Vasárnap

Hiába állítottam ébresztőt, dél is elmúlt, mire felébredtem. Amikor ránéztem az órára, úgy pattantam ki az ágyból, mintha időre mennék valahova.

És nem tudok írni. Megőrülök. Most úgy érzem, el van cseszve az egész.

Megint elakadtam.

Tegnap még nem is tűnt fel.

Szombat

Beállítottam az ébresztőt kilencre, nehogy véletlenül átaludjam a napot. Kilenckor aztán beállítottam tízre, de szerencsére a kutya nekiállt ugatni a lehulló faleveleket, így már nem tudtam visszaaludni. Egy darabig csak feküdtem, és néztem a függönyöm, anya jutott eszembe. Az, hogy bánom, amit írtam neki tegnap, és hogy talán az ő kedvéért... kibírhatnám a karácsonyt. Aztán arra jutottam, hogy így sose fogja felfogni, hogy nekem nem túl jó a viszonyom Perditával, holott nem ártana, ha tudatosítaná magában, mert akkor megértene egyéb dolgokat is... Nem helyes szemet hunyni ilyen viselkedés fölött. Ezt nem csak én szenvedem meg, hanem Pukkancs is, mama is, néha Pongó is, habár utóbbit se kell félteni. Nem várom, hogy átnevelje, de az, hogy tisztában se akar vele lenni, már-már ijesztő elfogultságra vall, és ezzel engem "kényszerít" folyton arra, hogy magyarázkodjak az érzéseim miatt. Ami után ugye nem nyerek megértést.

Aztán valamiért elakadtam az agyalásban, asszem, nagyon kellett pisilnem.

A Perditáról alkotott véleményem miatt már csak az esetek 2%-ában fordul elő nálam a bűntudat, de anya miatt azért jóval sűrűbben. Be kellene látnom, hogy anya minimálisan sem nyitott a problémáim befogadására és megértésére. Olyan ritkán látom amúgy is... Mi van, ha egyszer... Szóval az emberek azt hiszik, odébb van az még... vagy hogy sose történik meg... Aztán meg... Na mindegy. Értitek, nem? Igen? Nem? Jó.

Utána megsütöttem egy mirelit pizzát, és olvastam két-három órát. Mivel nincs új könyvem, a Battle Royale-t olvastam újra, ezt kb. tizenöt évesen olvastam. Nem emlékeztem a végére, illetve nem voltam biztos abban, hogy jól emlékszem. Örültem is, hogy nem jól, aztán pár oldal után rájöttem, hogy mégis jól, öhöh, de végül is így volt jó.

Most már elmondhatom, hogy októberben legalább ezerkétszáz oldalt olvastam - egyelőre! -, és tökre örülök, hogy mostanában olvasással töltöm a napi négy óra utazgatást, mert ha belegondolok, végül is tök luxus napi négy órákat olvasni. Oké, vonjuk le az átszállásokat, meg amikor néha beszélgetek Pukkanccsal, de na, még így is vagy három óra elmegy olvasással. Csak annak nem örülök, hogy már elég hamar lemegy a nap, és újabban a buszok is, meg a hév is spórol a világítással. Olyankor aztán erőltetem egy darabig a szemem, aztán feladom. Tiszta kaki érzés csak úgy kibámulni a fejemből.

Sikerült írnom három oldalt. Hát nem mondom, hogy közben nem lestem, mikor lesz már meg a három oldal, de végül is asszem, a minőség megfelelő. Egyébként nem szoktam visszaolvasni, csak a végére megmaradó érzésre hagyatkozom, az meg általában olyan elégedett-szerű, még ha közben tudom is, hogy azért nem ment valami koncentráltan a dolog. Mondjuk most azért sokat kattintgattam közben a neten. Szerintem tartom a szintet, mióta írom, nincs olyan, hogy néha tempót váltok, meg ilyenek. Bár ez nem is különösebben jellemző rám, csak itt a blogban vagyok néha nagyon elégedetlen egy-egy bejegyzés után, például az a hosszabb bejegyzés nagyon idegesít, amit tegnap írtam, mondjuk már csak azért is, mert negatív - hjaj, és akkor ennek a bejegyzésnek az eleje is most negatív...!

Valamit akartam még írni az írással kapcsolatban... Vagy nem? Igen? Nem? Jó.

Ja, megvan.

Szóval a regény eleje, az első fejezet olyan - pedig tökre úgy emlékeztem, hogy az előbb már leírtam ezt a mondatot! -, hogy talán zavaró lehet a múltbatekintgetés, és csapongóvá teszi azt a részt... Még nem mertem visszaolvasni, na de majd...! Ha befejeztem az egészet.

Egyszer majd kiskedden

Tegnap, miközben rendeltem a pultnál, eszembe jutott, hogy talán csak azért nyilatkozom olyan érzéketlenül és nagyképűen a szerelemről, mert sose futok bele olyan fiúba, aki az esetem. Csak néhány éve jöttem rá, hogy nekem a sötét hajú, sötét szemű, magas fiúk szoktak tetszeni - azaz hogy nekem van esetem -, de ez a felismerés homályba veszett az elmúlt időszakban, meg amúgy is olyan ritkák az ilyen szép szál legények. Elnézve a pultos fiú kedves szemét jutott ez újra eszembe, és arra jutottam, ha majd egyszer akarok magamnak barátot, ennek a srácnak a kezébe fogom belenyomni a facebook elérhetőségemet.

Kár, hogy a vendéglátásban havonta szokás munkahelyet váltani.

422

Üdv neked, aki fénysebességgel rágod át magad gyönyörűséges múltamon!

Lehet, hogy ezt majd inkább kitörlöm

Rám írt a héten A Fiú - bár nem igazán illik rá ez az elnevezés, de mindegy is -, meg akarta beszélni a viselkedését, legalábbis miután leesett neki, hogy nem nagyon írok már vissza. Végül megírtam, hogy már nincs kedvem vele beszélgetni, elhalt az egész, rosszul csinálta azt, hogy eltűnt egész napokra. Aztán próbálta ráfogni ezt arra, hogy félt, hogy rosszul lép felém, és akkor én megint eltűnök szó nélkül, mint anno tizenöt évesen, de hát nekem ez már annyira távoli, hogy nem tudok már annyira együtt érezni. Megérteni megértem, de na, én már beláttam magamnak, hogy csak erőlködtem azzal a két találkával, és nem akarok tőle semmit.

Kol szabin volt hétfőn és kedden, aztán szerdán rám írt, de olyan ritkásan válaszolgatott vissza, hogy nem is értettem, minek írt rám. Azt azért nem mulasztotta el háromszor megjegyezni, hogy nagyon jól telt a szabadsága, sokat gondolkodott, és elengedett dolgokat, amik úgysem fognak összejönni. Az első két alkalommal átsiklottam a dolog felett, gondoltam, nem szerzem meg neki az örömet azzal, hogy egyből magamra veszem ezeket a szövegeket, és rákérdezek, de a harmadiknál már úgy éreztem, nagyon szeretné, hogy megkérdezzem, miket engedett el - de persze nem írta le.

Bent az irodában aztán ignorált, ha hozzám szólt, csakis munkatémában, és nem hívott ki kávézni se. Gondolom, ennyi voltam. Ezért tartom olyan túlrajongott témának a szerelmet, mert egy csomószor semmi nincs a szerelem-réteg alatt, emiatt van az, hogy ha szétmegy két ember, el is tűnnek egymás életéből. Az egyik percben még azt képzeled, értékes és érdekes vagy, a másik percben már el vagy suvasztva a szekrény mélyére, mint egy félszemű plüssmaci.

Tény, hogy ma nap végén megkérdezte, megyek-e vele haza - Pukkancs fél órával korábban ment el, mert ment az anyjához -, de szerintem csak illendőségből, és inkább kibújtam a dolog alól. Nem hiszem, hogy tudtam volna csevegni a kocsiban, nyomott voltam, és nem akartam, hogy kiderüljön, hogy néha rossz kedvem is tud lenni. És hát ha én nem beszélek, ő se.

Nem igazán esik jól, amikor így kitalálja, hogy akkor inkább szarni fog rám, de hát úgy tűnik, két véglet van. Hagyom akkor én is, ha neki így könnyebb. Talán nem is vagyok érdemes senki figyelmére a rideg felfogásommal.

Hazafelé anya írt rám, hogy mit szeretnék enni karácsonykor, mire bámultam egy darabig a kijelzőt - már majdnem elfelejtettem, miért is nem szeretem a karácsonyt! -, aztán megírtam, hogy én nem akarok együtt karácsonyozni.

Évről évre egyre egyszerűbben fogalmazom meg az ilyesmit, mert minden évben rájövök, hogy felesleges hosszúra nyújtani a magyarázatokat, úgyis egyik fülén be, a másikon ki - szerintem már rég törölte a memóriájából, hogy mi történt három éve, sőt, minden egyéb konfliktust is törölt. Perdita személyiségére folyton csak annyit mond, hogy ez van, ő ilyen - hát jól van, én meg olyan vagyok, hogy inkább kerülöm az ilyeneket -, de igazából folyton érzem, hogy  engem néz hülyének, a világlátásom miatt, az összetettebb gondolataim miatt, és azért, mert le merem írni neki, hogy bizonyos embertípusokra semmilyen szinten nem vagyok kíváncsi, még akkor se, ha az illető családtag. 

Szóval aztán anya visszaírt, hogy: „Elfelejtettem, hogy utálod a családodat” (ezt egyszer pár éve kitalálta magának, aztán azóta is hallgatom), mire késztetést éreztem két hosszabb mondatot megírni, amire ő annyit írt, hogy OK, mire én azt írtam, Ennyi..., úgyhogy nagy nehezen kipréselt magából valami sablondumát a család fontosságáról, én meg elmondtam neki, Perdita hogy kívánta egy hete mama halálát hangosan üvöltve és káromkodva, amiért mama kenyeret mert dobni a kutyájának, de igazából ezt se kellett volna leírnom neki, mert úgyis elfelejti, csak már idegesített, hogy megint nem érti, miért nem akarok együtt karácsonyozni. 

Remélem, reggelre jobb kedvem lesz, mert muszáj írnom. Elkap a totális kishitűség, ha arra gondolok, hogy most túl negatív a lelkem ahhoz, hogy elmerülve tudjak írni, és megint kihívást látok az írásban, amit majd biztosan nem tudok teljesíteni. Novembertől már angolozással fognak telni a fél szombatok, szóval szombaton is korán kell majd kelnem, és még kevesebb energiám meg időm lesz az írásra.

Törölnöm kellene magam facebook-ról.

Öt év

Álmomban Pukkancs beütötte a fejét, de úgy, hogy tök kis butuska lett. Nagyon rossz volt, és csak nekem tűnt fel, abból, hogy folyton zavart volt, és nem értette a vicceket, meg ő se mondott már semmi vicceset. Biztos azért álmodtam ezt, mert mostanában olyan hülyén viselkedik. Szakít a barátnőjével, aztán gondolkodási időt kér, majd amikor menne át hozzá, megint megírja neki, hogy inkább hagyják az egészet, majd amikor a lány megérti, Pukkancs bepánikol, és sírva újra ír neki. Hát a csaj se normális, hogy ezt elviseli.

Pár hónapja azt álmodtam, hogy Pukkancs terhes volt, és mondta, hogy februárban költözik a barátnőjéhez, és majd együtt felnevelik a gyereket, én meg akkortájt még ugye kissé féltékeny voltam, úgyhogy veszekedtem vele, és mondtam neki, hogy költözzön el most, minek februárig várni. Ő meg csak önelégülten mosolygott, megrántotta a vállát, aztán összepakolt, és elment. Azóta lelkiekben készülök a napra, amikor Pukkancs fogja magát, és elköltözik. Egyszer majd vége lesz közös pályafutásunknak.

Tegnap hazaértünk, és Perdita belém kötött kb. a másfeledik percben. Akkor átfutott az agyamon, hogy szeretném, hogy Pukkancsnak legyen valakije, akire még számíthat rajtam kívül, és egyszer majd el tud innen menekülni.

Voltunk ma az Ape Regina nevű olasz étteremben, mert öt éve, október 21-én találkoztunk először. Az első beszélgetésünk korántsem volt olyan regénybeillő, és utána még hetek teltek el, mire ténylegesen leálltunk egymással barátkozni, de ha arra gondolok, milyen fontosak lettünk egymásnak, mindig megmosolygom azt a rövidke emléket, az első párbeszédet, amikor én már nagyon haza akartam menni, Pukkancs pedig ideges és undok volt, amiért túlórázni kell.

Vasárnap amúgy Pukkanccsal is elmentem az Ahoy-ba, ettünk grillezett szendvicset, és rendeltünk két gofrit, amiket aztán elfeleztünk, hogy kétfélét tudjunk enni. Utána megnéztük a Joker-t a moziban, Pukkancsnak nagyon tetszett, én meg nagyon untam, úgyhogy most a Terminátor akárhányat várom.

Október

Nagyon túlköltekeztem a hónapban, alig várom, hogy megkapjam a fizetést ezzel új esélyt kapva a spórolásra. Hónap elején ugye elvertem ruhára egy csomó pénzt, majd a krémmánián írtak hatására oktondi módon hozzányúltam a félretettemhez egy gőzölős hajvasaló erejéig (megbántam), aztán meg Ikének vettem ajándékot a szülinapjára, és ma mindent én fizettem az Ahoy-ban, ahol hasfájásig tömtük magunkat édességekkel, ráadásul ma még el is köteleztem magam négy hónapra egy nyelvtanfolyamra, amiből nem tudom, lesz-e tényleges tudás, mert egyelőre nagyon hihetetlennek tűnik, de azért havi szinten el fog rá röppenni az a pénz, amit eddig minden hónapban félretettem  félre szerettem volna tenni. Holnap megyek Pukkanccsal moziba, mert mozira külön félretettem, haha, szerdán meg megyünk egy olasz étterembe megünnepelni fél évtizede tartó barátságunkat. Aztán még mamának is akarok venni egy utalványt, mert nemsokára neki is szülinapja lesz, és hát a mi családunk eléggé ellustult ajándékozások terén, úgyhogy igyekszem éreztetni vele, hogy én nem feledkeztem el róla. Mondjuk eléggé kerülöm szegényt, igazi energiavámpír.

Ezt a nyelvtanfolyamot azután találtam, hogy feladtam a magántanár-keresést, ugyanis kiderült, hogy legalább annyira kell hozzá a kölcsönös szimpátia, mint egy albérlet megszerzéséhez. Telefonon keresztül, szintfelmérés nélkül mind megjósolták, hogy két év kell ahhoz, hogy letegyem a középfokú nyelvvizsgát (pedig annyit azért mindig elmondtam, hogy van egy gyengén sikerült emelt érettségim), úgyhogy mindig guvadt szemekkel tettem le a telefont. Már csak azért is nehéz tanárt találni, mert egyrészt kurva drágák a kis negyvenöt perceikhez képest, másrészt be vannak táblázva, na meg ki tudja, tényleg tudnak-e tanítani. Én esténként érek rá, meg hétvégéken, máskor dolgozom - és hát ki a franc akarna esténként leülni tanítani, hétvégén meg aztán végképp menjek a fenébe.

Aztán rábukkantam erre a tanfolyamra, és ez olyan, hogy nyitvatartási időben bármikor be lehet toppanni, mert inkább olyan tanulószoba jelleggel működik kettő, az asztalok között járkáló tanár segítségével. Van egy kidolgozott tananyaguk, amit eléd tesznek, és amivel elücsöröghetsz egyedül, a tanárok pedig időnként leülnek hozzád kikérdezni vagy megkérdezni, hogy haladsz, elakadtál-e, elmagyarázzanak-e valamit újra. A másik, ami miatt még megtetszett, az az, hogy azt ígérik, harmad annyi idő elég lesz, mint amennyit más iskolák és magántanárok ígérnek.

Agyaltam ezen két-három hónapot, eleinte csak rátévedtem az oldalra, aztán minden egyes alkalommal, amikor rajta kötöttem ki eggyel több mondatot olvastam el. Hát na, nem vagyok az az elsietős típus, meg aztán kerestem a további lehetőségeket.

Végül aztán két hete hétvégén valamin felidegesítettem magam - biztos azon, hogy folyton jár a pofám, de soha nem csinálok semmit -, úgyhogy jelentkeztem ingyenes próbaórára, meg Pukkancsot is beregisztráltam, mert ő is folyton sír, hogy nem tud angolul, de mozdulni a nyelvtudásért már nem képes. Másnap fel is hívtak cukormázas hangon, és bejelentkeztem erre a szombatra egy szintfelmérős próbaórára.

A suli a város különböző pontjain megtalálható, meg még néhány másik városban is jelen van. Az, ahova mi mentünk egy belvárosi lakásban van, ahol recseg a padló, és kintről beszűrődik némi utcazaj. A lakásban két egymásba nyíló szoba van az előszobán, a konyhán és a fürdőszobán kívül, ezekben vannak lerakva az asztalok, mindnél egy-egy emberke ült különböző korosztályból, kivéve persze a gyerekeket. Kaptunk egy papírt, amire le kellett írnunk, mik az elképzeléseink, mennyi idő alatt szeretnénk eljutni milyen szintre, heti hány órában tervezünk bejárni, jelenleg mit mondanánk a nyelvtudásunkról (szerintem efölött a papír fölött ültünk a legtöbbet). Ezt aztán átfutotta a nőci, kicsit megkommentálta, meg bólogatott, hogy végül is reális az elképzelésünk, aztán felnyitott előttünk egy füzetet, amiben aztán oldalról oldalra rábökött egy-egy magyar mondatra, hogy fordítsuk le. Ezzel felmérte, hol kezdünk elakadni, és ezek alapján határozta meg, hogy melyik könyvből kell majd tanulnunk. Utána következett a próbaóra, fordítanunk kellett, és aztán együtt átbeszéltük a hibákat. Végül is már ennyi idő alatt is tanultam újakat, megmaradt bennem pár intelem egy-egy nyelvtani szabályt illetően, úgyhogy nem úgy ültem végig ezt a két és fél órásra sikeredett próbaórát (nem volt előre meghatározva az ideje), hogy közben titokban felháborodtam ötvenhatszor az értelmetlenségen.

A végén a nőci elmondta, melyikünk hány óra alatt és milyen havi összeggel tud eljutni a kívánt szintre. Én elvárásaim szerinti jóslatot kaptam - örültem neki -, Pukkancsén meg mindketten elcsodálkoztunk, mert bár nagyon kezdő szinten van, beígérték neki a fél évet a középfokú nyelvvizsgáig.

Hát, nem tudom, lehet-e hinni nekik, mindenesetre garanciát vállalnak, miszerint ha nem éri el a tanuló az általa kitűzött célt, ingyen járhat be, amíg el nem éri.

Szóval novembertől heti hét órában fogunk bejárni, ötöt szombatonként, mert ugye akkor tutira ráérünk - és mert szombaton csak öt órán át vannak nyitva -, és még kettőt belepréselünk a hétköznapokba. Azt is mondják, hogy nem kell otthon tanulni, és nincs házi feladat - hát, meglátjuk, leteszteljük, okosabbak leszünk, belekezdünk végre. Tavasszal jó lenne már új nyelvbe kezdeni, viszont ahhoz stabilizálni kellene az angolomat, mert egyelőre utálom bent is felvenni a telefont, folyton húzom a szám, ha megszólal, mert az van bennem, hogy mi van, ha majd nem értem, mit mond a másik. Utána is járnék még angolra, de már nem ilyen intenzíven.

Kol 4.

Előző hétvégén Pukkancs megélt egy Skins-epizódnak is beillő éjszakát, amiről inkább nem írok, mert úgy érzem, nincs hozzá jogom, ez nem az én sztorim, és a fejemet is letépné, ha "világgá kürtölném" a dolgait, a lényeg az, hogy emiatt úgy döntött, két napra kiíratja magát a házi orvossal.

Ez azt jelenti, hogy hétfőn és kedden szabad prédaként mozogtam a munkahelyen, nem volt velem mindig valaki, hogy megközelíthetetlen legyek. Kol fel is ajánlotta, hogy eldob egy darabig munka után, majd a körforgalomban ráfordult az autópályára, mondván, bebizonyítja nekem, hogy hazavisz húsz perc alatt, figyeljem csak meg, most másik úton megyünk - ergo nem kidob a buszállomáson, hanem egészen hazáig visz annak ellenére, hogy rohadtul nem arra kell mennie. Hát igazán nem szükséges, de ha már így alakult, egye fene. Elnevetgéltünk, vittem a beszélgetést - nagyon jól tudok kérdezni és kommentálni, ezzel az oda-vissza működő párbeszéd látszatát keltve úgy, hogy közben rólam nem sok derül ki -, aztán kiszálltam a kisbolt előtt, és szevaszka. Kicsit meghaladtuk a fél órát, nem fértünk bele húsz percbe.

Másnap aztán egy enyhén átlátszó ürüggyel ejtette útba Rókafalvát, de a félórás utat végül bő két óra alatt tettük meg, mert úgy döntött, megkerüli a fél világot. Megállapítottam, hogy elrabolt, mire vigyorogva azt kérdezte: „Miért, van valami dolgod?” Hááát, nincs. De azért éjfélig érjünk haza, tudod, korán kelek.

Ismét elnevetgéltünk, bár izgultam, hogy nem lesz elegendő kérdésem, és mielőtt még megérkeznénk a kisbolt elé, kifogyok a témából, és beáll a csend. Az írásról is esett pár szó, Kol - az eddigi ismerőseimhez képest, beleértve a családomat is - viszonylag sűrűn hozza fel, hogy érdekli, miket írok. Ez nekem fura és új, mert a körülöttem élők soha nem szoktak érdeklődni, még akkor se kérdeztek semmit a regényemről, amikor bejutottam az Aranymosásba, és ettől hetekig be voltam zsongva, aztán meg sírtam, amikor kihullottam. Na szóval Kol meg érdeklődik, ebből aztán megállapítottam, hogy tényleg szerethet - vagy ilyesmi -, de azért zavartan megjegyeztem, hogy ez tök furi. Hozzátettem, hogy számomra bizalmi kérdés az írásaimat mutogatni, de okéé, majd megmutatom az XY-t, az talán tetszhet neki, vagy esetleg kiábrándulhat belőlem, mert elég elmeroggyant egy történet. Persze ezt nem hitte el.

No, aztán, amikor beértünk Rókafalvára, kifogytam a témából, Kol pedig nem tudott mit bedobni. Némaságban gurultunk egy darabig, mire megkérdeztem, hogy mi jár a fejében. Válasz híján tovább trécseltem. Vagy ne kérdezzem inkább? Nem muszáj válaszolnod - tettem hozzá rosszat sejtve. Válaszképp sóhajtott egyet, majd a kezemre tette a kezét, és zavarában felhajtott a járdára, ezzel mondjuk le is került rólam a keze, és az úttesttel együtt kikerültük a piros lámpát is, és továbbgurultunk Rókafalva belsejébe.

Ekkor már látni véltem az elkövetkezendő jelenetet, ami során majd megpróbál lesmárolni a bolt parkolójában, én pedig majd kétségekben hagyom őt az értelmezhetetlen reakciómmal, mert túl jószívű és gyáva vagyok ahhoz, hogy egy Ezt most hogy gondoltad?-féle szöveggel kipattanjak a kocsiból, és otthagyjam.

Némileg beleépülve az anyósülésbe, feszülten vártam, hogy beguruljunk a parkolóba. Ekkorra már ránk sötétedett, mert hát ugye időbe tellett megkerülni fél Magyarországot. Aztán nem tudom, hogyan, megint megfogta a kezemet, és gyűrögetni kezdte, miközben újra szerelmet vallott annak ellenére, hogy már vagy háromszor nemet mondtam még a randira is, majd elmondta, hogy mivel nem akarok vele elmenni sehova munkán kívül, arra gondolt, ilyen kis utakkal próbál meg megismerni és esélyt adni annak, hogy bennem kibontakozzon valami vele kapcsolatban. Nem húztam el a kezemet, mert hiúságomban kíváncsi voltam, meddig szeretne elmenni, mond-e valamit, amivel megindul bennem valami. Hát, próbáltam normális lenni, vagy nem is tudom, de közben arra gondoltam, hogy szegény, ő normálisan működik - megtetszettem neki, megkedvelt, megszeretett, és próbál udvarolni ilyen filmes jelenetekkel -, én pedig azután fogok kiüresedni, hogy kiszállok ebből a kocsiból, mint ahogy azután is csak ürességet éreztem, hogy három (?) hete a kocsiban megkért, gondolkodjak el egy randin.

Szóval fogta a kezem, és a mutatóujjával a csuklómat piszkálta-simogatta, és közben beszélt fájdalmas-csillogó szemeket meresztve rám. Elég nehezen préselte ki magából a szavakat, de mégis sikerült lenyomnia egy tízperces monológot arról, mennyire megváltozott az élete, mióta belecsöppentem a látóterébe, és az írásaim is azért érdeklik, mert azok kis darabok belőlem, és néha annyira bizonytalannak tűnt, hogy azt hittem, elsírja magát. Féltem is ettől, úgyhogy csak szaggatottan lélegezve vártam a jelenet végét, és közben az járt a fejemben, hogy olyan, mintha be lenne drogozva. A szerelem tényleg meghülyíti az embereket, nem is reális, amit most csinál. Elmondja, hogy szeret, nem is egyszer, hanem többször is, már-már bizonygatja, mintha meg akarna bizonyosodni afelől, hogy eljut az agyamig a dolog, mintha legalábbis azért nem mennék vele randizni, mert nem érzem magam méltónak senki szeretetére, és mert nem hiszek abban, hogy jó feleség lenne belőlem. Olyan volt, mintha az időnként mondatok közé ékelt szeretlekekkel felelősséget akarna rám helyezni.

Ráadásként időnként meg is csókolgatta a kezemet, én pedig kezdtem bűntudatot érezni, amiért nem törlöm képen. Rájöttem, hogy nagy gyengeségem, hogy nem akarván összetörni másokat inkább nem mondok semmit, ha szépeket mondanak nekem - miattam aztán senki ne sírjon, azt nem bírnám. Mindenesetre éreztem, hogy egy ilyen jelenet végére illőnek érezne egy smárt, és amikor a felsőteste felém csavarodott, olyanokat kezdtem mondani, hogy: „Most azt várod, hogy mondjak valamit, igaz?”, meg hogy: „Nekem ez egy kicsit ijesztő most, és öö... azt hiszem, bepánikoltam. És én most kiszállok, oké?” Ő aztán fogta a fejét, hogy egy baromnak érzi magát, én meg ekkor még annyira nem voltam biztos abban, hogy tényleg barom lenne, ezért visszahajolva a kocsiba megvigasztaltam azzal, hogy ááh, dehogy is, én nem tudom most, hogy hogyan is kellene viselkedni, úgyhogy öö... hát megyek, oké?

Szóval így hagytam ott.

Közben átfutott az agyamon, hogy ha Johnny Depp vagy Ian Somerhalder harminc éves verziója csinálná ugyanezt se mélyülne el bennem semmi különös.

Fellélegezve bandukoltam hazáig, meg egy kicsit hitetlenkedtem a kiszámíthatóságon. Nem mondtam se jót, se rosszat - huh, nem köteleztem el magam semmire, nem tettem hülye mozdulatot (bár okosat se), nem kell majd visszalépnem kínos feszengések közepette, nem vághatja majd hozzám, hogy minek hülyítettem be, megúsztam a sírását, megúsztam a smacit, túléltem a napot, most már hazamehetek.

Aztán írt chaten egy nagyobb hangvételű üzenetet, amiben elnézést kért, de azért nem volt benne megbánás, és leírta azokat, amiket élőben is elmondott, én pedig kétórás gondolkodás után visszaírtam, hogy majd írok, csak most hagyom magamban ülepedni a dolgokat.

Persze ez is egy gyáva válasz volt. Egyszerűen félek összetörni másokat, időt akartam nyerni... Gondoltam, hátha tényleg ülepszik bennem valami, csak nem tudok róla.

Az ember örülne ilyenkor, ha kicsit el tudna tűnni, és legneccesebb helyzetekben is max chatüzenetekre kellene reagálnia például nevetős smiley-val vagy egyéb semmitmondó, semleges dologgal. De hát Kol a kollégám, egy méterre ül tőlem, szóval nem tudtam eltűnni.

Másnap jókedvű volt, dúdolgatott, csillogott a szeme, és megállapította a belsős chaten, hogy meg vagyok kukulva. Csodálkozol? Erre aztán kihívott a konyhába "kávézni". A kávénak nem állt neki, inkább azt füllentette, hogy hülyén érzi magát, de én azért tudtam, hogy nagyon is úgy látja, sínen vagyunk. Megint elmondta, hogy szeret, én meg kínosan feszengtem közben, amiről megállapította, hogy reménykeltő a zavarom. Újra elhívott randizni, én meg nagy nehezen kinyögtem, hogy erre most egy nemet mondanék (gyáván vagy nyitva továbbra is, nem tudom, belecsempésztem a mondatba a most szócskát), erre aztán hallani véltem egy reccsenést a mellkasából, gondolom, ismét végigfutott egy repedés a szívén. A szemében lévő csillogás is kijjebb türemkedett, mintha könnycsepp formájában távozni készülne, de még mielőtt ez megtörtént volna, kijött egy kolléga, és félbevágta a jelenetet. Mivel a kolléga csak unalmában jött ki, nem pedig konkrét cél vezényelte, például kávé- vagy teaszerzés, így mit sem sejtve nekitámaszkodott az ajtókeretnek, és félig leragadó szemhéjjal a munkáról kezdett szövegelni. Egy kicsit hálás voltam neki. Végül aztán nem akaródzott elmenni, és már nagyon hosszúra nyúlt a kint eltöltött idő, úgyhogy visszatértünk a monitor elé.

Este aztán írtam Kolnak, gondoltam, szegény már biztosan nem ért semmit - végül is nem húztam el a kezem a kocsiban -, írok neki én is egy hosszút, hogy úgy tűnjön, képes vagyok normálisan is kifejezni magam. Megírtam neki, hogy az, hogy szerelmet vallott a kezemet csókolgatva nem fér bele a jelenlegi kapcsolatunkba - ilyeneket két év járás után csinálnak az emberek -, és bár nyitottam felé azzal, hogy beültem mellé a kocsiba nagyon jól tudva, hogy nem fog egyenesen hazavinni, ezzel a viselkedéssel kizökkentett, és ráébresztett, hogy túlságosan belefolytam ebbe az egészbe.

Ezzel persze csak még jobban összetörtem, gondolom, itt tudatosult benne, hogy mennyire félreértelmezte azt, hogy én jól érzem magam a társaságában, és emiatt tévesen úgy ítélte meg, hogy rám nyomulhat a kocsiban.

Tényleg akartam neki esélyt adni. Nem randikkal - mert az nálam már szintugrásnak számít, szándéknak valami komolyabbra -, de az autókázásokkal igen. Mert az is együtt töltött idő, az is alkalom az ismerkedésre, és csak annyival különb, mint egy randi, hogy nem hívjuk randinak, és nem adunk táptalajt a nagy reményeknek. Felháborodhattam volna azon, hogy elnyújtotta a kocsiutat, de nem tettem. Kicsit örültem is neki, kíváncsi voltam, ezúttal elmélyül-e bennem valami. És amikor megfogta a kezem se akartam élből elutasítani. Visszafojtott lélegzettel vártam a szikrát az érintése hatására, vártam a heves szívverést - de csak hangosabban vert a csöndben.

Mindettől függetlenül minden nap kihívott tíz percre a konyhába. Azt mondta, úgy érzi, minden eddigit sikerült semmissé tennie, és nagyon bánja a keddi napot. Szeretne velem továbbra is jóban lenni, és megtartani a kávézós rutint. És ha esetleg egyszer meggondolnám magam... Hát, a többit tudjátok. Ezek a jóleső, titkos kis tíz percek kínos feszengéssé váltak, és mindig várom, hogy véget érjenek.

Nem bírom nézni azt a szomorú tekintetet.

Mákháború

Múltkor a hévre várva bementem a Libribe, és a borítója és a fülszövege alapján megtetszett egy Mákháború című, szerény súlyú könyvecske. Az árán azért néztem egyet, de aztán arra gondoltam, kell és kész, hátha ez lesz idén az első könyv, amit végig is olvasok (több száz oldalt olvastam idén, de mind más könyvből - keresem az igazit). Nem nagyon olvasok fantasy-t, mert általában tele vannak ábrándos, hatásvadász jelenetekkel és sablonos karakterekkel, mintha az író inkább forgatókönyvet írna, és filmes effektekkel próbálja telenyomni a saját leírásait. Na de mondom, tetszett a fülszöveg, keleties világ, női főszereplő, fantasy, harcművészet, kíváncsi lettem. A borító is olyan egyszerűen szép, nincs túlcsicsázva, szóval amolyan szerény, mintha a könyv csak annak adna magából csodát, aki ki is nyitja.

Aki esetleg el akarná olvasni, ugorja át ezt a bejegyzést.

Szóval aztán pár oldal után kezdtem ráébredni, hogy nem tetszik, de tovább olvastam, mert kíváncsi voltam, mit fog ebből kihozni az író. A főszereplőnek halovány, menet közben semmivé foszló motivációja van arra, hogy hadiárvaként pár hónap alatt bejusson egy olyan suliba, aminek a vizsgájára a puccosabb családok gyerekei totyogós koruk óta készülnek. Persze bejut különösebb nehézségek és mindenféle realitás nélkül, majd évekig jár a suliba úgy, hogy egy szem gyereken kívül senkivel nem kerül semmiféle kapcsolatba, mindenki egy statiszta körülötte, és a könyv felénél - akármilyen képességre tett is szert - ő maga is már csak kameraként üzemel, mert köré gyűlik egy tucat sokkal érdekesebb karakter, akiket végül ki se bont az író, úgyhogy különösebben egyiket se lehet megkedvelni. A könyv legtaszítóbb embere mégis maga a főszereplő, aki az "Első könyv" után nagy nehezen újabb motivációt szerez, de teljesen mondvacsinált, nulla érzelmi aláfestése nincs a további cselekedeteinek.

A suliban egyébként katonákat képeznek - persze olyanokat, akikből lesz is valaki, nem csak tucatkatonák, emiatt is nehéz bekerülni -, de még mielőtt végigcsinálnák a képzés felét, beköszönt a háború, és a diákokat szétszórják a seregben. A főszereplő vezére aztán meghal, mire ő felhúzza magát mindenféle különösebb előzmény nélkül, és a frissen szerzett képességével egy atombomba erejével söpri el az ellenséges nép teljes országát a nőkkel és a gyerekekkel együtt olyan szinten, hogy csak hamu marad az egész szigetből. Ezt az 526. oldalig teljesen jogos eljárásnak érzi, majd az 528. oldalon rájön, hogy ez kicsit erős volt, úgyhogy kiül valamiféle bűntudat az arcára, majd talál újabb motivációt arra, hogy kinyírja a császárnőt, aki elárulta őket, ezzel előrevetítve egy csuda második kötet közeledését.

Ez a könyv akkor válhat jóvá, ha a következő kötetben új főszereplő lesz, az előző pedig teljesen bekattan, és ellenségként mozog majd tovább, de még úgyis csak egy tipikus gonosz lesz, akinek nincs semmi a gonosz cselekedetei mögött, egyszerűen csak egy pózer állat.

De lehet, csak irigy vagyok az íróra, aki egy huszonhárom éves amerikai-kínai lány, és máris kiadták a regényét, én meg kb. sehol nem vagyok. 

Írás

Ma Pukkancs elment egy régi barátnőjéhez, gondoltam, kihasználom a magányom, és nekiülök írni. Egykor akartam elkezdeni, mert az eddig bevált, és akkor négyre-ötre már készen voltam az adaggal, de elmúlt három is, mire rászántam magam. Végül sikerült írnom három és fél oldalt, és most egészen élveztem is, rég volt ilyen. Csak az írással foglalkoztam, nem nyitogattam közben a facebook-ot, mint aki nem tud koncentrálni semmire. Vitte magát előre a történet, olyan jelenetet írtam, amit nem is terveztem, de azt hiszem, hozzáadott a hangulathoz.

Azt hittem, ma túl fáradt leszek ahhoz, hogy értelmes dolgokat műveljek, szóval most örülök, hogy ez nem egy semmire elbaszott hétvége.

Sérelmek gyökere

Pukkanccsal egyébként sokat beszélgettünk mostanában arról, hogy vajon a negatív tulajdonságaink vagy inkább az élethez való negatívabb hozzáállásunk miben gyökerezik, vajon sérültek vagyunk-e, amiért nem akaródzunk elköteleződni, és ha igen, vajon hol siklottunk ki annyira, hogy a szerelmet szar dolognak lássuk, és vajon mi ketten befolyással vagyunk-e egymásra olyan szinten, hogy ne tudjunk előrelépni a kapcsolataink területén.

Rég írtam Pukkancsról, arról, mi van vele és a barátnőjével, hogyan viselem azt, hogy már nem csak én vagyok neki. Igazából kicsit visszataláltam magamhoz, a magányos farkos énemhez, aki jól elvan egyedül is, és hasznára tudja fordítani a csendet (írás, ugye), és már tudom, hogy Pukkancs úgyis mindig a legjobb barátom lesz, ha lesz valakije - emiatt is halt ki belőlem a késztetés, hogy folyton róla írjak.

Pukkancs viszont folyamatos bizonytalanságban maradt, a barátnőjének meg olyan dolgai voltak, amiket nem tudott elfogadni, de nem merte kinyitni a száját. Ezek a nemtetszések és az apróbb sérelmek Pukkancsban maradtak, amik két szakítást is eredményeztek. Most éppen szünetelnek, és gondolkodófázisban vannak, de nyilván hülyeség és felesleges az egész, hisz csak egy hat-hét hónapos kapcsolatról van szó, amiben a szünet ténylegesen egyenlő a véggel. Legalábbis normális esetben... Pláne, hogy Pukkancs ebben a szünetben titokban megejt egy randit egy másik lánnyal.

Azon tanakodtunk, vajon mi lehet a gond Pukkancsnál, ami miatt egy olyan kapcsolathoz ragaszkodik, amiben nem érzi jól magát már az elejétől kezdve, és miért van az, hogy inkább szakításig halmozza a sérelmeit ahelyett, hogy kinyitná a száját, és közölné, hogy valami nem tetszik neki.

Az elmúlt évek alatt Pukkancs emberekkel való kommunikációs szintje a béka segge alá süppedt - ha valakivel összekerülünk a liftben, vagy valaki eldob minket egy darabig, vagy valaki lehuppan mellénk a héven, én vagyok az, aki beszélget, ő pedig totálisan csendben van, esetleg hébe-hóba kiprésel magából egy műnevetést. Mondta nekem, hogy ez nagyon zavarja, és nem érti, miért van ez, lehet, el kellene mennie pszichológushoz.

Tudom, hogy tényleg feszeng ilyenkor, de inkább szorong, ezért - bár valamiért nehezen hiszek a pszichológusokban - bátorítottam, hogy menjen el, valószínűleg életének egy pontján durván leépült az önértékelése, és amiatt nem csatlakozik a beszélgetésekhez. Fél, hogy hülyeséget mond, fél, hogy senkit nem érdekelne, fél, hogy úgyse tudna természetesen viselkedni, fél, hogy butának tartanák.

Számomra ez egyértelmű, mert én is voltam ilyen - ez a némaság annak idején folyton rám ereszkedett a családi ebédek alatt, és akkor is, amikor Rú családjának gyűrűjében kellett ülnöm. Ez a kishitűség, ami még azelőtt elgáncsolja az embert, hogy elindulna valamerre...

Mondtam Pukkancsnak, hogy valószínűleg az anyukája törte így meg a lelkét, mert bár nagyon sokáig legjobb barátként tekintett rá, amikor az anyjának lett valakije, rászólt Pukkancsra, hogy költözzön el, úgy, hogy alig volt pénze. Mielőtt Pukkancs elköltözött volna, rengeteget veszekedtek emiatt (is) hármasban, és ezen veszekedések alkalmával Pukkancs folyton egyedül volt, nem védte meg senki, nem állt ki mellette senki, ketten voltak ellene, az egyik személy túl jó volt a veszekedésben, a másik pedig épp az volt, akiben egész életében a legjobban bízott.

Gondolom, ott tört meg Pukkancs kis lelke, tudat alatt valószínűleg beleköltözött az elértéktelenedés érzete - márpedig hogy tudna elköteleződni egy kapcsolatban, ha még az anyja is magára hagyta?

Azt is beszéltük, hogy még összeköltözni is félne valakivel, mert tudná, hogy akkor nincs visszaút - mert én se fogok mindig itt élni, én se leszek mindig egyedül. Neki én vagyok az otthona, csak bennem bízik, ha valakihez odaköltözne, és aztán szétmennének, nem tudna hova visszamenni.

Szóval őt valószínűleg ezek a dolgok blokkolják.

Azt nem tudom, hogyan tudná feldolgozni, hogy az anyja elküldte otthonról - szerintetek egy pszichológus mit tud ezzel kezdeni? -, de abban szinte száz százalékig biztos vagyok, hogy az anyukája lehet a kapcsolati problémáinak a gyökere. Onnan is tudom, hogy ez lehet a gond, mert egyszer, úgy kb. két éve, viccelődtem ezzel, és elsírta magát ott a héven, amin tökre elcsodálkoztam, mert addig nem beszéltünk az anyukájáról, csak mindig megállapítottuk, hogy önző pina, aztán ennyi - de hát kisült, hogy ezek nem ilyen egyszerű dolgok.
Pukkancs arra is gondolt, hogy az anyukája egy időben túl sűrűn váltogatta a pasijait, és talán ez vésődött be neki normális dolognak - ez is biztos benne van, hiszen nála két probléma is fennáll, ugye.

A héten magamon is elgondolkodtam, vajon normális vagyok-e.

Vajon baj, hogy nem akarok szerelmes lenni?

Ha tudnám, hogy még száz évig fiatal leszek, és csak utána indulok hervadásnak, nem is érdekelne a dolog - de az idő múlik, körülöttem az emberek kapcsolatra vágynak, házasodni akarnak, gyereket terveznek, én pedig kívülállónak, túl fiatalnak érzem magam ezekhez a dolgokhoz.

Pedig huszonnyolc vagyok...

Ma még fiatal vagyok, de szemvillanás alatt kurvára öreg (vagy halott) leszek mindahhoz, amihez ma még időben vagyok, de mégis inkább odáznám az egészet - miért?

Rú ugyan szétcseszte még jobban az önbizalmam, de mégsem tekintek rá úgy, hogy valamit végérvényesen elbaszott bennem.

Azon gondolkodom, vajon bennem el van-e egyáltalán baszva valami nagyon durván - ha igen, akkor mi? És miért pont ilyen hatással van rám?

Vajon nekem is az anyukám a válasz?

Olyan sok mindent lenyeltem neki, mindig megvédtem és szerettem, de aznap, amikor nem védett meg Pongóval szemben, nagyon kiábrándultam belőle, és akkor kezdtem rájönni, hogy nem számíthatok rá úgy, ahogy gyerekkoromban megígérte. Az esetet követő további incidensek során pedig még inkább megszilárdult bennem a felismerés.

Vajon emiatt nem nyitok a szerelem felé? Ugyanaz lehet nálam is, mint Pukkancsnál? Ha az anyukám cserben hagyott, akkor más is cserben fog?

Csak ez valahogy mégse tűnik kielégítő válasznak, hiszen most is egyedül vagyok, azaz ha valaki cserben hagyna - egy fiú -, akkor ugyanígy egyedül lennék, és nem történne semmi különös, mert tudom, hogy egyedül is elboldogulnék így vagy úgy, az meg, hogy pár hónapig sírnék utána, nem érdekel, mindenki túléli.

Vajon az én tudatalattimban van valami, amit nem fejtettem meg, amit nem tudok feldolgozni és inkább elástam magamban, és ezért blokkol?

Vagy talán csak nem fogom fel, milyen gyorsan telik az idő...?

Azt gondolom, ráérek a szerelemmel foglalkozni, pedig a szépség is múlandó, és az emberek, akik ma még udvarolnak, holnap már feleségül vesznek valaki mást, nem várnak meg - ők tudják, hogy múlik az idő, és meg kell élni az életet. Mondjuk házasodni soha nem házasodnék.  

Nem tudom...

Alapjaiban szerintem elég jól ismerem magam, de ezeken még sokat kell gondolkodnom, mert nem jövök rá a válaszra, és nem vagyok biztos abban, hogy jól teszem fel a kérdéseket.

Kint a konyhában

Na jó, még írok pár sort Kolról.

Ugye minden nap kihív kávézni, ami csak eleinte jelentett tényleges kávézást - mármint részéről, mert én nem kávézom -, de a héten már nem állt neki lefőzni újabb adagokat. Leül a kis pulthoz, alig fél méterre tőlem, lekönyököl, és felsóhajt, hogy: „Nem akarok dolgozni, menjünk innen”, de az arcomat fürkésző csillogó szemekből inkább csak azt olvasom ki, hogy: „Szökjünk meg együtt, veled akarok lenni”, és ettől a tekintettől olyan zavarban vagyok folyamatosan, hogy bár próbálom takarni, és próbálok lazának tűnni, érzem, hogy esélytelen előadnom magam. Közben alig merek ránézni, de mégis próbálom tartani a szemkontaktust, ami persze nem sikerül, mert ő meg folyamatosan mosolyog rám, és szinte ködös a tekintete, ami miatt átfut az agyamon, hogy a szerelem tényleg olyan, mint a drog - hiszen nem is ismer, alig tud rólam valamit, és mégis szeret, olyan kevés alapja van ennek az egésznek. Kint a konyhában mindig gyengének érzem magam, a zavartságom már-már az idegesség határát súrolja, és beszélgetés közben folyton az egyik tincsemet basztatom az ujjaim között, mert azt képzelem, így egy tincsnyivel kevesebb figyelmem irányul felé, és így kevésbé látszik, mennyire hülyén viselkedek.

Szerintem tudja egyébként, hogy hatással van rám, szerintem a héten észrevette, hogy fura vagyok, amikor kettesben vagyunk, és titkon szórakoztatja a dolog. Abból pedig, hogy a héten újra elkezdtünk chatelgetni esténként, és tegnapelőtt hazahozott engem Pukkanccsal, arra gyanakszom, lassú vízként próbálja meg elmosni a partomat.

Ma Pukkancs randira ment, és előbb végzett a munkával, így ő elérte a buszt, én meg nem. Kol még bent volt az irodában, mert várt egy e-mailt, és amíg szedelőzködtem, ott állt mellettem, nekitámaszkodott az ablaknak, és azt kérdezte, mi a terv hétvégére, aztán amikor kimentem a lifthez, jött utánam, és mondta a kis hülyeségeket, hogy nem akar maradni, eljön velem, lekísér a lifttel, és bár ezeket a mondatokat munkaundornak próbálja álcázni, továbbra is ott van az a tekintet, ami miatt én akkor is beszállok a liftbe, ha a sarkon megálló busz érkezéséig még bő negyed óra van, mert nem akarom, hogy hitet fektessen belém a zavarban levésem miatt, nem akarom, hogy megint csalódnia kelljen.

Nem tudom, mi ez nálam, mert totálisan nem az esetem, viszont egész nap, bármit csinálok közben, rajta van a fél szemem.

De a szerelem egy egyértelműen felismerhető dolog, nem?

Kétlem, hogy szerelmes lennék.

Gondolom, csak jólesik, hogy szeret, vagy valami ilyesmi. És azért vagyok zavarban, mert alapjáraton nem bírom, ha valaki figyelme rám irányul.

De egyébként tényleg tetszik benne, hogy feltűnően okos, jól bánik a szavakkal, őszinte és nem taktikázik, és biztosan az a fajta, aki ezerrel megvédi a szeretteit. - vajon mik a hibái?  

Lehet, egy kicsit én is ködösen látom őt.

Mindenesetre ma zavaromban nem tudtam mit mondani, ezért nagy hülyén kinyögtem neki, hogy a pénzügyes kotnyelesek letámadták Pukkancsot, miközben teát készített magának, hogy Kol és én együtt vagyunk-e - ezen meglepődtem, mert azon kívül, hogy napi tíz percet kettesben ülünk a konyhában, semmi alapja a felvetésnek. Ezen ott a konyhában kuncogtunk egyet Kollal, de igazából nagyon bánom, hogy elmondtam neki, mert ezzel biztosan csak eszébe juttattam, hogy elutasítottam, és részéről igazából kurvára semmi kuncogni való nincs azon, hogy nem vagyunk együtt. Remélem, nem gondolja azt utólag, hogy én jót nevetek ezen, bár valamiért egy kicsit tényleg tetszik a feltételezés.

A pasijaim - Utolsó kötet

Múlthét pénteken ugye már mennem kellett dolgozni, és addigra már biztosra tudtam, hogy majd hétvégén megírom Kolnak, hogy nem akarok randizni, mert nem akarok kapcsolatot se. Igazából valami haragszerűség lobbant fel bennem az irányába, amiért választás elé állított, lényegében vagy elmegyek vele randizni vagy ne is szóljak hozzá, mert csak fájdítom a szívét - vagy mi.

Szóval vasárnap írtam is neki egy újabb elutasító üzenetet. Igazából gondolkodnom se kellett rajta, meg nem is fogalmazgattam fél órán át, jött magától, szépen, kedvesen, őszintén, addigra már nem is haragudtam rá, csak le akartam rendezni. Aztán vissza is írt egyből egy hasonló terjedelműt, és nagyon kedves, meg okos volt megint, én meg azt gondoltam, hogy ilyen ember úgyse létezik, úgyhogy majd élőben biztos undok lesz vagy egyenesen seggarc.

Erre nem.

Teljesen normális, kedves és életrevaló, és továbbra is azt érzem, hogy akarok vele beszélgetni, de hát ugye "nem szabad". Már nem nagyon chatelünk - habár kedden rám írt, hogy megtárgyaljuk, mi folyik a Való Villában -, és bent a munkahelyen is lófing a kommunikáció. Ma azért már ingert éreztem beszélni vele - vagy az tegnap volt? -, úgyhogy amikor kiült a konyhába ebédelni, utánamentem, és félig elbújva az ajtófélfa mögé egy nagyon izgalmas témát dobtam be félszegen: Mizu?

Aztán a munkáról dumáltunk.

Ma meg ő hívott ki "kávézni", hogy megkérdezze, miért járkálok ki a konyhába a gyagyás gyerekkel susmutolni. Szóval a munka volt a téma, de már nem akartam elnyújtani a dolgot, mert egyrészt volt bennem valami fura érzés, amit még nem azonosítottam be, másrészt egész nap mászkáltam, és már vártam, hogy Pukkancs agresszív felettese mikor fog rám szólni, amiért már megint nem vagyok a helyemen (alig volt munka a héten, Pörgő Jocó szerint jön a gazdasági világválság - mondjuk ja, a Brie sajt harminc forinttal lett drágább, a tamponom meg majdnem kétszázzal, úgyhogy engem már elért a válság).

No mindegy... Fura ez. Néha elképzelem, hogy elhívom őt sétálni, meg néha elképzelem, hogy jól éreznénk magunkat, de aztán belegondolok, hogy milyen lenne járni vele, és csak az jut eszembe, hogy tényleg nincs szükségem kapcsolatra, főként nem olyan emberrel, aki mindenféle olyasmit szeret csinálni, amit én nem, mert az ilyesmiből úgyis csak dráma lenne. De azért szép a szeme. Pedig nem is barna.

A másik fiúm pedig rám írt a chaten, hogy már megint mi ez az új profilkép (szerintem nagyon fáj neki, hogy idén már a negyedik képet teszem ki magamról, holott az elmúlt években én voltam az arc nélküli fiktív név), majd miután leírtam neki a sűrű képcseréim okát, azt írta, az előző képemre már nyomott egy szívecskét, úgyhogy ehhez az újhoz is könyveljek el egyet képzeletben (tudjátok, ő az a fajta, aki méltóságán alulinak tartja a like gomb használatát - ezt egyébként átérzem -, nemhogy szívecskét nyomjon valaki képe alá). Szóval én erre azt írtam vissza, hogy nem is kell a szívecskéd, sejtettem, hogy limitált, mire azt javasolta, hogy akkor baszd meg magad, és mivel tett utána egy mosolygós smiley-t, nem értette, miért vettem komolyan ezt az egyértelmű túlzást.

Azt írni valakinek, hogy kakifej, segglyuk vagy faxarc még vicces, vagy esetleg azt írni, hogy hüje vagy, fazeeeg, az is vicces, de szép gondosan kiírni, hogy baszd meg magad, már sehogy se vicces. Nem tudom, mit várt arra, hogy ő most nem fog like-olni. Kit érdekel.

Szerintem inkább azért írta, mert már nagyon érlelődött benne valami beszólás, amiért képes voltam "leszokni" róla, meg gondolom, azt se tudja hova tenni, hogy hirtelen olyan hiú lettem, hogy az elmúlt három hónapban négy képet is feltettem magamról a netre - ha tudná, hogy még egy gram Instát is letöltöttem egy hete, végleg kitérne a hitéből...!

Azóta egyébként csak egyszer beszéltünk, rám írt tegnap, de sajnosbajnos túl fáradt voltam.

Szóval ennyit a fijúkról.

Kémek

Hűha, ki olvasgatja így vissza a blogit legalább két napja?

Pörgő Jocó

Elég száni volt ez a hét a munkahelyen.

Pörgő Jocó ugye egy vagy két hete bejelentette, hogy augusztusban felmondott, merthogy ő kapott jobb ajánlatot, erre meggondolta magát - habár szerintem nem kapott ő semmiféle jobb ajánlatot, csak a főnökből akart kiszedni egy licitet. Napi szinten zaklatott chaten, hogy mi a véleményem arról, hogy ő felmond, és igazán bemehetnék Kollal karöltve a főnökhöz, hogy mondjuk azt, vele akarunk dolgozni és nem az új emberrel, és adja meg neki azokat a dolgokat, amiket kért. Mondtam neki, hogy én nem fogom őt fényezni azért, mert ő nem képes kinyögni, hogy meggondolta magát, beszéljék meg egymással, nincs nekem itt szavam.

Erre nem a gyagyás gyereket pécézte ki magának? Rávette, hogy menjen be a főnökhöz, és mondja meg neki, hogyha Pörgő Jocó elmegy, ő is el fog menni, és amúgy szeretne fizetésemelést (ha mindketten felmondanak, megszűnik az egyik export járat, ami elég nagy érvágás lenne a cégnek). Ezt a gyagyás gyereknek el se kellett nekem mesélnie, elég volt látnom, ki milyen sorrendben kér meghallgatást a Nagyúrnál, aztán összeraktam fejben a dolgokat. A Nagyúr ezután hazament, és Pörgő Jocó elkezdett minket egyesével behívogatni a Nagyúr irodájába olyan szövegekkel, hogy: „Róka, akartál velem beszélni, most gyere”, és hát ilyenkor nem szól oda az ember, hogy a faszom se akart veled beszélni, meg kicsit ugye kíváncsi is, mi lesz a téma, úgyhogy bemegy. Ekkor elmondta nekem, hogy a gyagyás gyerek nagyon megijedt attól, hogy ő felmondott, ezért ő is beadta a felmondását, én meg erre annyit mondtam, hogy: „Szóval őt áldozod fel azért, hogy te maradhass?” A válasz meg egy hosszúra nyújtott néma csend lett, meg valamit motyogott, hogy nélküle is megleszünk.

Szóval Pörgő Jocót körülbelül hét hónapomba telt elfogadni, mert sunyinak gondoltam mindig - a gyagyás gyereknek egyébként még az első napjaiban megmondtam, hogy ne bízzon benne, hiába olyan kis cukibogyó -, és aztán elhatároztam, hogy elfogadom őt a buta önhittségével együtt, és majd betudom őt egy karakteres jellemnek, és ezután azt éreztem, hogy sikerült vele megbarátkoznom és bizalmasabb szintre emelnem a kapcsolatomat, de az, hogy a gyagyás gyereket használta fel a saját javára, nagyon undorító húzás volt, és megint eszembe jutott, hogy ő nem méltó a bizalmamra. Utólag a gyerek is levágta, hogy csőbe lett húzva, és nagyon haragszik magára, amiért ilyen naiv volt, és alig várja, hogy lejárjon a felmondási ideje, mert bár azt hitte, barátságban van Pörgő Jocóval, most már undorodik tőle.

Nem örülök, hogy elmegy, mert ha nem találnak a helyére mást, én fogok Pörgő Jocó keze alá dolgozni, és igazából ő engem tökre szokott akadályozni abban a munkában, amire eredetileg fel lettem véve. Azért se örülök, hogy elmegy a gyerek, mert én kedvelem őt, még ha néhanapján össze is szólalkozom vele a belsős chaten keresztül, és utána utálom pár órán át. Meg hát ki tudja, ki a fakkot találnak a helyére.

Szóval ez Pörgő Jocó.

A gyagyás gyerek elmesélte nekem, hogy azzal lett felbuzdítva, hogy Kol egy kis köcsög, mert meg lett kenve fekete fizetésemeléssel (állítólag tényleg leköcsögözte), és valamiért azt is fontosnak érezte elmondani neki, hogy amikor a Róka betegszabin van, valójában nem is beteg, és ezt onnan tudja, hogy amikor én beteg vagyok, olyan dolgokat posztolok a facebook-omon, amiket betegként nem is tudnék posztolni.

Most értetlenül néztek, ugye?

Egyrészt a fene se szokott posztolgatni, másrészt Pörgő Jocó nem is az ismerősöm, harmadrészt meg mit lehet egészségesen posztolni, amit fejfájós betegként nem? Amúgy azt egyszer se mondtam Jocónak, hogy nem is vagyok beteg, legutóbb például ő bátorított, hogy maradjak csak itthon még egy napot, ha gondolom. És hát én gondoltam.

No mindegy...

Miután a főnök és Pörgő Jocó ki tudtak egyezni - ehhez az kellett, hogy Pukkancs felettese meggyőzze a főnököt Pörgő Jocó fontosságáról -, a főnök behívta az egész nemzetközis csapatot, és azt mondta: „Úgy hallottam, nem szimpatikus nektek az új ember, de nem kell most már aggódnotok, mert Jocó mégis marad, úgyhogy mégsem lesz semmilyen változás a vezetőségben.”

Mi meg csak kussoltunk illedelmesen.

Emiatt is haragszom Jocóra, mert a nevünkben dumált, mintha nélküle összeomlana a világ... Nagyon gáz ember.

Az új ember meg nem lett elküldve, mert a Nagyúr azon gondolkodik, hogy visszavonul, és őt nevezi ki helyettesének. Öhh. Jó' van.