Valaki leiratkozott a blogról tegnap óta, irigységre tudok csak gondolni. Nem akartam senki orra alá dörgölni, hogy sztár lettem, de hát az ilyesmit hogy lehetne titokban tartani. Az ember azt hinné, ez csak még több embert vonz majd ide.
A forgatásokon kívül azért sem írtam egyébként, mert úgy éreztem, túlságosan megadtam magam az önszapulásnak, mindenben csak a magam lúzerségét láttam, vagy ha épp másról írtam, az is csak szarság volt, szóval gondoltam, ideje kicsit kussban maradni, és nem állandóan felkiáltójelnek lenni. Már csak azért is, mert néha úgy éreztem, jobb lenne, ha az emberek, akik idejárnak olvasgatni, inkább csak elfelejtenének mindent velem kapcsolatban, mert egy ideje már úgyse írok semmi jót.
És ahogy teltek a napok, azt vettem észre, hogy kicsit fókuszáltabban működöm így, hogy nem tudok lubickolni a saját fejemben lötyögő hányásban, és nem azzal vagyok mindig elfoglalva, hogyan fogalmazzam meg napról napra, hogy mi nem jó, miért nem jó, hogy nem lesz soha jobb, miért nem vagyok jó semmire és stb. Érdekes felismerés volt, hogy a blogolás átcsapott negatív érzéseket keltő vagy épp negatív érzéseket megtartó dologba. Szóval totál kizártam a negatív gondolatokat, és nem is volt ingerem írni a napjaimról. Úgy éreztem, hogy szükségem van minden önbizalmamra, meg az önmegerősítésre (vagy legalábbis az önszapulás elkerülésére) ahhoz, hogy léphessek egyet előre. Mert nem, nem egészséges dolog szarságokat gondolni magamról, mintha alap lenne, hogy én ilyen átlagon aluli ember vagyok, és ez így van rendjén, mert nem lehet mindenki jó.
No és volt egy céges skype meeting pár hete - nem tudom, lehet, már bő egy hónap is eltelt azóta -, ami alatt úgy éreztem magam, mint egy külső szemlélő, akit ez az egész már nem hat meg, nem érint; a felettesem hol kiégve csóválta a fejét, hol a tulajt szidta idegből, miközben a többiek egyetértően pampogtak - egyébként jogosan -, szóval ment egy ilyen kollektív gyűlölködés, ami alatt mindenki tök magabiztosan mondta, hogy ő simán feláll az asztaltól, ha úgy adódik, simán beperel bárkit, simán kiröhögi a tulajt, meg stb. Én meg csak ültem kussban, és lekapcsoltam a kamerát, hogy addig is legalább kiszedem a bajszomat szemöldökömet, és csak néha nevettem egyet, mint aki él. De közben arra jutottam, hogy nekem ez már lejárt lemez; a felettesem túl gyenge ahhoz, hogy képviseljen minket, a tulaj túl elmebeteg, az árak hétről hétre mennek fel, és egyre kevesebbnek érzem a fizumat, meg magamat is, szóval akkor ideje lelépni, de most már tényleg. Beszéltem erről Frufruval, és lelkesen mondta, hogy ő egy nappal se fog tovább maradni, mint én, mondjunk akkor fel. Mondtam neki, hogy én egyelőre szeretnék megcélozni egy olyan felmondást, ami mellett már megvan a következő állásom, de X héten tényleg fel kéne mondani, ha törik, ha szakad, mert ez a hely nem normális.
Ingyom&Bingyom Group
Jelentkezgettem úgy négy-öt helyre, amiből egyet jegyeztem meg, de az legalább fel is hívott. Pukkancs miatt már tudtam a HR-esről, hogy nagyon be tudja hülyíteni az embert, azt érezteti veled az interjún, hogy sínen vagy, meg hogy ő a legjobb barátnőd, aztán a beígért visszajelzési határidő után pár nappal küldi az automatikus e-mailt, hogy nem feleltél meg. Szóval úgy voltam vele, hogy teszek egy próbát, de nem szabad beleélnem magam semmibe, ami egyébként sikerült is, szóval nem kezdtem el fantáziálni a helyről, meg hogy hogyan osztom majd be az új fizetésemet.
Az interjú nagyon jó hangulatban telt - persze ki kellett vennem érte szabadságot -, egyből barikanők lettünk a HR-essel, kacagtunk, pillangót kergettünk, nem zavarta a két hónapos felmondási időm se, még elő is jött két másik pozival, mert látta az önéletrajzomban, hogy használom az angolt a munkám során. Mindkét feladatkörről beszélt; az egyiknél már ott lekapcsolt az agyam, amikor kiejtette az Excel szót a száján, de a másik pozi tetszett, változatosan hangzott és fontosnak tűnt, meg láttam átfedést a jelenlegi feladatköröm és a kilátásba helyezett között. Mondta a végén a csaj, hogy mindenképp továbbítja az önéletrajzomat, és a következő héten keresni fog.
Feltöltött az interjú, jónak is éreztem magam, meg csininek is sikerült lennem (TETTEM MAGAMRA PARFÜMÖT IS!), szóval elöntött a remény. Azon gondolkodtam hazafelé, hogy igenis vannak helyek, ahol korrekt a vezetőség, és már ettől az aprócska élménytől teljesen áthatott egy emelkedettebb érzés, hirtelen ráláttam a jelenemre, hogy mennyire léleknyomorgató a mostani cég, és hogy egy jobb hely ÁLTAL akár teljesen normális jövőképű emberként is funkcionálhatnék, hiszen tök sokat számít az ember önértékelésében, ha normális munkahelye van (gondolom én!). Le is pötyögtem Pukkancsnak és Frufrunak is valami irtó filozofikus, életigenlő, lelkes és bölcseletekben gazdag következtetést a napból, és úgy éreztem, jogom van elvárni, hogy velem is jól bánjanak egy helyen. Ettől aztán máris teljesen normálisnak éreztem magam, és különbnek annál, mint ahogyan a mostani helyemen állnak hozzám.
Aztán eltelt a hétfő, a kedd, a szerda... És semmi. Késő estére pöppet bedepresszióztam, hogy ez már tuti nem fog hívni, amúgy is milyen hely ez, hogy állandóan hirdetnek (nagy); bánatomban el is küldtem egy újabb helyre az önéletrajzomat, hogy ne az legyen, hogy feleslegesen koncentrálok csak egyetlen pályázatra.
Másnap aztán mégis hívott a csaj, hogy menjek be második körre kövi héten, de hogy hagyjuk inkább a másik két pozit, maradjunk az eredeti tervnél. Az eredeti tervben a fizu vonzott, meg hogy nem leszek többé asszisztens, de amúgy majdnem elaludtam, miközben elmondta, hogyan képzeljek el egy napot, de gondoltam magamban, jól van, nem érdekel, csak haladjunk már, hadd mondjak fel. Erre már nem kértem ki szabit, mert tudtam, hogy nem engednének el, szóval megbeszéltem Frufruval, hogy aznapra beteget jelentek, tartson majd ki.
Totálibe Kft.
Szinte rögtön a HR-es után hívott az a hely is, ahova bánatomban jelentkeztem, és a nő már egyből másnap reggel szeretett volna beszélni velem - szerencsére csak online, szóval azt sunyulás nélkül le tudtam rendezni. Láttam a meghívóban, hogy ez a nő nem HR-es, hanem vezető, aminek örültem, mert szerintem fárasztó kihívás lenyűgözni egy HR-est, akinek köze sincs a szakmához, és szerintem jó jel, ha egy vezető veszi a fáradtságot, és maga keres embert. Kurva kedves volt amúgy, emberi és érdeklődő, és jó kérdéseket tett fel, látszott, hogy szereti a munkáját, meg úgy alapból az egész céget, és tudott mesélni a csapatról is, nevettünk is, meg mindenféle egyéb dologgal is vonzóvá tette a helyet, tréningeket említett, meg angolórát, meg ilyen-olyan juttatásokat, merthogy számukra fontos, hogy az alkalmazottak fejlődjenek és hosszútávon is jól érezzék magukat. A felmondási időmtől mondjuk zavartan elnevette magát, de azt mondta, mivel bővítés céljából keresnek embert, és nem égető szükséggel, meg tudnának várni.
Az interjú végén be is hívott második körre, szóval arra jutottam, két napig kell majd betegnek lennem. De képzeljétek el - híííííí -, hogy nem tudtam belelkesedni így az első kör után. Úgy köszöntem el tőle, hogy üres maradt a lelkem. Nem tudnám elmondani, miért, talán azért, mert túl jónak tűnt a hely, túl kedvesnek a nő, és túl egyszerűnek a kiválasztási folyamat - jelentkezek késő este, másnap felhívnak, harmadnap már interjú, amin már kapom is az időpontot a kövi körre...? Hja, majd biztossss pont ez fog összejönni....
Ingyom&Bingyom Group
Szóval aztán lebetegedtem sajnabajna, mondtam a felettesemnek, hogy lázasra fostam magam éjszaka, ki vagyok merülve, fájok, és esélytelen, hogy beüljek a gép elé (így kell beteget jelenteni, ha home office-ban megszűnik a betegszabi fogalma), aztán elmentem interjúra oda, ahol már másfél hete húzták az agyamat. Lehet, hogy a személyes interjú miatt, meg mert sokáig baszakodtak, és mert a pozíció is unalmas volt, valahogy valóságosabbnak láttam azt a helyet, mint a másikat.
Jó volt az interjú, a HR-es megint nagyon biribaris volt, bár úgy ült mellette a lehetséges felettesem, mint akinek murok van a seggében. Alig beszélt, és akkor is iszonyat halkan, úgy éreztem, már akkor leírt magában, amikor meglátott, habár látszott a szeme csillogásán, hogy igazából egy troll. Ezt az interjú vége felé be is bizonyította, nevettünk egy jót, de úgy éreztem, a humorom éppúgy szólhat ellenem, mint mellettem, szóval a faszom se tudta, mi járhat a fejében. De azért elképzeltem, hogy majd unatkozva végzem a dolgom, óránként nettó tíz perceket dolgozom majd, mert különösebb izgalmakat és kihívásokat nem láttam a feladatkörben, és az lesz a műszak csúcspontja, ha ezzel az emberrel odaviccelhetünk egymásnak. De legalább új munkám lesz, na. Mondta a HR-es csaj, hogy legkésőbb szerdán (azaz tegnap) visszajelez.
Totálibe Kft.
A másik interjúhoz nem volt kedvem, annyira nem, hogy csak késő este néztem meg, hová is kell mennem. Odaértem huszonöt perc alatt, és még bujkálni is volt időm, mert az épület előtt egy csapat hapsi bagózott, és nem akartam ott téblábolni mellettük, szóval kerestem egy napsugarat, és abban ácsorogtam vagy húsz percen át. Odabent aztán a nőci bemutatott az ügyvezetőnőnek, ő is tök kedves volt, meg minden, de valamiért folyamatosan az volt bennem, hogy ebből úgyse lesz semmi, és hogy a nő csak azért vezet körbe az emeleten, és csak azért csillog a szeme ilyen lelkesen, mert kurva jó fej és aranyos, és nem azért, mert kifejezetten engem nézett ki a csapatába. Kérdezték, van-e folyamatban másik jelentkezésem, mondtam, hogy igen, várok visszajelzést még egy helyről, és akkor mondták, hogy ők még délután fognak keresni, miután lement az interjú mindenkivel.
Hazaértem, tettem-vettem, lezuhanyoztam, erre látom, hogy van egy nem fogadott hívásom. Hát nem a nő volt, hogy úgy érzi, felesleges délutánig várnia, szeretne engem a csapatába, küldik majd az ajánlatot, és adnak két napot arra, hogy meghozzam a döntést...?!
Hihetetlen.
Örömködtem a telefonba, de igazából akkor még mindig vártam a HR-es nő hívását az Ingyom&Bingyomtól. És kellett pár óra, de talán egy egész nap is, mire eljutott az agyamig, hogy mekkora mázli, hogy aznap este szomorú voltam, és beadtam az önéletrajzomat a Totálibéhez is. Egy kicsit még most is hihetetlennek tűnik, hogy lesz egy korrekt munkahelyem, ahol a felettesem egy olyan nő lesz, aki legalább háromszor elmondta, hogy számára nagyon fontos, hogy az újonc ne csak szakmailag, hanem emberileg is beleilljen a csapatba - szóval akkor tényleg értem csillogtatta a szemét!
Szóval nem vártam két napot azzal, hogy visszajelezzek nekik, gyorsan meggyógyultam, és felmondtam a mostani helyemen a piklibe. Elcsodálkoztam magamon, milyen kedves felmondást fogalmaztam, még meg is köszöntem a végén, hogy ennyi mindent tanulhattam. Végül is igaz, még ha az is tény, hogy ennél sokkal, de sokkal többet is tanulhattam volna, ha hagyják, és bármennyire is elmeroggy a tulaj, ez a hely húzott ki a szar munkahelyek közötti vergődésből, és itt stabilizálódott az anyagi életem.
De mi van, ha mire lejár a felmondási időm, belecsapódik az új helybe egy meteorit, vagy írnak, hogy inkább mégse várnak rám ilyen sokat, csődbe megy addig az ország, lebombáznak minket az oroszok vagy csak utálni fog ott mindenki, mert buta leszek, vagy pedig
A HR-es pinu azóta se hívott, de már nem is érdekel. Azt hiszem, abba a munkába pár hét alatt belehervadnék, és fizetésen kívül semmit se adna.
Ja, amúgy Frufru utánam fél órával mondott fel, és mindkettőnk felmondását egy huszonnégy órás némaság követte a vezetőség részéről. Ma már felhívott a tulaj, hogy mire vélje ezt a dupla felmondást, nem volt még ilyen a cég történelmében, végleges-e a döntésem, miért döntöttem így, nyugodtan mondjam el stb. Ilyenkor amúgy olyan kedvesnek tűnik, hogy a videóhívások utáni pár percben mindig érzek egy kis bűntudatot, amiért folyton azt mondom rá a háta mögött, hogy szociopata. Mondhattam volna neki, hogy abszurdnak érzem magát a kérdést is, de inkább csak annyit mondtam, ijesztőnek tartom a drágulásokat, ezért úgy éreztem, ugranom kell egy nagyobbat fizetés terén. Belátta, hogy tényleg gázos a helyzet. Egyébként nálam tényleg ez tette az i-re a pontot, hogy hiába kaptam nemrég fizuemelést, nemhogy nem érzem, de olyan, mintha kevesebbet keresnék, mint tavaly ilyenkor. És már nem szeretnék úgy élni, mint mondjuk négy éve, amikor néha random elkapott az ideg kajavásárlás közben, és inkább otthagytam a kosarat a bolt közepén.
Szhóóóval. Már nagyon vágytam rá, hogy megírhassak egy ilyen bejegyzést.
(Ami az aranylöttyöt illeti, csak szerencsehozónak sprickoltam magamra, de nem hiszem, hogy használni fogom a jövőben, tuti cián van benne. Addig köhögtem, míg le nem mostam magamról.)
Ezt még azért ideszúrom, ez az egyik kedvenc videóm (azért is, mert ez nem filmből lett összevágva, hanem csak úgy összemontázsoltam az elmúlt hétköznapjaimat):
