Na jó, most elolvastam, amit tegnap írtam a történet folytatásaképp. Nem tetszik. Nulla lendület van benne a többi fejezethez képest.
Cajj...

Tulajdonképpen nevetséges, hogy a munkaidőmben próbálok időt fordítani magamra...

Írok arról, hogy írtam

Múlthéten arra jutottam, nem várok tovább arra, hogy rendbe jöjjön az életem, megszálljon az ihlet és elkezdjek írni. Erre az elhatározásra azután jutottam, hogy kétségbeesésemben elolvastam egy az írás folyamatáról szóló írást. Az az okos gondolat állt benne, hogy ha valaki íróvá akar válni, nem árt, ha néha neki is ül írni. Márpedig nem hanyagolhatom az írást, mert mi van, ha elvész belőlem a képesség, és mi van, ha meghal az álmom is, ami pedig egyedüli stabil pontja az életemnek.

Ami még szöget ütött a fejemben az annak ténye, hogy nekiülni az írásnak bizony olykor nehéz. Régebben úgy voltam vele, hogy aki erőlködik az írás fölött, inkább hagyja a picsába, és térjen vissza a sztorihoz akkor, amikor eljön az ideje. Még mindig hiszem, hogy ez a helyzet a nagy írásokkal, az életművekkel. Viszont hétvégén úgy esett, hogy egyedül voltam itthon, és kipróbáltam, tudok-e írni úgy, hogy igenis csak azért ülök neki, mert akarom ezt az egészet, nem pedig azért, mert mesélhetnékem támadt. Nem arról van szó, hogy tudok-e fogalmazni akkor is, amikor nincs kedvem, hanem arról, hogy amit megírok, eltölt-e végül elégedettséggel, és elmondhatom-e, hogy sikerült elmélyülnöm benne alkotás közben.

Szombaton írtam két oldalt, ma pedig munka közben négyet. A mai termést még nem mertem visszaolvasni, mert hát milyen minőségű lehet az az írás, ami egy irodában születik, miközben legalább hárman beszélnek az emberhez, aki közben meg-megáll nyomtatgatni és tetves ábécébe szedni a kinyomtatott papírokat, hogy le ne bukjon - de a lényeg, hogy élveztem, nem görcsöltem fölötte.

Persze az is igaz, hogy nem egy teljesen új sztoriról van szó, hanem egy négy-öt éves történetkezdeményről, ami egy irdatlan nagy faszság, és én ezért nagyon szeretem. Nincsenek benne magasztos gondolatok, nem akarom megváltani vele a világot, nem akarok általa kiteljesedni, egyszerűen csak szeretem a karaktereit, és alakítani akarom a sorsukat. Anno zenehallgatás közben kezdtem el ezt a töténetet írni, iszonyat spontán és meggondolatlan volt az egész, semmi előszele nem volt, semmi vázlat vagy ötletmagvacska, és tudom, hogy a zene hatására kattant bennem valami, amitől elkezdett járni a kezem. A gond az volt, hogy a zenét még aznap rongyosra hallgattam, és nyolc oldal után elmúlt a hatása, leszálltam a csillagok közül. Aztán elakadtam, úgy éreztem, azon a szinten nem leszek képes folytatni a történetet.
Na de mi van, ha mégis?
Nincs regénymennyiség a fejemben, de talán pont ezért is jó ehhez a sztorihoz nyúlnom - látni akarom, hogy képes vagyok még befejezni dolgokat, nem csak elkezdeni. Jó lenne, ha minden nap így telne - ha mindig ennyi munka lenne bent, nem lenne bennem az az érzés, hogy nincs időm magamra és mindarra, amit szeretnék csinálni. Merthogy mire hazaérek, már nincs energiám nekülni, hétköznapokon tehát nem sok esélyét látom az írásnak (kivéve most, hogy négy oldalt írtam mégis, de nem akarom beleélni magam ennek rendszeres lehetőségébe, mert tudom, hogy sokszor inni is elfelejtek, annyi a munka). Egy kicsit azért bennem van, hogy a történetben lesz egy törés, ahol érződik majd egy szintváltás, na de a lényeg az, hogy még képes vagyok írni.

Szóval a napokban megfordult a fejemben, hogy mivel a számítógépem már több, mint tíz éves, olyan hangos, mint egy repülő, és nem tudok beülni vele az ágyamba, hogy kényelmesen ontsam magamból a faszságokat, vehetnék egy laptopot. Sajnos ezen még rágódnom kell, mert hát csak az a pénzem van, amit az elmúlt három hónapban félrerakosgattam a világgámenetelre, márpedig az pont egy elfogadhatóan működő laptop ára. Viszont lehet, hogy mégis megérné venni egyet - talán tényleg rászoknék az írásra, és mindennapossá tehetném a dolgot. Alapjáraton nincs szórakozásom és nem élek közösségi életet, viszont ez valamennyire életet vinne a napjaimba, és nem azon agyalnék minden reggel és este, hogy értelmetlen az életem, mert nem halad semerre. Az is a laptop mellett szól, hogy újra tudnék írás közben zenét hallgatni - a számítógépemhez tartozó hangszóró felmondott, és még nem vettem rá magam arra, hogy költsek egy újra. Oh, és nem lenne annyi drótom se...!

Kár, hogy annyi mindenre vágyom, de a munkahelyemet közben instabilnak érzem, amiért minden nap átfut az agyamon, hogy felállok és felmondok. Néha az is eszembe jut, hogy a ház sorsa csak anyán múlik, de ha vele történne valami, a házat elvinné a bank, és mindenki mehetne, amerre lát. Az ilyen dolgok miatt nem merek belekezdeni semmibe, nem merem költeni a pénzemet, de ma megfordult a fejemben, hogy az aggodalmaim kezdenek egészségtelen méreteket ölteni. Úgyhogy próbálom magam rávenni arra, hogy kezdjek el élni, mert a sok rágódás csak lebénítja az életemet, arról nem beszélve, hogy aludni se tudok.

Kicsit elszomorít, hogy idén a regénypályázaton az olvasóknak is kínáltak nyereményt, emiatt most sokkal aktívabbak a kommentelők. Amikor én pályáztam, alig voltak kommentek, kevés híján halottnak tűnt az oldal, úgyhogy nem kaptam annyi kritikát, amennyivel kielégülhettem vagy épülhettem volna. Emiatt egy kicsit irigy vagyok az ideiekre, meg hát kezd tudatosulni bennem az a régi-régi megérzés, hogy egy egyedietlen fost alkottam, és tulajdonképpen még mindig nem írtam semmi jót, és most megint köröznek a fejemben a kérdések, vajon fogok-e még valaha is írni, és hogy lehet az, hogy csak a vágy van meg bennem, de a képességet már nem érzem. 

Aztaaa, pizzanap - ide beküldöm az önéletrajzom!

Azért néha megkérdezném egy-egy álláshirdetőtől, mit érez, amikor az AMIT AJÁNLUNK részbe olyanokat ír bele, hogy süticsütörtök, bejelentett állás, pizzanap, fiatalos csapat, megünnepeljük a szülinapodat, meg egyebek.

Fiatalosan dugjunk sütit a fenekünkbe, aztán essünk csapatostul hanyatt, amiért a főnci hajlandó bejelenteni.

Durva, hogy sehol nem ajánlanak semmit, de ők húsz ponton keresztül sorolják az elvárásaikat, köztük a terhelhetőséget és stressztűrést jelképes összegért - baszottul kecsegtető.

Kezdem megérteni a munkanélkülieket - végül is bizonyos összeg alatt nem sok értelme van dolgozni. Nem származik belőle se előny, se tudás, nem lesz kocsid, nem lesz lakásod, albérletet se tudsz fizetni, akkor meg minek felkelni hajnalban... Oké, oké, ne legyünk a szüleink terhére - nagyjából ennyi haszna van hajnalban elindulni és este hazaérni.

Úgy érzem, egy szarral teli vödörben ülök napi nyolc és fél órában, és rájöttem, hogy amikor anno azt hittem, már rég nem nézek ki semmi jót magamból, igazából még volt bennem remény, de abban a pillanatban, hogy elkezdtem itt dolgozni, alig érzékelhető önértékelésem megkapta a kegyelemdöfést. Néha megpróbálom újraéleszteni, de alig hogy belekezdek a kísérletezésbe, meg is unom az egészet - úgyis mindig lófaszka a vége, mert már a reménynek is dögszaga van.

Lófingi

Olyan arik vagytok, hogy várjátok, hogy írjak. Mármint látom a statisztikán.

No de egyelőre még nem jut eszembe semmi jó, de azért próbálkozom, hogy történjen valami változás, mert kezdenek előjönni a stressztünetek a testemen, szóval nem maradhat így az életem.

Múlt héten kiabált velem az egyik kollégám, amiért teljesen normális stílusban, kedvesen és mosolygósan megkértem, hogy végezze el a feladatát, ami az én munkámra is hatással van, szerettem volna haladni. Nagyjából három percébe tellett volna, nem túlzok. Amikor megpróbáltam kiállni magamért, Dementora undorító stílusban rám csattant, hogy: „Na ebből most legyen elég, befejezni!”

Utána két percig bámultam a monitort, lenyeltem megint egy rakás negatív energiát (meg egy a-kurva-anyádra-szóljál-így-rá-féle kitörést), ami majd belülről szétcincálhat, aztán elmentem bőgni a klotyóba, mert úgy felment bennem a pumpa, hogy másra nem voltam képes.

Nem bírom ezt a 4:40-es kelést se, meg hogy ha beugrunk kenyérért, már hétre érünk haza, mert közben elmegy húsz hév.

Fáradt vagyok, és nem értem, miért ilyen elbaszottak ennél a cégnél az emberek, mocskos, undorító banda, Dementora is állandóan azt lesi, mibe köthet bele.

Bárcsak dolgozhatnék kedves, intelligens emberek között.

Hát, nem tudom, jól vagyok-e... Rajtam van egy erős fásultság meg csupa végletesen negatív gondolat. Majd biztos elmúlik, mert egy időre mindig elmúlik, amikor kitalálok valamit, amiben lehet reménykedni.

Voltam gégészeten is, négy órán át ücsörögtem ott az időpontommal, mire behívtak, aztán azt mondta a doktornő, hogy fogalma sincs, miért köhögök. Másfél hét múlva megyek tüdőgyógyászatra.

Voltam nőgyógyásznál pár napja - elmentem, mert hétvégén megint folyt a vérem, pedig nem kellett volna. Aztán nem voltam boldog, amikor kijöttem, pláne, hogy az orvos nagyjából annyi energiát fektetett belém, mint egy szalagmunkás a kupakválogatásba. Végül a diagnózis alapján informálódtam a netről, és olyan aggasztó dolgokra bukkantam, amiket más oldalak nem cáfoltak meg. Ma vissza akartam menni a feltorlódott kérdéseimmel, gondoltam, bármelyik nőgyógyász megfelel nekem az ötből, erre ma csak egyikük rendel, az is csak kettőig.

Pukkanccsal megbeszéltük, hogy ezentúl minden nap elfelezünk egy gránátalmát.

Majd ha valami örömforrásra lelek, ami mesélésre ösztönöz, írok.