L'ecsó

Hiába, hogy talán dolgozhatok ezentúl újra Pukkanccsal, tegnap már rajtam volt az érvágós hangulat amiatt, hogy konyhán fogok dolgozni, vagy hogy úgy egyáltalán dolgozni kell. A nyelvtanulási terveim meg a jogsiszerzés hirtelen mind unalmassá és kényszerszerűvé váltak, és ismét elkapott az érzés, hogy erről fog szólni az élet, vergődni azért, hogy később majd magabiztosabban vergődhessek. Már nem keresgélem a tökéletesen korrekt munkát, ami semmiben nem hibázik, mert voltam már idén adminisztrátor sok munkával gagyi fizetésért, és voltam matróz fizetetlen próbanapokkal, húst daráló konyhai előkészítő szintén fizetetlen próbanappal, és voltam recepciós összevissza variálásokkal, és voltam diszpécser, akinek azt mondták, ne üssön be mindent a pénztárgépbe, és aztán rájöttem, hogy amit én szeretek csinálni, azt úgysem fogom tudni pénzért csinálni, és arra is rájöttem, hogy a "normális" embereket is hiába lesem, mert ha vannak is, úgysincs kedvem velük foglalkozni.

Pár napja láttam egy álláshirdetést, és ellinkeltem Pukkancsnak, és végül is jelentkeztünk rá, mert egy hamarosan nyíló, puccos étteremről van szó, és ahhoz képest, hogy mosogatnunk kell, a fizetés kb. ugyanaz, mint amennyit diszpécserként kaptam volna (és azért a fizuért fájt kicsit a szívem, amikor felmondtam, ugye). Persze várjuk ki a végét, mert fogalmam sincs, milyen lesz az egész, mert ugye a társaságon nagyon sok múlik, és én sok rémhírt hallottam például a szakácsok természetéről, és hát azt sem tudom, milyen lehet tizenkét órában mosogatni. Nem is fizikailag, de ugye fennáll a veszélye annak, hogy három óra után úgy fog kiszállni a lelkem a testemből, mint a levegő egy shotgunnal kilőtt lufiból, szóval én attól félek leginkább, hogy hazafelé már félrebillent fejjel és csorgó nyállal fogok bandukolni, mert addigra feladom az életet. Nem a munka természete miatt aggódok, vagy amiatt, hogy majd mások talán lenéznek miatta, hanem csak úgy... félek, hogy az új történetem írásának rovására megy, pedig az írás az egyetlen, ami hablablablablabla - ezt már ismeritek -, és olyan nehezen szoktam visszatalálni magamhoz meg a Wordhöz. Meg hát mi lesz, ha egy szimpla mosogatással se tudok majd ilyen-olyan okokból megküzdeni?

Okosan kell majd bánnom a pénzemmel, az az egy biztos... Remélem, hogy bírni fogom a környezetet, mert nem tudom, mi mást kellene még kipróbálnom. Nem keresgélhetem a könnyű munkát jó pénzért, mert ahhoz kurva mázlisnak kell lenni, vagy kurva ráérősen kell keresgélni. A konyhai munka tud tök jó lenni, de ez nagyon sok mindenen múlik, nem csak a kollégákon és a főnökségen, hanem a helyiségek méretén is, a felszereltségen, a légkondi erején (vagy létezésén), azon, hogy van-e természetes fény vagy egy pincében kell dolgozni csótányok között, a munkaidőn, meg persze a fizetésen. Én már csak tudom, mert dolgoztam már étteremben. Három hétig, úgy biza. Mindenesetre láttam belül a helyet, és bár még nincs kész, be lettünk jelentve, és mától kapjuk is a fizetést - ezzel a csapatmegtartó stratégiával próbálkozik a vezetőség, mert ugye ciki lenne, ha nyitásra nem lenne elég ember. Bár a héten már kell menni "tenni-venni". Első ránézésre van elég ablak és tér, ami szerintem kurva fontos ahhoz, hogy az ember ne akarja fél perc után felkötni magát, de egyébként még tele volt munkásokkal a hely, se bútorok, se burkolat nem volt, csak plafonból lógó vezetékek. Nem tudom, mit fogunk mi ott tenni-venni, de oké...

Mindegy, próbálom a jó oldalát nézni a dolgoknak. A fizetés egyelőre nem érdekel, mert még nem láttam, és elsődlegesen meg kellene tudni maradni egy helyen. Viszont talán így, hogy teljesen friss lesz a brigád, könnyebb lesz a dolog, mert egyrészt nem egy összeszokott csapattal kell majd megküzdeni, másrészt a konyhafőnök azt mondta, megpróbált értelmes embereket összeválogatni, mert nem kíváncsi a nagypofájú és alpári idiótákra, és azt se akarja, hogy a szakácsok majd előadják a janit a többi konyhai dolgozónak. Szóval hátha sikerült neki tényleg olyan embereket összeszedni, akik tudnak majd együttműködni, és hátha róla se derül ki, hogy egy idióta. Net alapján annyit szűrtem le az életéből, hogy nem találta meg eddig a helyét a világban - talán ez segíti őt abban, hogy konyhafőnökként megpróbáljon összehozni egy olyan munkakörnyezetet magának, amiben nem ölik meg egymást az emberek, mert akkor ő se fog szívesen bejárni.

Felborult bili alá szorulva élünk, párolog a kaki

Szerintem ez a cím tagadhatatlanul költőire sikeredett.

Én már olyan bérigényeket írok, hogy ihaj-csuhaj - a legtöbben vissza se szoktak hívni, ha nekem kell ötletelnem, hogy milyen fizetésem legyen. Ha egy kicsit érdekesebbnek tűnik a munka, "elfelejtem" megjelölni a bérigényemet, nehogy az legyen, hogy annyira felháborodnak rajtam, hogy inkább be se hívnak egyezkedni. Ha viszont lélekölő, fosványos irodai munkáról van szó, egy munkáltató szemével pofátlan összeget írok, mert hát ha már a lelkemet akarják megölni, fizessék is ki - és ilyen gyilkos cselekedetért még így is akciósan árulom -, de persze az igazság az, hogy annyira nem is gondolom komolyan a jelentkezésemet. Láttam még márciusban, hogy milyen bérigényeket röhögtek ki az akkori kollégáim, amikor a helyemre kerestek adminisztrátort, szóval el tudom képzelni a fejeket a monitorok előtt, amikor a velük hasonlóan gondolkodó nem gondolkodók megnyitják az e-mailemet.

Volt egy állatklinika, ami visszaírt, hogy százharminc-száznegyven a fizu havi száznyolcvan óra munkáért, ami szerintem elég meredek manapság még kevesebb óraszámért is, és nem érdekel, hogy Magyarországon az a megszokott, hogy a diplomás szemét is kiszúrják ötforintos órabérrel, és emiatt én inkább maradjak csendben - engem az érdekel, hogy X összeg alatt nem érdemes dolgozni, mert nem lehet belőle előrébb jutni, tehát a motiváció sincs meg ahhoz, hogy felkeljek hajnalban. Az nem motiváció, hogy enni kell valamiből. Ha arról szól az élet, hogy a fizetésemből nem futja semmi értelmesre, jöhet az éhhalál.

Na és akkor állatkórház ide vagy oda, még ha vonzó munkakörnyezet is, kösz, inkább nem...

EU-s árak és EU-s bevételek mellett még mindig magyar fizetések... Illene már kicsit összhangba hozni ezeket, pláne, ha az albérlet- és lakásárakat nézzük, vagy azt, hogy ma már csóró ember is jár maszek orvoshoz, mert az sztk-ban nem kerül sorra. Ráadásul ősztől megint jönnek a drágulások, tehát az a tíz éve úgy ahogy jónak számító száznegyven egyre értéktelenebb lesz, habár most is eléggé az, és itt nem lehet dobálózni a ki-a-kicsit-nem-becsüli hülyeséggel.

Ugyanez volt egészen tavalyig a vendéglátásban, vicces órabéreket kínáltak, mire leléptek külföldre a vendéglátósok, és az emberhiány miatt egy csomó étterem bezárt. Ha sokáig arcoskodnak a cégek azzal a szöveggel, hogy nem ér többet a munkád, sőt, még így is túl vagy fizetve, majd ők is lehúzhatják a rolót, mert egy idő után meg lesznek unva, és ott lesznek hagyva olyan cégekért, akik előbb észbe kaptak. Mondjuk már nem nagyon akarok foglalkozni az ülőmunkával járó állásokkal.

Pukkancs ma mond fel, ő ugye egy ázsiai étteremben dolgozott az elmúlt három hónapban, ahol fokozatosan elharapózott a kínaiak és a magyarok közötti viszony. Úgy tűnik, arra megy ki a játék, hogy a magyarokat lecseréljék szép sorban kínaiakra, és ennek érdekében az elmúlt egy-két hétben már egyre vadabb stílusban próbálták elkergetni a személyzet magyar részét, több-kevesebb sikerrel. Ma Pukkancs fülébe jutott, hogy amíg szabadnapos volt, a főnök bejelentette, hogy el lesz küldve jövőhéten, mert nem dolgozik és túl nagy a szája, Pukkancs meg ezen felhúzta magát (mert hát ő egyébként elég jó munkaerő és kerüli is a konfliktust - mellesleg nehéz úgy nagyszájúskodni, hogy a kínai kollégáid se magyarul, se angolul nem tudnak), és arra jutottunk, ha úgyse ér szart se a munkája, akár indulhat is haza.

Úgyhogy már úton van.

Jövőhétre van valami kilátásban mindkettőnknek, de azt hagyom egyelőre - hiszem, ha látom. de én elvagyok már itthon is  

Kutyi

Perdita megtartja a kiskutyát, ami persze nyilvánvalónak tűnt azok után, hogy bejelentette, kutyát akar, de azért reménykedtem abban, hogy inkább keres neki gazdit. Volt már neki kutyája, kétszer is. Mondogatom Pongónak, hogy mielőbb vigyék el suliba, különben mindenki állandóan hadakozni fog vele, de azt mondta, nem rajta múlik. Elég rosszcsont a kis dög, mellé még nagy is, és élesek a fogai, szóval nem tudom, például szoknyában és harisnyában el tudnék-e jutni a kapuig szakadások nélkül, mindenesetre nadrágban nem sikerült.

Lehet számtalan hely, ami szebb és jobb a mi földünknééél...

Tegnap reggel arra ébredtem, hogy hirtelen belátom az egész múltamat, lepereg előttem mind a kétmillió eddigi állásom, elsuhannak előttem az egyetemi borítékok, homályba vész egy elcseszett kapcsolat, vergődik körülöttem egy elátkozott család, és közben nem látom, merre van az előre. Az első gondolatom az volt, hogy úristen, milyen életem van nekem - ki gondolta volna, hogy ilyen sokra viszem huszonhét éves koromra? Vajon megváltozik ez egyszer, vagy én is követem a családi hagyományt? Rémálomba illő felismerés néha, mennyire nem megy nekem ez a fejlődés-dolog, meg körülöttem végül is senkinek, de legalább voltak pontok mindenki életében, amikor felfelé ívelt a sora - nekem meg stagnál.

Kicsit olyan, mintha megállt volna a Föld, és vele együtt az emberiség agya is. Ha a jövőben meg kell majd határozni egy pontot, aminél az ember elérte a csúcsot, és azzal meg is indult lefelé, spirituális szempontból szerintem 2018-at nyugodtan lehet majd mondani.
No jó, hess-hess, csúnya gondolatok.
Inkább énekeljük el az Aquarius című nótát.

No de végül is rendbe tettem a lelkem. Az vigasztal, hogy legalább tudok írni, bár messze nem érzem azt a lendületet vagy lelkesedést, mint a korábbi történeteim írása alatt, és kicsit bennem van a félsz, hogy ez majd áradni fog belőle. Valahogy minden karakter olyan magányos, és nem pendülnek egy húron, hiába próbálom őket összeboronálni. Ez milyen már...?
A laptopra nem tudtuk feltenni a Wordöt, úgyhogy nem is tudom, hány oldalt írok egy nap. Nem sokat amúgy, én általában négyet szoktam, de tegnap szerintem csak kettőt sikerült. Kb. tizenhét évesen voltam egy Jókai Anna előadáson, és ő azt mondta, a négy oldal pont jó, ha ennél többet írunk egy alkalommal, az már rámehet a minőségre. Persze erre nincsenek szabályok, de emlékszem, elégedetten nyugtáztam magamban, hogy na, én is négyeket írok.
Ha Pukkancs szabadnapos, meg se nyitom a sztorit. Nem tudom, befejezem-e valaha, általában az a neheze, ugye, nem elkezdeni, no de ha egyszer jutni akarok valamire, oda kell tennem magam. Ha nem írok, holott ráérnék, azt érzem, elbaszom az életemet felesleges hülyeségekkel, amik se értelmet, se örömet nem adnak, és később nagyon meg fogom bánni. Jókai Anna mondta azt is, hogy hiába képzelik azt az emberek, hogy egy író alig várja, hogy pötyöghessen, valójában néha úgy kell odaerőszakolnia magát a Word elé, mintha házi feladatot kellene írnia. Erre korábban azt mondtam volna, hogy pf, az ilyen ne is írjon akkor, de végül is ja... Néha tényleg nehéz leülni, az ember olyankor talán nehezen hiszi el, hogy ki tud majd szakadni a hétköznap fostos gondolataiból. Vagy csak nem érti, hogy tudott annyi oldalt írni eddig, miközben ő nem is képes rá...........
Jókai Anna volt az egyetlen abból az előadássorozatból, akinek a mesélése alatt nem untam magam halálra. Szimpatikus volt. Ő valahogy szívből beszélt, a többieknek meg erős tanárbeütésük volt. Csak magyaráztak, magyaráztak, Jókai Anna meg mesélt.

A mázli az, hogy legtöbbször végül mindenki odaragad a székhez.

Próbálok hinni magamban, így jobb.

Millió dolláros bébi

Az előbb pedig Perdita és Pongó bekopogtak, és adtak egy ötezrest szülinapomra, amit nem értek, mert hát egyrészt az ember max idősebb rokonaitól kap ilyenkor pénzt, másrészt nem tudom, kaptam-e valaha is Perditától szülinapi ajcsit. Ráadásul ketten adták...!

Ezután drámaian nem puszilkodtunk, és megható módon nem öleltük meg egymást. Én értetlenkedtem egy sort, ők nevetgéltek egyet zavartan, aztán visszamentek a nappaliba, én pedig tovább pötyögtem a laptopon.

Anya is küldött pénzt, úgyhogy most gazdag gyerek vagyok, pedig még meg sem születtem.

Szőrbabák

El kellett ma mennem a fizetésemért, elég sok kedvem volt nekiindulni a délután közepén, de ki volt adva, mikor van a pénzosztás. Odaérvén aztán gyorsan aláíratták velem a kilépőpapírjaimat, meg ki tudja, még mit, gondolom azt, hogy átvettem a fizetésemet. Várva vártam hát a borítékot, hogy ezek után vajon mennyivel szúrják ki a szememet, aztán a várt összeg felét adták, aminek okát inkább ki se fejtem, mert mire ideértem az írással, eluntam az életemet, és már amúgy is másról akarok írni.

Végül lezongoráztam velük, és megkaptam normálisan a zsozsit, bár először elég csúnyán néztek rám.

Néhány hete Pukkanccsal a megálló felé sétáltunk, és az egyik ház kerítéséről megszólított minket egy kiscica. Első reakcióm az volt, hogy gyorsan meg kell simizni, de hamar gyanút fogtam, miért kér ő tőlünk segítséget ilyen nagy hangon, és miért van egyáltalán az anyukája és a testvérkéi nélkül ilyen pici cica létére. Max hat hetes lehetett, ami macskaviszonylatban még szopós bébi. Végül nem tudtam megsimizni, mert félt, és miközben elhúzódott a kezem elől, bepottyant a kertbe. Másnap reggel már másik kertben láttam, ahol egy bácsi épp rászólt a kutyájára, hogy ne menjen a kiscica közelébe. Gondoltam magamban, jól van, talán ott lakik vagy befogadták, elvégre kicsibaba még, az emberek csak vállalják érte a felelősséget. Elhatároztam, hogy másnap reggel, ha meglátom gazdátlanul, fogom és hazafordulok vele, de addigra eltűnt. Legközelebb éjfél körül mentünk el arra Pukkanccsal, és mivel már két napja a kiscicával álmodtam, elkezdtem hívogatni (ez egyszer már bevált), hátha előbújik a sötétségből. Erre valahol elkezdett nyávogni, és bár egyértelműnek tűnt, hogy valahova beragadt vagy bezárták, nem tudtunk neki segíteni, mert egyrészt nem láttunk semmit, másrészt úgy ugattak minket a kutyák, hogy azt se tudtuk megállapítani, hogy kábéra hol lehet a kis szerencsétlen. Másnap reggel megint mentünk dolgozni, és ugyanúgy élt bennem az elhatározás, hogy nem baj, ha elkések miatta, meg kell őt menteni. Erre megláttunk egy felénk tartó nőt, akinek a karján pihent ugyanaz a kiscica. Megszólítottam, hogy hová viszi, mert napok óta lesem őt én is, mire felém nyújtotta, hogy vigyem, ha szeretném. Mondtam, hogy én csak gazdit akarnék neki keresni, mire azt felelte, ő befogadja, és nála jó helyen lesz.

Úgyhogy Pukkanccsal örömködve mentünk dolgozni, meg is szűntek a stresszes, kiscicás álmaim.

Ma viszont hazajöttem, és Perdita meg Pongó kint álltak a kertben, én meg néztem rájuk, hogy mi van, mert hát nem egy gyakori jelenség, hogy ők a kertben tartózkodnak, pláne egyszerre. De nem is kellett válaszolniuk, mert ekkor megpillantottam a ház sarkán egy babafejű, ücsörgő kiskutyát, és bár én ellenzem, hogy ide még több állatot hozzunk, nyilván nem hagy hidegen egy szőrgombóc, úgyhogy húsz tonnányi lecsónak valóval a nyakamban megkíséreltem őt megsimogatni. Bizalmatlan, nagyhasú baba ő hosszú lábakkal és masszív testtel, úgyhogy valószínűleg jó nagy lesz, ha felnő. A színe miatt van egy kis német juhászos beütése, de a szőre rövid és kicsi a füle. A farka olyan, mint egy nudli, Perdita szerint levágták. A története pedig az, hogy az a nő, aki hazavitte a kiscicát sírva jött ki a kertjükből kezében tartva a kutyát, és azt vinnyogta, hogy a házban élők most rugdosták meg, és nem tudja, mit csináljon vele. Erre Perdita kivette a kezéből, megkérdezte, kell-e majd vissza (nem), aztán hazahozta.

Úgyhogy most van egy nagy kiskutya a kertben, és megint jöhetnek a kiscicás rémálmok... Legközelebb, ha állatkát látok a nőnél, inkább elfogadom tőle.

Csupa-csupa lehetőség

Voltam ma egy interjún, és bár pozitív hozzáállással jelentkeztem az állásra, ma reggelre totálisan kihalt belőlem az érdeklődés. Úgy képzeltem, majd udvariasan elcsevegünk, aztán többet nem is hallunk egymás felől.

Most a kereskedelemnek adtam esélyt, hátha ez valami kivételes hely lesz, hisz a hirdetés is olyan hívogató volt - persze jó hézagos is, de csak nem az a pénztárgép mögött állós dolog. No mindegy is, hamar kisült, hogy bizony a pult mögött kell megrohadni, és bár minimálbérre jelentik be az embereiket, ezt a kecóságot még egy normálisabb zsebbe fizetéssel se kompenzálják. Nem is értettem, ezt hogy gondolják, de sebaj, az interjú felénél le is kapcsolt az agyam, és szerintem a nő is látta, amint kialszik a fény a szememben.

Érdekes, milyen lényegtelenné vált az alkalmazottak rendes bejelentése, legalábbis én még nem hallottam olyan sztorit, amiben valaki egy állásinterjún visszakérdezett volna, hogy:

- Hogy érted, hogy minimálra jelentesz be? Mégis miért? És akkor miből lesz nyugdíjam például?

Persze a munkáltató úgyis csak valami ilyesmit mondana:

- Lárifári, úgyis nemsokára törlik a nyugdíj kifejezést a szótárakból...!

Szóval ilyenről nem hallani.

Csak az megy (jó esetben), hogy:

- Rendes nyolc órás bejelentés, és akkor egy része megy a számládra, a többit kézbe kapod.

És akkor az rá a válasz:

- Ühüm.

Legalábbis én ezt szoktam ilyenkor mondani, és nagy a gyanúm, hogy mindenki ezt mondja, különben az interjún nem mernének szemrebbenés nélkül benyögni ilyeneket az interjúztató emberek.

De legalább végre szoknyát vettem fel, már csak azért is, hogy ne gyulladjon rám a nadrág. Rég öltöztem nőnek.

Jó kedvem van, mert még tart az ihletem.

Nudli

Azta, idén ez még csak az 55. bejegyzésem.

Csillagok

Azt álmodtam, hogy valami több épületből álló, ocsmány kórházban megkértek, hogy menjek vissza az étterembe dolgozni, én pedig szó nélkül rábólintottam, mert az álláshirdetések amúgy is gyomorforgatóak, és aztán rendre kerültek elő gonosz boszorkányok, akiknek a hobbijuk a gyilkolás volt, és egyszer csak diák voltam, és a tanárnőnk pálcával próbált megküzdeni egy gonosz boszorkánnyal, én pedig kerestem a saját pálcámat, de nem ismertem fel, melyik az enyém a sok közül, és közben azon agyaltam, melyik is az a varázsige, amelyikkel ki tudom verni a gonosz boszorkány kezéből a pálcát, de mivel úgyse jöttem rá, melyik a sajátom, inkább megdobtam késsel a zöld arcú nénit, de persze rohadtul félre ment - valójában inkább ellentétes irányba repült az a vajazó késnek is beillő tőröcske. No mindegy, persze aztán mérges lett kicsit a néni, úgyhogy megindult felém, de én addigra már úgy voltam vele, hogy végül is van még tőr kéznél, úgyhogy ledöftem a piklibe, mert álmomban mindig inkább én ölök előbb, ha félek, aztán megkerestem a barátnőjét is, hogy tőle se kelljen később tartani. Aztán jöttek férfiak is, ők is hasonló pszichopaták voltak, de már nem pálcával hadonásztak, hanem gyufával, és persze rám gyújtották a nejlonkupacot, ami alá jobb ötlet híján elbújtam fekete Gini cicámat - aki amúgy tizenöt éves koromban halt meg - magamhoz szorítva, na de végül megúsztuk.

Tegnapelőtt elővettem egy kb. két éves regénykezdeményemet (kemény két oldal volt már!), mert néha eszembe jut, hogy nem kellene elhanyagolni. Aztán  írtam hozzá egy csomót, de bosszantóan sokat ugrálok az időben az emlékidézős részek miatt (a múltnál elmúltabb igeidőben íródik, haha), úgyhogy a végére nem éreztem letisztultnak az eredményt, így meg nem voltam elégedett. Tegnap meg csak nézegettem egész nap, meg azon agyaltam, biztos csak egy nézőpontos legyen-e, és végül csak egy gyors szinopszist írtam, hogy lássam, összeállt-e már valamennyire egy kerek történet a fejemben, és bár igen, valahogy nem akarja magát írni a sztori, úgy értem, nem jelennek meg a semmiből képek a fejemben, nem jönnek a jelenetötletek maguktól, igaz, egyelőre csak a világépítés zajlik, és a karakterek első találkozása még csak homályos pont. Na de a lényeg, hogy amikor ezzel foglalkozom, nem is érzem magam annyira mihaszna munkanélkülinek, mert én végül is igenis foglalkozom valamivel...! Pukkancs pár hete vett nekem egy fejhallgatót azzal a szöveggel, hogy szülinapomra kapom (ami még csak most lesz a héten), azt szoktam a fejemre tenni írás közben, és tökre szeretem, mert ki tudom vele zárni a külvilágot, és olyan zenéket hallgatok, mint például Hans Zimmer Interstellar és Time című zenéje. Ezeket szoktam akkor is hallgatni, amikor éjjel lesétálok Pukkancs elé a megállóba, és olyan szép csillagos az ég, és annyira néptelenek az utcák, hogy akár hálóingben is elindulhatnék.

Jó volt ma nagyon az interjú!

Irtó ocsmány volt a legelső gondolatom, de azért felkeltem hétkor, hogy beérjek a fél tízes interjúra. Gondoltam, mi van, ha nem lesz több alkalom.

A Nyugatinál lett volna, de a Deákon visszafordultam.

A bűntudat is csak addig marcangolt, amíg el nem döntöttem, hogy egy ilyen típusú munkához még nem vagyok elég elkeseredett.

Hollárihó

Szerdán voltam tehát utoljára. Jó nap volt, pont belejöttem abba, hogy egyszerre hat dolgot csináljak, és magabiztosabb lett a beszédem is. Emiatt eléggé rosszul éreztem magam, és amikor az üzletvezető megpróbált a lelkemre beszélni, hogy maradjak, rákérdeztem a pénztárgéppel való trükközés miértjére, amire olyan egyértelműen átlátszó választ adott, hogy inkább csak bólogattam, és megpróbáltam lezárni magamban ezt az egészet. Sajna nem sikerült, mert emésztem magam azóta is, mert pénzben meg olyan lett volna, hogy minden szir-szart meg tudtam volna venni magamnak, és a lelkemnek is jót tett, hogy nem valami buta vagy monoton munkát kell végeznem, hanem bőven volt mit megtanulni, de hát ez van... Amilyen peches típus vagyok, még én bukok le, és ahogy elnéztem az üzletvezető csajt, nem az a felelősségvállaló típus.

Egyébként tök jól estek a kommentjeitek. Kicsit megerősítettek aznapra... Pont akkor olvastam el őket, amikor azon agyaltam, normális vagyok-e, mert hát nem tudom, mit várok én ebben az országban.

Napközben behívtak egy interjúra. Jelentkeztem egy pozícióra, ami kicsit emberekkel foglalkozós lett volna, tehát nem az a tömény monitoros, lélekölő munka, de szerintük inkább egy másik pozícióra vagyok alkalmasabb az önéletrajzom alapján. Gyorsan kellett lerendeznem a beszélgetést - dolgoztam -, úgyhogy belementem egy jövőheti interjúba, de közben olyan rosszul lettem a gondolattól, hogy irodában üljek megint, hogy azóta is álmatlanul forgolódok éjszakánként. Mondjuk nem is értem, az önéletrajzom mely pontja alapján találták ki, hogy arra a pozícióra, amire ténylegesen jelentkeztem, nem lennék annyira alkalmas, de majd rákérdezek.

Brrr...

Anya itthon van, de kb. öt mondatot ha váltottam vele eddig. Unom, hogy folyton én keresem az ő társaságát, gondoltam, lássuk, mennyit beszélünk anélkül.
Ennyit.
De szerintem az van a fejében, hogy én tojok rá, és tegnap mondta is, hogy nem érti, minek jött haza. Szerintem összeveszett Perditával, legalábbis nem hallottam még őket egymással kommunikálni.

Azt álmodtam, hogy bébiszitter voltam már megint, azoknál az embereknél, akiknél életemben először dolgoztam (360-as órabérért heti negyvenöt órában, haha). Álmomban még ugyanolyan kicsi volt a lányuk, akit egyébként tökre bírtam, viszont olyan messze laktak, hogy vonatoznom kellett, meg minden. Ugyanaz a szar érzés volt bennem végig, mint anno, mintha szolgálólány lennék, akinek kuss a neve, de azért teljesítsen akkor is, ha nem oda-vissza működnek a dolgok. Aztán egyik reggel, amikor mentem hozzájuk, eltévedtem az aluljáróban, egyszerűen mindig rossz lépcsőn mentem fel, és sehogy se lyukadtam ki a vonatomnál. Nyolckor kellett volna kezdenem, de 7:55-kor még az aluljáróban bolyongtam, majd csörgött a telefonom, és közölték, hogy többet nem kell mennem, mert a kislány semmit nem fejlődik mellettem. Álmomban szomorú volt a gyerkőc, amiért a szülei utálják egymást, szóval amiatt nem volt kedve soha játszani meg gügyögni, csak kapaszkodott belém egész nap.

Bántja a pocikámat ez a megrekedtség-érzet.
Elszöknék az életemből.
Felúsznék a Dunán a Balatonon át, utána már csak pár perc kutyaúszás Hawaii - szerintem simán megoldom. *nagyot csettint*