Idegenek

Az elmúlt két hétben rengeteg emberrel dumcsiztam a neten, fiúkkal-lányokkal, társkeresőn, barikeresőn; keveset, sokat, jókat, unalmasakat. De hiába jókat, különösebb érzelmeket egyik ember se keltett bennem még mindig, pedig van például egy lány, akivel már hangüzeneteket is dobálunk egymásnak, én konkrétan ma veszítettem el a hangüzenet-szüzességemet, mert mindig féltem, hogy buta a hangom telefonon keresztül, úgyhogy eddig mindig kerültem a hangrögzítős gombot - na de amúgy tök kedves hangom volt most ezekben az üzikben.

De a legjobb mégis az volt, amikor tinderen összeakadtam egy volt osztálytársammal, és elnevetgéltünk azon, hogy mindketten kíváncsiak voltunk, jobbra húzta-e vajon a másik. És bár annak idején nem sokat dumáltunk annak ellenére, hogy egy társaságban töltöttük az óraközi szüneteket, most vagy hat órán keresztül chateltünk megállás nélkül, és főként lelkiztünk, és kitárgyaltuk, milyen lenne az ideális kapcsolat, meg milyen ez a felnőtt élet és stb. És annyival másabb volt egy régi ismerőssel így eldumálni, TÍZ ÉV UTÁN, és nem megint egy vadidegennel bohóckodni, hogy aaah, jézusom, micsoda luxus ez. Persze aztán elköszöntünk egymástól éjfél körül, beszivecskéztük egymás jó éjszakáját, aztán huss, ennyi volt, és tudtam, hogy ennyi lesz. Mert hát nyilván Rú egyik haverja, naná. Olyan, akivel együtt is karácsonyozik.

Szóval emiatt szomorkodtam is pár napig, mert belegondoltam, hogy Rú miatt mennyire el vagyok vágva a volt osztálytársaimtól, pedig csomószor eszembe jutnak, hogy vajon mi van velük, és hogy vajon én is eszükbe szoktam-e jutni, vagy utálnak valamiért, amiről nem tudok. No de nem merek rájuk írni, hogy vannak, mert tudom, hogy mind összejárnak, és nem akarok furának, meg szaglászósnak tűnni, nem akarom, hogy beszéljenek rólam Rú előtt. Például az egyik srác pár hónapja csak azért jelölt be és írt rám facebook-on, mert épp biztosítási ügynök volt, és rám akart tukmálni valami szart. És megjegyeztem neki egy nevetős smiley-val, hogy valahogy éreztem, hogy csak emiatt fogsz rám írni, mire azt írta vissza, hogy jó, na, máskor is gondoltam már rá, hogy írok neked, de valahogy fura lett volna. Nem is írtam vissza neki, kitöröltem a chatet a fakkba, mert tök bántó volt, és nem akartam a kelleténél jobban fennakadni rajta. Szóval fura lenne írni nekem - de miért? Vajon miért?

Na mindegy, szóval. Idegenek töltik ki a mindennapjaimat, ami kb. olyan érzés, mint letapétázni egy penészes falat.

Karrierem

Tegnap felhívott egy hapsi, hogy mikor megyek be interjúra. Csak így, semmi felvezetés, épphogy a cég nevét elárulta. Persze ha nem mondja, akkor is tudom, hogy ők azok, mert valamiért mindig az a cég hív fel, amelyik a leginkább megmarad bennem, miközben állásokra jelentkezgetek. Olyan gyorsan behívott, hogy el is felejtettem feltenni a két szokásos kérdésemet, meg amúgy is verték közben a media marktosok az ajtót - vége a mosodás időknek.

Na de aztán visszahívtam kicsit később, mert volt némi hiányérzetem, egy kicsit érdeklődhetett volna, vagy kicsikarhatott volna belőlem érdeklődést, vagy ilyesmi, ősszel például mindenki olyan szépen eldumálgatott nekem a telefonban, hogy már hozzászoktam.

Amúgy lecsekkoltam a helyet, és voltak róla képek a neten, és valami ótvar volt mind, de gondoltam, végül is mit várjak egy hulladékfeldolgozó üzemtől, belül azért biztos nem olyan, mint kívülről. X pozícióra kerestek, maradtam volna ágazaton belül. Semmi kedvem nem volt menni, de aztán reggel valami csodával határos módon nem az volt az első gondolatom, hogy megölném magam, ha megint korán kellene kelnem, hanem megláttam az eget, és csodálatosan kék volt, miközben a nap még csak ébredezett, és a szél is olyan tavaszi hatást keltett. Szóval felöltöztem csinosba, zenét húztam a fejemre, és örültem, hogy legalább ismerős környéken van a hely, el is mentem a középsulim előtt.

Nyolcra beszéltük le a randit, és úgy döntöttem, nem kéredzkedek el a munkából, nehogy kivetessenek velem szabit, hanem majd bekamuzok valami spontán ügyet, ami miatt csak később tudok kezdeni, vegyük úgy, hogy 8-kor veszem ki az egyórás szünetemet. Írtam is a felettesemnek már a buszról, hogy történt valami, később tudok kezdeni, ő meg sajnált, meg persze kíváncsiskodott, de mondtam, hogy nem szeretnék belemenni a részletekbe. Ez a hely megtanítja hazudni az embert.

Előbb értem oda, hogy legyen időm eltévedni, ha esetleg úgy támad kedvem, de végül is ugrott a lehetőség, mert megtaláltam egyből, amit kerestem. A bejárattal szemben egy sírkőbolt volt, ezt praktikusnak véltem.

No, bent aztán olyan lepukkant volt az egész, hogy az irodára azt hittem, csak valami tárolóhelyiség vagy ilyesmi, régi iskolapadok voltak asztalok helyett, és ismeretlen eredetű foltok mindenütt, de azért le mertem tenni a kabátomat a székre, szóval tök bátor vagyok. Meg amúgy is bátor voltam, mert elég igénytelen volt a hely ahhoz, hogy ne jöjjön elő a kisebbségi komplexusom. Az interjú kb. tíz perces volt, a főnökember ledarálta, amit akart, és a személyiségéből semmi nem jött át, de persze megint a bérigényem ellenére hívtak be. Majd jövőhéten értesítenek - hát, nem muszáj. Tapasztalatnak jó lenne a hely, de pénzben nem éreznék akkora különbséget, hogy kedvet kapjak hozzá. Amúgy is jött az ember az olyan dumákkal, hogy szerintem nőként tudnék-e bánni ezekkel a férfiakkal, amire mondtam, hogy persze, hozzá vagyok szokva az ILYENEKHEZ, mindenesetre ebből levettem, hogy inkább hapsit szeretne.

Itthon aztán írtam a nagyfőnöknek, hogy nem írok alá egyéves szerződést, mert nem akarok semmilyen visszatartó erőt, ha én idén esetleg úgy döntök, el akarok menni, és sajnálom, hogy nem alap a bejelentés, viszont akkor kérek X emelést, és humorosan céloztam rá, hogy ne nagyon alkudozzon belőle. Online volt, amikor írtam neki, erre fél órával később Pörgő Jocó bejelentette, hogy a nagyfőnök elment szabadságra, MOST, tehát INNENTŐL már ne keressük, se jövőhéten. Mókás egy ember ez, persze sejtettem, hogy ma már nem fog reagálni. Aztán remélem, nem írja vissza, hogy mit fogok nyújtani cserébe, mert akkor visszadobok egy kaki emojit most már, vagy azt a matricát, amin az egyik banán seggbe rakja a másikat. Kommunikáció, 21. század.

Képtelen vagyok látni a jövőt. Legalábbis pozitívan semmiképp nem megy.

Idén jön a második felvonás, ah, geci drága lesz minden.

Venni kell sok kukazsákot, amíg lehet.

Legalább bele lehet majd bújni...

Ez meg az

Anya jól van (cuki vagy, Anna, hogy kérdezted), bár eltelt pár óra, mire sikerült infót szereznünk róla (senki nem kísérhette). Mármint hogy jól van, de az egyik vérvételből kiderült, hogy cukra van, úgyhogy most már tényleg el kell kezdjen odafigyelni magára. Egyébként tíz kiló mínusszal jött most haza, ami anya esetében iszonyat durva eredmény, mert az utóbbi években nagyon elhagyta magát, és evéssel vigasztalódott ott a magányos angol vidéken. Sajnos én nem vettem észre, hanem ő hívta fel külön a figyelmemet, mert hát én csak nagyon drasztikus súlykülönbségek észlelésére vagyok képes, meg nem is vagyok az a fajta, aki állandóan megállapításokat tesz mások súlyáról. Csak miután leültünk enni, és levette a maszkot tűnt fel, hogy csinosabb lett. Remélem, kitart majd, nem is csak a cukor miatt, hanem mert nagyon ráférne, hogy elkezdje szeretni magát.

A tegnapi skype meeting a főnökkel úgy kezdődött, hogy sajnálatát fejezte ki, amiért nemet mondtam a feladatköröm bővítésére, de tiszteletben tartja a döntésemet - huh, hihetetlen -, aztán cukker módon előkapta a számológépet, és közölte, hogy ha bejelentene rendes bruttóra, az neki éves szinten Xszázezer költséget jelentene, és ebbe úgy hajlandó belemenni, ha aláírok egy éves szerződést. Ezen aztán felnevettem, mire megkérdezte, min mosolygok ennyire, én meg csak annyit mondtam, hogy hát, nagyon cseles vagy, mire ő is nevetett egyet, hogy hát ez így win-win. Szóval gondolkodjak el ezen, és jövőhéten keressem.

Hát, baszott nagy win-win lenne, ráadásul a jelenlegi nettómhoz számolt bruttót, én meg ezt a fizut az isten faszáért se szeretném egy évre lefixálni, mert rohadtul jó lenne már egy inflációs emelés. Majd ráírok, hogy hagyjuk akkor, emelje meg inkább a nettómat, aztán szevasz. A két hónapos felmondási idő is odabasz, nemhogy egy évre lekössem magam. Hjaj, de pofátlan. Mindegy, jót nevettünk azért. (Hogy nevetne, ha tudná, hogy felvettem a beszélgetést!) Persze lehet, hogy leragadok itt még ki tudja, mennyi időre, mert fene se tudja, mi fog még történni idén, de nem szeretnék egy ilyen szerződés miatt minden reggel forgó gyomorral ébredni.

Ma volt esedékes az évi egy találkám Rú anyukájával (ha valaki le lenne maradva, Rú az első és eddig egyetlen szerelmem volt, tőle vannak a legszebb lelkisérüléseim). Igazából ráírtam a héten, hogy mizu, mert mostanában sokszor eszembe jut, ő meg visszaírt, hogy működik akkor a telepátiám, mert ő is sokat gondol rám, találkozzunk. Na és akkor találkoztunk is, és hat órán át elvoltunk az Árkádban, ebből ötöt a kajáldában ültünk, és ez a rám fordított idő már önmagában tök jól esett, mert például anyánál másfél óra a max, egyszerűen képtelen vagyok őt lekötni. Szóval beszéltünk mindenféléről, és most nem kavart úgy fel, amikor Rút emlegette, és én se igyekeztem úgy tenni, mintha nem lenne egy fiacskája, nem kussoltam be, meg nem kapcsoltam le a lámpát a koponyámban, ha meghallottam a nevét. Közben folyamatosan megfigyeltem magam, hogy tudok-e beszélni, mesélni, vagy unalmas és élettelen vagyok, de szerintem jó voltam, bár tény, hogy Rú anyukáját nehéz lenne lepipálni dumálásban. Abban maradtunk, hogy többet találkozunk majd, meg már elkezdte tervezgetni, hogy nyáron menjünk együtt a Balcsira, szóval... Olyan furcsa amúgy, hogy így szeret, mindig úgy éreztem, hogy ezt nem érdemeltem ki. Mármint tényleg, semmit nem tettem azért, hogy így megszeressen, sose adtam neki semmit, se érzelmileg, se fizikailag.

Azon viszont mostanában nagyon sokat agyalok, hogy azért tudok csak keveset mesélni, mert keveset is élek, és így évkezdés alkalmából ki is csírázott a fejemben egy elhatározás arról, hogy én idén elkezdek élményeket, tapasztalatokat, ismerősöket gyűjteni, lejjebb veszem az agyalások, kattogások, ezerszer átgondolások mennyiségét, és kicsit nagyobb beleéléssel folytatom az életet. Mert kuuurvára le vagyok maradva. Mindenben, mindenhogy, és így nem jó, így nincs értelme élni. Na és ülök itt a kanapén, és semmi inger nem ér, nincsenek intenzív érzelmeim, még csak sírni se szoktam, és akkor mi a faszt is mesélnék magamról. Ha jövőre elbasz a troli, mert lusta vagyok elmenni a zebráig, majd állok ott a holtak kapujában, és nem engednek be, mert nincs elég XP-m. Mondja majd az ajtónálló, aki a listán pipálgatja a neveket, meg a megfelelő öltözékért felel, hogy: „Maga nem is élt, akkor mégis hogy a faszba tudott meghalni? Kotródjon a purgatóriumba.” Szóval még halottnak is szar lennék ebben az állapotomban. Meg volt ma egy-két szélsőségesebb gondolatom is, nem is annyira érzelmi alapon, inkább úgy tények peregtek le bennem, és öh, nóóóó.

Szóval ide nekem kalandok, szívfájdalmak, örömök, pofára esések, új emberek, és legyen már vége ennek a kurva covidnak, mert utazni akarok macerázás nélkül.

Hazaértem amúgy a találkáról hat körül, és láttam, hogy írt a gyerek délben egy like jelet. Ebből levettem, hogy befejezetlennek érzi a beszélgetésünket (meg ugye ő írt utoljára), úgyhogy visszaírtam, hogy bocsi, de nagyon átment a kommunikációd indulatosba és lekezelőbe, így meg már nem láttam értelmét folytatni. Értetlenkedett aztán egy sort, de tényleg csak egy szem sort, hogy hol volt lekezelő, mire írtam, hogy az a lényeg, hogy tényleg nem egymást keressük (idézet tőle), mire visszaválaszolt, hogy ezt leszűrte abból, hogy töröltem az ismerőseim közül (persze, pont ebből szűrte le), aztán sértődötten szép napot kívánt. Én meg viszont kívántam, és újra kitöröltem a beszélgetést.

Ma is letiltott a tinder, de úgy, hogy már azt se engedi, hogy töröljem magam, totál használhatatlan lett. Azon gondolkodom, ez a srác jelentget-e állandóan, vagy mi a franc történik folyton, nem értem.

Kaptam jövőt

Anya hazajött amúgy a héten, holnap műtik. Ősszel elcibáltam nőgyógyászhoz, mert ötezer éve nem volt - az én anyukám ilyen, pont, mint a szülei, hogy nekik nem kell soha orvos. Persze csak azért nem akaródzott elmenni, mert mi van, ha kiderül, hogy meg fog halni. Na és az derült ki, hogy van valami polipja, aminek az eltávolítása olyasmiként zajlik, mint egy abortusz. Találkoztam ma vele, ő kezdeményezett, azt mondta, mielőtt kés alá fekszik, még látni szeretne. Nevetett, de tényleg fél szegény. Én meg rendre elhessegetek a fejemből egy rémtörténetet.

Vett nekem egy Dolce Gabbana parfümöt, hiába, hogy soha az életben nem használtam ilyesmit, és kb. csak a Szex és New York meg a ByeAlex számok miatt tudok ilyen márkák létezéséről. Megláttam a kis aranydobozkát, és viccből megtippeltem az árát, mire nézett rám, hogy honnan tudtam. Én meg mondtam, hogy remélem, az aluljáróban vette a lopott készletről. Azért kaptam, merthogy csokit már nem fogadok el. Nem szerettem magamon soha a mesterséges illatokat, de ez most egészen kellemes, lehet, nem zavarna, ha viselném. Majd ülök benne a gép előtt, ráfújom az oroszlánkirályos pólómra. *Róka összehúzza magát a felé röppenő kavicsok láttán*

Nem amúgy... Majd ezzel nyerek új állást.

- Hölgyem, csak nem Dolce Gabbana van magán? - kérdi majd zavartan az interjúztatni készülő ügyvezető igazgató, miközben azt hiszi, nem vettem észre, hogy utánam fordult az orra.

- Hah, de igen, miért? - kérdem a vállam fölött hátrapillantva, aztán lazán lehuppanok a székre.

- Az első szerelmem is ezt az illatot viselte... Hihetetlenül intelligens és csodálatos nő volt. Egy nálam sokkal jobb embert választott végül. Egy nőt.

- Hümm-hümm.

- Tudja maga, mennyi fizetést kínálunk mi? Abból nem fog ilyesmire telni önnek.

- Ugyan már, ez a meló csak azért kell, hogy ne egész nap a Douglasban szórjam a pénzem. Azt hallottam, a munka nemesít - márpedig én nemes akarok lenni!

Coco Chanel úgyis mondott valami olyasmit, hogy a nőnek, aki nem használ parfümöt, nincs jövője. Ez legalább olyan szar szöveg, mintha egy férfi mondta volna, de hátha igazat szólt (ami úgy derülne ki, hogy elfogyna a lötty, nem venném/kapnám újra, ezért nem lesz jövőm, a halálos ágyamon meg majd felsóhajtok a macskáimnak, hogy azért nincs múltam, mert nem használtam parfümöt - és akkor az egyik macska vigaszképp ráülne a mellkasomra, de előtte végigsúrolná az arcomat a napocskájával).

Azt álmodtam, hogy nagyon sok cuccal próbáltam felszállni a villamosra, konkrétan szennyessel teli szatyrokat cipeltem, de amikor leszálltam, hogy a maradékot is feltegyem a vilire, becsukódtak előttem az ajtók, és a villamos elhúzott. A többi cuccomat, amit sikerült felpakolnom, persze lenyúlta valami gyökér, főként a pénztárcámat bántam. Nem is értettem, minek hurcibálom a szennyesemet, de előtte valami erdőben aludtam, és ez volt minden holmim.

Tegnap mondjuk nagyon jókat álmodtam, láttam bálnát, beolvastam a főnökömnek hűvösen és megvetően, és valami téren táncoltam zene nélkül, meg szökdécseltem szűk, virágoktól tarka utcácskákon át hazafelé - igaz, csomószor nem is tudtam, hol lakok, és mindig csak véletlen találtam haza. Lelkem.

Haló tessék

Frufru covidos lett múltkor, úgyhogy másfél hétig egyedül fuldokoltam a munkában, aztán amikor bejelentette, hogy visszatér, rám írt a tulaj, hogy na, Frufru meggyógyult, nem lesz már rajtad akkora nyomás, pénteken ebéd után beszéljünk a múltkoriról.

Szia, okés - írom én, közben meg arra gondolok, melyik múltkoriról. Arról, hogy nem akarok plusz melót, vagy arról, hogy ide a bruttóval?

Na és ha nem lesz már rajtam akkora nyomás, új adagot kell rám helyezni, vagy mifene?

Nincs kedvem hozzá.

Tegnap lementem kakaóért a boltba, ilyen kis minidobozosat akartam venni, tudjátok, és 385 forint volt, úgyhogy inkább visszatettem a polcra. És arra gondoltam közben, hogy ez az ember megbaszódhat, a mai világban egyre abszurdabbak az elvárásai ahhoz képest, amit kínál.

Nincs kedvem már félni tőle, meg tartani tőle. Csak fáradtan nevetni rajta, hogy hjaj, ne, hagyjuk, hagyjuk, el se kezdd, vedd már észre magad.

Most az új gyerek van a bögyében, két hét múlva lejár a próbaideje, de még nem elég jó, lassú, meg azt se tudja, mihez kapjon, persze nem is tanítják rendesen, csak dobálják neki a munkát. Velem is ezt csinálnák, nekem ez nem kell.

Most már az se érdekelne, ha ő is közölné, mekkora szar vagyok, amiért nem nyitok a tanulásra. De hát edződöm, mondjad csak, mi nem tetszik még.

Nyitok amúgy az újdonságra, ma két helyre is leadtam az önéletrajzomat.

F

Írtam neki tegnap, hogy van - jegyzeteljen, aki még nem tudja, hogy kell házhoz menni a pofonért. Gondoltam, eltelt négy nap a szextali  randi óta, mindketten tudjuk, hogy nem lesz ebből semmi, de azért ingerem volt pár szót váltani vele, mert miért ne, bassza meg, én bírtam őt. Kivi voltam, hogy maradhatunk-e emberek, vagy ennyik voltunk, pár hét feltételekhez szabott dumcsizás. Hjaj, én úgy vagyok bizalmatlan, hogy látom a másikon, ha valamit vetít, de mégis naivan hiszem, hogy lehet egy másik részünk őszintébb. Hogy kieshetünk a szar szerepből, amiben nem voltunk jók, és fellélegezhetünk, hogy huh, na és amúgy te milyen vagy úgy igazából, amikor nincs nálad a mikrofon. Majd egyszer eljut az agyamig, hogy nem számít, ki kicsoda. Nem az lettél, akivé válnod kellett volna, mehetsz, amerre látsz, baszottul nem érdekelsz.

Visszaírt, hogy beteg, de majd másnap ír.

És ma egyszer csak meg is kaptam a kiértékelésemet, amitől aztán ültem ott a gép előtt, és leizzadtam, szégyenemben is, meg idegességemben is, és vagy egy órán át nem is tudtam a munkára koncentrálni.

Azt írta, napok óta azon agyal, hogyan írja meg a benyomásait, lényegében azt ragozta kisregényeken át, hogy chaten nagyon klassz minden, de élőben milyen csendes vagyok, csak akkor beszélek, ha kérdez, persze ő végig jártatta a száját, és ő nem tud velem mit kezdeni, mert ez köztünk csak nagyon lassan bontakozhatna ki. Há' ja, de én végig kérdeztelek is, te meg megint csak érdektelennek tűntél, így könnyű állandóan szövegelni.

Nem t'om, én nem vagyok olyan, hogy dumálok magamról, ha nem érzem az érdeklődést, evva, akkor inkább csak kérdezek, meg semleges dolgokról beszélek. Lehet, kicsit megkúrcsizta a kommunikációs szintemet a home office, meg hogy csak az utcán látok embereket, pedig ezen a munkahelyen, míg bejártunk, nagyon megszerettem magam, a barátságosságomat, a humoromat, a közvetlenségemet, az őszinteségemet, a magabiztosságomat, azt, hogy felszabadult tudok lenni a többiek mellett. Úgy éreztem, hogy rendbe jöttem, elkészültem, kinyíltam. Na de ez a srác... Most úgy érzem magam, mint egy fekete macska, amit falhoz csapott a középkori angol. Rendesen selejtnek érzem magam, és most azt fogom gondolni, hogy tényleg olyan vagyok, olyan lettem, amilyennek ő lát.

Mondta, még amikor épp könyököltünk az ablakban, hogy nem adok visszajelzéseket. Én ezt nem értem amúgy, milyen visszajelzés kell mindig a fiúknak. Új Fiú ugyanezt csinálta már a legeslegelején, hiába simogattam az arcát, hiába bújtam hozzá, hiába voltam vele, NINCS VISSZAJELZÉS. Hát akkor simogassa a fasz az arcodat. Ömlengeni kell? Szavakkal? Na és ez a srác is ezzel jött, hogy nem kap elég visszajelzést. Áthívtalak, vettem neked fogkefét, meg hatféle piát, innivalót, csomó csokit, a legfinibb sonkát, hagyom, hogy szívj a lakásunkban, hozzád bújtam film alatt, megcsókoltalak - mi a picsa kell még? Az ilyen srácokat az anyjuk baszta így el? Jaj, kisfiam, húztál egy vonalat zsírkrétával, te vagy a villllágon a legjobb, muááhhh! Erre még azt se lehet mondani, hogy más a szeretetnyelvünk.

Persze az ő dolgai szóba se jöttek, fel se merült benne, hogy esetleg nála is lehetnek kivetnivalók vagy befolyásoló tényezők. Például hogy milyen hatással lehet az ember lányára, ha nem képes tíz percet józanul kibírni. Vagy hogy nem tartja rendben a szőreit. Vagy hogy azt hiszi, bárki magába fogadná a farkát teljes bizalommal, és hogy szexi dolog ráélvezni a másikra már első alkalommal (ezredszerre se szexi, bassza meg). Vagy hogy úgy verte ki magának, mint egy beteg állat. Meg hogy csak így érzelmek nélkül vagyunk, rákészülünk, smacizunk annak rendje s módja szerint, meg dugunk - dugnánk -, nekem ez az egész akkora színészkedés, megrendezett műsor, ugyanaz, mint amit Új Fiú is akart, ez a papás-mamásnak egy butább, pornósabb, kezdetlegesebb verziója. Mer' majd ebből bontakozik ki a szerelem. Ahhaaa, megint majdnem elhittem, de inkább a leszbikus fog így bennem kibontakozni lassan.

No szóval megkaptam az F betűt a próbanapomra, ő tökéletes volt, én egy nagyadag lófos, úgyhogy most így is érzem magam, selejtnek, unalmasnak, nullának, értelmetlen létezésűnek, CSÖNDESNEK, és hiába gondolom azt, hogy baszódjon meg mindenki, aki úgy akar párt, hogy az időt már sajnálja belefeccölni az ismerkedési fázisba, mert egyből dugni kell, meg hasra esni a fasz látványától, kacagva szaladni a gecicsap alá, meg lelkesedni az ember puszta létezésétől, és motiváltnak lenni folyamatosan a semmire fel vagy épp mindennek ellenére... Szóval mégis elhiszem, hogy egy szar vagyok.

Össze is vitatkoztunk, mert nem tudtam, mit vár tőlem, mit kellene írnom. Egy darabig próbáltam tisztábban láttatni vele a helyzetet, hogy ne legyen olyan egyoldalú az egész, meg kevésbé tűnjek szarnak (de kedves akartam maradni, így én nem kezdtem el sorolni a vele kapcsolatos észrevételeimet), de csak egyre idegesebb lett, írta a baszkizásokat, meg átment lekezelőbe, bármit írtam a működési elvemről, mintha nem is jutott volna el az agyáig. Úgyhogy a végére már nem írtam vissza, mert nem láttam értelmét, nem is hiszem, hogy foglalkoztatja a velem kapcsolatos valóság. Most megvárom, míg lemegy a háromnapos gyászidőszak, utána kitörlöm a chatet is, meg őt is - hát milyen jó ez a modern világ, rányomom a delete-et valakire, és volt-nincs, csak a lelkecskémen marad ott valami félig lehántott tapéta.

A másik srácot is hagyom szerintem, az is azt hiszi, a dugás van előbb, és utána jön az ismerkedés. De akkor meg inkább az olyat húzom jobbra, aki kifejezetten ezért van fent tinderen, és még be is fotózza a kidolgozott felsőtestét. Mert én nem hiszek ebben... Hogy ebből az állatkodásból bármi szép is kisülhet.

Macskát ide nekem. Nagyon sok macska kell.

Fujj a szél

Miért van lelkiismi-furdim? (ghghgghhh)

Írnék is neki, meg nem is. Lehetnénk barik!

Olyan furcsa, ma azért elgondolkodtam azon, hogy mennyire csak két test voltunk akkor hajnalban. Semmi izgalom nem volt az egészben. Se vágy, se túlfűtöttség... Persze pont így képzeltem... Épp csak váltottunk egymásra jegyet.

Ez a másik srác meg odavan, hogy milyen "szexi" vagyok, ami egyszerre mókás és para, egyrészt, mert csak ari képeket tettem fel a tinderre, másrészt így ha találkozunk esetleg, azon kell majd izgulnom, ütöm-e a fotóim szintjét. Az egész tinder nagyon vicces egyébként, de gondolom, csak lányként ilyen, fiú oldalon nem pörög ennyire. Tegnap le is tiltották a profilomat a fakkba, már másodszorra. Persze nem indokolják meg, miért.

Mondjuk nem tudom, mi alakulhatna egy olyan sráccal is, aki már az elején bevallja, hogy rám alszik el. Bár lehet, hogy mostanában csak ez a "kíváncsiskodás" lenne nekem való...

Kíváncsi vagyok, van-e hím, aki hatást gyakorol rám.

Szikrát akarok! Meg szenvedélyt. És jóleső sóvárgást!

Valami intenzívet.

Legyen nagy tűűűz!

- mondta főhősünk, majd égési sérülésekkel szállították az intenzívre.

Chat

Most írt. Hogy elszöktem-e. Most ezzel mit kezdjek, jaj.

Lehet, hogy ő is azon gondolkodott, hogy ez a csaj most komolyan csak így eltűnik?

Pont így estére helyrepofoztam a lelkem, megbarátkoztam a gondolattal, hogy ez így megy, meg azon gondolkodtam, erőltessem-e még a tindert, vagy úgyis mindegyik randipartnerem nyomingernek látna élőben, erre megint felugrik a chatablak. És egyébként ő tök furán hat rám, nem tudtam magam kedvelni mellette egyszer se, az a szövege, hogy élőben többet várt, még chaten is belém rekesztette a szót, és teljesen kinyírta belőlem a természetességet.

Van amúgy egy srác a tinderen, akivel néha dumálok, az első gondolatom vele kapcsolatban az volt, hogy wow, ő nagyon normális, mármint a nekem való értelemben. Egy csomó magányos, kreatív hobbija van, írta, hogy nem unalmában keresgél a tinderen, és ez nekem tökre tetszik, mert egy ilyen srác biztosan nem akarna állandóan a barátnőjén lógni. Csak hát nem t'om. Még kéne egy kis idő, most megint össze kell kapirgálnom az önértékelésemet. Hogy azt érezzem, nem vagyok uncsi.

Idefent

Fú, nagyon menci ez a vihar, levelek kavarognak az ablak előtt.

Nem fáj, nem fáj, köszönöm a lekvárt

Azért kicsit szomi vagyok.

Nem csak azért, mert ennyi voltam, és ez kicsit bántja az önérzetemet, hanem mert nem tudhatom meg, miért látott annyira unalmasnak, hogy sose akart az életemről megtudni dolgokat. Érdekelte, mit gondolok, de hogy ki vagyok a hétköznapokban, az kicsit se.

Meg azért, és ezért főként, mert megint úgy írtam le egy embert, hogy végig a rossz dolgokra fókuszáltam. Nyilván az a lényeg, ami a legnagyobb hatást váltotta ki... De azért álljon itt, hogy nagyon érdekes embernek tartom őt. Barinak például elfogadnám.

Azért is szomi vagyok, mert elfogadnék barinak valakit, aki sosem kérdezett rólam, és ha délután egykor kelt, ötkor írt vissza, és a nemdugásunk után úgy döntött, ezt kimaxoltuk.

Meg mert egyszer azt írta, így mégis hogyan tudnál komolyan venni bárkit is. Mintha őt komolyan lehetett volna.

Azért is szomi vagyok, mert végig láttam a jeleket, és mégis azt hittem, rajtam múlnak a dolgok, közben a csávó valószínűleg már jóval korábban eldöntötte, hogy ez csak ennyi lesz. Pénteken gondolkodtam, hogy írok neki, hogy úgy érzem, hülyének nézel, ne gyere mégse, de aztán írta, hogy kicsit izgul, én meg arra gondoltam, de jó, hogy nem csináltam magamból paranoiás, bizalmatlan, sérült idiótát előtte.

No mindegy.

Megint eltűnik valaki.

Az ilyeneken ugye mindig fennakadok, nem tudom, miért. Nem átjáróház a lelkecském. A friss, kezdetben nem nagy jelentőséggel bíró embereket is elteszem magamban egy polcra, és olyan furcsa, amikor elmásznak maguktól.

Gondolom, még lesz pár ilyen.

Csak szeretném megtanulni nem bizalmatlanul szemlélni az embereket. Ezektől rossznak és előítéletesnek érzem magam.

Ha most jönne egy épp magabiztosabb Róka, és elolvasná a fentieket, rám nézne felvont szemöldökkel, és valami olyasmit mondana, hogy fú, hagyjál, bazmeg, te hülye vagy.

Kéne rendelni a Burgerkingből

Bár úgy tűnik, nem kell majd magyarázkodnom, végül is tegnap alig kommunikáltunk chaten, ma meg még (már?) semmit. Örülök azért, hogy nem volt nála gumi. Most gondolhatnám, hogy na, megvoltam neki, ennyi voltam. Most legalább arra gondolhatok, hogy na, nem lettem meg, ennyi voltam. Vizsga eredményem F, mint fapina.

Nem bántam meg amúgy. Mókás volt, furcsa volt, meg egy-két társkeresőzéssel kapcsolatos elképzelést alátámasztó. És legalább idén máris történt valami, még ha semmi is. Egy kicsit vicces belegondolni, hogy olyasmit csináltam, ami tőlem távol áll - mondta a lány, és onnantól már csak eddig jutott el minden randiján.

Vagy hát nem t'om, távol áll-e... Cséhez is, Új Fiúhoz is csak ez a fajta kíváncsiság hajtott... Mert ők majd megmutatják. No mindegy. Egyszer tán jön valaki, akitől többet akarok. Azon gondolkodtam, hogy többet nem mondom el senkinek ennyire az elején, hogy milyen bénán indult a szexuális életem. Nem akarok többet na-majd-én-megmutatom-féle dumákat. Majd azt mondom, huhúú, hogy nekem milyen csávóim voltak eddig! Tyű, úgy odatették magukat az ágyban, csillagokat láttam a gyönyörtől. Remélem, a mi párosunk is felér majd egy spirituális élménnyel!

Jó, nem. Na.

A nagy kufirc

Volt bennem egy kis várakozás az elmúlt egy hétben, nem nyomasztott a gondolat, hogy mit is művelek én és milyen céllal. Történjen valami, hátha tanulok újat magamról, másokról, a szexről - csináljuk. Persze aznap reggel kissé megbántam, hogy így leszerveztem a dolgot, főként amiatt, mert nem éreztem a srácot elegendő mennyiségűnek chaten keresztül, és mert egy-két netes megmozdulásából láttam, hogy csak a sokadik dolga visszaírni nekem. De még mielőtt kitaláltam volna, hogy mondjam le, megelőzött egy lelkesedő üzenettel, és akkor arra gondoltam, hogy jól van, akkor ejtsük meg a talit.

Dupla Lúzi

Haló, jó estét, Lejárt Lemez névre foglaltam egy nagyadag érdeklődést.

Hogy érti, hogy nincs készleten?

Ühüm, rendben, semmi gond.

----

Akkó bazmeg.

Táncoló baba

 Egész nap ennek a refrénje ment a fejemben:

A fából készült nunci

Szóval ott hagytam abba a sztorit, hogy ugye a gyerek azt írta, álljunk mindketten a sarokba, én meg erre már nem írtam vissza. Másnap aztán megint írt, hogy azért sajnálja, hogy már nem kívánhat jó éjszakát, meg hogy magasan a legizgalmasabb lány vagyok, akibe neten botlott bele (jújci), azóta meg megint dumálunk, és újra volt olyan, hogy reggelig. Igazából keresem magamban ennek az okát, mert annyira nem vagyok beizgulva, inkább csak az hajt, hogy amikor meg nincs, akkor zavar a hiánya. Talán nem konkrétan az ő hiánya, no de mindegy, értitek. Van bennem egy kis elhatározás, hogy idén kevesebbet fogok gondolkodni, mert az elmúlt harminc év azt mutatja, feleslegesen kattogok annyit, mert még akkor is képes vagyok rossz döntéseket hozni. Minek hát erőlködni...!

Pukkcsi

Hát, jövőhéttől már nem leszünk Pukkanccsal munkatársak. Szimi-szomi.

Nagyon remélem, hogy az új helyén meg fogják becsülni, mert kurvára megérdemli.

Az a seggfej be se ment ma odaadni neki a papírjait, meg a fizetését, pedig úgy volt, hogy emiatt bemegy legalább.

Annyi jó van ebben, hogy a helyére egy olyan csajszi jött, akinek szintén leány a párja, és akivel Pukkancs egyből megtalálta a közös hangot, és remélem, tartják majd a kapcsolatot, mert azt hiszem, nagyon hiányzott már Pukkancsnak egy olyan bari, akivel mindenféléről lehet nyíltan dumálni.
Ja de hé, én is ilyen vagyok!
Na mindegy, értitek.

Extra égés

Tegnap közzétettem itt a nyomorultságom, közben meg facebook-on a gyerekkel való chatelésem volt megnyitva. Néztem, néztem, és egyszer csak megjelent ott a három hullámzó pont, aztán meg eltűnt. Aztán megint megjelent, és azt írta, hogy igazából mérges magára egy kicsit, amiért ilyen fasz volt. Én meg visszaírtam egyből, hogy ne legyen mérges, nem csinált semmi rosszat. Persze nem kezdtem el írni a hülyeségeimet, de egész nap gondoltam rá, hogy írok neki valamit, hogy ne higgye azt, hogy most a sok dumája miatt lépek vissza, nekem se jó érzés, ha ő azt hiszi, elüldözött, meg rajta múlt az egész.

De azért visszakérdeztem, miért gondolja magát fasznak, és végül is azért, mert írásban ő állandó megmérettetést érzett abban, hogy mindig igyekezett egy szinten lenni velem (ejjjj, nekem erről sejtésem se volt, nem is vittük túlzásba szerintem a filózgatást), és ezt várta volna élőben is, de persze ez az ő hülyesége volt, mert ettől még nem kellett volna félórás monológokat zengenie, és csak magával foglalkoznia.

Ez kicsit szíven ütött, mert egész tali alatt bennem volt, hogy nem igazán hasítok, na meg olyan magasröptűeket filozofált ott egymagában, hogy én attól abban a helyzetben iszonyatosan távol álltam, és a randi második felében már kezdtem érezni, hogy azt várja, hogy én is félórás értekezéseket tartsak az élet nagy dolgairól. Csak hát életem első tinder randiján, amin egy olyan fiúval veszek részt, akiről tudom, hogy nagyon bejövök neki, meg akiről tudom, hogy élőben is lelőhetetlen, én nem vagyok elég oldott és közvetlen, én inkább szorongok, és örülök, hogy egyáltalán reakcióképes és érdeklődő vagyok, mintsem hogy nekiálljak nagyokat mondani, sőt, nem gondoltam azt, hogy ezeknek a filózásoknak ott van a helyük. Nekem írásban ez tök alap, szeretek agyalni mindenfélén, begubózva a kanapén, de élőben csak Pukkanccsal szoktam nagyokat értekezni, akivel hét éves barátságot ápolok. Na de hogy egy idegennel is működjön, miközben végig arra koncentrálok, hogy ne tűnjek idegesnek, meg ne jöjjön elő a kisebbségi komplexusom, amiért neki annyi mindenről van mit mesélnie, miközben én egész életemben egy toronyban éltem, na nem. (Ez a tornyos hasonlat a burok helyett mostanában született meg bennem, ha már így a tizediken tengetem a napjaimat, haha. Szóval nem azért, mert királylány vagyok. Még a sárkány is szarik rám, szóval önszántamból raboskodok a lakat nélküli béklyóval a lábamon - micsoda klisétenger!)

Szóval. Leírta, hogy neki olyan komplexusa van, ami miatt állandóan meg akarja magát ismertetni (mondjuk ez pont nem sikerült szerintem), és hogy fasz volt, amiért többet várt tőlem. Nem rosszindulattal vagy lezárósan írta, de nyilván az arcomba szökött a vér.

Utána csak annyit írtam, hogy sajnálom, hogy csendes voltam, mire visszaírt, hogy álljunk mindketten a sarokba.

Már nem is volt kedvem vallomásokat tenni arról, hogy NEM VELE VAN A BAJ, HANEM VELEM, úgyhogy azóta is mindketten a sarokban állunk.

Ma meg visszatértek a macskás álmok.

Kámpicsa

Egész nap a gyereken kattogtam.

Persze megvolt már a „bocsi, de”, meg az „értem, jolvan” rész.

Érted a fenét, de hát na, nincs miből értsd, nem tudsz rólam semmit.

Utálom magamban, hogy fél pillanat alatt beijedek.

Meg hogy kifogásokat gyártok. Pikk-pakk megállapítom, miért nem jó nekem a másik, aztán szevasz, nem kérek belőle. El se kezdődik a randi, de fejben már a lezárást tervezem, hiába tetszik.

Azt is utálom, hogy nekem mindent tovább tart megrágni, de úgy tovább, hogy a végtelenségig. Még akkor is rágok, amikor a másik már rég megemésztette és lehúzta a klotyón a maga részét.

Rettenet félek kapcsolatban lenni. Sose volt jó. Nem is láttam jót. Nem hiszek abban, hogy jó lenne nekem.

Kicsit azért kezdem beismerni magamnak, hogy nem csak a szabadságomat féltem iszonyatosan, hanem az is bennem van, hogy nem vagyok elég jó. És nem akarom ezt érezni a másik mellett. Végül is mikor voltam elég jó?

Akkor se, amikor azt hittem...

Mire ezt leírtam, Pukkancs hazaért, és meglátta a fejemet. Azt mondta, többet kell beszélnünk rólam, mert mindig csak arról dumálunk, miért nem jó a másik, pedig igazából magammal nem vagyok elégedett.

Ha lett volna idő közzétenni, amit fentebb leírtam, most néztem volna rá szúrós szemmel, hogy vajon olvassa-e a blogomat. Aztán meg rám jött a sírhatnék.

Massza

De amúgy nem t'om... Azért is akartam ezt, mert néha jó lenne valami intenzívet érezni, ami mondjuk nem olyan nyomasztó, hogy felkelni sincs kedvem. Kicsit jó lenne értékesnek lenni, vagy legalább annak érezni magam. Esetleg nagy heves romantikában részt venni, örülni egymásnak, meg a jelennek, és nem foglalkozni a jövővel állandóan, meg nem követelőzni vagy elvárásokkal küzdeni. Napközben elfelejtem, aztán lefekvéskor vagy felkeléskor előjönnek ezek a fura érzések, amiktől halott szellemnek érzem magam, amit valami még ideköt, úgyhogy nem képes átkelni a túlvilágra. Amíg tartott ez a chatelgetés, amúgy kicsit szabira ment a depi. Kicsit neheztelek magamban a gyerekre, pedig tudom, hogy amúgy se csak ennyi lenne a gond, hogy nem érdeklődött. Persze nem derült ki, mi történne, ha mosolyogva rám néz, és őszinte érdeklődést látok a tekintetében. De na, lássuk be, úgyse bírnám, hogy állandóan lyukat beszél a hasamba ezekkel a régóta hurcibált standup előadásokkal. Ha jobban belegondolok, valószínűleg kevés olyat mondott, amit ott helyben rögtönzött. Írta tegnap, hogy kicsit bánja, hogy ennyit beszélt, de hogy izgult - na ezt sajnos nem tudtam elhinni -, mire írtam, hogy én nem igazán éreztem a helyem abban a taliban. Aztán küldte a fancsali emojit, hogy megpróbálhatnánk-e még egyszer úgy, hogy nem izgulja túl, mert most az volt a baj, hogy túl sok mindent akart elmondani, és néha beleveszett. Erre már nem tudtam, mit írjak vissza, úgyhogy ott lóg szegény a levegőben fél napja. Hát na, én is izgultam, jó, hogy nem látta, hogy öntöttem át a forróvizet a bögrékbe, mert akkor biztos elmeroggyosnak néz, amiért így remeg a kezem (emiatt is vitettem le vele a két bögrét, haha, ha én viszem, üresek lesznek, mire kiszállunk a liftből). Meg hát na, miért akart annyi mindent elmondani, és miért az volt az elsődleges, hogy egy csomó sztorit előadjon, miért akart beleveszni, miért nem kérdezett soha még akkor se, ha végére ért valaminek. Közben amúgy meg olyan terheket rótt rám, hogy elmesélte, a hangulata mekkorát változott az elmúlt egy hétben, és hogy a legjobb barátja ezt mind látta, és nagyon szurkol neki, hogy későn érjen haza. Valamikor az első két óra után elmondtam neki valami kapcsán, hogy a home office kicsit visszazökkentett a visszahúzódásba, és elkezdtem megint azt érezni, hogy ha kérdeznek is, elég lesz röviden válaszolni, mert úgyse érdekel senkit, amit mondok. Szóval ezt elmondtam neki, és aztán... magáról kezdett beszélni. Na, hát akkor mindegy. Éjjel meg lenémítottam a Cartoon Networköt, mert el akartam aludni ott a kanapén, és fél négykor arra ébredtem, hogy ordít a tévé, pedig közelében se vagyok a távirányítónak.

Klikkkbét

A háromnapos kariból három órát tartottam meg azzal, hogy elmentem keresztanyámékhoz ebédre, aztán amikor tata villával kezdte szurkálni a saját szemgolyóját, miközben szédült, mint az állat, arra gondoltam, ennyi elég is vót, megyek.

A többi napban egyedül voltam, de olyan jól elvoltam, hogy be se kellett kapcsolnom a tévét. Írtam, edzettem, meg mostanában két-három órás rajzkurzusokat veszek, amiket különböző illusztrátorok tartanak, és ezekre verem a nyálam, miközben magát a ceruzát és/vagy ecsetet alig fogom meg, mert azt képzelem, majd egyszer beindul ilyen téren az agyam, akkor meg aztán ontom a remekműveket. Persze azért bevásároltam, meg néha rajzoltam, főzőedényeket - woooow! -, vagy emberkéket másoltam ki egy erre a célra vett lakberendezős magazinból, de véletlen se olyasmiket kezdtem el művelni, mint amiket a videókban varázsoltak. Nagyon szeretem amúgy a mesekönyv illusztrátorokat, némelyik stílusa olyan egyszerű és nagyszerű, hogy nem is értem, nekem miért nem megy kisujjból...! A legtöbb ilyen vidi amúgy angolul van, szóval közben legalább angolozok is, most már csomószor van, hogy nem kell látnom a szöveget ahhoz, hogy eljusson az agyamig.

Mi Pukkanccsal 27-28-29-én kariztunk, de igazából csak zabikáztunk egész nap, nem estünk túlzásba. A szilveszter meg úgy telt, hogy Lau átjött estefelé, de később le is lépett, mert ment buliba a haverjaihoz, mi meg itthon maradtunk társasozni, aztán reggelig hülyéskedtünk.