni. Én pedig valami furcsa, érthetetlen emlék leszek, lepergő szeretet.

Mindegy

Kezdek arra gondolni, hogy nálam nagyobb gondok vannak, mint nála. Valójában ő működőképesebben él, mint én, aki sokkal nagyobb sötétségben létezem már vagy másfél éve, és nem pihen a fejem. Általában arra ébredek, hogy az agyam épp befejez egy gondolatot, és nem is akármilyen tempóban hadar. Mintha nem is aludtam volna egy percet se. Fárasztó, és nincs hova elbújnom magam elől.

És talán az is hazugság, hogy értékelem az élet apró örömeit. Imádom, ha énekel egy madár, ha fúj a szél, ha denevérek röpködnek a fejem fölött nyári éjszakán - mostanában megint sokat hintázok zenével a fülemben (és ehhez képes vagyok bemászni az átépítés miatt kitett kerítésen) -, de a hétköznapokban, az emberek között nem találom az örömöket, és nem is tudok semmit kitalálni, ami érdekelne vagy felvidíthatna. Sokat nevetek és viccelődöm, de színjátszás közben is már csak arra szoktam gondolni, hogy minek is vagyok itt. Legszívesebben csak lehúznám magam a klotyón, mert olyan üresnek... jaj, de hát pont erről írtam Norminak is. Szeretet nélkül minden olyan átmeneti és üres... Hogyan is lehetnék így érdekes, ha pont az hajt, ami nincs, és amit Normin kívül mástól be se tudnék fogadni?

De majd biztos elmúlik. Nem kéne fiúznom.

Miért nincs gyógyszer szerelem ellen, ahj. És vajon mikor jutok el arra a pontra, amikor be is merném venni? Amikor biztos lennék abban, hogy nem múlik már rajtam semmi.

Mikor leszek jól? Mikor lesz érdekes a világ?

Hulladék vagyok

Annyira szörnyű, ahogy hat rám a szerelem.

Teljesen beleragadok a fejembe, és hetek-hónapok óta nem eszek rendesen, nem alszom, nem tudok semmire koncentrálni.

Tegnap rám írt, hogy sokat gondol rám és hiányzom neki, és megjegyezte, hogy ő nem akart volna szakítani, de nem tudott jobbat mondani az üzenetemre, amire nem reagáltam sehogy, de mégis egy olyan kedveset és örömtelit chateltünk ötven percben, hogy utána hazafelé végig vigyorogtam, és ilyen már nagyon rég volt. Elmesélte, hogy beiratkozott egy programozós suliba, és hogy most már nagyon jó a kedve. Én meg tökre örültem.

Ő teljesen úgy van vele, hogy én szakítottam. Én inkább csak úgy érzem, levontam a következtetést, ő meg elfogadta.

Nem bírtam ki, bő negyven perce ráírtam, hogy én is sokat gondolok rá.

De nem nyitja meg (mobcsifüggő).

És most nagyon bénának érzem magam.

Olyan jó lenne bizonyosságot nyerni, és nem ebben az állandó bizonytalanságban élni. Ennél még az is jobb lenne, ha az arcomba vágná, hogy nem szeret.

Nem akarok taktikázni. Azt szeretném, hogy ha szeretjük egymást, akkor szeressük egymást, és ennyi. Ha meg nem, akkor ne írjunk egymásnak kedveseket.

Ahj. Miért olyan nehéz ez, miközben olyan egyszerű is lehetne?

Fuss el véle

Na bocsi, de ez most egy párperces kisregény lesz. Lécci, kedves, barátságos hangsúllyal olvasd :D, ha lesz kis időd.

Szhóóval... Nem akarnám szó nélkül hagyni, amiket legutóbb írtál, de mégis úgy érzem, felesleges lenne hajtani a magamét. Ha jól értem, azt mondod, még bő fél évig kellene kapcsolati magányban lennem. Még ha durva is ez a kifejezés, végül is ilyesmiről lenne szó. Én ehhez túl érzelmes vagyok, bár szerintem átlagos igényű. Szeretnék szabadon szeretni, korlátok nélkül, és szeretném szeretve érezni magam. Ha lenne rá garancia, hogy fél év vagy X hónap után felém fordulsz kicsit koncentráltabban, megvárnálak, de igazából mindig volt... meg van valami, ami beelőz. És hát velem sosem balanszolsz.

Arról akartam csak írni igazából, hogy kicsit karmikusnak érezlek téged. Hogy tanultam általad egy csomó mindent magamról így a 9 hónap alatt. Tavaly megtanultam, hogy mégis tudok szeretni, de idén megtanultam, hogy van az a fajta szeretet, ami újabb pozitív érzéseket szül. Emlékszem az első kiflizésünkre, amikor azt mondtam, hogy biztonságban érzem magam veled. És furcsa volt az is, hogy megpróbáltalak beleképzelni téged a jövőmbe, mert ilyet még egyik fiúval se csináltam. És az is újszerű volt számomra, hogy nem lettem rosszul bizonyos felnőttes témáktól, úgy mint összeköltözés meg házasság. Nem mintha sűrűn szóba jöttek volna ezek, meg nyilván pár hónap után... pááár konfliktusokkal tűzdelt hónap után nem is lett volna értelme többet beszélni ilyenekről. Persze fantáziálni vicces, meg bizalomépítő talán, na mindegy. Szóval rájöttem, hogy sokat változtam... És hogy ha szeretek valakit, akkor érte sok dologra képes lehetek. Fejlődni emberileg, és nem félni attól, hogy a dolgok komolyra is fordulhatnak.

Meg arra is rájöttem, milyen egyszerű vagyok. Ezt eleinte gáznak éreztem, mert ez a szó kb. szitokszónak számít azok számára, akik különlegesek akarnak lenni, és én is mindig különleges akartam lenni, de nekem már csak kedvességet jelent meg tisztaságot. Meg azt, hogy az ember értékeli az élet apró örömeit, hangozzék ez bármennyire is sablonosan... szóval hogy úgy néz a világra, mintha tudná, hogy holnap elveszíti a látását, vagy nem tudom, hogy mondjam. És a szeretettel is így vagyok (mármint nem a szerelemre gondolok, hanem úgy mindenféle szeretetre). Anélkül minden csak átmeneti és hamar üressé válik. Vicces, mert sose gondoltam magam nyálasnak, meg ilyenek, de amikor az élet értelmére gondolok, tényleg már csak annyi jut eszembe, hogy szeretet. Olyan volt erre jutni, mint öregedni 200 évet. Nem ennyiről szól az élet, nem azt mondom. De ez az egyik legfontosabb dolog, mert enélkül minden más csak olyan, mintha lájkokat gyűjtene az ember egy menő kép alatt, vagy mintha lenne egy kerted tele virággal, aminek nincs gyökere.

Na, mindegy, szóval kívánom neked, hogy majd megnyugodj attól, amit kitaláltál magadnak. És hogy te is képes legyél szeretetből töltődni úgy, hogy aztán nem felejted el, milyen ereje van. Nem ismerem az értékrended, erre amúgy a napokban jöttem rá, de azt is kívánom, hogy majd egyszer eljuss egy olyan szintre, amin nem tehernek érzed a szerelmedet, amikor nehézséged adódik, hanem plusznak. Remélem, lesz majd egyszer kapacitásod teljes odaadással szeretni és úgy szeretve lenni, ahogy az neked jó.

Ja és... szerintem nem a depressziód okozta nálunk a gondot. Egyszerűen csak különböző az energiánk. Te valami nyughatatlanul cikázó villám vagy az égen, én meg... kis.. faleveleken átszűrődő napsugááár. Ez a kettő nem találkozik, vagy csak ritkán, de legalább egyik jön a másik után. Azt hiszem, ez alatt az ingerküszöbökre gondolok. Hogy talán minden máshogy alakul, ha én az elején bátrabb vagyok veled, mert annak hatására te talán jobban bíztál volna bennem, aminek hatására én oldottabb lehettem volna, aminek hatására te... blablabla, érted. Nálunk valahol elakadt a láncmese, és belekerültünk egy ördögi körbe, amiben neked elég a ritkás tali, meg nem tudsz jól aludni velem, ami miatt én "drámázok", ami miatt te megírod, hogy így még inkább csökken rám az igényed, amitől már tényleg meglőve érzem magam és tehetetlennek. Olyan szerepbe szorultam, amivel már nem tudok azonosulni. Én nem egy energiavámpír vagyok.

Megértem amúgy azt, amiben vagy. Azt nem értem csak, miért távolodtál el olyan hirtelen és határozottan, hacsak nem a fentebbi bekezdés miatt. És amúgy szívesen csináltam volna veled mindenfélét, ha mondjuk lehet kicsit előrébb tervezni vagy ha többet talcsizunk. És sajnálom, ha soknak érezted az elvárásaimat. Vagy hogy elvárásnak éreztél bármit is. Csak szerettem volna, hogy meglegyenek az alapok, és fejlődjön a kapcsink. Talán nem kommunikáltam elég ügyesen. És bánom, hogy ismeretségünk elején folyton azt mondtam, hogy nem akarok tőled semmit. Fostam ettől az egésztől, és az biztos nem adott túl jó alapot.

Na szóval köszönöm a sok leckét, amit tanulhattam magamról.

Szeretlek... tényleg.. nagyon. Téged szerettelek eddig a legjobban, és nem akarnék szakítani, de... olyan, mintha te már 4 hete kiléptél volna. És amit legutóbb írtál, az is azt sugallja, hogy nálad... vagyis benned.. most nincs túl sok hely számomra.

Erre az üzenetre már nem volt túl nagy reakciója, kb. csak annyi, hogy szerinte se működne ez most. Röviden és kedvesen váltunk el, talán túl kedvesen is (még azt is írta, hogy jár a feje, hogyan működhetne ez, de ezt már inkább nem reagáltam le, mert szerintem nem gondolta komolyan), feloldozva őt ezzel mindennemű elgondolkodás súlya alól. Újabb férfi, akinek kb. a semmire fel megdobtam az önbizalmát, és akit különösebb kritika nélkül hagytam magam után ezzel megfosztva őt a jellemfejlődés legkisebb esélyétől is. Újabb férfi, aki nem is sejti, mennyit sírtam miatta, és hányszor bántott meg valójában. Úgy voltam vele, hogy én hű maradtam önmagamhoz a legvégéig, és hogy felesleges lenne bármit is a szemére hánynom, hisz ha kapcsolatunk alatt minden felkiáltójel szintű bánkódásomra úgy reagált, hogy ezekkel csak elveszem a kedvét magamtól, egy szakítás alkalmával már pláne nem fogja semmi meghatni. Lehet, marhára nem érdekelte ez az üzenet, bár írta, hogy kétszer is elolvasta, mindenesetre leírtam mindent, amit fontosnak éreztem így összességében. Asszem, végül is jó képesség, ha az ember a szarból is ki tudja vonni a vitamint.

De az, hogy utána éjjel nem tudtam aludni, némileg jelezte, hogy nem vagyok elégedett ezzel a lezárással. Legutóbbi találkánk (másfél hete) úgy telt, hogy elmentünk este sétálni, ami tök jó hangulatú volt, oldott voltam és jókedvű, mert láttam, hogy ő is jókedvű, aztán együtt aludtunk, reggel ölelkeztünk, én viccesen rácsimpaszkodtam, és mondtam neki, hogy szeretem, ő pedig egyből visszamondta, hogy szeret. Csak ez a jelenet járt egész éjjel a fejemben, hogy miért hazudott, miért mondta, hogy szeret, ha nem is. Hogy tudnak emberek ilyen durvákat hazudni? Ő amúgy az időzítésre fogta, hogy azért nem működünk. De a szeretet nem ilyen... A szerelem túlél háborúkat is, nemhogy szaros munkanélküli parákat.

A rákövetkező héten meg már nem akart együtt aludni, csak sétálni hívott. Én ezen fennakadtam, ő kiakadt a fennakadásomon, megint megkaptam, hogy így érem el, hogy még kevesebb igénye legyen rám, én meg akkor írtam, hogy na jól van, többet nem futok a szereteted után. Ő akkor elővett egy veszekedős stílust, én nyugodt és szomorú maradtam, írtam, hogy inkább ne keressük egymást egy darabig. Másnap írt, hogy sajnál mindent, de ő most nehéz időszakban van, depressziós, én nem tudhatom, az milyen, mert nem tapasztaltam a saját bőrömön, ő még fél évig biztos ebben lesz (fogalmam sincs, mire gondolt ez alatt, de elvileg kitalált valami megélhetési dolgot, csak azt már nem mondta el, mit, mert nem beszéltünk már többet normálisan), és hozzátette, hogy ő ettől függetlenül nem szeretné "kioffolni" a kapcsinkat. Erre írtam én ezt a levelet néhány nappal később. 

Máig nem hiszem, hogy ő depressziós... Egyszerűen csak unt engem.

Hiába a közös megegyezés, úgy érzem, ő dobott ki. Nem adott más opciót. Tegnap zártuk le, és a mára virradó éjszakát forgolódtam végig. Ma szépnek éreztem magam az újonnan visszavágott hajammal, és úgy éreztem, hamar túl leszek rajta, hisz be kell látnom, nem volt része a hétköznapjaimnak, sose látogatott meg, nem írt kedveseket, nem vigyázott rám, nem adott hozzá az életemhez túl sok örömöt. Minden, amit szerettem benne, köddé vált valamikor november környékén; a szorgalmasan dolgozó, én-már-kibuliztam-magam, Beatles számokat gitározó és érzelmes fiúból hirtelen egy munkakerülő, ingervadász, mobilfüggő, technogyáros, énközpontú ember lett, aki mellett folyton azt vártam, hogy visszaváltozzon azzá, akit megkedveltem. Lehet, hogy ebben a várakozó, megszeppent verziómban valóban unalmas voltam számára. Mindenesetre azért ma még sírtam egy sort az irodaházi klotyón ücsörögve, mert láttam a filmekben, hogy így kell ezt, de azóta végül is jobban vagyok, letöröltem a facebook ismik közül is, hogy ne lássam majd felugrálni a nevét a falamon.

Ma voltam sétálni Pukkanccsal, és egy ponton megjegyeztem, hogy kb. háromszor ha voltam Normival egyhuzamban huszonnégy órát, meg hogy a drogos barátnőivel jobban elvolt, mint velem, és akkor én mennyire lehetek szar, és ezen úgy elkezdtem nevetni, hogy majdnem beléptem egy biciklis elé. Tudom, hogy nemsokára jól leszek, csak azt nem tudom, ilyenek után hogy lehet majd bárkinek is bármit elhinni. Igaz, ha a szavak mögött tettek is vannak, és nem gyűlnek hétről hétre a redflagek, talán még bízhatok...

Próbálom feldolgozni, hogy nem mondott igazat. Úgy érzem, nem volt nála tudatos, hogy valójában mennyire ártó-bántó-megsebző, amit csinál. Egyszerűen csak borzasztóan önző és arrogáns, és nem gondolt bele semmibe, vagy ha igen, akkor teljesen tévúton járt. Az ő szemében én állandóan negatívkodtam. Ez az egyik legrosszabb az egészben. Hogy nem is sikerült megismernie, teljesen olyan képet alkotott rólam, ami tőlem idegen. Még a mesémet se olvasta el. Rossz érzés, hogy sose értett meg.

Szeretnék újra önmagam lenni. Szeretnék már végre aludni egy jót.

Szörnyű dolgok a szívemben, amiket nem szabadna írásba adni, mert az olyan lenne, mintha... nem lenne visszaút

Voltam múlthéten színjátszani, utána túl jónak érzékeltem az időt ahhoz, hogy megüljek a kocsmában, és filozofálni se volt semmi kedvem. Néha úgy érzem, amúgy se tudnék hozzászólni a beszélgetéshez, olyan dekoncentrált vagyok, hogy se az ego, se a szerelem téma nem indít be, vagy inkább csak olyanokat tudnék mondani, amiket jobb lenyelni, nehogy rám vessék magukat a körülöttem ülő keselyűk. De aztán mégis elmentem az egyik sráccal sétálni, romantikus is lehetett volna, ha nem kérdezi meg, miért nem vagyok jól, és én nem mondom azt, hogy helytelennek érezném beszélni róla. Annyiban mondjuk lebuktam, hogy én általában szenvedésnek élem meg a párkapcsolataimat, és hogy most is attól vagyok ki egy kicsit, hiába vagyok szerelmes. Ez a fiú múltkor megjegyezte, hogy milyen szerencsés a fiúm, én meg csak mosolyogtam, mert elképzeltem Normi arcát, hogy vajon vágna-e erre egy grimaszt.

Szerdán nála aludtam volna, de a macskás lány elcsábította koncertre. Nem hisztiztem be rajta, de csalódott voltam, és csütörtökön, amikor Normi írta, milyen kurva jól elvoltak, elfutott, hogy velem minek van együtt, ha nekem csak a szar arcát tudja mutatni, aztán rajtam csattan a dolog, hogy nem vagyok elég szórakoztató. Akkor aztán elkezdtem neki írni egy szakítós hangvételű dumát arról, hogy nem érzem jól magam ebben a kapcsolatban, és elhervadok ebben a szeretetlenségben és nemtörődésben, amire megint csak azt kaptam, hogy nincs más témám, és hogy most elmegy, mert ezt nem bírja. Később aztán ő írt, hogy sajnálja a szerdát.

Pénteken aztán voltam nála, öt nap kihagyás után úgy nézett rám, mint egy idegenre, és nem értettem, miért hívott akkor át. Azt gondoltam, megint sikerült taszítanom rajta azzal, hogy megírtam neki, hogy nem érzem jól magam a kapcsolatunkban. Szép kis ördögi kör. Nem tudom, ő most viaskodik-e magával, hogy kellek-e neki vagy mi a fene van. Amikor aztán végre megsimogatott, kirázott a hideg, annyira vágytam már az érintésére. Szexeltünk is kétszer, de a másodiknál egy darab csókot nem adott, amikor pedig harmadszorra álltunk neki, végül csak beleélvezett a számba, és azzal le is zárult a dolog. Még sose élvezett bele a számba. Tudom, hogy ki van készülve a saját gondolataitól, és már megint el akarja kezdeni a gyógyszert. Mondtam neki, hogy attól nem lesz munkája, de ő csak azt hajtja, hogy a nyugalmat attól még megadja. Szóval ki van készülve, de hogy ennyire önző és érzéketlen legyen közben... ah, nem bírom. Közben meg ilyen tíz percekre feléled, olyankor képes mosolyogni, meg cukin megölelgetni, játékosan belenyalni a fülembe, és ezektől hülyülök meg, az ilyen pillanatok miatt sírok hazafelé a metrón, miközben nem merek felnézni, mert nincs nálam zsepi és taknyos a fejem. Talán nem kellene magamra vennem a viselkedését. Ez az időszak nem rólam szól a fejében, hanem kattog ezerrel. Az a baj, hogy olyan barátokra lenne szüksége, akik nem kussolnak és nem bólogatnak, amikor Normi panaszkodik, hanem rászólnak, hogy ideje cselekedni. Én hiába mondom neki, és különben is túl visszafogott vagyok.

Most is végig az volt a téma, hogy nem üti meg semmi az ingerküszöbét, hogy a körülötte lévő emberek nem hatnak rá, nem húzóerők; hogy mindig csinálna valamit, de közben meg semmit; hogy nincs jövőképe, hogy talán elmegy workawayezni, meg hogy amikor hajón dolgozott, ott legalább olyan emberek vették körül, akik valamilyen szinten már átmentek egy szűrőn. Amikor a hátán feküdt és odabújtam, akkor is az volt, hogy „most akkor ezt fogjuk csinálni?" Amikor kérdeztem, urbexezzünk-e (sose urbexeztünk még, haha), fél órára elhitette velem, hogy szándékában áll bemászni egy régi diliházba, de aztán el se indultunk; aztán másnap, amikor átmentünk cigiért a parkon keresztül, megjegyeztem, hogy kifekhetnénk néha egy pokrócra egy kis földenergiát szívni, de nem, az elég ingerszegényen hangzik. Vicces, mert Rútól meg akkor hallgattam ezt az ingerküszöbös faszságot, amikor megkérdeztem, miért nem szexelünk, és azt mondta, nem ütöm meg az ingerküszöbét, holott tökéletes volt a testem. Nem tudom, milyen karmám van, hogy képtelen vagyok megütni a pasijaim ingerküszöbét, de már annyira elment az önbizalmam, hogy Normi mellett tényleg egyre kevesebbet beszélek, egyszerűen nincs közlési ingerem, butának, unalmasnak és üresnek érzem magam, arról nem beszélve, hogy humorom mintha soha nem is lett volna.

Fogalmam sincs, fogunk-e még találkozni, mert általában kételkedni szoktam ebben, miután látom rajta azt a baszott nagy irántam tanúsított lelkesedést, de többet nem szexelek így, amíg ilyen. Valójában most már annyira minimalizálva lett a kapcsolatunk (azokon a napokon, amikor nem találkozunk, szinte nem is beszélünk), hogy sírni is csak ritkábban támad kedvem. Csak azt a reggeli kattogást nem tudom kiiktatni, amikor mondjuk elmegyek pisilni még jóval ébredés előtt, és hiába próbálok nem Normira gondolni visszaalvás közben, elfut az érzés, hogy benne vagyok egy diszfunkcionális kapcsolatban, elviekben van barátom, de gyakorlatilag csak sorompóként zárja el előlem egy teljes értékű párkapcsolat lehetőségét, és a hazugságoktól való félelemtől, ami ilyenkor fejbe vág, csak hevesen ver a szívem, és nem akar megnyugodni. A jelenlegi Norminál még Rén is százszor jobban szeretett, ő nagyon szeretett a társaságomban lenni (néha még ír). Ma reggel a huszadik pisilésem után vettem be Sedacur fortét, akkor el tudtam aludni, erre Normival álmodtam. Folyton őt kerestem, és ha meg is találtam, nem örült nekem, olyan arcot vágott, amikor átöleltem, mintha szarszagom lenne, és egy idő után átalakult Rúvá.

Múlthéten is Normival álmodtam. Kettő volt belőle, csak az egyik Norminak ránézésre volt egy Kurt Cobain-beütése. Ő volt a kedvesebbik, aki szeretett engem, és a másik Normi, aki úgy nézett ki, mint Normi, rideg volt és csak magával törődött. Mindkettejükkel jártam, de nem tudtak egymásról. Ugyanott laktak pedig, és ugyanaz volt a munkájuk - kenyeret szállítottak a reggeli órákban robogón. Egyszer aztán a kedves Normi otthon hagyott, amíg elment kenyeret szállítani, én meg addig elmentem sétálni. Egy idő után rám tört a pánik, hogy ez a két Normi majd egyszerre fog hazaérni, meglátják, hogy ott vannak a cuccaim, és akkor lebukok, hogy csalom őket egymással. Akkor aztán nagy pánikban sietni kezdtem vissza, hogy összeszedjem a dolgaimat, és eltűnjek, mint aki soha nem is járt ott, de akkor az igazi Normi fordult egyet mögöttem, amire felébredtem, és nem sikerült végigálmodnom a dolgot.

Mókás ez a kenyér szimbólum...

Beteg vagyok szombat este óta, nem tudom, mitől, de aznap este három órán keresztül ültem a vécén a folyamatos vizelési ingertől. Néha jön egy kis vér is. Először azt gondoltam, a szextől van, de ha jobban belegondolok, már csütörtökön is fájdogált a derekam, és az is vesemedence gyulladásos tünet. Ma el kéne mennem dokihoz, csak nem tudom, hogy csináljam, hogy ne pisiljek be az egyórás út alatt. Az volt a tervem, hogy kiíratom magam a hétre, és kurvára odateszem magam a regényemhez, hogy befejezzem, de nem igazán tudok koncentrálni ilyen kétpercenként pisilősen. Pedig erre a hétre azt is terveztem, hogy elkezdek élni akkor is, ha Normi nem akar része lenni az életemnek, és visszaszerzem az önértékelésemet. Ahhoz meg nagyon kéne írnom is.

Tudom, mindez hogy hangzik. Tudom, hogy most olyan vagyok, akit meg kéne rángatni, hogy magához térjen.

Hát, ez is egy fázis...

Semmi nem változik. Vagy max minden csak egyre rosszabb.

Gombóccal a torkomban létezem.

Olyan magányos vagyok...

Az ember biztosan annyira szereti magát, amennyire a párja szereti.

Miért teszem ezt magammal?

Kezdem elhinni neki, hogy semminek nincs értelme.

Nem t'om, ki kommentelte be pár hónapja ide, hogy Choose those who choose you, de azóta visszhangzik a fejemben.

Mentés piszkozatként

Milyen csonka ma is az a kurva Hold
Az egész rohadt nap sivatag, néma
Milyen kibaszott szomorú vagyok én ma
is
Milyen csonka ma is az a kurva Hold

/Részlet Bady Bendre Futó lány a nevetve rohanó szekér mögött c. verséből/

Írd majd meg, lécci, mire számíthatok tőled a napokban-hetekben. Ez a bizonytalanság, hogy meddig fog ez az énidő tartani, elszomorít. Nem értem az egész szituációt, miért pottyantam így ki hirtelen, miközben amúgy éled a mindennapjaid, és megalázónak érzem, hogy mennem kell a szereteted után. 

Alszunk holnap együtt?

(És most megpróbálok nem arra gondolni, hogy épp azon agyal, hogyan bújjon ki ez alól.)

„Milyen csonka ma a Hold”

Fél háromkor beszéltük meg, hogy majd nyolckor találkozunk. Ehhez képest az előbb rám írt, hogy találkozzunk korábban, mert kilenckor neki már mennie kellene haza, holnap reggel fogorvoshoz megy. Nem tudnék elég hamar elkészülni és odaérni, és nem is érném be egy órával, ami arra se lenne elég, hogy felmérjem a terepet nála... Eszembe jutott, hogy a szakításunk előtt is ezt csinálta, nézte az időt, már a találkák elején szólt, hogy menne haza. Ezzel így ki is lőtte a lehetőségét annak, hogy ma együtt aludjunk, pedig reménykedtem. Vicces, hogy az elmúlt két hétben hányszor voltunk fent úgy hajnalig, hogy én két-három órával később már indultam dolgozni.

Nem akarom látni, ahogy nincs hozzám kedve.

Úgyse tudnám megcsókolni se ezzel a herpeszes szájjal...

Írtam neki, hogy akkor majd máskor találkozzunk, de erre már vissza se írt.

Büntetve és eldobva érzem magam.

Ilyenkor kiütném magam, hogy napokig magamhoz se térjek. Fáj az ébrenlét, fáj a munka, fáj ez a rengeteg idő magammal.

Ilyenkor csak nyomorékmód zokogok hangosan az ágyamon, és félek, hogy nem fogok tudni aludni éjjel.

Amikor lehull a Hold szemed egéről

Reggel sikerült teret adnom a kétségbeesésemnek, és ezt bemutatnom Norminak is chaten keresztül.

Kértem, hogy ne zárkózzon el, hadd legyek lelkitámasza, ne hidegüljön el tőlem. Újra írta, hogy énidő kell neki, ki akar mászni ebből a munkanélküli szituból. Csak azt nem értem, mi ez a hirtelenség és meglepődés, hisz fél éve nem keres munkát, de most se keres. Félek, végül újra elmegy hajózni, és én itt maradok. Nem tudnám megvárni. Meg akarnám, de nem tudnám, és nem azt mondom, hogy egyből új kapcsolat után néznék, de nem tudnám bízva várni őt, ehhez nem elég erős a kapcsolatunk, megőrülnék a gondolataimtól. Megjegyeztem neki, hogy valószínűleg a motiváció hiányzik neki a munkához, amire rábólintott, és hozzátettem szomorkodva, hogy sajnálom, hogy egy közös jövő gondolata nem elég ösztönző. Erre annyit írt, sajnálom, én meg azt éreztem, semmit nem tudok hozzáadni az életéhez, tehetetlen vagyok, nem én vagyok az, akiért megmozdulna. Próbálom leküzdeni az ilyen gondolataimat, de nem tudom, meddig leszek képes viaskodni magammal és ezekkel a redflagnek tűnő dolgokkal. Nagyon szeretem őt, de többet szomorkodom, mint örömködöm általa. Aztán írtam neki, hogy miért van az, hogy ilyenkor egy kicsit megszűnök számára létezni, miért nem számít, hogy nekem attól még hiányzik. A végére ott lyukadtunk ki, hogy én most a saját parámmal foglalkozom az övé helyett, szóljak, ha találkozni szeretnék, de ne azért írjak rá, hogy leírjam, mi a bajom, ő jobban örülne, ha azt írnám le, hogy jól vagyok, meg mit csinálok épp. Nem jutott eszembe ott a megfelelő reakció, hogy miért írnám, hogy jól vagyok, ha egyszer szarul vagyok, de a lényeg, hogy megkaptam, hogy kisütöttem őt most ezzel.

Pedig végig szeretetteljesen kommunikáltam, nem a szemrehányás ment, csak kifejeztem igényemet egy normálisan működő kapcsolatra, amiben bajban is együtt vagyunk és nem különülünk el egymástól.

Amúgy menstruálok, megint öt nappal korábban (mondjuk ez annyiban oké, hogy titokban tényleg féltem, hogy terhes vagyok, mert sikerült ovulálós napon kihúzós módszerrel szexelni, picit félrenéztem a naptárt), szóval mensizek, és ahhoz képest egész jól kezelem ezt a helyzetet, még csak kétszer sírtam vagy háromszor, hahaha, ráadásul herpesz nőtt a számra.

Mégse bírtam ki, hogy ne hívjam el estére sétálni, de úgy félek, milyen arca lesz - vajon újra kell élnem a februárt-márciust, amikor minden találkánkon azzal szembesültem, hogy nincs is kedve ott lenni?

De ebből is érzem, hogy a sémás könyv sokat adott nekem, sokkal durvábban túlpöröghetném ezt az egészet, és ténylegesen kisüthetném Normit. Azt, hogy őt most a minimum is kisüti, nem akarom önhibámnak betudni, még ha olyanokat írt is, hogy nem segítek azzal, ha én egyből elhanyagolva érzem magam, és egyből azt veszem le, hogy nincs hozzám kedve. Csak hát ha rajta múlna, ki tudja, meddig nem találkoznánk... Ergo mégis mi a szarra gondolhatnék, ha nem arra, hogy én most megint nem számítok?

Meg az a sémás könyv arra is ráébresztett, hogy ki kell fejeznem az igényeimet, és ezért se akarok kussolni. Várjam meg, míg Norminál lemegy a munkanélküli téma, és akkor mondjam el, hogy titkon szenvedtem végig a szeretetmegvonástól? Nem akarok folyton várni. Próbálom őt komoly kapcsolatra tanítani, és ha nem fog menni, ha elkezd emiatt tehernek érezni, ha kidob a végén, nem fogom magam hibásnak érezni.