Szókimondás

Épp gruppen megy a tévében, és közben szomorúan lesik egymást a párok

(Mielőtt még valaki megtalálna ütni, karantén alatt homi ofiszt szoktam érteni, szóval nem, nem kívánok országos karantént csak azért, hogy nekem ne kelljen bejárnom dolgozni. Számomra kicsit ugyanaz a kettő, mert tavasszal nemigen igényeltem, hogy elmehessek bárhova is. Szóval ha karantén után sírok, az csak azt jelenti, hogy szeretnék minden nap nyolcig aludni, nem pedig azt, hogy remélem, mind belehalunk a bezártságba.)

Az egyik pénzügyes nő betegesen rá van parázva a korona-témára, úgyhogy kissé félve ugyan, de meghallgatást kért a Nagyúrtól ez ügyben. Bátorítottam is, mert engem is érdekelt, miért nincs home office napi 500 megbetegedés miatt, ha márciusban a napi elenyésző miatt haza lettünk parancsolva. Azt mondta az ember, októbertől szeretne home office-t, persze erről senki nem tudhat, így én se, mindenesetre próbálom nem beleélni magam, habár már megtettem. Sőt, olyannyira beleéltem magam, hogy a havi elszórható pénzemet átcsoportosítottam a félrerakandóba, mert ha homi offisz lesz, nem lesz szükségem arra, hogy lelkemet vigasztalandó és unalmas napokat kompenzálandó szép ruhákban járjak. Gondolom, azért csak októbertől, mert más cégek még nem fostak be, benne pedig ott a csordaszellem, plusz megint három új embert veszünk fel, akiket élőben könnyebb lesz betanítani. Egy jön Kol helyére, egy az egyik új helyére, aki lelépett, egy meg mellém segítségnek. Látva az újakat, eléggé elöregedett lesz a benti társadalom.

Tegnap este olyan durván elillant egyik percről a másikra az életkedvem, hogy belecsaptam az arcom a párnába, és magára hagytam Pukkancsot a Black Mirrorral, amit épp néztünk. Utoljára úgy másfél éve éreztem ilyet, mintha egy dementor kiszívott volna belőlem minden jó érzést. Eldöntöttem, hogy inkább alszom, mert olyan végletesen sötét gondolatok suhantak át az agyamon, hogy nem is éreztem értelmét magamnál lenni. Ilyenkor úgy érzem, sose leszek már boldog, nem létezik dolog, ami képes lenne még örömet okozni, sőt, még az se hozna lázba, ha kiadnák a regényemet vagy ha milliárdokat nyernék a lottón, és ezáltal megoldhatnám a családom anyagi problémáit - szóval olyan lent voltam, hogy esélytelennek éreztem, hogy van értelme ilyen üresen létezni. Reggel még tartott, aztán napközben elmúlt, mert hülyéskedtem a pénzügyes nővel, de ilyenkor nem tudom, mi jön rám... Mintha a véremben úszó smiley-k hirtelen szétrobbannának.

Kol ma kétszer is rám nézett. Egyszer azt hittem, csak véletlen, de aztán fél órával később még egyszer, és legalább két másodpercen át néztünk egymás szemébe. Durva volt, szinte romantikus, el is kaptam a tekintetem (sok mindenre használom mostanában a romantikus kifejezést, nem csak nyálas, szerelmes momentumokra - főként regénybe illő helyzetekre).

Most épp komoly beszélgetést folytatok Új Fiúval a chaten. Ma valahogy megérezte a vesztét, és most ez a téma.
Mire leírtam ezt a két mondatot, a végére is értünk... Majd talán elmesélem. Asszem, megint vesztettem a magammal magamért vívott harcban. Gyenge Róka. És még gyengébb Új Fiú - mert mindent kiírtam magamból, és mégis akarja folytatni. Én meg azt válaszoltam, megpróbálhatjuk. Talán egyszerűbb lesz létezni ebben a kapcsolatban úgy, hogy nem érzem színészkedésnek az egészet. Bár bevallom, amikor azt írtam, megpróbálhatjuk, már csak az evésre tudtam gondolni. Nem ettem ebéd óta.

Ja és: SZERETEM AZ ŐŐŐŐŐŐŐŐSZT!

Szellő

Elkezdtem nézni Netflixen az A befejezésen gondolkozom című filmet, csak azért, mert valami különös oknál fogva megfogott a cím. Arról szól, hogy a főszereplő hét hete jár a hapsijával, és miközben szülőbemutatósdira mennek, végig azon agyal, hogy szakítani kellene - micsoda hülyeség...!

Amúgy rohadt nyomasztó. Annyira, hogy még az is nyomaszt, hogy írok róla, ezért lehet, hogy majd kitörlöm ezt a bejegyzést.

Hosszú, úgyhogy nem fejezem be ma, de azért remélem, nem az lesz a vége, hogy beleőszül a csaj a gondolkodásba.

Vége a szabimnak, és annyira eltávolodva érzem magam a munkahelyemtől, hogy totális megsemmisülésnek érzem azt, hogy hajnalban fel kell kelnem miatta. Lehetne megint karantén. De hát már csak a maszkvásár megy, meg a tesztbiznisz. Szerintem karneválos maszkok kellenének, az valahogy jobban illene a helyzethez. Meg egy elektromos roller... Világító kerekekkel. Nem a helyzet miatt, csak hogy érezzem, hogy... hát, valamit. Azt a kis szabadság-szellőt, ami olyan boldoggá tudja tenni az embert néhány perc erejéig.

Ragyogj odafent is, Sün Caca!

Ma tudtam meg, hogy Sün Caca meghalt múlthéten. Mama vette észre, hogy nem eszik, és hogy nagyon sötétet pisil. Kiderült, hogy durva májkárosodása van évek óta, a mája 90%-a feladta már, így elaltatták. Élhetett volna még néhány hetet vagy hónapot, de a végét nagyon megszenvedte volna.

Olyan hatalmas, csillogó, zöld szeme volt... Szép volt, szemtelen, és iszonyat lekezelően tudott nézni arra, akit nem kedvelt, de akit szeretett, azt nagyon. Kb. nyolc éve került hozzánk, amikor vihar volt, és Perdita meghallotta, hogy kint sír egy kiscica. Egy parkoló autó alatt óbégatott. Miután megszülte a Pompomkákat, önkényesen leköltözött mamáékhoz.

Édes kis Caca - azt mondják, minden kutya mennybe száll, de a cicákból csillag lesz, láttam az Oroszlánkirályban. Ilyen szép szemű lények nem is válhatnak mássá.

Mivel Süni Pomi anyukája volt, Pomi jövőhéten megy orvoshoz.

7 hét

Nem tudom, hogy csináljam. Olyan béna vagyok. Olyan abszurd ez az egész. Én csak egy éjszakát akartam, nem akartam így belemenni - miért akartam volna? Miért nem kaptam egyből észbe? Miért nem szóltam neki, hogy ennyitől még nem leszünk együtt?

Mióta elmondtam neki, hogy szerintem nem szerelmes, kétszer is mondta, hogy szeret. Amikor kimondta, visszhangzott egy sort a fülemben a szó. Arra gondoltam, vajon hallja-e ő is azt az üres kongást, ami a szót követi. Mind a kétszer csendben maradtam válaszul.

Megkért, hogy válogassak össze színeket a hálójába. Addig nem is hagyott, míg nem vettük meg a dolgokat, mint egy friss házaspár. Próbáltam odázni, de ott van már a kézlenyomatom.

Vissza kell nyernem magam és a saját kis dolgaim. Nem az ő hibája, hogy megszűntem - én nem tudok már semmi másra gondolni, csak erre az egészre.

Nincs értelme írnom, amíg ebből nem mászom ki.

Duplán gáz így, hogy együtt dolgozunk.

Szar ember vagyok.

Sokat tanultam.

RBNB, az új szórakozás, amit senki nem ért

Azt hiszem, vasárnap voltam először igazán boldog ebben az évben. Pukkanccsal, Lauval és Lau legjobb barátnőjével, Diával voltam Velencén (Dia a pervi lány, múltkor is jött a tóra). Korán reggel mentünk, hogy jusson napágy, és a naplementében is még bent voltunk a vízben. Nem vagyok egy hableány, általában elég nekem tíz perc egyszerre, de most vettem egy hatalmas úszógumit, amivel aztán órákig elvoltam. Ha nem a fenekemet lógattam a közepébe, akkor a lábamat, miközben a peremén ücsörögtem (egyszer mondjuk hanyatt estem, de sebaj), és amikor fújt a szél, széttártam a karomat, és titanicosat játszottam. Még hapsik is ránk cuppantak ott a vízben, mondjuk lelki füleimmel egyből meghallottam a cápazenét, amikor rájuk néztem, úgyhogy úgy elúsztam onnan, mint a sicc - szerintem meg is tanultam úszni -, de legalább volt egy kis pozitív visszajelzés is, és hát így minden tökély volt. Annyira fiatalnak és gondtalannak éreztem magam, hogy nem is akartam, hogy véget érjen a nap.

Az utca

A belső udvar

Ha rajtam múlt volna, még éjfélkor is a vízben vagyunk, de sajna nem rajtam múlt - Lau és Dia másnap mentek dolgozni, szóval nem voltak olyan ráérősek, mint Pukkancs és én. A Déliben szét is váltunk, aznap volt ugye a 36 °C, szóval még késő este is tök jó idő volt - ültünk kicsit a Deákon, utána ettünk hambit, és mentünk a lakásra, ami rohadt jó helyen volt a VI. kerületben, tényleg mindenhez olyan közel, hogy egyszer se tömegközlekedtünk. A lakás gyönyörűséges volt és modern, egy teljesen új építésű házban a sok, szmoggal lepett polgári épület között - amikor beléptünk a belső udvarra, tátva maradt a szám, annyira más látvány volt odabent az egész, mint kívül. Szóval három napig éltük az időmilliomos belvárosiak életét, és habzsidőzsiztünk különböző helyeken, biliárdoztunk, meg ültünk egy csomót a fűben (na nem a belső udvaron, hah), meg az erkélyen, ami szintén tök tágas  és szép volt, úgyhogy ez a lakás messze lepipálta az előzőt, ami amúgy tök jó volt, és én most már ilyen kecóra fogok vágyni, nem olyanra. Nagyon szeretem az erkélyeket, éjszaka is képes vagyok kiülni egy pisilés és egy visszaalvás között. Vicci belegondolni, hogy valakinek mindez természetes. Nekem már eleve az klassz érzés, hogy kiülhetek a nappaliba, haha... Nyaralás a korona idején. Amúgy turistákat nem is láttam, egy csomó étterem is zárva volt, például az, ahol mosogattunk Pukkanccsal egy hónapot, és ami a Four Seasons mellett van, meg is szűnt.

Ez az RBNB-téma olyasmi hóbort lett, amit nem igazán szoktak érteni az emberek, mert hát mi a picsát lehet élvezni a belvárosban pestiként (pest megyeiként!), de nincs is kedvem hosszasan magyarázni. Egyszerűen szeretem, ahogy él a város, nyüzsögnek a fiatalok, váratlanul szólítanak le emberek, kényelmesen lesétálhatóak a távok, és simán elgyönyörködöm az épületekben menet közben. El tudnék viselni egy leánylakást a belvárosban, utána, ha kiéltem magam, jöhetne valami nyugisabb környék. Sokkal teljesebb életem lenne bent, mint itt Kukutyinban, ahol állandóan igazodnom kell a menetrendhez, és a legnagyobb élvezet, ha hazafelé veszek egy Kaktusz jégkrémet a Coopban, már ha épp nincs zárva, amikor odaérek.

Tegnap estére mondjuk bedepiztem, amiért vissza kell térni isten segglyukába  a valóságba, és hogy a nyár is véget ért, mert bár szeretem az őszt (SZERETEM AZ ŐŐŐSZT!), nagyon is, nem sikerült éjszakai meztelen fürdőt lerendeznem a nyáron, és emiatt kicsit fáj a szívem. Egyszer azért még szeretnék lemenni egyedül is a strandra, még ha nem is fürdeni, csak dögleni, olvasni, és élvezni, hogy magam vagyok.