It Ends with Us

Múltkor, amikor Ikével moziban voltam, láttam egy It Ends with Us című film trailerét, és nagyon kíváncsi lettem rá. Augusztus közepén talcsizok legközelebb Ikével, és azt a filmet fogjuk megnézni. Ki tudja, addig talán el is olvasom a könyvet, bár mostanában nem kellene ilyen luxy cikkekre költenem. Bár ha mozira futja, könyvre is igazán költhetnék...!

Nyugodt nyughatatlan

Lehet, hogy soha nem is fog már felbukkanni. Lehet, meglátta vasárnap, hogy írtam, és anélkül, hogy megnézte volna az üzit, törölte az egész beszélgetésünket.

Egyszer-kétszer megjegyezte, hogy régen úgy intézte el a konfliktusait, hogy kb. nyomott egy delete-et az adott illetőre, és soha többé nem foglalkozott vele, de hozzátette, hogy mára próbálja nem ilyen könnyen feladni az emberi kapcsolatait. Nem tudom, már eleve gáz, ha többes számban tudsz ilyesmit elmondani magadról, de lehet, lányokat intézett el így, és most én is erre a sorsra jutottam. Végül is engem sokáig próbált nem feladni. Lehet, túlságosan... valamilyen voltam számára. Nem tudom. Lehet, a "felelősség" szóval kiégettem az agyát.

Anno, amikor tizenöt évesen letiltottam Csét, nem éreztem hiányt, pedig előtte sok-sok hónapon át része volt az életemnek, még ha csak chaten is, de nagyon sokat dumcsiztunk, és úgy éreztem, szerelmes vagyok belé. Az első randink napján azonban úgy ébredtem, hogy nehezteltem rá, amiért el akarja venni a szabadságomat; rájöttem, hogy nekem rohadtul nem hiányzik párkapcsolat, és a randin is passzív voltam, épphogy nem duzzogtam. Aztán letiltottam, és bár tudtam, hogy ez nem helyes, csak szimpla bűntudatot és megkönnyebbülést éreztem. Nem is agyaltam azon, hogy vissza kellene csinálnom, bocsánatot kellene kérnem, csak örültem, hogy megúsztam az egészet. Fél évvel később mondjuk feloldottam a tiltást, leírtam neki a bajom, de asszem, a bocsánatot nem voltam képes kinyögni, mert úgy éreztem, jogom volt megtenni azt a lépést (hű, ez nagyon fura így visszagondolva), de azért szerettem volna vele visszaállítani azt a jó kis chatelős kapcsolatot (nem sikerült, csak évekkel később, aminek a végét már őrzi ez a blogocska). Valószínűleg Normi is most megkönnyebbült, csak nála ez az eljárás annyira bevett szokás, hogy nem forgolódik miattam álmatlanul, egyszerűen csak egy újabb név vagyok a többi elhagyott között. Mindenesetre remélem, jó sokat fog velem álmodni, és olyan kedves leszek minden álmában, hogy majd minden reggel facsargó szívvel ébred. (Micsoda átokszórás megy itt!)

Lehet, tényleg bipoláris, mint az állat. Vagy nárci. Vagy biponárci. Akárhogyan is, nagyon sajnálom őt, de tényleg. Olyan jó lett volna, ha hagyja, hogy segítsek neki. Már tényleg arra készültem, hogy a legközelebbi talinkon felajánlok neki anyagi segítséget egy pszichiáterhez. Mert végül is nekem az ő élete, a lelkének/agyának gyógyítása megért volna havi X összeget, úgyis épp csak annyi pénzem van mindig, amennyivel kitörölhetem, de mondjuk havi két alkalmat ki tudtam volna facsarni magamból, és akkor például nem veszek 100%-os narilevet, meg nem rendelgetek ész nélkül a Temuról. Tényleg annyira egyedül van, és tényleg annyira önszabotál magának mindig mindent... Mindegy, lehet, már nincs is egyedül, megtalálta a tökéletes párját, aki majd segít neki vagy pozitív irányban hat rá. Egyébként ha így is lenne, annak is örülnék, mert TASZÍTÓAN önzetlen vagyok, ez van. Szörnyű, hogy itthon mennyire nem foglalkoznak a mentális betegekkel; mikor pár hónapja felíratott magának nyugtatót, az az állami fasz minden további nélkül felírta neki. Közben meg Normi tökre kezelni való állapotban van, szenved magától, és szenved mindentől és mindenkitől.

Úgy képzelem, úgy értelmezi a szeretetet, hogy az emberek őt azért szeretik, hogy ő viszont szeresse őket, ezt önzőségnek és hátsószándékúságnak éli meg, és nem tűr ilyen elvárásokat senki irányából.

Vicci, hogy kirúgtak. Még nem volt kedvem gondolkodni azon, mit kezdjek magammal. Tegnap jelentkeztem egy állásra, de... Áh, olyan unalmas már ez a sok újrakezdés. Tényleg csak a változás örök.

Mindegy, a héten még nem sírtam, az is valami. Tudom, hosszútávon jobb lesz így nekem, de én nem vágytam rá, hogy úgy legyen jobb, hogy közben a másik szar állapotban marad; szóval tudom, jobb lesz így nekem, mert hirtelen megszűnt bennem az a sok kétség, hogy vajon hogyan érez irántam, vajon fontos vagyok-e neki emberileg, vajon fogunk-e még találkozni. Igaz, most másfajta kérdések vannak bennem, de jobb nem agyalni azon, vajon mikor fog eltűnni, melyik lesz az a találkánk, amelyik után nem lesz folytatás, mert amúgy folyton ilyenektől féltem, ez mindig ott lógott a levegőben, ott volt Normiban, mint megküzdési mód. Szóval lehet, jobb lesz így, de ez a jelenlegi szitu azért elég kegyetlen.

Ma azt álmodtam, hogy összekerültem Rénnel egy ágyba, de végül is nem szexeltünk, mert szerencsétlenkedett és nem hatolt be, viszont a ruhámat szépen "lespriccelte", tökre undorodtam az egésztől, tőle is, meg a helyzettől is. Meg egy raszta lánnyal is álmodtam, akitől szintén undorodtam, mert picike bogarak mászkáltak a hajában, és mindenhol ott voltak, a cuccain is.

GhosteeGirl

Ezt tegnap írtam, csak aztán mégse tettem közzé, hátha-hátha-hátha:

Azt hiszem, ghostingolva lettem. Ha így van, elfogadom ezt válaszként minden bennem kavargó kérdésre, és bele tudok nyugodni abba, hogy úgy döntött, semmilyen formában nem kellek az életébe.

Remélem, gyávaságból nem nyitja meg a kedves, békülő szándékú üzenetemet 26 órája, amiben azt írtam le, mindig számíthat rám, akkor is, ha rosszul van; remélem, annyi a baja, hogy nem tud felnőttként viselkedni, és megmondani nekem, hogy mégse férek az életébe, nem pedig az van, hogy valami rossz történt vele. Ez az egy, ami aggaszt így, hogy tudom, múlthéten szarul volt. Remélem, nem csinált magával semmi hülyeséget.

Gondolhatnám, hogy túl ütős volt az a szövegem, hogy túl régóta szenvedtet, és nem érdemlem ezt a huzavonát, úgyhogy hagyjuk a barátkozást, de már annyiszor elbúcsúztam tőle, és sose érdekelte, hogyan hat rám, ha odahúz magához ellökni, ráadásul még pár megenyhültebb szót váltottunk a vita után, és küldte azt az ölelkezős gifet is...

Mindegy. Tényleg remélem, hogy csak simán egy pöcsfej. Kicsit nem is akarom, hogy visszaírjon, mert ha nincs baja, csak szimplán nem kíváncsi rám, akkor azt inkább nem akarom szavakba öntve látni. Elég lenne, ha láttamozná, amit írtam, az épp elég életjel lenne.

Már úgyis éreztem, hogy nem vagyok normális, amiért ilyen sokat gondolok rá.

Bár egy kicsit azt érzem, fel fog még bukkanni.

Kivéve, ha meghalt.

Ajj, azért jó lenne tudni, hogy még él. Ilyenkor ciki, hogy nem vagyunk sehol se ismerősök, és nem látom a netes mozgását. Mi van, ha nem vettem elég komolyan a múltheti rosszullétét? Mi van, ha ez nem egy szokásos depihullám volt, hanem valami depicunami? Mi van, ha miközben én itt írom ezt a bejegyzést, ami rólam szól, rólam, rólam, rólam, mintha én lennék a világ közepe, ő kurvára ki van készülve?

Nem tudom, valahogy nem áll össze a kép. Tudom, hogy szarul kezel engem, de ez az eltűnősdi már nagyon alja lenne önmagában. Kár, hogy nem érzek jogosultságot arra, hogy dobjak neki egy sms-t, hogy hé, legalább annyit írj, élsz-e még. Még a végén megkapnám, hogy megfojtva érzi magát.

Ezt meg ma írom:

Megkértem Pukkancsot, hogy csörgesse meg Normit, várja meg, míg beleszól, akkor legalább megtudom, hogy él, aztán rárakhatja a telefont szó nélkül. Hát, él. Felvette, be is mutatkozott, szóval amiatt se kell aggódni, hogy esetleg egy boncnok vette fel helyette.

Utána próbáltam ghostingolásról szóló cikkekből enyhülést szerezni, de azok csak arról szóltak, hogy az emberek képesek eltűnni szó nélkül az ismerkedési fázis alatt, és olyat nem is említett, hogy olyan is van, amikor az egyik fél egy évnyi kavarás és hülyítés után dönt úgy, hogy neki ennyi volt, és nem óhajt elköszönni se.

Azon gondolkodom, én vagyok-e a hibás, én harcoltam-e ki magamnak csütörtökön, hogy így semmibe vegyen.

Azt kérdezgetem magamtól, vajon pszichopatának vagy akár csak megvetendőnek tartott-e, amiért ezer belém rúgás után még mindig kedves voltam vele, és emiatt úgy ítélte, másképp nem fog tudni tőlem megszabadulni.

Azon agyalok, azért döntött-e így, mert kisült, hogy nem akarok szexelni, ha nem járunk.

Vajon tényleg ennyire szörnyű dolog, hogy legörényeztem? Hát de azt is írhattam volna, hogy egy rohadt geci, ahhoz képest a görény egy kedves kis állat.

Azon gondolkodom, végig az volt-e a terve, hogy egy ilyen végső döfést bevisz nekem, amiért annyiszor hajlandó voltam belenyugodni az eldobásaiba, és soha egyszer se zaklattam, hogy adjon még esélyt.

Azon gondolkodom, miért keresett folyton, ha titkon ennyire rosszul volt tőlem, ha ennyire méltatlannak talál mindennemű kapcsolatra, ha ennyire nem érdekli, hogy fontos számomra, ha ennyire nem gondol bele, hogy ez nekem hogyan esik.

Azon agyalok, mennyire lehet rossz a karmám, és hogy ezt azért kapom-e, mert tizenöt évesen fél évre letiltottam Csét az első randink után. Azt hittem, Csé miatt Rú volt a büntim, de lehet, ezt azért kapom, mert tavaly foglalt pasival csókolózgattam. Ha belegondolok, nem vagyok elég jó ahhoz, hogy elvárhassam, hogy velem is mindenki jó legyen. Persze magyarázhatok a karmáról, ha a titok nyitja összvissz annyi, hogy igazából a végtelenségig naiv vagyok. Elismerem, hittem Normi mélyen megbúvó jóságában, reménykedtem a fejlődni tudásában, bíztam abban, hogy legalább egy barátságot nem érez majd tehernek.

Múlt héten sétáltunk, és megemlítettem neki, hogy anya féltékeny Pukkancsra ahelyett, hogy örülne, hogy van egy olyan ember a közvetlen környezetemben, akire mindig számíthatok; és hozzátettem, hogy igazából Pukkancs az egyetlen olyan ember, akiről fixen tudom, hogy mindig ott van nekem, és erre Normi megjegyezte, hogy reméli, tudom, hogy ő is olyan, akiben megbízhatok. Én meg mondtam erre, hogy ez a bizalom még épülőben van.

Erre bejátszik egy ilyet, nem hiszem el.

Ez is olyan, mint amikor Keszthelyen azt mondta, reméli, egyszer biztos pontként fogok rá tekinteni, erre másnap...

Hjaj, nem tudom, hogyan lehet ilyesmit megemészteni.

Tudom, hogy arra a dumájára, hogy részéről nem fog működni így a barátság, felhúztam magam, és leírtam egy kisregényben neki, hogy akkor barátkozzon másokkal, mert a barátságba is időt és energiát kell fektetni, és ugyanúgy felelősek vagyunk közben egymásért, szóval mondhatnánk, hogy egyetértésben váltunk el, de... Olyan kedves békülő szöveget írtam neki, amit nem nyit meg... Tény, hogy az is kisregény, de tömény naivitás  jóság. Biztos megnyitotta már amúgy, csak aztán visszarakta olvasatlanra... Ennyire csak nem érdektelen fasz.

Harminchat éves, basszus... Akkor minek ölelkezős gifezett a vita után, és minek írt rám másnap, hogy ilyenekről élőben kéne beszélni?

Ennél sokkal durvább vitáink is voltak már.

Ah...

Feladom.

Ez iszonyat durva és érzéketlen lépés volt.

Más:

Behívott ma reggel az ügyvezető a tárgyalóba két percre.

- Na mi van? Kapok ezer forint fizuemelést, ha ezentúl bevállalom a posta iktatását?

- Ezer forintot...?

*becsukja maga mögött az ajtót*

- Ki vagyok rúgva, mi?

- Hát... Igen.

- Tényleg? :D

- Igen. A fentiek úgy gondolják, hárman még mindig sokan vagytok ilyen kevés munkára. Próbáltam mon...

- Jó, nem érdekel a magyarázkodós rész. Meddig van még munkám?

- Arra szeretnélek kérni, hogy augusztusban még maradj, mert Izéke két hét szabadságra megy, szeptembertől pedig már nem kell dolgoznod, de állományban tartalak még abban a hónapban. Hátha több munka lesz, és visszahívhatlak.

- Jól van. Hát, ez van. Sokáig tartott.

- Most ki fogod ragasztani a képemet, és dartsozni fogsz rajta?

- Nem haragszom rád, tudom, hogy nem a te döntésed volt. Különben is megoldásorientált vagyok!

Asszem, váltottam már elégszer munkát, hogy ne pánikoljak be rögtön, meg így még mindig jobb, hogy szóltak, mintha egyszer csak elköltözött volna a cég anélkül, hogy szólt volna, hogy nem tart már igényt a szolgálataimra, HAHAHA.

Már csak az albiból kéne kirakjon a tulaj.

HAHAHAHA AHAHAHA HAHAHAHA HAHAHAHA HAHAHA HAHAHAHA AHAHAHA HAHAHAHA HAHAHAHA HAHAHA HAHAHAHA AHAHAHA HAHAHAHA HAHAHAHA HAHAHA HAHAHAHA AHAHAHA HAHAHAHA HAHAHAHA HAHAHA HAHAHAHA AHAHAHA HAHAHAHA HAHAHAHA HAHAHA HAHAHAHA AHAHAHA HAHAHAHA HAHAHAHA HAHAHA HAHAHAHA AHAHAHA HAHAHAHA HAHAHAHA HAHAHA HAHAHAHA AHAHAHA HAHAHAHA HAHAHAHA HAHAHA HAHAHAHA AHAHAHA HAHAHAHA HAHAHAHA HAHAHA HAHAHAHA AHAHAHA HAHAHAHA HAHAHAHA HAHAHA HAHAHAHA AHAHAHA HAHAHAHA HAHAHAHA HAHAHA HAHAHAHA AHAHAHA HAHAHAHA HAHAHAHA HAHAHA HAHAHAHA AHAHAHA HAHAHAHA HAHAHAHA HAHAHA HAHAHAHA AHAHAHA HAHAHAHA HAHAHAHA HAHAHA HAHAHAHA AHAHAHA HAHAHAHA HAHAHAHA HAHAHA HAHAHAHA AHAHAHA HAHAHAHA HAHAHAHA HAHAHA 

Stb, stb.

Jaj, most tényleg rám jött a nevetés.

Biztos így kezdődik az őrület.

Vaaagy... Az is lehet, hogy megtudta, hogy AIDS-es, és nem mer nekem szólni...!

HAHAH HAHA HAHAHAHAHA HAHAHA

Lejárt lemez

Csütörtökön este ráírtam Normira, hogy miért nem beszél velem, eddig minden nap beszéltünk, aztán írta, hogy ne harizzak, de nincs mit megosztania, végül aztán összevesztünk, mert én sérelmeztem, hogy nála csak ez a két véglet van, hogy vagy szeretget vagy napokig semmi, még csak visszakérdezni se képes, én hogy vagyok; aztán kérdezte, másokat is így számon kérek-e, ha pár napig nem beszélünk, én erre írtam, hogy ő számomra nem a "mások" kategória... Aztán jöttek a szokásos Normi-féle dumák, hogy nyomasztom, bezárva érzi magát az ilyenektől, ha el akarom lökni magamtól, nagyon jól csinálom, röhej, hogy kiakadok három napon, sajnálja, ha nekem nem megy a barátkozás ilyen formában, de így neki se fog menni, én erre írtam egy kisregényt, amiben leírtam, hogy mennyire énközpontú görénynek tartom, és ne írjon rám, hogy megölelgetne meg hiányol, hogyha nincs jelentés a szavak mögött és stb., aztán erre kaptam, hogy mások szóba se állnának velem ilyen szövegek után, amikben legörényezem őt, gáz, ahogy viselkedek. Írtam, hogy jól van, akkor barátkozzon másokkal, tényleg nem fog így menni, mert számára csak ő maga létezik, és nem érdemlem meg ezt a huzavonát, túl régóta tart. Írta még, hogy amikor azt írta, hiányol, akkor tényleg hiányolt, és amikor azt írta, megölelgetne, akkor tényleg meg akart ölelgetni, szóval semmi olyat nem írt vagy mondott, ami ne lett volna őszinte. Erre írtam még, hogy ha olyan barátságot szeretne, amiben okés több napon át nem beszélni, akkor ne dobáljon be ilyen szeretetteljesebb dolgokat, mert csak összezavar velük. Erre dobott egy ölelkezős gifet...... Amire én már nem reagáltam, mert nem értettem, ez mire jó. Péntek délben írt még annyit, hogy megfogadta, hogy ilyeneket max élőben beszélünk meg, de csak ma délben nyitottam meg, dobtam rá egy lájkot, aztán ennyi. Lényegében a vita számára arról szólt, hogy biztos az a bajom, hogy szexelünk és összebújunk úgy, hogy nem járunk, de akkor meg szóljak, ne pedig nekitámadjak utólag; szóval nem értette meg, hogy az a bajom, hogy azt gondolja, bármit megtehet velem, és hogy minimális tekintettel sincs rám.

Úgy érzem, talált valakit, akivel megosztja azokat a spontán dolgokat, meg úgy minden egyebet, amiket eddig velem osztott meg. Végül is valszeg ő fent van Tinderen.

Úgy érzem, tényleg löktem rajta egyet azzal, hogy "számon kértem", de közben az eszemmel tudom, hogy igazam van, és hogy nem érdemlem meg, hogy valaki dugogasson, miközben mellettem barátnőt keres. Ha ennyin múlik a kapcsolatunk, ha azzal, hogy keresem őt, ellököm, akkor ennyit is ért az egész meg az irántam érzett megbecsülése.

Nem értem, mi a baja velem, miért un így rám háromhetente. Vajon butának tart? Nem vagyok elég világlátott? Szar az angolom? Nincs elég papírom? Ennyire fél, hogy elveszem a függetlenségét? Pedig az elmúlt hetekben külön odafigyeltem, nehogy azt higgye, járni akarok vele. Három héten át szeretett, és most hirtelen nem kíváncsi rám...

Mondjuk ezek után már végképp miért akarna velem bármit is, ha még csak szexre se vagyok jó.

Annyira szeretnék már jól lenni.

Barátság

Tegnap kicsit megint meghaltam, mert Normi egész nap nem írt, pedig hát az utóbbi pár hétben mindig kedden vagy szerdán találkoztunk. Erre most nemhogy nem hív el, de még csak nem is ír. Hétfőn ugye bezuhant, kedden kaptam azt a két szívecskét, de este már lerázott három szóban, szerdán már semmi. Gondoltam magamban, hihetetlen, hogy még barátként is képes ejteni, soha többé nem írok neki, ez az ember végtelenül önző és híján van minden empátiának, aztán emiatt végigdepresszióztam a napot és stb., de aztán reggel úgy ébredtem fel, hogy mi van, ha baja van, felöklelte magányos sétája közben egy vaddisznó vagy a hányásában fekszik a szobája közepén, miután lenyelt egy egész doboz nyugtatót.

Szóval ma ráírtam korán reggel, hogy jól van-e, visszaírt, hogy tegnap nagyon nem volt jól, de ma már jobb... Írtam neki, hogy ne gubózzon be, szóljon, ha lenne kedve sétálni vagy kifeküdni, vihetnénk nasit, piát, sütit, meg amit akar, csak ne tűnjön el, mert mindentől függetlenül fontos nekem.

Kaptam erre egy szívecskét meg egy okét, amikkel ugye kitörölhetem a fenekemet... Aztán azóta is ennyi.

Nehéz ezt az egészet elfogadnom-felfognom, mert én a depressziójából úgy komolyabban még semmit nem láttam, illetve ha ő depressziós úgy, hogy mellette képes működni, tanulni, bulizni, akkor mit mondjak én. Annyit tudok, hogy rosszul van a munka gondolatától, hogy kilátástalannak látja a jövőjét, meg hogy ezt az IT képzést is azért csinálja, hogy csináljon valamit, és ne lehessen azt mondani, hogy nincsenek törekvései, de amúgy ebben is az egy életre szóló rabszolgaságot látja; és annyit érzékeltem a kapcsolatunk alatt, hogy ha nem volt hozzám kedve, akkor a depivel takarózott, de később mindig kisült, hogy tényleg csak velem nem akart lenni, mert mindenki mással attól még találkozott, meg eljárt bulizni ugyanúgy. Így nehéz nem magamra vennem ezt a mostani eltűnést, próbálok már nem belelátni semmit, és azt hiszem, ma sikerül is, vagy csak kevésbé érdekel már, ha tényleg csak engem unt meg ismét.

Níem tudok semmit a depresszióról - ilyenkor lehetséges, hogy az az ember se érdekli, akivel együtt szokott lógni, szexelni meg összebújni? Vagy egyszerűen el kell fogadnom, hogy újra és újra megszűnök benne, és ez ellen egyikünk se fog tudni tenni? Létezik, hogy azok a szavak, hogy bennem bízik a legjobban, és hogy örül, hogy megmaradtam neki barátként („vagy annál kicsit többként”), megint csak nem jelentettek semmit éppúgy, mint amikor azt mondta, szeret?

Nem tudom...

Olyan jó lenne, ha én is számíthatnék rá. Ha eszébe jutna megkérdezni, hogy én amúgy hogy vagyok, élek-e még. Persze talán jobb is, hogy nem kérdezi, úgyse merném elmondani az igazat.

Tudom, hogy bele vagyok gabalyodva ebbe az egészbe úgy, ahogyan nem kéne, de számomra nagyon szent és szép fogalom a barátság, és tökre benne lennék, még ha meg is kell szenvednem és dolgoznom érte. Pukkanccsal évekig vergődtünk, mire kialakult ez a minden románctól mentes baráti kapcsolatunk, de megérte. Csak hát ugye a barátságba is kell energiát fektetni, annak is kétoldalúnak kell lennie, különben szart se ér az egész.

Rossz, hogy nem tehetek semmit.

Hullámvasút

Jó, mindegy, úgyis mindig van valami, amitől visszahullhatok a kakiba.

SetToRise

Azok után, hogy éjjel megírtam azt a hosszabb bejegyzést, utána meg negyed négyig még éberen jöttem-mentem, Normi depresszióján és megoldási lehetőségeken gondolkodtam, utóvacsoráztam és sorozatot néztem teljes önfeledtségben, és aztán kb. hajnali négykor, valamiféle furcsa letisztultsággal a fejemben sikerült elaludnom, ma egész jó napom volt. Tény, hogy álmos vagyok, de ma valahogy jó volt a kedvem, az unalmas munkaidőt azzal ütöttem el, hogy Temuról rendeltem bolondos sapkákat és nagy, bő pulcsikat (mi lehetne ezeknél fontosabb július 23-án?), meg írtam három oldalt a regényemhez, mert úgyse látott rá senki a monitoromra, és közben egész nap azon csodálkoztam, hogy nem érzek súlyt a szívemen. Mintha kezdene eljutni az agyamig, hogy nem akarok magamnak olyan jövőt, amilyenben Normi mellett legjobb esetben is részem lehetne, nem akarok csak félig szeretve lenni, és nem akarom napról napra megtapasztalni, hogy nem boldogítom a másikat; és ma többször is átfutott az agyamon a kérdés, hogy vajon még szeretem-e úgy nagyon-nagyon szerelmesen, és hogy vajon mindig egyre kevesebb idő fog-e kelleni ahhoz, hogy egy vele való találkozást "kiheverjek". Az utóbbi nemtomhány találkánk pedig tényleg kedves és jó hangulatú volt (eltekintve a rosszul elsült poénoktól), nem éreztem azt a nyomasztó szarságos energiát kettőnk között, amit a járásunk idején, de mostanra megfogalmazódott bennem, hogy én tényleg-tényleg szabadon akarok szeretni, nem akarok taktikázgatni a legkisebb lófaszsággal is, és folyton visszafogni magam, nem akarok folyton várni, meg félni, hogy megijed tőlem a másik, ha egy picit is kimutatom az érzelmeimet; szabad utat akarok, egymásnak látványosan örülést, korlátlan szeretetmennyiséget, cinkosságot, szenvedélyességet, vad smacizásokat lépten-nyomon, és nem csak négy fal között és stb., stb.

Hihetetlen, hogy mindig csak tiszta fejjel tudok írni, nem csoda, hogy évek óta kotlok ezen a szerencsétlen regényen. Nyáron most már tényleg be akarom fejezni, ha kell, elviszem Triesztbe is a laptopot, különben lassan könyvet írhatok arról, hogyan nem írom a regényemet.

Temuval még nincs amúgy tapasztalatom, de amilyen áron van némelyik cucc, remélem, meglesz legalább a bolti minőség (lássuk be, az se a legjobb).

Egy olyan kolléganőmmel voltam ma egész nap, akivel nagyjából mindig elkerüljük egymást a home office-ok miatt, de ma értekeztünk egy rövidebbet a férfiakról, és azon nevettünk, hogy mind a ketten a "rosszfiúkra" megyünk rá, aztán meg sírunk, de végül is úgy kell nekünk, ha nem kellenek a jófiúk; szóval vicces volt kicsit általánosságban beszélni a komolytalan férfiakról meg a meghülyült nőkről, nem nagyon szoktam ilyet. Azt is elpletyizte nekem, hogy a kirúgott kolléganő nemhogy szerelmes volt a kollégánkba, hanem le is feküdtek néhányszor - jól olvastam hát a jelekből. Szegény nőci, aki aztán megunva félre lett dobva, és szegény feleség, aki idén szült... Borzasztó, miért nem tudnak hűségesek lenni az emberek, vagy akkor legalább álljanak tovább a picsába.

Jaj, annyira örülök, hogy tudtam írni, már tényleg nagyon kevés van hátra. Kicsit az is tetszett amúgy, hogy nem itthon írtam - itthon már annyira nem szeretek lenni, olyan lett a lakás, mint egy bánatbarlang. Szerintem az ágytakarómnak van valami hatalma fölöttem, amivel bevonz, és kifacsarja belőlem a könnyeket. Még az is átfutott az agyamon, hogy holnap is bemegyek, pedig a hétre letudtam a bejárást, de jobban belegondolva holnap már lesz bent olyan kolléga, aki rálátna a monitoromra.

Ijesztő, mennyire le tudja állítani a működésemet egy rosszul funkcionáló kapcsolat, az meg még ijesztőbb, hogy mennyire drámaian tudom megélni az egészet. Szánalmas, senkinek nem szabadna hagynom, hogy ennyire meghatározza a mindennapjaimat, akkor se, ha amúgy minden oké vele. Mindentől függetlenül akárhogyan is, de szeretem Normit, úgyhogy szeretnék neki segíteni, és azt akarom, hogy tudja, hogy számíthat rám. Írt is ma egy annyit, hogy nagyon jólesik neki, hogy ennyire támogató vagyok, és hogy ezt nagyon becsüli, meg kaptam két szívecskét.

Békésszentandrás

Spontán leszerveztünk Pukkanccsal egy békésszentandrási három éjszakás nyaralást, igaz, már szeptemberben lesz, de legalább az első napjain. Remélem, szép idő lesz, és remélem, nem az ereimet fogom végig vagdosni új szokásomhoz híven. Jön még két emberke, akiket nem ismerek személyesen - Pukkancs egyik leszbikus barátnője, meg annak egy haverja -, meg Pukkancs megpróbálja elcsalni az új szerelmét, akivel nem tud összejönni, mert a csaj be van tojva, és folyamatosan drámázik azon, hogy fél, és nem akar komoly kapcsolatot; én meg elhülyéskedek magamban a gondolattal, hogy megkérdezem Normit, lesz-e az alvópartnerem, mert amúgy az a kecó tényleg kurva jó, stég van a kert végében meg holtág, és tök jó kis környezetváltozás lenne, de ha még kettesben se akar velem több napot eltölteni egymás után, miért akarna idegenekkel együtt nyaralászni, miközben valószínűleg amúgy is retteg tőlem, és mindattól a kíntól, amit reá mérhetek...

Bánatremete

Múlt héten háromszor hívott találkozni. A csütörtök mondjuk nem volt túl jó, fürdeni mentünk, és nem ért hozzám, nem mondott semmi kedveset vagy olyasmit, ami megragadt volna bennem; azt éreztem, hogy egy semmi vagyok számára, vagyis egy haver. Áthívott azért ott aludni, csinált vacsit, és azt mondta, örül, hogy barátok lettünk (félmosolyogtam válaszul, de rossz volt hallani); megpuszilgatta a hátam, ahogy elment mögöttem, de lefekvéskor csak hozzám bújt, nem is szorosan, és nem is kaptam csókot. Álmatlanul forgolódtam, ismét nem tudtam, mit keresek ott.

Egyszer még alvás közben megkérdezte, nem bújok-e most én oda, akkor megfordultam, és a mellkasára tettem a fejem; a combom alatt éreztem a merevedését, míg aludt, és azon gondolkodtam, vajon mit álmodik, vajon kivel szexel (utána mondjuk egy újabb fordulás alkalmával megjegyezte, hogy szürreális álma volt velem, de már nem emlékszik - meh). Reggel aztán szexeltünk, és összebújtunk kicsit, de annyira abszurd volt az egész, mert a nyakába bújva, szenvedéseimet próbálván leküzdeni megkérdeztem, hogy: „Szerinted tényleg lehetünk barátok?”, ő meg nevetett, és azt mondta: „Miért, jól csináljuk, nem?” Én meg kérdeztem, még mindig szomorúságomat próbálván palástolni, hogy: „És akkor majd ha pasizok, adsz tippeket meg minden?” Mire ő: „Aha, te meg cserébe levideózhatod, ahogy más lányokkal szexelek.” Amikor kiléptem az ajtón, megkérdeztem, hogy: „De ugye majd szólsz, amikor valaki képbe jön neked?” Ő meg mondta, hogy most nem lát senkit jönni, de szól, persze. Hozzátette, hogy szerinte ő inkább nem is akarná tudni, ha pasiznék.

Korán eljöttem, hogy ne idegeskedjen a tanulási ideje miatt. Hazafelé sírtam a metrón, és egész napra kinyomtam a netet, este meg ültem egy hintában a fa alatt, és bőgtem magamnak. Annyira sajnálom magam, hogy belekeveredtem ebbe, és nem tudok kijönni. Hogy az állandó reménykedés, ez a drogosság-érzet benne tart, miközben pedig számára teljesen értéktelennek és szerethetetlennek érzem magam. Megint rajtam van az érzés, hogy az élet adta jó dolgok csak másoknak járnak, és én csak külső szemlélő lehetek, bármilyen területéről van is szó az életnek, de közben ott zubog bennem a tudat, hogy most vagyok fiatal, szép vagyok, kedves és vicces, és a nap folyton süt, és hogy az életnek talán van valami pontja, ahová tartozom, csak még nem találtam meg. De nincs erőm keresni, kiütve érzem magam és tehetetlennek, hiába tudom, hogy pedig bizonyos értelemben meg olyan szerencsés vagyok, van egészségem és vannak csodálatos barátaim; csak valahogy az élet mindig olyan volt, hogy mindenből a nehézkesebbet fogtam ki, családból, suliból, osztálytársakból, munkahelyekből, fiúkból, még vágyakból is; és emiatt kb. nem hiszem, hogy nekem valaha mondjuk összejöhet egy... egy bármi maradandó pozitív, max egy jó kis HIV. És sajnálom magam amiatt is, mert két éve szó szerint szünet nélkül szomorú vagyok valami vagy valaki miatt (az az előtti évekbe most nincs kedvem belegondolni), kezdődött azzal, hogy az új munkahelyemen felesleges voltam, ami miatt csomót sírtam, aztán jött Rén, aki ugyanúgy, mint Normi, folyton az időt leste, minden limitált volt, és én sose adhattam, csak fogadhattam, nehogy túl sok legyek; és ugyanez Normi - korlátozott románc, kontroll alatt tartott mindenség és csupa szorongás, és talán sosem fog tudni megküzdeni a démonjaival, és az én kis romantikus érzéseim nátha azokhoz a belső démonokhoz képest, amik lefoglalják a gondolatait.

Nagyon egyedül érzem magam, ilyen látszólag-fajtársnak, mintha amúgy egy zipzárral lehúzhatnám a bőrömet, ami alatt egy háromfejű űrmókus lakik vagy valami ilyesmi; és próbálok élni, mint mások, miközben nem tudom, hogy kell. És az ilyen fasz gondolatoktól jut eszembe, hogy idióta vagyok, mert hisz olyan sok ember, aki ezerszer rosszabbul járt, mint én, nevetve venné át az én probléma-csomagom nálam is életrevalóbb.

Szombat este írt, hogy megölelgetne.

Vasárnap délelőtt írt, hogy hiányol, átmegyek-e.

Persze mentem. Szexeltünk kétszer, sokat csókolóztunk, összebújtunk szeretetteljesen, megnéztük a Dűne 2-t. De valahogy szóba jött, hogy folyton szomorú, és sose volt még boldog, és ettől is olyan lényegtelennek és tehetetlennek éreztem magam. Aztán elmentünk sétálni, és kilépvén a kapun eszembe jutott, hogy nem foghatom meg a kezét, mert nem is járunk, de igyekeztem nem fennakadni ezen; és a séta első felében még jó kedvem volt, de a közepe fele egy étterem előtt megjegyezte, hogy ha lenne pénze, akkor most ott ennénk bent, én meg nevetve azt mondtam, remélem, átmentem az Univerzum tesztjén, és most már egy gazdag herceget küld nekem (hát na, érdekelt a reakciója, bevallom). Ő meg mondta erre, hogy simán lehet, mert az exe is utána olyan sráccal jött össze, aki már régebbről nagyon szerelmes volt belé, és most boldogan élnek. Én meg nevettem, de aztán mégis elhallgattam, és onnantól kezdve nem is érdekelt, mit fog szólni, ha én innentől nem beszélek, úgy éreztem, nincs értelme vele semminek, barátok se tudunk majd lenni, mert a vége az lesz, hogy egyikünk eltűnik, és geci megalázó lesz az egész, és amilyen lúzer vagyok, úgyis én leszek az, akit majd hirtelen elfelejtenek valaki másért.

Kérdezte aztán, van-e valami, én meg mondtam, hogy valami mindig van, bocs, hogy kicsit elcsendesedtem; ő meg mondta, hogy ja, nem baj. Elkísért a metróig, és aztán hosszasan megölelt, és az egyáltalán nem volt baráti ölelés; a nyakamba puszilt közben, és aztán a számra is nyomott egy csókot, amit látszólag egyből megbánt, mert el is ugrott, és látszott az arcán, hogy júj-mit-tettem, aztán írt chaten, hogy: „Huh, csak úgy jött, bocsi, ha nem kellett volna.” Én meg írtam rá, hogy nyugi, nem láttam bele semmit.

Nem is értem... Kilépünk a szobájából, és hirtelen ezek a dolgok, hogy csók, kézfogás, valami tiltott dologgá válnak, szégyellni való valamik, rabságba taszító meggondolatlanságok? Miért pont ez a csók ne kellett volna? Miért nem az, hogy szexelünk, miközben a járásunk alatt is megmondtam neki, hogy nem szeretnék csak egy szexelős barátnő lenni.

Ma rám írt, hogy nagyon kivan, meg hogy a gyógyszerét se tudta kiváltani, és hogy szeretné megtalálni a helyét; próbáltam vigasztalni, biztatni, hogy most jó úton halad, közben kicsit abszurdnak éreztem, hogy pont én biztatom; persze fél perc alatt megkaptam, hogy inkább ne, mert úgyse érthetem. Kicsit zavar, hogy azt hiszi, nem érthetem, azt hiszi, tudja, milyen az életem; tudom, hogy lekicsinyli a dolgaim, pedig semmit se tud; a tudása rólam erősen hiányos, úgyhogy csupán vélemény és ítélkezés, ami benne van, de valójában ő annyit se ért belőlem, mint én belőle, mert én mindig félek, hogy taszítóvá és energiavámpírrá válok, ha egyszer előadom a bánatom, szóval szépen megtartom magamnak, úgyse kell rá a komment.

Na mindegy.

Szarul esett, el is mentem sírni... Aztán próbáltam írni neki kedveseket, nem romantikusakat, mert én olyanokat nem merek, ugye, szóval csak úgy emberileg... Meg tényleg úgy érzem most, hogy emberileg van inkább rám szüksége. Szeretném, hogy inkább találja meg másban vagy máshol a boldogságot, csak ne legyen szomorú, és sose okozzon magában kárt.

Megírtam ezt a bejegyzést, és érzem, hogy most csak szarul vagyok, de én nem vagyok ilyen, én tudok jól is lenni. Azt hiszem. Hahaha.

Hétvége

Szombat este Normi megkérdezte, találkozunk-e, de annyira későn jutott eszébe, miközben ráadásul az időre is rá volt parázva, hogy először sürgetett a készülődéssel, végül húsz percen belül visszamondta, mert rájött, hogy nem tudok repülni. Sose értem nála ezt a szorongást az alvásrutinnal kapcsolatban - szerdára virradó éjszaka jól éreztük magunkat, és most mégis azzal mondta vissza a talit, hogy nem akar ilyen későn találkozni, mert akkor úgyis fent leszünk hajnalig.

Na és akkor? Szombat van, másnap vasárnap - mi baj lehet?

Ezen kicsit elszomorodtam vagy felmérgelődtem, nem tudom, valami hülye érzés volt bennem így a kettő között, mindenesetre aznap este már nem írtam vissza neki, gondoltam magamban, túl sok hülyesége van.

Vasárnap reggel írt, hogy haragszom-e, aztán írtam, hogy nem ez a jó kifejezés, de ez összetett, és inkább élőben akarnék erről beszélni. Kérdezte, talizunk-e, megmutatna nekem pár számot, meg sétálhatnánk is, én meg írtam, hogy oké, de ezúttal testvériesebben kellene viselkednünk, mint legutóbb, mert bár az összebújás nagyon jó volt és szép és kedves, a szexnél kicsit viaskodtam magamban (erre írta, hogy ő is, de nagyon szeret velem lenni, szexelni is, simizni is), ésszel kellene együtt lennünk, odafigyelve egymásra, nem akarok sérülni. Írta, hogy ő se akar sérülni, meg azt se akarja, hogy én sérüljek. Kicsit se értettem, ő hogyan sérülhetne egy olyan szituációban, amiben miatta van ez a nyolcvan oldalról sebezhető kapcsolat, de nem volt kedvem rákérdezni, meg gondoltam, majd élőben megbeszéljük.

Azt szerettem volna elmondani neki, hogy a vitánk elég nagy hatással volt rám, mert ebből rájöttem, hogy folyamatosan ítélkezett felettem anélkül, hogy tudtam volna róla, szóval sejtésem se volt arról, hogy milyen problémái vannak velem, mert én csak annyit sejtettem, hogy nem szeret; és aztán az egy héttel későbbi megbeszélgetésünk számomra nem építő jellegű volt, hanem kiábrándító és óvatosságra intő, és én azóta nem vagyok kíváncsi az emberekre, nem tudok nyitni, és sokat vagyok szomorú. Kimondani a szeretleket úgy, hogy nem érzed, számomra főbenjáró bűn. Azt is el akartam volna mondani, hogy mindettől függetlenül szeretnék bízni benne, szeretnék vele felépíteni egy olyan emberi kapcsolatot, aminek bármi is a megnevezése - szerelem vagy barátság -, minőségi, azaz van benne bizalom, öröm, szeretet. Azt is hozzátettem volna, hogy szeretném őt csak annyira komolyan venni, amennyire ez az egész szituáció engedi, és szeretnék leválni róla érzelmileg. Szeretnék nem aggódni, hogy össze fog törni, meg hogy azért "tart", mert jelenleg nincs körülötte nálam jobb, akire közben talán vár. Szerettem volna szólni neki, hogy félek tőle, és félek attól, hogy egy nap majd eltűnik, mert majd úgy érzi, megteheti, és nem tartozik felém elszámolással. Félek, hogy egy nap majd azt az érzést adja belém, hogy egy nagy semmit jelentettem, átmeneti kalandot, szórakozást.

Készülődéskor elmondtam ezt hangosan magamnak, hogy majd ne makogjak neki, mert ha szóban kell érzelmeket kifejeznem, a negyedét se tudom elmondani annak, amit akarok, de elsírtam magam próba közben, és arra jutottam, hogy ezt inkább elnapolom, nem fogom ilyen brutál érzelemmennyiséggel arcon csapni Normit, miközben érezhetően most valami jobb úton járunk, és talán nem most van itt az ideje, hogy máris szétcsapjam az egészet a félelmeimmel.

Talán most sokan felsóhajtotok, hogy de hát jogom van kifejezni az érzéseimet, az aggodalmaimat, és mikor máskor beszéljek ezekről, ha nem mostanában, de egy olyan embernél, aki retteg a felelősségvállalástól, azt hiszem, fontos a jó időzítés.

Szóval találkoztunk tegnap este a Margitszigetnél, vittem piknikpokrócot, és a parton terítettük le. Normi hozott nekem üdítőt meg csokit, ami tőle mindig nagy dolognak számít, mert sose vitte túlzásba az ilyesfajta gesztusokat. Közben mondott néha kedveseket, például hogy úgy szeret velem találkozni, és hogy nagyon jót tesznek a lelkének ezek a talik, és hogy nagyon-nagyon kevés emberben tud megbízni, de én köztük vagyok, aminek annyira örül, és hogy ő úgy értette azt, hogy nem akar sérülni, hogy nagyon rosszul esne neki, ha elkezdenék mással találkozgatni (elfelejtettem rákérdezni, hogy az egójának vagy a szívének esne-e rosszul a dolog). Ezeket mind magától szokta mondani, rá se kell vezetnem meg semmi, ilyenkor egyszer csak a semmiből, két téma között rátörnek ezek a kis pici vallomások, amik olyan hirtelen érnek, hogy sokszor csak némasággal felelek, mert magamban agyalok, hogy vajon ezek a szavak mennyire jelentőségteljesek. Ilyenkor látni a tekintetén, hogy épp boldog, már ha úgy vesszük, hogy a boldogság csupán pillanatnyi állapot; ilyenkor érzem, hogy árad belőle egyfajta szeretet, legyen az bármiféle is, de akkor és ott szeret engem, érzem, csak nem tudom, hogyan. Áthívott aztán, hogy zenéket mutasson meg, közben sokszor elmondta azt is, hogy milyen durva, hogy lassan egy éve kezdtünk el ismerkedni (tavaly augusztusban, a szuperhold napján találkoztunk először), pedig olyan, mintha csak két hete lenne („De jó neked, akkor nálad ezek szerint kiestek a rossz részek” - szúrtam közbe viccelődve), szóval ezekből tudom, hogy sokszor belegondol az ismeretségünkbe, tudom, hogy jelenleg jelentős számára, de azt is tudom, hogy közben retteg is. Meg is jegyezte, amikor már össze voltunk bújva, ami szintén nagyon kedves és szeretetteljes volt (egyszerűen érzem ilyenkor az energiáját, és ugye tudjuk, hogy durván hajlamos vagyok mindent megkérdőjelezni, de az energiáit nagyjából mindig fixen be tudom határolni), szóval meg is jegyezte, hogy annyira nyugodt most ebben a jelenlegi helyzetben, én meg mondtam, hogy persze, hogy nyugodt vagy, nincs rajtad felelősség, és nem kell elköteleződnöd se, ő meg egyből rávágta, hogy hát igen, de nem tudja, miért van ez. Ezt ennyiben hagytuk, én se tudom, miért van ez. Két eshetőség van: olyan mellett, akit nem szeretsz, nem köteleződsz el, máskülönben nyomasztva érzed magad; illetve a másik opció, hogy olyan sérült vagy, hogy rettegsz attól, hogy amint kimondjátok, hogy jártok, megfojt a másik / megbánt a másik / elhagy a másik, vagy attól félsz, nem vagy elég jó / nem tudod megadni azt, amire a másiknak szüksége van, vagy a mi esetünkben az is valószínű, hogy attól fél, újra olyanok leszünk, mint a járásunk idején, és akkor tönkremegy az az egész, ami most köztünk van.

Kérdeztem azért félig viccelődve, félig komolyan, hogy amúgy ha összefutnánk egy ismerőssel az utcán, hogyan mutatnánk be egymást - ezen aztán elhülyéskedtünk, de nem maradtunk semmi konkrétban.

Egyébként legutóbb, amikor nála fürödtem, nem tudott törcsit adni, de rá pár napra vett egy újat, amit most én avathattam fel, és megjegyezte, hogy direkt feketét választott, mert azt gondolta, jól állna a vámpírságomnak, szóval........... Szóval hogy mintha nekem vette volna...... Értitek? Törülköző, nekem. Ott nála. Azért ez durva dolog, higgyétek el. Mármint mindig csóróskodik, meg fél komolykodni, de mégis gondolt rá, hogy kellene még egy törülköző a háztartásba, mert a múltkor nem tudott nekem adni.

Szexeltünk, és ez a szex is most más volt, mint a járásunk idején; sokkal többet csókolóztunk, és valahogy kedvesebb volt az egész, visszatért a törökülésben ölelkezés is, aztán hozzám bújva aludt el. Hamar elkúszott mellőlem éjszaka, de ezúttal nem aggódtam emiatt, mégis onnantól kezdve álmatlanul forgolódtam; rám tört a megbánás, hogy istenem, miért szexelek én vele, hát az egyetlen dolog, amihez ragaszkodik, az annak a lehetősége, hogy bármikor eldobhasson, és szabad emberként továbbállhasson. Ilyenkor amúgy nagyon szenvedek magamban, fel-felnyüsszenek, mint aki rosszat álmodik. Aztán visszabújt hozzám, én újra elaludtam, és reggel szexeltünk egy véreset (too much info, tudom), aztán együtt zuhanyoztunk (még sose csináltunk ilyet), és nem akarta, hogy elmenjek, pedig mondtam neki, hogy nem akarom felrúgni a tanulós rutinját, nem akarom, hogy később rosszul érezze magát amiatt, hogy nem tudott tanulni a talink miatt (ez a tanulás dolog is olyan nála, mint az alvásrutin, én szinte OCD-t látok benne). Marasztalt, meg akart etetni, mondta, hogy akar új vécédeszkát venni, és milyen jó lenne együtt venni (haha); voltunk boltban (ahol nem volt vécédeszka), főzött, aztán filmeztünk összebújva, de ő elaludt a nyakamba szuszogva, én meg gondolkodtam, hogy na, eljutottunk arra a pontra, ahol az utóbbi két alkalommal leléptem anélkül, hogy megvártam volna, hogy felébredjen - indulnom kéne hát? De most megnyugtattam magam azzal, hogy ő marasztalt, úgyse járunk, csak nem fog megijedni, amiért ébren még itt talál; különben is hetvenszer mondtam neki, hogy nem akarom zavarni, szóval maradtam, különben is érdekelt a film. Ettől függetlenül már elkezdtem félni, hogy milyen lesz vajon az elkövetkezendő egy hetem, mi van, ha hiányozni fog, mi van, ha nem fogunk beszélni, most kilátásban vannak programjai, amik miatt lehet, nem is fogunk találkozni, és ez majd hogyan fog vajon esni nekem és stb., mert én is csak tanulmányozom magam ebben az új helyzetben. Egy biztos, én is rettegnék, ha megbeszélnénk, hogy na, akkor járjunk, mert én is nagyon félnék, hogy visszaváltoznék kiskutyává, vagy hogy az egész kapcsolatunkra abban a pillanatban valami átokszerűség telepedne. Aztán ahogy felébredt, rám mosolygott, és hosszas és szenvedélyes csókolózásba kezdtünk, amiből csak azért nem lett szex, mert már nem akartam szarakodni a tamponnal, de azért kárpótoltam egyéb módon.

Volt egy mondatom így a legvégén, amit pár másodperces csönd követett, és kicsit bánom így utólag, mert félek, rossz érzést keltettem benne, de talán csak feleslegesen parázok rá. Össze voltunk bújva, lélekben már készülődtem szedelőzködni, és mondtam egy olyat, hogy: „Azért para, amit csinálunk.” Csend, aztán kérdezte, mi para, én meg megfutamodva feleltem, hogy hát az egész, na de mindegy, megyek most már. Ő meg elviccelte azzal, hogy az egyetlen para dolog itt az, hogy milyen furcsán készül kilyukadni a zoknija, aztán elhülyültünk még azon, ki tudja kacsalábasabban széttárni a lábujjait (ÉN!), aztán hazajöttem.

Egyébként amikor átmentünk a boltba, összefutottunk az utcán egy ismerősével, aki egy csajjal volt, és a csávó úgy mutatta be a csajt, hogy ő itt a barátnőm, míg Normi nem mutatott be sehogy, hanem én nyújtottam a kezem automatikusan. A villamoson aztán kuncogott, felidézte azt a röpke párbeszédet a bemutatással kapcsolatban, amit fentebb már említettem, és mondta, hogy a nyelve hegyén volt, hogy a barátnőjeként mutasson be, csak nem tudta, mit szólnék hozzá, ezért nem tette. Ebben nem éreztem egyébként jelentőséget, így csak nevettem rajta. Az a vicc, hogy mindezen szép dolgoktól függetlenül nem fogjuk egymás kezét az utcán, és amikor találkozunk, csak egy szimpla sziával köszönünk egymásnak.

Ha nem lenne ez a szar közös múltunk, talán képes lennék száz százalékosan élvezni a jelent, de így sok bennem a félelem, hisz sokszor gondolta már meg magát.

Közben tudatosult bennem, hogy ő mennyivel bátrabb hozzám képest még így is, ha vallomásokról és szeretetkifejezésről van szó. Hozzá képest ridegnek, fukarnak tűnhetek.

Talán nem is kellene elmondanom neki mindazt, ami tegnap délután a fejemben volt, mert ma már csak a feléről gondolom úgy, hogy még mindig érvényes.

"Erőm"

Ma az a hasonlat jutott eszembe jelenlegi állapotomra nézve, hogy olyan vagyok, mint egy súlyos balesetet szenvedett ember, aki felgyógyulhatna, de nincs elég akarata tenni érte, tornázni, rendesen enni és lelkiismeretesen beszedni a gyógyszereket. Elnézem inkább, ahogy elsorvadnak az izmaim, fuldoklok éjszakánként a tüdőmre nehezedő súlytól, és elfogadom, hogy nincs jövőm, nem tudok ebből kiszállni, ez jutott nekem, és amúgy se volt soha sokkal másabb, minek áltassam magam, hogy... nemtom... bármivel is.

Mobilnet kikapcs.

Ma láttam a moziban, hogy lesz új Monte Cristo film, de szerintem nem lesz jó.

Remete

Érzem, hogy ismét olyan antiszocságba fogok zuhanni, ami miatt a mobilnetet is ki akarom majd napokra lőni. Ilyenkor azt érzem, hogy senki nem tud nekem semmit nyújtani, ami meg még rosszabb, hogy én se senkinek. Lehet, hogy inkább az utóbbi a lényegesebb, mert nincs befogadókészségem. Azt érzem, hogyha nem kaphatok maximális őszinteséget, akkor nem vagyok kíváncsi senkire és semmire, és ilyenkor a legrövidebb párbeszéd is nehezemre esik. Nyilván ez azért van, mert be vagyok depressziózva az állandó bizonytalanságtól. Miért nem élhetünk sokkal tovább fiatalként, akkor nem zavarna, akkor tudnék élni a mának, nem érdekelne, hogy talán elpazarolt idő. Nem is tudom, nem is az idő érdekel... Persze szomi a tudat, hogy állandó fonnyadásban vagyok így harminc felett, de nem az idő izgat. Szeretem a bizonyosságot. A bizonytalansághoz képest elutasítva lenni rendesen felüdülés. Pedig van pár bizonyosság, miért nem elég nekem annyi? A bizonyosságok a következők: Nincs fiúm. Jelenleg nem szerelmes belém senki. Arra, akivel kavarok, nem számíthatok. Azt, akivel kavarok, nem látom a jövőmben. Vigyáznom kell azzal, akivel kavarok. Vigyáznom kéne magamra.

Ez a remete üzemmód azért cikis, mert holnap strandra kellene mennem Ikével, de képtelennek érzem magam erre. Holnaptól szabin leszek, tíz nap csodálatos üdülésnek kellene rám várnia, de csak az ágyam vár, amibe már gödröt ültem, mert sose vagyok a nappaliban.

Várom az őszt; szép színes fákra, esőre, szélre vágyom, napsütéses, ködös reggelekre, erkélyre, pokrócra, meg egy jó könyvre.

Augusztus végén Tiresztbe megyek anyával, Perditával és Pongóval. Eleinte próbáltam lebeszélni anyát erről az ötletről, de nagyon szeretne velünk menni, megsajnáltam végül. Pedig már tizenkilenc évesen megfogadtam, hogy soha többé nem megyek velük együtt nyaralni, mert akkortájt voltunk Görögországban, és elég veszekedősre sikeredett. Ráadásul félek, hogy még mindig szomorú leszek és használhatatlan, emiatt se jártam már egy ideje Rókafalván. Fura azért, hogy pont velük megyek majd nyaralni, velük, akikkel alig kommunikálok, sőt, Pongóval semmit.

Délutáni öngyi hangi

Olyan furcsa, hogy amikor nagy ritkán elalszom napközben, utána olyan rossz kedvvel ébredek fel, hogy fél órán át ki tudnám magam nyírni. Utánanéztem múltkor ennek, és ilyen tényleg van, tök általános dolog, hogy a napközbeni alvás olykor rossz hangulatot szül. Ma félig elaludtam alig fél órára, aztán lepergett előttem, hogy szexeltem Normival, és hogy ezek után miért is akarna tenni értem, már megint ott leszünk, hogy visszaszerzett (asziszi legalábbis teljesen érthető módon), ezek után meg mit is akarhatna, végül is hova tovább.

Szeretném neki azt is elmondani, hogy nem bízom benne; nem tudom, miért, de azt akarom, hogy tudja, hogy a tetteinek igenis durva következményei lehetnek, és ja, türelmes vagyok, meg kedves, meg kicsit hülyécske is, lehet, de valahol nekem is van tűréshatárom. Muszáj lesz majd beszélnünk kettőnkről. Az ő bizonytalansága, instabil érzelmi világa rám is kihatással van, megszenvedtet, ha nem tartom magam, ha nem fogom vissza magam tudatosan, ha nem hajtogatom magamnak, hogy ezt a fiút nem szabad komolyan venni, de nem baj, mert úgyse járunk. És most még tartom ezt, de ebből a délutáni alvásból leszűrtem, hogy törékeny azért a kis erő, amivel most bírok, mert ja, nem sírok hazafelé a metrón, de attól még eszembe jut néha, hogy ha én akarnék találkozni, mert mondjuk rohadtul rám törne a szeretetéhség, akkor valószínűleg el lennék utasítva, mert belerondítanék az ütemezésbe. És abban az öngyis fél órában szeretetéhség és hiány volt rajtam. És nem tudhatom, hogy van-e értelme türelmesnek lennem, várnom, hogy Normiban megváltozzon csomó minden, de biztosabbnak érzem, ha nem gondolok rá úgy, mintha... mintha... nem is tudom... Mintha valaki fontos lenne...

Vasárnap és tegnap

Normi szívére vette, amikor vasárnapra virradó éjjel megírtam neki a véleményemet az ingerküszöb-témában, írta is később, hogy sétálhatnánk egyet, és beszélhetnénk erről is, hogy egyikünk se idegeskedjen rajta. Én addigra már kialudtam a mérgelődésemet, visszatértem a nyugalmi állapotomba, úgyhogy ezúttal belementem a sétába, bár gondoltam, hogy úgyis max említés szintjén fog már csak szóba kerülni ez az egész, és a lényeg inkább az lesz, hogy összefussunk minden különösebb cél nélkül.

A Margitsziget bejáratánál találkoztunk este kilenckor; ő a falon ülve várt, én meg különösen szépre sikeredtem aznap. Mostanában nem szeretem a frizkómat, úgyhogy felkötöttem, amit szerintem nyilvánosan tizenegy éves korom óta nem csináltam, mert az a fajta vagyok (voltam?), akinek lemegy az önbizalma, ha nem keretezi haj az arcát. Viszont most jól sikerült levágnom a frufrumat, úgyhogy ari fejem volt így, tetszettem magamnak, Normi is megjegyezte, hogy jó, bár ő sokszor mondta már, hogy szép, amikor látszik a nyakam, és többször kellene felkötnöm a hajamat.

Elsétáltunk a sziget végébe, ott aztán beleültünk egy-egy hintába, visszafelé még a japánkert egyik padján is ücsörögtünk kicsit, aztán éjfél előtt pár perccel szétváltunk. Elvoltunk amúgy, csak ő ásítozott, be is szóltam neki viccelődve, hogy: „Na mi van, elálmosítalak?”, de mondta, hogy csak fáradt. Hétvégéken mindig vegyes az energiaszintje, mert mindig megy bulizni, aztán másnapra vagy sikerül kipihennie magát vagy nem... Azért igyekeztem nem arra gondolni, hogy majd kapni fogok valami köcsög megjegyzést később a chaten, amiért néha voltak néma húsz másodperceink.

Megvárta velem a villamost, ehhez pedig elengedte a sajátját. Megjegyezte, hogy ha átmennék, megetetne, mert mostanában nagy kenyérsütögetésekben van, de nem vettem komolyan ezt a célzatos meghívást. Szétváltunk, előtte kért egy ölelést (ilyen kis rövid, félős ölelés volt, előbb engedett el, mint én őt), és mondta, hogy örül, hogy találkoztunk.

Másnap írt szégyenlősen nevetős emojival, hogy tökre várja, hogy találkozzunk majd még, én meg elújságoltam neki, hogy kivettem szabinak a pénteket, mert megyek strandra Ikével. Erre kicsit beizgult, hogy mi is mehetnénk a Dunának valami eldugott részére - kicsit olyan volt, mintha nem akarna lemaradni, vagy nem is tudom. A "majd" meg a "lehet" még így is sokszor felbukkant a mondataiban, úgyhogy nem éltem bele magam semmibe. De tegnap írt, hogy mászkálunk-e este, fürödhetnénk is akár. Ez azért nem semmi, hogy vasárnap óta nem telik el negyvennyolc óra, és máris találkozni szeretne! Aznapra fürdőruhavásárlást terveztem, így meg pláne rám tört, hogy nincs olyan fürdőruhám, amit szívesen fel is vennék. Mondtam is neki, aztán valahogy kilyukadtunk ott, hogy ez akkor nudifürdés lesz. Hazafelé azért berohantam az Árkádba, de persze mindenki most állt sorba a próbafülkék előtt, úgyhogy bízva a méretezésben, vettem három bikinifelsőt, és siettem haza (majd ma visszaviszem a két vesztest). Egy nagyon sima fekete lett a választottam, de azért örültem, hogy sötétben fogunk találkozni, és nem kell majd izgulnom a fehérségem meg a hasszőröm miatt (amúgy utálok fürdőruházni, mindent eltakar rajtam, ami szép, kis deszka leszek és nyeszlett, szóval kb. tényleg jobban élném a nudizási lehetőséget).

Találkoztunk hát kilenckor a Battyhány téren, onnan elmentünk a Rómaifürdőig. Kerestünk egy kis partszeletet, aztán bementünk a vízbe. Elsőre egész kellemes volt, de a sodrás durva, szerencsére a hülyék kedvéért csináltak ilyen kis elkerített részeket, amik jelölték, hogy meddig lehet bemenni, meddig ér le kábéra az ember lába. Én amúgy tovább nem is mertem volna merészkedni, amúgy se tudok úszni. Aztán egyszer csak eljutott az agyamig, hogy hideg a víz, és úgy elkezdtem vacogni, hogy muszáj volt kimennem. Normi jött utánam, leültünk egymás mellé, ő elszívott egy cigit, én meg reszkettem ott magamnak. Aztán átölelt hátulról, megjegyezte, hogy: „Jaj te, hogy remegsz!”, én meg kérdeztem viccelődve, hogy: „Ez baráti ölelés, ugye?”, ő meg kuncogott, hogy igen-igen. Aztán nekifutottunk még egyszer a fürdésnek, de most bátorkodtunk meztelenkedni, levettük, ami rajtunk volt. Na, hát ezt a kört már addig se bírtam, mint az előzőt, úgy remegtem, hogy a beszéd is nehezemre esett, ezen mindketten jókat nevettünk. Normi mondta, hogy majd ő megmelegít, menjek oda, én meg gondoltam, ártatlan gyermekek vagyunk csupán a kék lagúnában, meg már amúgy is átölelt kint a parton, szóval nem kérettem magam, egyből "odaúsztam" hozzá, és szemből átöleltem, aztán meg összekulcsoltam mögötte a lábaimat, mert vitt el a sodrás, haha, szóval néha éreztem a himbilimbijét. Nem maradtunk így sokáig, mert tényleg nevetségesen dideregtem, ki kellett menni.

Kint a parton rakott egy minitüzet, már csak a szúnyogok miatt is, mert abból rohadt sok ostromolt minket. Ezek után már nem ért hozzám, nem tudom, vártam pedig titkon - nem titkon? -, de a tűzzel volt elfoglalva. Fél tizenkettő körül hazaindultunk, mondta, hogy nem akar későn lefeküdni, korán akar kelni, akkor aztán egész nap jól működik az agya, és tud tanulni. A hév felé bandukolva megjegyezte, hogy én vagyok az egyetlen az ismeretségi körében, akivel képes józanul órákat eltölteni, se nem iszik, se nem füvezik vagy nyúl egyéb szerhez, és mégis jól elvan velem. Hozzátette, hogy valahol funnak érezné, ha együtt is kipróbálnánk ezt-azt, mert megnézne engem így meg úgy, de aztán megjegyezte, hogy közben azért örül is, hogy én ilyen vagyok, és inkább jól van ez így. Én meg mondtam a szokásosat, hogy szerintem ez gáz meg bénaság, beszóltunk egymásnak párat viccelődve, aztán ugrott a téma.

A hévmegállóban megjegyezte, hogy most leginkább arra vágyik, hogy hazamenjünk, nézzünk egy filmet és utána összebújva aludjunk, én meg ránéztem, hogy: „De csak úgy, mint a barátok, igaz? Mintha testvérek lennénk, és te lennél az öcsém.” Mindig ezzel ugrattam, hogy ha testvérek lennénk, akkor én lennék az idősebb. Mondta megint, hogy igen-igen.

Most először zuhanyoztam nála, muszájnak éreztem így a Duna vize után. Utána megjegyeztem neki, hogy undorító a fürdőszobája, ő meg szégyenlősen nevetve egyetértett. Aztán azt is megkérdeztem, hogy a párnahuzatokat szokta-e mosni, szóval ilyen kötekedős nővért kapott a személyemben, haha. Csinált nekem japán pisilevest, aztán addig, amíg ettünk, a Noel naplóját néztük Netflixen, azt a karácsonyos romifilmet. (Itt megjegyezte, hogy előző nap az Igazából szerelmet nézte - emberek netflixezése, akik nyáron szenvednek a melegtől, és hóra vágynak -, és közben arra gondolt, milyen jó lenne úgy nézni, hogy közben rajta hasalok - csináltunk ilyet anno -, és ha esetleg nem lesz jobb dolgunk karácsonykor, lehetne ez a program. „Mármint ha így egymásra fanyalodnánk?”)

Aztán lefeküdtünk aludni, és olyan szorosan és szeretetteljesen bújt hozzám, hogy abban a szent pillanatban felizgultam. Ezt azért írom így le, mert az én testem nagyon nehezen lép működésbe, és akkor is általában érzelemalapú, igaznak érzett dolgoktól. És igen, ott helyben nagyon őszinte volt az a bújás, még a karján is megfeszült az izom, ahogy kapaszkodott belém. Volt ott némi ja-én-ezt-nem-direkt-csinálom-féle dörgölőzés mindkettőnk részéről, de nem éreztem volna helyesnek szexelni, nem akartam megint egyből odaadni magam úgy, hogy csak a karját kellett kinyújtania értem, és nem is akartam elrontani a vasárnapot meg a dunai fürdőzést, és nem akartam átlépni kapcsolatba. Végül is két órán keresztül dumcsiztunk, ő elszívott három cigit, én meg kérdeztem és hallgattam, és újra feljött a gyerekkora, az, hogy a szülei milyenek voltak, hogy ő mit tapasztalt, hogy sose volt otthon otthon-érzete, mindig egyedül érezte magát, és ez máig így van, hogy csak magára számíthat; meg hogy valószínűleg a gyerekkora miatt lett olyan, amilyen, meg hogy a korábbi kapcsolataiban ha közel engedett valakit, az is pofára ejtette végül; meg megint feljött az ingerek, meg hogy sok az elvárása önmaga felé, és próbál kedvesebb lenni magához, hogy mondjuk ha napközben két órán át azt csinál, amit akar, attól még nem fog összedőlni a világ, meg hogy reméli, hogy most kitart majd benne a lelkesedés az IT tanulmányai iránt, és hogy végre lesz ebből pályaváltás is, meg biztonságérzet is, meg lenyugodás és stb. Mondtam neki ezekről a véleményemet, hogy ő talán olyan, aki mindig kitalál valami újat, és sose elégszik meg semmivel, és így sose fog megnyugodni, szóval ha lesz majd menő IT-s fizuja, menjen el terápiára, mert harminchat évesen már öreg ahhoz (NYUHAHAA), hogy ne tudjon lenyugodni, ezt az IT-s cuccot csinálja most már végig, addig ne is nézegesse külföldet.

Azt is mondta, hogy úgy érzi, minden korábbi ellenére kialakult benne egyfajta kötődés felém, és nagyon különlegesnek tart („Pedig megjegyeztem ám, miket írtál múltkor a chaten!”, „Aj már, addigra már nagyon fel voltam baszódva! Te is miket írtál már, azt mondtad, rossz ember vagyok.”) 

Aztán a harmadik bagó után visszabújt mögém, akkor már elkezdtünk csókolózni, és szex lett belőle. Addigra mondjuk pont elment a felizgulásom, kár, hogy ilyen furán működöm. Akartam is szexelni, meg nem is, nem éreztem helyesnek, de közben meg vonzott; de nem akarok se neki, se magamnak bizonytalankodást, azt a fajtát, ami mindig ránk telepedett egymás mellett. Nem akarok járni vele, igenis csúnyán megbántott, és nem akarok együtt lenni vele, amíg nem stabilizálja magát, mert nem akarok hullámvasutazni. Ezeket meg kellene mondanom neki, csak nem tudom, hogyan mondjam, hogy ne legyen belőle dráma. Persze akkor a szexszel is le kellene állni, hm.

Nem tudom, mi a helyzet most, de én részemről határozottan egészségesebbnek érzem magam, mint a kapcsolatunk idején. Nem vagyok már rajongó kiskutya, aki hallgat akkor is, amikor tényleg nem lenne szabad; egyből beszólok neki, ha valami nem tetszik; viccelődök, jókedvű vagyok, osztom az észt, a külsőmmel is nagyjából elégedett vagyok, és tegnap Pukkancs, amikor látta, hogy izgulok, beszédet tartott nekem arról, hogy jusson eszembe, Csé, Kol, Matt és Rén mennyire odavolt értem, meg hogy Új Fiú azt zokogta szakításkor, hogy én voltam a legszebb barátnője, úgyhogy ezeket ne felejtsem el, amikor olyasmi jut eszembe, hogy nem vagyok elég jó. Mostanában a chatet is lazábban vesszük, mintha sikerült volna normalizálni, hogy mennyi az egészséges chatelési mennyiség, és már nem kattogok, ha órákig nem ír vissza, vagy búcsú nélkül megyünk aludni. Azt hiszem, valahol értem, hogy Norminak ez a feltétel nélkül szerető énem nem jött be annyira, mert visszagondolva tényleg mindent hagytam, mindenbe belementem, mindent ráhagytam, ő meg nem az a férfitípus, aki ilyenfajta csodálatra vágyik. Rajta is érzékeltem, hogy jól érezte magát végig, nem zökkent ki, nem hullott a tekintete sötét verembe. Ma írta is, hogy a hajnali négyórai lefekvés ellenére kifejezetten kellemes a hangulata, ha nem fúrnak-faragnak fölötte, még tök jól tudott volna tovább aludni; jól érezte magát tegnap, jót tett a lelkének, és csak azt sajnálja, hogy ébredéskor nem voltam ott, hogy megszorongasson kicsit.

Egyébként én ébredéskor nem tudtam, mit kezdjek vele, ő ki volt fingva, én meg az a fajta vagyok, aki ébredéskor rögtön ébren van, és nem kómás, hanem egyből csinálja, amit kell, el is felejti egyből az alvástémát. Szóval én öt másodperc alatt felöltöztem, és hát asszem, búcsúcsók nélkül akartam lelépni, mert legutóbb megcsókoltam az elmenetelem előtt, miközben ő aludt, és rá két napra már nemet mondott az elhívásomra és kritizált a nevetésem miatt, szóval most nem akartam megcsókolni, nem akarom újraélni ugyanazokat a jeleneteket. Azt viszont megkérdeztem, kienged-e, mert általában a kinti ajtót kulcsra zárja, de most csak odadünnyögte, hogy nyitva van, aztán aranyosan kérte, hogy: „Gyere még ideee!”, úgyhogy végül kénytelen voltam csókocskát lehelni ajakira.

Jaj amúgy annyira tetszik a Monte Cristo, bár már napok óta olvasom, és még mindig 38 óra 16 perc van belőle hátra, épp mint amikor nekikezdtem. Nem is baj, ilyen jó könyv sose fogyjon el!

*Nyit2*

Na jó, akkor ma.

Kinyitok.

Továbbra is csak erős idegzetűeknek, mert a ma éjszaka is bizonyítja, hogy nehezen javulok. :)

*Nyit*

Irreális dolgoktól félve, mintha múlna ezen bármi is, kinyitok.

Akciós a döglött béka kilója!

Grrr

Elkezdtem olvasni Thomas Hardy-tól a Lidércfényt, de aztán megláttam az ebook-on, hogy 18 órányi oldalból áll, és inkább elvetettem, mert moly.hu-ról levettem, hogy érvágós, és ehhez még törékenynek érzem a lelkemet, még ha sokszor szomorú zenékre vidulok is fel (hetek óta zenét se merek hallgatni, kivéve múltkor, amikor Pukkanccsal egymás után zuhanyzás közben üvöltettük a cikis-magyar-számokat-amik-titokban-tetszenek-nekünk).

Végül arra jutottam, a Monte Cristo grófját fogom elolvasni, azt írja az ebook, hogy 40 órás könyvecske. Igaz, olvastam már tizenöt évesen, de szerintem ha nem láttam volna a filmet előtte kétszázszor, semmit nem fogtam volna fel a regényből az akkori agyammal, amikor A katedrálist is csak a hangulata miatt olvastam végig úgy, hogy a dekoncentráltságomnak hála valószínűleg csomószor teljesen máshol jártam fejben.

Éjjel Normi felidegesített, mert írta, hogy mostanában rájött, hogy nem szeret élni, aztán elkezdte hangfelvevővel kifejteni, hogy itthon nem érik ingerek, meg kint legalább olyan emberekkel találkozhatna, akiktől lehet tanulni, de persze én ezt azért nem értem, mert nem tapasztaltam, meg „sorry, de azért vagy ideges, mert magadra veszed”, és ezen igenis felhúztam magam, mert ez az egész, ismerve a részleteket, a múltját, a jelenét, a mindenhez való hozzáállását, a munkakerülését, a szájjártatásra való hajlamát, az arroganciáját, a suttyó megoldásait, a pénzes mártírkodását, miközben elfelejti, hogy még saját lakást is kapott; a számítást, amivel még az anyja felé is viseltet, a jó dolgát, amiben nem tudja, milyen drámát találjon ki, a világgal való állandó konfliktusát; szóval mindezt ismerve annyira irritáló, amikor arról beszél, hogy az itthoni emberek és ingerek nem ütik azt a szintet, amit külföldön tapasztalt, hogy ha séta közben adná ezeket nekem elő, belökném egy árokba és otthagynám a picsába. Megírtam neki, hogy inkább nem akarok ezekről beszélni, mert csak felidegesít, mivel én lassan egy éve teljesen mást látok belőle, mint amit ezekkel a dumákkal sugall magáról, de még erre is visszaírt valamiket, csak még nem volt kedvem megnyitni, mert én ebben az egészben olyan hamisságot és önáltatást érzek, hogy nem bírom, leszív. Tökre tudom, mit érez, de én ezt kb. utoljára huszonhat évesen éreztem, amikor hajtogattam a magamét, miközben a dumám mögött semmi tett nem volt, de legalább addig is, amíg dumáltam, különbnek éreztem magam mindenkinél, vagy legalábbis annál az embernél, aki valójában vagyok. Nem is értem, egy pincében él, hetente egyszer elmegy buliba, a mobilján éli a legtöbb társasági életet, nem dolgozik, nem költ semmi értelmesre, és akkor előadja, hogy őt nem érik ingerek, mert Magyarország egy szar. És igen, egy szar, de nem így szar, hanem máshogy szar, az meg már egy másik téma. Mindezek fényében még ha ki is fog menni végül külföldre, úgyis csak úgy "normisan", hogy ne kelljen dolgoznia vagy legalábbis megerőltetnie magát, úgyhogy sose lesz valódi képe a világról, és sose fogja bebizonyítani, hogy bármire is érdemesebb vagy pozitív irányban különb másoknál.

Ah, annyival jobb mobilnet nélkül élni. Mondhatnám azt is, hogy Normi nélkül, de azért még mindig... kicsit... istenem, de miéééért?! Mindegy, emberileg valamiért nem tudom őt elvetni, meg én nem vagyok ilyen, hogy önszántamból törlök embereket az életemből. Tökre az van bennem, hogy felnyitnám a szemét, összejönni már nem tudnék vele, de rajtam van a segíthetnék, még ha csak így odaszólások formájában is. Amíg jártunk, ilyen téren nem voltam vele őszinte, vártam, hogy magától jobb belátásra térjen, észrevegye magát, de most már nem érzem azt, hogy félnem kell attól, hogy elveszítem. Ami nem a tiéd, azt úgyse veszítheted el, ugyebárrrrö.

És akkor nekem szól be, hogy rózsaszínen látom a világot, meg furcsa a világnézetem...

Net bekapcs

Elolvastam A Klastrom titkát. Nemhogy csók, de még csak egy szép vallomás se volt benne, pedig mennyit sóhajtozott a főhősnő a fiú után, aki aztán a történet legvégén egy rövid bekezdés alatt mindenfajta udvarlás, tettlegesség és szép szó nélkül az övé lett.

Fura, hogy az írónő most olyan gúnyosan közelítette meg minden karakterét, miközben a Büszkeség és balítéletben a hasonló életet élő és hasonló tulajdonságokkal bíró emberek teljesen komolyan voltak véve.

Azt hiszem, Jane Austen nem sokat konyított az igazi romantikához, vagy ha igen, szépen eltitkolta. *Róka behúzott nyakkal körülnéz, hátha valaki megdobná kővel*

Vajon tényleg ennyire felszínesek és számítóak voltak régen az emberek? Hogy a fakkba bírták ki a létezést, és hogy nem szóltak rá egymásra soha, hogy: „Istenem, ne dumálj már annyit a semmiről, hát a fele se igaz annak, amit mondasz” ? Én attól is le tudok fáradni, ha valaki érzelmek nélkül mesél el valami egyszerű történést a hétvégéjéből, nemhogy ilyen felületes ékesszólásokat hallgassak a nap minden órájában berendezésekről, társadalmi státuszokról, birtokokról, ismerősnek ismerőséről, bálokról meg ruhákról.

Bekapcsoltam a mobilnetet; Normi többször is írt, élek-e még, meg hogy kezd aggódni, de hát hiszi a piszi. Váltottunk is pár szót, én nem titkoltan, egy mondatban leírtam, hogy nincs velem semmi, elvagyok a kis világomban (mert tényleg nincsen semmi, amit említésre méltónak találnék, és megint csak nem voltam sehol a héten), ő meg leírt két eseményt is az életében, de valószínűleg úgyis csak ennyi volt a lényeg, hogy leírhassa, bár nem tudom, miért, miért kell nekem ezekről tudnom, vagy miért akarja nekem ezeket elmesélni. Olyan felületesek már ezek a chatelések, hogy semmi értelmüket nem látom, még távolabbi ismerőseimmel is mélyebb szavakat váltok, és sajnos nem kell visszafognom sem magam ahhoz, hogy ne érdeklődjek különösebben már a részletek iránt, és ezt még mindig valahol szomorúnak érzem, mert tudom, hogy nem ezt szokta meg, és talán csalódik, amiért ilyen viszonylag nagy történéseket úgy reagálok le, mintha azt mesélte volna el, mit evett ebédre. Biztosan bele tudnék mélyedni az érdeklődésbe jobban is, de nem akarok magamnak rosszat.

Vérpettyek

Arra gondoltam, hogy ma már illene bekapcsolnom a mobilnetet, mert egyrészt holnap találkozom Ikével, ő pedig szeret előre tervezgetni, hogy majd mit csináljunk, másrészt anyának se szóltam, hogy remete üzemmódra váltok. Néha napokig nem beszélünk, szóval lehet, hogy még nem keres, de azért na, nem akarom a felesleges pánikot kelteni.

Ma azt álmodtam, hogy rávettem magam egy Normival való talira, hozzá mentem át, de órákba tellett elindulnom, és amikor el is indultam, olyan dugó volt, hogy még buszra se tudtam felszállni, aztán meg taxit próbáltam fogni, de az se tudott menni. Aztán a következő kép az volt, hogy már egy ágyban vagyok Normival, a keze a lábam között van, de én azon agyalok, hogy nem szimpatikus, és hogy milyen üres vagyok belül, aztán Normi négykézlábra állva maga alá néz, és mensis vérpöttyöket fedez fel a lepedőmön - merthogy hirtelen az én ágyamban voltunk, de közben az utcán volt az ágy, Normi lakásához közel -, és látszott rajta az undor, de nem mondta, csak hamar kipattant az ágyból, és valami hülye előző napi buliról beszélt lelkesen, meg plüssfigurákról, amiket szereztek, és az egyik egy róka volt, de ilyen nagyon figuraszerű, pólós meg baseball sapkás bénaság. A lepedőt amúgy nem értettem, mert mióta van "normális" fizetésem, nem tartok meg balesetet szenvedett lepedőket (mondjuk már rég volt ilyen), hanem kidobom és veszek újat, hogy soha ne kerüljek olyan helyzetbe, mint itt álmomban; szóval nem értettem, hogy lett véres a lepedő, de tudtam, hogy nem érdemes magyarázkodnom, úgyhogy csak csüggedten elfogadtam, hogy már megint van bennem / nálam / a dolgaimat illetően egy kivetnivaló, valami, ami ellenem szól vagy rontja a rólam alkotott képet. (Normit egyébként sose zavarta a vér.)

Ma ébredéskor láttam, hogy Ike írt SMS-t, hogy tegyük át jövőhétre a talit (vele váltottam pár sms-t a napokban), így meg már nem érzem, hogy fontos lenne megnézni a chatemet, mert az, hogy szóljak anyának az eltűnésem okáról, miközben lehet, fel se tűnt még neki, nem ér annyit, hogy lássam bárki más üzeneteit. Majd este vagy holnap, nem tudom.

Két-három napja bennem van, hogy lassan megnyithatnám a blogot is - de jaj, miért vagyok annyira antiszoc, hogy még ezen is gondolkodnom kell?

Cicababa

Már harmadik órája sétálgattunk Pukkanccsal, amikor kétségbeesett kiscicasírásra lettem figyelmes. Ilyenkor mindig megijedek, mert:

- mi van, ha nem találjuk meg a cicát;

- mi van, ha megtaláljuk, de nem férünk hozzá valamilyen okból;

- mi van, ha megtaláljuk, és haza kell vinni, mert hát otthagyni mégse lehet!

- mi van, ha egy egész almot fogunk találni;

- mi van, ha az anyukával is lesz valami probléma;

- mi van, ha halálán van, és már nem lehet rajta segíteni.

Egy forgalmas főút mellett álltunk, elkezdtem ciccegni, hogy sírjon még a cica, tudjam, merre kell menni. El is jutottunk így egy panelig, aztán sajna rájöttem, hogy egy erkélyről vonyít a kis bébi. Azért sajna, mert oda nem tudok csak úgy felmászni, meg különben is, mi baja, miért sír, nem látok rendesen, sötét van, amúgy is szarul látok, mi van, ha félig lóg, kapaszkodik, beszorult, beakadt stb. Magyaráztam Pukkancsnak, hogy ez tipikusan olyan sírás, ami azt jelenti, hogy SEGÍTSÉG, SEGÍTSÉG, úgyhogy nem fogok elmenni csak úgy, miközben láthatóan nem segít rajta senki más. Addig mind bámészkodtunk felfelé - közben méltatlankodtam, hogy a faszba nem zavarja ez a lakókat vagy más járókelőket, miért nem tesznek valamit?! -, míg Pukkancs meg nem látott egy az erkélyről kitekintgető cicafejet, én viszont ragaszkodtam hozzá, hogy az egy komplett macska, ami be van akadva a macskahálóba, és szegény ott kapaszkodik ki tudja, mióta, és még ha nincs is semmi baja, akkor se normális, hogy ilyen hangosan ordít, minimum éhes, fáradt, fél. Megpróbáltunk bemenni az épület ajtaján, de persze zárva volt. Kicsit össze is vitatkoztunk; Pukkancsnak fogyott a türelme, megjegyezte, hogy vak vagyok, meg mégis mit akarok csinálni, írjam ki facebook csoportba, aztán menjünk már.

Na, hát ez milyen jó ötlet volt, én két napja mobilnet nélkül élek, meg nem is vittem magammal a telefont, úgyhogy ez a lehetőség eszembe se jutott, úgyhogy körbejártam az épületet a házszámot kutatva, aztán kiposztoltam Pukkancs mobiljáról a megfelelő csopiba, hogy valaki csináljon már valamit (erre jól beizgult mindenki, örültem is, mert ha mi nem jutunk semmire, valaki majd csak átveszi az ügyet - egyébként többen is írták, hogy reggel óta óbégat az állat.... pfff). Aztán megláttam egy srácot, aki a tacsiját vitte épp haza a sétáltatásból, futottam, nehogy becsukja az orrunk előtt a bejárati ajtót, és így be tudtunk surranni az épületbe. Addigra már Pukkancs is vérszemet kapott, hogy ezt meg kell oldani, és lelkesen leste a facebook posztokat. Kívülről kiszámoltam, hogy a nyolcadikra kell menni, és a liftben el is kezdtem magyarázni a fiúnak, aki tök rendes volt, és egyből velünk tartott, felvertünk egy nőcit az emeleten, de persze a cica gadzija nem volt otthon. A srác egyből hívta a gondnokot, aki megígérte, hogy amint hazaér, intézkedik. Kértem a srácot, hogy jelöljük be egymást facebookon, aztán szóljon, ha megtud valamit. (Amúgy a srác is mondta, hogy ő is hallja egész nap a sírást, de azt gondolta, ez valamiféle udvarlás az ő macskái felé az eggyel fentebbi erkélyről - möhhh.)

Annyira örültem neki, hogy belé botlottunk, és egyből segített, hogy hazafelé csak ugrabugrálni tudtam örömömben, amiért vannak ilyen jólelkű emberek, és milyen sok véletlen játszott ma közbe ahhoz, hogy ennek a cicának végre segítsen valaki.

Végül aztán a gondnok bement a lakásba, és bevitte a kiscicát az erkélyről, aki egyébként tényleg nem volt belegabalyodva a hálóba, de akkor is kint rekedt az erkélyen, és már minimum tizenkét órája ott volt....! A tulaj még dolgozott.

Úgyhogy hjaj, nagyon boldog vagyok, amiért ilyen hasznosan telt a séta, és ilyen csudálatosan megmentettünk közös erővel egy kiscicát.

Film

Na megnéztem a filmet. Nagyon kis édes volt benne a Mr. Darcy, elfogadnék egy ilyen fiatalembert magamnak. Miért olyan vonzóak a szomorú szemű gyászhuszárok? Talán azért, mert olyan gyönyörű élmény látni, amikor mégis elmosolyodnak.

Szerencsére a film nem csak csókokban, de még vad szexjelenetekben is bővelkedett.

Ja nem.

Csak egy majdnem-csók volt benne!

Hát az ember ne a Büszkeség és balítéletre akarja verni a nyálát.

Szerintem amúgy nem sokat értettem volna a filmből, ha nem olvasom el a könyvet. Mármint ez a Mr. Wickham-szál nekem nagyon nem jött volna át, de mondjuk a kapcsolatok kialakulásának miértje se.

Mondjuk én a könyvben is furának éreztem, hogy mindenki három pillantás után szerelmes lett.

A Bridgerton is olyan brutál, hogy nem szól másról, csak a ruhakölteményekről, meg hogy ki kivel fog összeházasodni. Nem is értem, az a sorozat milyen univerzumban játszódik.

Persze érthető, hogy az ember egyből ugrott, ha a szerelem leghalványabb tünetét is tapasztalta magán, mert hisz a másik opció a sima érdekházasság volt érzelmek nélkül.

Milyen jó lehet úgy szerelembe esni, hogy a másikon megkérdőjelezhetetlenül ugyanazokat az érzelmeket látod, amik benned vannak. Olyan érzés lehet, mint megnyerni a lottót.

Ha már lottó, én amúgy tök kapós kéne legyek, mert az éves jövedelmem nekem is meghaladja a több ezer fontot! Nem is értem, hol van a kastélyom és a hintajaim!

A Klastrom titka is olyan sztori, ami mintha ugyanarról szólna, mint az eddigiek, csak most mások a szereplők. Meh. 

Már 32 órája nem kapcsoltam be a mobilnetemet, és ettől jobban érzem magam.

Néha néhány másodperc erejéig elfog a bűntudat, mert tudom, hogy Normi készült nekem elmesélni valami családi hűhót, de aztán hamar megnyugtatom magam, hogy végül is ő dobott el ötezerszer, szóval nem tartozom felé figyelemmel vagy magyarázattal arról, miért vagyok eltűnve. Valószínűleg úgyse az érdekli, hogy el vagyok tűnve, max az zavarhatja, hogy nem kap reakciót.

Büszkeség és balítélet

Viaskodom magammal, menjek-e színjátszósba, de valamiért még mindig úgy érzem magam, mint aki évek óta nem járt emberek között. Pedig tudom, hogy szükségem lenne egy kis nevetésre, de mégis az van bennem, hogy nem elégítene ki a társaság. Mióta Normival nem beszélek, csak naponta pár mondatot, és az is mind a semmiről szól (igaz, hívott vasárnap is sétálni, de nem volt kedvem menni), nincs olyan személy a chatemen, akivel szívesen megosztanám a spontán kis dolgokat. Pedig mindig volt valaki, akinek irkálhattam, mármint így Pukkancson kívül.

Tegnapelőtt megírtam a Tinder bemutatkozómat, de még nem vitt rá a lélek, hogy fel is regisztráljak. Azt hiszem, ilyen búvalbaszott állapotban nem lenne okos dolog ismerkednem, max még több kudarcélményt zsebelhetnék be, csak épp az új fiúk már joggal tehetnének megjegyzéseket a hangulatomra. A színjátszósok közül már senki nem vonz kicsit se, pláne, hogy az apámlehetne emberről Normi jut már eszembe, mert felfedeztem bennük hasonlóságokat; a harmincöt éves pedig a legutóbbi színjátszós talin megjegyezte, hogy ő akar gyereket, nekem meg ettől végérvényesen elment a kedvem, mert nem akarom, hogy bárki is nyomasszon ilyen témákkal, miközben én meg nem tudom, akarok-e majd, bár gyanítom, "csak" szerelmesnek kell lennem hozzá, és érzelmi biztonságban kell éreznem magam.

A komoly, filmcsinálós drámaórákat egyébként otthagytam, mert az apámlehetne ember olyan szöveget tolt le nekem chaten az egészről, amiből levettem, hogy erre az egészre saját projektként tekint, mi, többiek pedig csupán eszközök vagyunk az önmegvalósításához. Mindenesetre arra jutottam, hogy engem a film megírása izgatott volna leginkább, ergo még mindig szívesebben írok, mint színészkedek. És egyébként megint eszembe jutott, hogy milyen jó lenne megtanulni forgatókönyvet írni.

Lehet, alapból nem kellene még nyáron a férfiakra gondolnom, mert csak elterelnének megint. Ősszel két pályázat is lesz, rohadtul be kell fejeznem a regényemet. Vicc, mennyit kotlok ezen az utsó pár oldalon, pedig tényleg kb. tíz oldalról van már csak szó.

Most néztem meg a naptáramat, és már egy hónapja nem voltam színjátszón. Ezzel szépen le is építettem az ottani ismeretségi körömet, már nem keresnek, nem érdeklődnek a hogylétem felől. Ez is a bajom mostanában, hogy mindenki csak azért keresett, mert akart valamit, és valahogy ezek nem dobják meg a kedvemet, nem hatnak kedvezően a hiúságomra. Csomószor már a mobilnetemet se kapcsolom be, mert addig érzem nyugisan magam, míg nem látom, ki írt vagy ki nem írt, és ha olyan írt, aki nem érdekel, olvasatlanul megy az archívumba, és csak napokkal később válaszolok neki, azt is olyan szófukaran, hogy aztán érthető módon többet már nem is kíváncsi rám az illető.

Amiatt viszont aggódom, hogy ilyen mosolytalan szar maradok örökre, csak mert a leginkább mindig is azt szerettem magamban, és szerintem másokat is leginkább az vonzott bennem, hogy mindig bugyborékolóan jókedvű voltam, és ezáltal pozitív energiát árasztottam mindenki felé.

Elég brutális, szélsőséges kettősség van bennem Normit illetően. Illetve már nem szeretem úgy, talán nem is szeretem, de azért még mindig miatta rossz a kedvem... Ha nem ír, az a bajom, ha ír, az, mert úgyse ír semmi olyat, amivel kezdeni is tudnék valamit. Nem is értem, minek ír nekem, olyan, mintha nem lenne kinek pörögnie, pedig azok után, ahogy leírt engem azon a napon, amikor kiakadt, nehéz elhinnem, hogy nincs nálam érdemesebb ismerőse................. Közben meg az is bennem van, hogy mennyire gáz volt az egész viselkedése az elmúlt X hónapban, és hányszor hazudott nekem szépeket, és ha erre gondolok, nagyon-nagyon szar embernek látom őt, kb. azon se csodálkoznék, ha bevallaná, hogy háromszor megcsalt. És elszomorodom ettől is, mert tudom, hogy mennyire szenved magától, nehéz lehet olyannak lenni, mint amilyen ő; meg mert nálam tényleg nehéz és hosszas munkálatok eredménye elérni, hogy valakit rossznak lássak. Megtippelni se tudom, hogy ha végül fogunk még találkozni - ha fogunk - egy séta erejéig, hogyan fogok viselkedni.

Az előbb kiolvastam a Büszkeség és balítéletet, amit tavaly elkezdtem, de a sokadig bájcsevej után letettem, na de három-négy napja újból nekifutottam az elejétől. Még csak egy csók se volt benne, hihetetlen. Viszont Elisabeth naon szimpi volt, meg Jane Austen humora is. Most már engedélyezem magamnak, hogy megnézzem a filmet, mert még sose láttam, mindig úgy voltam vele, hogy előbb el akarom olvasni.

Legjobb barim az ebook-olvasóm. Asszem, most A Klastrom titkát fogom elkezdeni.