Vonderfullos

   Oké, tudom, hogy furcsa, hogy a saját blogjaimat olvasgatom éjszaka (hajnalban?!), de néha érdekes visszanézni a múltba. Hasznos kör volt a mai is, mert a legrégebbi, legtitkosabb, 18-as karikás blogomban két-három évvel ezelőttről ezt találtam (akkortájt heti 45-50 órában bébiszitter voltam):

Amíg aludtak a gyerekek, megnéztem a Ghost második felét (tegnapelőtt a feléig jutottam), és azon gondolkodtam közben, hogy ki kell használni a szerelmet, amíg tart, és kapaszkodni kell belé, és értékelni minden pillanatban. Nem szabad hagyni, hogy a gondok eloltsák bennünk a boldogságérzetet. Amikor elkap egy rossz érzés, bármivel kapcsolatban, mindig arra a tavalyi őszi napra gondolok, amelyiken átmentem a boltba, és séta közben az őszi fák levelei között átszűrődő napfényen élvezkedtem, aztán átgondolom, mi mindenem van, és elkap egy boldogsághullám, mert tudatosul bennem, hogy valójában mennyire gazdag vagyok. Én összességében, minden gondtól függetlenül, szerencsésnek tartom magam, mert a problémáink mind anyagi eredetűek. Nem szomorít már el a pénzhiány, mert vannak szeretteim, van szerelmem, van értékrendem, tudok bízni és egészségesek vagyunk. Igazából ez a módszer, hogy milyen gyönyörű dolgok vannak a világon és az átgondolás, hogy mi mindenem van, amik nélkül ténylegesen lehetne okom a pesszimizmusra, számomra eléggé hatásos. És most szét akarom csókolgatni Rút, mert egész nap az a Ghost-jelenet van előttem, amelyikben a film legelején úgy csókolóznak-ölelkeznek, mintha utoljára érhetnének egymáshoz.

   Mindez azt bizonyítja, hogy nem sokkal régebben jóval bölcsebb voltam  a munka van rám ilyen brutális hatással, a munkától stresszelek rá ilyen szinten a pénztémára.

   Szóval úgy döntöttem, felmondok, már írtam is a diákszövetkezetnek. Szerzek egy csónakot, húzok rá egy sátrat, és a természet lágy ölén fogok élni a macskáimmal.

   Á, csak mókáskodom. De a lényeg, hogy a pénz lehúzhatja magát a vécén. Amennyi van, annyival gazdálkodom, azt' kész.

Anno ezt a számot biggyesztettem a bejegyzéshez, úgyhogy ide is beékelem:

Hurts - Wonderful Life

Tavaly nyáron ezt mondta egy bölcs ember

Engem igazából nem érdekel a pénz meg a hitel, mert tudom, hogy attól, hogy szétidegelem magam olyan dolgokon, amiken jelenleg nem tudok változtatni, nem jutunk előrébb, és anyának is mindig mondom, hogy próbáljon meg nem idegeskedni, mert azzal csak annyit ér el, hogy belebetegszik. Igen, rengeteg ember van, aki élettörésként, bukásként élné meg az anyagi csődöt, meg hogy a bankok szép lassan elveszik mindenét, de számomra nem az anyagi helyzet az elsődleges, hanem hogy egészségesek legyünk, mert annál nem ér többet semmi, és ebből kifolyólag gondolom azt, hogy a pénz mellett ideget is ölni a hülye hitelek miatt nem éri meg.

Ezennel ezt újfent betáplálom.

Szeretem egyébként a tavaly nyári bejegyzéseimet olvasgatni. Olyan kis békések.

Átmásoltam a sablont a régi blogomról, és most sokkal jobb érzéssel viseltetek a blogom iránt, bár most egészen vizsgaidőszakos hangulatba csöppentem miatta. Fura.

Metno bon

   Na. Valójában az előző bejegyzésem a méregűzést szolgálta, meg hát a friss élményeimet ki kellett hánynom magamból, még ha nagyon szánalmas is volt, de csak azért se fogom kitörölni. Ha veszekszem Perditával, mindig egy fokkal nehezebbnek érzem a dolgokat, aztán egy órán át szenvedek, de utána rendbejövök, és tervszövögetésből merítek új erőt.

   Ma zenét hallgattam, megnéztem az Aranyhaj című mesét (sajnáltam a boszorkányt, jó fej volt), franciáztam és nézegettem az álláshirdetéseket. Az Egy különc srác feljegyzései-t is elkezdtem nézni, de egyelőre nem fogott meg. A felénél tartok, órák óta nézem jó nagy szüneteket tartva.

   Egyébként idén fontosnak tartom, hogy jó legyen 2014 utolsó és 2015 első napja, mert egyesek szerint sokat számít, és végül is lehet, hogy így van. Az már biztos, hogy egyedül leszek - én a szobámban, Perdita és Pongó a nappaliban -, szokás szerint kimarad a buli, amire mondjuk soha nem is vágytam. Rú viszont megy bulizni... Mondjuk ez máskor is így volt, kivéve egy alkalommal. Annyira nem esik jól, de végül is megértem, hogy menni akar. Újabb ürügy egy nagyobb hangvételű partizásra, velem meg ugyanazt csinálná, mint máskor...

   Azt mondják, olyan lesz az egész éved, mint az év első napja, és ez nem megy ki a fejemből...

   Hat éve volt egy jó szilveszterem, amúgy nem különösen szoktam tartani. Annál a barátnőmnél voltam, aki aztán el se hívott az esküvőjére, már biztos említettem őt. Egy-egy lapra leírtuk és lerajzoltuk, hogy milyen fiút akarunk, és azt írtam rá, hogy február 22-ig vagy 24-ig kapjam meg, és hát Rú addigra helyet is foglalt piciny szívemben.

   Lehet, hogy idén is művelnem kellene valami ilyesmit...

Hányás

Tegnap is, meg ma is elhatároztam, hogy nem negatívkodok, de nem igazán megy. Utálom idén is az ünnepeket, itthon kell lenni, semmi értelmeset nem tudok, meg nincs is kedvem csinálni. Újabb hosszas napok azzal a számos lehetőséggel, hogy Perditával menjek bele meddő vitákba. Ilyenkor érzem csak igazán, hogy mennyire nincs senkim Rún kívül... Szar kimondani, de így van.

   December első napján volt ugye az az eljegesedés, ami miatt másnap nem mentem dolgozni. Aznap volt egy rohadt nagy veszekedésem Perditával, mert mama feljött, és a kezembe nyomott egy kétezrest, mondván, hogy keresztanyánk küldi. Azért küldte, mert nem jött aznap az unokaöcsém, és keresztanyánk emiatt úgy érezte, hogy rabolták az időmet. Mondtam mamának sóhajtva, hogy oké, ezt majd visszaadom neki - mert miért fogadnám el, ha egyszer nem is angoloztam az unokaöcsivel, tök hülyeség. Perdita ezt persze nem hallotta, vagy nem akarta meghallani, teljesen felment a pumpája azon, hogy én a semmiért pénzt FOGADOK EL, mit képzelek magamról, miért kell engem másként kezelni, mint őt, tőlem minden rokon fél, velem mindenki máshogy beszél, blablabla. Ebbe persze bevonta Pongót is, hogy: ,,Ugye, hogy vele mindenki sokkal kedvesebb?", Pongó meg persze helyeselt, hogy hát igen, ő ezt már rég észrevette. A vége az lett, hogy sírásküszöbön állva, remegve becsaptam magam mögött az ajtót, mire Perdita utánam kiabált, hogy: ,,Na tessék, ennyire vagy képes, becsapni az ajtót! Ne is gyere haza", és akkor visszamentem megrángatni, miközben próbáltuk túlkiabálni egymást, talán meg is rúgtam, meg ő is megrúgott, meg a karmait belém fúrta, szóval nagyon diplomatikusan viselkedtünk. Persze én már bőgtem, meg nem ismertem rá a saját hangomra, az lett a végszó, hogy: ,,Azért kezelnek másként, mert én nem te vagyok, nem érted?!" Aztán összeszedtem pár napra való cuccot, és elmentem a fakkba.

   Nem tudtam, hogy jár a hév, meg hogy hány órát kell várni a hévpótlóra, de egy hapsi megállt mellettem kocsival (vele volt a kétéves gyereke is, szóval nem kell rosszra gondolni), és elvitt a szomszéd településig, ahonnan már járt a hév, úgyhogy pikk-pakk lent voltam az Örsön, ahol feltöltöttem a telefonomat, és megkérdeztem Rút, átmehetek-e hozzájuk, csak mert nem akartam váratlanul betoppanni. Aztán persze kurvára bűntudatom volt, amiért megrángattam Perditát; eszembe jutott, hogy szokott fájni a csuklója, meg hogy én alapból izomtibor vagyok hozzá képest, erre még külön fájdalmat is okozok neki, meg milyen már, hogy ennyire fel tud húzni. Tíz éves koromig voltam olyan, hogy verekedéssel zártam le a vitáinkat, aztán elköltöztünk, és valahogy elmúlt ez a verekedős hajlam (a kényszercselekedetekkel együtt), meg amúgy is mindig csak nekem volt lelkifurdalásom.

   Mindegy, aznap Perdita sírva felhívott, hogy ő nem is utál engem, meg ilyenek, lényegében az egész veszekedés rohadtul amiatt volt, mert mérgében kiszűrte a hallása a majd-visszaadom-neki kijelentésemet.

De igazából az előbb is veszekedtünk, már nem is tudom, min. Csak azt tudom, hogy utálok itthon lenni, meg hogy ha nem Rúval vagyok, nulla örömem van, és állandóan sírni van kedvem, mert egy nagy szar minden, és nem látom, hogy ennél jobb lesz valamikor is. És szopja le magát, aki a vinnyogásomra azt mondaná, hogy vinnyogok, ahelyett, hogy csinálnék valamit, mert vinnyogni van kedvem és kész. Rúnak nem sopánkodok (annyit), mert így is elég gáz, hogy tudja, mekkora szarként látom a jövőmet, meg nincs is értelme másoknak panaszkodni...

De ha belegondolok, hogy Rú tényleg el fog menni, komolyan elszörnyedek... Itt maradok egyedül, mert Perdita totálisan hangulatember, de általában inkább úgy beszél velem, mint egy darab szarral, ő elvan Pongóval, meg beszélgetnek egymással, én meg csak akkor létezem, ha ordibálnia kell valakivel. A barátság pedig kb. nulla szinten lelhető fel az életemben, mindig sikerül egy-két embert túl hamar túlértékelnem. Az emberek nem adják magukat, csak addig tartják egymást, amíg nem találnak jobbat, meg amíg elég szerencsétlenek ahhoz, hogy mások szerencsétlenségének nyugtázásában leljenek némi békességre, de amikor rendbe jön az életük, begyújtják a fingjukat, és megpörkölve hátrahagyják a másikat, amíg az hamukupaccá nem erőlködi magát annak reményében, hogy a ráfingó illető még szóbaáll vele úgy, mint ahogy régen, de az csak üres ,,szia, mizu?" szinten képes működni.

Meg azzal is tele a faszom, hogy ez az ország ilyen kibaszottul kurva nagy szar, utálom, hogy egyáltalán gondolkodnom kell azon, milyen típusú cseléd akarok lenni távol azoktól, akiket szeretek/kedvelek, csak azért, hogy legyen kurva pénzem. Utálom, hogy nincs semmi alapja a kurva életemnek, meg hogy nincs kitől kérdezzek, ha valamit nem tudok, mert nincs felnőtt, aki tanácsokat adna, meg noszogatna, meg kiindulópontom sincs, nemhogy célom. De főként tényleg azt utálom, hogy előbb-utóbb úgyis el kell mennem szolgának, és még magányosabb leszek, mint most.

   Szóval voltunk ma keresztanyánknál, nagyon finomakat sütött.

   Egyébként egy kicsit fancsali vagyok... Elmentünk hozzájuk, és olyan családias náluk a légkör, látszik, hogy él náluk egy anya. Meg annak ellenére, hogy most ők is le vannak csúszva anyagilag, élik a normális családok életét - persze bő egy évvel ezelőttig náluk is volt azért családi dráma, nem kevés. De most jó, azt hiszem. Rendben vannak... Például az idősebbik unokaöcsém (aki öt évvel fiatalabb nálam, és akivel nagyjából tizenöt éves koromig egy csomót játszottam, és odavolt értem) most fog érettségizni, most volt a szalagavatója, és olyan kis szexi lett, minden második lány odavan érte, és meglett a nyelvvizsgája, és ő hozott haza minket kocsival, és és és... Olyan normális, de úgy pozitív értelemben. Vannak barátai, eljár bulizni, mennek hozzá emberek. Gyűjti az emlékeket.

   Én most tényleg le vagyok törve. Mármint nem az ő sikerei miatt, hanem az én semmim miatt. Eddig tényleg nincs semmi, amit felmutathatnék... És hiába agyalok, nem tudom, hogy lehetne bármi is. Ha ötletem van, pénzem nincs a megvalósításhoz. Pedig csak tanulni akarok, komolyan, valami értelmeset, aztán meg önállósulni... Egy szimpla okj kéne, meg stabil nyelvtanulás, hogy érjek is vele valamit. De ez így már egy kisebb vagyon...

Csak úgy szűkszavúan

Anya idén sincs itthon karácsonykor. Ma mamánál ettünk, holnap keresztanyánknál fogunk. Fel akarják hívni anyát, amit marhára nem várok, mert csak sírás lesz a vége, meg én ilyenkor úgyse tudok semmit mondani.

Úgy döntöttem, leszarom a TB tartozásomat is, meg az egyetemmel termelt tartozásomat is. Sőt, minden hónapban venni fogok magamnak ajándékokat, mert fiatal vagyok és sokat robotolok, a maradék pénzzel meg nem tudom, mit fogok kezdeni, mert egyrészt nem sok, másrészt a szükségletem nem kevés.

Márciusban új munkát kell néznem, mert áprilistól meleg lesz, és nem fogom bírni a raktárban.

Még mindig nem tudom, mit tanuljak. Tegnapelőtt már úgy mentem dolgozni, hogy oké, én is akarok hajóra menni, és órákon keresztül tök lelkes voltam, de aztán lelombozódtam, merthogy oda kell tapasztalat, nekem meg nincs. De mindegy, továbbra is ki akarok menni.

Ja, kaptam Rútól egy macit, pontosabban bementünk a Rossmannba hajfestékért, és ott ültek egy nagy kosárban a nagy, puhaszőrű macik, és mondtam Rúnak, hogy vegyen nekem egyet, hogyha kimegy külföldre, legyen mit ölelgetnem. Persze ez egyben karácsonyi ajándék is.

Ma volt egy mókus álmomban. Felnéztem egy lucfenyőre, és annak az ágain futott épp fel.

Kiléptem az egyetemet érintő facebook csoportokból.

A lógás gyümölcse

Jelesre lettem lezárva irodalomból. Aki tud, az tud.

Tegnap Buddha letépte a montázsomat azzal a szöveggel, hogy: ,,Ha megtudom, ki csinálta, kirúgatom." Én nem voltam jelen, de azok, akik tudják, hogy én voltam az ötletgyáros, kedvesen hallgattak, nagyon kis rendik. Utána Buddha kétszer is szólt nekem, hogy figyeljek jobban a diákokra, és ne hagyjam, hogy ilyeneket csináljanak. Én erre megértően annyit mondtam, hogy rendben. Közben egyébként sejtelmes-rosszalló mosollyal az arcán megjegyezte, hogy szerinte én tudom, kik voltak. Erre azért már elmosolyodtam ne-kérd-tőlem-hogy-eláruljam-őket-féle tekintettel.

Paff neki

Na, miután harmadszorra is leírta, hogy fura lettem, összevesztünk, és elment. Valószínűleg most azt gondolja, olyan szinten megváltoztam, hogy már nem is ugyanaz az ember vagyok, akibe ő BELESZERETETT, ezért nem érdemes velem foglalkoznia. Remélem, emellett ki is fog tartani.

Pedo

   Ez a gyerek annyira megszállott, hogy hihetetlen. Néha gondolkodtam azon, vajon mi lehet vele, és úgy képzeltem, hogy mivel nekik anno nagy házuk volt, biztos gazdagok, ő pedig egyetemre jár, és éli az átlagos egyetemisták életét: bulizik, tanul, egészséges lelkületű, kedves ifjonc. Gondoltam, a gazdag szülők általában az egyetem felé terelgetik a gyerekeiket, szóval eme általánosításból indultam ki.

   Na, ehhez képest teljesen sérült, és ez pont abból látszik, hogy nem száll le az ovis témáról, vagy ha sikerül is elszakadnia tőle néhány percre, akkor a sérelmeit ragozza. Bármiről beszélünk, mindig az ovihoz, meg a JÁRÁSUNKHOZ lyukad ki, és amikor a telefonszámomat kérte, már kénytelen voltam azt kamuzni, hogy letiltották a számomat. Találkozni is akar, amit viszont nem tudom, hogy fogok kikerülni. Persze adott a tiltás lehetősége, de már komolyan patkánynak érzem magam, amiért így oldom meg az ilyen típusú eseteket. Ráadásul órákon át ragozta, hogy éveken át keresett, főleg, amikor még nem volt barátnője (?!), még a tudakozót is felhívta (?!?!), és hogy fél attól, hogy majd MEGINT eltűnök (elballagtunk, bakker).

   Komolyan, már gombóc van a torkomban, ha látom, hogy ír, pedig csak egy nap telt el, mióta visszaigazoltam őt facebook-on...

   A legjobb az volt, hogy amikor előadtam, hogy nem tudok számot adni, azt írta,: ,,Hát... megváltoztál."

   Na igen. Elismerem. Ötéves korom óta változtam egy kicsit.

Kanos, lézerfegyveres gyerekek

Néhány napja rákerestem facebook-on az ovis szerelmemre. Elég tucatneve van, úgyhogy kidobott jó pár emberkét, de azért megtaláltam. Nem jelöltem be, mert gondoltam, hátha nem is emlékszik rám, vagy hátha olyan fajta ember lett, akinek nem számítanak már a régi ismerősök, mert mondjuk van ötvenezer haverja, és nincs ideje egyéb statisztákkal foglalkozni.

Erre ma ki jelöl be?

A beszélgetésünk pedig mindehhez mérten indult, ovis emlékek és egymás cukiságának felidézése. Aztán bizarr fordulatot vett a dolog, és komolyan számon kérte rajtam, hogy hová tűntem ovi után, mert ez őt megviselte, és leírta, hogy hat éve keres, és amikor nem talált, eléggé letört. Furcsa... Meg olyan emlékei vannak, hogy hűű... Nálam például teljesen kiesett, hogy testiségig fajult a kapcsolatunk. ÖLELGETETT, és folyton puszilgatott. Én arra emlékszem, hogy rajzolt nekem néha szívecskét, meg kaptam is tőle egy gyűrűt, amin két kék szív volt, és néha babaruhás katalógusokat lapozgattunk, hogy a gyerekeinknek ilyen meg olyan ruháik lesznek majd. Ő meg írja - most is beszélünk épp -, hogy mennyire odavolt értem, és minden reggel várta, hogy találkozzunk. És igazából én is emlékszem, hogy odavolt értem, ugyanakkor.......... Nekem mellette volt még egy középcsoportos fiúm, aki egy évvel fiatalabb volt nálam - úúú! -, és a pingpongasztal alatt sok fiúnak mondtam el a következőt: Ha te megmutatod, én is megmutatom.

Ő meg olyanokat mesél kettőnkről, amikre én egyáltalán nem emlékszem, és nem értem, neki hogy van ilyen memóriája...

Van amúgy róla egy ovis kép facebook-on, nagyon kis cuki volt.

Fura amúgy... Olyan régen volt, mint egy másik élet. Valójában akkor tényleg másik életünk volt. Máshol laktunk, másokból állt a család, benne voltunk egy közösségben.

A társaság jó volt ma amúgy, Pukkancson kívül még egy lánnyal vagyok kifejezetten jóban - legyen a neve mondjuk Tündehaj -, ma vele voltam, meg az egyik nyelvszakos sráccal (a másik hirteleeen beteg lett, úgyhogy nem jött), meg még egy fiúcskával, aki szerintem csak az én közelemben érzi magát békességben. Meg van még egy fiú, ő is fel szokott jönni trécselni, sőt, puszival szokott köszönni nekem, helyes gyerök. Örültem is, mert eddig ők nem ismerték egymást, de most volt közös traccsparti. Ez a gyerek amúgy ma megfogta a derekamat puszi közben, és bár az első napokban nem tekintettem rá úgy, mint fiúra, mára be kellett vallanom magamnak, hogy tényleg van bizonyos kisugárzása.

A péntekek általában lazák szoktak lenni, van, hogy fél óra is eltelik, mielőtt jönne új munka. Múlt héten azzal foglaltam le magam, hogy három metrós újságot szétvagdostam, és csudi mikulásos montázst csináltam belőle A Mikulás embert rabolt - januárban dől el, hol folytatja címmel. A mai alkotás címe pedig Megszöktek a két és fél méteres, kanos, lézerfegyveres gyerekek. Tudom, tudom............. Kiragasztottam ezt is, meg a múltkorit is, végül is miért ne, ha csöcsös nénik lehetnek a falakon, ez igazán nem árthat. De néha azért eszembe jut, mi van, ha meglátja a főnök, aztán leszúr, amiért ennyire ráérünk. De hát na.

Markoláb

Ma Perdita és Pongó voltak az idős rokonunknál, aki mesélt nekik az őseinkről. Apai nagyapánk egyébként leírta a családfánkat, és tök sok név volt benne, volt olyan emberke is, aki az 1600-as években született. Sokáig megvolt a gépemen a file, mindig mentegettem ide-oda, hogy el ne vesszen, aztán új gépet kaptam, és a családfáról teljesen elfeledkeztem, szóval már nincs meg... Mindenesetre néhány név megmaradt bennem, meg persze, hogy húú, grófok, meg őrgrófok is voltak az ősök között. Egy nőcinek meg nagyon tetszetős neve volt, úgyhogy az is megmaradt bennem. Elvileg lengyelek voltak, amit nem értek annyira, mert a születési helyük Minszk, meg Irkutszk volt, és hát azok nem annyira lengyel területek, de hát ki tudja, persze ez nem zár ki semmit. 

Ja várjunk, közben olvasom a Wikipédiát Minszkről:

A 18. századra ezért provinciális kisvárossá süllyedt, ekkoriban lakosságának többségét a lengyelek és a zsidók tették ki,1790-ben mindössze 7 ezer lakosa volt.

Na, a rejtély megoldódott.

No de a lényeg a lényeg, hogy az idős rokon elmondta Perditáéknak, hogy az őrgrófékra rágyújtották a kastélyt, és csak egy gyerekük élte túl, akit - mielőtt az őrgrófné is meghalt volna - rábíztak a szabóra, hogy vigyázzon rá. A szabó pedig a halálos ágyán említette meg a fiúnak (vagy már férfinek?), hogy amúgy grófi leszármazott. Sajnos azt nem tudom, miért gyújtották fel a kastélyt, bár gondolom, volt elég viszály a nemesség körében, vagy ha nem is ott, akkor talán nagyobb összetűzés volt ez, mert végül is határokért felelős ŐRgrófokról van szó. Érdekes története lehetett mindegyiküknek egyébként... Tökre kíváncsi lennék a részletekre. Bárcsak lenne róluk egy sorozat, höhö. Lenne mindenkinek ilyen "kis" személyre szabott sorozata az őseiről. Olyan lenne, mint a Jéghegyek népe - két emberrel indulna, és belőlük ágazna szerteszét a családfa.

Fú, most úgy olvasnék valami jó kis történelmi regényt. Philippa Gregory-félét mondjuk, ő jól ír.

Emberkék

   Ma jó nap volt, nem voltunk kevesen. Ödivel voltam délelőtt, aztán ő 1-kor hazament, de összehaverkodtam két új sráccal, úgyhogy jupika. Nyelvszakosok egyébként, és azért nem hagyják ott a sulit, mert már túl sok pénzt öltek bele. Mindenesetre még mindig meglepődöm, amikor valaki puszival köszön nekem, pláne egy kilencórás műszaknyi ismeretséggel a hátunk mögött. De azért nagyon édik voltak...!
   Durva, hogy a jó társaság mennyire fel tud tölteni... Régebben kifejezetten kerültem az új embereket, most meg én keresem meg őket. Bár tény, hogy már nem vagyok tizenöt éves.

És most nézzünk bele egy raktári "diákmunkás" fejébe

   Ki kapcsolta le a lámpát? Hmm, nem, nem lekapcsolták... Az egész zónában nincs villany. Na mindegy, gondolom, mindjárt megcsinálja valaki. Mókás így a sötétben. Ott hátul totál sötét van... Gáz lenne, ha beragadnék ide éjszakára. Jönnének a zombik...! Ja, nem... Itt van éjszakai műszak is. Ezek éjjel-nappal itt güriznek.

   Oké, most már visszajöhetne a fény. Nem látok semmit. A mobilommal is világíthatnék, de ugyebár lemerült, meg amúgysincs lámpája. Oké, szóval mi is kell... F sor...... 5...... 875775-ös.... mi ez... (*meresztgeti a szemét*) ablaktörlő. Jó, hát itt rohadtul nem látok semmit, menjünk a következő cuccért... Na jó, ez röhej, nem lesz fény? Se fény, se fűtés... Ráadásul négy diák lemondta a mai napot. Kis rohadékok. Mondjuk érthető. Értelmes ember nem jön ide vissza. És folyamatosan jönnek a listák, hogy ezek is rohadnának meg... Tudják, hogy csak ketten vagyunk, és mégis több listát küldenek, mint máskor. Én nem akarok túlórázni... Hogyisne. Ha valaki a kezembe nyomna egy ötméteres listát, hogy szedjem le egy óra alatt, és kapok cserébe 545 forintot, kiröhögném, és bemutatnék neki.

   De baszd meg, tényleg ennyi az órabérem!

   Ez szánalmas...

   Úristen, mekkora robotmunka ez...! Hát ilyen felnőttnek lenni...! Öt nap munka, nulla pénzszórás... Hogy lesz így nekem életem?! Mikor lesz saját lakásom? Mit tanuljak, hogy ne ebből álljon később az életem? Komolyan ez lesz, hogy minden egyes nap a hétvégét várom?

   És mi értelme van tanulni? Ugyanennyit keresnék itthon bármivel. Dolgozom minden nap, és mégse lesz pénzem, megint el fog menni a semmire.

   Úristen, el kell innen menni, muszáj elmenni ebből az országból...

   Reményvesztett kisasszony gondolatrészleteit olvashatták.

   Amúgy ma tényleg elment másfél órára a villany, fél óra után meguntam a szemem meresztgetését, és lementem az irodába zseblámpát kérni, bár nem reméltem, hogy lesz is. Adtak hármat is, amit elosztogattam fent, és nem értettem, miért nem maguktól adták, miért kellett külön kérnem... Merthogy azt nem mondták, hogy addig álljunk le, sőt, amikor megkérdeztem Buddhát, hogy ilyenkor mi van, azt mondta, meresztgessük a szemünket.

   Egyébként tudom, hogy elszúrtam. Mármint azzal, hogy egyetemre mentem, megint hoztam egy rossz döntést, vagy pedig azzal hoztam rossz döntést, hogy már nem járok be, ki tudja. A lényeg, hogy most olyan helyen vagyok, ahol nem kellene lennem - papíron diák vagyok, de közben annyit dolgozom, mint egy felnőtt, nincs értelme annyira, mert a munkával megkeresett pénzemet semlegesíti az egyetem által halmozódott tartozásom. De megbánni nem fogom... Egy nyelvszaknak csak akkor van értelme, ha az illető tolmács vagy nyelvész akar lenni, de én soha nem akartam egyik se lenni. De nyelvszakos diplomát nem sok helyen kérnek az embertől... A lényeg tényleg a nyelvtudás, és emiatt nem tudom megbánni, hogy otthagyom. A munka meg tapasztalat... Impulzusok sokasága... Talán előrébb lökdös, még ha nem is anyagilag... Rákényszerít ez az egész a váltásra.

   Mondtam már, hogy nem szeretem a változásokat? Félek tőlük, bevallom. Nincs kedvem hozzájuk. Külföldről a magány jut eszembe, meg a szótlanság... Hiába lesz ott anya, így képzelem el. Ráadásul Rú is rohadtul fog hiányozni...