Fáradt vagyok lefeküdni, és még fogat se mostam

Ma rám írt a punk, azt kérdezte, miért engedem el én őt ilyen könnyen, miért nem keresem. Írtam neki, hogy hát gondoltam, eleged lett, amúgy se írtál már vissza az utsómra. Aztán később meséltem neki a Pocokembert, hogy azt mondta, másik világban élek, mert igenis számít a külső, és akkor a fiú azt írta, hogy: „Nekem nagyon fontos a nő külseje. És te annyira bejössz, hogy most azonnal a számban akarom érezni az ízed.” Azt hiszem, nem nagyon vágja ezt az udvarlás témát (mármint persze mit udvarolna rögtön a legelején, de akkor ne is jöjjön azzal, hogy udvarolni szeretne nekem), és fingja sincs arról, mi egyebet lehetne velem kezdeni. Lófaszt nem lát belőlem (pedig neki még nem is volt alkalmam villogni a szép ruháimmal, mert mindig sétálni mentünk, oda meg elég a játszós ruha). Biztosan jobban tisztelne egy olyan lányt, akivel kapcsolatban azt érzi, hogy belé tudna szeretni, csak ez nem tudatos nála, és nem veszi észre, hogy az ő módszere túl direkt és semmi figyelemfelkeltő nincs az egészben. Szerintem amúgy randizik épp, mert gyanúsan eltűnt estére.

Mondjuk én is eltűntem kicsit, mert ma találkoztam Normival, ez volt a negyedik találkánk. Ültünk egy órát a Svábhegyen, aztán onnan lesétáltunk Kelenföldre. Kapott a munkahelyéről egy elintéznivalót, és azt hitte, éjfélkor majd kocsikázom vele, de aztán mondtam, hogy nekem ennyi elég volt. Mármint hogy a mászkálásból. De amúgy nem a mászkálással volt bajom, mert szeretek sétálni, inkább csak nem éreztem azt, hogy négy óránál többre lenne vele szükségem. Ezért utálom a randikat, mert a fiúk alig akarnak hazamenni. Igazából két-három órán túl már mindig várom, hogy mehessek. Nem fogok jutni Normival semmire, minimális vonzalmat se kelt bennem.

Amúgy nem tudom, szerintem velem is vannak bajok, mert egyszerűen nincs ingerem magamról beszélni. Kérdezek, beszéltetek, reagálok, viccelődök, de magamról nem sokat dumálok. Ugyanez a punkkal is. Írásban csak-csak, de élőszóban nem megy, valahogy nincs ingerem mesélni, mert minden olyan lényegtelennek tűnik. Azt hiszem, ha valaha is összeakadok egy számomra megfelelő emberrel, az nagyon feltűnő lesz.

Bibi

Beszéltem ma Rénnel. Mármint csak chaten, mert ma mindketten home office-ban vagyunk, és azt hiszem, amúgy is mindkettőnknek egyszerűbb így, írásban. Én bátrabb vagyok és összeszedettebb, ő meg nincs sarokba szorítva, és elfuthat ezredszerre is, ha még van pofája.

Tegnap hirtelen ötlettől vezérelve határoztam el, hogy ma írni fogok neki akkor is, ha ő nem ír rám, és igenis megkérem, hogy segítsen lezárni kettőnk dolgát fejben is. Mert tudom, hogy vidámnak tűnök és magabiztosnak, de attól még megviselt a sok hallgatás és az, hogy hirtelen leállt még a flörttel is. Eljátszhatjuk séta meg konyhában hülyülés közben, hogy nem volt kettőnk között semmi (merthogy ezt csináljuk), de attól még fejben ez nem olyan egyszerű. És nem akarok úgy elmenni erről a helyről, hogy magammal viszek egy fájó kérdőjelet, és azon agyalok, vajon hirtelen megundorodott-e tőlem, vagy mit rontottam el ennyire.

Szóval ezeket írtam... Elsütöttem a "felnőtt módjára" kifejezést is, hogy hassak rá. Valójában nem tudom, mit vártam, azt hiszem, csak tőle akartam "hallani", amit már amúgy is tudtam, vagy legalábbis reméltem, még ha nem is tőle, hanem félszavakat elcsípve.

Szóval a babaprojekt miatt feléledt a lelkiismerete.

Azt is írta, hogy miattam is állt le, merthogy nem volt fair velem szemben, de azért ezt nem hiszem kicsit se. Szerintem azért állt le, mert nehézségeik adódtak babaügyben, és úgy érzi, nem érdemel sikert ilyen téren, ha közben velem kavar.

Persze írt olyanokat, hogy haragszik magára, amiért ennyire belement az egészbe, meg "elnézést" kért - szóval a b betűs szó még írásban se megy neki -, de nem igazán könnyebbültem meg. Vagyis örültem, hogy végre nem menekült el a beszélgetés elől, és vagy egy órán át jobban éreztem magam, de aztán megint csak rám tört a sírás, és órákig folytak a könnyeim. Mert olyan jó lenne, ha tényleg tudná, mekkora kárt okozott... Legszívesebben csak odavetném magam elé, zokognék, és azt ordibálnám, hogy nézd, milyen szomorúvá tettél, és nézd, hogy fájok, mert akkor talán eljutna az agyáig. Persze nem vagyok pszichopata, szóval nem fogok ilyet csinálni, de azt érzem, valójában csak az segítene a lelkemen, ha ő vetné magát elém, és könyörögne a bocsánatomért. Szóval ha tudnám, hogy komolyan gondolja, hogy sajnálja az egészet. De azt hiszem, ez volt a max, amit kiszedhettem belőle, és valójában úgyis csak az a lényeg, hogy hagyott szenvedni. Mondanám, hogy ez sokat elárul az irántam táplált érzelmeiről, de egész egyszerűen a sok szarság ellenére tudom, hogy kedvel (nem, nem szeret, de kedvel), mint ahogy azt is tudom, hogy brutális módon az a típus, aki nem tud kommunikálni, meg aki szerint cikis érzelmekről beszélni. Nagyon alacsony szinten van EQ terén, és nem tudok rá emiatt haragudni.

Orosháza szerint menjek el pszichológushoz, mert nem normális dolog, hogy mindenre tudni akarom a magyarázatot. El lehet menni ilyen agybajjal olyan emberhez, aki arra szakosodott, hogy mindenre magyarázatot találjon? - költői kérdés, nem érdekel a válasz.

Annyira különböző módon látják az emberek a dolgokat, hogy bár a "normális" fogalmát eddig se értettem, most már szinte megszűnt számomra létezni.

Normálisnak lenni annyit tesz, hogy büszkén elvonulok, ha valaki belém rúg? Akkor lettem volna bölcs, ha hagyom Rénnek, hogy azt gondolja, nem tartozik magyarázattal? Akkor lehetek erős nő, ha egy ilyen embert elkezdek maximálisan ignorálni, és nem akarok vele jóban lenni se? Ha valami nehéz, kurva nehéz, akkor hagyni kell a picsába?

Nem igazán tudok így gondolkodni, miközben a legjobb barátom egy olyan lány, akivel évekig dolgoztunk azon, hogy igazi barátok lehessünk. Persze egy kollégába feccölni ennyi energiát valószínűleg felesleges, hisz a munkaváltással majd megszűnik a kapcsolatunk minden szinten, de... Az energiám végtelen, így nem érzem pazarlásnak.

Hát ez van, bibis lettem.

De ezt is majd az idő megoldja... Mint ahogy amúgy eddig semmit. 

Pasijaim - 792. fejezet

Aki nem látta még a Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 másodperc alatt című filmet, az nézze meg, mer' én vaok benne a főszereplő!

Megírtam a Punknak, hogy ne haragudjon, amiért ennyire passzív vagyok, de lelkiismereti gondjaim támadtak, amiért nem csak vele szoktam találkozgatni (ezt kicsit több szóban), mire ő írt valami olyasmit, hogy ez így már elég szenvedős, aztán eltűnt a fakkba. Valójában tartott ez vagy egy órán át is, de végül is amennyi érzelem volt benne, tíz másodpercnek éreztem.

Ezen esetből tanulva Norminak már nem így fogalmaztam, hanem azt írtam meg neki, hogy nem tetszett a szombat esti, tinderről szóló beszélgetésünk, nem akarom három találka után lekorlátozva érezni magam, miközben én amúgy is tök nehezen kezdek el kötődni. Erre azt kérdezte, nekem hogy esne, ha tegnap áthívta volna azt a lányt, aki ráírt, csak azért mert mondjuk épp rossz volt a kedve, én meg írtam, hogy nem esne szarul, mivel nem járunk, és nem tartozunk egymásnak hűséggel (meg mert én vagyok az a lány, aki mellett menyasszonyt is lehet tartani).   Ezen beszélgetés előtt egyébként megírta, hogy megint visszaesett kicsit a depressziójába, én meg nagyjából annyit tudtam erre írni, hogy nem szeretnék ekkora felelősséget magamra venni. De ő nem enged el olyan könnyen, mint a Punk, pedig egyszerűbb lenne.

Hihetetlen egyébként, hogy mekkorát tudok hátrafelé ugrani, ha meglátom, hogy valaki elkezdett kötődni hozzám előbb, mint én őhozzá. Ha pedig valaki veszélyezteti a szabadságomat, miközben én még nem érzek semmit, hát még rideg is leszek, és hirtelen idegennek kezdem látni a másikat.

Bitter sweet symphony

Tegnap felmondtam. E-mailben, home office-ból, mert nem tudtam rávenni magam a telefonálásra egy olyan személlyel, akivel sose beszélek. A felettesem rögtön felhívott, annyit mondott, hogy nem lepődött meg, és hogy menjek be az irodába, adjam be hivatalosan is a felmondásomat.

Persze Csiripnek és a másik pinának egyből szemet szúrt, hogy a Róka hétfő délben beesik az irodába, kérdezte is egyikük, hogy hát mit keresek bent, mondom, a felettesünkhöz jöttem. Egyből nyúlt a mobcsijáért, mert hát a Róka sose kereste még a felettest, gondolom, leadta a forródrótot, hogy hú, a Róka tuti felmond. Ehhez jött még, hogy az ügyvezető irodája előtt is várakoznom kellett, aztán meg egy nagy borítékkal rohangáltam, szóval tök feltűnő volt az egész, vagyis hát a kutyának se tűnt fel, csak a két pinunak, mert ők mindig lesik, mit csinálok épp.

Az ügyvezető megkérdezte, miért mondok fel, persze láttam az arcán, hogy tisztában van vele - amúgy a pulzusom az egekben volt, valamiért hirtelen az volt bennem, hogy én vagyok a világ közepe, pedig rohadtul csak nekem volt nagy dolog, hogy felmondok, és megint megváltozik az életem, nekik minden marad a régi -, aztán még a felettesem is leült velem kicsit, de tényleg csak két percre, annál nem többre, és akkor megbeszéltük, hogy hát jó szarul jött ki az, hogy fel lettem véve kb. a semmire, nem számítottak rá, hogy ennyire vissza fog esni a munka. Amúgy nem hiszem, hogy különösebben érdekelte a dolog (bár ma egy kolléganőm azt mondta, hogy neki mondta egyszer a felettesem, hogy kicsit aggódik, hogy le fogok lépni).

Aztán egy kisebb pletykafolyam indult meg a háttérben, ezért előre lett hozva mára a csapatmeeting, amin be kellett jelentenem felmondásomat (úgy kezdtem, hogy: „Szerintem már mind tudjátok, de...”), és meg is kellett indokolnom két szóban (kedvesen és bölcsen kihagytam az okok közül a csapaton belüli ellenséges hullámokat), szóval annyit mondtam, hogy ti is látjátok, hogy nem nagyon van munka, ez kissé már bántotta az önérzetemet, így hát amikor kaptam egy ajánlatot, elfogadtam. Szóval nem nagyon ragoztam túl. Bejelentésemet egy kurvára-leszarjuk-hogy-elmész-féle csend követte, nulla reakció és arckifejezés, szóval ez a meeting kemény hat percen át tartott, aztán felálltunk, és mindenki ment a dolgára, többet hozzám se szóltak, csak Csirip szaladt a harmadik szőkéért, hogy vegyed a kabátodat, lemegyünk cigizni.

Arra számítottam, hogy majd a hír magától elterjed, és nem nekem kell mondanom az embereknek, de meglepő módon elakadt az infó a szőkék körében. Napközben viszont, ahogy meg-megláttam bizonyos kollégákat-kolléganőket, átfutott az agyamon, hogy vele mondjuk jóban vagyok, szólnom kellene neki, szóval így hébe-hóba odamentem egy-egy emberhez, hogy elmondjam a dolgot. Kaptam nagyon kedves szavakat is, van pár kolléganőm (akiket magamban felnőtt nőknek hívok - de hogy úgy agyilag is felnőttek -, mert annyival különbek az én csapatomnál, szóval ők ilyen negyven körüli, intelligens nőcik, akik szeretik magukat, úgyhogy nincs bennük semmi rosszindulat másokkal szemben), szóval ők mondták, hogy hiányozni fogok, és hogy már első nap azt látták rajtam, hogy egy magabiztos csaj vagyok (nyöhöh), és szerettek velem együtt dolgozni, még ha nem is volt sok a munka, szóval ezeken kicsit meghatódtam, pláne, hogy ott a csapatom közt ülve már elhervadt a lelkem, és kicsit elhittem, hogy egy utálni való fos vagyok, és senkinek nem fog feltűnni a hiányom.

Rén ma kétszer is mondta, hogy hiányozni fogok neki, én meg szerettem volna neki elmondani valami kedveset, de láttam rajta, hogy megijedt, ezért inkább nem mondtam, és majdnem el is sírtam magam, amiért ennyire fél mindig attól, hogy vajon mit akarok mondani, pedig sose bántottam, és soha nem is bántanám. Pedig csak valami olyasmit akarnék kinyögni, hogy sajnálom, hogy mindig féltél velem őszintének lenni, pedig semmi miatt nem haragudtam volna rád, mert hát tökre megszerettelek, és ezt csak úgy lazán mondanám, hogy ne tudja eldönteni, milyen értelemben szerettem meg, de mindegy is, egyszerűen csak jó lenne kivezetni magamból ennyit, ha már benne van ebben az egészben olyan sok örömem és fájdalmam. Tőle már úgyse fogok választ kapni semmire (pláne, hogy nem is kérdezek), például hogy miért lépett vissza olyan hirtelen, miközben még mindig megbámul, és még mindig szeret velem lógni, de én ettől függetlenül még maradhatok őszinte. Szóval van még három és fél hetem kinyögni ezt a búcsúmondatot, nem tudom, végül elsütöm-e.

Pocokember viszont ma nagyon furcsa volt... Ugye említettem már, hogy nehezen bízom meg benne, mert folyton azt érzem, hogy ő egy napraforgó (pedig mindig mondja, hogy bízhatok benne - eheheh), ugyanakkor úgy alakult, hogy kb. egyszerre kezdtünk itt, és nagyon sokat dumcsiztunk mindig, meg tök jól el is tudunk beszélgetni mélyebb dolgokról is, de például Rénről nem beszélek neki semmit, azt is utálom, hogy véletlen elsírtam magam egyszer előtte, és ott megneszelt valamit. Mindig, ha Rént emlegeti nekem, úgy mondja, hogy Rénecske, szóval ilyen tök megvetően mondja ki a nevét, amitől mindig az jut eszembe, hogy vajon mennyire lehet irigy, amiért Rén szexi, ő meg nem. Viszont Pocokember összejött a hetekben az egyik pletyissel, szóval azóta duplán parázok neki bármit is mondani.

Nem is ez a lényeg, hanem hogy ma is kimentünk levegőzni, mint minden közös bejárós napunkon, és kétszer is rám förmedt olyan stílusban, amihez nem vagyok tőle hozzászokva, például kérdezte, férfiak lesznek-e a jövendőbeli feletteseim, én meg mondtam, hogy igen, mire ő megállapította, hogy az én külsőmmel akkor helyzeti előnyben leszek és hasznot kovácsolhatok abból, hogy ők férfiak, mire én megjegyeztem, hogy khm, bocs, de van egy jó munkamorálom és egy személyiségem is, nem a külsőm fog meghatározni bármit is, mire rám förmedt, hogy én mindig valami másik világban élek, higgyem már el neki, hogy a külsőm igenis számít, én meg még annyit nyögtem ki, hogy de nem ebben a szakmában, és onnantól kezdve csak próbáltam nem elsírni magam, míg ő tovább ragozta a faszságát. Szóval valahogy tök szarul esett ez tőle... Már eleve, amikor megtudta, hogy az exkollégám, aki elcsalt, férfi, és csak három-négy évvel idősebb nálam, elkezdett vigyorogni, mintha csak azért keresett volna meg, mert van egy külsőm, holott én ezzel az exkollégával a covid miatt soha nem találkoztam, és csak belsős chaten kommunikáltunk, meg videokonferenciákon láttuk egymás otthonülős, lepukkadt fejét (illetve idén nyár elején találkoztam vele először személyesen). Szóval hirtelen nagyon butának és semminek éreztem magam Pocokember mellett, úgyhogy lehet, többet nem fogom keresni a társaságát.

Mostanában egyre sűrűbben elgondolkodom azon, hogy vajon stílust kellene-e váltanom, kicsit elhagyni a kleopátra frizkót, az élénk rúzsokat, meg az elegánsan szexi ruhákat, és áttérhetnék mondjuk valami bőpulcsis style-ra, megnöveszthetném a hajamat, hogy aztán göndören és kócosra vágva hordjam (persze menőn kócosan!), és akkor talán nem szerzek magamnak ellenségeket az új helyen, meg amúgy is tetszenek a nagy, csíkos pulcsik, de... Igazából ha belegondolok, többen tisztelnek, mint amennyien nem, úgyhogy... Inkább bassza meg magát minden rosszmájú ribi, és adja az ég, hogy az új kolléganőim felnőttek legyenek, és tisztában legyenek azzal, hogy ha akarnak, ők is hordhatnak élénk rúzsokat.

Ribiségem

Normi tegnap megkérdezte, tinderezek-e még, én meg írtam neki, hogy hát nagy ritkán pörgetem, de inkább csak úgy cél nélkül, nálam inkább chat funkciót tölt be, ha épp szeretnék valakihez hozzászólni, de nincs kihez. Ezen aztán kicsit fennakadt, és megerősítette bennem azt az érzést, hogy nem szép dolog két fiút lebegtetni egyszerre, hiába, hogy csak három-három alkalommal találkoztam mindkettejükkel. Normi egyébként indulat nélkül, letisztultan és higgadtan leírta ezzel kapcsolatban az álláspontját - szerintem nagyon szép, tiszta lelke van -, én meg mindenben egyetértettem vele, és én se szívesen csinálom azt, amit mégis sikerül csinálnom, csak épp ez most így jött ki. Abba bele se akarok gondolni, hogy ha azon megbántódott, hogy még nyomkodom a tindert, mit szólna, ha tudná, hogy fut mellette egy punk is. Illetve hát "fut", másfél hete nem találkoztunk, és negyed annyit beszélek vele, mint Normival.

Szóval ha Normi előbb jön, mint a punk, akkor valószínűleg megelégszem csak vele, de mivel a punkkal nem elégedtem meg, így Normi is képbe jött, és így lettek ketten. Szegény punkot nem akartam komolyan venni, de látom, hogy tényleg próbálkozik különbözőségeink ellenére, Normit meg nem tudom nem komolyan venni, mert hihetetlenül felnőtt és érett és csodálatos a gondolkodása (legalábbis eddig), férfiban nem találkoztam még ilyennel. Csak közben meg nem érzem azt se, hogy le kellene cövekelnem bárki mellett is, miközben nincs bennem olyan erős vonzalom (ehhez hetek-hónapok kellenek nekem), de megértem Normi részéről, hogy ő se versenyeztetne lányokat, és nem osztaná meg a figyelmét, mert az fordított esetben neki is rosszul esne. Nekem mondjuk még nem esne rosszul, mert én alapjáraton fosok attól, hogy komolyra fordul bármi is, és még simán tudnék örülni a mással való sikerének, kb. fellélegezhetnék, hogy akkor nekem innentől nincs félni valóm.

Egyébként tényleg nagyon tetszik ő belül. Belegondolva, az, hogy tényleg nem mondott még olyat, ami miatt rossz érzés keletkezett volna bennem, elég nagy dolog. Az is nagy dolog, hogy neki is undorító a humora, és nem lehet neki elég gusztustalant mondani. És sose feszengtem még mellette. Amikor látom chaten az írásait, annyira erősnek, határozottnak és flörtkirálynak tartom, aztán meg találkozunk, és fixen azt érzem, hogy nekem nincs rá szükségem, mert sose merném megmondani neki, hogy ki kell kupálnia a megjelenését ahhoz, hogy tudjak rá férfiként tekinteni, meg azt se merném neki mondani, hogy ne üljön úgy a buszon, mint egy rocker kamaszfiú. De közben meg az is bennem van, hogy ahhoz is idő kellett, hogy Rént elkezdjem vonzónak látni, sőt, emlékszem, hogy annak idején Rú mellett is vagy két hónapon át pánikoltam, hogy szerintem nem vagyok szerelmes, aztán szép lassan évekre elnyelt a rózsaszín köd. Szóval nem tudom, három találka után van-e értelme leírnom Normit vagy bárkit is...

De azért kicsit úgy érzem, csak a bajt csinálom magamnak.

Mert én tényleg nagyon szeretek szabad lenni... És ha valaki jelzi felém, hogy szívesen befogna egy karámba, hirtelen csak köddé válnék. Nem akarok ígéret lenni senki számára, egyszerűen csak találkozgatni akarnék, és kikötni végül amellett, akibe beleszerelmesedek.

Most akkor valakit le kellene pattintanom?

És tényleg gáz vagyok amiatt, hogy két fiú is érdekel?

Úgy kellene éreznem, hogy csalom őket egymással? Félnem kell az utcán az egyikkel, nehogy összefussunk a másikkal?

Ma már nem is tudok úgy irkálni nekik, mert csak azt érzem, hogy geci vagyok.

Ilyenkor mi van?

Meh

Pár havonta ránézek az évzárós kérdéssoromra, és elképzelem, hogy év végén majd megválaszolom a kérdéseket, és ilyenkor, ősszel már érzem, hogy kuka volt-e az év vagy sem (a tavalyi évet például képtelen voltam összegezni, olyan kudarcnak és egy helyben toporgásnak éltem meg az egészet a munkaváltás ellenére), és már most látom, hogy a kérdések felére mind Rén lenne a válasz, ergo lehet, hogy évösszegzésként nem ezen a kérdéssoron kellene majd átmennem decemberben...

Fijúk

Rám írt ma a rosszfiú - igazából Pukkancsnak úgy emlegetem, hogy "a punk", mert amúgy az, csak a már kicsit higgadtabb fajta -, hogy reménykedhet-e még a társaságomban, vagy engedjen el. Leírta, hogy egész héten azon kattogott, hol cseszhette el, mert hisz ő úgy érezte, jól haladunk, de ha gyorsnak találtam őt, szívesen visszavesz a tempóból. Azt is leírta, hogy visszament a társkeresőre, de nincs türelme elölről kezdeni más lányokkal, és inkább nekem szeretne udvarolni továbbra is, hátha kialakul köztünk valami, mert amúgy nagyon tetszem neki. Meg hogy csak miattam tett ki olyan történetet facebook-on, amin egy lány volt befotózva - aki a barátja barátnője -, hátha féltékeny leszek titkon, és ráírok, hogy merre jár, mit csinál.

Nyöhöh.

Bevallom, nekem is sokszor eszembe jutott ő a héten, hogy tetszett benne az állatszeretete (random bogarat meglátva is tud róla lelkesen beszélni, tudja a nevét, meg a szokásait), meg hogy gitározik és rajzol meg fest, meg a Városligetről is sokszor eszembe jutott, de mindig oda lyukadtam ki, hogy túl mások vagyunk, és talán jobb, hogy lezárult a dolog, mert sehogy se illenénk össze.

Aztán ma beszéltünk végül is ezekről, leírtam neki a magam álláspontját a randizásról, általánosságban is, meg vele kapcsolatban is, azt is megjegyeztem, hogy talán túl különbözőek vagyunk, és Normit is megemlítettem neki, hogy van vele egy lezáratlan dolgom. Szóval szerintem mindent leközöltem kedvem szerint, hogy vele szemben tiszta lehessen a lelkiismeretem.

Aztán úgy köszönt el, hogy örül, hogy újra beszélünk, mert bármennyire is furcsa, hiányoztam neki.

Amúgy tényleg furcsa, én már nehezen hiszek el akármit. Norminak elhiszek ilyeneket, mert ő tökre rám van hangolódva, de ez a punk másféle. Azt mondjuk látom, hogy kb. én vagyok idén a legrégebb óta tartó tinderkapcsija, július óta fűzöget és beszélünk (beszéltünk) majdnem minden nap. Gondolom, megszokta, hogy van egy lány, akivel bármikor dumcsizhat legalább chaten, és ez hiányzott neki, nem pedig én. De úgy tűnik, képes az önkifejezésre, Rénnél akkor már egy fokkal mindenképp jobb (mert ugye magamban Rénhez hasonlítgattam), csak hát erősen bizalmatlan vagyok. Érzek még magamban némi kapacitást arra, hogy jobban felfedezzem őt, de jónak kell lennie az időzítésnek is ahhoz, hogy épp kedvem is legyen egy találkához.

Normival kapcsolatban viszont totálisan mocskos a lelkiismeretem. Tényleg nagyon megkedveltem őt, és a legutóbbi találkánk tök izgis volt, meg vele tök sokat nevetek, és mellette semmi megfelelési kényszer nincs bennem. Ő is gitározik amúgy, nagyon lazán és békésen játszik le egészen különleges hangzású dallamokat, meg mindig bütyköl valamit ahhoz, hogy zenéket tudjon összerakni, és még sose mondott olyasmit, amivel ne értettem volna egyet, vagy ami miatt azt éreztem volna, hogy úristen, ez redflag. De neki meg olyan furcsa dolgai vannak, amik miatt nem tudok rá úgy gondolni, például elnyújtja a szavakat beszéd közben, és nem nagyon foglalkozik a külsejével, és az albija is a megtestesült ízlésficam. Pedig nagyon cukin írta ma is, hogy úgy aludna velem, de én így meg nagyon nem, pedig a lelkem lenne kiskifli az ő nagykifli-lelkében.

Éjszakák

Nagyon megszerettem az éjszakát ezen a nyáron, mármint mindig is bagoly voltam, de nem mászkáltam kint, nem hintáztam hajnalig, nem rollerezgettem, meg nem sétáltam senkivel. Inkább a naplemente előtti időszakot szerettem a felhők és a nap utolsó, lágyabb sugarai miatt, és a sötét kifejezetten kedvszegően hatott rám épp azért, mert elszívta a színeket, mostanában viszont nagyon élem a sötétet, mintha rám ereszkedne valami megnyugtató, védelmező lepel, ami alatt csak én érzem magam biztonságban, és mindenki más elfogy olyankor az utakról. Abba ne menjünk bele, hogy a parásabb részeken nem érzem magam biztonságban, de hát aki félős, ne menjen olyan helyekre, ugyebárrr.

Tegnap Normival megint a Normafánál csavarogtunk, játszottunk a játszótéren, és olyan mókás volt ott a hegy tetején a sötétben, a játszótér pont egy kopasz részen van, és olyan, mintha valami élet és halál közötti megálló lenne, ahol várakozás közben elütheted az időt hintázással meg olyan kötélpályás izével, amire rá kell ülni, és akkor végigsiklik veled A-ból B-be. Utána még mászkáltunk a Svábhegyen, és voltak egész parás részek, az egyik utca végén három négylábú valami jött-ment, de Normi vaksi, úgyhogy nem látott el odáig, és szerinte csak "beflasheltem" őket, de amikor le akartam fordulni másik utcába, és ott is valami rám nézett, akkor inkább megfogtam Normi csuklóját, hogy na jó, hátraarc, nem ezen az úton megyünk. Arrafelé vaddisznók vannak, de nem is tudom, az, ami rám nézett, nem annyira vaddisznónak tűnt a szürke fejével, de nem is időztem el rajta, csak egyből visszaléptem, hogy inkább ne is lássam, kutyákkal se szeretnék ilyenkor összefutni. Aztán még ott a Svábhegyen mászkáltunk a legsötétebb és legkeskenyebb utakon, nem is tudtunk egymás mellett haladni, Normi előrefelé világított, én meg hátra-hátrapislogtam a vaksötétbe, oldalt meg elhagyatott házak meg egyéb épületek roskadoztak szétbarmolt kerítéssel, és közben azon gondolkodtam, vajon egyszer merek-e majd urbexezni, csak mert egész nyáron olyan bemászhatnékom volt mindenhova, és kéne már valami ilyesmit művelni. Ma reggelre amúgy meg is ihletett ez az egész, az, ahogy féltem a sötétben, meg elképzeltem, hogy bemászok egy ilyen telekre, meg hogy leesek helyekről csak azért, mert meglátok egy pókot, úgyhogy gyorsan a telefonomért nyúltam jegyzetelni, mert elkezdett megszületni egy új regényfejezet a fejemben. Talán lassan kiürül Rén a szervezetemből, és újra képes leszek értelmes dolgokkal foglalkozni.

(Ami Rént illeti csúnyán faképnél hagyott a tegnapi chatelésünkben három mondat után - azt írta, fura, hogy előző nap végén elmaradt az elköszönés, én meg írtam, hogy igen, de mostanában sok minden más is elmaradt, és nem beszéltük meg, miért, mindenesetre azok után már az elköszönés is nyugodtan elmaradhat, és te se köszöntél el, gondolom, ezt hívják fokozatosságnak. Ez egy elég körülményes megfogalmazása volt annak, hogy hagyom, hogy leépítsen anélkül, hogy magyarázatot követelnék, csak nem akartam sértetten fogalmazni. Erre már nem írt vissza, pedig ő írt rám - hát, gondolom, menjek anyámba, egy ilyen mondat után felelősséget kellene vállalnia, de inkább akkor él a fokozatosság lehetőségével, és többet már vissza se ír. Szomiztam emiatt kicsit, de általában érzem, hogy melyik mondatom fogja úgy a gyávaságba taszítani, hogy többet nem kell számítanom rá aznap, úgyhogy annyira már nem akadtam fenn ezen, inkább néztem A mackó-t Disney-n - nekem amúgy tökre tetszik, nézi valaki? Egy menő szakács próbál egy lepukkant, csőd szélén álló helyet fellendíteni, miután megörökölte, ezen megy végig a feszkó.)

De egyébként Normival még mindig nem beszéltem kettőnkről, nem jött szóba ilyesmi, és nem is akartam elcseszni ezzel a hangulatot, túl jól elvoltunk.

Ma megkaptam az ajánlatot egyenesen Litvániából - inglisül van, tiszta menő -, hétfőn mondok fel. Nem tudom, hogy csináljam home office-ból egy olyan felettes esetében, akivel sose beszélek élőszóban, és e-mailben is csak munkaügyben. Mennyire lennék bunkó parasztnak nézve, ha e-mailben intézném? Még sose mondtam fel olyan helyen, ahol nagy dolog, ha valaki lelép, mindig olyan munkahelyeim voltak, ahol valaki mindig felmondott, és csak annyi volt rá mindenki reakciója, hogy Na, ő is talált jobbat. Mióta itt vagyok, összvisz egy ember lépett ki, többet nem is láttuk, a felmondási ideje alatt már csak papíron létezett, és az emberek csodálkoztak, hogy vajon mi történt vele. Én nem akarom, hogy az emberek csodálkozzanak, és megkérdezzék, mi történt, egyszerűen csak el szeretnék tűnni, pláne, hogy nem lesz bennem diadalérzet se attól, hogy jobb helyre megyek - fogalmam sincs, tényleg jobb lesz-e, és próbaidő alatt kevesebbet fogok keresni, mint most -, szimplán csak úgy érzem, innen muszáj elmennem.

Végét járom

Oké, a tegnapelőtthöz képest jobb a lelkiállapotom, de ez a kedd-szerdai bejárás tényleg csak arra jó, hogy totálisan téves megvilágításban lássam saját magamat, és sosincs köztes állapot, hanem a két véglet van, amiben nyilván Rén játssza a legnagyobb szerepet. Hol tök jól érzem magam, mert figyel rám, és sugárzom - múlthéten ugye egész sokat keresett személyesen is -, ezen a héten meg ismét úgy éreztem, hogy csak kegyelemből áll le velem, chaten is rám ír reggel, és annyira lelkesen ír aztán vissza, hogy nap végéig sikerül is öt mondatot váltanunk, de azok is ilyen full értelmetlen semmik, se nem érdeklődik, se nem mesél, se nem flörtöl, csak lebegünk a felszínen, és egy másodpercre se bukunk alá. Azt hittem, túl vagyok már ezen, de ilyenkor feljönnek bennem a rossz érzések, hogy mennyire gyáván intézett velem mindent, hogy nem szólt volna az istenért se, hogy rám unt vagy hogy mi nem tetszett neki, ami miatt már nem akar hozzám érni, egész egyszerűen rám hagyta, hogy rájöjjek, hogy ennyi neki elég volt. Néha eszembe jut az a séta, amikor nekitolt egy ház falának, mert meg akart csókolni, én meg ellökdöstem azzal a szöveggel, hogy csak azért csinálod ezt, hogy facsargasd a szívem, meg az is eszembe jut, amikor megfogta a karom, és legelőször magához húzott, én meg bemerevedve elhúzódtam, mert még idegen volt az illata is, nemhogy a helyzet, és ilyenkor elönt az önsajnálat, amiért abból a merev, rideg állapotomból át tudott billenteni egy tök odaadóba, aki szeret hozzáérni, aztán mégis ellökött a fakkba, pedig nem tettem semmi rosszat, sőt, a végtelenségig kedves és béketűrő voltam-vagyok, de hát nyilván érezzem magam csicskának amiatt, hogy nincs energiám rosszban lenni. De amúgy most is írt, hogy jó reggelt, hogy aztán a visszaköszönésemre megint ne írjon vissza jó sokáig. Néha elképzelem, hogy lebaszom, hogy mire jó ez, kapuzárási pánikja van-e, miért kellek én ahhoz, hogy jó pasinak érezze magát; miért élvezi, ha nekem rossz, hogy lehet ennyire önző, érzéketlen; miért keres, ha nem kíváncsi rám és stb., de olyan szinten nem működik kettőnk között a kommunikáció, hogy semmi értelme nem lenne, max lenne még egy ember odabent, aki nem bírja a pofám, így az utsó időszakra meg már nem hiányzik az, hogy Rén ennél is jobban szarba vegyen (bár szerintem fixen azt gondolja, hogy tök jó fej és minden okés köztünk és haveroccck vagyunk, és bele se mer gondolni, hogy nem tud jó fej lenni tiszta kommunikáció nélkül).

Szóval ülök bent az asztalomnál, nincs munka, és már legszívesebben elfeküdnék az asztalon, de azért próbálok nem elfolyni unalmamban, meg nem is illene a testtartás a szép ruhámhoz, és ő előrejön, de nem hozzám, hanem a másik nőhöz, aki vele egyidős, és akit kedvelek én is az első napomtól kezdve, mert olyan hülye humora van, meg sose morcos, és akkor azt hallgatom (open office, ugyebár), ahogy csevegnek értelmes, információtartammal bíró mondatokat használva, és Rén még fel is ajánlja neki, hogy pénteken felveszi kocsival befelé jövet, én meg közben valami alja, rühes, leprás, elhasznált kakinak érzem magam, akit max azért ültetett volna a kocsijába, hogy... hát, ki tudja? Hogy aztán kilökjön azt kiáltva guruló testem után, hogy: „HÁHÁ, ASZITTED, MI?!”

Szóval megvan még az, hogy rám ír, meg hogy kihív sétálni, de már nem kapok semmi pluszocskát, aztán állok a mosdóban a tükör előtt, illegek-billegek, igazgatom a frufrum, nézem, látszik-e, hogy épp szomorú vagyok, ellövök pár próbamosolyt, és közben azon gondolkodom, hogy nem értek semmit, miért elég neki belőlem ennyi, és emiatt utálom magam, mert igazából csak gyenge a felfogásom - ennyi volt és kész.

Jó lesz felmondani - még ha nem is vagyok lelkes és félek kicsit attól, hogyan fogok hatni az emberekre az új helyen -, mert ez a hely mindenféle oldalról bántja az önérzetem. Más téren, mármint Rénen kívül se értek sok mindent; nem tudom, mit pletykált rólam Csirip, de azok a kolléganők, akik jóban vannak vele, azóta se néznek rám, köszönni is csak akkor köszönnek, ha én köszönök előbb annak ellenére, hogy ők léptek épp be a helyiségbe, nem én. És ez szembeszökő, mert korábban volt velük egy irodai közegben normálisnak mondható, bájcsevegős kapcsolatom. Szóval néha el-elgondolkodom azon, hol basztam el ennyire, mondjuk azt sejtem, hogy Csirip kudarcként élte meg, hogy nem tudott belemászni a személyes terembe még kapcsolatunk legelején, és hogy egy idő után már nem kísértem ki cigizni, mert borzasztóan lefárasztott a beszéde, szóval ezzel a távolságtartással valószínűleg megsértettem őt, és azóta is fúj rám időszakosan. Szerintem ő boldog lesz, amiért felmondok, és a többi lány se azért fog kiakadni, mert hiányozni fogok nekik, hanem mert megkapják a feladataimat, szóval egyszerre fognak örülni meg szidni, amiért otthagyom őket a szarjaimmal. Egyébként a legmókásabb, hogy Csiripnek már hetek óta nincs velem baja, valószínűleg épp beleunt az utálásomba, csak a barátnőinél felejtette el lefújni a dolgot.

Ha ezen a helyen maradnék, valószínűleg minden bejegyzésem ezekről a dolgokról szólna. Egy kicsit azért szeretem magamban azt, hogy ha valami nem jó, nem maradok sokáig, hanem lelépek a fakkba. Ha nincs ez a kis románcom Rénnel, szerintem már tavasszal eljöttem volna.

Tegnapelőtt és tegnap Pukkanccsal sétáltam a Városligetben vagy három órát, beültünk ott a Zöld Küllőbe is; szóval nyáron rászoktunk az esti bolyongásra, amit szeretek, meg emiatt az edzést is hanyagolom második hónapja, mert végül is a sok séta is mozgás; már csak azt kellene megértenem, hogy a szeptemberi húsz fok nem olyan, mint a nyári, és nem elég a háromnegyedes, vékony pulcsi.

Ma meg Normival találkozom - séta az esőben; ez lesz a harmadik talink, és még mindig nem mertem neki mondani, hogy nem akarok tőle barátságnál többet. Valahogy nem érzem természetesnek, hogy emiatt külön szólnom kell (főleg a múltkori hátdörzsi után), de mivel tinderen kezdtünk el beszélni, az van bennem, hogy illene. Különben olyan leszek, mint Rén... Jöjj rá magadtól.

A kedd a kedvenc napom, aztán a szerda

Ma egész nap megbántottság uralkodott rajtam, elöntött bent a magány, és egy kicsit megint utáltam magam. Buta, értéktelen kis kurvának érzem magam, és szeretnék elbújni a világ elől - mondjuk minek, úgyis olyan, mintha nem léteznék, legalábbis ami belül van, senkit nem érdekel.

Merre járok

Egy-egy olyan bejegyzés után, amiben ennyire töményen jelen van mindenféle, amihez általában semmi közöm, egy kicsit azt érzem, messzire bolyongtam saját magamtól.

Megint kezd rám törni a puzzle-zhatnék, és nyílt egy bolt a második kerületben, a Puzzle Garden, amit majd meg fogok látogatni, és aztán leülök a szerzeményemmel az asztalhoz, és visszamerülök a fejembe.

Ezt a hetet kimaxoltam társasági élet terén

Rén

Szerdán Rén sűrűbben keresett, volt is egy megjegyzése, ami fájt kicsit („Annak, akit nem szeretek, biztos nem szívom ennyit a vérét”), és így kicsit visszacsöppentem a szar érzésekbe, a teljes tehetetlenségbe és értetlenségbe, meg kicsit rosszul is esett az egész, mert merényletként éltem meg a kedvességét, miközben annyi munkám és felesleges tinderrandim van abban, hogy kiszeressek belőle, már ha szerelemről lehet itt egyáltalán beszélni. De továbbra is nagyon szeretem magam mellette, úgy működöm, ahogy bárcsak mindenki mellett működhetnék, és sziporkázom, mert a humorunk annyira összepasszol, és olyan jó folyton oltogatni egymást; de néha meglátom, hogy élvezi, ahogy tetszik nekem, például állok a konyhapultnak támaszkodva, és neki pont rajtam keresztül kell átnyúlnia valamiért, és miközben a nyakamra áll, vigyorog, én meg forgatom a szemem, és gúnyosan visszavigyorgok, szóval olyankor látom, hogy nincs rám tekintettel, nem bírja megállni, hogy ne játsszon velem legalább napi néhány másodpercet.

A rosszfiú

Este aztán megejtettem a rosszfiúval a harmadik randit, de azt hiszem, nem tudok érzelemmentes dolgokba élvezettel belemenni. Megint a Városligetbe mentünk, mint ahogyan hétfőn is, amit amúgy szeretek, mert ha randi, akkor inkább az ilyen fás, erdős részeken érzem magam otthonosan; ha be kellene ülnöm valahova piálgatni-kávézgatni, kellemetlenül végigfeszengeném az egészet, mint egy állásinterjút, így viszont csomó impulzus érhet minket séta közben, és nem is kell egymást bámulnunk megállás nélkül. Szóval a randi eleje tök okés volt, mert rájöttem, hogy nincs miért megfelelési kényszeresnek lennem, és így már tudtam magamat adni, bár szerintem a humorunk nem találkozott eléggé, és ez picit hiányzott nekem. Csipkelődős humorom van, de ha a másik nem szól vissza, akkor csak olyan, mintha seggfejkednék, vagy csak simán nem érek célt, ugye az ugratás is valahol flörtkategória. Poénból végigmentünk egy-két játszótéren, csókolóztunk itt-ott, de inkább játéknak éreztem az egészet, nem randinak.

Volt a fiúnál pokróc, mert kitaláltuk, hogy csillagokat fogunk nézni, és a Városligetben domb is van, szóval arra kifeküdtünk. Nyilván nem a csillagok voltak a lényeg, pláne, hogy be volt borulva, és kb. két csillag látszott az égen, hanem az, hogy vízszintesben legyünk a sötétben, és megkóstolgassuk egymást, de ez már csak ilyen magától értetődő dolog volt, nem mondtuk ki.

Viszonylag hamar rám is cuppant a fiú, amit az idő első felében élveztem, de inkább csak kivi voltam, nem öntött el az izgalom vagy ilyesmi. A nemet mondjuk nehezen értette meg, például szeretett volna benyúlni a nacimba, de inkább nem akartam, egyrészt mert érdemtelennek éreztem - flört nulla, udvarlás nulla, elcsábításra tett kísérlet nulla -, másrészt menstruáltam, de nem akartam neki mondani, nehogy azt higgye, hogy csak azért nem nyúlhat oda, másrészt ő már amúgy is annyira mindent kimondott, ami épp a fejében járt, hogy már attól is kezdett elmenni a kedvem. Szóval kicsit túl sokat engedett meg magának és el volt végig szállva, mert a vér mind kiment az agyából. Humoromnak hála meg tudtam húzni a határokat, csak hát elég sokszor kellett elhessegetnem innen-onnan, mondjuk végül a cicicsókolgatást megengedtem neki, hadd örüljön.

Tetszett amúgy, ahogy csókolt, nem írom le, hogyan, mert akkor megint megkapom, hogy Szürke ötven árnyalatttya vagyok, de hát nekem a vadulás jön be, na. Szóval lehetett volna jó is, de valahogy annyira csak egy testnek éreztem magam, hogy szerintem nekem így nem menne a szex, hogy emberileg nem passzolunk még haveri szinten se, szóval hogy nem látunk egymásban semmi szeretni valót. Közben ahogy végigscanneltem őt a kezemmel, az jutott eszembe, hogy jézusom, mit aggódom én amiatt, hogy hogy nézek ki és vajon kívánatos vagyok-e, ehhez képest én fullos csaj vagyok. És nem csak kívül, hanem a személyiségem is túl összetett ahhoz, hogy csak így odaadjam magam valakinek, aki egy másodpercig se törte magát értem. Szóval úgy tűnik, nekem kell az az egymást kerülgetős izgalomfokozás, és nem tetszik, ha valaki mérget vesz arra, hogy úgyis meg fog dugni - merthogy amúgy végig sugdosott a fiú, hogy mit fog majd velem csinálni, és hogy biztosan én is vágyom már rá, csak itt teszem magam (fel se voltam amúgy izgulva, öhöh, de nem akartam lelombozni). Viccelődve mondtam neki olyanokat, hogy: „Látom, nem nagyon vagy hozzászokva az elutasításhoz” (merthogy folyton el kellett hessegetnem), meg hogy: „Mit akarsz, nem is udvaroltál még” és: „Nem nagyon szereted a kihívást, mi?” És közben az járt a fejemben, hogy én viszont tökre bírnám a kihívást, de ez így túl egyszerű és uncsi, meg még nem is vágyom rá, mert egyelőre nem fedeztem fel a személyiségében elegendő vonzó vonást, és így semmi értelme ennek az egésznek. Jó volt amúgy egy kis mókázásnak, de nem elég ahhoz, hogy a „gyere át”-ra pattanjak neki. A végére kicsit el is untam, és mondtam, hogy menjünk (mondjuk már délelőtt szóltam neki, hogy tíznél tovább nem szeretnék kint lenni, mert emberi időben haza akarok érni, de inkább csak be akartam biztosítani magamnak azt, hogy ha elunom a dolgot, magyarázkodás nélkül hazamehessek).

Szóval nem érzékeltem benne túl sok tiszteletet. Azt akarom, hogyha valaki hozzám ér, az pippantsa le magát örömében, amiért hozzám érhet, és ne vegye természetesnek. És én is pippantsam le magam, amiért hozzáérhetek. Smacizás közben amúgy csomószor eszembe jutottak azok a lányok, akiket ez a fiú lefektetett az első randi végén, és tökre sajnáltam őket, meg minden lányt sajnálok, aki ennyire megfelelési kényszeres, mert nem tudom elhinni, hogy ez nekik jó, vagy hogy ha jó is, utána nem érzik magukat összekoszolva. Meg persze Rén is sokszor eszembe jutott... Hogy ő annyira szexi számomra, és olyan jókat hülyülünk, és még ő is többet udvarolt nekem, legalábbis az elején, és bárcsak vele csókolózhatnék itt a borús ég alatt órákon át...

Aztán elkísért a fiú a Stadionokig; egy darabig sétáltunk, és megkérdezte, foghatja-e a kezemet. Csak azért nem lettem ettől rosszul, mert gondoltam, oké, éljük meg a napot, meg ez úgyse jelent semmit, nem éreztem, hogy ő már elkezdett volna kötődni, és hogy majd össze fogom törni, amikor visszalépek. Másnap aztán csak este írt rám, pénteken meg már semmit nem beszéltünk, mert én se írtam neki, ma meg megsértődött rám, amiért inkább mással akartam tölteni a napot és nem vele, szóval szerintem ennyik voltunk. Nincs vele baj amúgy, de tudom, hogy csak szépnek és kedvesnek tart (azt mondta, jólelkűnek tűnök, az mondjuk kedves volt tőle és csodálkoztam kicsit), de semmi egyebet nem értékel bennem, sőt, nem is lát bennem, és valahogy nekem se sikerült eleget meglátnom, szóval fura az egész, kicsit se tudtunk behatolni egymás fejébe-lelkébe. Tudom, hogy én is csak a szexre mentem, de ennyire üresen nem megy. Legalább nevessünk sokat vagy valami.

Mindegy, semmi újra nem jöttem rá magammal kapcsolatban, csak megerősödött bennem, hogy én ilyen vagyok és kész. Végül is viszonylag jól ismerem magam.

Az igazgató

Meséltem ugye múltkor, hogy az egyik igazgató egyik nap felhívott, hogy tizenakárhány percben elmondja, mennyire tetszett neki az aznapi szerelésem. Akkor még úgy voltam vele, hogy oké, ő egy ilyen nőimádó karakter, nem fogok ebbe semmit belelátni. Aztán pár nappal később rám írt, hogy ebédelünk-e együtt (nem, köszi), majd szerdán is, meg csütörtökön is felhívott. Munkatémával indított, amit két perc alatt lerendeztünk, majd átment személyeskedésbe. Szerdán rákérdezett, van-e "pasim", meg hogy ki csinálja a profilképeimet, mert némelyiken olyan a nézésem, mintha valaki számomra nagyon kedves személyre néznék közben (a legtöbb képem selfie), meg olyan hülyeségeket is kérdezett, hogy min múlik, hogy milyen színű rúzst kenek fel reggel, csütörtökön meg megkérdezte, hogy miért mondtam azt, amit előző nap mondtam (nem lényeg), és aztán felajánlotta, hogy ha mondok neki cégeket a CV-mből, akiket ő megkörnyékezhet ajánlatokkal, akkor ad nekem a jutalékából, és hiába csak év végén kapja, ő megelőlegezi nekem az én részemet.

Hömm.

Azért kemény... Mármint annyiszor elmesélte nekem, hogy a barátnője azért tartja rövid pórázon, mert egyik legnagyobb félelme, hogy megcsalja, és akkor képes ilyeneket bejátszani. Tegnap is hívott, de nem vettem fel, úgyis szabin voltam, olyankor nem kell kollégáknak felvennem a telefont.

Ez az év arról szól, hogy a hűtlen férfiakat bámulom.

Normi

Pénteken aztán Normival találkoztam, megint a Normafához mentünk. Sétáltunk egy nagyot, közben nevetgéltünk, viccelődtünk, vécét vadásztunk, lelkiztünk. A vége felé, amikor már sötét volt, és ültünk egy padon, és néztük a távolban világító Parlamentet, aranyosan megköszönte, hogy meséltem neki az apámról, meg a Perditáékkal való cirkuszokról, és megállapította, hogy érdekes, milyen jólelkű és normális vagyok mindezek ellenére - és akkor kicsit elszégyelltem magam, mert tudom, hogyha tudná, hogy a héten kétszer is találkoztam egy másik fiúval, akkor eléggé megbántódna és kiábrándulna belőlem. Persze nem tartozom senki felé hűséggel, miközben tanulom magam, de na, azért érzem, hogy időben egy picit sikerült egymással ütköztetnem a fiúkat.

Azért találkoztam Normival másodszorra is, mert nagyon szeretek vele chatelni, és mert az első találkánk olyan röpke volt, hogy gondoltam, hátha nem láttam őt elég jól vagy ilyesmi, és adni akartam neki még egy esélyt férfiként. De most se jött be, egy kósza ölelést se tudok vele elképzelni, nemhogy smacit vagy annál durvábbat. Neki meg tökre tetszem, tudom, szóval... Nem lesz jó vége, azt hiszem. Ott a padon, miközben előrehajoltam a térdemre könyökölve, megjegyeztem, hogy kezdek fázni, és akkor elkezdte dörzsölgetni a hátam, én meg ránéztem, azt hiszem, kicsit olyan te-meg-mit-csinálsz?-féle fejjel, mire szégyellősen elvigyorodott, és visszahúzta a kezét. Az egy kicsit vicces volt, mármint az, hogy ilyen hatással vagyok rá, de amúgy nem szeretném őt megbántani. Utána még chateltünk kicsit lefekvés előtt, és szóba jött ez a jelenet, írta, hogy ő ott akkor bepróbálkozott annak ellenére, hogy nem érezte magát "jogosultnak", én meg írtam erre, hogy nekem ez az egész nem ilyen egyszerű, mert nem megyek bele testiségbe érzelmek nélkül, vagyis ha belemegyek, az akkor azt jelenti, hogy kicsit se tudom komolyan venni a másikat. De amúgy kicsit zavaros nekem ez az egész, mert nem értem, hogy a talira elmenés miért jelenti azt a fiúk számára, hogy hozzá lehet érni a lányhoz első vagy második találkozás alkalmával. Kicsit úgy érzem ilyenkor magam, mintha egy két lábon járó ígéret lennék, aminek a beteljesedésére csak néhány órát vagy napot kell várni, pedig Normival még külön vigyázni is szoktam, nem flörtölök vele. Persze inkább csak tisztáznom kellene vele a dolgot, csak aahhj, utálom ezt a részt.

Ma

Ma egy volt osztálytársammal találkoztam, tizennégy éve nem dumcsiztam vele fizikai síkon. Én írtam rá, hogy összefutunk-e, valamiért kedvet kaptam hozzá, és már amúgy is két éve beszéljük hébe-hóba chaten, hogy hintázhatnánk egyet. Vágytam olyan társaságra, amiben nem kell attól tartanom, hogy a másik akar tőlem valamit, Pukkancs meg mostanában másokkal lóg inkább, meg szerelmes is, meg sokszor elkerüljük egymást, úgyhogy alig látom.

(Miközben mentem a találkahelyre, a metrón láttam egy olyan cuki embert, hogy perceken át be voltam zsongva tőle. Velem szemben ült, és mobilozott, úgyhogy néhány megállón keresztül azon gondolkodtam, vajon fiú-e vagy lány, mert tök semleges cuccokat viselt, még a haja is rövid volt meg kócos. A kézfeje miatt kezdtem el afelé hajlani, hogy inkább lány, aztán amikor felnézett rám a telefonjából, végleg arra jutottam, mert olyan lányos volt a tekintete, mármint érzelmes meg értelmes meg ilyenek. És olyan fekete volt a szeme, hogy hjaj, nagyon karakteres volt. Azon gondolkodtam, milyen lenne odanyomni elé egy cetlin a nevemet, hogy jelöljön be facebook-on, de végül is ránézni se mertem, amikor éreztem magamon a pillantását, szóval ennyi a sztori. Néha eszembe jut, hogy beírok a Pesten láttalak csoportba, de inkább nem leszbiskedek.)

Elvoltam amúgy a volt osztálytársammal, margitszigeteztünk, meg mekiztünk, aztán megbeszéltük, hogy találkozunk még. El tudtunk dumcsizni, de nagyon kis megtört léleknek tűnt, mesélte, hogy az apja egy faszfej, és nem tud otthonról szabadulni, mert nincs elég pénze, én meg próbáltam lázadásra biztatni, hogy le tudjon lépni, de még biztos fog egy darabig ülni a szarban, amibe ugye bele lehet kényelmesedni. Szóval furcsa volt, hogy a fiú, aki néha már-már az ember agyára ment a jókedvével, most olyan szomorkás, hogy kb. az első tíz másodpercben szembetűnt, hogy valami nem stimmel.

És holnap már nem akarok senkivel semmit csinálni, töltődnöm kell.

Munka

Tegnap ismét ráírtam az exkollégára, hogy ugye fog szólni, ha mégse kellek, mire visszaírt, hogy nyugodjak meg, minden okés, és a HR-es küldeni fogja az ajánlatot. Remélem, nem lesz benne próbaidős fizu, de ha igen, akkor is muszáj elmennem a jelenlegi helyről, mert csütörtökön volt meeting, és megint kaptam két olyan feladatot, amihez nem fűlik a fogam, és tényleg csak azért nem idegesítem fel magam ezeken, mert az van bennem, hogy nem baj, mert úgyis nemsokára felmondok. De például már olyanok vannak, hogy megbolygatnák a bejárásomat is, olyan feladat van kilátásban, ami miatt októbertől sűrűbben kellene bejárnom meg "rugalmasabban", szóval tényleg úgy érzem, hogy már ég a ház a fejem fölött. Mondjuk a felmondást nem tudom, hogy intézzem - mennyire lenne seggfejség e-mailben felmondani, ha már a felettesemmel amúgy is csak e-mailben kommunikálok? Ahj, nem akarok majd magyarázkodni, hogy miért mondok fel. Vajon az igazgató fel fog hívni, hogy miatta megyek-e el? Persze csak azért kérdezné, hogy hallhassa a hangomat, haha.

Penny

Csütörtökön megérkezett a cicabútor, össze is raktam, és azóta is így áll:

Persze tudom, cicakötelesség leszarni a macskapalotákat minimum fél évig, de azért reménykedtem (Penny kicsit felkúrta magát azon, hogy rátettem, haha, pláne, hogy utána tök cikisen ugrott le róla, megbotlott a szőnyegen). Én tutira egész nap a tetején trónolnék, pláne, hogy már áttoltam az ablak elé, hogy közben ki is lehessen nézegetni.

Pasijaim

Rén

Ugye említettem pár hónapja, hogy elkezdtem tinderezni azért, hogy Rénről elterelődjenek a gondolataim? Ez egész jól sikerült annak ellenére, hogy Rén időnként még mindig húzza egy kicsit az agyamat, például azt hiszem, két-hátom hete még egymás szájában voltunk az utcán, de akkor már éreztem, hogy ő is egy lett a sok közül. Valahogy fokozatosan eltünedeztek a dolgok kettőnk között (vagyis azt hiszem, csak a lelkem tűnt el az egészből), de sétálni még kijárunk, hülyéskedünk, néha rácsap a fenekemre, vagy ma például adott két puszit az arcomra random. Én már csak csóválom rajta a fejem, és olyanokat mondok viccelődve, hogy: „Milyen érzés olyan kutyának lenni, ami csak ugat, de nem harap?”, meg hogy: „Persze-persze, megint csak jár a szád.” Ma meg is dobott egy olyan üzenettel, hogy cuki vagyok annak ellenére, hogy játszom a jégkirálynőt, ami vicces abból a szempontból, hogy semmit nem változtam eltekintve attól, hogy már nem pillogok rá várakozón, nem akad el a lélegzetem, ha elém lép, és nem sóhajtok fel, ha hozzám ér. Visszaírtam neki, hogy én csak alkalmazkodtam a jégkirályhoz, aki kiolvasztotta, majd visszafagyasztotta szívecskémet. Eléggé üdítő érzés mindig mindent kimondani vagy épp csak leírni, amit gondolok. Tegnap vagy mikor már ő is arra a sorsra jutott a chaten, mint minden egyes ismerősöm: le lett némítva, így már nem ugrik fel külön az üzenete, csak akkor látom, hogy írt, ha megnyitom a messengert. Már nem ő az első gondolatom reggel és az utolsó este, és már nem úgy járok-kelek az irodában, hogy remélem, épp ott van, ahova megyek, és már nem zavar, ha nem ír vissza húsz percig, pláne, hogy néha már én se írok vissza sokáig. Mert már másoknak is írok, és olyankor egy kicsit elfeledkezem róla. Sőt, már a reggeli felkeléseim se úgy mennek, hogy kipattanok az ágyból, és alig várom, hogy csinibe vágjam magam, hanem lenyomkodom az ébresztőt háromszor... és csak aztán kezdem el csinibe vágni magam. De az meg már csak az imidzsem része.

Orosháza

Így hívom az egyik fiút, akivel Békésszentandráson matcheltem össze tinderen. Ő az, akinek elmeséltem Rént, és aki cserébe elmesélte, hogy ő is  volt egyszer szerető. Egy darabig minden nap beszéltünk elég intenzíven, most már van valami csajszi, akivel összejár szexelni, és vele dumál többet, de azért még képben vagyunk egymás dolgait illetően. Elég nagy megmondóember úgy összességében, és néha összeszólalkozunk, amikor szerintem azt gondolja, okosabb nálam, de azért poénból beszéltük, hogy majd feljön hozzám Pestre szexelni  eltölteni itt két napot városnézéssel. Nem tudom, tényleg tetszene-e egy ilyen szitu nekem, de néha végül is okozok magamnak meglepetéseket, például az is kész csoda, hogy ébredezik a libidóm. Mondjuk ha kapcsolatra gondolok, még mindig felfordul a gyomrom, de gondolom, ha majd olyan ember jön, aki különleges hatást gyakorol rám, nem fogok pánikolni ilyeneken.

A rosszfiú

Vele is azon az éjszakán matcheltem össze, mint Orosházával. Tetszett a képein, hosszú haj, gitár, magabiztos kisugárzás - nekem eléggé bejön ez a kategória. Akkor épp nagyon szomi voltam Rén miatt (mikor is nyaraltam? július közepén valamikor), de ez a fiú órákig chatelt velem, és jobb kedvre derített tudtán kívül. Én írtam rá azzal, hogy: Szia, te vagy életem szerelme?, és bár én ezt viccnek szántam, és azzal a lendülettel el is felejtettem, ő néha azóta is felemlegeti. Egyébként azért gondolom (gondoltam?) rosszfiúnak, mert a beszélgetésünk elment egy olyan bizalmaskodó irányba, hogy elmesélte, hány lánnyal randizott az elmúlt hónapokban, és hogy legtöbbjüket lefektette a találka végén. Ezen én értetlenkedtem neki egy sort, meg mondtam, hogy ilyet nem tudnék csinálni, hogy egy olyannal dugjak, akit most látok életemben először, meg amúgy csomószor leráztam végül, mert azt gondoltam, hogy ő túlságosan más, mint én, de mégis kitartott másfél hónapon át, amin mindig meglepődtem, mert én nem éltem meg olyan hű de nagynak a beszélgetéseinket. Sokszor igazából Rén jutott róla eszembe, eleve azzal, hogy lelkizni egyáltalán nem lehet vele; olyan, mint aki csak a felszínen él, meg néha leírta, mit csinálna velem, és olyankor elég bizsergetően hatott rám, mert azok alapján az enyémhez hasonló szenvedélyesség van benne. És hamar el is kezdtem rá úgy gondolni, mint arra a fiúra, akitől talán megkaphatnám azt, amit Rén végül nem adott meg nekem, és úgy voltam vele, hogy talán mégis találkozhatnék vele, hisz pont azért, mert nagyon különbözőek vagyunk, nem tudnánk egymást megszeretni és összetörni se. Sok bókja amúgy lepattan rólam pont Rén miatt, mert már nem tudok komolyan venni egy olyan fiút, akivel kapcsolatban azt érzem, hogy emberileg nem vagyok az esete, de persze attól még külsőre bejöhetek neki.

Szóval találkoztam vele, de úgy, hogy előtte százszor nemet mondtam az elhívásaira, és aztán egyik szombaton elindultam felé, és csak úgy mellékesen szóltam, hogy épp arra járok, kijön-e a Margitszigetre sétálni. Szóval ugyanazt eljátszottam vele, mint azzal a másik tinderes fiúval, mert annyira nem megy az elköteleződés, hogy még egy randit is utálok előre lebeszélni, sokkal jobb és szabadabb érzés, ha csak én tudom az időpontot, és a másikat ugraszthatom, hogy aztán zavarban legyen, amiért nem tudott rám felkészülni. Persze ez a fiú nem volt zavarban ötszáz csaj után.

Szóval sétálgattunk, elvoltunk, ittunk is, meg végigmentünk minden játékon a játszótéren, közben néha megfogta a kezem, hogy ne essek le az adott mászókáról, de amúgy ennyi volt. Éreztem, hogy jót tudnánk smacizni, de maga a találka számomra közepes volt annak ellenére, hogy 1-ig együtt voltunk; ő sztorizgatott, én meg belekérdeztem vagy hallgattam vagy hümmögtem, mert engem nehezen indítanak be ilyen fizikai síkon megtörtént esetek - nem tudom, ez érthető így? Én a lelkizős, elemezgetős, filozofálgatós, múltban vájkálós, jövőt találgató fajta vagyok, az is csak megfelelő társaságban, olyan mellett, aki mellett érdekesnek érzem magam, és nem csak szépnek. Ez a fiú meg pont az ellentétem, gyakorlatias, nem kattogós, mának élős, magabiztos, nem mellesleg tök okos - és így elég hamar el is kezdtem magam unalmasnak és butának érezni, ami magával vonja azt is, hogy márpedig így hogyan is kelthetném kívánatos nő képét.

Randi végén megkérdezte, fogunk-e még találkozni, én meg annyit mondtam mosolyogva, hogy szerintem igen, ami alatt igazából nem azt értettem, hogy tök jól éreztem magam, és szeretném ezt megismételni, hanem azt, hogy lehet, hogy majd nem fogok bírni a kíváncsiságommal. De különösebb lelkesedést nem éreztem, mert tényleg nem hiszem, hogy passzolnánk, nem is tudtam elhinni, hogy bejövök neki belsőleg, hát hiszen nem is nagyon tudtam természetesen viselkedni, mert előjöttek az olyasfajta gondolataim, hogy ezt nem mondom, mert biztos uncsi lenne, azt se mondom, mert hadd beszéljen inkább ő, meg amazt se mondom, mert ahhoz meg túl összeszedetlenek a gondolataim, szóval ilyen megfelelési kényszer tört rám, csak épp pont, hogy attól nem tudok megfelelni, hanem inkább elbaszódok és csendesebb leszek magamhoz képest.

Aztán egy héten át hívogatott találkozni, míg végül meg nem írtam neki, hogy nem tudom, mikor érek rá, mert mással is lesz randikám mostanában. Hát na, fene gondolta, hogy ezen majd megbántódik egy olyan fiú, aki olyan sok lányt futtatott egymás mellett, és ki tudja, mellettem is hány lánnyal ismerkedik még. Nem igazán tudom, hogy tinderen hogyan kell intézni a találkákat olyankor, amikor egyszerre több ember van képben, szóval én nem akartam titkolni, hogy több fiúval is chatelgetek, mert azt hittem, egyértelmű, hogy mindenki ezt csinálja, a bőség zavarában nem ragad le senki egy ember mellett, mert folyamatosan jönnek az ingerek, és akkor meg minek úgy tenni, mintha már megállapodtunk volna vagy ilyesmi.  Szóval erre az volt a fiú reakciója, hogy jól van, akkor majd hívjam el őt én, amikor gondolom. Én meg vagy két-három hétig nem gondoltam, meg kicsit el is engedtem a dolgot.

Normi

Legyen most Normi a neve, csak mert vele a Normafánál találkoztam, és vele is úgy, hogy csak én tudtam arról, hogy találkozni fogunk. Mert először neki is nemet mondtam, mert én ilyen vagyok, hogy úgy kezdek el beszélgetni fiúkkal, hogy csak unatkozom, de azért mindig szeretek új emberekkel eldumcsizni, viszont nem gondolom azt, hogy randiznunk kellene, hisz kapcsolatra se vágyom így direktben, meg ez az online társkeresősdi amúgy se az én pályám az előre megírt forgatókönyvével és a felborított sorrendjével (smaci, mielőtt kialakulna egy tényleges vonzalom, meg ilyenek). De közben meg mégis kíváncsi vagyok, rájuk is, meg magamra is, de főként tényleg magamra, hogy működöm-e.

Szóval Normival az első chatelésem olyan volt, hogy nagyon eltrollkodtuk az egészet, jóformán nem magunkat adtuk; ő egy agresszív alkeszt alakított, én meg a férfiakat istenítő, már rendesen betört háziasszony voltam sok félrenevelt gyerekkel, szóval a humorunk így kapásból egymásra talált, ami szerintem tök fontos, aztán meg tök sokat perverzkedtünk.

Szóval írta este, hogy megy ki a Normafához, és én is elindultam oda, és már a Széll Kálmán közelében jártam, amikor írtam neki, hogy várjon meg. Aztán mivel késő volt, meg hüvi is lett közben, csak másfél órát lógtunk együtt, de vele egészen más volt a dolog, mint a rosszfiúval, mert mellette nem éreztem azt, hogy most meg kell felelnem, de nem tudok, meg láttam is, hogy méreget, és ő egyébként durván lelkizős fajta. Olyan durván, hogy vele talán nem is kellene többet beszélnem, mert ő viszont sérülékenynek tűnik, és nem akarnám összetörni. Persze ezt, hogy ki kit tör össze, sose lehet tudni, mert év elején azt hittem magamról, hogy minden ilyen szarságra immúnis vagyok, és júj, háromszögben vagyok Rénnel meg Matt-tel, és jaj, nem akarom egyiküket se megbántani, aztán végül velem lett feltörölve a padló, meg az a háromszög is kicsit máshogy volt háromszög, ugye.

Egyébként úgy, mint férfi, nem jön be, sőt, van egy feminin kisugárzása, ami távol áll az én ízlésemtől - ugye engem az vonz, ami hál' istennek nem lehet az enyém.

Hívott a tali végén, hogy aludjak nála, amin kicsit csodálkoztam is, mert ezt még a rosszfiú se dobta így be (vagy azért, mert mondtam neki, hogy úgyse mennék, vagy azért, mert nem volt ingere szexelni velem). Na de hát nem, köszi. Azt hiszem, eltelt a tali óta két hét, mert én készülgettem az angol interjúra, meg először megpróbáltam leépíteni őt, csak aztán nem sikerült, mert hát szeretek vele beszélgetni. Pénteken elvileg újra találkozunk, de nem tudom, miért; én szeretném őt barinak, de az ő részét nem ismerem, és nem mertem még rákérdezni. Mindenesetre ebbe már nem fogom beavatni a másik fiút.

A rosszfiú (akinek mondtam, hogy rosszfiúsnak tűnik, ő pedig mosolygott, és mondta, hogy pedig nem az; akkor viszont nagyon béna módon azt gondolja, hogy kanapés castingolással lehet komoly kapcsit kialakítani - persze oké, véletlenek mindig vannak)

Végül aztán nagy nehezen elhívtam a rosszfiút találkozni, ismét csak úgy "spontán". Minden nap chateltünk amúgy, de annyira Rén-módon, hogy az utolsó másodpercig agyaltam azon, hogy tényleg akarok-e vele még egy találkát. De áh, nagyon kivi voltam, hogyan csókol, vajon úgy-e, ahogy elképzelem az írásai alapján. A Városligetben lődörögtünk este, elvoltunk, ittunk, de valahogy a pia se oldotta meg egyikünk nyelvét se úgy különösebben, és ismét csak azt éreztem, hogy kevés lennék neki, meg ha kivételesen nem csak magamat akarom kritizálni, akkor talán azt is mondhatnám, hogy ő se lenne nekem elég. Eleve idegen tőlem az, hogy alkoholt igyak, neki meg ez tök alap, anélkül nem érzi teljesnek a találkákat, nekem meg bizarr, amikor valaki nem tud benne lenni egy sétában anélkül, hogy alkohol csörgedezne az ereiben. Elvoltunk amúgy, csak ah, nem tudom... Nem tudom, miért hat ő így rám, pont ő, akit nem tudok komolyan venni annak ellenére, hogy elvileg komoly kapcsolatot keres. Szóval elvoltunk, de egyikünk se volt túlzottan önfeledt, végig idegenek voltunk egymás számára.

Épp egy babahintába készültem beleülni, amikor elém állt, megkapaszkodott a láncban, és megcsókolt. Szép hosszú, nyelves smaci volt, közben meg egymás hátát simogattuk. Részemről onnantól már mehetett volna a csók megállás nélkül, de ő valamiért abbahagyta egy idő után, úgyhogy folytattuk a céltalan csavargást és a semmiről szóló beszélgetést. Azt hiszem, nem az a zavaró, hogy ő nem lelkizős, mert hisz Rén is meg tudott fogni magának az extrém bádogemberségével, inkább az zavar, ahogyan én viselkedem ebben az egészben. Meg hát megint túlkattogok valamit, amit csak meg kellene élni, aztán csá.

Nem érzem, hogy emberileg vonzódna hozzám, mégis szakít rám időt. Ír, elhív - holnap találkozunk -, de nem értem, miért. Lehet, végül is ő is csak a testiségre tud gondolni velem kapcsolatban. Kicsit félek, hogy majd szorul a hurok, de persze sokféleképpen lehet itt is sérülni. De hát mindig mindenhol.

Szóval háromszor smaciztunk, a búcsúcsók olyan volt, hogy közben félig a nyakamon, félig az arcomon volt a tenyere, szóval az is szexi volt.

Áh, minek csinálom én ezt?

Magammal kellene foglalkoznom, nem a fiúkkal.

Máris érzem, hogy kevesebb a szabadidőm, pedig nem vagyunk sehol.

MyPen

Októberben hazaviszem Penny-t Rókafalvára. Bubimackó cicánk tizenegy éves kora körül májbetegségben elhalálozott, és mama egyből szólt, hogy így már szívesen vállalja Penny-t. Bubimackó volt eddig a kijárós cicánk, és őt féltve nem engedték, hogy Penny-t hazavigyem. Azt hiszik, a kertben is nagyfiú lesz, mint itt a lakásban, pedig szerintem nagyon fog félni eleinte és nem fog fickóskodni (aztán remélem, ő lesz a környék megkérdőjelezhetetlen ura, a termete és a szexisége megvan hozzá).

Anya októberben jön haza, ő fog nekem segíteni a beszoktatással, mivel én nem leszek ott mindig (próbálok nem elképzelni olyan helyzeteket, amikben Perdita magából kikelve hisztizik Penny kapcsán, habár tud a dologról). Terveim szerint eleinte a kisházba lesz bezárva, ezt csak tata tudja keresztül húzni, mert neki hiába mondunk bármit is, már elitta a fél agyát, szóval majd lesni kell, nehogy idő előtt kiengedje Penkovicsot. Így kicsit nyugodtabb vagyok, hogy Penny otthonra kerül, tudni fogok róla mindig, vihetem dokihoz oltatni, és amúgy is fizetem majd a dolgait, hogy továbbra is kapja a fancy kajáját, a parazitaellenes szarokat meg a vitaminokat. Az lenne a legjobb, ha a szobámba lenne bezárva, de tudom, hogy ott virnyákolna unalmában, és hát a szobám Perditáé mellett van, szóval... Nem hiszem, hogy azt a szállást el tudom neki intézni.

Ma rendeltem neki egy macskabútort, olyan kis emeleteset, elvileg péntekig megjön, kíváncsi vagyok, tetszeni fog-e neki. Aztán majd viheti magával a kisházba vagy akár mamához (nem tudom, oda be lesz-e engedve néha, mint Bubimackó), hogy el tudjon benne bújni, amíg eleinte nem érzi magát biztonságban. Remélem, örülni fog a természetnek, és nem esik majd baja.

Munka

Csupa változásról szerettem volna írni, már ami a munkát illeti, de sajnos megrekedt a dolog. Annyit el tudok mondani, hogy két hete még úgy volt, hogy pár napon belül fel kell mondanom, csak várjam meg, míg az "elődöm" sorsát elrendezik, mert új irodába kerül, másik pozícióba. Ehhez képest azóta is várom, hogy szóljanak, amikor felmondhatok, pedig már egy angol interjút is túléltem a külföldi HR-essel. Egész jó voltam amúgy ahhoz képest, hogy nagyon szerettem volna megúszni, hogy angolul kelljen beszélgetnem. Nyilván segített, hogy voltak begyakorolt válaszaim - lehet, hogy néha magyarul se ártott volna felkészülnöm az interjúkra? -, persze a random kérdésekre, amikre nem számítottam, kurtább választ adtam, de sikernek éltem meg, hogy értettem mindent.

Amikor feléledt a dolog, és kilátásba került felmondásomnak napja, pár napra eléggé bepánikoltam, hogy biztosan akarom-e én ezt az egészet, hisz az új hely jóval messzebb lenne, a fizuigényemből meg le akarnak faragni próbaidő alatt (ez meg olyan szemét buziskodás szerintem, pláne, hogy ők csalogatnak át magukhoz, ráadásul van tapasztalatom), meg hát Rén is ott van... És aztán volt egy vasárnapra virradó, forgolódós éjszakám, és egyszer csak bevillant, milyen érzés öntene el, ha maradnék a jelenlegi helyemen, majd Rén egy nap benyögné, hogy felmond. És az az úristen-mit-is-keresek-én-itt-féle érzés olyan erőteljes és észhez térítő volt, hogy azon a hajnalon meg is született bennem a döntés, és végleg lenyugodtam, mert hát ja, nincs keresnivalóm a mostani cégnél. Szeretem, hogy közel van hozzám, meg hogy van év végi bónusz, rendszeres fizetésemelés, és hogy elvagyok az emberekkel - mert rájöttem, hogy a saját csapatomat leszámítva tök szociális vagyok, és sokkal kiterjedtebb a "kapcsolati hálóm" cégen belül, mint a csapatomban lévő lányoknak, akik csak egymással lógnak, és azt gondolják, antiszoc vagyok, holott csak velük nem szeretnék barátkozni. Szóval ezek a dolgok tök jók, de a feladatköröm katasztrófa, hiába a jó körülmények, mindez mégse tud itt tartani. Plusz ugye látom, hogy a csapatomban lévő lányok öt éve vannak itt, tepernek és áskálódnak, hátha kapnak egy buksisimit a vezetőségtől, de mégis ugyanabban a poziban vannak a kezdetektől.

Az angol interjú után még inkább be is lelkesedtem, mert bár eddig is tudtam a cég előnyeit, így egyben hallva az egészet olyan csudásan hangzott. Sok mindenben egyezik a jelenlegi helyemmel, de a szülinapi szabi, a külföldi csapatépítők és az előrejutási lehetőség újdonság lenne számomra. És mivel nagyon nemzetközi a cég, tényleg rá lennék kényszerülve arra, hogy használjam az angolt, így végre felfejlődhetnék belőle annyira, hogy ne féljek megszólalni. Azt hiszem, ez a hely emberileg is megdobna kicsit. Azzal együtt, hogy belelkesedtem, kicsit el is kezdtem aggódni, hogy mégse fogok kelleni, mert most már tényleg nagyon elhúzottnak érzem a procedúrát és ezt a várakoztatást - lehet, hogy mégse lesz az egészből semmi? Lehet, hogy a csaj, akinek a helyére mennék, meggondolta magát, és mégse akar másik poziba kerülni?

Szóval így állunk. Már három ember tudja, hogy felmondani készülök, Rén, Pocokember, meg egy lány a nemrég felvásárolt cégtől. Vele mostanában kezdtem el haverkodni, nagyon bírom, szívesen lógnék vele munkaidőn kívül is. Majd bepróbálkozom nála egy ilyen "felajánlással", bár az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a kollégáim sose maradnak meg barátként... Bár végül is Pukkancsot is munkában ismertem meg. Na, majd meglátjuk.