Nasasztán!

Totális lefosási egész hétvégén.

Vajon holnap keresni fog? Vagy ez már végleges? - minden hétvégén felteszem magamnak ezeket a kérdéseket.

Azért bevallom, most már, ennyi dumcsika után bántónak érzem a dolgot.

Remélem, holnap írni fog, hogy én se írhassak vissza.

Matt meg hirtelen többes számban kezdett beszélni az életéről.

Sztorikám

Amit pöppet bánok, hogy megmutattam Rénnek az új történetem első fejezetét. A sztori abszurd humorú, tele irreálisan viselkedő karakterrel. Nem annyira akartam megmutatni neki, mert még nem voltam biztos benne, hogy vajon értékelné-e (értené-e) ezt a fajta humort (meg mert még nem érzem azt a kapcsiszintet kettőnk között), de már annyiszor rákérdezett, hogy gondoltam, essünk túl rajta.

Perditával is elolvastattam amúgy, miután megbántam, hogy átküldtem Rénnek, mert kíváncsi voltam, ő értékeli-e. Úgy voltam vele, ha igen, akkor megnyugszom. (Perdita előbb olvasta el, mint Rén.)

Reakció:

• Szoktál szívni?
• Tiszta csavaros az egész.
• Nehéz érteni, olyan absztrakt. (nem is)
• Darkos és elvont. (ezen mondjuk meglepődtem)
• Ezt tuti részegen írtad. *sírva nevetős pandafej matrica*
• Kicsit zavaros.
• Tele van bugyuta nevekkel.
• Szórakozott.
• Bonyolult.
• „Azért vicces írás, azt aláírom.”

(Nem annyira nyugodtam meg, de legalább nem is pánikoltam be. Végül is ha egy férfi, vagy úgy alapból bárki a humorom miatt ábrándul ki belőlem, akkor úgyis mindegy.)

Rén reakciója:

• „Honnan jöttek neked ezek a nevek?”

A nevek nagyjából annyit adnak hozzá a történethez, mint mondjuk a névelők, de ő csak ennyit tudott kiragadni belőle. Kivi lennék pedig, mennyire néz most deibiliszkusznak. Lehet, végig feszengett olvasás közben, haha. „Úristen, szegény lány nem normális, és így akar ő író lenni” vagy ilyesmi. Nem válaszoltam a kérdésre, csak megköszöntem, hogy elolvasta, aztán ennyi vót a téma. (Bár az is igaz, hogy ezt is tiltott időben írta, már az is megdöbbentő volt, hogy egyáltalán elolvasta, és még dobott is egy mondatot...)

Az a cikcsi, hogy szerintem eddig ez a legjobb írásom, úgyhogy most vagy én vaok a meg nem értett művész, vagy a legjobb írásom is egy kaka.

Pocokember is olvassa amúgy - nem szólt még, hogy a végére ért volna. Ő azt írta rá, hogy zseni vagyok, és nagyon nevet, de tekintve, hogy nem olvasta el egyszerre azt a kemény nyolc oldalt, kicsit tartok attól, hogy csak kedves akart lenni, és megelőlegezte nekem a zsenialitást.

Megfigyeléseim

Tegnap kicsit megingott bennem a jóérzés a pasijaimmal (höhö) kapcsolatban. Szoktam gondolkodni amúgy, hogy vajon Mattnek és Rénnek milyen negatív tulajdonságai lehetnek, amiket nyilván még nem mutattak be, mert nem volt helyzet, amiben előjöjjenek, de egy-két dologra felfigyeltem a napokban.

Na jó, inkább fújok egy flegma rágóbubit

Az a fajta vagyok, akit mivel úgyse vetkőztet le soha senki, ötezer évig hordja ugyanazt a melltartót csak azért, mert legalább nagyjából kényelmes, még ha már rongyosra is lett mosva - persze amikor kufirc volt kilátásban, mindig valami Women'secret-költemény volt rajtam véletlen épp. Pár hete rávettem magam, hogy új melltartót vegyek, be is vittem kétféle méretet az öltözőbe, aztán egyik se volt jó, úgyhogy hagytam a fenébe. Aztán egy hete sikerült megtalálnom a méretemet, és most nagyon elégedett vagyok, mert szépen áll rajtam a melltartó; ha lehajolok, nem keletkezik lyuk közte és a mellkasom között, hanem szép kis íve lesz a minicicimnek. Kettőt is vettem, úgyhogy a következő hetvenhat évre el vagyok látva. Na jó, oda kellene figyelnem erre is rendesen, sose tudhatja az ember lánya, mikor vetkőztetik le, például elcsapja egy autó, és újra kell éleszteni...

Ez a hét (miért mindig csütörtökön érzem azt, hogy lezárhatom a hetet?) nem volt rossz, csak már nagyon ébredezik a bűntudatom, de folyton lebokszolom, hogy aludjon még egy darabig, és megpróbálom megmagyarázni magamnak, hogy miért nem vagyok köcsög. Végül is az egyiknek már párszor nemet mondtam, a másiknak meg nője van - most akkor én mé' lennék szarember? De hát az vagyok, és ha valamilyen módon mind szarok vagyunk is, úgy érzem, én viszem a pálmát, mert én tudok mindenről (vagy csak hiszem), ők meg nem.

Rén egyre gyanúsabb, tegnap meg is ijedtem, és ettől kisültem pár órára, úgy éreztem, ideje tenni kilencvenkét lépést hátrafelé, és úgy tenni, mintha nem is történt volna semmi, végül is annyira még nem is történt semmi - mígnem aztán újra ráhangolódtam, meg arra, hogy olyan édes, ahogy folyton figyel rám a szeme sarkából. Tegnap kaptam tőle cukorkát, amiért kedden kifejeztem csalódottságomat, amiért félnap szabira ment déltől;  elkezdte mutogatni a rockzenéit (és én tudom, hogy az nagy dolog, mint mondjuk egy válogatáskazetta a 90-es években!), meg szexi kikötözős gif-et is dobott, amire olyasmi volt írva, hogy hagyd, hogy megmutassam, milyen, amikor az enyém vagy. Ma pedig szintén cuki volt, egyszer csak írta, hogy eszébe jutottam, én meg írtam, hogy az nem nehéz, ha épp egész nap chatelünk, mire azt írta, az jutott eszébe, ahogy "ugrabugráltam" kedden, amikor lementünk levegőzni. Ez annyira kedves és aranyos, nem? Ugye írtam is aznap, hogy éreztem valamit az irányából, valami első akármit, szóval az a levegőzés különleges volt, még ha nem is volt szó semmi különösről (a kék szoknyán kívül). Ezek szerint jól éreztem, hogy sugárzást kapott. Kedvem lenne liftbe ragadni vele és megcsókolni, kideríteni, milyen érzés lehet, lenne-e tűzi játék meg ilyenek. De közben menekülnék is, mert nem akarok bajba kerülni, és nem akarom bajba keverni. De közben meg olyan izgalmas is lenne bajba kerülni, nem?

És Matt-tel kapcsolatban is ezt érzem, ő meg olyan egyenes és szenvedélyes, mármint hogy a vallomásai olyan szépek, hogy csak hagynám magam hazahozni kocsival, aztán őt is megsmaccantanám, mint valami ordas szirén. De bevallom, Rént valahogy még úgyis igazibbnak érzem, hogy eltitkolja a fél életét.

De nem égek a vágytól, nyilván nem éledt fel a száz éve halott libidóm egyik napról a másikra, egyszerűen csak nagyon kedvelem mindkettejüket, egyiküket ezért, másikukat azért, és meg akarnám őket kóstizni.

Tegnap Csirip zokon vette, hogy nem vele, hanem Rénnel mentem le "bagózni", majd a második ilyen alkalommal megállította Rént a közlekedőben, és közölte vele, hogy ezentúl minden megkezdett óra tízezer forint lesz a Rókával, amit persze neki kell fizetni, mert mától ő a Madame. Aztán órákon át ezen szórakoztak Angival, hogy majd belőlem fognak meggazdagodni, nyaralni és új ciciket venni, mert én úgyis "legalább nyolc" pasit szédítek egyszerre. Próbáltam nevetni ezen, de nem annyira ment, pláne tudva azt, hogy Csirip valószínűleg még napokig ezzel fog hülyéskedni. Tegnap nem voltunk bent sokan, ennyi volt a mázli, és Rén is lazán, játékosan vette a felvilágosítást, pedig szinte vártam, hogy mindent tagadni fog, és hogy utána majd visszavonulót fúj, mint aki megégette magát - de nem tett így. Hihetetlen, hogy Csirip mennyire figyeli, mit csinálok, pedig mindig igyekszem úgy eltűnni, hogy ne legyen feltűnő (és kábé kétszer tíz percről van szó egy műszak alatt). A tarifámat fél órán belül négy hapsinak adta elő, ebből kettő ember tök új volt, és még csak nem is ők jöttek oda hozzám, hanem én mentem oda hozzájuk megérdeklődni, hogy érzik magukat nálunk. Alig három perce beszélgettem velük, amikor Csirip egyszer csak odajött, nekidőlt az asztalnak, és előadta ezt a tízezres poént. Láttam a hapsikon, hogy nem nagyon értik és hülyének is nézik, úgyhogy annyira nem volt gáz, de azért már kedvesen rászóltam, hogy elsőre vicces volt, de most már ideje leállni. Ki gondolta volna, hogy egyszer majd az én pókhálós nunusomat fogja beárazni (de amúgy kezdünk jóban lenni, és szokni egymás dolgait, csak hát ő néha még nagyon tini).

Hogy ne csak hímneműekről írjak, tegnap barátkoztam az egyik új lánnyal, akit még múlthét pénteken "néztem ki" magamnak, amikor legelőször találkoztam vele. Már amikor megláttam és kezet fogtunk, úgy éreztem, hogy őt majd szeretném barinak, mert rokonléleknek tűnt - első ránézésre visszafogott, de a szemében mégis látszik, hogy egy bolondka. Ezt el is mondtam neki, amitől remélem, nem tűntem pszichopatának, de amúgy aranyosan vette a vallomásomat, meg el is ismerte, hogy tényleg ilyen, és meg is beszéltük, hogy majd néha kimegyünk együtt levegőzni. Aztán nem mentünk, mert amúgy is volt kikkel kijárkálnom, de majd jövőhéten kiderítem, hogy jól gondoltam-e a dolgot, vagy ezentúl kerülni fog, mint ahogy én is kerültem anno a bolond nénit Rókafalván, aki folyton azt képzelte, hogy van bennünk valami közös.

Felhívott ma a fodrász, hogy hagyjuk  a mait, mert migrénje van, pedig minden félelmem ellenére elhivatott voltam, mint a fene.

Mattből épp most szedtem ki, hogy nem szimplán egy elvált apuka, akinek van két gyereke az exfeleségénél, hanem az egyik gyerkőc konkrétan vele él. Gyanús volt, hogy sose beszél róluk, úgyhogy gondoltam, érdeklődöm felőlük. Lebaszásnak vette a megjegyzésemet, miszerint furcsa, hogy sose említi a gyereket, aki vele él, mintha nem is lenne a hétköznapjai része, és ezzel meg is rekedt a beszélgetés. Ha majd egyszer számon leszek kérve bármi miatt is, én is azt mondom rá, hogy hát eddig nem kérdezted.

Jaj istenem, hol élek én. Ki tudja, milyen hülyeségei vannak mindkettőnek, én meg itt ribancozom meg köcsögözöm magam azért, mert élvezem emberek társaságát. Kevésbé kellene komolyan vennem ezt az egész helyzetet.

Cuki mukik

Úgy döntöttem, a rocker csávó blogos neve Rén lesz, és Udvi se legyen Udvi, hanem legyen mondjuk... Matt. Sakk-Matt, haha! Na jó, szóval... Matt.

Tehát ma volt az értékelés, és nem volt semmi extra, de örültem, hogy túl vagyok rajta. Utána kimentem bagózni Rénnel, és egyszerűen nem tudtam megállni egy helyben, köröztem körülötte, folyamatosan járt a szám, viccelődtem, ugrattam, és éreztem, hogy valahol nagyon magasan járok, szóval önfeledt voltam, mint a fene. Rajta is éreztem valamit, valami első akármit. Közben kiderült, hogy emlékszik, melyik szoknya volt rajtam az első napomon. Bánom, hogy ezt a témát nem lovagoltam meg jobban, mert ez azért kemény.

Miután visszamentünk a helyünkre, leírta, milyen hatással volt rá ez a kis bagószünet, és ha végzetesen el lennék szállva magamtól, most azt gondolnám, hogy na, ennyi, megfogtam a pasit...! De hát nem vagyok végzetesen elszállva, így csak betudom annak, hogy ő egy jó dumájú bókkirály, aki a hosszú párkapcsijában ki van éhezve egy kis flörtre, odafigyelésre, és én ebben partner vagyok. De azért háromszor is visszaolvastam, ahogy felemlegette a tekintetemet, a hangomat - az ééén hangomat! -, az oltásaimat, meg a kisugárzásomat, és mindez azért is durva, mert már napok óta meg se említette a fenekemet, holott hetekig arra volt rákattanva.

Ami Mattet illeti, sétáltam ma vele negyed órát bagószünet gyanánt, és napközben egy csomószor megakadt rajta a tekintetem, mert egyszerűen hihetetlen, hogy a negyvennyolc éve ellenére milyen jól néz ki, úgy értem, ha nem tudnám a korát, arra tippelnék, még csak közelít a negyvenhez. Biztos kis kölyökképű volt annak idején, és ez most jól jön neki. Munka végén együtt mentünk a kijárat felé, és láttam, hogy van nála egy hosszúkás, becsomizott doboz. Kérdeztem, mi van benne, mire átnyújtotta nekem, hogy: „Ja, ez a tiéd”, én meg egészen a lépcső aljáig mondogattam, hogy tudom, hogy csak hülyéskedsz, nem is az enyém, csak azt akartad, hogy én cipeljem le a lépcsőn (kb. súlya se volt amúgy). És aztán tényleg nálam kötött ki a doboz, tényleg nekem szánta. Mondta, hogy ne állítsam fejre semmiképp, és hogy majd otthon bontsam ki.

A mell ultrahang után hazaérve egyből kibontottam, és egy rózsa volt benne. Egy vágott rózsa oázissal, szóval ha figyelek rá, még egy darabig nem hervad el. Durva, hogy mennyire romantikus ez az ember... Aztán küldött egy Honeybeast számot, az Így játszom-ot, hogy ma meghallotta, és én jutottam eszébe a szövegéről... Utána meg írt egy nagyon cukit, mert a mai szoknyám volt az eddigi kedvence (bazi jó színe van).

Egy kicsit az van bennem, hogy le kellene állnom, hogy mindkettejüket megkíméljem magamtól, mert egyiküknek se kívánom azt a szívfájdalmat, amit Csének és Kolnak okoztam. Sőt, nekem se lenne jó, ha végül az én szívem fájna, habár az kevésbé érdekel, úgyis kiheverem. Olyan tökéletesnek látnak, hogy szinte rossznak érzem magam, amiért csak én tudom, hogy mennyire önző és hiú vagyok, mert mindent, mindenkit akarok egyszerre. Megint kíváncsi vagyok, megint sokat fantáziálok.

A cicimmel fél év múlva vissza kell mennem, mert valami kis kétértelmű szarcsi van benne, és majd megnézzük, változott-e, mert ha igen, mintát kell venni belőle, de ne aggódjak miatta. Persze nem az a cicim kérdéses, amelyik fájdogál.

Hétvégén meg befejeztem végre a mesémet, ami nem a regényem, hanem az a gyogyiság, amit 2020-ban kezdtem el írni. Kemény huszonkilenc oldal lett, ezen ültem három évig.

Paseee

A mai történetben a fiú úgy vélte, a lány rabul ejtette őt a természetével, de persze kirúzsozott ajka is tetszett neki. Volt a sztoriban varázslat, abszurd humor (esetem) és kedves közbeszólások, aztán pedig egy ágyon ücsörögve kötöttek ki, és a fiú megkérdezte, megfoghatja-e a lány kezét. Aztán odahajolt a lányhoz, és...

...és várta, hogy én folytassam a jelenetet.

És ezt már vagy háromszor eljátszotta, olyan, mintha történetmesélés közben se merne első lépéseket megtenni. Legalábbis a csókkal valami baja van, amiről a Micsoda nő jut eszembe, aki ugye közli a film elején, hogy ő nem smacizik a kuncsaftjaival. Szóval eddig még nem is smaciztak a karaktereink, csak egyéb helyeken csókolgatták egymást.

Aztán a lány várakozott...

...és a fiú továbbra is mozdulatlan volt, csak nézte a lány arcát.

Úgyhogy végül a lány smacizta le, mire a fiú felbátorodott, és gyengéden hátradöntötte őt...

...de bejött egy kis munka, így be kellett ülnöm a laptop elé, hogy megcsináljam. Mire befejeztem, majdnem öt óra volt, így lezártam a jelenetet azzal, hogy így ért véget az első fejezet. 16:59-kor, kb. négy órányi, intenzív történetírás után elbúcsúztunk.

Azóta már küldött két gif-et, úgyhogy most vagy nagyon izgatott a második fejezet miatt (amit szerintem nem kellene megejteni, mert nem akarok írásban előbb szexelni, mint élőben), vagy sokat gondol rám, mert hát ez azért, hogy munkaidőn kívül életjelet ad... Nem semmi...!

Vagy pedig velem táplálja a hiúságát, és ennyi. Ami egyelőre nem lenne baj, mert néha még súrolja a fenekem a talajt, miközben röpködök.

(Pénteken amúgy - ezt nem meséltem - úgy alakult, hogy a külsős helyszínről - ahova csövesen mentem - bevittek az irodába. Kicsit szégyenlős voltam, mert a nagy pulcsimban és a nadrágomban úgy éreztem magam, mintha pizsiben lennék. Ő pedig tökre örült nekem, jött oda, kereste a társaságomat, csokit nyomott a kezembe, és közben meg is lapogatta a kézfejemet. Miután meg visszaült a helyére, cuki matricákat dobott, és azt írta, nagyon örül, hogy láthat. Komolyan mondom, nem győztem csodálkozni ezen a leplezetlen örömön.)

Kíváncsi lennék, mit akart volna tőlem a nagy céggyűlés után. Miért írta, hogy élne a lehetőséggel, és hazahozna? Mit értett vajon hazahozás alatt...?

Az előbb eszembe jutott, hogy nyár óta többször próbált bratyizni velem e-mailben, én meg mindig leráztam, mert túl idegennek éreztem, a nevét is tök sokára jegyeztem meg. És azóta beszélünk, hogy kért tőlem egy bugyit, én meg mondtam, hogy most épp nincs rajtam. Még mindig előttem van az a féloldalas mosoly, ami ennek hallatán kiült az arcára.

Gazdag vaoook

Mindenre van időpontom, amit januárban beterveztem. Asszem, integetek is most már a karira kapott bónuszomnak, de hát ez van, az egészség fontos, meg most mit kapaszkodjak a kis fos pénzembe, miközben napról napra egyre kevesebbet ér. Szerencsére ezzel az orvosok is tisztában vannak, ezért többet kérnek belőle, mint tavaly ilyenkor...!

A héten megyek mell ultrahangra (gyönyörűt emeltek az árán), fodrászhoz (már ha nem futamodok meg) és gyógypedikűröshöz. Talán idén korábban lesz nyár, úgyhogy idejében széppé kell varázsolni a smirglis talpamat. Mindig elhatározom, hogy majd odafigyelek rá, és havonta elmegyek vele, de nyáron kb. lehetetlenség időpontot szerezni, és ahogy vége a nyárnak, már letojom, hisz úgyse látja senki. Viszont állandó félelmem (na persze nem görcsölök rajta 24 órában), hogy egyszer valami miatt le kell vennem a zoknimat vagy a harisnyámat mások előtt, és akkor elborzad mindenki. Például kitöröm a bokám vagy ilyesmi (és most ne menjünk bele, mennyire vagyok agybeteg, ha nem a törés zavarna jobban, hanem a bőröm állapota).

Aztán márciusban megyek leszedetni az ocsmány anyajegyemet (ezt évek óta tologatom), ami miatt bizonyos fürdőruháimat nem merem felvenni, de még előtte elmegyek nőgyógyászhoz, mert tavaly kimaradt, sajnáltam rá a pénzt, márpedig a füves gyerek után aztán tényleg nem ártott volna lerendezni... Fúj. Hallottam is az előbb egy rémtörténetet, amiatt is vetettem most rá magam egy időpontra. Amúgy a nőgyógyász is majdnem 50%-ot emelt. Paff.

Utálok ilyeneket intézni, de legalább három héten belül lezavarom az összeset.

Február

Nem is meséltem, milyen jó volt a Jekyll és Hyde. Nem éreztem utána azt, amit a Rómeó és Júlia után, hogy enyém a világ és hogy színésznő akarok lenni, de határozottan elégedett voltam, és lekötött a darab. Végre volt rendes, folyton változó, klasszul felépített díszlet, meg jóféle nóták, és a színészek is profik voltak. Azt mondjuk nem sikerült megfejtenem, miért nézik meg sokan ezt a darabot százszor - talán nuniviszketegségből? Mondjuk mi Homonnayval láttuk, és nem Dolhaival vagy a másik szépfiúval, úgyhogy Homonnay maximálisan csak a tehetsége miatt volt jó, nem a szép szeme miatt.

Az István, a király-ra végül nem volt kedvünk elmenni munka után, de szerencsére gagyi jegyünk volt, így nem buktunk rajta akkorát (nem is egymás mellett ültünk volna, haha, kezdetben jó mókának tűnt csak azért is jegyet venni rá, de aztán beláttuk, hogy ez még pluszba kedvszegő). Cserébe elmentünk A Bálnára, ami pont olyasmi volt, amit vártam - nem jöttem rá, mi a film érdekessége vagy tanulsága, de oké, a média már akkor szerette, amikor még senki se látta, és ezáltal az emberek is úgy érzik, szeretniük kell... Ami képmutatás, mert amúgy az emberek általában tapintatlan seggfejek, ha kövér emberekről van szó.

Két hete biliárdozni voltam Ikével és Pukkanccsal, most lógtunk először együtt így hárman. Elvoltunk, de nem volt az igazi ez a progi, elhülyéskedtünk, de nem tudtunk nagyokat dumcsizni, és Ike is fáradt volt. Mostanában kivan már nagyon az ikrekről, most élik dackorszakukat, úgyhogy néha sír is miattuk. Olyan furcsa, hogy gyerekei vannak, pedig még ő is olyan... GYEREK, MINT MI. Legközelebb társasozni fogunk - nem járt még nálunk -, akkor is hárman leszünk, aztán egy másik nap is hárman együtt megyünk Jekyll és Hyde-ra (inkább nem fejtem ki, hogy alakult ez így, de szívesen megnézem még egyszer, és kíváncsi vagyok, Ikének hogy fog tetszeni - mondjuk más szereposztásra megyünk, ennyi újdonság lesz benne legalább). De ezek már mind márciusi programok.

Tegnapelőtt meg otthon voltunk Rókafalván társasozni, csak Pongó hiányzott a buliból, amit ő is sajnált, úgyhogy kövi hétvégén megismételjük.

Még csak február van, és már többet éltem idén, mint az elmúlt jó pár évben összesen.

Stipi-stopi

Persze nem csinálok semmit, nem akarok ebbe a kis flörtmaratonba bármi komolyat is beleképzelni. Jelzésértékű, hogy munkaidőn kívül egy mukkot se ír, szóval ha vége a munkának, ha szabira megy, ha hétvége van, ő nem létezik. Vagyis talán csak én nem létezem számára, mert én attól még egy csomót gondolok rá, ami nevetséges az eddigiek fényében. Ő az első és utolsó gondolatom minden nap, sőt, ha éjjel felébredek, megkérem az agyamat, hadd álmodjak vele, ha majd visszaalszom (még nem sikerült). Szerdán történt ez az egész a lelkemben, valami kattant, és azóta kínzó hiányérzetem van, de közben meg örülök is, jóféle ez a kis bedrogozott érzés, és mindig várom, hogy láthassam vagy legalább szót váltsunk. Lehet, valami vadászösztönös lotyesz vagyok, és az kell, ami nem lehet az enyém, és lehet, már nem is kellene, ha szabad lenne a pálya? Vagy ez most csak pont így jött ki? Egyszerűen bírom benne, hogy olyan gyagya, vele lenni teljesen más, mint... Szóval természetesebb... De közben néha kicsinek érzem magam és rosszba vihetőnek. Nem tervezek semmit se tenni, tudom, hogy nője van, meg hogy ebből kurva nagy botrány lehetne bent az irodában. Nem is abból, hogy beledisznólkodok egy kapcsolatba - persze nyilván én lennék a máglyára vetendő ordas, és nem ő lenne a szemét -, hanem hogy másvalaki meg közben odavan értem, és a sok-sok visszautasítás ellenére látványosan hajt, reménykedik. Úgy érzem magam, mintha lenne a homlokomon egy stipi-stopi felirat, ami miatt szemétség még csak flörtölnöm is bárki mással. Emiatt én is sunnyogok, mintha legalábbis lenne valakim, akit nem akarok összetörni, és erre jön rá még az a görénység, hogy nem csak az egyik nem tud a másikról, hanem a másik se tud az egyikről. Nem mintha be kellene számolnom nekik a pasiügyeimről, de... azért valahol mégis érzem, hogy ez az ügy sehogy se helyes. Ez az én lelkiismeretem része, emiatt gáznak érzem magam, de azt, hogy a másiknak menyasszonya van, továbbra sem érzem az én dolgomnak. Meglestem azért facebook-on, mióta jegyesek, és hát már 2015-ben eljegyezték egymást, szóval akkor legalább kilenc éve vannak együtt. Milyen okból csúszhat ilyen sok éven át egy esküvő? Persze aztán lehet, nem arról van szó, hogy társas magányban élnek, hanem arról, hogy világraszóló lagzira gyűjtögetnek, vagy eddig mindig közbejött valami... ki tudja. Na mindegy. Marad az, hogy tart ez a kis chatrománc, amíg tart, én addig kiélvezem a tekintetét, meg a rám vetülő mosolyát, és aztán... gondolom, majd kicsit fájni fog, már ha nem ábrándulok ki időben, és aztán ennyi. Azért még annyira nem ismerem őt, sőt, van egy élete, amiről hallgat. Ismerhetem az arckifejezéseit, a beszédstílusát, tudhatom, miket szeret, miket nem; sejthetem, mire hogyan fog reagálni, milyen perverz gondolat suhan át az agyán, nagy vonalakban tudhatom, mit csinált hétvégén (szigorúan kerüli olyankor a többesszámot), de életének gyakorlati részeiről nem tudhatok - csakis az embert látom, de mögötte a kapcsolati rendszert és a múltat, amiből ő felépül, nem. Ebből kifolyólag nem tudom beazonosítani a szemében a csillogás okát, és jó pár chates, igencsak kedves megjegyzése kérdőjelet szül, ami kérdőjel is marad. Azt tudom, hogy jelenleg nem lehet őt komolyan venni, nem is azért, mert foglalt, hanem mert falakat emel, és azok tetejéről lődöz rám a szivecske végű nyilaival, de le nem jönne hozzám, hogy megnézze, eltalált-e. Valójában nem is kellene azon gondolkodnom, vajon akkor is tetszene-e, ha nem lenne nője, hisz nem is engedi, hogy mindent lássak, nem tudom, minden tetszene-e. Remélem, sikerül megőriznem magam, olyan szeretnék mindig lenni, amilyen az elmúlt hetekben voltam.

Mindenesetre ez az egész annyiban mindenképp hatott rám, hogy a tükör előtt megint kritikusabb szemmel nézegetem a testemet (ezt úgy kell elképzelni, hogy nézegetem a fenekemet, sóhajtozom, hogy el kell kezdenem edzeni, az ujjammal eltüntetem egy-egy anyajegyemet, hogy lássam, mennyivel jobb lenne az összkép nélkülük, és el-elképzelem, hogy miközben spontán rátörő szenvedélyességgel levetkőztet, elborzadva arra jut, hogy inkább csak azért fog megszexelni, hogy ne bántódjak meg, aztán többet inkább hozzám se szól, nehogy félreértsek bármit is). A januárban a naptáramba bejegyzett szépészeti tennivalókkal is sietősebben kezdtem el foglalkozni, és bár két hete vágtam egy centit a hajamból, folyamatosan irritál a hossza, és most van motivációm nem tologatni a fodrászt (nem a kis cukifiúhoz fogok menni, mert egyrészt átment másik szalonba, amit nem ismerek, másrészt utólag nézegettem a hajamat hátul, és arra jutottam, hagyom őt még mások fején gyakorolni).

Vajon majd megbaszcsiz az ég, amiért ilyen vagyok, és amiért amúgy is összetörtem már egy-két szívet? Most majd megint én következem az összezúzódásban? Mondanám, hogy jaj, ne, inkább leállok, de hát milyen jó érzés már égni ebben a kis lángocskában...!

Látszik amúgy, hogy a szerelem csak kémia, máskülönben lehülyefaszoznám az embert, amiért a nője mellett csapja nekem a szelet, és nem is foglalkoznék vele többet.

Ma reggel azért sikerült faszságot álmodnom. Vége volt már a világnak (nyilván, hisz ez az én álmom volt), és csak néhányan maradtunk. Terhes voltam, de nem tudtam, melyik fiútól (ehehehheheh), de ki voltam írva február 22-re, és még 24-én is azon izgultam, mikor fogok már túlesni a dolgon. Mindeközben semmi rúgást vagy egyéb jelét nem érzékeltem annak, hogy van bennem baba, ráadásul elkezdtem rettegni amiatt, hogy tönkreteszi a testemet, és aztán még egy életre le is fog kötni, miközben még ki se élveztem a fénykorom. Másik félelmem az volt, hogy majd elvérzek szülés közben. Udvi alig várta a gyereket, a másik csávó meg persze sehol se volt, épp eljátszotta valahol messze, hogy nem létezem, és neki semmihez semmi köze.

Nem akarok kommenteket arról, milyen ribi vagyok. Szeretnék kicsit repülni, mielőtt lezuhanok.

Paff neki

 

Küszöbön áll a magány

Tegnap jó nap volt, most már hetek óta érzem, hogy sugárzom, és hogy ez vonzza az embereket. Nagyon klassz fürdőzni a figyelemben, és csak azért merem ezt ilyen egósan leírni, mert ez egy annyira törékeny dolog, hogy szinte nem is igazi, és mindig csak rajtam múlik, mindig nekem kell jó kedvűnek lennem ahhoz, hogy másokat vonzani tudjak. Ez amúgy a trükk, már rájöttem. A jó kedv... A jó kedv teszi vonzóvá az embereket - társaságilag értem most a vonzóságot, nem basznivalóságra gondolok.

Azt viszont sajnálom, hogy a rocker hapsival a héten keveset tudtam együtt lógni. Folyton elfoglalt volt, de azért próbált néha odajönni váltani pár szót. De már nem az igazi, nem is tudom... Már annyira elhülyéskedjük, elperverzkedjük a chatet, hogy nem nevezhető tartalmasnak, és nekem az hiányzik kicsit, nem is a tartalom, hanem benne ő. Valahogy nem tudom visszakanyarintani a dolgot chaten, és ettől unalmasnak és kis picsának érzem magam, akiben csak az a jó, hogy lehet vele perverzkedni. Ő amúgy megfoghatatlan számomra, nem tudok rajta eligazodni. Nem elég, hogy tabu a nője, szóval nem is az, hogy kerülgetjük a forró kását, hanem szimplán úgy kell tenni, mintha nem létezne, de még a chates és a húsvér kapcsolatunk is teljesen eltér, és néha nem tudok olyan hirtelen váltani agyban. Hogy mondjuk épp írom vissza neki a faszságot, és egyszer csak felbukkan mögöttem, hogy kimegyek-e vele vízért. Néha rossz, hogy 17:00 után már nem írhatok neki. Vagyis írhatok, de olyan sokára ír vissza, hogy szinte látom magam előtt, ahogy otthon bebújik az asztal alá titokban megnézni az üzeneteit. Hát, ő ilyen. Majd meg akarom szerezni őt barikának. Egyelőre fingom sincs, mik vagyunk, ha vagyunk bármik is, de szeretek vele lógni. Bár néha zavarban vagyok, és az idegesít, mert olyankor vagyok zavarban, amikor érdekel mások véleménye. Ha épp nem érdekel, ki mit gondol rólam, olyankor tudok önmagam lenni. Ezért se tesz nekem jót amúgy egy kapcsolat. Megöl a megfelelési kényszer.

Ami a Valentin napot illeti, Udvi hazahozott, ugye, és nagyon aranyos volt, mert direkt olyan számokat nyomott be a kocsiban, amiket én mutattam neki. Pedig amúgy nem lenne igényem más autójában a saját zenéimet hallgatni, de sebaj, figyelmes volt, nagyon megmaradt benne, hogy elborzadtam a kedvenceitől. Kérdeztem viccelődve, hová megyünk, mire mondta, hogy tényleg csak hazavisz, nem merné bejátszani, hogy elvisz máshova szó nélkül. Ez egy tízperces kocsiút amúgy, szóval nem kell nagy távot elképzelni. Pár perccel később megkérdezte, izgulok-e már, hogy most mi fog történni, én meg kérdeztem, hogy gitározni fog-e és énekelni (benne ezt bírom amúgy, hogy mindent leközöl, és nem teszünk úgy, mintha csak haverok lennénk; benne mindig ott van, hogy szeret, és bennem is mindig ott van, hogy szeret, és nem színészkedjük, taktikázzuk el). Aztán leparkolt itt az épület előtt, és felém fordult, hogy ő most el akarja mondani mindazt, amit chaten is már leírt (az amúgy szép kis óda lett volna), és bele is kezdett, de aztán egy „jaj de nehéz, pedig esküszöm, gyakoroltam”-mal feladta a dolgot, és zavartan kipattant a kocsiból, és elővarázsolt egy szál rózsát. Aztán persze nem bírta ki, és nekem szegezte a kérdést, hogy most, hogy engedtem, hogy hazahozzon, reménykedhet-e abban is, hogy elmegyek vele randizni. Én meg elnéztem a paneltömbök fölé az égre, és az futott át az agyamon, hogy hihetetlen, hogy ezek a fuvarok mindig fizetősek, meg hogy lehet, el kellene mennem vele egy randira, hadd örüljön - ja de nem, mert annak következményei lennének, és különben is, mi változott volna pár nappal ezelőtt óta, amikor világosan elmondtam, hogy nem akarok kapcsolatot? Utálok nemet mondani folyton, és csalódást okozni az embereknek, ilyenkor mindig érzem, hogy megindulok a szemükben egy lejtőn, és a vidám, kedves, jó sunából hirtelen egy használhatatlan dísznövény leszek. Végül sikerült nem válaszolnom erre semmit, csak egy célzást tettem arra, hogy nem változott bennem semmi. Aztán úgy búcsúzott el, hogy két keze közé fogta az arcomat, és adott két lendületes arcrapuszit. Kicsit vicci volt, a családi ebédek jutottak eszembe.

Itthon aztán egyből lezuhanyoztam, és amikor ránéztem a telefonomra, láttam, hogy írt. Bestresszelt, merthogy ezt nagyon nem így tervezte, és elmegyek-e vele kávézni, amit nem nagyon értettem, de kisült, hogy leparkolt hazafelé, és szeretne visszafordulni értem. Öhm, nem. Menj haza nyugodtan, és aztán beszéljünk. Aztán elmesélte, hogy szeretett volna sokkal több mindent elmondani, és megölelni és megcsókolni, én meg megjegyeztem, hogy az azért erős lett volna - ő meg belátta, hogy nem igazán tud magán uralkodni, hiába mondok neki folyton nemet, ő továbbra is kitart. Jó, hát nem tudom, egós vadállat vagyok-e és majd egyszer visszaüt, de én szeretem ezeket olvasni meg hallgatni, és ha valaki kedvesen udvarol, figyelmes, meg látom, ahogy csillog a szeme, meg zavarba jön tőlem, az igenis jó érzés. Szeretem látni másokban a szerelmet vagy a szenvedélyt, egyszerűen szép és izgalmas, és ő is szép és izgalmas, klassz, ahogy keveredünk őbenne mi ketten. Legalább így legyen már közöm a szerelemhez, ha már olyan kis poshadt a szívem.

Ami viszont nem tetszett, hogy chateltünk, chateltünk, és egyszer csak a semmiből megkérdezte, hogy: „Mi a trauma?“ Igen, velem lehet bármiről beszélgetni, szinte bármire válaszolok, és régebben ez is egy olyan kérdés volt, amire simán válaszoltam, de tavaly a füves gyerek miatt rájöttem, hogy nem olyan sztorim van, amit a férfiaknak ismerniük kell. Nem kell a sajnálkozásuk, meg az úristen-bárcsak-ő-lettem-volna-féle dumák, vagy a buzizás, és a na-majd-én-megmutatom hülyeségek se kellenek, mert Új Fiú meg például azt hitte, hogy én ennyi év szüzesség után arra vágyom, hogy minden este füstöljek. És nem tetszett, hogy erre így rákérdezett, mintha kapcsolatot kerülni csak nyomorékként lehetne (jó, hádde na!), vagy mintha joga lenne tudni ezekről. Nyilván okkal alakult ki bennem ez a nagy szabadságvágy, de szeretem, megszerettem, ez van, nem tudom megerőszakolni magam. Illetve hát meg tudom, de az kinek jó? El tudom képzelni, hogy egyszer nagyon szerelmes leszek, de azt nem, hogy mások kívánalmai szerint sodródjak, és úgy legyek szerelmes. Szóval azt írtam neki, hogy talán egyszer elmesélem, de nem érzem úgy, hogy lényeges lenne vagy hogy tudnál bármit is kezdeni az infóval - nekem meg csak azért, hogy tudd, nem éri meg beszélnem ilyenekről (sőt, rohadtul nem vágyom arra, hogy bárki is a sok új ismerősöm közül ennyire részletesen belelásson a múltamba, és aztán valami szerencsétlen szardarabot kezdjen el látni bennem).

Néha azért elképzelem amúgy a szexet. Vele is, meg a rocker emberrel is. Udvival kicsit romisabban, a rocker emberrel meg agyhúzósabban. De hát mindig mindennek következménye van, nem lehet csak úgy szórakázni, megsebesíteni másokat. És nem is kéne bezsebelni még több elbaszott élményt.

Fél nap kuka

Elmentem végül az interjúra, hogy megtudjam, mi az a "kimagasló bér". Nem szívesen mentem, mert tudom, elég egy olyan jelentkező, akinek nem csak releváns, de konkrét tapasztalata van, és máris ki vagyok ütve, plusz a hapsinak, aki interjúra invitált, benne se volt a pozíciója az aláírásában, és semmi körítést nem nyomott le, hogy majd merre menjek, kit keressek, melyik emelet stb. Szóval olyan volt, mintha kb. azt mondta volna: „Gyere el interjúra, ha ráérsz, de amúgy lefosom, jössz-e”, mindenesetre úgy éreztem, most el kell mennem, különben kussoljak, ne nyavalyogjak, amiért szar a munkám. Elképzeltem, hogy két hapsi fog majd interjúztatni, olyan előző-tulaj-féle, nagydarab, öltönyös üzletemberek, akik majd végig azon fognak agyalni, hogyan tudnának a leginkább kihasználni, mint buta kislányt (mert ezt sokszor érzem, hogy kislánynak néznek, például múltkor is úgy szólt utánam itt a földszinten egy öregasszony, mintha nekem nem járna a felnőtteknek járó tisztelet, épp csak nem rángatott meg a fülemnél fogva, amiért nem húztam be magam után kattanásig az öncsukódó ajtót - „MI VAN, HA BEJÖN EGY ILLETÉKTELEN?!”), szóval ideges voltam egész délelőtt, hülyén vert a szívem, és kevésnek éreztem magam, mert most aranyásónak jelentkeztem, holott én korábban csak aranyásó asszisztens voltam.

Csak hogy meglegyen a kislánynak-néznek-érzet, amikor odaértem az irodaépület bejáratához, az ott sétafikáló portás bácsi vagy biztonsági őr, vagy franc tudja, kicsoda, odaszólt nekem köszönés nélkül, hogy: „Hová igyekszik?”, mintha legalábbis törülközőárus vándornéne lennék. Istenem. Vissza a seggedbe, hát hova igyekeznék.

Belül az irodaház elég fancy volt, márványmintás volt a fal, meg bőrüléseket helyeztek ki a vendégeknek, úgyhogy megálltam öt percre nyugalmat erőltetni magamra, meg levettem a nagy, meleg pulcsimat, hogy ne én legyek a piros zsák. Aztán felhívtam ezt a pozícióját titkoló embert, hogy megérkeztem, mert úgy tűnt, a portás bácsi csak dísznek van, mire mondta, hogy forduljak le balra, ott majd beenged.

Megláttam az embert, és olyan volt, mintha egy tíz évvel idősebb kiadású Kollal fognék kezet, nagyon mókás élmény volt. Nem is tudom, a kisugárzása, meg a szeme pont olyan volt, mint Kolé. Az iroda teljesen üres volt már, korán haza lettek engedve az emberek, már csak ő volt ott, a tulaj. Tett-vett a konyhában, nem is mondta, hol foglaljak helyet, csak megkérdezte, kérek-e vizet vagy kávét, én meg mondtam erre egy poént, amit tök jó fejen lereagált, és végül a konyhaasztalhoz ültünk le (a csávó feltette közben a tornacipős lábát egy másik székre, szóval halál laza volt), és onnantól tökre otthon éreztem magam, tudtam, hogy nem kell tőle tartanom, mármint nem leszek lealázva, ledominálva, vizsgáztatva meg stb. Azt hiszem, nem voltam még olyan interjún, ahol ennyire önmagamat tudtam adni, csomót viccelődtem, ő meg partner volt benne, bár ebben az is nagyban benne volt, hogy legalább háromszor borult rózsaszínbe az arca - ez is annyira Kolra emlékeztetett, hjaj -, meg az is, hogy végig éreztem, hogy nincs tétje, nem engem keres, és ő se érti, miért is hívott be. Szóval erősen rám telepedett az esélytelenek nyugalma. Na meg az a kimagasló bérezés is azt jelentette, hogy megkérdezte, mi a bérigényem, én meg megkérdeztem, hogy: „Nem lehetne, hogy te mondd meg, mennyit adnál?” (merthogy hamar váltottunk tegezésre), mire mondta, hogy százhúszat, én meg rávágtam, hogy én egymillióra gondoltam (ha már azt játsszuk, hogy pofátlanok vagyunk). Aztán végül mondott egy olyan bért, ami a jelenlegim alatt van, én meg mondtam rá egy ötvennel többet, amit megértett, merthogy nyilván kell egy összeg, amiért értelmét látom váltani (bár a szimpisége miatt még így is kevesebbet mondtam, mint amennyit terveztem mondani). Szerintem ha férfi lennék, nem ennyit ajánlott volna, de mindegy. Érdekességképp rákérdeztem, egy tapasztaltabb embernek, aki nem aranyásó asszisztens volt korábban, hanem aranyásó, mennyit adna, mire olyan számot mondott, ami kb. három éve számított jónak ebben a szakmában. Bánom, hogy nem jutott eszembe elsütni azt a poént, hogy a hirdetésben kimagasló bérezésről volt szó, de hát már mindegy. Pedig biztos tetszett volna neki. Maga az iroda tök egyszerű volt, nem a kinti márványos sznobfos - tetszett, olyan volt, mint egy sok íróasztallal berendezett otthon.

De amúgy azért is mentem el félve, mert nem igazán tudok hinni magamban, amikor erről a munkakörről van szó, mindig előjön az én-ehhez-buta-vagyok érzés, úgyhogy ha valami csoda folytán engem választana, összefosnám magam, és végül lehet, fel se mernék mondani. De legalább mertem jelentkezni, és még el is mentem az interjúra, kezdésnek jó.

Az mondjuk ijesztő, hogy bár eddig is nehéz volt bérügyileg olvasni a munkaadók fejében, most már végképp necces az ügy. Kérdeztem amúgy a hapsit, hogy mennyire vagyok eltájolva a bérigényemmel, de azt mondta, hogy nem én vagyok az első, se a második, aki ezt a számot mondta.

Úgy búcsúztunk el, hogy mindkettőnk számára egyértelmű volt, hogy nem rám van szüksége, de már úgy eleve, amikor behívott, sejtettem, hogy ez is valami hanyag tévedés. Bárcsak találnék egy helyet, ami testhezálló is, és ahol ebből kifolyólag be is tudom bizonyítani, milyen csuda munkaerő vagyok, pótolhatatlan, szipi-szupi munkamoralista.

Meg kellene néznem a céges laptopot, de leragadtam a kanapén

Kitöltöttem az "önértékelésemet" a héten. Elég sokat kotlottam rajta, nem is álltam neki rögtön, pedig csak pár napot kaptunk rá. A saját munkámat kellett osztályoznom, és megindokolnom az értéket. Adott körülmények között nem éreztem idejét, létjogosultságát egy ilyennek. A "célok, kitűzött irány, igények, vélemény" részt kihagytam, úgy gondoltam, az szabadon választható - pláne, hogy irányt se látok -, de a felettesem visszadobta, hogy arra is válaszoljak. Tekintve, hogy a nagy céggyűlésen kisült, hogy nem lett aláírva egy szerződés, így megszűnt kilátásban lenni az új feladatkör, na meg szóltak is, hogy egyelőre ne nagyon számítsunk fizetésemelésre, motiváltságomra 6-ból 2-est adtam, azaz "erősen fejlesztendő", és csak azért nem karót jelöltem, mert motivál, hogy valamiből fizetnem kell az albérletet. Na de érdekel egyáltalán bárkit is? Ha ennyire gyász a helyzet, hogy 50%-os áremelkedések mellett az amúgy minden évben emelő cég közli, hogy szarul állunk, mégis mi motiváljon. Azért igénynek beírtam a fizuemelést, mondván, értem én, hogy szarban vagyunk, de attól még én is pénzből élek (persze nem így megfogalmazva). Azt is beírtam, hogy normálisan körülhatárolt feladatkörre vágyom, akkor is, ha ez egy másik feladatkört jelent. Szépen megfogalmaztam azt is, hogy ugyan nyitott vagyok új ismeretekre, akármilyen feladatokat nem tudok magaménak érezni (ha erre rákérdeznek, megmondom, hogy például Csirip munkájára minimálisan se vagyok kíváncsi, átfedésben sincs kettőnk feladatköre). Hogy valami értelmeset - mármint kevésbé követelőzőt - is írjak, az újonnan vásárolt céget is felemlegettem, hátha arrafelé lenne tennivaló. Utóbbit már csak úgy kényszeredetten írtam, hisz motiváció hiányában egyelőre csak igényem van, tenni már lófaszt sincs kedvem.

Behívtak interjúra egy olyan helyre, ahova csak azért adtam be a jelentkezésemet, hogy lássam, úgyse kellek oda. Eggyel magasabb szint lenne, mint a korábbi feladatköröm, "kimagasló bérezés" (vajon az manapság hol kezdődik? csak mert ahogy elnézem, a munkáltatók eléggé le vannak ragadva 2020-ban a fogalmak terén) - mondjuk egy órára lenne, és nincs home office -, de képtelen vagyok visszaírni az e-mailre. Merthogy e-mailt írtak, nem hívtak - ez is milyen? Holnap 9 és 14 között menjek be, ha úgy gondolom, továbbra is érdekel. Ergo vegyek ki megint szabit... Vagy lógjak el...? Nem merek... Három órára lenne szükségem arra, hogy letudjam a dolgot. És nem is akarom igazán. Tudom, szörnyű vagyok. De valahogy már tartok az ezzel foglalkozó cégek vezetőségétől.

Pedig amúgy mi szól a jelenlegi hely mellett? Oké, az utóbbi napokban végre osztozhattam a Velem Azonos Pozijú Lánnyal a munkában, szóval besegíthettem neki. Így végül is elvileg nem érek kevesebbet, mint ő, akinek szintén kevés a munkája, de még így is több, mint az enyém.

Társaságilag addig jó ez a cég, amíg Udvi meg a rocker csávó rám nem un, aztán ennyi. Most még kapom a figyelmet, ez mindig így megy, aztán jön a teljes ignorálás, mikor megértik, hogy a nem az tényleg nem. A saját csapatommal hármas lenne a kapcsolatom, ha azt is osztályoznom kellene hatból, szóval olyan eléggé semleges. Azt látom, hogy ők sincsenek sokkal jobb viszonyban egymással, mint én velük (van, akik utálják is egymást), nekik ez valahogy jó, nekem meg kevés, én idegennek érzem magam köztük. Illetve pont azokkal lennék el jobban, akikkel kb. sose ütköznek a bejárós napjaim, ugye Angi meg az Azonos Pozijú Lány. A felettesünkkel viszont mindüknek jobb a kapcsolatuk, igaz, öt év előnyük van velem szemben, bár tényleg olyan szinten ignorál a nő, hogy néha elgondolkodom, vajon azért van-e ez, mert már eldőlt a sorsom vagy azért, mert... mert... mert miért...? Nem bánnám amúgy, ha elkerülnék a csapatból tök másikba.

A héten Udvi félősen megkérdezte, miközben kint "bagóztunk", miért félek a kapcsolatoktól. Mondtam neki, hogy nem félek, hanem konkrétan elzárkózom előlük. De miért. Mert egyik kapcsolatom se volt olyan jó, hogy akarjak még egyet. Szerintem én elég kerek perec vagyok, nem áltatom. Nem szeretem ezt a feltételezést, hogy félek a kapcsolatoktól. Magyarán azt gondolja, azért nem adok neki esélyt, mert nem tartom magam elég jónak - ez ezt szokta jelenteni, nem? A héten is írt nagyon szépeket - olyan belülről sugárzó, vidám, mosolygós lánynak lát, hogy teljesen odavan. Be is másoltam anyának ezt az üzenetet, mert anya ugye húsz éves koromban kiment dolgozni, és azóta se tudta tudatosítani magában, hogy már nem vagyok morci tinédzser, mindig, ha megyek valahova, rám szól, hogy legyél kedves, ne legyél undok, mosolyogjál! Írtam neki, hogy csak hogy tudd, milyen csuda lányod van. Mondjuk anya kivan attól, hogy egy negyvennyolc éves hapsi nézett ki magának. Nem sok év van köztük.

A rocker csávóval is lementem tegnap levegőzni, most először. Ő kezdeményezte, de azért  ügyelt rá, hogy ne együtt menjünk ki az ajtón. Bejönni együtt már hajlandó volt. Vele meg ilyen nagyon tinis a kapcsim, folyton oltogatjuk egymást, de már nem erotizálunk, csak ha nagyon adja magát egy poén. Csak nem akar semmit, nem? Azt mondjuk folyton látom, hogy nehezen tartja a szemkontaktust. Pedig tegnap a maxiruhámban voltam, de még így is rá-rátévedt a combomra a tekintete, miközben én ültem, ő meg egy méterrel odébb támasztotta a szekrényt. Udvinál ez nem szokott lenni, teljesen el van süllyedve szemem világában.

Utóbbi két napja megkérdezte, kövi kedden hazahozhat-e. Írtam, hogy hát jó, de kihasználni semmiképp sem szeretnélek. Aztán megkérdeztem, miért gondolkodik ennyire előre, hol van még az a kedd. Erre már nem válaszolt. Aztán tegnap leesett, hogy kedden lesz Valentin nap. De ugye ez csak véletlen? A rocker ember pedig a közös levegőzésünk után (ő se bagózik) írt, hogy jövőhét kedden is kimegyünk-e. Mondjuk ő fixen nem akar lerohanni bonbonnal meg lufival, kedd a bejárós napom, ugye. Bemegyek értük (miccccsoda önfeláldozás!), bár szerintem megtehetném, hogy ne menjek be, mert a hét hátralevő részében rabmunkára visznek.

Hétvégén mennek együtt túrázni, majd meglátjuk, utána még hozzám szólnak-e, bár Ike szerint a férfiak nem olyanok, hogy ilyesmikről dumáljanak. Nem mintha nem lenne meg minden jogom akárkivel szóba állni és úgy, ahogyan kedvem tartja, de ez már egy utsó csepp lenne a pohárba, hogy még a HAVERJAIM is megutálnak.

Fáj a cicim, néha ég a bimbim mellett. Pukkancs megnézte a neten, kevés eséllyel vagyok csak rákos. Kajakra az lesz, hogy félévente mell uh-ra kell költenem...? Ha gyulladás, akkor nem kellene elsiklanom fölötte, bár nem zavaró, csak néha ég picit, aztán sokáig abbamarad. Szóval szívem szerint hagynám a francba, de hát szeretem a cicimet, meg kéne tartani jelenlegi formájában.

Ahj, el kellene mennem arra a szaros interjúra... Csak valahogy már nem akarok ilyen típusú férfiakkal dolgozni, és ilyen cégeknél mindig kifacsarják az embert. Nőkkel se akarok mondjuk együtt dolgozni. Nem lehetne, hogy hibridek legyenek az emberek? Vagy hogy beülhessek egy buborékba...?

Bulika

Az a hihetetlenség történt, hogy jól éreztem magam a bulin. Igazából nem buli volt, hanem bowlingoztunk meg biliárdoztunk, pedig ez a két "sport" számomra mindig is kerülni való volt, már csak azért is, mert még a hat kilós golyóhoz is gyenge vagyok és mihaszna (de nyilván főként hét kilóssal mentem, meg egyszer tizenkét kilóssal, mer' mér' ne), és így a harmadik gurítás után már rohadt gyengének éreztem a kezem. Háromszor is játszottam, az udvarlóm egyből befogott az elején, én meg nem akartam visszakozni, ha már rávettem magam, hogy elmenjek (bár bepróbálkoztam egy nem-lehetne-hogy-én-csak-nézzelek-titeket?-tel). Abban a csapatban még volt pár ember, például Csirip, és azon tűnődtem, vajon most kicsit jobban összehaverkodunk-e, de összességében láttam rajta, hogy nem érez minket társaságának, és az utolsó körben gyorsan legurította a magáét, aztán meg se várva a játék végét átigazolt másokhoz, és többet nem is láttam. Mondjuk jobb is, mert úgyis csak megölte volna a természetességem. Kövi körben a Velem Azonos Pozijú Lánnyal, meg Angival és Angi főnökével voltam, aki elég nagy ember a cégnél, de mégis kilóg a személyisége miatt a vezetőségből, és onnantól kb. végig együtt lógtunk, időnként az udvarlómmal is játszottam vagy csak egymás mellett DOBTUK A LABDÁT (én és a bowling), meg egy-két kollégával még sikerült kicsit összebarátkoznom. Összességében sikerült olyannak lennem, amilyen szeretek lenni, nyitott, ugratós, mosolygós, és az újonnan becsatlakozó kollégák közül három magányosan üldögélő hapsihoz/bácsihoz is odamentem, hogy emlékeznek-e rám (meséltem, hogy be lettem fogva múltkor egy másik cégnél való kétnapos leltárba, merthogy úgyis ráérek?), és jól érzik-e magukat, és emlékeztek a nevemre is, és nagyon cukik voltak, kettejüket sikerült is bevonnom társaságba, csak aztán ott kellett hagynom őket játék miatt. A rocker ember nem jött, mert más dolga volt, és bár ugrattam vele, hogy ezt hogy képzeli, azért azt hiszem, így kicsit könnyebb volt az este, nem kellett feszengenem két csávó figyelő tekintete között (meg egy kicsit el is kezdtem aggódni, mert rájöttem, hogy ők ketten jóban vannak, és mindenki érdekében jó lenne, ha sose jönnék szóba kettejük között, úgyhogy tegnap óta már tényleg azon vagyok, hogy ezt a "chatszexelős" kapcsit visszavigyem a szimpla haverkodás szintjére). Angi, akit talán túl hamar bizalmamba fogadtam, még így is ugratott az udvarlóm miatt, és olyankor csitítgatnom kellett, hogy halkabban, és ne mondjon semmit senkinek. Bírom őt amúgy, és nem azért mondom, hogy talán túl korán avattam bizalmamba, mert megbántam a dolgot, hanem mert azóta rájöttem, hogy nem áll tőle távol tudtán kívül átlépni ilyen-olyan határokat, egyszer például elmondtam neki, hogy három hónap után se tudom az egyik kollégánk nevét (ő se tudta), erre rá pár napra nem odaszól az embernek, hogy képzeld, a Róka nem tudja a neved...? Elég kínos volt, mert minden reggel ökölpacsiztam a hapsival. Angi amúgy nagyon durván tolta az estét, néha el-elgondolkodtam, vajon alapjáraton ilyen hebrencs-e vagy csak sok volt az alkohol. Brutál szókimondó, és ha láttál már bowling-képtelen embert, akkor az ő. Ha hetvenhatszor nem esett el vagy dobta ellenkező irányba a golyót, akkor egyszer se, és csak azért sikerült megvernie, mert három körre is eltűnt, és én gurítottam helyette...! (Ezek után felmerülő kérdés, mennyire lehettem én béna.)

Kellene már nevet adnom az udvarlómnak, mert ez a szó nagyon huszadik századi, meg hát ki tudja, meddig fog még udvarolni. Legyen mondjuk Kárlitosz. Na jó, nem, de mondjuk... (Ha Kolnak a KOLlégaság miatt lett Kol a neve, akkor ő lehetne Udvi, haha.) Szóval legyen mondjuuuk... *tízperces agyhalál*

Na jó, szóval az udvarlóm két gurítás között megkérdezte, gondolkodtam-e az ajánlatán, miszerint hazadob a buli után, én meg mondtam, hogy azt megköszönöm, mert hát tényleg kint voltunk a halál faszán, és nem akartam a paravillamossal menni késő este. Azért beszerveztem a Velem Azonos Pozijú Lányt is, bár nem hiszem, hogy a hapsi megevett vagy tolakodott volna, ha kettesben üljük végig a hazautat. A zenei ízlése miatt mondjuk ismételten muszáj volt beszólnom, persze csak úgy kedvesen, mert együtt énekelték meg "rappelték" a mai magyar suttyó pop vagy tudom is én, milyen számokat (nem merek példákat írni, mert tudom, sokan szeretik ezeket az előadókat, de ha mondjuk bezárnának egy szobába, és ilyen zenéket nyomnának be nekem direkt, hogy megbolonduljak, valószínűleg két perc után felkötném magam a cipőfűzőmmel, és ha épp nem lenne fűző a cipőmben, rémületemben neki-nekirohannék a falnak, majd összegömbölyödve sírnék egy sarokban, mialatt meghasad a tudatom). Szóval jó hangulatban telt a hazaút is, igyekeztem csupán kulturális antropológusként figyelni a "zenére", miközben az udvarlóm önfeledten és teljes beleéléssel énekelt kórusban a csajjal. Nemrég azt mondta nekem, sose énekelne mások előtt, úgyhogy ebből levágtam, hogy épp boldog. Először a csajt raktuk ki (oké, előadja, hogy úszik a munkájával, és ezen néha kiakadok, de valószínűleg ő csinálja jól, és attól még emberileg egész jól kijövök vele), aztán rá öt percre engem is kb. kapuig hozott. Kiszállt a kocsiból, amikor én is, mire megkérdeztem, miért száll ki, puszta kézzel akarja-e megfordítani az autót, mire mondta, hogy szeretne elköszönni. Egy pillanatra Kol ugrott be, aki azt gondolta, a fuvar elfogadása szinte egyenlő egy sikeres lánykéréssel, de végül csak két puszit kaptam. Hát jó. De most akkor mi van? Hiába mondom, hogy nem? Vagy csak minden kis morzsát összeszed, mert miért ne? Otthonról írt, hogy ma láthattam az igazi arcát, mert bár éveken át be volt fordulva, mostanában sikerül visszatérnie önmagához. Visszaírtam, hogy igen, ez feltűnt nekem is, mert amikor kezdtem itt, akkor ő még egyértelműen egy csendes, magának való ember volt, és aztán hirtelen megváltozott, minicsapatépítős programokat kezdett el szervezni, és elkezdett odamenni emberekhez beszélgetni, látszott, hogy élénkebb lett. Erre annyit írt, hogy: „Van miért”, amire nem tudtam mit írni, csak dobtam egy olyan avataros matricát, ami nyakát behúzva, szégyenlősen integet, csak hogy jelezzem, sejtem, hogy rám gondol. Ma írt, hogy annyit lógtunk együtt, hogy velem álmodott, egymás mellett ültünk egy kanapén, és nyomott az arcomra egy puszit, a többire meg nem emlékszik (cö-cö-cö).

Pocokember se jött amúgy, hirtelen lebetegedett, amit ha magamból kellene kiindulnom, nem hinnék el, de végül is ő eddig mindig elment a csapatépítőkre, míg én most először, szóval inkább nem szóltam be neki viccelődve, és végül is jó volt így, igazából eszembe se jutott, hogy nincs ott. Hétvégén lehet, hogy talizok vele egy kávé erejéig (de legyen inkább kakaó, mert nem kávézom), és akkor végre megtudhatom a titkát.

A rocker hapi pedig épp szexuálisan letámadja a történetbeli alteregómat, és nem veszi a lapot, hogy le kéne állni, pedig az előbb egy Nem gondolod, hogy le kellene állni?-val igyekeztem "célozni" arra, hogy én már leállnék. Mókás, de az ő karaktere még mindig nem tudta megdugni az enyémet, és úgy tűnik, ez nem hagyja nyugodni, már három napja próbálja elterelni a kis közösen íródó történetünket egy szexjelenetig, de az én karakterem már nem igazán kapható az incselkedésre (merthogy én úgy chatszexelek, mint ahogy Boleyn Ancsa húzta hét vagy hány éven át VIII. Henrik agyát szex nélkül, haha, szóval az én karakterem még mindig „szűz, mint a ma született bárány, puncusát hét pecsét és egy erényöv védi, és csak az szerezheti meg magának, aki kiállja a negyvenkét megnevezhetetlen próbát”). Vicces lehetne ez így ennyiben, de mire megírtam ezt a bejegyzést és elolvastam újra, már komolyabb szándékot mutatott az ember chaten, és már átment részemről konkrét elutasításba a dolog. Úgyhogy most lehet, jön a megsértődés, és megint lesz valaki, aki majd ignorálhat ezentúl az irodában. Vagy amikor legközelebb bemegyek, ki lesz nyomtatva minden falra a chatkalandunk, és én leszek a céges ribi. Ha belegondolok, lehetnék egy picit óvatosabb, végül is az emberek ritkán mutatják be elsőként a negatív oldalukat.

Ha néha a pókháló is megrezzen

Múlthéten úgy összebarátkoztam az egyik kollégámmal, hogy tegnap már dugni akart. Jó, hát elment flörtölésbe az egész, és ennek vicces módja alakult ki a chaten - közös történetet írtunk napokon át egy fiúról és egy lányról, eleinte fantasy volt, aztán már erotikus. Számomra a flört még mindig csak vicc, jót szórakozom, begyűjtöm a bókokat, én is kiosztok párat, most még történetet is szőhettem, ami külön izgi és vicces volt, de amúgy ennyi. Miért is lenne több, még ha a másik igyekszik is, nehogy az istenért véletlen megemlítse, hogy barátnője van? Néha érdekes figyelni, meddig képes elmenni egy férfi egy rövidebb szoknya vagy vörösre rúzsozott ajkak láttán.