Posvány

Ahaajjj... Már írtam egy reggeli kinek-miért-törném-szét-a-laptopot-a-fején-féle bejegyzést, de nem, nem, nem, erős leszek. Nem akarok rossz emberré válni, pedig nagyon kísért a sötét oldal, miközben a többiek az épp távozó adminisztrátor-jelöltekre teszik a megjegyzéseket, meg a fizetési igényeikre... Fúj, mocskos tetű banda, te jó isten, olyan gusztustalanok... A takarítónővel is úgy beszélnek, mint a kapcával, komolyan, ütni való banda. Ilyenkor majd' felrobbanok a laptop mögött.

Elviekben huszonegy nap múlva szabadulok, gyakorlatilag viszont a felmondáson harmincegyedike van, szóval hiszem, ha látom. Azt mondta a főnök, nem csinál segget a szájából - tegyük fel, hogy még nem segg a szája, és akkor megpróbálok hinni neki. Nem szeretnék huszonkettedikére megbetegedni.

Most épp itt van egy jelentkező, és basszus... Én úgy sajnálom ezeket a nőket - ez a nőci is tök cukin mosolyog néha rám, miközben Dementora előadja neki, mennyire összetett ez a majommunka. Ígérgetik neki a fejlődési lehetőséget. Pukkancs is úgy jött ide anno, hogy szeretne fejlődni, és az interjún egy szóval se mondták neki, hogy itt arra nincs lehetőség. Szomorú belegondolni, hogy egy jobb hely reményében akarnak mind erre a helyre váltani.

Hüwei

Mivel szombaton nagy valószínűséggel Pukkancs és én más-más hajón fogunk kikötni (kikötni, haha!), arra gondoltam, veszek egy telefont, hogy tudjunk azért kommunikálni, hogy mondjuk hol találkozzunk munka után, vagy találkozzunk-e egyáltalán, ki tudja, kit hova és meddig sodor a szél. Szóval ma vettem is egy kártyafüggetlen telefont, azt hiszem, a Motorolám óta, amit tizenhárom évesen kunyiztam nem volt még normális telefonom. Ez most csinos, azt hiszem - fehér. Kicsit úgy néz ki, mint a többi - igaz, én az autók között se érzékelem a különbséget. Némileg fogcsikorgatva néztem az árakat, szerintem túlzás ilyen kis bizbaszokért ennyit elkérni, de hát essünk túl rajta - gondoltam magamban -, aztán semleges hangulatban beálltam a pénztár elé. Hazafelé mondjuk ellágyultam, eszembe jutott, milyen rég költöttem magamra ennyit, és hogy milyen kedves tőlem ez a gesztus...! Volt nekem eddig is telefonom, a kis olcsó Lenovo az Aldiból, viszonylag jól szolgált, csak épp túl sokszor sikerült átdobnom az ágyam fölött  zenét nem lehetett rajta hallgatni, meg a wifire se engedett fel bő fél éve, mobilnetre is sajnáltam a zsozsit, meg néha mást csinált, mint amit kellett volna, meg fotózásra se igen volt alkalmas, szóval... Most tök fura, hogy van egy normális telefonom.

Megesz a hideg

Éjjel nem sokat aludtam. Eléggé megfáztam, valószínűleg a próbanapon, de nem is az eldugult orrom volt a forgolódás oka. Végig azon járt az agyam, hogy nem is akarok semmit dolgozni, és hogy milyen tragikus, hogy így kell élni - munka miatt kelni csak fel. Lehet, hogy más úgy dolgozni, hogy van látható eredménye is, de nem tudom, az milyen, úgyhogy most kicsit kételkedem abban, hogy valaha is bármit is szeretni fogok munka területén.

Ráadásul olyan hideg van, hogy reggel legszívesebben csak összegömbölyödtem volna a földön, hogy kihűljek véget vetve a véget nem érő kilátástalanságnak.

Jó lenne pozitívan csalódni szombaton, de már látom magam, ahogy kékre fagyva bedőlök a Dunába, a jég felszeleteli a testemet, majd egy gyanútlanul ásító bálna lenyeli a darabkáimat, és jelentéktelenné téve a halálomat visszamerül a Duna fenekére.

Mert a víz hangja mindig változó

Szóval tegnap nem hívott minket az ember. Mondjuk valahogy nem is vártam tőle, mert ahányszor beszéltem vele, sose lettem okosabb. Úgyhogy mondtam Pukkancsnak, hogy na, most te fogod felhívni a másik embert, én már beszéltem velük eleget. Aztán a másik ember azt mondta, hogy beszélgettek rólunk, és mivel egyrészt lányok vagyunk, másrészt irodából jönnénk, nem akarják, hogy egy ilyen kissé kemény beosztású munka miatt otthagyjuk a fix helyünket - de főként a hétfőtől péntekig tartó nyolcórás munkaidőt -, hogy aztán rájöjjünk, hogy ez a munka mégse annyira jó.

Végül jövőhét hétvégére le lett beszélve a betanulás, illetve onnantól kezdve lőttek a hétvégéknek, mert a papírhoz, amit meg kell szereznünk a munkához, "gyakorolni" kell. Ez a gyakorlás szerintem már maga a munka lesz, tehát oda leszünk téve, és aztán a többiekkel együtt fogunk végezni.

Még mindig félek ettől az egésztől amúgy, nem is tudom, melyik részétől jobban, de persze önmagában az újdonság, az ismeretlen is egy olyasmi, ami ugye meg tudja ijeszteni az embert. De megpróbálom poénnak felfogni, illetve most igazából azt érzem, hogy szabad vagyok és fiatal, és mi akadálya lenne annak, hogy én ezt kipróbáljam. Maga a munka nem elsődleges, viszont Pukkanccsal beszéltük, hogy az a papírka ezek után már nem lenne haszontalan dolog, már csak úgy külföld szempontjából sem. Persze pénzbe kerül, de van félretéve.

Szóval ez a dolog nem a szárazföldön lenne, hanem a vízen, méghozzá a Dunán. A pozíció neve matróz, ő dolgozik ugye a kapitány keze alá. Pukkanccsal egyből ráizgultunk a hirdetésre, el is képzeltük, hogy majd egy olyan hajón fogunk szolgálni, aminek a kapitánya öreg és félig alkoholista, de legalább igazságos, sőt, én még egy Border Collie-t is elképzeltem, akinek Ferenc a neve, és a kapitány megtiltaná, hogy Ferencet bárki is Ferinek, Ferkónak vagy kutyusnak hívja. Azt is elképzeltük, hogy majd folyamatosan a padlót sikáljuk, meg vécét takarítunk, és hogy a fuldoklóknak majd guminőt hajítunk a vízbe, és hogy biztos undorító csicskamunka az egész botrányosan kevés szabadidővel, és hogy az interjún majd azt kérik, énekeljünk vízzel kapcsolatos dalokat (mert a jó hang fontos, ha munka közben Popey a tengerészt akarunk énekelni). Szóval szerintem mi eleve reális elképzelésekkel mentünk el erre az "interjúra", amin az egyetlen újdonság az volt, hogy ennél a cégnél max ritka esetekben szolgál egy matróznál több a hajón, ami miatt kicsit összenéztünk, de hát ha nem dolgozhatunk egy hajón, hát akkor nem dolgozunk egy hajón.

És aztán jött ugye a próbanap - kicsit tartottunk attól, hogy majd külön hajóra tesznek egyből, de végül nem tettek -, és előtte képzeletben meg is alkottuk a tökéletes kapitányt, tehát hogy majd jó fej lesz, szókimondó, börtöntetkós és mindenképp idős. Fél hétre kellett a hajóhoz mennünk, de mi már hat előtt kicsivel ott voltunk (bekalkuláltunk egy esetleges felsővezeték-szakadást vagy metrólerobbanást), úgyhogy járkáltunk egy kicsit fel-alá a rakparton, amikor még nagyban aludt a város. Közben megjelentek a hópelyhek, és onnantól kezdve egész nap szakadt a hó, az ég szürke volt, a folyó fölött gomolygott a köd.

Aztán felszálltunk a hajóra, amire egy húsz-huszonöt éves matrózsrác engedett fel minket, majd felmentünk a kabinba köszönni a kapitánynak. És akkor nagyon megörültünk, mert a kapitány egy láncdohányos öregember volt, és az első kérdése az volt, gond-e, ha néha káromkodik. A kabinban volt egy másik srác is, szóval épp két matrózka volt, de csak azért, mert mindketten a kormányzást tanulták. Mind elcsodálkoztak, hogy már elmúltunk húsz évesek - én mondjuk egy ideje nagyon öregnek látom magam a tükörben, úgyhogy elégedett voltam a hitetlenkedésükkel. Nagyon kis karakteres csapat volt - igaz, Ferenc lemaradt -, örültem, hogy egyik srác se állt neki flörtölgetni, hanem magával foglalkozott. Az egyik eléggé antiszoc volt, meg beleszarós (nem tudta magát megértetni a külföldi utasokkal, úgyhogy végül rájuk csapta az ajtót, hogy: „Na jó, szarok bele, indulhatunk.”), a másik meg nagyon kis szerény és kedves volt, de látszott rajta, hogy izgul a parkolások miatt (néha odacsapta a hajót, nyöhöh), és hát nem csodálom, mert a kapitány egyszer se mulasztotta el megjegyezni, hogy ha így folytatja, sose fog hajót kapni, és mindig matróz marad. Szóval hajókáztunk fel-le, és feltettünk egy rakás kérdést, amire az öreg készségesen válaszolt. Kedves volt és volt humora (mondjuk először kajakra komolyan vette azt a kérdésemet, fogunk-e delfineket látni vagy legalább krokodilokat), egyből úgy éreztem, mintha már rég ismerném ezeket az embereket.

Na jó, most ez eddig nagyon regényesen hangzik, de azt tudni kell, hogy tényleg kihívásos munka, és hát nem is maga a feladatkör a nehéz, hogy kikötés (csak meg lehet tanulni), meg utasok kezelése (bár hallottam durva dolgokat), meg vécétakarítás (ettől mondjuk félek a koreaiak miatt, haha), hanem maga az időbeosztás a kemény, mert ha megúszod tizenkét órával a napot, akkor örülhetsz. Emiatt gondolkodtunk Pukkanccsal, hogy vajon el tudjuk-e vállalni egyáltalán, mert mi ugye nem tudunk hazamenni, ha mondjuk belenyúlik a munka az éjszakába (Rókafalváig nem visz el napi huszonnégy órában a hév), de végül is mielőtt elmentünk a próbanapra, megkérdeztem az embert, mi a helyzet ezzel, és mondta, hogy sokszor alakul úgy, hogy kb. értelmetlen lenne hazamenni munka után, és ha valaki messzebb lakik, az a hajón alszik. Régebben mondjuk egyből tettem volna egy hátraarcot a gondolattól, hogy én random éjszakákat töltsek random hajókon, de mára eljutottam odáig ugye, hogy annyira úgyse jó itthon lenni.

A hajók meg hát vegyesek, van, ami csak simán furikázza az embereket, van, amin lagzit tartanak, van, amin temetést. Mi csak a furikázást láttuk, az szerintem lófasz volt (legalábbis most egy beszívott gyerek se szállt fel), de gondolom, eleve a rendezvényhajók a szívósabbak, amikor mondjuk tele van részeggel a hajó, és nem tudnak viselkedni. Gondolom, többnyire a rendezvényhajókra kiosztott matrózok szopnak tizenhat órákat, nekik néha be kell segíteniük a pincéreknek is.

Találkoztunk azzal az emberrel is, aki ígérte, hogy fog hívni, aztán nem hívott, úgy vettem le, hogy ő a helyi túl-sokat-képzel-magáról-ember. Elvileg kapitány, de inkább adminisztrálni szeret, meg ugráltatni az embereket, bár telefonban semmi használhatót nem tudott mondani. Minket is odatett Pukkanccsal takarítani, szóval a szakadó hóban felmostam a sirályfost a fedélzeten, és Pukkanccsal lekotortuk a havat a hajó előtti hídról, meg söprögettünk, meg asztalokat törölgettünk, és egyéb nyalánkságokat műveltünk. Takarítani egyébként csak akkor szabad, ha kiköt a hajó, és hát a mi hajónk hosszú órákra kikötött, mielőtt újra elindult volna. Ilyenkor jön az ablakpucolás (sirályok, ugye), meg kisebb javítások, például a fiúk oda voltak téve csiszolni, meg újrafesteni a széklábakat.

Na szóval, az idő... Az idő az, ami ezt a munkát brutálissá teszi, meg eleve összevissza napokat kap az ember, nincs ilyen, hogy garantált hétvége, meg egyebek. A fizetés fix, de ha tényleg annyi, amennyi, akkor egész jó, már ha azt vesszük, hogy legalább néha hazamehet az ember, és nem kell magát kínoznia tíz hónapon át egy külföldi hajón, ahol seggszőröket szed a lefolyóból kb. szabadnap nélkül. Úgy különösebben még nem is érdekel a fizetés, mert az elmúlt hetekben kicsit elveszett belőlem a képesség, hogy a pénznek valós értékét lássam a magyar árak mellett, és talán most fogjátok a fejeteket, hogy mégis mi a fos fogott meg ebben a munkában, de hát na... Lehet, hogy szeretném, lehet, hogy bírnám szusszal, lehet, hogy többet nem kellene gondolkodnom azon, hol az istenben kellene nekem dolgoznom ahhoz, hogy ne utáljak reggelente felkelni. Kíváncsi vagyok, hogy vajon ez egy olyan munka-e, amit szívesen csinálnék.

Mondjuk volt egy pont, amikor átfutott az agyamon, hogy elfutok, méghozzá akkor, amikor kikötöttünk először, és átszállt két másik matróz bemutatkozni. Akkor ott félkörben álltak a fiúk, mi meg Pukkanccsal a kutató pillantások kereszttüzében feszengtünk, és totál érezhető volt, hogy ők most úgy néznek ránk, mint ahogy a fiúk a lányokra szoktak nézni, meg voltak is ott kérdések, amiket a csajozni nem tudó fiúk szoktak feltenni... És az úgy kínos rész volt, mert ugye Pukkancsról el lehet képzelni, mennyire kíváncsi az ilyenekre, és hát ugye én se dobom magam hanyatt a különböző sztoriktól (az egyik srác előadta, hogy feladta a cégét, mert megunta az embereket, és az Alfáját is kicsit félretette - majdnem elnevettem magam), bár mondjuk a vén kapitány se volt kutya, mert ő is tolakodott egy sort a kérdéseivel, hogy miért nem fiúzunk, csak nem leszbikusok vagyunk...?
Vén kecske.
De attól még nagyon megkedveltem őt, még csokit is adott nekünk, mintha a kisunokái lennénk, és látszott rajta, hogy örül nekünk, meg mondogatta, hogy gondoljuk át ezt a munkát, mert hát hosszúak a napok, de azért milyen jó lenne, ha később együtt dolgoznánk, stb., szóval mielőtt leszálltunk, őszintén tudtam neki megköszönni, hogy bevezetett minket a rejtelmekbe („Hát azokba azér' még nem!" - kunc-kunc), és hogy pont ilyen kapitányt képzeltünk el mára.

Szóval nem tudom, mi lesz ebből, lesz-e egyáltalán valami. Bevallom, a rendezvényhajó részegeitől tartok kissé, hiszen a férfiak sokszor józanul is taszítóan tudnak viselkedni, és még soha nem dolgoztam tíz-tizenegy óránál többet egyhuzamban, de... Mi van, ha élvezném? Nem mondom, hogy kifejezetten lelkes vagyok, nem mondom, hogy boldoggá tesz az, hogy most ez van kilátásban, mert igazából már nagyon rajtam van a hiszem-ha-látom-féle hozzáállás, és hát most minek lennék boldog attól, hogy hajót takaríthatok, meg alhatok keveset - egyszerűen csak ez valami totál másnak tűnik. Ilyenekről pedig, hogy naplemente a Dunáról nézve, meg nyári szellő a vízcsobogás mellett, meg munka után rakparton ücsörögve pihenés a felmelegedett betonon, miközben azt gondolom magamban, hogy na igen, jó döntés volt ide jönni inkább nem fantáziálok, mert tudom, hogy ezek az életképek is max fejben néznek ki jól, de az igazság az, hogy egy sirály bármikor arcon foshatja az embert, és ez most képletesen is értendő.

Jó lenne, ha jó lenne, de majd meglátjuk. Egyelőre annyit tudok, hogy egy ideje nagyon fáradt vagyok mindig, de tényleg, durvábban, mint amikor fizikai munkát végeztem napi kilenc-tíz órában, de remélem, hogy ez csak a tél miatt van, meg azért, mert egész nap egy monitorra vagyok rákötve, ami kiszívja az agyamat. Remélhetőleg tavasszal visszaszáll belém az élet.

Rokonoknak még nem meséltem - anyának még azt is elég nehezen nyögtem ki, hogy amúgy nem csak hogy utálom a munkámat, de két napja fel is mondtam. Nem akartam neki se elmondani, de aztán pont felhívott telefonon, és a nem-történik-velem-semmi-szövegem után bűntudatom támadt. Erről a hajós dologról viszont hallgatni fogok, amíg ki nem derül, hogy tényleg lesz is belőle valami hosszútávú, mert aztán ha nem jön össze... Akkor megint csak lesz valami, ami nem jött össze.

Troli

Pénteken amúgy ültünk a trolin, és egyszer csak beszólt a vezető, hogy: „Kedves utasaim, kicsit meg kellene tolni a buszt.” Pukkanccsal összenéztünk, milyen mókás ez a vezető, de képzeljétek el, az emberek nem néztek össze, hanem ahogy kinyílt az ajtó, vigyorogva lepattant vagy tizenöt ember, és megtolták a trolit...! Aztán visszaszálltak, és mentünk tovább. Tök muris volt. Gondolom, ez mindennapos.

Ja, elmúlt délelőtt, és még nem csörgött a telefon.

Araszolva

Szerettem volna ma már egy olyan bejegyzést írni, amiben csak biztos és önfeledt dolgok vannak, de még mindig minden bizonytalan.

Múlthéten hárman hívtak fel interjú ügyben. Az egyik állás valami ügyfélszolgálatos cucc lett volna, szóval semmi olyasmi, amit szívesen csinálnék, de hát nem sokból lehet válogatni, mindenesetre végül nem tudtam elmenni az interjúra. A másik kereskedelmi területen lett volna - nem akarok cégnevet írni, de a csoda az lett volna benne, hogy fél órára van tőlünk -, ez meg azért nem vonz, mert ugye az üzletek hétvégén is nyitva vannak, a fizetés meg ultra fos ahhoz képest, hogy tíz-tizenkét órázik az ember, meg ugorjon be, amikor valaki lebetegszik. Egyébként maga az interjú pozitív élmény volt, negyven percen át beszélgettem az üzletvezetővel, aki azt mondta, hogy a telefonbeszélgetésünk alapján engem várt a legjobban, és bár a felmondási időm ellenem szól, megpróbálja meggyőzni a területi vezetőt, hogy érdemes lenne rám várni. Azt hiszem, azért ment olyan jól, mert csak kíváncsiságból mentem el (mindig érdekelt, mennyit keresnek ott az emberek), úgyhogy nem volt bennem az az érzés, hogy ezen az interjún múlik az életem, és emiatt tudtam természetesen viselkedni. Persze tény, hogy az ember is jó fej volt, és nem beszélt olyan magas lóról, hogy előjöjjön a kisebbségi komplexusom - olyankor nemigazán vagyok beszédes. Szerintem amúgy én jó lennék ezen a területen, de hát ilyen fizetésekért el se gondolkodnék rajta komolyabban. No mindegy, hétfőn volt az interjú, mondta az ember, hogy a héten majd hív, de igazából ez is csak egy átmeneti mentőövnek lenne jó, hogy legyen mit enni, másnak nem, és különben is ott van a harmadik hely, ami már inkább érdekelne. Szerettem volna arról egy teljes bejegyzést írni happy enddel a végén, de nincs benne sok hitem, mert semmi nincs lefixálva.

Nem is tudom, van-e értelme írnom róla... Mármint úgy unom már ezeket a mézesmadzagokat és a sok lebegtetést...

Egy rakás hátulütője van egyébként a munkának, szóval nem egy leányálom, és nem tudom, lenne-e elég energiám hozzá, de a lényeg, hogy egy teljesen másik világ lenne, és emiatt tetszik, kipróbálnám... Illetve ha őszinte akarok lenni, fosok is tőle, de akkor is valami egészen más lenne, mint azok a munkák, amiket eddig csináltam, és én pont valami egészen másra vágyom.

Csütörtökön jelentkeztem rá poénból, mert gondoltam, úgyse lesz belőle semmi, mert ilyen hirdetést én még nem is láttam, és biztos csak valami hülyeség. Elküldtem Pukkancs önéletrajzát is az enyémmel együtt, és péntekre be is hívtak minket. Interjúnak nem nevezném a dolgot, mert lényegében csak el lett mondva nekünk, miből is áll ez a dolog, és megbeszéltük, hogy majd visszamegyünk egy próbanapra, „mert ez nem olyan munka, amire elég csak rábólintani, ezt meg kell tapasztalni”, hogy vajon tényleg akarnánk-e csinálni. Kérdeztük, gond-e az egy hónapos felmondási idő, mire mondta a hapsi, hogy nem, de nehogy felmondjunk, amíg bele nem kóstoltunk a dologba.

Ez volt tehát múlt pénteken.

Most hétfőn Dementora nem volt bent, és Bellatrix elmesélte, hogy pénteken megint meg lett beszélve, hogy mik lesznek az én új feladataim, miket veszek majd még át Dementorától. Unottan megrántottam a vállamat, és csak annyit mondtam, hogy felőlem Dementora és a főnök leszophatják egymást, és tényleg próbáltam nem felhúzni magam - mivel már eleve elhatároztam, hogy legkésőbb a hónap végén felmondok függetlenül attól, lesz-e már új munkám vagy sem, máskülönben itt fogok idegösszeroppanást kapni -, de mégis elkezdett remegni a kezem, és alig akart elmúlni, szóval már megint totál nem tudok uralkodni magamon. Hiába tudom az eszemmel, hogy nemsokára lezárul ez a fejezet, az igazságharcos lelkem ilyenkor tombolni kezd, mint egy óceáni vihar, és feszít belülről minden ki nem mondott gondolat, és kb. fizikai fájdalmat okoz magamban tartani a káromkodást, pedig iszonyat cifra dolgok vannak ilyenkor a nyelvemen. Szóval a hétfő is  megerősített abban, hogy még ha kicsit parás is az a munka, ami most lebeg előttünk, el kell menni arra a próbanapra, és le kell innen lépni mielőbb.

Tehát ki kellett venni egy spontán szabadnapot, Bellatrix beadta Dementorának, hogy ezt már múlthéten megbeszéltük, biztosan elfelejtette (Bellatrix adósomnak érzi magát, mert ellinkeltem neki egy elég jól fizető hétvégi állást, ami a szakmájával vág egybe, és meg is kapta a munkát, nyihaha, aztán még a mai szabadnapomat is nekiadtam, hogy el tudjon menni a betanításra).

Szóval tegnap elmentünk erre a próbanapra, 3:40-kor keltünk miatta, és lelkiekben hamar ráhangolódtunk az ingyenmunka gondolatára. Gondoltuk, ne akadjunk fenn ilyen apróságokon, ez a munka most nem olyan, hogy megkockáztassuk egy behisztizéssel, lássák csak rajtunk, hogy mi jók vagyunk, és hadd mi legyünk azok, akik végül döntenek.

Mivel pont olyan volt, amilyennek elképzeltük, ma felmondtunk, persze ez is nagyjából annyira volt sima ügy, mint visszaszerezni a kauciót. A főnök előadta, hogy két hónapos a felmondási időnk, és hogy felesleges felmondást írni, mert még nem tudja, mikor enged el minket pontosan (amúgy egy szóval nem kérdezte, miért megyünk el), úgyhogy Pukkanccsal picinkét idegesen felmentünk a HR-re, ahol tök rendi volt a nőci, és egyből foglalkozni kezdett az ügyünkkel. Miután a főnök elfogadta a tényeket, felhívtam az embert, hogy most, hogy így túl vagyunk a kedden, szeretnénk belevetni magunkat a dologba, hogyan kezdjünk hozzá (merthogy kell hozzá papírt szerezni, erről is írok talán, ha lesz belőle valami). Újra rákérdeztem a felmondási időre, hogy nem hátrány-e, a válasz pedig az volt, hogy holnap délelőtt felhív, és megadja a választ.

Ha más reakcióra számítottam volna, az nem én lennék, mert hát nem épp arról vagyok híres, hogy nekem minden gond nélkül megy - nemhiába kérdeztem rá megint a dologra. Tehát nem érzem magam két szék közt a pad alá esve, mert nekem ennyi tényleg elég volt a mostani helyből. Pukkancs viszont nem tudom, hogy fogja viselni, ha végül nem jön össze semmilyen munka időben, és emiatt belecsúszunk egy párhetes munkanélküliségbe. Én húsz éves korom óta ugrálok egyik munkahelyről a másikra, úgyhogy már nem félek attól, hogy nem találok semmit, de Pukkancs múlthéten már azon is nagyon kiakadt, hogy engem behívtak egy helyre, őt meg nem, és hétfőn még jobban kiakadt, amikor mondtam, hogy jól is sikerült az interjú. Utóbbi kiakadása alatt egy darabig némán sóhajtoztam, aztán én is kiakadtam, de ezt már nincs kedvem felidézni, és már amúgy is lecsengett.

Vámpíros

Jézusom. Olvastam az előbb egy pályázati felhívást, amiről eszembe jutott, hogy még a középsuli elején elkezdtem írni egy vámpíros történetet, és emlékszem, hogy amikor összehaverkodtam Rúval, megmutattam neki és a nővérének, és tökre odavoltak érte. Aztán leálltam az írásával, mert berobbant az Alkonyat és az új vámpírőrület megölte bennem a sztorit, tényleg, mintha elvágták volna az egészet, többet nem is gondoltam rá, csak amikor Rú kérdezte, írtam-e új fejezetet. Istenem, komolyan mondom, el fogom olvasni, megírom a végét, aztán elküldöm a következő pályázatra. HAHA. Hátha kell még ilyen a népnek. Az a durva, hogy 67  A4-es oldal, szóval már simán megvan egy könyvnyi mennyiség. Nem is emlékeztem rá, hogy ilyen sokat írtam belőle.

Ó, már el kellett volna indulnom.

Álom

Álmomban elhajtottunk a kőbányai lakás előtt, ott, ahol kb. hat éves koromig éltünk. Holdjáró Idesapám még most is ott él, gondolom, a moratórium miatt. Szóval álmomban meglátott minket, megindult felénk elmebeteg módon, behajolt a kocsiba, és úgy megütötte anya karját, hogy alig tudott elvezetni onnan. Én közben pánikoltam, hogy siess már, siess. Az utca aljában volt egy rendelő - amúgy nincs -, és anya be akart menni, hogy ránézzenek a karjára, de én nem akartam, mert eleve olyan lassan gurultunk le odáig, hogy hátranézve még láttam, hogy idesapám néz minket. Nem akartam, hogy bejöjjön utánunk a rendelőbe, csak el akartam hagyni a környéket minél előbb. Aztán beláttam, hogy anyának tényleg történt valami a karjával, úgyhogy leálltam a sürgetéssel. Végül is a rendelőben már elmúlt a pánik, viszont anya és mama - aki álomszerűen a semmiből termett oda, mintha eddig is ott lett volna - úgy összevesztek, hogy mama becsapva maga mögött az ajtót távozott. Valami olyasmi volt a vita tárgya, hogy egyikük sérelmezte, hogy még a szülinapján sincs normálisan felköszöntve, de már nem tudom, melyikük...

Igazából az tény, hogy mama sérelmezi, hogy anya alig keresi őt. Minden este megkérdezi, beszéltem-e anyával. Anya a legtöbbet igazából Perditával beszél, aztán jön keresztanyám, utána én, mert kettőnk közt ugye van valami fal, ami miatt nem tudunk olyan közvetlenül eldumálgatni, és a beszélgetéseink annyira izgalmasak, mint két szomszéd kötelező bájcseveje. Attól még tudom, hogy nagyon szeret. Mamát szerintem kerüli egyébként.

No mindegy, fura volt ilyet álmodni.

Mára szabadnapot vettünk ki. Pukkancs elment a térdleletéért. Én döglést terveztem egész napra, de végül is nem jött össze, mindjárt indulnom kell elfele.

Igen egyébként, kitöröltem pár bejegyzést megint. Rosszul voltam a panaszkodásomtól. Most így kicsit azt képzelem, hogy ezek a panaszkodások nem történtek meg. Most nem is zavar annyira a benti helyzet, mert megnyugtattam magam azzal, hogy rajtam múlik, mikor mondok fel, és már nincs bennem késztetés, hogy közvetítsem a sok hülyeséget. Ettől függetlenül minden egyéb szándékom változatlan, csak a megfelelő alkalomra várok.

Hát most na.

Szóval hétfőn behívtak mára egy interjúra, ami miatt kivettem egy szabadnapot. Illetve kivettünk, merthogy Pukkancsnak nem volt kedve egyedül hárítani Dementora skizofrén viselkedését. Semmi extra a munka, recepcióst keresnek valami irodába - tehát nem irodaházba -, klasszikus recepciós feladatokat kell végezni, plusz kell egy kis angol a külföldi ügyfelek miatt.

Első körben a közvetítő cég interjúztatott, aztán vagy tovább jutok, vagy nem.

Szerintem nem arattam nagy sikert, mert bár eleve baromi unott az egész témához való hozzáállásom (évente legalább egyszer munkát váltani kicsit már unalmas), az se lendített a lelkesedésemen, hogy nem járt a metró, úgyhogy letapostak és késtem egy órát. Még csak nem is tört rám a mit-fognak-szólni-hogy-ennyit-kések-féle pánik, annyira nem érdekelt a dolog, hogy kb. háromszor akartam hazafordulni, hogy visszafeküdjek aludni. Pukkancs viszont nem akarta, hogy felesleges legyen a kivett szabadnap.

Szóval mire odakeveredtünk az isten háta mögé, már úgy voltam vele, hogy ezek úgyse támogatják az utazást, nincs kafetéria se, biztos sznob gecik, nem is kell nekem az egész, nem is értem, mit várok, hol lehetne jobb, ha egyszer egyik állásajánlat gagyibb, mint a másik.

Maga az interjú pedig részemről az őszinteség jegyében telt, nem volt kedvem cifrázni és bájologni, meg kamuzni a jövőmről alkotott elképzeléseimről. Szóval arra a kérdésre, hogy: „Téged mi motivál arra, hogy hosszútávon kitarts egy munkahely mellett?”, rávágtam, hogy a fizetés, majd eleresztettem egy miért-mégis-milyen-választ-vártál-féle félmosolyt. Lehet, hogy rossz pont jár ezért - tettem hozzá -, de ez az igazság.

Vagy esetleg mondjam azt, hogy az előrejutás gondolata éltet? Ne hülyéskedjünk már. Recepciós állásról beszélünk... Vagy mi motiválhat még? Fejsimi? Keksz? Süticsütörtök?!

Csak a pénz motivál, mert ha már senki nem akar engem tanfolyamokra járatni, meg nyelvtanárokhoz, rám hárul a feladat, meg a költségek.

Ott egy kicsit makogtam, hogy mondjak három pozitív visszajelzést, amit a munkám során kaptam.
Lófaszka szorozva hárommal - bár ezt egy kicsit átfogalmaztam, mielőtt kimondtam.
(Tavaly nyár elején Dementora azt mondta, majd betanít másra is, mert tudja, hogy többre vagyok képes.
Aztán szerencsére nem lett belőle semmi. Örültem, mert ahhoz, amit betanított volna, szintén elég egy nyugdíjas csimpánz agya.
Mára arra jutottunk, hogy Dementora fél betanítani minket mindenre, nehogy kiderüljön, ő maga is mennyire pótolható.)

Aztán mondta a csaj, hogy nyugodtan kérdezzek, úgyhogy szorosan a témánál maradva rákérdeztem az utazástámogatásra és a kafetériára, csak hogy kimondja a sok nemet, és érzékelje ő is, hogy annyira azért nem kell hasra esni ettől az állástól (se).

Mondta, hogy X és Y összeg közötti a fizetés, de ezt a tapasztalatok és a személyiség alapján határozzák majd meg a második interjún.

Mennyi hát a bérigényem?

Mivel eleve több bérigényt írtam a jelentkezésembe, mondtam, hogy hát akkor megcéloznám azt az Y összeget, ha már annyi a max.

Halál unalmas az a faszkodás, amit az interjúkon le szoktak rendezni az emberekkel. Gyere el ide, aztán menj el oda, ott legyél bűbájos, ne beszélj a pénzről, mert azt nem nézik jó szemmel (akkor baszódjanak is meg), mondjál hülyeségeket, hogy neked kell a több felelősség, meg szeretsz minél többet szopni, és akkor minden rendben lesz, de legalábbis reménykedhetsz.

Fáradt a lelkem a bohóckodáshoz.

Viszont az, hogy a szabadnapjaim mind hülyeségre mennek el (UPC, gégészet, tüdőgondozó, interjúk), nem lesz jó. Máris elment négy napom.

Dementora meg írt egy sms-t napközben, hogy nem adtam le a számlát az egyik bérletemhez, keressem meg, különben vissza kell majd fizetnem az utazási költséget. Ezen megint csak káromkodni  morogni tudtam, mert egyrészt mi az a megfogalmazás, hogy vissza kell fizetnem (inkább úgy kellene mondani, hogy nem fizetik ki nekem, nem?), másrészt Pukkancs is múltkor elkeverte a számláját, és Dementora csak annyit mondott neki: „Semmi gond, ennyit még el szoktak nézni. Tudják, hogy mindig le szoktad adni.” No de sebaj, maga a veszteség nem zavar, mert meg se kottyan (*flegmán rágózik*), és az én hibám, hogy elhagytam, csak Dementorának ez a hozzám állása... Nem értem... Sose ártottam neki, mindig csak magamban küldöm el a picsába.
Bellatrix azt mondta, amikor a főnök mondta Dementorának, hogy tanítson majd be az új feladatomra, Dementora azt mondta: „Én aztán a Rókát biztos, hogy nem tanítom be.” Úgyhogy Pukkancs fog, mert ezentúl ugyanaz lesz a feladatunk...

És szar a hajam.

Márciusra kaptam időpontot a fodrászhoz, remélem, nem jön közbe semmi, nyöhöh.

Haha

Haha, ahogy befejeztem az előző bejegyzésemet, csörgött a telefonom. Sajna nem nagyon tudtam ráizgulni a munkára, viszont...

...most ült ide a főnök, hogy megvan az új adminisztrátor. A kezdő fizetése annyi lesz, mint amennyi most Pukkancsé és az enyém, és később dob rá. Valamint megkapja az én feladatomat, én pedig azt fogom csinálni, amit Bellatrix és Pukkancs, illetve a mostani munkám egyik része azért még megmarad nekem.

Egyre viccesebb.

Képes előttünk mondani, mennyit fog keresni az új adminisztrátor. Mennyire kell ehhez gyökérnek lenni...?

Az én kezdő fizetésem lófasz volt három hónapon át, "próbaidő" miatt.

Film

Tegnap valahogy szóba jött Stephen Hawking, miközben ültünk az ágyon, és akkor Pukkancs felolvasta nekem a wikipédiáját. Ettől aztán kedvet kaptunk megnézni A mindenség elméletét, de igazából nekem nem nagyon jött át belőle semmi, és inkább az kellene legyen a címe, hogy Stephen Hawking első felesége, mert a nőből valahogy többet mutattak, mint Hawkingból. Hawkingből. Hawkingb...

Na mindegy.

Azt viszont leszűrtem, hogy kurva jó humora lehet az embernek.

A film legvégén meg nézik a játszadozó gyerkeket, és Stephen Hawking azt mondja a volt feleségének: „Nézd, mit teremtettünk.” És elindult az a zene, amire én meg a gyagyás történetemet kezdtem el írni, amiről legutóbb írtam nektek.

Mókás. Én is teremtettem arra a zenére...!

Kicsit helyre pofoztam egyébként a munkában írt oldalakat, és tegnap egy újabb oldallal le is zártam azt a fejezetet, úgyhogy most visszatért a történetbe vetett hitem, bár igazából csak egy hosszú vicc az egész.