Vágóhíd

Újabb villalakó távozott, és még mindig nem én. Még a végén megnyerem a csilliót, yeeyy!

Szóval a próbaidős Kissárkány holnaptól szabadon szárnyal tova.

Úgy érzem magam, mint egy rothadó alma a sok szép egészséges között.

Vagy mint egy elfelejtett, félig megérett alma, amiből sose lesz fincsi pite, mert lógva hagyták!

Vagy mint egy életfogytos a sok tévesen elítélt között, akik már csak a faxot várják arról, hogy hazamehetnek...!

Vaaagy mint egy tenger által lecsiszolt üvegdarab a sok gyémánt között, amik állandóan kuncognak, mert tudják, hogy nemsokára csecse nyaklánc lesz belőlük.

Vagy mint egy kifehéredett és megkövesedett kutyakaki, amit az eső se mos el.

Olyan vagyok, mint testben a kenyér!

Cicaujjpárnák közé ragadt döglött bogár.

Ez mind én vagyok! Én! ÉN!

Köszönjük, majd értesítjük.

Sömösö

Kaptam egy sms-t keresztanyámtól, hogy köszöni a házikót. Mondjuk nem tudom, mit vártam, általában lepergek a családomról.

No mindegy.

Mégse

Majdnem egy hónapja, hogy kitöröltem az ismerőseim közül Új Fiút, és még aznap írt is ugye egy drámai búcsút emiatt, amit "nem nyitottam meg" azóta se. És ma észrevettem, hogy pár napja visszavonta az üzeneteket. Olyan fura, hogy eszébe jutottam, kivi lennék, mi járt épp a fejében. Vajon utólag belátta, hogy túlzás volt, amiket írt? Vagy csak lett új kiszemeltje, és engem így akart végleg lezárni? Vagy csak simán utál, amiért ki mertem törölni, és még csak meg se nyitottam többé, amiket írt? Engem mondjuk nagyon arcon vágna egy ilyen visszajelzés.

Néha még szoktam vele álmodni. De csak kis értelmetlen mozzanatokat. Például legutóbb azt álmodtam, hogy befotózta nekem a macskája tálját, én meg gondolkodtam, reagáljak-e bármit is.

Egyébként négy-öt napja tök jól alszom. Nem ébredek fel hajnalban forgolódni, nem kezdek el kattogni, amikor felpattan a szemem, nem kezd el verni a szívem, mint az állat, és ha mégis felkelek pisilni, vissza tudok aludni. Érdekes. Talán voltak dolgok, amik erősebben hatottak rám, mint gondoltam.

 Na, végül bátorkodtam kommentelni magamhoz.

Szomi

Ma volt az utsó napja az egyik szintén három éves kolléganőnek, és ez olyan szomi, mert amúgy a társaság jó, de minden más szar, mármint nekünk, akik három éve kezdtünk itt, mert az újak már nem jöttek volna ide azokkal a feltételekkel, amikkel mi jöttünk három éve. No de nem is ez a lényeg, hanem hogy megint elmegy egy ember, aki rákényszerült erre a döntésre, amiért semmibe vették - az már mindegy is, hogy nem találtak senkit a helyére, és hogy mi lesz így nélküle...

Munka

Kezdem kicsit elengedni az új munka témát. Valamelyik nap beküldtem professionön keresztül az önéletrajzomat egy hirdetésre, és feldobott egy statisztikát, hogy erre az állásra ötbillióan jelentkeztek eddig. És akkor úgy elgondolkodtam, hogy hm, hát, megszűnt a vendéglátás, behalt a turizmus, és az az ötbillió ember, aki ezekben dolgozott, és ennél fogva valószínűleg tök jól beszél nyelveket, most mind munka nélkül keresi a lehetőségeit. És ez baszottul félelmetes. Hallottam, hogy a kormányablakokban lassan mesterséges intelligencia lesz, nem tudom, ez mennyire igaz, mert hát olvastam pár cikket idén, amiből levettem, hogy egyre inkább meg fognak jelenni, de nem gondoltam volna, hogy itthon is ilyen hamar. Jó, hát valami bumszli fos automatát képzelek el, nem humanoid robotokat, amik majd ránk mosolyognak, és egyből kiszorítják az emberi munkaerőt, de na... Szóval ez is olyan nyomasztó, olyan felesleges szarnak érzem magam, hogy azon se csodálkoznék, ha kilőnének az utcán, mert velem is csak eggyel többen vagyunk.

Sok helyre amúgy nem jelentkeztem... Heti egy, max két szimpatikus hirdetést ha látok, de van, hogy az a hely is az isten segglyukában van, szóval inkább hagyom, mert ha esetleg nálunk is kitalálják, hogy nem szállhatok fel a tömegközlekedésre, lerollerezni se tudom a távot. Utólag kicsit örülök, hogy nem vettek fel ahhoz az osztrák céghez, tudjátok, ahova behívtak "tesztnapra" is, mert most foshatnék, hogy kötelezővé teszik-e az oltást. (Az előző bejegyzésem alatti kommentek kapcsán, hm, nem tudom, leírjam-e az álláspontomat, meg hogy le tudom-e írni úgy, hogy senki ne kúrja fel magát rajta, meg én se érezzem azt, hogy na, most akkor legalább mindenki hülyének nézhet mától a blogomon. Írtam egy kommentet amúgy - szerintem viszonylag diplomatikusra sikeredett, haha -, de inkább lementettem Wordbe, nem tudom, lenne-e értelme közzétenni. De Anna írta, hogy úgy tűnik, álláskeresés szempontjából is fontos kérdés nálam az oltás - hát, persze, mert olyan világba csöppentünk, amiben sajnos számít, szóval nem tudok elfeledkezni róla. Engem nem érdekel, ki van oltva, de a munkáltatót érdekelheti, szóval nem akarnék olyan hely miatt felmondani, ahol alapnak veszik az oltást, aztán két hét múlva rám csodálkoznak, hogy jaaa, neked nincs oltásod, akkor oltass, vagy állj tovább.)

Pukkancs miatt voltak még rossz érzések bennem a napokban, mert az interjú helyileg máshol volt, mint ahol dolgozni fog, így még csak a jövőbeli felettesét, meg a kollégáit se látta soha, és tele volt kételyekkel, hogy vajon tetszeni fog-e neki a hely, az emberek, meg úgy összességében a légkör. És emiatt én is kicsit aggódtam, de ma volt bent aláírni a szerződést, és mondta a hr-es pinának, hogy ez kicsit furi így, a csaj meg egyetértett, úgyhogy decemberben beviszi a helyre szétnézni. Elvileg fiatalok lesznek a kollégái, szóval örülök, remélem, hogy jól fogja érezni magát, mert ez végre egy komolyabb feladatkör lesz, végre nem csak egy asszisztens lesz, akire rá lehet tukmálni mindenféle szar feladatot, és a kollégái mind vele azonos poziban lesznek, úgyhogy nem lesz arcoskodás, meg lustálkodás annak jogán, hogy majd az asszisztens úgyis megcsinálja. Mennie kell majd tárgyalásokra, meg gyárlátogatásra is, és szerintem ez tök menci, örülök neki tényleg, remélem, hogy végre megtalálta a kis megérdemelt helyét, és sikerül kinyílnia, meg azt éreznie, hogy számít a szava, és remélem, hogy az emlegetett inflációs emelésekről se szokik le a cég, és még jövőre eléri Pukkancs azt a fizut, amit amúgy bérigénynek beírt.

Én is szóba jöttem elvileg, mondta a csaj, hogy tök jó lett volna, de hogy két olyan embert is, akinek két hónap a felmondási ideje, nem vállalhatott be, pedig már a vezetőségnek is szólt. De valahogy nem tudom elhinni, hogy csak ennyi volt a baja, én tényleg úgy éreztem, hogy az első másodperctől kezdve nem is volt rám nyitott. No mindegy, evva. Ja meg ő is mondta, hogy háromszor több önéletrajzot kapott, mint tavaly, szóval csuda... De legalább ezek szerint Pukkancs tényleg ügyi volt. Kínálta amúgy a csaj reggelivel is, hát, beszarás, hogy ilyenek is vannak.

Frufru is el fog menni valószínűleg, legalábbis családon belül elhúztak előtte egy mézesmadzagot, pár héten belül kiderül, mi lesz belőle. Kissárkány még őrlődik, mert a száz lebaszás között a tulaj nap végén megköszönte a munkáját, szóval meghatódott. Hát ilyenek ezek a bántalmazó kapcsolatok, höhö. Jelenleg én is jól elvagyok, de majd úgyis jön nemsokára egy újabb rúgás, ez ilyen. Sír az ember, hogy szar minden, aztán idővel lecsillapodik, és megint minden napsütötte lesz, míg bele nem szalad megint valami faszságba, és így tovább.

Egyedül annyi vigasztal, hogy szeretem a regényemet, amit most írok, nem szenvedek vele, mint a legutóbbi sztorival, hanem kicsit otthonosabbnak érzem a pályát. Amikor írom, érzem, hogy van valami, ami az enyém... Nem is a sztorira gondolok, inkább csak... egy olyan hangra, amit sokkal inkább magaménak érzek. Az más téma, hogy ritkán kapok kedvet, de pár napja is írtam, most tartok harmincnégy oldalnál.

Ahogy elnézem a kollégáimat, van most valami lázzal kezdődő, hányós vírus. Ez a kukutyini gamma variáns lesz.  Remélem, én nem szedem össze, iszonyat ki tud ütni a hányósdi. Igaz, legutóbb gombás-bambuszos macskát ettem... Emlékszem, ültem a kínaiban Pukkanccsal, és akkor kérdezte meg, milyen volt elveszteni a szüzességemet, én meg akkor még titkoltam, hogy gázos a kapcsim, úgyhogy motyogtam valami olyasmit, hogy hát, nem volt nagy szám, aztán ennyiben maradt a téma.
Jaj, milyen kicsik voltunk akkor még! Szinte rajtunk volt a rugdalózó.

Priccs praccs pruccs

No, tegnap odaadtam anyának, meg mamának a házikót, de előtte mondtam anyának, hogy csak a doboz nagy, amúgy csak egy KIS SEMMISÉG, és nem kérek kommentárt. Aztán végül is örült neki, de lehet, túltolta kicsit, nem tudom. Tetszett neki, de talán nem értette, mi jött rám, hogy így beállítok három szépen csomizott dobozzal. Mama örült neki őszintén, az fix. Perdita olyan arcot vágott, mintha épp a nyelvemet mártogatnám bele mindenki fenekébe. Keresztanyám megint karanténban van, idén hatvanhetedszerre, úgyhogy neki nem tudtam odaadni, csak otthagytam a csomagot, hogy majd adják át neki. Amúgy csak mama, anya, meg Perdita volt jelen, végül is eldumáltunk mindenféle semmiről, meg Perdita is odaült kicsit az asztalhoz, és összerakta a kisvasutat a házikók hatására.

Aztán hazadobtak anyával, és olyan furi volt, kérdezte Perdita, ha lenne gyerekem, kire akarnám hagyni, ha haldokolnék, és rávágtam, hogy Pukkancsra, mire anyával együtt teljesen elcsodálkozott, hogy de hát ez olyan, mintha Pukkancsban jobban bíznék, mint a saját testvéremben, én meg hátrafordultam, hogy hát de baszod, milyen durva konfliktusaink voltak már. Hát jó, de azok testvéri viták voltak. Öhh. El is némultam kicsit ott a kocsiban, még úgy is ijesztő volt a gondolat, hogy Perdita és Pongó nevelje fel  a gyerekemet, hogy nincs is gyerekem. Itthon írtam is Pukkancsnak, aki épp Launál volt, hogy ha meghalok, fogja a gyerekem, és vigye ki külföldre, jó messzire. Furcsa, hogy Perditában testvéri vitaként maradt meg az, hogy felváltva basztattak Pongóval.

Ma felriadtam éjszaka, amiért elmondtam nekik, hogy az Obiban találtam ezeket a ledes csodákat - remélem, mostanában nem fognak Obiba menni, és meglátni az árakat.

Pár napja egy uszítós szalagcím láttán olyan szépen letiltottam véletlen az egész covid témát a google hírfolyamomon, hogy anyától tudtam meg ezt a holland lövöldözősdit. Perdita mondta, hogy készüljek lelkileg, mert jövőre úgyis be leszek oltva, nincs értelme ellenkeznem.

*Róka ír, ír és ír, aztán inkább kitörli az egészet.*

Faszom, annyira kikívánkozik ez meg az, de úgyse lenne értelme.

Geci ijesztő, ami Európában megy, már pénteken is ezen kattogtam, hogy kezd olyan lenni a helyzet, mintha valami alternatív világban élnénk. Egyre nehezebben sikerül feltornáznom a jövőbe vetett hitem, aztán elég valami szar hírcsepp, és megint elmegy az életkedvem, és semmilyen tervezgetéssel nem tudom magam megvigasztalni. Egyik évben még csak a paráztatás megy, kövi évben már tüntetések, meg lövöldözés - mi lesz a harmadik évadban?

*Róka még írna, írna, de inkább visszafogja magát.*

Vettem egy új púzzlét szombaton, neki is estünk este Pukkanccsal, aztán annyira belemélyedtünk, meg olyan jól kikapcsolt, hogy most azon gondolkodom, kellene még egy. Gyönyörűeket láttam amúgy, egy másikat is megsétáltattam a boltban, de aztán visszatettem, mert nem akartam olyat venni, aminek csak az egét három óra kirakni.

Giccsparádém

Kialudtam magamból mérhetetlen bánatom, úgyhogy most arról az eszement ajándékozási ötletemről fogok írni, ami spontán tört rám hétvégén, és kicsit aggódom, hogy a család majd hülyén fog rám nézni, és megkérdezik, hogy: „Minek veszel ilyen marhaságokat?”

Szóval elmentem zuhanycsövet venni, mert kilyukadt a másik, és egyszer csak megpillantottam egy karácsonyi falvacskát, na, nem igazira kell gondolni, hanem ilyen szépen kidolgozott porcelánverzióra.

És én ebbe annyira beleszerelmesedtem hirtelen, meg annyira lenyűgözött a kis cuki, világító, zenélő épületek sokasága, hogy azonnal vettem egy kis csokigyárat, és Pukkancs is teljesen odavolt, hogy ő mindig is vágyott ilyesmire, és hogy ő is szeretne egyet. Visszamentünk, hogy ő is válasszon - ő egy üdülőházikót vett -, és megbeszéltük, hogy majd betesszük őket első saját és egyben közös karácsonyfánk alá, hogy ott is világítsanak egy kicsit (megvettük egyúttal a karifa díszeket is, juhú). Mire odaértünk az üzletbe, én már elhatároztam, hogy szeretnék egy kis pékséget mamának, mert hát ez milyen aranyos már, ki ne örülne ilyesminek (sokan? nem tudom amúgy), én legalábbis oda meg vissza lennék, ha valaki megdobna egy ilyennel. De persze ahogy levettem a polcról mama dobozát, már rám tört a késztetés, hogy anyának is vegyek, mert hátha tetszene neki, és akkor már keresztanyámnak is adok, mert olyan ritkán kap ilyen kis kedves dolgokat, úgyis folyton csak szomorkodik szegény.

Amikor anno beütött a válság, nálunk megszűnt minden ünnep és ajándékozósdi, kicsit szét is hullott a család a sok anyagi probléma miatt, és bár azóta újra össze-összejárunk, meg erőltetjük évente háromszor a közös ebédeket, az ajándékozás nagyjából teljesen kiveszett, ritkán tartjuk meg a szülinapokat is, és akkor is nagy szám, ha kap az ember tortát. Alapvetően senki nem olyan nálunk, hogy rá legyen izgulva az ajándék-témára, szóval az fix, hogy egyikünknek se az ajándék a szeretetnyelve. Ez mondjuk olyan szempontból jó, hogy nem kellett stresszelnem, ha úgyse volt se ajándékötletem, se pénzem, de mióta megvan ez a munkám, mamának mindig adok szülinapjára és karácsonyra is valamit, mert tudom, hogy kevés a nyugdíja, és ha több pénzt keresnék, valószínűleg állandóan habzsidőzsiztetném, mert olyan fos belegondolni, hogy egész életében dolgozott azért, hogy aztán épp csak kijöjjön a nyugdíjából. Anyának csak a szülinapjára szoktam venni, mert csomószor van, hogy nem jön haza karácsonyra, keresztanyámnak meg kb. sose veszek semmit, mert alig találkozunk, és többnyire szarik rám, de attól még tudom, hogy szeret, és hogy a férjétől, meg a fiaitól se kap soha semmi kedvességet vagy szépet.

Szóval gondoltam, most meglepem hármukat egy ilyen kis cukisággal, de közben meg bennem van, hogy vajon mennyire fognak hülyének nézni, amiért erre költöttem. Anya itthon van két hétig, úgyhogy majd oda is adom nekik (na ez is kicsit necces, hogy anya nem nézegetheti majd túl sokáig, de hát a francba már, egyszer csak vége lesz már a kinti robotjának), hogy már most kitehessék. Aztán részemről ennyi volt a kariaji, talán mamának még megveszem a szokásos ruhautalványt, azt mindig olyan lelkesen elvásárolja, bár igaz, idén már kapott egyet, szóval nem tudom, mennyire lenne nyomiság megint ezt ellőni.

Pukkancs is vett egy-egy pékséget a húgának, meg Launak, már várom, hogy odaadja nekik, de ő majd csak decemberben fogja. Utána elmentünk elemet venni, hogy majd egyből fel is tudják kapcsolni a kis házakat, szóval tiszta manóműhely voltunk itt egyik este. Nekem annyira tetszenek, jaj, olyan cukik és szépek, rendesen súlyuk van, meg a kirakatokban is kis porcelándolgok vannak, ah... Mondjuk én gyerekként is imádtam az ilyesmit, nem hiába halmoztam a Scala legót orrba-szájba. Anyának amúgy egy kis, hófödte művészlakot vettem, keresztanyámnak meg nyaralót  telelőt, szóval nem kapnak egyformát.

Írtam amúgy anyának, amikor hazajött, hogy van számukra egy kis aranyos valamim, mire visszaírt, hogy: „Ne költekezz, vegyél inkább tésztát, szószokat és ásványvizet”, szóval egy pöppet el is ment a kedvem az ajándékozástól, és elgondolkodtam, hogy visszaviszem a házikókat a boltba, de aztán arra jutottam, ÍGY JÁRT, ezt most már megkapja.

Nem tudom, miért kell a tészta, biztos zombi van a dologban.

Pircsee napcsee, avagy egy energiavámpír feljegyzései

Nem meséltem még, de Pukkancs múlthéten elment egy interjúra, és helyben felvette a hr-es, szóval aznap fel is mondott. A tulaj még kicsit akadékoskodik amiatt, hogy Pukkancs csak e-mailben mondott fel, és nem csatolt "hivatalos felmondási formanyomtatványt", de remélhetőleg nem fog emiatt baszakodni, hiszen a korábbi emberkék is csak e-mailben mondtak fel, ráadásul Pukkancs úgyis csak egy asszisztens, aki nem végez értékteremtő munkát. Megjegyzést is tett a felmondásra, merthogy nem érti, Pukkancs miért mondott fel, ha egyszer januárra tervezték a fizetésemelésének újratárgyalását - mintha csak ennyi lenne a gond.

Az interjún szóba kerültem, mint legjobb bari, lakótárs és több éve meglévő munkatárs, mire a csaj belelkesedett, hogy egyébként két embert keresnek, és hogy akkor nekem is ugyanazok a tapasztalataim, és én hogyhogy nem jelentkeztem erre az állásra. Mondta Pukkancs, hogy azért, mert nem akartuk kiütni egymást, mire mondta a csaj, hogy ha gondolom, küldjem be én is az önéletrajzomat. Nem küldtem be egyből, mert számomra nagyon furi volt így a nyolckörös interjúk világában, hogy Pukkancs helyben fel lett véve, meg nem tetszett, hogy nem voltak tekintettel a bérigényére, szóval nem sok jó érzésem volt a hellyel kapcsolatban. Három napig erőltettem magamban a témát, mert közben meg már nevetségesnek érzem a mostani helyem, meg mert milyen jó lenne Pukkanccsal együtt lelépni - olyan lenne, mintha a sors akarná, hogy együtt maradjunk a zombiapokalipszis idejére is.

Szóval aztán beküldtem az önéletrajzomat, és a csaj felhívott egy hétre rá, és ma lerendeztük az interjút korán reggel. Természetesen ezért is ki kellett vennem egy nap szabit, mert ezek a gecik nem engednek el két órákra.

Izgultam amúgy, pedig ittam galagonyateát indulás előtt, és ezt annyira utálom magamban - de hát hogy ne izgulnék, ha egyszer fontos? Mondjuk szerencsére nem volt ez olyan vészes izgulás, mint az előző alkalommal.

Volt a csajnak az interjú elején egy olyan megjegyzése, hogy jaj ez tök rossz, most a Pukkancs miatt mindenre tudni fogod a választ, ami egyrészt tök faszság volt, másrészt onnantól kb. lényegtelennek éreztem mindent, amit mondok. Tökre úgy is éreztem, hogy nem figyel, csak akkor tűnt élőnek, amikor ő beszélt, mert ha rajtam volt a sor, üvegessé vált a tekintete, pedig én más osztályon vagyok, mint Pukkancs, szóval nem kellett volna ennyire unatkoznia, miközben dumálok. Közben bejött valami magas beosztású emberke pakolászni, és akkor is olyan furán megváltozott a csaj arca, mint aki rosszban sántikál, de próbál nem lebukni, és amíg a hapsi bent volt, a csaj tiszta dekoncentráltan megkérdezte, hogy: „Mit is mondtál, hányan vagytok a csapatban?”, én meg elismételtem, és felírta az önéletrajzomra, mintha geci fontos infó lenne, mert amúgy semmi mást nem írt rá, és amikor kiment a hapsi, lefagyott a csaj néhány másodpercre, szinte vártam volna valami megjegyzést vagy megkönnyebbült sóhajt, de ehelyett kb. újraindult a rendszere vagy én nem t'om, mi ment benne végig. Aztán otthagyott negyed órára, hogy excel feladatokat oldjak meg, én meg próbálkoztam, és azt hittem, jó, amiket csinálok, tegnap este még le is ült velem Pukkancs excelezni, de azt mondta a csaj, nem minden feladat jó, majd az interjú végén megkérdezte, hogy rám is a két hónapos felmondási idő érvényes-e, mint Pukkancsra, csak mert ő olyan embert keres, aki egy hónap múlva tud kezdeni. Én meg ott elengedtem az egészet, és hirtelen rám tört a sírhatnék, de még annyira volt erőm, hogy bájcsevegősen elköszönjek tőle és kilépjek az ajtón, ő meg mondta, hogy majd mindenképp értesít - ok, de miről?

Ugye-ugye, a szar beidegződések...

Szóval nem elég, hogy hazafelé a kifújt levegőt kellett visszaszívnom a maszkból, még bele is taknyoztam a metrón bőgve. Nem is azért, mert elbuktam a munkát, hanem mert nem értem, minek hívott be a csaj, tudta jól, hogy van felmondási időm, tudta, hogy szabit kell kivennem ezért, aztán meg végig úgy éreztem, hogy semmi se jó, amit mondok vagy csinálok. Nem értettem, mi a baja, és lepergett az életem, hogy itt fogok megrohadni a mostani helyen, hogy majd milyen megalázó lesz integetni Frufrunak is, meg Kissárkánynak is, mert már ők is elkezdtek új munkát keresni, és ők ezer százalékosan előbb fognak találni, mint én, mert vannak papírjaik; meg hogy ennyire szar vagyok emberileg, hogy ugyanazok a tapasztalataim, mint Pukkancsnak, de mégse kellek. Szóval itthon zokogtam Pukkancsnak egy csomót, amiért semmi nem jön össze, ő meg vigasztalgatott, és mondta, hogy ne tegyek úgy, mint aki még sose talált jó munkahelyet, én meg újra felzokogtam, hogy de hát így igaz, sose találtam, mert a mostani is csak a mosogatáshoz képest jó; meg a suli is eszembe jutott, hogy nem jó az oktató, meg hogy biztos azért nem jó, mert velem van a baj; meg hogy az albérletet is biztos elveszítjük nemsokára, mert túl jó, hogy igaz legyen, és valami baj úgyis történni fog; meg az is átfutott rajtam, hogy az emberek biztos látnak bennem valami taszítót, amit senki nem vág soha az arcomba, és majd Frufru és Kissárkány is eltűnik, mert talán csak a közös szarság tart minket össze stb, stb, szóval mindenféle kijött belőlem, miközben ültem bugyiban a kád szélén, és arra vártam, hogy elálljon a sírás, és kivehessem végre a kontaktlencsét.

Nem értem, miért jó mindig ez az alakoskodás, a bájcsevej, az áltatás - csak belőlem vesz ki külön energiát?

Ja, meg Pukkancsnak is elment a kedve az új helyétől, szóval... extra jó vagyok.

Na mindegy, mensikézek, fogjuk erre, és hagyjuk is a kommentszekciót, túl sokat sajnáltatom magam.

Kérdéseim

Kitettem oldalra a kérdéssoraimat - hátha valakinek még van köztük újdonság -, monitoron nézve az utsó kép alatt található az oldal, mobilon pedig a fejléc alatti Főoldal szóra kattintva jön elő. Egyelőre csak négy van, úgyhogy egy linkre tettem mindet, az évértékelős kérdéssorban pedig frissítettem az évszámokat. Oké, oké, utóbbinak még nincs itt az ideje, bár bevallom, én már próbáltam őket megválaszolni, és arra jutottam, bele kell húzni még így év végén, különben nem lesznek túl izgalmas válaszaim.

Rubint Róka

Elolvastam a tavalyi, utsó novemberi bejegyzésemet, aztán a decemberi elsőt, és egy kicsit jobb kedvem lett. Az idei kihívások azért lényegesen jobbak, mint a tavalyiak. Néha beválik visszaolvasni a kakit, és átértékelni a dolgokat.

Mára meg Rubint Réka negyvenperces popóvideója lesz a kihívás. Hétfőn már megcsináltam, és a negyedik percben úgy éreztem, összeszarom magam a fájdalomtól (már eleve az alappóz felvételével és megtartásával problémáim voltak), de végül is kibírtam, plusz végre másnap lett izomlázam, a taposógépezéstől sosincs.

Visszatérő

Megint azt álmodtam, hogy suliba járok, és még előttem az érettségi, de már bennem van az az érzés, ami eddigi felnőttlétemben is folyamatosan jelen van, hogy úgyse fog sikerülni, nekem semmi nem jön össze, és ez sajna úgy van bennem, hogy közben tök bizakodó vagyok. Valami suliváltásra is szükség lett volna, de nem mertem átiratkozni, mert volt valami emlékem arról, hogy már egyszer próbálkoztam, de ki voltam közösítve. Közben volt egy csomó testvérem is, de úgy igazán egyikük se volt az, de az a kisfiú fixen igen, akit anya szült ott az álom alatt, és örökbe akarta adni, merthogy nem lesz rá ideje munka mellett, én meg mondtam, hogy tartsa meg nyugodtan, majd segítek nevelgetni, és amúgy is szükségünk lesz egy férfira, mert visszatér a kommunizmus. Öhh. Igen-igen, álmomban bejelentette a kormány, hogy visszahozzák azt a 20. századi verziót. Nem tudom, hogy jött ez.

Szóval kezdem nagyon unni magam, mert ezek az álmok iszonyat nyomasztóak, süt belőlük, hogy nem hiszek semmi jóban, de legfőképpen magamban, illetve nem is ez a jó megfogalmazás, egyszerűen néha már arra gondolok, hogy geci szar a karmám, és azért nem jó úgy igazán semmi, de ilyeneket biztos szánalmas gondolni, mert olyan, mintha a lustaságomat, gyávaságomat és gyengeségemet akarnám ezzel magyarázni. Már lassan úgy érzem, van rajtam valami nyálkaréteg, amit valami varázslóval le kellene szedetnem, hátha akkor rendbe jövök, hátha akkor jó lesz a suli, és tényleg csak rajtam fog múlni, hogy sikerül-e, hátha akkor olyan munkahelyem lesz, ahol ha odateszem magam, értékelik, és előrébb léphetek. 

És ez a gecis korona is itt van, erről szólnak fiatalságom utolsó évei, hallok róla, de nem látok belőle semmit, de legalább vonja maga után a sok szart, meg még egy nagyadag bizonytalanságot.

Szóval most olyan jólesne sírni egyet valami felnőttnek, mármint nálam felnőttebb felnőttnek, arról, hogy egy hülye végeérhetetlen küzdelemnek érzem az életem, amiben talán én vagyok a legnagyobb akadály, és olyan jó lenne, ha mondana valami bölcset, kedveset és megnyugtatót, valami olyasmit, hogy kicsikém, te máshogy vagy ügyes, mint mások (hahaha), szóval mondaná azt is, hogy kicsikém, mert tegnap is így hívott egy néni a liftben, és az annyira kedves volt.

Na, ezt a bejegyzést majd biztos megbánom, jól szabadjára engedtem az önsajnálatot.

Pasim

Múltkor amúgy azt írta a randi előtt eltűnős tindergyerek, hogy épp azon tűnődik, hogyan férnénk bele egymás naptárába, úgyhogy visszaírtam neki, hogy az enyém már betelt, és ennyi is volt a duma.

Aztán tegnap megint rám köszönt, én meg visszaírtam neki, hogy szórakozik-e, aztán írta, hogy ő még mindig találkozna, én meg írtam, hogy bennem már elmúlt az inger, mire magyarázkodott egy sort, amit én lereagáltam barátságosan, aztán csak megnézte, és nem írt többet.

Möh.

Nem baj, legalább okosnak éreztem magam.

Suli

Ami meg a sulit illeti, a múltheti anyagot nem tette fel a tanci a netre, mondván, megszakadt a nete, és nem tudta rögzíteni a napot (...), és ma se tanított valami ügyesen. Rám is írt egy srác fb chaten a nap második felében, hogy neki kínai, amit épp darál a tanár, és nagyon tart a modulzárótól, mert ez így nagyon rohanós, nem szánunk elég időt semmire. Óra elején vissza se tekintettünk az előző nap anyagára, pedig úgy lett vége a legutóbbi alkalomnak, hogy a tanci rám írt az utolsó órában, hogy szóljak a többieknek, hogy elment a nete, és nem fog visszajönni. Mindig eltűnik valamiért az utsó órában, annyira kiszámítható már, hogy én ezt az üzit már alapjáraton a mosodában ülve olvastam el, és megkértem Pukkancsot, szóljon a laptopomról a többieknek...

Őszintén szólva egész héten azon agyaltam, beüljek-e ma reggel a gép elé, mert irtó sok pénz ez ahhoz képest, amit kapunk cserébe, vagy menjek át másik suliba, ahol aztán újra kellene kezdeni ilyen-olyan okokból az egészet, de ajj, annyira idegesítő ez, mert az van bennem, hogy talán csak állandóan elégedetlen és béna vagyok, így meg sose lesz szakmám. Szóval befizetem a kövi havi részletet is, ami szépecske, mint egy lakástörlesztő, és erőlködöm még egy darabig, hátha történik valami jó.

A mai alkalomnak meg úgy lett vége, hogy a tanci adott egy feladatot, hogy próbáljuk meg egyedül megcsinálni, amit napközben mutatott, majd negyedórás kuss után közölte, hogy gyereknapból inkább előbb zárjuk a napot... Én mondjuk addigra már a mosoda felé tartottam - néha olyan unalmasan kiszámíthatóak az emberek.

Mindenféle blabla

Megérkezett a héten az étkészlet, és miközben csomagoltam ki, nagyon elment tőle a kedvem. Alapból izgultam, hogy élőben is szép lesz-e, de nem igazán nyerte el a tetszésemet. Pár órán keresztül próbáltam megbarátkozni vele, de ahhoz túl drága volt, hogy ne szeressem nagyon. Szerencsére sima ügy visszaküldeni, úgyhogy valószínűleg végül az első választásom lesz a végső. Pitykegomba, nektek megérkezett már esetleg a rendelés? Szép a színük? Fakó vagy élénk? Mert az egyik képen ilyen, a másikon olyan.

Reggel hat körül szokás szerint felébredtem, és szokás szerint nem tudtam már visszaaludni, de furcsamód a volt osztálytársaim ugrottak be első gondolatként, hogy három fiúnak mostanában született gyereke, és hogy ez olyan fura - rossz? -, hogy így le vagyok maradva, hogy én még mindig a munkatémával baszakszom, meg én még mindig azt érzem nagyszámnak, ha vehetek egy szőnyeget vagy étkészletet a kis albimba, míg másoknak már házuk is van, és mi van, ha nekem sose lesz, és mi van, ha azért se lesz, mert szőnyegre költök, meg étkészletre, pedig kitartóan kellene kuporgatnom. Úgy kábé ötven évig. 

Tegnap ilyen dolgokról dumcsiztunk Pukkanccsal, hogy ő is úgy érzi, hogy jó szülő lenne, meg én is így érzem, függetlenül attól, hogy egyelőre egyikünkben sincs túl sok anyai ösztön, meg kifejezett vágy a gyerek iránt, meg néha elhülyülünk ezzel, hogy majd lesz egy gyerekünk, és tök jó fej lesz, meg majd folyton szívatjuk, meg blabla, de hogy annyira a lehetősége sincs meg annak, hogy ezen elgondolkodjon az ember, mármint ha felelősségteljesen akar gyereket nevelni, és aztán nem kilökni a fészekből, hogy na, menjél, amerre látsz, hozzál össze valamit. Anya mondjuk erre azt mondta, hogy ez hülye gondolkodás, mert ha az emberek régen arra vártak volna, hogy saját mindenük legyen, és biztonságba tudjanak szülni, fele ennyien lennénk. Na de na.

Nagyon vágyom valami állatkára, de még azt se merem bevállalni, pedig ha a macska miatt bűntudatom is lenne, kutyám még mindig lehetne, sajátom még sose volt, na de ha meg vége lesz a home office-nak, mit kezd szegény magával? Lehet, zajongana, meg összetojna itt mindent unalmában, aztán ha albit kell váltani, nem találok miatta másikat, vagy ha menekülni kell a zombik elől, nem tudok rá vigyázni, elveszítem, vagy előttem eszik majd meg a kis okos agyát.

Ja, ami a babákat illeti: valamelyik nap, talán hétfőn, nagyon ordított lent az apuka, amiért ordít a gyerek is, mérgemben már lekopogtam neki a felmosónyéllel, mint egy idegbeteg öregasszony, mintegy jelzésértékűen, hogy hallom ám, mit művel, és kurva idegesítő. És elkussolt az ember, mint akit elvágtak! És még másnap volt valami kis ordítozás, de csak rövid ideig, és azóta nincs se sírás, se ordítás, max ilyen kisebb felsírásai vannak a gyereknek, de olyan normális mértékben, meg néha rájön a kacagós visibálás, de annyi sikítós sírás után az ember szinte örömmel hallgatja. És talán két napja volt, hogy megint ordítoztak lent, de már nem agresszívan, csak szimplán mérgesen (azért nem ugyanaz!), de más volt a hapsi hangja, azt kiabálta a nőnek, hogy hisztis a gyerek, és nevelje már meg. Pukkancs le is vetette magát a földre, mint egy bandita, aki a vonat érkezési idejét próbálja belőni, és annyit sikerült elcsípnie, hogy a nő valamire azt mondja, egyedülálló vagyok, és százhatvanat keresek, szóval hátha lelépett az apci, és többet vissza se néz. Na szóval ezt csak úgy elmeséltem, ha esetleg valaki még izgult volna a lenti babáért, szóval perpillanat jól van, nem sír már minden reggel, amikor apci készülődik a munkába, és nem sír fél öttől, amikor apci hazaér.

Tegnap azt álmodtam, hogy beállított egy csaj a lakásba a haverjaival, és nézett ránk, hogy kik vagyunk és mit keresünk itt, és van tíz percünk elhúzni innen, én meg próbáltam sunyiban írni a tulajnak facebook-on, hogy segítsen, de már fent se volt facebook-on, szóval ki lettünk dobva, és nem volt hova menni. Aztán meg mentünk a suliba, ahova amúgy nem szoktunk, mert ugye online zajlik a képzés, és ott Pukkancs mondta nekem, hogy hagyjam innentől békén, mert csak rossz hatással vagyok rá, majdnem kiiratkoztunk a suliból, amiért hőbörögtünk egymásnak az oktató miatt, és hogy ez nem helyes, menjek el, üljek máshova. Olyan szar érzés volt.

Mostanában, vagy inkább már néhány hónapja, annyira nyominak és értéktelennek érzem magam mindenféle szempontból, hogy nehezemre esik bízni abban, hogy még visszatérhet az az egészséges jó-csaj-vagyok érzés.

Pöcsli

És ebben a percben rám írt a kis pöcs, aki elhívott randizni, aztán meg eltűnt.

Hát... Majd eldöntöm később, megnézem-e, mit írt, gondolom, úgy tesz, mintha nem tűnt volna el, de ma mindenfélét kell csinálnom, például ugye aki régóta olvassa a blogomat, tudja, mekkora nyominger vagyok az angol nyelvet illetően, mindig tervezem, hogy megtanulom, de aztán semmi kedvem hozzá, mert a sulis élmények miatt utálom az egészet, viszont zavar, hogy nem merek megmukkanni, mert igazából sok álláshirdetés fölött szimplán emiatt görgetek át, pedig valószínűleg csak dumálnom kellene valakivel angolul, vagy rávennem magam arra, hogy a Netflixen elhagyjam a magyar feliratot (mert végül is még ha bénán is, de megcsináltam anno az emelt érettségit, hogy felvételizhessek néderlandisztikára). Amikor kezdtem ezen a helyen, és létszámhiány miatt sokkal több munka volt rajtam, és fél éven át sok mindent én csináltam, amit a jobban fizető pozisoknak kellett volna - ha lettek volna elegen -, akkor rákényszerültem néha, hogy angolul beszéljek telefonon, de mióta home office van, és asszisztensként nem kaptam telefont, már egyáltalán nem használom szóban az angolt, véletlen sincs az, hogy én veszem fel más helyett a telefont, szóval még mindig lefagyok, ha egy turista angolul szól hozzám az utcán.

Na és Pukkancs talált egy progit, a Language Reactort, amit összebíbeltünk a Netflix-szel, úgyhogy most tudok úgy nézni sorikat-filmeket, hogy ha nem értek egy szót, csak fölé viszem a kurzort, és lefordítja nekem magyarra. Szóval ennek tökre örülök, elkezdtem így nézni a Madam C. J. Walker-t, igaz, csak az első rész feléig jutottam, mert ingerem van minden szót megnézni, meg közben chateltem is, na de az a tervem mára, hogy angolozok így, aztán kell edzeni is, meg leülni felfogni, hogy mit is vettünk tegnap a suliban, szóval a kis pöcs kapja be, majd visszaírok, ha nagyon uncsizok.

Hosszas szövegelés a mai, valószínűleg csupán néhány perces álmomról

Mióta szakítottam Új Fiúval, nem volt kiscicákon pánikolós álmom, ma viszont igen. Lehet, olyankor tér vissza, amikor elveszve érzem magam, vagy legalábbis megtalál valami erős bizonytalanságérzet. Nagyjából 2016 óta van ez az álmom, asszem, akkoriban volt, hogy albi mellett nagyon keveset kerestem, és éjszakánként úgy éreztem, összepréselnek a falak, meg a kilátástalanság. Vicces, mert előtte foghullós álmaim voltak, amik szerintem ugyanezt a létbizonytalanságot tükrözték - véget nem érően hullottak a fogaim, de egy idő után, ahogy minél többet gondolkodtam ezen éberen, álmomban már nem tudtam komolyan venni, és egy alkalommal sikerült álmomban lezárni a foghullajtós álmok idejét. No és aztán jöttek a kiscicák. Sok kiscica egyszerre, akikre nem tudok vigyázni, mert ők mindent elkövetnek azért, hogy elveszítsem őket szem elől vagy épp kinyírják magukat.

Ma azt álmodtam, hogy miután szakítottam Új Fiúval, ő elköltözött, és nálam hagyta a két pici, spontán vásárolt madarát, amikről én meg szépen elfeledkeztem, szóval eltelt vagy öt nap, mire eszembe jutott, hogy esetleg meg kellene őket etetnem. Valami fészer dizájnú (...) kecóban laktam, a madarakat meg egy nagyon magas polcon tartottuk, rendesen fel kellett erőlködnöm magam, hogy rá tudjak ülni, meg lelógatni a lábam, amíg nézegetem, mi újság a kis dögökkel. És egy nagyon pici, alacsony dobozba voltak zárva, ennél fogva sose használták a szárnyukat, és nem érezték magukat madárnak (ezt csak úgy tudtam, na). Iszonyat pici madarak voltak egyébként, fekete és fehér tolluk volt, könnyedén bele tudtam őket fektetni a tenyerembe. Merthogy az egyiket megfogtam, és a hátára fektettem, majd elkezdtem simogatni a pociját, mire ő kiscicává változott, egy nagyon kicsi, szabályos csíkozatú kölyökké, és borzasztóan élvezte, hogy ha már madár nem lehet, ez a cicaszerep egészen kényelmes, szinte el is mosolyodott, meg felsóhajtott, ahogy simiztem. Közben a másik madárka valahogy eltornázta magát a polc szélére, ahonnan aztán leesett, én meg alig mertem lenézni is, de inkább úgy döntöttem álmomban, hogy csak a szárnya legyen törött, mert kiscica akkor még belőle is lehet (úgy tűnik, haladó szintű álmodó vagyok, haha). Szóval a másik kismadár-cicával a kezemben lemásztam a polcról, leguggoltam a mozdulatlan állatkához, és felsimogattam halálából (öhöh). És végül is az egész álom arról szólt, hogy olyan aprók voltak, hogy nem teljesen tudtam kitalálni, mibe tegyem őket, ráadásul ebben a nagy szabadságérzetben - vagy sérelmeik eloszlatása, esetleg kimutatása céljából - állandóan változtatták az alakjukat, időnként kis játékautóvá, egérré vagy épp bogárrá váltak, én meg teljesen odavoltam értük, próbáltam őket nagy dobozba tenni, aztán kis dobozba, aztán ételtárolós dobozba (...), építettem nekik egész kis tájat, hogy szeressék, és ők szerették is a dobozokat, csak épp mindig ki tudtak mászni vagy repülni, mert hát miért ne repülhetne egy kisautó vagy egy kiscica, ugye, úgyhogy egy idő után már volt, hogy a zsebemben tartottam őket jobb ötlet híján, és folyton ellenőrizgettem, hogy megvannak-e még, kb. le se vettem a zsebemről a kezemet. Az a madár, amelyik leesett a polcról amúgy nagyon kis bánatos volt, ő szeretett inkább porcicává változni, én meg mindig féltem, hogy összenyomom, miközben megfogom. Mindeközben egyébként felébredtem egyszer, de annyira érdekesnek éreztem ezt az álmot, hogy gyorsan visszaaludtam, hogy na, ezt fogom most továbbálmodni. Sikerült is, és egy alkalommal, miközben épp mindkét madár kiscica volt, odaszaladt hozzám egy rakás macska-kiscica, és nagyon lelkesek voltak, mind az ölemben akartak lenni, én meg már tudtam a szokásosat, hogy na bassza meg, vigyázni kell rájuk, mert még kicsik.

Új Fiú is felbukkant közben kicsit - mármint az álomban -, de csak chaten, írta nagy lazán, hogy kémprogival látja az aktivitásomat, mert megy a kattintásszámláló (............), én meg visszaírtam neki, hogy az érdekes, mert napok óta be se kapcsoltam a gépet, szóval ez valami bizalmatlansági mozzanat volt, nyilván megint kamuzáson kaptam őt, eheh... Nem tudom, olyan béna ez az egész, nem tudom, szar ember vagyok-e, amiért nem írtam vissza neki arra a drámai búcsúszövegre (meg ő elvileg azt látja, még csak meg se nyitottam az üzenetet), hogy ez léleksanyargatásnak, bűntudatkeltésnek vagy bántásnak számít-e, de úgy érzem, ha megírnám neki, miért döntöttem a törlése mellett, valami dumával elérné, hogy aztán megint hülyén vagy gecin érezzem magam, például írná, hogy teljesen félreértettem őt, vagy hibáztatna, amiért mindig csak a rosszat látom benne, esetleg annyit írna, hogy ok, vagy annyit, hogy ok, nem számít, én meg főhetnék magamban, amiért mégis visszaírtam neki, de legalább onnantól kezdve megint írhatná a macskás témát, mintha semmi nem történt volna. A héten elvileg már elhozta a kiscicáját, szóval megmacskásodott emberré vált, és biztos szívesen mesélne az új élményeiről, meg arról, hogy jön ki a macskával (állandóan attól félt, hogy a macska nem fogja majd szeretni), no de mindegy, nem-nem-nem, egész egyszerűen nem tetszik a tükörkép, amit a szemében látok - ha szabad ilyen köhltőien fogalmazni.

Na szóval, bizonytalanságérzet, kiscicás álmok - azt hiszem, a szar oktató-szar munkahely kombó együtt már sok, úgyhogy A KISCICÁK VISSZATÉRNEK!

Rózsaszín

Nézelődtem ma a neten, asszem, épp babzsákfoteleket keresgéltem, mint akihez annyi ember jár, hogy nincs hova ülniük, és közben chateltem a lányokkal, és a társasjátékok jöttek szóba, hogy kinek melyik van meg, melyiket szereti, és beszéltük, hogy egyszer összeülhetnénk megterraformálni a Marsot. Erről aztán eszembe jutott, hogy ha jönne hozzám valaki, tökre már új tányérból akarnám neki kínálgatni a kaját, és még ha alapjáraton azt beszéltük is, hogy Frufruhoz mennénk, emiatt megint elkezdtem nézegetni az étkészleteket.

Múltkor már kinéztem egyet, hogy én azt karácsonyig szeretném megvenni, hogy karácsonykor már fancy tányérból zabálhassunk Pukkanccsal, de ma találtam egy újat, ami majdnem kétszer annyiba kerül, és el is kezdtem agyalni rajta, hogy vajon mennyire lenne beteg, ha inkább azt venném meg.

Ezt választottam ki legutóbb (ez is nagyon tetszik, egyszerű és nagyszerű, de közben mégse unalmas, és ezzel a terítékkel kifejezetten klassznak tartom, úgyhogy TERMÉSZETESEN azt is eldöntöttem, hogy új evőeszközt is kell idővel szerezni, amin nem változtatott az újabb választásom se):

Ez az új szerelmem, amit ma találtam - nagyon tetszik benne, hogy a mélytányérokon kívül egyik se egyforma:

Mutattam Pukkancsnak is, és nagyon tetszett neki, de az árát meghallva elhűlt, hogy ez azért túlzás. Nézegettem is pár órán át, hogy megérdemlek-e én ilyesmit, meg bosszankodtam magamban, amiért csak annyit keresek, amennyit, de nagyon hajlottam rá, hogy megrendelem, mert egyrészt tényleg hónapok óta nézegetem már az étkészleteket, és nézegetni is fogom, amíg nem rendelek végre egyet, másrészt milyen szexuálisan mutatna ezeken a tányérokon egy csini tortaszelet (mert karira szeretnék majd venni egy tortát, tavaly ugye Pukkanccsal nem karácsonyoztunk együtt, és idén szeretnénk egy jó kis karit).

Kérdeztem a lányokat is chaten, hogy szerintük mennyire lenne beteg ennyit költeni rá, és tetszett nekik is, és Kissárkány mondta, hogyha boldoggá tenne, vegyem meg, nem azért dolgozunk, hogy ne legyen örömünk a fizetésünkben. Ezzel végül is csak egyetérteni tudtam, úgyhogy arra jutottam, meglepem magam vele. Meg is rendeltem egy órája - remélem, élőben is ilyen csecse lesz, különben belépek facebook-on a Kurvára szomi vagyok csoportba.

Suli

Kissé fájdalmas volt a negyed ötös lefekvés után fél kilenckor felkelni a suli miatt, egy kicsit el is játszadoztam a gondolattal, hogy kihagyom a napot, de aztán eszembe jutott, mennyit perkálok érte, úgyhogy erőt vettem magamon.

Egyébként ma fogalmazódott meg bennem, hogy szörnyű az oktató, és ma már többször eszembe jutott az aki-nem-tudja-tanítja mondás, csak épp sajnos ő tanítani se tud. Elgondolkodtam a korán is, meg hogy mekkora szopás, hogy kemény öt év tapasztalattal a háta mögött úgy érzi, ő már mester szintre lépett, és ezáltal taníthat másokat is. Olyan gyorsan darálja az anyagot, meg néha olyan elveszettnek tűnik, meg olyan sok újat veszünk egy nap alatt, hogy a gyakorlásra nem is szán időt, úgy van vele, majd mi gyakorlunk magunknak hét közben, még házit se ad (illetve legutóbb adott, de nem ellenőriztük le, merthogy haladni kell). Nyilván a gyakorlás megvan, de ha közösen sose gyakorlunk, honnan tudhatom, hogy jól csinálom-e, amit csinálok, illetve ha valamiről tudom, hogy szar, mikor kérdezhetem meg, hogy hogyan lehetne jó - szóval a fene akar folyton új anyagot venni. Nem ezért fizetem a több, mint ötcsilliót havonta, hogy egyedül értelmezzem, meg fogjam fel a dolgokat, utálom az ilyen tanárokat, ennyi erővel akkor nincs is rá szükség. És én nagyon úgy érzem, meg úgy is számolom, hogy az ő kis spontán szabadnapjai nem lesznek pótolva, és emiatt sietünk ennyire.

Nem örülök... Lehúzva érzem magam, és gyökérnek, mert úgy érzem, az egész nap ilyenkor arról szól, hogy másolom, amit ő darál, és közben felfogni sincs időm semmit, úgyhogy marad az, hogy felkelek hét közben korán, meg munka után is leülök, hogy most akkor mi a pöcsről is beszélt órán az ember, aztán meg próbálok magamnak feladatokat kitalálni, meg ülök a megoldásom fölött, hogy vajon mennyire jó vagy rossz, és ez az állandó bizonytalanság kezd aggasztó lenni.

Valami mindig van, bassza meg...

Új emberek a mindennapjaimból

Nagyon furi volt beülni a kollégáimmal egy bárba, egyrészt mert elmondható, hogy sose megyek ilyen helyekre, másrészt Pörgő Jocón kívül mindenki új a csapatban, Frufru a harmadik rangidős az öt-hat hónapjával. Ettől függetlenül volt kedvem az egészhez, bár örültem volna, ha találok normális ruhát magamra, és nem pubertásodom ki, de hát nyilván ilyenkor kell az orcámra nőnie egy furunkulusnak. Jött az új gyerek is, aki kedden kezdett, huszonnégy éves, mint Frufru, és nálam kezdi a betanulást. Nem igazán tudtam még őt hova tenni, néha jó fej volt, de egy-egy mozzanatát nem sikerült értelmeznem, őszintétlen volt, gondolom, még igyekszik imponálni, munka szempontjából meg eléggé arrogáns, pedig semmi tapasztalata nincs abban, amire felvették - nyilván a jobban fizető poziba vették fel, teljes bejelentéssel.

Az egyik srác nem jött, de vittem Pukkancsot, aki mondjuk sajnos nem igazán tudott feloldódni, így nagyrészt csendben volt, és tizenegy után már láttam rajta, hogy nagyjából elengedte magában az egész kollégákkal való ismerkedést. Frufru és Kissárkány viszont nagyon ari volt, olyanok, mint chaten, nagyon bírom őket, bárcsak átléphetnék velük egy baráti szintre. Viszont sajnos Pörgő Jocó, meg egy másik új ember miatt nem tudtam velük normálisan dumálni, mert mindkét hapsi állandó figyelmet követelt magának, én meg pont az asztal közepén ültem - Pörgő Jocó folyton a hátamat simogatta, a másik emberre meg igyekeztem egy idő után már nem is nézni, mert akkor rákezdett a fiatalkori sztorijaira, amik baszottul nem érdekeltek senkit, de sajna illedelmes vagyok, úgyhogy volt, hogy negyed órán át a tekintete fogságában szenvedtem, és bólogattam mosolyogva, miközben beszélt, és ebbe az este folyamán úgy kétszázszor sikerült belefutnom.

Néha kimentem Pukkanccsal, hogy egy kicsit megszabaduljak tőlük, olyankor aztán a szomszéd melegbár kirakatát néztük, és azon gondolkodtunk, hogy izgibb lett volna egy házszámmal odébb foglalni az asztalt. Már csak azért is, mert szerintem nem voltak túl sokan ott, ahova mi mentünk, néha kifejezetten úgy éreztem, hogy mind az öt pincér csak a mi kívánságainkat lesi. Basszus, amúgy a csajok olyan drága piákat vettek, csak Frufru megivott tizennyolc ezer forintot, tudom, mert egy számlát kaptunk végül, és mindenki ott számolgatta az asztal fölött a maga részét. Mi Pukkanccsal együtt költöttünk egy tízest, én mondjuk csak egy Baley's-t rendeltem (kihoztak egy kortynyit egy ezresért, azon azért meglepődtem - hát ja, nincs nagy rutinom piálás terén), meg egy limonádét, meg az olajban tocsogó pizzámat, aminek csak a felét tudtam megenni. Pörgő Jocó mondjuk meghívott valami piros löttyre, aminek a háromnegyede jég volt, de azért drága volt, mint a fene, azt itták a lányok is egész este. Aztán a másik embertől is kaptam egyet, ő legalább meghívta Frufrut és Kissárkányt is, Pukkancsot persze jól nevelt paraszt módjára kihagyta, nekem volt kellemetlen... Felszürcsöltem gyorsan ezeket a piákat, hogy örüljenek, meg hogy ne kelljen többet ezzel foglalkoznom, de számomra semmi értelme ennek az ivósdinak.

Egy alkalommal kimentem a mosdóba, pedig nem is kellett pisilnem, csak már nagyon fel akartam állni, aztán Frufru is utánam szaladt, dumcsiztunk is fél órát a klotyóban, és valahogy szóba jött Új Fiú haverja (szintén volt kolléga), és azon nevetgéltünk, hogy Új Fiú nekem azt mesélte, hogy Frufru tökre rá van kattanva a haverjára, és ennek kapcsán beszéltük, hogy milyen durva, hogy egy fiú mennyire rosszul tudja értelmezni egy nőnemű lény kedvességét és barátságosságát. Emiatt Kol is szóba került, és éreztem egy kis ingert arra, hogy Új Fiút is bevalljam, de aztán inkább hagytam a dolgot, sok lett volna.

Frufruval egyébként szinte mindenben egyetértünk, ezt nagyon bírom, mert tudom, hogy bármit mondhatok neki, nem fog rám furán nézni, még a humorunk is egyezik. Új Fiú egyszer találkozott vele véletlen, és azt mondta, Frufru tök olyan, mint én, csak talán vékonyabb (paff, utána már nehezemre esett hallgatni a Frufruról szóló beszámolóját, haha). Egyébként borzasztóan édes lány, én még ilyennel nem találkoztam. A mosolya, a kedves kisugárzása, a nagy szemei, a humora - annyira tökéletesnek tűnik, hogy még bosszankodni se tudok azon, hogy mennyivel jobb nálam. Olyan szép a bőre, hogy még csak nem is sminkel, szoktam is ugratni azzal, hogy milyen idegesítő emiatt, és hogy ne hencegjen ezzel - Kissárkány ilyenkor egyet szokott érteni velem, haha.

Kissárkány meg az az igazi nőcis alkat, aki imád sminkelni, és tud is, tök hosszú haja van, miniszoknyát vesz fel magassarkú csizmával, és a bárba belépő összes hímnemű jelenlétével tisztában van. Mindig várja a szerelmet, úgyhogy mindig van valami fiúügye folyamatban, de fél is, mert a rossz fiúkat szereti, akik általában csak a szívét fájdítják - a legutóbbi exe vőlegény státuszban volt már, amikor lelépett.

Szóval nagyon bírom őket, semmi olyat nem is mondtak, ami kiábrándító lett volna. Azt hiszem, ők nagyon őszinte emberek, és mindig magukat adják, úgyhogy nem lehet bennük csalódni.

Néha azért furcsának éreztem magam, vagyis hát folyamatosan, ez az utóbbi hónapokban valamiért felerősödött bennem. Persze van pár oka, ugye Új Fiú mellett kicsit elhittem, hogy nem vagyok normális; meg rájöttem, hogy sose járok el itthonról, és én ebben jól érzem magam, míg mások meg szoktak őrülni három nap bezártság után; meg ott van az is, hogy a csapatban én keresem a legkevesebbet, ami miatt szánalmasnak érzem magam - vagyis főként az szánalmas, hogy nemsokára kerek három éve vagyok ennél a cégnél mindennek ellenére.

Sokat volt szó a tulajról amúgy, ugyebár tudja mindenki, hogy rálát a chatekre, meg mindenféle kémprogija van, úgyhogy céges telefonon és gépen nem nagyon lehet őt kibeszélni. Nem tudom, az új srác hogy fogadta ezeket az új infókat, mármint persze előadta, hogy ő mindezt alapjáraton feltételezte a tulajról, meg hogy ő majd megmondja neki a magáét, ha úgy van (haha, Kissárkány is ezt mondta, aztán pár napra rá már sírt), de nem tudom, valójában milyen újabb kételyeket "sikerült" benne elültetni. Én mindenesetre bánom, hogy mondtam bármit is, rossz érzés maradt bennem emiatt, hisz nem is ismerjük annyira a gyereket, ki tudja, milyen módon igyekszik majd belopni magát a tulaj... valamijébe. Mondjuk volt már arra példa, hogy a tulaj odavolt egy-egy okoska srácért, szóval lehet, ez a gyerek is jól jár majd.

Azt is bánom, hogy viccelődve megkérdeztem Pörgő Jocót (aki ugye a felettesem), kihez kell fordulnom, ha bruttó emelést szeretnék kérni, ő meg a profession-t javasolta. Utálom a sérelmeimet feleslegesen kiadni, neki meg aztán tényleg felesleges bármit mondani, úgy fél a tulajtól, mint egy naponta vert kiskutya... Nem is tudom, miért mondtam neki ilyeneket, inkább csak kínos volt, hogy a hátamat simogatja, és kínomban próbáltam valami témát bedobni. Fogalmam sincs, miért csinálta, szerintem búzadara, de állítólag van nője, csak hát olyan fura az egész, mert ha rám ír chaten (...), olyankor is mindig egyes számban beszél, mintha egyedül élne, vagy pedig olyan párja lenne, akivel kapcsolatban megszokta, hogy le kell tagadni.

Szóval fél kettőig voltunk a bárban, majd az öregek  Pörgő Jocó és a másik ember hazament, Kissárkány meg kitalálta, hogy még éhes, úgyhogy öten elbandukoltunk majdnem a Deákig, ahol aztán ettünk egyet - vagyis a többiek ettek, én nem voltam éhes, és már nem is akartam költeni. Frufru aranyos volt, összenéztünk, hogy egyikünknek sincs már kedve bolyongani az éjszakában, de valamiért mégis vitt minket a lábunk. Egy kicsit tininek éreztem magam, jó volt az én korosztályommal lógni, olyanokkal, akik velem azonos életszakaszban vannak, úgy értem, nem sietnek haza babázni, meg férjezni, meg házat felújítani, meg ilyenek. Remélem, én is szimpi voltam nekik, vagy legalább nem fura.

Paseeee-k

Még egy nem-tudom-van-e-értelme-írni-róla-féle sztori, amiből aztán épp úgy nem lett semmi, mint az új munkahelyből.

Szóval volt ez a srác, tökre bepörgött, hogy milyen jó a humorom (legjobb bók), milyen intelligens vagyok (másik legjobb bók), meg milyen "dögös", én meg csodálkoztam, hogy van egy fiú, akit nem akarok egyből törölni, amiért elhívott randira. Na de hétfőn ő már fáradt volt a munkája miatt, úgyhogy "amúgy is ő is lemondta volna a randit", és abban maradtunk, hogy a csütörtök még jó lehet, aztán azzal a lendülettel el is múlt a nagy lelkesedése, érződött a váltás, és tudtam ebből, hogy nem fog többet írni. Letöröltem őt a facebook-omról egy napra rá, mert egyrészt mi ez már, másrészt állandó szelektálás alatt tartom a facebook-omat, szóval van 45 ismim, akik így vagy úgy, de fel-felbukkannak az életemben, ilyen díszemberkéket meg  nem akarok köztük tartani.

No de, valami ilyesmi érzés lehet tinderen fiúnak lenni - egyszer csak már nem ír a másik, hiába, hogy jól eldumáltatok. De egyelőre ennyi elég is volt a tindiből, töröltem azt is a fakkba.

(Amúgy, Kami, ne hari, amiért az előző bejegyzésemet töröltem a kommenteddel együtt. Láttam a kommentet, meg válaszoltam is rá, de aztán meg olyan gyökérnek éreztem magam, amiért egyáltalán szót fecsérlek egy nem is biztos dologra, hogy inkább nem akartam itt látni azt a bejegyzést.)

Még aznap úgy döntöttem, ideje Új Fiút is törölnöm, már csak azért is, mert nem találtam érvet amellett, hogy megtartsam, mint ismerőst, hiába, hogy jól el tudunk dumcsizni kajákról, meg cicákról, ha már a sorozat-téma is felkerült a tabulistára, mert az szerinte nézeteltéréshez vezet, már kb. semmit se mondhatok, ami bármit is elárul a személyiségemről. Már kajakra azt éreztem, hogy szar vagyok, olyan szinten szar, hogy figyelnem kell, mikor mit mondok még a legártalmatlanabb témában is, mert neki mindig lesz valami kivetnivalója. Szóval így minek beszéljünk, meg mit akarhatnék tőle, még csak haverok se lehetünk, ha ennyire szar gondolkodású embernek tart, meg eleve őszintétlennek és érzelmileg gyerekcipősnek látom őt - ha rá gondolok, már csak a fejemet csóválom, hogy jesszusom, miért is akart ez az ember velem lenni. Persze ez sose derült ki. Vagy igen...? Amikor márciusban szakítottam vele, azt zokogta, én voltam a legszebb barátnője...

És az a durva, hogy fél órán belül rám írt, amiért kitöröltem az ismerőseim közül (aztán rákerestem a google-ön, és létezik olyan app, ami jelez neked, ha valaki le merészelt törölni az ismijei közül).

Megnéztem az üziket úgy, hogy ne láthassa, hogy megnéztem, és olyan abszurd dolgokat írt, komolyan érdekelne, ő ezeket elhiszi-e magának, vagy csak rólam feltételezi, hogy benyelem. Befotóztam a chatet, hogy ide feltegyem, mert olyan komolyan vehetetlenül drámai egyik-másik mondata, de valamiért geciségnek érezném kitenni még úgy is, hogy kitörölgettem a nevét, meg a profilképét... Azt írta - többek között -, hogy egy kicsit mindig a része maradok (...), és hogy élete egyik legnagyobb kudarcának érzi, hogy nem tudott engem boldoggá tenni. Mintha legalábbis tíz évig lettünk volna együtt... Nem tudom, nekem ez akkora klisé, meg értelmetlen hülyeség, miért hiszi, hogy rajta múlt a boldogságom, nem értem... Mintha az ember lányának a pasijából állna a világ, és annak is kellene elhoznia a fényt. Fú, mindegy, nagyon nem tudtam őt hova tenni, szóval emiatt is gondolom, hogy nincs már dolgunk egymással.

Meg letöröltem a haverját is, hozzá végképp semmi közöm.

Lentiek

Annyira felbasznak a lenti szomszédok, erre még a nőnek se lehet mentsége, leszarom, hogy így manipuláció meg úgy, meg így anyagi bizonytalanság, meg úgy, elnézni, hogy a kisbabáddal ordít a pasid, meg ki tudja még, mit csinál, amiért sikítva sír a baba már fél órája, ez kibaszottul... áhhh... Istenem, hány gyerek nőhet ebben fel, ez olyan geci szomorú, minek embereknek gyerek, ha ez a minimális felelősségtudat sincs meg bennük?! Pici, ártatlan teremtmények, és már ilyen kicsi korukban ezt kell megtapasztalniuk... Nem is értem a nőt, pedig néha visszakiabál, meg egyszer már elment, szóval nem egy reménytelen eset, de lépjen már le, bassza meg. Legszívesebben teleaggatnám üzenetekkel az ajtajukat... MENEKÜLJ!

És ja, tudom, nem az én dolgom, nem tudhatom, blabla, de akkor is agybaszó, hogy nem tehetek semmit.