Viszlát

Na, hát nem bírtam ki, hogy ne írjak neki. De hát kellett neki rám írnia, ő szabadít magára folyton. Belátom, túl intenzív és szeretetre éhes vagyok, ráadásul bazi sok a belém rekedt szeretet. Valószínűleg ez mind ijesztően hat rá, de nem érdekel. Ez egy teljesen elcseszett, elúszott, csírájában megfojtott dolog. Nem tud már rám lehetséges barátnőként tekinteni, én pedig nem fogok taktikázni vagy másmilyennek látszani, mint amilyen vagyok.

Szóval megnéztem Netflixen az Avicii filmek közül az elsőt, és közben végig Normi járt a fejemben. Hogy Avicii végig azokat a dumákat tolta, amiket Normi is. És hogy annyi mindent nem hittem el Norminak a depressziójából, mert én mindig csak annyit láttam belőle, hogy a barátaihoz van kedve, de hozzám nincs.

Szóval írtam neki úgy kb. másfél órája... Mert mindig azt hajtogatta, hogy nem érzi magát szerethetőnek, és hogy folyton úgy érzi, hogy nem tudja önmagát adni mások előtt. Nem érdekel, ha nem szeret engem, de fontosnak érzem, hogy magát szeresse, hogy egyszer majd képes legyen teljes életet élni. Olyan keveset vagyunk itt a Földön, nem érünk rá az önutálatra meg arra, hogy azt gondoljuk, nekünk nem jár szeretet vagy család.

halloood. rájöttem, h olyan sok mindent nem hittem el neked. veled kapcsolatban, h mi hajt, meg h milyen vagy és milyenek a megéléseid. mindig éreztem benned valamit, ami vonz, és amikor megismertelek, iszonyat sokszor elcsodálkoztam rajtad, h jé, ilyen fiú is van; de aztán elkezdtem látni másfajta dolgokat is, amiket nem értettem, és tényleg csak így az év utsó 1-2 hónapjában kezdtelek el az eszemmel is meglátni, és elvonatkoztatni a kapcsolatunktól, a buliktól, a belső világomtól, meg attól, hogyan csapódunk le egymásban. és azt akarom most mondani, mert azt szeretném, h kövi évben tudd, hogy van benned egy nagyon édes energia, ami szerethetővé tesz téged. ott van benned, ilyen lilásan és barátságosan és arra várva, h te is szeresd, ne csak hidd, h szereted (bocsánat, nem tudom, szabad-e ilyeneket írni bárkinek is, vagy ez túl kéretlen és tolakodó vagy rosszul időzített és eltévelyedett?). és azok miatt vagy szerethető, amik benned vannak, nem azok miatt, amikről azt hiszed, kell másoknak. szóval legyen csudi-csudi jó és kiegyensúlyozott éved, gondoltam, ennyit még megírok, ha már úgyis felzargattál (ne zargass fel többet se füle, se farka szívfájdítós üzikkel, ha csak nem akarsz átázott fehér ingben gitározni nekem a csodálatosságomról vagy ha nincs rám szükséged a bajban, okiii?) naon szercsizlek emberileg is, úgyhogy remélem, megtalálod mindenből minden területen azt a fajtát, amelyikre szükséged van. így év végére nagyon sok szál összeért a fejemben, és képzeld, rájöttem, h nagyon durván hibáztattam egy dolog miatt a kis tini Rókát, és h ez olyan sok mindenre kihatással volt az elmúlt X évemre. olyan érzés volt rájönni erre, mintha az univerzum a kezembe nyomott volna egy ilyen kis aranyló dobozkát kariaji gyanánt. furi belegondolni, h felnőttként haragudtam a tiniénemre, és nem is voltam tudatában. na mindegy, nem megyek bele, csak h… néha az ember nem is sejti, h nem látja jól magát. na, ennyike. légy nyugodt, te is sokat vagy a fejemben, de ugye az lenne a cél, h ne nagyon legyél benne, és akkor egyszer majd tudjunk barizni. na szóval lásd magad te is jól, h másokat is láthass, és boldog új mindenséget. :*

Beszivecskézte, de nem írt semmit. Valószínűleg ismét belátta magának, hogy túl sok vagyok, de nála olyan gyorsan változnak a dolgok, hogy azt is el tudom képzelni, hogy épp nagyban chatel egy lánnyal, és én vagyok az utolsó, akivel foglalkozni akar.

Fogd fel, Róka, fogd fel, fogd fel, fogd fel! Az eszeddel tudod, hogy menni kell tovább.

Olyan furcsa, hogy számomra ő férfiként itt marad 2024-ben.

Mondtam már, hogy utálom ezt az egész tűzijáték dolgot? Ez nagyjából olyan, mint a kedvenc kajád fölött sírni, és rájönni, hogy nincs is már étvágyad. Meg olyan, mint amikor depis vagy, de a szemedbe süt a nap.

Jó lenne, ha lenne ilyen mesterséges kóma, amibe X hónapra helyezik az embereket annak érdekében, hogy a szerelmük, akire hiábavalóan várnak, kiürülhessen a szervezetükből.

0. nap

Rám írt éjjel, hogy ott van a pincebuliban, menjek oda. Nem írtam vissza, kitöröltem a beszélgetést. Délelőtt írt, hogy ne haragudjak, csak nagyon sokat járok a fejében. Visszaírtam rá, hogy nem tudom, mit írhatnék. (Mert hát tényleg, mit írhatnék, ami számítana bármit is?) Erre visszahümmögött. Ennyi. Sajnáltam, hogy csak ennyi. Napok óta nézem a romantikus filmeket, de még a vígjátékban is észbe kap a férfi, és szalad a nőért. Ő nem kap észbe soha. Írtam neki, hogy január 1-jén olyasmivel foglalkozzon, amit szeretne meghatározó dologként az évébe. Van egy ilyen kis babonám. Hogy amilyen az első nap, olyan lesz a többi is az évben. Visszaírt, hogy oké. Kitöröltem a beszélgetést.

Most megint sírós a kedvem. Megint rám ült ez a borzasztó várakozás-energia, és képtelen vagyok a dolgaimmal foglalkozni. Ingert érzek írni neki, hogy hagyjon békén, ne fájdítsa állandóan a szívemet. De nem akarok állandóan én lenni a búcsúzkodós drámakirálynő.

Jaj, kedves Univerzum, ne hagyd, hogy január 1-jén is még szomorkodva sírjak!

3. nap

Lelkifröccs magamnak

Tegnap meg ma egész sokat foglalkoztam a vállalkozásokkal. Mondanám, hogy dolgoztam, de valahogy nehezemre esik munkának hívni úgy, hogy nem kapok érte pénzt. Próbálok előredolgozni, hogy majd amikor kellene, ne kelljen, hanem helyette legyen időm mást dolgozni, például beugrós melókat csinálni, ha esetleg megijedek a pénzszűke miatt. Mindenesetre elindítottam a másik cuccost is, és eddig nagyon jók a visszajelzések, persze a gyakorlatban még sehol nincs, de az elmélet már megvan. Bárcsak írhatnék mindkettőről, de túl paranoiás vagyok. Talán majd egyszer.

Két nappal ezelőttig csak a pénzt láttam az új dologban, és ettől függetlenül megcsináltam - szerintem - szépre, kedvesre, egyedire és komoly kisugárzásúra, de ma nagyon átkattant az agyamban az, hogy szeretném tényleg úgy csinálni, hogy hatásos legyen, és elkezdtem úgy tekinteni a potenciális ügyfelekre, hogy nagyon szeretném, hogy jó legyen nekik. Azt gondolom, hogy amit tervezek, az meghatározó lehet az emberek életében, kihatással lehet rájuk, úgyhogy be kell dobnom minden képességemet, és nagyon oda kell figyelnem. Úgy érzem, hogy ez valami egyedülálló lehet a maga nemében, emiatt rossz érzéssel hirdetem, mert félek a nagyobb halaktól, de hát valahogy el kell érnem az embereket.

Vicces, hogy három napja még átfutott az agyamon, hogy valószínűleg pofára esés lesz az egész jövőév, de ma határozottan pozitívabb a hozzáállásom. Egyébként ha a vállalkozásról van szó, valamiért még egyszer se tudtam olyan Róka-féle módon negatívan nyilatkozni róla; mióta kitaláltam ezt az egészet, még egyszer se omlottam össze, hogy úristen, nem lesz ebből semmi. Valamiért hiszek benne nagyon, mert érzem, hogy mindent, amit tudok, maxon bevetek, és csak rajtam áll az egész. Persze saját energiáimon felül alig van erőforrásom, gondolok itt az anyagiakra, de hiszek abban, hogy legrosszabb esetben is kicentizek mindent, amíg be nem indulnak a dolgaim. Aztán meg ha nem, legalább adtam magamnak lehetőséget.

Hjaj, milyen mókásan működnek az energiáim - egyik nap döglött az egész, másnap meg szinte látom a levegőben, mint valami aranyfényű, sebesen sikló kishalakat, amik vidám csíkokat húznak maguk után.

Jó lenne elutazni amúgy, most megint rajtam van a hangulat; nyilván nem mostanában fogok, de nagyon hiányolok az életemből egy elmentem-egyedül-világgá-féle szakaszt. Nem is ragaszkodnék annyira az egyedülhöz, inkább a kötetlenséget szeretném élvezni abban, hogy elmegyek, és arra megyek, amerre látok.

2. nap

1100

Olyan kivi lennék, hogy az elmúlt 24 órás 1100-as látogatottság valójában hány embert takar.

Majd tervezem feloldani a kommentszekciót, mert kicsit azért hiányoztok, csak gondoltam, még hagyom elülni az esetleges indulatokat, mert nem szeretnék normis kommenteket olvasni, és szeretném, hogy tiszteletben tartsátok a vele kapcsolatos érzéseimet és gondolataimat, és inkább ne beszéljünk róla.

Helöp

Le akartam írni, mennyire tud untatni, amikor valaki hétköznapi dolgokról beszél nekem, hogy például mit evett, mit csinált, mit látott a neten, és le akartam írni, hogy nagyon vágyom őszinte beszélgetésekre, de közben rájöttem, hogy Pukkancs időnként megkérdezi, akarok-e beszélgetni, én meg csak annyit mondok rá, hogy nem. Szóval úgy vagyok most magányos, hogy közben nem kérek senkiből, és ez szomi, mert ez valószínűleg azt jelenti, hogy a lelkemnek most speckós, kielégíthetetlen igényei vannak.

Jól vagyok ma, csak lelkileg nagyon üresnek és kérdőjelesnek látom az elkövetkezendő napokat, heteket. Nincs senki, aki ha rám írna, megörülnék, mert Normi már nem fog írni, és tudom, hogy én is ki fogom bírni most már, mert nem maradt bennem semmi mondandó. Nem várom a jövő évet, mert valószínűleg arról fog szólni, hogy semmire nincs pénzem, és hogy valamilyen úton-módon vissza kell mennem dolgozni valami olyasmit, amihez semmi közöm. És ebbe olyan unalmas belegondolni, hogy talán erről fog szólni az élet.

Azt álmodtam, hogy egy szép suliba jártam, volt valami esti ünnepség, de én nem a bejáraton mentem be, hanem hátul másztam be a rohadt magas vaskerítésen, mert úgy éreztem, hogy amúgy nem tartozom oda, és egy arra járó csávó, aki azt hitte, csak valami kóbor behatoló vagyok, megpróbált elkapni, és én akkor kiabálni kezdtem, hogy segítség, segítség, de alig volt hangom, és nem hallott meg senki.

1. nap

Róka megölelgeti magát

Júj, ezt még lefekvés előtt gyorsan leírom, hogy ne felejtsem el. Szóval most épp ilyen nagy felismerésekben vagyok. Nem tudom, az élet is olyan-e, mint a szimbólumok a versekben, hogy csak belemagyarázunk néha a lelkiállapotunknak épp kedvező dolgokat, de rájöttem valamire magammal kapcsolatban. És ez is olyasmi, ami nem mástól függő, hanem csak rajtam múlik, hogyan teszem el magamban - bár tök jó lenne Norminak elmesélni, mire jöttem rá, de nem teszem, mert abból csak kedvszegés lenne.

Szóval.

Rú mellett azt éltem meg, hogy én jobban akartam dolgokat, nekem fontosabb volt a kapcsolatunk. Ő közben játszott, bulizott, és sose gondolt bele abba, hogy én hogyan élem meg az ő viselkedését. Nem figyelt rám úgy, ahogy kellett volna, ahogy igényem lett volna rá. Utána nem pasiztam, mert arra jutottam, hogy nekem Rú volt a nagy szerelmem, de még ő se tett hozzá az életemhez, ergo nála max rosszabb jöhetne, úgyhogy nekem nem kell pasi.

De a szüzességem csak elkezdett zavarni, nem vizsgáltak meg a nőgyógyászok például, úgyhogy eldöntöttem, hogy megszabadulok tőle. És amikor választhattam két fiú közül, hogy melyik lenne a nekem valóbb, az, aki lehozná nekem a csillagokat is, vagy a halott szemű, akkor én az utóbbit választottam. Ugyanez volt aztán Matt és Rén esetében is, nekem a vőlegény kell, Matt facér, túl egyszerű pálya, aminek nem akarnék amúgy se a végére érni, nem az én világom, nekem ennyire odaadó ember nem kell, valami nem stimmel a fejével, hogy ennyire odavan. Persze ez nem ilyen fekete-fehér, én tökre nem számítottam rá, hogy bele fogok szeretni Rénbe, sőt, amiatt gondoltam őt biztos fiúbarinak, mert volt nője, és azt gondoltam, így nem fog bepróbálkozni.

Aztán jött Normi, és hiába láttam sorra a redflageket, azt, hogy milyen kupis a lakása, milyen durcás, ha nem kapja meg, ami kell neki, úgy éreztem, hogy ő kellőképpen rendezetlen életű ahhoz, hogy velem egyszintűnek érezzem. Mert amúgy nehéznek képzeltem olyan emberrel összeállni, akinek mondjuk nem volt nehéz a gyerekkora vagy a kamaszkora, vagy nem voltak nehézségei felnőttként, mert akkor az túl rendben van, és nem ért meg másokat, akiknek mindenféle bajuk van. Bár Normit egyébként kezdetben nagyon kivételesnek és széplelkűnek tartottam, szóval nála nem tudatosan mentem rá arra, hogy kettő közül a rosszabbikat válasszam... Sőt, Normi mellett például ott volt a Punk, és Normit hívtam magamban jófiúnak, és a Punkot rosszfiúnak. Asszem, kicsit meg lettem vezetve Normi által, kicsit komolyabb emberként vezette fel magát előttem. Mindegy amúgy, máig szép lelkűnek tartom, csak közben megvannak a maga korlátai, amikkel küzd, és amikkel blokkolja magát.

Nem is a választás a lényeg, hanem hogy aztán megmaradtam a kapcsolatban. Hogy éreztem, hogy már megint nem kapok, csak adok, de valamiért ez volt megszokott, és elfogadtam, hogy velem van a baj, és azért nem kapok, mert nem érdemlem meg.

Rájöttem, hogy ugyanúgy, ahogy megenyhültem a tinikori Rókával szemben, és elfogadtam, hogy nem volt soha hibás, a mostani Rókára se szabad haragudnom. Nem azért nem kaptam szeretetet, mert nem érdemeltem meg, hanem mert így alakult, olyan embertől vártam, akiben nem volt elegendő. Ettől függetlenül szeretni való vagyok, és szeretnem kell magam nagyon-nagyon, mert nehéz szerelmi életem volt, és nem érdemlem meg, hogy még én is rosszul bánjak saját magammal, és hibáztassam magam olyasmiért, amire minden erőlködésem ellenére nem volt ráhatásom.

Remélem, ezt az egészet nem fogom elfelejteni.

Most valahogy könnyebbnek érzem magam, mintha ez az egész felismerés lett volna a karácsonyi ajim.

Tanult empátia

Na szóval ilyesmire már tényleg nincs szükségem. És igen, öt évvel ezelőtt lehet, hogy segített volna, de már túlvagyok azokon, amiket lehet, kikerültem volna, ha anno beszél velem normálisan. Nem akarom amúgy ráfogni a saját fogyatékosságaimat, hisz nem voltam hibátlan kisangyal az elmúlt években, de ennek a talinak már semmi értelme nem lett volna. Nyilván fáj, meg máig sajnálom szegény tini Rókát, mert nagyon nem érdemelte meg azt a fajta kapcsit, de sok ember sok mindent nem érdemel meg, mégis megkapja feladatként, leckeként, hogy felhasználhassa a személyes életfeladatához (hm, nem tudom, miről beszélek, ez csak úgy jött). Azért is üzentem neki, hogy hátha ezzel leteszek valami fos karmát, pedig amúgy nem is tudom, hiszek-e ezekben a dolgokban, mindenesetre olyan furcsa, mert úgy érzem, hogy így év végére összeértek a szálak, és Normi hatására tényleg el tudtam rakni magamban a Rúval való kapcsolatomat, épp pár hónappal ezelőtt. Talán száni, hogy ilyen sok idő és történés kellett hozzá, de azt hiszem, vége van, megértettem, hogy akkor még gyerekek voltunk, és nem voltam hibás semmiért, és igenis ott Rú volt az, aki elmulasztott fontos lépéseket megtenni, de ő is olyan fiatal volt még, hogy kár lenne hibáztatni. Ami a lényeg, hogy én türelmes és szerető barinője voltam, és mindegy, hogy ő mit adott cserébe. Azóta Új Fiú, Rén és Normi is megtörtént velem, talán pont azért, hogy Rút le tudjam zárni, és hogy a jövőben majd értékelni tudjak egy normális férfit, és el tudjam hinni, hogy nekem is jár egy oda-vissza működő, teljesértékű valami. Egyébként függetlenül attól, hogy csupán ilyen szenteskedő valaminek éreztem ezt a rövid kis chatelést Rúval - de amúgy értékelem a szándékot, na, csak már tényleg nagyon elkésett vele -, amikor azt a büszke-cuccot írta, azért elsírtam magam. Valószínűleg mindig bántani fog az egész, de vannak dolgok, amiket nem lehet eltüntetni, kijavítani, jóvá tenni, max elhalványulnak idővel, és kevésbé fognak fájni. Talán most, hogy annyi minden lezárult, majd megnyílik egy új út valami jobb és igazabb felé, és valaki megpuszilgatja a sebeimet, és elfogad velük együtt, és talán én is elkezdem magam jobban szeretni, összedolgozni picit jobban a kis belső bébimmel. Azt amúgy nem sajnálom, hogy letornáztam a büszkeségem. Nagyon furcsa élmény mindig őszintének lenni, nem játszani a büszkét, az önérzeteset, és ha valaki nem értékeli, akkor az úgyse az én emberem. Na meg aztán... talán a büszkeség és a sebezhetőség kimutatása mégse ütik egymást annyira.

Lifeyfy évösszesítő

Ennyi időt töltöttél sírással: 252 óra

Ennyi oldalt írtál feleslegesen az érzéseidről: 5 000

Ennyi blogbejegyzést írtál a fájdalmaidról: 5 000 000 000

Ennyiért rendeltél bánatpizzát: 90 000 000 forint

Ennyiszer próbáltad kiszedni a chatgpt-ből, hogy a szerelmed igenis szeret téged: 4-5, aztán a chatgpt hülyének lett nyilvánítva

Ennyit forgolódtál éjszaka álmatlanul: 2 920 óra

Ennyit voltál vidám: 4 óra 36 perc

Ennyiszer sírtál hazafelé a metrón: 80

Ennyiszer mosolyogtál, miközben belül sírtál: 9 000

Ennyiszer sírtad el magad a családod, barátnőid, pedikűrösöd előtt: 500

Ennyiszer mentél egyedül moziba: 5

Ennyiszer mentél egyedül színházba: 3

Ennyiszer lettél kidobva hivatalosan: 1

Ennyiszer lettél kidobva valójában: 7-8

Ennyiszer mondta neked a fiúd, hogy szeret: 4

Ennyi időt töltöttél azzal, hogy szarnak érezd magad: 8 765 óra

Ennyiszer próbáltál meg felállni: 7-8

Kedvenc előadód: Normi

Kedvenc műfajaid: Death Önszabotázs, Crying Metal, Gloomy Rock, Shitself Epic Music, Loser Rap

Kedvenc számaid: Rendbe akarok jönni, Változtatni fogok, Voltak azért jó pillanataink, Vajon szeret?, Miért csinálja ezt velem?, Nem vagy elég érdekes, Ez nem szimpla testiség

Gratulálunk, az idei ízlésed alapján igazi mazochista vagy! Az ajándékod egy videó a kedvenc előadódtól!

„Sziasztok, drága Mazochisták! Kívánok nektek még nagyon-nagyon sok pasit, sok-sok szerelmi csalódást, sírást, bánatot, legyetek jól móresre tanítva, amiért nem értékeltétek a jót! Boldog új évet mindenkinek!”

(Rú máris írt, hogy mikor találkozzunk, de amúgy ő bármikor ráér és majd igazodik hozzám - én meg még csak net nélkül mertem elolvasni, és úgy érzem magam, mint aki egy bokorból nézi a puskával járkáló kétlábút. De most komolyan, mitől ilyen lelkes?)

Abszurd pasi-ügyeim

Múlt szombaton megint elmentünk sétálni. Utána áthívott. Én egész jól ellenálltam a továbbiaknak, hiába volt teljesen rám pörögve. Azt beszéltük, hogy tényleg legyünk barátok, és ne felejtse el, hogy rám milyen hatással vannak a szexeléseink, szóval hogy én utána sírni szoktam otthon. El is aludtunk szépen, egymáshoz se érve. Hajnalban aztán felébredt, és újra meg újra elmondta, mennyire kíván, és hogy ez nem szimpla testiség. Aztán kb. elkapott, bár tény, hogy én se ellenkeztem. Úgy megszexelt, hogy az nagyon szép emlékezetes volt, de nyilván másnapra kikészültem. Pláne, hogy kicsúszott a száján egy "imádlak" is, és szex után megint megszeretgetett, és összebújva visszaaludtunk. Másnapra eldöntöttem, hogy nekem ez nem fog menni, meg kell szakítani a kapcsolatot, különben 2025 is arról fog szólni, hogy ki vagyok készülve valaki miatt. Olyan dolgokat tesz velem, amik miatt utálnom kellene, de egyre jobban szeretem, és ez nem egészséges.

Tegnapelőtt aztán találkoztunk a Margitszigeten. Beültünk a hintába, és elmondtam neki, hogy szeretem emberileg nagyon, úgyhogy szívesen lennék a barátja, de mivel még mindig szerelmes vagyok belé, nekem ez így nem fog menni, egy ideig ne keressen. Nem örült, de viszonylag megedződve fogadta a dolgot, elő is adta, hogy már sokszor volt hasonló helyzetben, úgyhogy tudja, hogy most akár nagyon ki is készülhetne, de inkább nem fog teret adni a "lerántó kezeknek", mert úgyis túl fogja élni. Nyilván nekem ebből annyi jött le, hogy egy vagyok a sok közül, úgyhogy nem fog belehalni, ha most egy darabig nem leszek, még ha nem is ezt próbálta meg átadni, hanem csak azt, hogy ő már egy agyongyötört, kiüresedett lélek.

Kifelé a Margitszigetről azért rendesen lepingpongozott, többnyire engem okolt azért, hogy nem működött a kapcsolatunk, én meg bánatomban és tehetetlenségemben már csak a vállamat vonogattam, mert hihetetlen, hogy annyit írtam neki az érzéseimről, és még mindig nem ért meg. Egy tök nyomasztó, borzasztó tapasztalatként maradtam meg benne, és ez iszonyat fáj, mert amúgy ő bulizta-piálta-komolytalankodta végig az idei évet, miközben én otthon bőgtem titokban, amiért szarik a fejemre. Végül én távozom ebből az egészből vesztesként, aki tényleg nem kell a másiknak. Egész egyszerűen elengedett, mert az van benne, hogy folyton kidobtam őt, és hogy azok annyira lehúzták, hogy többet az neki nem hiányzik. Úgy érzem magam, mint aki végig mérgezte őt... Nagyon hamar lezárta egyébként a témát azzal, hogy ő átfagyott és elég volt most ennyi a témából, szóval kb. egy órát beszéltünk erről, mielőtt szétváltunk. Én kicsit többre számítottam, többre lett volna szükségem. Úgy vettem le, hogy neki már van valaki a láthatáron, még ha nem is így fogalmazott, de azt mondta, két hónapja beszél egy lánnyal, akit a fellépésén ismert meg.

Lényegében emiatt is akartam ezt lezárni, mert nem szeretném nézni, ahogy összejön valakivel. Szóval abban maradtunk, hogy én elmegyek kiszeretni belőle és rendbe jönni, mert kurva szarul érzem magam az egész szitutól, ő meg mondta, hogy de tényleg jöjjek majd vissza, ne tűnjek el, ne higgyem majd azt, hogy nem férek már az életébe.

Ez ugye tegnapelőtt történt, de sajna nem bírtam ki, és tegnap is, meg ma is írtam neki. Tegnap csak csupa kedveset, mert egyébként azon kívül, hogy szexeltünk két extrán durvát (bár még mindig nem élveztem el), nagyon kedves és mély beszélgetéseink voltak, és többször is megbeszéltük, hogy szeretnénk barátok lenni. Szóval tegnap még írtam neki egy csomót, hogy majd vigyázzon magára, és jó emberekkel lógjon majd, és tartsa magát továbbra is a józan élethez és stb., de ma úgy keltem fel, hogy különböző szavai zengtek a fejemben a Margitszigetről kifelé, és elkezdtek összepréselődni az ajkaim. Például azt mondta, nem ismerem a kompromisszumot, és hogy reméli, még nagyon sok pasim lesz, és hogy azt szeretné megjegyezni azért, hogy ő sose állt belém, mindig én mentem neki. És azon gondolkodtam, hogy vagy írok neki ezek miatt, és akkor nem marad bennem a sok szar, vagy még januárban is ezen fogok fortyogni, de úgy, hogy többet az életben nem fog látni, nemhogy még a barátja is akarjak lenni.

Úgyhogy ja, írtam neki két A4-es oldalt.......................... Közben éreztem, hogy valószínűleg felesleges, mert eddig se értett meg, szóval csoda lenne, ha ezek után megértene, de nagyon rossz lett volna benyelni ezt az egészet. Meg amúgy észrevettem, hogy elfelejt dolgokat, máshogy emlékezik egyébként fontos részletekre. És ez mi? Valami felelősséghárítós, tudatalatti torzítás? Például neki még csak nem is rémlik, hogy nyáron már próbáltunk barátok lenni, és abból lett egy 2-3 hetes barátság extrákkal kapcsolat, ő arra emlékszik, hogy akkor mi jártunk. Hát én arra emlékszem, hogy séta közben nem fogtuk egymás kezét, arról beszéltünk, mi lesz, ha valamelyikünk bepasizik-becsajozik, és elmondtam neki akkor is, hogy félek, hogy sérülni fogok. Aztán zutty, jött egy hétfő, és ennek is vége lett.

Na mindegy... Írtam neki, arról, hogy én hogyan éreztem magam ebben az egészben, mert igenis zavart, hogy hülyének vagyok beállítva, aki rosszul kezelte a problémákat. De nem volt az üzenetben semmi támadó jellegű, meg semmi tiszteletlen, de ja, tömény volt, mert kiadtam mindent. Elolvasta egyből, aztán írta, hogy ez nagyon sűrű, és egy hétig kellene olvasgatnia, hogy mindent felfogjon, de azért kiemelné, hogy igenis értékes vagyok, és próbáljam meg elengedni ezt az önmarcangolást, és álljak fel, ne haljak meg csicskaként. Hozzátette, hogy: „Értsd jól”, de attól még jobb lett volna, ha inkább nem ír vissza. De amúgy ja, úgy kell nekem. Azt is írta, hogy rossz oldalról közelítettem meg mindig a problémákat, és hogy ő látott már olyan kapcsolatot, amiben jól voltak kezelve a problémák, úgy, hogy lehetett is kezdeni valamit a dolgokkal. Leokéztam, aztán kitöröltem az egész beszélgetésünket, hogy ne tudjak többet pörögni rajta, mert amúgy mániám, hogy visszaolvasom a dolgokat. Kár, hogy mindig egyedül voltam a problémamegoldásokkal, szóval lehet, hogy nem tetszettek neki a megoldásra tett kísérleteim, de rohadtul egyedül hagyott folyton mindennel, és nem mutatta be, hogyan kell problémát megoldani.

Úristen, soha semmit nem fogok érteni ebből az egészből, és perpillanat akkora lúzernek érzem magam, hogy csoda lesz, ha ezek után egyszer majd újra jó csajnak fogom magam érezni. Ha nem lenne a vállalkozás miatti fb oldalam, letörölném magam a netről, hogy elbújhassak mindenki elől, ne írhasson rám senki, ne írhassak rá senkire, és egész nap csak kirakósoznék a földön ülve. Illetve már két fb oldalam van, de úgy tűnik, későn kezdtem el hirdetni az új cuccot, úgyhogy januárban még nem lesz belőle semmi, mert még csak 20 követőm lett ott két nap alatt.

Na szóval... Azt hiszem, idén mindent elkövettem azért, hogy nyomorultul érezhessem magam. Ezerrel kapálóztam, de csak azt értem el, hogy egy padlón fekvő szerencsétlennek lásson a másik. Minden mosoly, őszinteség, odaadás és megbocsátás felesleges volt, hiába kellett hozzá rengeteg erő, ő csak a gyengeséget érezte bennem. Nem hiszem amúgy, hogy másként kezelnék egy hasonló fiút. Úgy értem, attól eltekintve, hogy az első redflagnél elfordulnék inkább. Úgy érzem, nem adott nekem más lehetőséget. Esélyem se volt jobbnak lenni, és én mindig sokkal durvábban tekintettel voltam rá, mint ő rám. Az utolsó másodpercig kedves voltam vele.

Szóval még mindig vannak napok, hogy alig tudok kimászni az ágyból. Akkor is csak azért mászok ki, hogy bevessem, és visszafeküdjek rá bámulni a plafont. Nyáron már kitapasztaltam, hogy ha ezt pár napig csúcson pörgetem, egyszer csak egy reggel új emberként ébredek fel, mint aki kimaxolta a depizést. Most is ezt szeretném, idén még hagyok időt magamnak, aztán muszáj lesz továbbmenni. Bár úristen, most nagyon nehéznek érzem a Csíkos Hollót csinálni. Padlóról szórakoztatni az embereket, bah, nem is tudom, a padló a legnehezebb-e, a szórakoztatás vagy az emberekkel való találkozás.

A jóképű kisfiú egyébként tegnapelőttig szórta rám a bókokat, de írtam neki, hogy tényleg nem vagyok alkalmas most ilyesmire. Hajtotta-hajtotta, hogy de olyan különleges vagyok, ő hisz abban, hogy ebből lehet valami... Aztán megjegyeztem valami kapcsán, hogy ha csufika lennék, valszeg nem lenne ennyire kitartó, mire jött egy: „Meg fogsz lepődni, de minden vagy, ami máskor nem vonzott egy nőben, például a Colgate-mosoly úgy, hogy még az ínyed is látszik, és a testalkatod.” Khm. Hát, mondtam neki, hogy érdekes udvarlási szokásai vannak, amin aztán úgy bepörgött, hogy mentse, ami még menthető, hogy azt nézni is fájdalmas volt. Ma írtam neki, hogy hagyjuk egymást, mert nekem nem időszerű az ismerkedés, mire valami teljesen más, akkor-nincs-kedved-csak-dugni?-féle arcát mutatta be... Jézusom, annyira kell vigyázni a férfiakkal... Nagyon-nagyon máshogy viselkedett eddig a chaten, egy túlagyalós, kedves, lélekre menős fiú képét adta annak ellenére, hogy ránézésre pont egy nőcsábász. Fú... Senkiben nem lehet megbízni? Miért kell vetíteni az első másodperctől kezdve? Miért van az, hogy hónapoknak-éveknek kell eltelniük ahhoz, hogy valaki az igazi arcát merje mutatni?

Még van egy ennél is "viccesebb" dolog.

Lement ugye a kedd, mindenki karácsonyozott. Én nem bírtam otthon megülni, úgy volt, hogy maradok éjszakára, hogy másnap a család másik felével is ebédelhessek, de belegondoltam, hogy milyen nulla velük a kapcsolatom és hogy amúgy is depis vagyok, úgyhogy nem aludtam otthon, hazajöttem, és nem érdekelt az egész. Majd remélem, rendbe jövök annyira, hogy ne legyek ilyen kurva önző, bár szerintem jogos arra jutni, hogy nem karácsonyozok olyanokkal, akiket évek óta nem láttam, és ráadásul még hallgathatnám is a fideszes-homofób-fajgyűlölő-istengyermekeivagyunk-féle faszságokat.

Ja szóval hogy lement ez a 24-ei dátum, és másnapra virradó éjszaka Rú rám írt. Rú.

Hogy boldog karácsonyt, Róka, anya átadta az üzenetedet, és lenne kedved/energiád találkozni esetleg?

Visszaírtam, hogy vicces ez a kérdés az utsó mondatát látva („Remélem, majd nem keresel meg 5 év múlva, hogy beszélnél, mert valami tüske még böki a lelkedet”), mert amúgy két hónap híján öt év telt el az összeveszésünk óta. Akkor én ugye ráírtam, hogy beszélhetünk-e a kapcsolatunkról, mert sok mindent nem értek, és hogy kihatással van a férfiakhoz való hozzáállásomra és stb. (én kb. a szakításunk után öt évig nem fiúztam), de olyan hülyén kezelte le, hogy csak összevesztünk végül.

Mára pont Normi hatására nagyjából rendeztem a fejemben, hogy nem feltétlenül voltak ott súlyos problémák, a lényeg, hogy nem sikerült, nem tudtunk még felnőtt fejjel kommunikálni, de amúgy jó kapcsolat volt azon kívül, hogy nem tudtunk szexelni, és hogy nincs mit csűrni-csavarni ezen. Én annyit üzentem neki, hogy sajnálom, hogy annak idején lerohantam a megbeszélni akarásommal, valószínűleg neki nem volt időszerű (még vagy már), és csak nekem lett volna rá szükségem, és ezt nem vettem figyelembe.

Szóval fura, hogy egyből rám írt éjszaka, és nem tudom, hogy ezt mire véljem. Kíváncsi lennék, pontosan milyen üzenetet is kapott meg, mert az anyukájából kinézek némi sajátos értelmezésben tett megfogalmazást. Azt írtam vissza neki, hogy: „Ha nem éreznéd bizarrnak, és lenne rá igényed, találkozhatunk.” Megbeszéltük, hogy majd keresni fog az ünnepek után, és elköszöntünk.

De aztán elgondolkodtam, hogy neki amúgy erre miért lenne igénye? Van barátnője, akivel együtt él, ergo normális élete van párkapcsolati téren, nem olyan életet él, amiben folyamatosan sérül hülyébbnél hülyébb kapcsolati helyzetek során vagy vissza-visszatekintget, hogy megtalálja azt a pontot, amelyiknél lehorzsolódott a fél agya. Mi van, ha az anyja mondta neki, hogy állandóan szomorkodom valami csávó miatt, és hogy lehet, beszélgetni kellene velem a múltról, és akkor nem vetném magam nem megfelelő emberek karjaiba a jövőben...? Mi van, ha ez egy szánalomtali lenne? Mi van, ha bűntudata van azok miatt, amiket öt éve írt, és csak tisztára akarja mosni előttem a lelkiismeretét, de közben nekem attól egyáltalán nem lesz jobb, mert miért érdekelne engem az ő lelkiismerete? Sőt, csak felzaklatna, és sehogy se jöhetnék ki jól az egészből. És mégis miről tudnánk beszélgetni? És mi van, ha ő előadja nekem a részét, én meg hirtelen elkussolok az elképedéstől, és aztán majd tali után fortyoghatok, hogy na megint egy férfi, aki most jobban érzi magát, és azt gondolja, jót tett velem? Mint amikor Normi benyögött valami olyasmit, hogy ő bánik velem a legjobban az eddigi pasijaim közül, és mégis hogy viselkedek cserébe.

Szóval nem tudom, akarok-e találkozni. Elmennék úgy, ha utána vissza tudnám tekerni az időt arra a pontra, amikor rám ír, hogy lebeszéljük a talit, és akkor írhatnám azt, hogy én ennek nem érzem értelmét, hagyjuk inkább, és akkor törlődnének is a talin beszerzett érzések. De amúgy kíváncsi is vagyok, de közben meg bizarrnak érzem, hogy majdnem tíz éve szakítottunk, és most megbeszéljük, hogy mi volt az a szexmentes hét év, mik voltak azok a hibák, amiket picibabaként elkövettünk egymás mellett. Normi miatt érzem most azt, hogy nem mindent kell megbeszélni, meg hogy néha minden szóért kár, mert ami történt, megtörtént, és néha nem lehet segíteni dolgokon, csak túl kell rajtuk lendülni. Már késő, öt évvel ezelőtt még talán jól jött volna, de pont az elmúlt öt évben három olyan pasis kalandot is megéltem, amik szörnyűek voltak. Ez a megbeszélősdi még nagyon durván félremehet, és lehet, így frissen letiporva nem arra van szükségem, hogy egy múltbéli szellem újra átmenjen rajtam. Érdekes lenne látni Rú felnőtt énjét, de lehet, hogy szarul lenne érdekes.

Vajon én túl sokat gondolkodom? Másoknak is ilyen mennyiségű cucc van a fejében? Mérgező vagyok, amiért ennyit gondolkodom?

De ez olyan igazságtalan...

Queensy

Tegnap lefeküdtem fél éjfélkor, mint a kisangyal. Igaz, nem azért, hogy megközelítsem a normális ember szintjét, csak nehezen viselem el a gondolataimat, és próbálok öntudatlanságba menekülni. Szopó, hogy se a fűvel, se az alkohollal nem szimpatizálok, és még az alvókám is szörnyű. Kereken hajnali 3-kor felébredtem, háromnegyed 5-ig forgolódtam, aztán délután 1-ig fent voltam, intézgettem a Csíkos Hollót, meg a kis jóképű gyerek irkált. Mondtam neki, hogy nem igazán állok készen ismerkedésre, de azt írta vissza, hogy vállalja a sérülésveszélyt. Möh. Kár, hogy a korát tudva olyan érzésem van, mintha egy kisfiúval beszélnék. (Meg most már hagyom ezt, hogy majd én fogok megsérteni másokat, mert Rénnel meg Normival is ettől féltem, aztán velem lett felkenve a padló.)

Aztán aludtam 2-3 órát. Azt álmodtam, hogy átmentem Normihoz, de nem tudtam beszélni, mert szájzárat kaptam, és olyan erősen szorítottam össze az állkapcsom, hogy elkezdtek kihullani a fogaim. Normit nem nagyon izgatta, legalábbis próbálta figyelmen kívül hagyni. Amikor átment egy másik helyiségbe, enyhült a szájzár, de még mindig nem ment a beszéd. Aztán inkább szó nélkül leléptem.

Miért érzékeli úgy a tudatalattim, hogy nem beszélek az érzéseimről, miközben Normi nagyjából mindennel képben van?

Bár tényleg így van... Úgy érzem, nem lát, nem ért, nem érzi át. Azt mondja, nincs jól, de fogalma sincs arról, hogy én meg épphogy csak életben tartom magam.

Tegnap rám írt amúgy, akkor megírtam neki, hogy nem biztos, hogy nekem ez menni fog. Írta, hogy szeretné, ha megmaradnánk egymásnak. Írtam, hogy sokan kértek randit tőlem a héten, és el kell jutnom egy pontra, amin valaki felé nyitni tudok. Később bevallotta, hogy tudja, hogy faszság, de nem akarja, hogy randira hívjon bárki is. Erről sajna csak a szimpla birtoklási vágy ugrott be, nem a remény. Jó lenne még egyet találkozni, amikor eldől bennem, tudok-e a barátja lenni úgy, hogy szeretem őt és folyton hiányzik. Perpillanat úgy érzem, még soha nem voltam ennyire rosszul, és rettegek, hogy ez az érzés sose fog elmúlni.

Amikor lefeküdtem aludni délután, a redőny tetején volt egy kis csík, amin át beszűrődött egy kevés napfény. Fújt a szél, és csapkodta a redőnyt, és valami furcsa, tavaszi emlékérzés járt át. Nem hiszem, hogy létezik ez a kifejezés, de olyan volt, mintha kint olyan idő lenne, amilyen egy olyan időszakban is volt, amikor jól éreztem magam, még évekkel ezelőtt. És ettől olyan rossz érzésem támadt, mintha jól kellene lennem, mintha ugyanúgy kellene szeretnem az életet, de nem tudom.

Kedves Univerzum!

Először is szeretném megköszönni, hogy ilyen pontosan reagálsz a kéréseimre!

Sajnos mivel szerda éjszaka szexeltem egy nagyon szenvedélyeset, és aztán egy másik fiú mondta még aznap, hogy csodálatos vagyok, nem elég egyértelmű, melyikük volt a személyre szabott ajándékom.

Kérlek, segíts abban, hogy erre vasárnappal bezárólag egyértelmű választ kapjak, és év végéig megtaláljam a lelki békét. Kérlek, add, hogy aki bizonytalan magában, végre megbizonyosodjon. Kérlek, add, hogy meglássam, amit meg kell látnom.

Nagyon szépen köszönöm!

Róka

Legszívesebben ezt mind megírnám neki

gondolkodtam azért mégiscsak, de inkább csak magamon

hogy mi elől menekültem tavaly nyáron, és mibe futottam bele

és hogy én téged nagyon

de nem tesz jót nekem ez az egész nem-tudom-mi-van-és-miért-de-ilyenektől-szörnyen-értéktelennek-érzem-magam-és-legszívesebben-csak-eltűnnék dolog

és nem akarom megpofozni a kapcsinkat azzal, hogy egyszer majd úgy beszélek rólad egy fiúnak, mint egy tankról, ami átment a kis szívecskémen. jó lenne – vagy jó lett volna? –, ha bármilyen műfajú is a kapcsink, de az szép, erős és kedves és igazi, és felülírja az idei vergődéseket

és nem akarok majd egy egészséges kapcsiba toxikus félként belekerülni, amiért nem tudom, mi a jó, és amiért folyton félek, h egy kis közeledést majd távolság és csend fog követni

hanem fel kell fognom, h ez veled ennyi, és neked is fel kell, hogy én akkor is annyi vagyok, ha szexelsz velem és akkor is, ha nem, és én mindig attól függően vagyok akármilyen, hogy te hogyan állsz hozzám

nagyon vágyom valamire, amit szerettem volna tőled megkapni és neked megadni, de nem megy, és nem ülhetek kispadon évekig, míg meggyőzöd magad rólam vagy nem találsz mást. tavaly is az volt, hogy valaki kitárta felém a karjait, és amikor odaléptem, el lettem tolva újra és újra és újra és újra. és ez érzelmileg így hosszútávon már nagyon kínzó, mert szeretném, hogy akihez így odabújok, az tényleg öleljen meg úgy istenigazán, és nem úgy, h „na bazz, ez tényleg idejött, most tutira tönkre fogja tenni az életemet”

a héten valahogy mindenki megtalált egy randiajánlattal, és ez a dolog éles kontrasztba került a szerdai nappal. hogy amúgy mások hogyan látnak, és az hogyan lát, aki iránt érzek. tudod, amikor délelőtt hazamész valaki ágyából úgy, h tudod, h nem lesz folytatás, és emiatt szomorú vagy, és akkor odapattan melléd valaki, hogy „szerintem te csodálatos vagy, lehet veled ismerkedni?”, és ugyanezzel a szöveggel másnap is odapattan valaki, mintha az univerzum már ordítana nekem, hogy mondjak már igent valakinek, hát még hány embert rakjon az utamba ahhoz, hogy amikor hív az exem, ne menjek oda hozzá

elgondolkodtam magamon, h miért ragaszkodom hozzád, miközben fáj ez az állapot, és miért nem nyitok olyan felé, aki talán nem ódzkodna tőlem mindenféle okból

nyilván azért, mert nem mindegy, kitől kapok és kinek adok… mindenesetre arra jutottam, hogy ha meg akarom adni magamnak az esélyt arra, h egyszer tudjak olyat is szeretni, aki viszontszeret, és valaki értékeljen úgy 100%-osan, akkor el kell téged engedjelek. tudom, hogy te is vágysz szeretetre, és hogy talán te is szeretnél valakit szeretni, de nem áltathatom magam még ezer hónapon át azzal, hogy majd csak meglátsz egyszer anélkül is, hogy a félelmeid fekete felhőbe bugyolálnának engem

Szóval ezt mind elküldeném... De nem tudom, van-e bárki is ott az internet másik végén...

Mivan

Mi van, ha nem is való nekem ez az egész? Mert most hirtelen olyan unottságot érzek, nincs kedvem foglalkozni semmivel, lehúznám a rolót, és elmennék libákat terelgetni. Mi van, ha ki vagyok égve? Mi van, ha semmit és senkit nem is tudok értékelni? Mi van, ha nem érdemlek meg senkit és semmit? Mi van, ha tehetségtelen vagyok mindenben, és mi van, ha nem vagyok emberek közé se való? És mi van, ha minden csak időpazarlás, és mi van, ha nem is tudok normális emberekbe beleszeretni? Mi van, ha el lettem baszva? Mi van, ha buta vagyok, és mi van, ha észre veszik az emberek? Mi van, ha már tudják?

Szeretnék csak eltűnni a picsába, nem felébredni, nem telefonozni, nem figyelni az e-maileket. Nem chatelni a jóképű gyerekkel, mert nem mozgat meg, amiket ír, még ha nagyon szimpi is minden, amit csinál. Nincs kedvem pötyögni, újra ismerkedni, újra elmesélni magamról dolgokat, újra érdekesnek hinni magamat ki tudja, meddig; nincs kedvem olvasni, hogy miket szeret, mert inkább max élőszóban hallanám, de ahhoz nincs erőm; nincs kedvem problémásnak tűnni, pedig az vagyok, de úgy tűnik, hiába szóltam neki, hogy épp össze van törve a szívecském, ami egyenlő azzal, hogy néha sírok valaki után. Nincs kedvem félni, hogy ha chaten leírom a dolgaimat, akkor élőben már uncsi leszek. Nincs kedvem magamnál lenni.

Bárcsak látnám magam.

És úgy félek, hogy elveszítem Normit, pedig azt hiszem, el kell őt veszítenem, mintha soha nem is lett volna. És olyan szomorú ez, hogy ő is olyasmi fiú lesz az életemben, akiről egyszer majd egy nagy durván-megégettem-vele-magamként fogok beszélni. Úgy marad majd meg bennem, hogy mennyit ártott, és nem úgy, hogy legalább milyen jó barátok lettünk.

Nem vagyok szomorú. Egy lusta és üres kakadarab vagyok.

Szótár

Merénylet: Alattomos támadás; titokban szervezett, váratlan, erőszakos tett, gyilkossági kísérlet, például ha az alsó szomszéd által Ákos Halott virágok lófaszkája című dalára kell ébrednünk.

Sok blabla

Voltam ma színjátszóban, utána egy darabig együtt utaztam egy csávóval, akivel közösen jeleneteztünk egyet. Bizonyos kikötések alapján azt játszottuk el, hogy egy fiatal szerelmespár vagyunk, akik egy albiban élnek, és a srác várja a mesterszakos felvételitájékoztatót, amit a barátnője hoz fel neki a postaládából. Ő Szerafinának nevezett el engem, én meg őt Töhötömnek, és agyon ölelgetett a jelenet alatt, hahaha.

Aztán végigjátszottuk a hazautat, ő egy félszeg, kissé szerencsétlen, belém zúgott rajongót alakított, én meg egy túl sok önbizalommal megáldott pinát, aki nyíltan mások fölé helyezi magát (ezt valamiért annyira élem, szeretem az ilyen végletes karaktereket, annyira viccesek). Volt egy olyan játék még ott az alkalmon, hogy random tárgyak alapján kellett jelenetet imprózni, és ő meg egy csaj olyan szitut kaptak, amiben véletlen elcserélték a táskájukat, akkor aztán nem visszacserélték, hanem elkezdtek egymás táskájában túrkálni és beszólogatni a másik cuccaira. Vicces volt, na és hazafelé úgy utaztunk a metrón, hogy nála volt az én táskám, nálam meg az övé, aztán séta közben jól meg is nézegettük egymás holmiját. Hát, a legintimebb cuccom szerintem a szájfényem volt, az övé meg egy konyhai mérleg, szóval nagy dolgokat nem leltünk. Az is poén volt, hogy ő úgy segített le engem a villamosról, mintha úriasszony lennék, én meg úgy segítettem fel a metróra, mintha egy öregember lenne.

Voltak a séta alatt erősen nyomulós szövegei, amiknek nem tudom, mennyi valóságalapjuk volt, mindenesetre az általam alakított karakterrel megtehettem, hogy nagypofájúan leoltsam az összes bók miatt (amúgy is olyan bókjai voltak, amilyenektől utoljára tizenhárom évesen ájultam el). Meg hát eszembe jutott, hogy ma rám írt a kis jóképű gyerek, hogy elmegyek-e vele moziba megnézni egy animét (nyiff-nyuff-nyöhöhö), én meg visszaírtam neki, hogy kaphatok-e gondolkodási időt. Na és nekem már ennyi is bőven elég, nem akarok több vasat tartani.

Egész jól érzem magam ahhoz képest, hogy máskor milyen mélységekbe tud lökni egy Normival való szép éjszaka, és azon gondolkodom, hogy ez vajon miért lehet, és vajon meddig fog tartani. Nem hinném, hogy a bókoktól vagyok jól, inkább a legutóbbi előadás volt olyan, hogy egyből kirántott a kakiból... Meg aztán általában a bókok mindig kompenzálódnak végül valami szívfájdalmat okozó toldalékkal, Rén is, Normi is ezt a kettőt váltogatta folyamatosan, szóval egy csodálatos-nő-vagy-féle bóknak már alig hiszem el az értékét.

Meséltem amúgy - ez már másik téma -, hogy levédettem a Csíkos Holló nevet? Nem tudom, miért, de ilyen szerzői jogi cuccokkal kapcsolatban nevetségesen paranoiás tudok lenni, például tök rossz érzésem van attól is, ha szinopszisokat kell mutogatnom kiadóknak, bár a regényeimet még sose védettem le, mert hiszek az alapból megszülető szerzői jogi védelemben. Na de hogy levédettem a Csíkos Hollót, mert épp naon nagyban gondolkodtam, hogy én majd kinövöm magam, és a Csíkos Holló egy nem egy akármilyen név lesz majd az iparágban...! Meg amúgy nagyon szeretem a nevét a dolognak, szerintem jót találtam ki, és szomi lennék, ha egy nap rám írna valaki, hogy változtassak nevet, meg adjam el a domaint is, mert most már más használja hivatalosan. És amúgy vicces, de már az egész eleje óta mondogattam Pukkancsnak meg Ikének, hogy le akarom védetni, de mind húztam-halasztottam, mígnem egyik nap a spam mappámban felfedeztem kapásból három üzenetet, amiben arra szólítottak fel, hogy szedjek le bizonyos dolgokat a fb oldalamról, különben jogsértés miatt leszedik rólam a bőrt is. Volt köztük olyan e-mail is, ami egy nagyon nagykutya-ügyvéd oldalára irányított, és úgy negyed órára el is hittem, hogy meg leszek baszcsizva, de aztán mindenféle gyanús dolgot kezdtem el felfedezni az e-mailekben, például ilyen fingilingiingyombingyomrebekatecsörKUKACgmailPONTcom szintű címekről jöttek, magyarán kamu volt az összes, bár azt se értettem, hogy mégis mi jogsértő lehetne a megnevezett posztomban. Mindenesetre ezek elérték, hogy tovább ne tologassam a levédést. Ez is került vagy ötbillió forintba. 

Egyébként nem annyira hülyeség ez szerintem, mert például gondolkodom egy másik dolgon is, amit másik névvel szeretnék elindítani, és kb. már csak az akadályoz, hogy valaki leregisztrálta domainként a nevet, amit kitaláltam, és az illető évek óta nem használja a domaint, de azért frissítgeti rá az előfizetést, megnéztem. És hetekig agyaltam azon, hogy akkor mi legyen a neve a cuccnak, de közben meg tökre tetszene az, amit először kitaláltam, és én azt szeretném, mert naon szépséges mögöttes tartalma van. És most nagyon erősen agyalok azon, hogy levédetem.

Agave 2

Visszaírt ma az agavés csávó.

Kedves Róka,

elolvastam az első fejezetet. Bevallom őszintén, nekem a stílusa nem tetszik. Helyenként mesterkélten hosszúnak hatnak a mondatok, illetve sok a jelző és a hasonlat.

A regény ötlete egyébként érdekes, simán lehet, hogy jól kivitelezhető.

Agavés Csávó

Olyan érzés volt elolvasni, mint amikor a szerelmes üzenet ellenkezőjét kapja az ember. Kicsit elforrósodott az arcom, és elszontyolódtam. Megköszöntem, hogy belenézett és hogy vissza is jelzett, bár nem értem teljesen az üzenetet. Végig azt hittem, hogy a szerkesztő például arra is való, hogy a felesleges jelzőket kihúzassa a szerzővel, a túl hosszú mondatokat pedig bepirosozza, hogy mondjuk le kelljen őket rövidíteni. És nem is tudom, hogy kell mesterkélten hosszú mondatokat írni. Mert véletlenül hosszúakat, vagy stílusból eredően hosszúakat oké, de mesterkélten? Nem tudom, nem értem ezt a jelzőt.

Mindegy, elkámpicsorító, de hát ez van. Nem tetszik neki a stílus.

Na majd... Na majd... Na majd ééén...! Éééén! Maaajd...! Megmutatom neki, aztán megnézheti magát, hogy nem látta, hogy ééén...! *Róka az öklét rázza*

(Kedves Univerzum, bevallom, azt szerettem volna kapni, hogy ez az üzenet egy pozitív visszajelzés legyen, és nem egy te-egy-csodálatos-nő-vagy-féle bókra gondoltam, de azért köszönöm azt is, nem volt rossz. Legközelebb majd pontosabban fogalmazok, csak most valahogy nem mertem, meg hát kíváncsi is voltam, mit gondolsz ki nekem...!)

Én egy csodálatos nő vagyok!

Normi elhívott sétálni, meg hogy előtte hadd mutassa meg a munkahelyét. Odaértem egy órával a munkaideje lejárta előtt, és eldumcsiztunk, meg tök lelkesen mutogatta a dolgokat-helyiségeket. Néha nem értem, miért fontos neki, hogy lássam a dolgait, miközben amúgy szarik a fejemre, habár közben elvileg én vagyok az egyetlen ismerőse, akivel bulizás nélkül is találkozik. Na, hát a séta is tök jó volt, általánosságban meg kettőnkről szólva is filózgattunk a kapcsolatokról; megint elkezdte találgatni, vajon miért nem vagyunk jók együtt kapcsolatban, miközben amikor kapcsolaton kívül találkozgatunk, akkor mindketten felszabadultak vagyunk, nincs megfelelési kényszer, és milyen jó az egész. Mondta, hogy imádni való, amikor beszélek a dolgaimról, ez miért nincs meg kapcsolatban. Nem tudom, szerintem megvolt vagy meglett volna, ha észreveszi / ad neki teret a sok negatív dolog mellett, és nem másnaposan találkozgat velem mindig. Aztán mondta, hogy olyan jól érzi magát, szeretne áthívni, de fél, hogy rám mászna. Mondtam, hogy ne féljen, mert biztos nem fogunk szexelni.

Ah. Komolyan elhittük mindketten.

Nála aztán baromi hideg volt, egyszemélyes a takarója. Meglepődtem, amikor hozzám bújt lefekvéskor, de nem toltam el, annyira csudálatos volt, ahogy átölelt... A keze a kezem alatt volt, és a hüvelykujjával a vállam és a nyakam közötti kis részt simizte. Elöntött a forróság, és annyira jó volt... Én el tudtam volna lenni ezzel, de nyilván ezután már történtek maguktól a dolgok. És olyan szép meg szenvedélyes volt az egész... Úgy csókolt, mint aki meg akar enni.

Szex után elmentem pisilni, és amikor visszamentem, széttárta a karjait, hogy bújjak oda - és ezen is meglepődtem, mert valamiért az volt bennem, hogy nem teszünk majd úgy, mintha szeretne. Reggel is hozzám bújt, megint szexeltünk, az már valahogy szenvedősre sikeredett részéről. Aztán elkezdte mondogatni, hogy jó lett volna kideríteni, mi történik, ha kibírjuk szex nélkül, és hát nem tudom, mire gondolt, mi a fene történhetett volna, bár mondta, hogy nem bánta meg, mert jó volt, de belém ültette ezzel, hogy na baszki, már megint odaadtam magam, de minek.

El is ment annyira a kedvem, hogy ne is érdekeljen, ha túl csendesnek tart majd hirtelen. Eleve már éjszaka is álmatlanul forgolódtam, mert nem győztem gratulálni magamnak, hogy ezzz azzz, nagy eséllyel intéztem magamnak egy újabb sírásmaratont. De olyan szeretetteljesen simizte az arcomat... Mondta is, hogy annyira szereti simogatni, ilyenkor szeretetet érez magában. Szóval ilyenkor olyan, mint aki szerelmes, de közben meg arról ábrándozik, hogy vesz egy vityillót az erdő közepén, és ott él majd remeteségben. Csak közben azt is érzem benne, hogy nagyon vágyik szeretetre meg arra is talán, hogy szerethessen valakit, de úgy tűnik, az a valaki nagyon nem én vagyok, mert ha én lennék, nem rettegne tőlem ennyire, és nem próbálna engem mindig új köntösbe bugyolálni a saját szemében.

Hazafelé eljött velem a Blaháig, mert ment valahova, aztán ahogy leszállt a metróról, elkezdtem sírni. Most megint megfordult a fejemben, hogy szólnom kellene neki, hogy nekem ez így nem fog menni, és ezt egyébként reggel el is mondtam neki, mármint hogy múltkor ezen gondolkodtam, hogy beszüntetem vele a kapcsolatot. Mondta, hogy ha ezt szex előtt mondom el neki, akkor biztos, hogy vissza tudja tartani magát, mert nem szeretné, hogy egy nap elegem legyen belőle és eltűnjek. Egyébként azt mondta, azért nem akarna szexelni, mert tudja most már, hogy felelősség... hogy régebben nem annyira érdekelte ez, de most már igen. Hát, én is mondtam erre, hogy ja, felelősség, úgyhogy más lányt kell kerítened, ha csak dugogatnál. Mindegy, ügyesek voltunk, jól jártattuk a szánkat.

Azért is voltam ügyes, hogy ezt így előadás napjára időzítettem, mert így előtte sírtam háromszor, és nem készültem rá úgy, ahogy szoktam, mert csak azon járt az agyam, hogy már megint milyen értéktelen foshalmaznak érzem magam, és hogyan is lett belőlem ez, hogy ennyire hagyom magam kötélen rángatni, el kellene engednem a csodákba vetett hitemet és stb. Nem is volt kedvem az egész előadás-cucchoz, csak sírni szerettem volna a takaró alatt. De közben meg ugye hozzám pont azért jönnek az emberek, hogy jól érezzék magukat, szóval vidámnak kell lennem, meg se közelíthetem a bánatosság szintjét.

Szerencsére úgy kb. tíz éve kialakult nálam, hogy vidáman fordulok az emberekhez, mert tudom, hogy jólesik nekik, annak megörülnek, és akkor oda-vissza pingpongozhatjuk egymásba a pozitív energiát. Nem kell erőlködnöm azért, hogy jókedvem legyen, hanem egyből vibrálni kezdek, amint elkezdenek szállingózni az emberek - vagy ezt írtam már?

Na és ez az előadás volt a második legjobb szerintem, tényleg úgy a jobb, ha kevesebben jönnek, és nem engedem átlépni a max létszámot (csak ugye ha több ember jön, az több pénz lenne a jövőben, viszont ha túl sokan vannak, akkor csökken a rájuk eső idő, és akkor lehet, legközelebb nem jönnek vissza, blablabla). Szóval nagyon sokat nevettünk, kicsit szívattam is őket vicciből, de nagyon élvezték, jó fejek voltak. Utána ottmaradtunk még kicsit dumcsizni, és senki nem futott haza, kivétel nélkül mind ottmaradtak. Aztán akartak képeket csinálni, pózolgattunk-hülyéskedtünk, meg utána segítettek rendet rakni, csomóan megöleltek búcsúzásképp, és egy jóképű fiúcska a metró felé sétálva megkérdezte, lehet-e velem ismerkedni, csak mert szerinte csodálatos nő vagyok. Csodálatos nő! ÉN! Ééén, akit megkukiz a hőn áhítottja, akiről sose lehet tudni, mikor bukkan fel legközelebb...!

És egyébként tényleg csodálatosan is éreztem magam, sorra lőttem a poénokat, és annyira jó érzés volt, mint amikor múltkor a plakát előtt letérdelős csávóval sétáltam haza. Ilyenkor elgondolkodom, hogy honnan jön belőlem ennyi hülyeség, és milyen szerencsésen jönnek a számra a poénok, pedig nincs is ilyen szintű humorom meg stb. (Ugyanez van bennem az egész előadás-cuccal is, hogy mikor fognak rájönni, hogy nem értek hozzá - vagy ezt már leírtam hússzor?) Ilyenkor - mármint olyan fiúk mellett, akikkel lehet csipkelődni - úgy érzem magam, mint anno Rén mellett, akinek valószínűleg ugyanez a sziporkázós énem volt a vonzó. Azt hiszem, ehhez kell a másik ember is.

Na, hát mindenesetre tényleg jóképű a fiúcska, de hat évvel fiatalabb nálam. Mondtam neki, hogy épp össze van törve a szívecském, és nem igazán vagyok egyik kapcsiból a másikba ugrálós fajta (öhhh), de bejelölhetjük egymást facebook-on. Mert bevallom, már pár hete is egyből megakadt rajta a szemem, hogy na igen, ő az esetem, kicsit ilyen Rú-beütésű fiú, de nyilván nem érdekel sajna, meg amúgy is miért van egyedül ilyen jóképűen meg jó fejen, biztos valami megrögzött hazudozó vagy ilyesmi, höhöh. Mindegy, nem hiszem, hogy lesz folytatás. 

Mindenesetre így, hogy ezek a dolgok mind huszonnégy órán belül történtek, elég éles kontrasztba álltak egymással, úgyhogy perpillanat nincs kedvem kinyírni magam, és hazafelé nem sírtam, hanem hangosan nevetgéltem a fotókat nézegetve. Most az van bennem, hogy nagyon oda kell tennem magam, hogy ez a vállalkozás elinduljon, mert az emberek számítanak rám (asszem), és nekem is jót tesz, ha csinálom, jól sejtettem még októberben, hogy mentálisan szükségem van erre az egészre.

Szombaton voltam mell uh-n ötbillió forintért - amikor mondta a nő, hogy ez csak ciszta, nincs vele gond, át is futott az agyamon, hogy na bazmeg, ennyit fizetek, aztán még csak nem is találnak semmit...!

Hétfőn pedig elmentem valami fancy magánrendelőbe a köhögésemmel, ami szerintem elég egyértelműen asztmás jellegű, és már tele a tököm vele, mert előadás közben is fuldoklok, éjjelente meg majd' megdöglök. És képzeljétek el, harminckétezer forintot fizettem azért, hogy a nő elmondja, hogy vagy náluk megyek el allergia-vérvételre nagyon sok pénzért, vagy elmegyek a Synlabba, ahol spórolhatok akár húszezret is. Aztán menjek vissza az eredménnyel, és ha okés, akkor belefújhatok a pipába, hátha tényleg asztmám van. Kérdeztem, hogy de akkor a látogatási díjban benne lesz-e már, hogy tényleg meg is vizsgálnak. NEM, azt azon felül kell kifizetni. Hát bömeg... van ott pofa. Néha azt érzem, lehetnék én is ilyen-olyan orvos, ha mondjuk "konzultálás" közben meg lenne nyitva előttem a chatgpt, ezt a szintet én is simán tudnám nyújtani, sőt, eleinte szerintem nagyon viccesnek érezném eljátszani, hogy orvos vagyok, és még túl is teljesítenék. És én jó fej lennék, ezért a nyolc percért csak húszat kérnék el. Vagy akár a felét, még az is tök jó lenne, hisz milyen sok emberre jutna nyolc perc nyolc óra alatt...! Még hagynám is nekik, hogy belefújjanak a pipába, nem csak lebegtetném az orruk előtt! (SZTK-val egyszer már elakadtam asztma-ügyben, nagyon paréjok voltak, úgyhogy már csak Penny-támadások miatt veszek igénybe TB alapú cuccokat.)

Savanya

Képzeljétek, hónapok óta tudatosan nem hallgatok zenét. Régebben az volt, hogy ha szomi voltam, a zenehallgatással rátettem még egy jó nagy lapáttal, szóval olyankor szomi zenéket hallgattam egészen addig, míg ki nem csúcsosodott a bánatom, meg egy rakás depisebb zenét szeretek is, néha van, hogy tökre fel is dobnak. Na de néhány hónapja elkezdtem félni a zenétől, tudom, ez elég mutánsan hangozhat, mert mi az, hogy valaki menekül a zene elől, de ha tehetem, mostanában kerülöm, mert ha meghallok valamit, sanszos, hogy az valami romantikus fos lesz, és akkor én hirtelen bánat-romantikus filmjelenetbe csöppenek, és kedvem támad helyben harakirizni egyet. Ezért van, hogy a Sparba is félve megyek be, mert néha hallok ott olyan zenét, amit nyugisabb időszakomból szeretek; utálom a Burger Kinget a nyálas zenéivel, rettegek a mell uh előtt a váróban, hogy mi lesz a következő szám, mert egyszerűen jönnek a zenés montázsok a fejembe, amik így vagy úgy, de elszomorítanak - nem a megélt jelenetekből, hanem a képzeletemből, pici, éhes szívem álomképeiből. Meg már nem is szoktam énekelni, tök fura, pedig mielőtt elszenvedtem e csúfos sérüléseket (hú, érik már egy színjátszós est, csak hogy a homlokomhoz kapva mártírhalált halhassak), mindig énekeltem a lakásban közlekedve meg a zuhany alatt.

Ez az egész csak arról jutott eszembe, hogy épp nézek egy Azon a karácsonyon című mesét, és át kellett tekernem a szomorúan-ülök-otthon-egyedül-karácsonykor jelenetet valami fosványba taszajtó zene miatt.

Amikor rám ír egy másik fiú, akinek szintén nem tudok örülni

Asszem, az lenne az év csúcspontja, amikor a kis összetört szívemmel igent mondanék egy szerelmes klipre. Jó, hát nyilván ezt az üzit sok lány megkapta, úgyhogy nem érezhetem magam sztárnak, de sebaj, ezen az üzin azért picit meglepődtem, mert azt hittem, megint azt kéri, hogy lépjek be a csopijába.

Persze az a paréj, akire várok, még mindig nem keresett, pedig nagyon vártam a szombatot, mert akkor nem dolgozik, ráér, és hát esetleg kedve szottyan hozzám... De tegnap azért elkezdett forogni az agyam más irányba is, mármint most már egyre inkább visszhangzik a fejemben a megállapítás, hogy Normi jelen hullámzó energiáival egész egyszerűen alkalmatlan mélyebb emberi kapcsolatokra, és amíg ilyen, nem akarhatom őt magamnak. Én nagyon-nagyon a minőséget és a stabilitást értékelem a kapcsolataimban, egyszerűen nem tudok mit kezdeni ilyen az életemben ki-be lépkedő emberekkel. Nálam nem annyira létezik a haver státusz - valaki vagy a barátom, és akkor ott van a mindennapjaimban, vagy csak az ismerősöm, és akkor ott van a fecbook ismijeim között. Úgy érzem, Normi próbált jutni velem kapcsolatban valamire, talán próbálta meggyőzni is magát, hogy jó lenne velem, de az alaptermészetét, a félelmeit, a szabadságmániáját, a felelősségtől való rettegést nem tudja leküzdeni magában. Talán belátta ezt magának, és ezért nem keres - talán épp olyan hulláma van, amiben azt gondolja, nincs szüksége rám. Nem tudom, létezik-e valóban az elköteleződéstől való félelem, vagy csak mindenkinek meg kell találnia a számára legmegfelelőbb személyt, aki mellett eszébe se jut, hogy kapcsolatban lenni túl megerőltető, mindenesetre... meg kell próbálnom lekapcsolódni róla, mert ha neki való lennék, ha ezt ő is tudná, akkor keresne, mert folyton félne, hogy elúszok a picsába. És hát amit idén hallottam először, de ja, van benne valami, a szeretetnek nem kéne fájnia.

Jó, hát írom ezt, hogy le kell jönnöm róla, de ha most rám írna, tudom, hogy egyből ugranék.

Jaj, miért hiszek én mindig ennyire a csodákban?

Kedves Univerzum,

úgy értettem, hogy szeretnék meglepődni, hogy úgy igazán jó értelemben, szóval öntsön el az öröm s boldogság, és tartson is ki nagyon sokáig. Értékelem a csokit is, de valami nagyobb volumenű dologra gondoltam, nem is annyira tárgyira, inkább érzelmileg szeretnék egy csuda meglepetést. Legyen a meglepetés beérkezésének határideje mondjuk a következő szerda.

Valami személyre szabottat agyalj ki nekem, kérlek!

Nagyon szépen köszönöm,

Róka

Évösszegzőnek

Ezt a kérdéssort még 2020-ban írtam, most frissítettem a dátumokat. Azt hiszem, csak abban az évben válaszoltam meg, mert a többi évet olyan katasztrofálisnak és egy helyben toporgósnak éreztem, hogy nem tudtam volna értelmes válaszokat adni. Most is esélyesnek érzem, hogy kihagyom az évösszegzést, mert ha visszatekintek az elmúlt tizenkét hónapra, csak arcon csap a fájdalom, és ijesztőnek érzem, hogy két éve folyamatosan szomorú vagyok valaki miatt. Szóval meglátom még, lesz-e évösszegzőm, és ha igen, miféle, de gondoltam, kiteszem ide ezeket a kérdéseket, hátha valami bloggerina kedvet kap némelyik megválaszolásához akár több részletben.

Amikor rám ír egy fiú, akinek nem tudok örülni

Mondjuk net nélkül már megnéztem, mit írt, aztán visszaállítottam olvasatlanra - nem tudom, miért érezte úgy, hogy ki kell törölnie. Azt kérdezte, kérdezhet-e valamit, és hozzátette, hogy nem baj, ha nem. Ettől mondjuk kicsit úgy érzem magam, mintha valami gonosz pompomlány lennék, aki sárba tipró stílusban szokott reagálni, de sebaj, legalább nem kell válaszolnom semmire.

Agave

Reggelig a regényemmel bíbelődtem. Pontosabban inkább csak agyaltam azon, mit kezdjek vele, mert annyira lehetetlennek tűnik elérni, hogy valaki segítsen, értem ez alatt, hogy elnyerni egy menő kiadó tetszését. Mert ugye kitaláltam, hogy én majd egyedül piacra dobom a cuccost, és ugye meg lehet oldani - kinyomtatod magad a könyvet, vagy szimplán átkonvertálod a sztorit ebookhoz -, de valahogy mégis izgatja a fantáziámat, hogy milyen érzés lehet végigmenni egy olyan folyamaton, ami alatt segítenek, meg elismerik a munkámat a "nagyok". Nagy alatt például az Agavét értem, ami nekem mindig ilyen wow kategória volt a kiadók között, mert ugye tök klasszak az íróik, a műfajaik meg a borítóik is, és például az egyik kedvenc könyvem, a Kukoricza is agavés, és az például egy olyan műfaj, ami szerintem kevés kiadó profiljába illik bele, de az Agavééba igen, és ez is tök sok jót elárul róluk.

Na és akkor így hajnaltájt eszembe jutott, hogy rákeresek az Agavéra, elolvastam egy cikket, amiben arról (is) volt szó, hogy a női írók könyveit még mindig alig tudják eladni, és hogy az Agave inkább férfikiadó, mert a női olvasók is kevésbé nyitnak a könyveik felé. És akkor nézegettem a weboldalukon az elérhetőségeket, meg ezzel párhuzamosan a gyakori kérdéseken egy-két kérdést, amik alatt voltak olyan válaszok, amik számomra hoztak némi megvilágosodást. Így utólag kicsit debilnek érzem magam, hogy ez eddig nem volt számomra egyértelmű, de most jó érzés kicsit okosabbnak lenni. Szóval hogy nem azért nem írnak vissza a kiadók, mert elvész a több ezer kézirat között az enyém, hanem mert szimplán szar / nem illik a profiljukba, csak mivel nem kíváncsiak a sértett válaszreakciómra, inkább nem jeleznek vissza. Ez így eddig eszembe se jutott, hogy azért nem írnak vissza, mert tudják, hogy van, aki nem bírja az elutasítást. Meg azt is a gyakoriról tudtam meg, hogy kézirat alatt nem a teljes regényt értik, hanem csak pár oldalt belőle. Azt is nyilatkozta a csávó a cikkben, hogy ő nem annyira a szerzők által küldött kéziratokat szokta elolvasni, hanem kap már előszűrteket irodalmi ügynökségektől, és azokkal foglalkozik. Rákerestem google-ben, nálunk van-e ilyen ügynökség. Nem találtam egy magyart se, pedig rémlik, hogy tavaly facebook-on belebotlottam egybe, csak akkor az nekem annyira újdonság volt, hogy nem ébresztett bennem bizalmat, fizetős is volt, meg minden.

No, hát ezek után már tényleg valahogy lehetetlen küldetésnek éreztem, hogy az Agave szóba álljon velem, és azon gondolkodtam, mennyire lenne parasztság nem (csak) a kéziratos e-mail címükre írni, hanem X pozíciójú embernek is. Mennyire lenne olyan, mintha ellopnák a csirkémet, és én nem a katonáknak szólnék emiatt, hanem egyenesen a királyhoz mennék, merthogy az én csirkém mindenki más csirkéjénél fontosabb? És a király szólhat-e a tiszteletlenségem / tolakodásom miatt a katonáknak, hogy majd véletlenül se foglalkozzanak a csirkémmel, ha látják, hogy hozzájuk is benyújtottam a panaszomat?

De végül is mit veszíthetek itt a szinte reménytelen helyzetben? Mert hát ja, nem elég, hogy nő vagyok, meg hogy ez minden szándéka ellenére is inkább "férfikiadó", még azt se tudhatom biztosra, jó-e, amit írtam, szóval kb. ezer tényező miatt már indulás előtt elbukhatok ezzel a sztorikával.

Szóval írtam két e-mail címre. Nyilván az egyikről egyből jött az automatikus válasz, hogy köszi, majd megnézzük, de nagyon sokan írtok nekünk, úgyhogy lehet, nem lesz időnk válaszolni (és akkor most már tudom, hogy ez azt jelenti, hogy ha nem érdekli őket a dolog, nem fognak semmit visszajelezni, nem pedig azt, hogy megnyitatlanul marad az üzcsim).

Aztán lefeküdtem csicsikálni, és összevissza álmodtam, például hogy Pukkanccsal és Penny-vel fürödtem a Dunában, és Penny egyszer csak elsüllyedt, de megtaláltam a lábamnál. Addigra meghótt szegénke, de végül is sikerült feltámasztani. Azt is álmodtam, hogy egy vonaton utaztam Arthur Conan Doyle-lal, aki Sherlocknak nézett ki és aki hangosan mesélt történetet, amit épp rögtönzött, és már nem tudom, miért, de valamit beszéltem is vele a sztorizásával kapcsolatban. Aztán meg azt álmodtam, hogy...

JAJ HULL A HÓ!

Hát most kellene Norminak rám írnia, hogy szaladjak vele csókolózni!

Jaj, de szép... Istenem, olyan magányos érzés ilyen jó dolgokat egyedül nézni.

Na szóval azt is álmodtam, hogy visszaírt nekem az ember még aznap vagy másnap, mindegy, nagyon hamar, hogy nagyon tetszik neki a történetem (:D), és este videochateljünk egyet, beszélgessünk kicsit, aztán meglátjuk, lesz-e ebből valami. Én meg nyilván nagyon örültem, szóltam Ikének, hogy valószínűleg így nem tudok vele tartani az esti buliba - meg is sértődött rám, habár élőben szerintem nagyon örülne -, de egyszer csak egy számomra idegen lakótelepre csöppentem, ahol ott volt Normi, meg valami terhes ribi, aki rámozdult Normira, én meg ettől kicsit elfelejtettem, hogy estére haza kell érnem. Mire felfogtam, hogy nincs ráhatásom Normira meg arra, kivel akar haverkodni és kivel nem, már olyan mindenki-most-megy-haza-munkából-féle dugó volt, hogy a busz se nagyon futott be a megállóba, úgyhogy hívtam egy taxit, de arra is nyolc percet kellett várnom. Mire beért, Normi és a csaj is pont felszálltak a buszra, és ők a buszsávnak hála hamar el is tűntek, míg én ott totyogtam a dugóban a sofőrömmel, aki nagyon öreg volt, és olyan lassított felvételben nyitotta ki nekem a taxi ajtaját, hogy muszáj voltam megkérdezni, nem lehetne-e, hogy siessünk, mert már amúgy is mióta várok itt (jesszus, mennyi szimbólum, haha). Hát, nem érkeztem meg a videochatelésre, sőt, álmomban már nem értem haza egyáltalán, de még láttam a telefonomon, hogy az ember küldött nekem egy egy órás és egy perces videót, amit majd nézzek meg, de elég vészjóslónak éreztem.

Próbáltam ma is átaludni a nappalt, de nem sikerült. Ránéztem a telefonomra, hogy tudjam, érdemes-e felkelnem, de a facebook oldalam körülbelül huszonnégy órája mozdulatlan, nem írt rám olyan fiú, akinek örülni tudnék, nem vagyok jobban lelkileg, nem változott semmi tegnap óta. Talán túl nagy elvárásaim vannak a nappaloktól, mindig várom, hogy történjen valami jó vagy beérjenek a gyümik, mert hiába próbálom megérteni, hogy nem minden rajtam múlik, egyszerűen még nem jutottam el arra a szintre, hogy sikerüljön. Szóval például az emberi kapcsolatokhoz minimum két ember kell. Ha Normi eltűnik azok után, hogy hétfőn megbeszéltük, hogy barik vagyunk, én meg szörnyen értékes ember, akkor minden mindegy, mert akkor a szavak nem érnek semmit.

Na de délelőtt kaptam egy e-mailt az embertől. Tudom, hogy ez szinte semmit nem jelent, mert akár ez is lehet egy ha-szar-úgyse-jelzem-féle üzi, de annyira klassz érzés, amikor egy kiadó névre szólóan, nem automatikusan visszaír...! Szerintem ez nagyon emberközeli, kedves és tisztelettel teli dolog - tudom, ki vagyok én, hogy tiszteletet kapjak, de ki vagyok én, hogy ne kapjak, szóval ez olyan megható meg minden, még akkor is, ha nem lesz folytatás.

Mindenki alszik

Azért szeretek sokáig fent maradni, mert éjszakára valahogy tevékenyebb vagyok.

Azért "szeretek" reggelig fent maradni, mert olyankor nem várok semmire és senkire, ebben az időszakban értem csak igazán, miért nem történik semmi.

Üres váz

Egyszer csak lett hét új követőm, csak nyafognom kellett ide. Mondjuk sanszos, hogy nem a facebook hirdetésen keresztül. A legutóbbi előadáson kétszer is megtapsoltak, ilyenkor kicsit olyan érzésem támad, mintha valami szektát építenék magam köré. Olyan lelkesek, hálásak néha az emberek, és olyan furcsa, mert én meg üres vagyok, nem érzem, amit ők. Néha  titkon elcsodálkozom a visszajelzéseken, mintha egy másik valóságot élnénk, és csak azt várom, hogy eltűnhessek a szobámban. Amíg velük vagyok, jó a kedvem, viccelődöm és nevetek, de amint egyedül maradok a gondolataimmal, élőhalottá változom, aki csak várja, hogy teljenek a napok, mintha a jövőben ott lebegne egy dátum, ami elhozza a boldogságot. Még mindig bennem van néha, hogy nemsokára lebukok, kiderül, hogy nem értek semmihez, és eddig csak szerencsésen megtévesztettem mindenkit.

Normi azóta se írt. Bárcsak lenne felfogásom...

Ma bőgtem egy nagyot a Hónővéren, amit a Netflixen találtam, és három-négy napomba tellett megnézni. Hát, lehet, nem a Hónővéren bőgtem, inkább csak azáltal tört rám.

Éjjel kattintható tartalomjegyzéket csináltam a regényemhez, ma meg unalmamban copyright oldalt az elejére. Olyan izgi volt amúgy, tudjátok, a nevem előtt látni ezt a kis ©-t, meg ilyenek - én sokszor megnézem a regények elejét, hogy milyen infók vannak ott, és belegondolok, milyen nagy öröm lehet egy ilyen oldalra név szerint rákerülni.

Rájöttem amúgy, hogy a kétbetűs cím nem lesz jó a sztorinak, mert benéztem az egyik betű jelentését, ma meg nagy erőlködések közepette kitaláltam neki egy hatszavas címet. Egy versemből egy sor, de azért még alszom rá egyet.

Már csak ISBN szám kellene, webshop, meg borító. Ingyenes AI képgenerátorokkal próbálkoztam, de siralmasak az eddigi eredmények. Legszívesebben hagynám a fenébe, és csak úgy kiírnám a címet meg a nevemet, oszt cső.

Hirdetés

Négy-öt napja megállt a facebook oldalam követőinek száma, pedig futtatom a hirdetést napi 1000 forintért. Ez már tényleg aggasztó, nem tudom, mi romlott el, pedig az elmúlt másfél hónapban minden nap voltak új követőim. Most egyre rosszabbak a hirdetésem eredményei, látom a statisztikában, hogy nem jut el új emberekhez, és tényleg ugyanazok az emberek like-olják, akik a korábbiakat is. Ez elég kakesz, tekintve, hogy januártól a Csíkos Hollóból tervezek megélni, viszont ha az emberek nem hallanak róla, necces lesz. Írtam az előbb egy cégnek, hátha tudnak segíteni, vagy legalább elmagyarázni, mit rontok el.

Ma délben másztam ki az ágyból, de csak azért, mert dolgom van. Ha nem lenne, bezárkóznék napokra a sötét szobámba, és ki se jönnék a takaró alól.

Szörnyű ez a várakozás, a reménykedés, az időnkénti bekönnyezés a sok értetlenség és kiszámíthatatlanság miatt. Olyan jó lenne, ha idén így vagy úgy, de megokosodnék végre, és lezárulna ez a szomorkodással és kétségekkel teli időszak. Úgy érzem, a legjobb, amit tehetek, hogy kivárok, hisz egyrészt látom, hogy Normi agyal magán, másrészt a tetteiből olvasok. Ha lép felém, abból is olvasok, ha nem lép felém, abból is - de ha én lépek felé, akkor csak bezavarok a folyamatba, és fals lehet az eredmény, ami meg egyikünknek se lenne jó. Úgyhogy én most nem csinálok semmit, csak gyötrődök, és várom a tavaszt, legfőképpen azt a fajtát, ami az ember lelkében virágzik, amikor jól érzi magát.

Kedves Univerzum!

Holnap szeretnék egy kellemes meglepetésben részesülni!

Köszönettel,
Róka

Önsajni

De ha annyira értékes vagyok, miért nem csap le rám? Miért nem ír nekem minden nap?

Annak azért örülök, hogy próbálja összeszedni magát. Talán tényleg jót tesz neki a munka. Emlegette, hogy jó lenne beszívni karácsonykor - hát remélem, kibírja majd fű nélkül, mert hiába tudom, hogy nincs a fűvel különösebb gáz, mindig féltem őt a függőséget okozó cuccoktól.

Másnak fog megjavulni, én pedig majd nézhetem. Nem baj... Minden hibája ellenére úgy gondolom, hogy különleges ember, és szívesen tudnám őt a barátaim között. Úgyhogy csak ki kellene bírni ezt az időszakot, amíg elmúlik bennem a szerelem, és akkor talán nyerek egy újabb, életre szóló kapcsolatot. Persze még mindig nem tudom soha, fogunk-e még valaha is találkozni. Mindegy, kívánom neki, hogy jöjjön rendbe és találja meg a helyét a világban, még ha nem is nekem szánta őt a sors.

Nem várom a karit, mert anya már megkért, hogy majd aludjak otthon, és bírjak ki két ebédet. Bevallom legalább így a blogomnak, hogy inkább tölteném olyanokkal a karácsonyt, akikkel rendszeresen beszélek, akikkel kölcsönösen érzelmeket osztok meg. Valójában Pukkancson és Normin kívül senkim nincs, akivel lóghatnék karácsonykor (Ikének ugye családja van), de Pukkancs a barátnőjével lesz, Normi meg nem tudom, hol. Egy kicsit mintha tegnap ott lógott volna a levegőben egy "karácsonyozzunk együtt" felkiáltás, de egyikünk se mondta ki. Lehet, csak képzeltem.

Szomi vagyok, hogy idén se lesz meghitt, szeretetben gazdag karácsonyom. Se karifám a kis szőrös kurva miatt.

Szombaton megyek mell uh-ra, már ötvenbillió forintba kerül.

Séta

Picike a lakása, és mindenhol undi csempe van, de szerintem meg lehetne csinálni otthonosan. Dilemmázik, kiadja-e újból vagy odaköltözzön, de nem szereti a környéket, az albiját viszont imádja. Ültünk ott a lakáson vagy két órát, végig erről beszélt, én meg ismét konstatáltam magamban, hogy már nem akar tőlem semmit. Utána onnan a IV. kerületből átsétáltunk a III.-ba, közben valahogy szóba jött Rú (az álmomból), és elkezdett róla kérdezgetni, ami tök fura volt, mert még soha nem részleteztem neki Rút, csak annyit tudott, hogy majdnem hét évig jártunk, és egyszer se szexeltünk. Ő ennyi alapján azt gondolta, hogy egy nagy szar volt a Rúval való kapcsolatom, úgyhogy most nagyon elcsodálkozott, amikor meséltem neki, hogy egyébként nagyon stabil volt a kapcsink, és hogy egyszer szakítottunk csak a hét év alatt, de akkor véglegesen. Kérdezte, miket csináltunk együtt, én meg mondtam, hogy soha nem mentünk sehova sétán kívül, fixen az volt a progi, hogy összebújva hülyéskedtünk az ágyon. Megjegyeztem neki, hogy valószínűleg emiatt a tapasztalat miatt éreztem meg nála egyből, ha visszalépett tőlem, mert tudtam már, milyen az, ha valaki stabil az irányomban.

Mondta, hogy próbál rájönni, ő miféle teher súlyát érzi meg egyből onnantól, hogy egy kapcsolat hivatalossá válik, szóval hogy mi változik nála, amikor randizásból kapcsolat lesz, meg úgy alapból sokat beszélgettünk arról, hogy ő vajon mire vágyik az életben, és mitől érezné magát jól. Nagyrészt csak találgattunk, és nem leltünk válaszra. Szeretem mindenesetre, hogy szokott gondolkodni magán.

Bementünk közben az Auchanba is, aztán ott a korzón leültünk még tíz percre. Ott aztán mondta, hogy két órája próbálja megfogalmazni, mennyire értékes embernek és értékes lánynak tart, szerinte kevés ilyen ember van, és úgy érzi, hogy nálam ez nem tapasztalat eredetű, hanem belém van kódolva. És hogy akarata ellenére is most összehasonlítja magát Rúval, és sajnálja, hogy ő nem tudta nekem megadni azt a stabilitást, pedig szerette volna.

A végén megjegyeztem neki, hogy: „Bocsi, hogy én nem szoktam írni neked, csak...”, ő erre aztán egyből mondta, hogy: „Nem baj”, majd az evésre terelte a szót. Oké, nem baj, mert amúgy se tudtam, hogyan fejezhetném be a mondatot. Aztán én kezdeményeztem ölelést búcsúzáskor, nem tudom, ez rossz-e, mármint úgy láttam, ő elengedett volna egy sziával. Azóta nem írt, pedig szombaton például írt chaten egyből, miután szétváltunk.

Sunny vok 2

Mindamellett, hogy végig el voltam tévedve, klotyót kerestem, a mobilomat meg a kulcsomat, azt is álmodtam, hogy Rú anyukája addig mind ügyeskedett, míg össze nem találkoztam véletlenül Rúval. Egyből megörültünk, és teli szeretettel megöleltük egymást, mint akiket háború vagy valami hasonló erő választott szét annak idején. Hiába volt meg a barátnője, egyből érződött, hogy onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk, még mondta is, hogy: „Többet el se engedlek.” Durva belegondolni, hogy Rú volt a legjobb kapcsolatom mind közül, neki megvoltak a szerelmes gesztusai mindamellett, hogy megvoltak a hibái is. Néha utólag jön rá az ember a dolgokra...

Jesszusom, ha belegondolok, hogy az elmúlt két évem arról szólt, hogy olyan férfiak szeretetére vágytam, akik folyamatosan húztak-vontak, már nem is csodálkozom azon, hogy ilyen extra nyálasat álmodok.

Normi az előbb írt rám, hogy ma veszi át az albérlőjétől a lakást, van-e kedvem megnézni.

Sunny vok

Ma nem írt.

Én továbbra se érzem, hogy számítana bármit is, ha írnék. Ha akarna tőlem bármi komolyat is, keresne minden nap, nem azzal foglalkozna, én írok-e neki magamtól.

Esténként a lefekvést várom, ébredéskor a hónap végét, hónap végén a jövő évet.

Meg most a pizzámat, mert perpillanat semmi nem érdekel eléggé, az se, hogy baromira nem szabadna ilyenekre költenem. De amúgy undi csontos lettem, meguntam a kaján való spórolást.

Megfagyok

Túléltem a hetet. Nagyon jól sikerült a legutóbbi esemény. Hát, eddig egész jól sikerült mindegyik, de ez most aranyos volt meg minden, olyan társaság jött össze. A lábfájós néni elmondta, hogy mióta jár hozzám, feldobál neki a facebook egyéb hollósokat is, de még mindig az enyém a legszimpibb neki, akárhogy nézi őket. Jújci! Egy egyetemista csajszi azt mondta, az én eseményem szokott lenni a hetének a csillaga. Egy kiscsaj, aki nem néz senki szemébe, beavatott, hogy én vagyok az első, akinél nem érzi magát kilógva. Az ilyen jellegű visszajelzések a legjobbak, össze kellene írnom őket, és beragasztgatni mindet az ArtJournal füzetbe, hogy sose felejtsem el, miért is kezdtem ebbe bele.

Megint sokan megkérdezték, milyen végzettségem van. Szörnyű, ezt nagyon nem szeretem.

Egy nő egyébként nagyon rám akaszkodott. Csupa szépet mondott, megölelt búcsúzáskor, és amikor kipróbáltam, mi történik, ha a teljes nevemmel írom alá a visszaigazoló e-maileket, egyből bejelölte facebook-on a privát fiókomat. Aztán írt e-mailt, hogy szeretne velem telefonon beszélni arról, hogyan kell ilyen weboldalt csinálni. Nagyon creepy volt. Hiába füllentettem oda neki, hogy nekem is más csinálta meg, csak azért is elkezdett hívogatni. Újra írtam neki, hogy nem tudok segíteni, én se értek hozzá. Másnap írt, hogy ez számára nagyon bántó, amire kénytelen voltam egy kisregényt visszaírni, hogy nem szeretném az üzletet keverni a magánéletemmel, alig ismerjük egymást, és nem lehetnek felém ilyen jellegű elvárásai. Egyből elkezdett visszaírkálni, hogy milyen gázak manapság az emberek, amiből levettem, hogy hiába negyvenes a nő, felfogás terén nem üti meg egy tizenhárom éves szintjét. Nem írtam már vissza neki, mert szinten alulinak éreztem, akivel kár leállni. Többet nem írom alá teljes névvel az e-mailjeimet.

Egyébként továbbra sem találtam meg a reklámozás hatékony módját. Egyre lassabban gyűlnek az oldalkövetőim, nem értem, mi van, pedig még mindig futtatom a facebook hirdetést.

Tegnap azt álmodtam, hogy Normi rám írt, hogy ő jöjjön-e át vagy én megyek át hozzá. Szomin ébredtem, és délig vergődtem az ágyban, mert nem volt kedvem még a redőnyt se felhúzni.

A délután második felében aztán rám írt, hogy mizu, van-e kedvem sétálni este.

Úgyhogy sétálni mentem tegnap este, nem pedig impro előadásra, amire jegyem volt. Nagyon örültem, hogy elhívott, bár folyton emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy ez nem randi. Amikor odaértem - a Deákon találkoztunk -, kisült, hogy nincs sapkája, úgyhogy bementünk néhány boltba sapkákat nézni, de végül nem vettünk. Aztán átsétáltunk a Várnegyedbe, ott leültünk egy padra, és odafagyva dumcsiztunk kb. egy órát. Nem ért hozzám, nem közeledett hozzám, nem emlegette a közös múltunkat, a testbeszéde nem árulkodott vonzalomról. Azt mondta, én vagyok az egyetlen ember, akivel komfortosan érzi magát, és szeretett volna sétálni, úgyhogy eszébe jutott, hogy bedobja nekem az ötletet. Paff. Úgy tűnik, nem akar tőlem semmit. Végig arról beszélgettünk, kivel mi van, nem érintettünk különösebben mély témákat, olyasmit, ami kettőnkről szólt volna. A végén megjegyeztem, hogy vicces, hogy találkoztunk a kisregényem ellenére. Viccelődve megjegyezte, hogy: „Ja, azt nem olvastam el.” Aztán hozzátette, hogy elolvasta kétszer-háromszor, de ennél többet nem mondott, és én se erőltettem a témát.

Jól van amúgy. Mármint hogy ő. Elvan a kis dolgaival. Már második hétvége óta nem volt bulizni, úgyhogy odavan magától, hogy ez azért már valami.

Nem hívott át magához, búcsúzáskor ölelést kezdeményezett. Hazafelé írt nekem, hogy jó volt talizni, legközelebb beülhetnénk valami hangi helyre, ahol nincs hideg. Szerintem a mekin kívül még soha sehova nem ültünk be. Úgy érzem magam, mint aki el van romolva, és nem termel feromont. Úgy érzem magam, mintha nemtelen lennék.

Vajon képes arra, hogy barátzónába tesz, miközben nagyon szépen megírtam neki, hogy mennyit sírtam miatta, és szeretnék kijönni belőle? Vajon megértette ezt? Vajon vágja, hogy én vagyok az az ember, akit kurvára békén kellene hagynia, ha nem akar tőle semmit haverságon kívül? Nem tudom, hogy ezt hogyan fogom tudni kezelni. Gondoltam arra is, hogy megírom neki, hogy még egy darabig hagyjon, mert még mindig gyenge vagyok, ha róla van szó, de még nem gyűjtöttem össze elég erőt egy újabb ilyen lépéshez.

Mostanában negyed órával korábban kezd a madárka.

Ha elérem a Napot

Kinek sírhatnám el, mennyire szétfeszít belülről a magány?

A legutóbbi eseményre véletlenül nagyon sokan jöttek el, szerintem túl sokan. Teljesen lement az energiám, de az emberek utána többször megköszönték. Mire hazaértem, betelt a következő alkalom is, ugyanezekkel az emberekkel. Visszajöttek olyanok is, akikről nem gondoltam, hogy vissza fognak. De közel sem okoz örömöt vagy tesz elégedetté. Nem is csak az, hogy olyan csóró vagyok, hogy mínuszt termelek magamnak minden egyes eseménnyel, de valahogy nem hat úgy igazán a lelkemre. Vagy csak túl szomorú vagyok?

Minden nap utalgatnom kell a félretettemből a számlámra, úgyhogy a Nyaralós-nak elnevezett számlámon már csak 33 forint van, gondolom, az valami kamatmaradék, ami az elmúlt hónapokban ment arra az összegre, ami ott volt.

Annyira jó lenne, ha valaki úgy megölelne, hogy többé nem kellene attól félnem, hogy holnap már nem leszek így megölelve.

Gondolkodtam, nevezzek-e egy regénypályázatra, most szombaton jár le a nevezési határidő. Írtam nekik pár napja egy e-mailt, hogy ha esetleg kiválasztják a regényemet, le kell-e mondanom évekre a felhasználási jogokról (a Maxim például anno kiírta, hogy le kell mondani nyolc évig, és hát ez elvileg tényleg alap szokott lenni ilyenkor), és hát gyanúsan nem válaszoltak azóta se, úgyhogy inkább kihagyom. Úgy értem, 300 darab könyvet nyomnak, ha nyersz, és az valahogy kevésnek tűnik azért cserébe, hogy például nyolc évig ne rendelkezhessek szabadon a kis irományommal. Pedig azt hiszem, egy könyvkiadás tudná megütni azt a szintet, amin egy kicsit is büszkének tudnám magamat érezni. Ideig-óráig legalábbis, gondolom. Nem is tudom... Szeretném, hogy megjelenjen, és olvasható legyen mindenki számára, de közben azt is szeretném, hogy csakis az enyém maradjon. Mostanában valahogy megkérdőjelezem, hogy miért kellene adnom bármit is abból, amivel annyit dolgoztam, és miért kellene megalkudnom egy megoldással csak azért, mert "egyszerűbbnek" tűnik, mint más utak, és teljesen elkezdtem kételkedni abban, hogy mindenáron szükség van kiadóra. Jó, lehet, nem is kéne félnem, hogy nyerek, de valahogy nem lenne jó érzés pályázni. Lehet, így rohad el sok kézirat a fiókban. Hát nem t'om. Lehet, túlgondolom és túlértékelem magam? Nem is tudom... meg olyan furi, hogy gmailes az e-mail címük, és blogspot alapú a weboldaluk. Nekem is van gmailem meg blogspotom.

Megint van egy kurva nagy csomó a cicimben. Ha kihúzom magam meztelenül a tükör előtt, még látszik is a pukli.

Rossz kicsit, hogy néha ilyen vagyok. Pedig annyira hiszek abban, hogy a világ szép, és hogy igenis van értelme az életnek. Csak néha.. nem érzem. Pedig közben nagyon szeretném, hogy ezt mindenki tudja. Mármint nem azt, hogy szenvedek, hanem azt, hogy értékelnünk kell az életet, mert csak egyszer vagyunk itt, és tökre ki kéne használni, amíg tehetjük.