Évösszegző

Tulajdonképpen...

Úgy mindent összevetve...

Pont azon gondolkodtam, hogy végül is...

Eltekintve a rossz dolgoktól...

...is jó nagy szar voltál, 2017.

Ki garázdálkodik itt? Tegnap óta szokatlanul magas a blog látogatottsága.

Popelka

Egész nap A nyomorultak főcímdala megy a fejemben - márminthogy a minimaxos verzióé. Biztos azért, mert ma nagyon ráérek szenvedni. Amúgy nem is érek rá, mert felváltva olvasom a A magány kútját és a Rév Fülöpöt, csak ezt most már muszáj kiénekelnem magamból.

Ők sóváran várták a jóóót,

és szenvedtek méltatlanuuul,

száz vihart éltek át, száz veszélyt, száz csodát,

míg győzött a két nyomoruuult.

Arra is gondoltam, hogy szerintem a Hamupipőkét át kellene írni onnantól, hogy a mostohanővérei leszaggatják róla az egérvarrta hacukát, és kifut sírni a fűzfa alá. Szerintem ott ne a jótündér jöjjön, hanem a frissen a szomszédba költözött punk hercegnő, aki megtanítja Hamupipőkének, hogyan kell méltósággal viselkedni, és elzavarni a nem kívánatos egyedeket a házból. És akkor amikor a mostohaanya behívja Hamupipőkét, hogy leszúrja, amiért egér volt a csészében, és az ajtóban odaszól neki az egyik csaj, hogy: „Te pimasz, rossz cseléd!”, Hamupipőke megállna egy pillanatra, és kedvesen mosolyogva azt tátogná: „Éjjel te is ki leszel belezve.” Aztán ezen este jót nevetgélne a punk hercegnővel, és végül úgy döntenének, indítanak egy lovastábort. Én ezt annyira látom magam előtt Disney-grafikával...! Kár, hogy mindig a hercegeket kell leszopni, igazán nagy tanulság arra, hogyan oldjuk meg az életünk. 

Tőlem nekem

Inkább megmutatom, miket vettem magamnak az elmúlt egy hétben annak érdekében, hogy jobban érezzem magam a barlangomban.

Lámpicsku, mert gyérnek érzem a világítást. Nagyon szeretem, mert egyszerűségében olyan csinos, és a búbján hordja a kapcsolóját.

Újabb könyv a gyerekirodalom kategóriából, mert kifejezetten mesére vágyom, na meg beleolvasván arra jutottam, humoros és lendületes, márpedig az fontos. Azt hiszem, sokat tesz rá a humorszintre a könyv anyanyelve is. Két éven át szemeztem vele, de csak mostanra jutott el az agyamig, hogy felnőttként is lehet meséket olvasni. Három kötetes, annak is örülök.

Lefedhető bögrécske kanállal - a kínaiban találtam. Ezt is hónapokig ellenőrizgettem, ott van-e még a polcon, úgyhogy inkább hazahoztam.

Jacque Fos

Érdekes, mennyire nincs ingerem arra, hogy írjak. Pár napja rajtam van az extrém pesszimizmus, nem tudom, mihez kezdjek; soha nem volt jó, biztosan nem is lesz jó soha; értelmetlenül jöttem a világra, biztosan nemsokára a sors is rájön, és elküld a picsába; utálok itthon mindent, stb, stb - ezek a gondolatok szilárdultak meg így karácsony alkalmából. Anya elment, és szerintem megfogalmazódott benne, hogy királylány lett belőlem, mert néha olyan tartózkodónak éreztem őt, úgyhogy mielőtt elment, megkérdeztem, utál-e, amiért "steril királylány" vagyok (az ő szavaival élve, ami persze túlzás), mire elmagyarázta, hogy ez nem neki rossz, hanem nekem, és ezzel az állandó undorodással csak megnehezítem magamnak az életet. Inkább lenyeltem, hogy amíg albérletben laktam, és nem kellett más gusztustalanságait néznem nap mint nap, nem voltam ilyen, de azelőtt, amíg itthon laktam, szintén "királylány" voltam, csak soha senki nem vett róla tudomást. Úgyse lesz itt már megértés meg ráébredés, többet nem veszem be, hogy anya majd hazajön, és rendet rak mindenki elméjében, és leülünk megbeszélni a rezsit, meg ilyenek. Igazából a fodrászkodás óta kb. semmit nem beszéltem vele, csak puszilkodtunk egyet, míg elmentünk egymás mellett a lakásban, meg egy-két párbeszédet ejtettünk a semmiről. Tegnap volt az utolsó napja itthon, de Perdita beszűrődő rikácsolását hallván Pukkanccsal úgy határoztunk, inkább elmegyünk csavarogni. Emiatt már csak kevés bűntudatot éreztem - tudom, hogy nem oszt, nem szoroz, a városban kóborlok-e épp, vagy a szobámban kuksolok.

Elromlott a kazán, durván csöpög és nincs meleg víz, a szerelő kijött, és mondta, hogy százezer, aztán el is ment, mert nem volt itthon annyi, ettől függetlenül anya is bekapcsolgatta a fűtést, meg Perdita is most kapcsolta be, és nem értem, hogy lehetnek ennyire... felelőtlenek... Áh. A kazán is csak arra várt, hogy hazaköltözzek.

Ma azt álmodtam, hogy Perditát durván kiosztottam, vagy negyed órán keresztül soroltam, hogy miért van belőle elegem, de ezzel csak annyit értem el, hogy még inkább elkezdett kártékonykodni, és közben állandóan vigyorgott. Közben minden erőmmel próbáltam megszerezni magamnak egy kertesház tulajdonjogát, amihez valami rendszert is feltörtem, és végig egy titokzatos öregember utasításait követtem, de amikor már látni lehetett a célt, rám szólt, hogy egy kicsit húzódjak félre, mert látja a jövőt, miszerint valaki emiatt megpróbál majd megöletni, de ha ezt meg azt csinálom, megúszom. Aztán azt is álmodtam, hogy Pukkanccsal sugdolóztam épp, amikor mama egyszer csak felébredt mellettünk álmából, és teljes pánikban elkezdett egy a polcon lévő kis vázára mutogatni, hogy belerepült az ördögmacska, és úristen, most mi lesz. Odamentem hozzá, hogy nyugodjon meg, csak álmodott, de ez már a valóság, de még mindig jajgatott, hogy ő látta, hogy belerepült az ördögmacska. Gondoltam, leveszem neki a vázát, hogy megnézhesse, nincs benne semmi, de addigra már én is féltem, hogy az ördögmacska majd rám ugrik és elátkoz egy életre, de végül kiöntöttem a földre, és csak vörös lekvár volt benne.

Méregtelenítettem kicsit a blogot, és most azt játszom, hogy mostanában nem is volt rossz kedvem.

Luficsokor

Egyik nap azt álmodtam, hogy éjszaka álltam az úttest közepén, és tőlem kb. tizenöt méterre, velem szemben álltak az autók a piros lámpánál - illetve nem csak autók, mert az egyik kollégám is ott volt, aki egy luficsokrot kötözött magára, úgyhogy fent lebegett a lámpa előtt indulásra kész. Aztán zöld lett a lámpa, és mindenki megindult felém, én pedig elkezdtem ugrabugrálni, hogy én is, én is, rám is kössetek olyan lufikat!, mire Dementora nagy szakértelemmel rám celluxozott egy nagy adag lufit, és... akárhogy ugráltam, nem emeltek fel. Közben volt egy tál töltött paprika is a kezemben, gondoltam, repülés közben majd kikanalazom, de hát... nem emelkedtem fel...!

A tegnapi vacsi

Tegnap voltunk az étteremben anya utószülinapja miatt. Egy hosszú, terebélyes tütüt vettem fel egy egyszerű szabású, csillogó, fekete blúzzal, military stílusú blézerrel és a gyönyörűséges, bordó lakkcipőmmel - vagy lakkbakancsommal? Utóbbi annyira tetszik még mindig, egyszerre vadóc és elegáns, nagyon szeretem. Van egy új, kicsi hátitáskám is, ami fekete és szegecses, meg hímzett virágos. Régebben nem tetszett volna, de úgy tűnik, ha az ember elégszer látja a kirakatban, meg tudja kedvelni. Vettem fel négy-öt gyöngykarkötőt is, feketét, aranyat és fehéret - illetve csak gyöngynek álcázott, gumira fűzött műanyag golyók voltak, de az lényegtelen. Szóval végre úgy öltöztem fel, hogy azt éreztem, na, igen, ez vagyok én - anya és keresztanyám körbe is fotózgatott -, nagyon rég volt már ilyen.

Maga a vacsora nem sikerült túl jól, a hangulat meg lett volna hozzá, de a körülmények nem voltak megfelelőek. Két céges buli közé voltunk beültetve, szóval nem nagyon hallottuk egymást, odafelé és hazafelé több volt a téma. Anya kapott mamától és keresztanyámtól egy aranygyűrűt és egy aranykarkötőt, kicsit aggódtam, hogy rondák lesznek, de végül is hajszálvékonyak és mégis szépek, azok a nagyon csillogó fajták.

Főként egyébként Perdita beszélt, mindig mindenkit túlharsog, mióta Magyarországra bejöttek az animék. Legalábbis én úgy vettem észre, az animékben gyakran felbukkanó, szeleburdi, hangos és kislányos karakterek stílusát vette magára még akkortájt, hisz rajongott az animékért, és ehhez a stílushoz még huszonnyolc évesen is ragaszkodik. Én az autóban végig csendben voltam, hol a csillagokat néztem, hol a gyárkémények fölött gomolygó füstöt, hol pedig azon agyaltam, hogy milyen jó lenne, ha Perdita egyszer magába nézne. Például megint beszélt a jövőbeli kutyájáról, aki majd német dog lesz és pöttyös, és anya hiába mondta neki, hogy ebbe a lakásba nem hoz több állatot, Perdita jókedvűen és őszintén kijelentette, hogy: „Ebbe úgysincs beleszólásod, úgyse tudod megakadályozni.” Mire anya azt mondta: „Akkor szépen elköltözöl a döggel együtt”, de nem mondta túl félelmetesen. „Én innen már soha nem megyek el, te is tudod” - hangzott a továbbra is jókedvű felelet. Mintha olyan mókás lenne a stílusa, csupa magabiztosság és Dr. House-osan kedvelhető bunkóság. Az a baj, hogy ilyenkor anya is, mama is, keresztanyám is csak nevetgél, egyikük se mondja ki, amit gondol, és Perdita ettől olyan magabiztos, emiatt hiheti azt, hogy bármit megtehet. A takarítás kérdésére is hasonló, fennhéjázó hangulatban reagált, miután anya megmutatta neki, mennyi taknyos zsebkendőt és porcicahadsereget szedett össze a nappaliban: „Sajnálom, hogy nem a takarítás az életem. Dolgozok, és úgyse fogok soha takarítani, mert nem érdekel, és ki nem szarja le, mi van a kanapé alatt.” Ma is hallottam, ahogy anyának hisztizik: „Rókának miért nem mondod soha, mekkora kupi van? Neki bezzeg soha nem mondasz semmit!” Vicc, hogy Perdita jogosnak érezné engem is megszólni a kosz miatt, vagy egyszerűen csak anyával akarja elhitetni, hogy nem Pongóval termelt ennyi mocskot, hanem én is hozzájárultam. Amikor vacsora közben Perdita kiment cigizni, anya megjegyezte, hogy percenként kell visszafognia magát, hogy ne keverjen le egyet Perditának. Pedig lehet, jobb lett volna még anno egyszer-kétszer lekeverni neki, mert mára teljesen kontrollálhatatlanná vált a gyerek. Az autóban azt is elmesélte, hogy Pongóval kitalálták, hogy majd festetnek egy közös portrét magukról, amin Perdita ülni fog, Pongó pedig majd áll és Perdita vállára teszi a kezét - csak úgy a poén kedvéért („Mekkora lesz már!”), és majd a nappaliban fog lógni a festmény. Ennél a résznél újra lepergett előttem, hogy ebből a házból menekülni kell, mielőtt még Perdita és Pongó teljesen bekebelezik az egészet. Nem is értem, Pongó is mit képzel magáról, ezek ketten teljesen elfelejtik, hogy nem ők a lakás tulajdonosai, hanem anya, szóval max az ő portréja lóghatna a falon, ha anya elég ízléstelen lenne egy ilyen kép felfüggesztéséhez.

Amikor hazaértünk, Perdita odajött hozzám széttárt karokkal: „Gyere, ölelj meg, olyan rossz volt összeveszni!” Nem nagyon sikerült elugranom előle, így visszaöleltem egy unott, beletörődött sóhajjal - ez egyáltalán nem undok dolog ám, csupán magamat adom, és tudom, hogy Perdita ettől is csak életrevalónak és kislányosan bosszantónak érzi magát, ami ugye vicces karakterre vall. 

Az a baj, hogy nem tudok már rá úgy gondolni, mint a testvéremre. Vannak ilyen skizofrén pillanatai, amikor olyan kedves és aranyos, de már nem dőlök be ezeknek a pillanatoknak, nem jut eszembe, hogy na, mégis szeret engem, és nem találom ki, hogy ezentúl minden rendben lesz köztünk, mert tudom, hogy akkor igazán önmaga, amikor rossz a kedve, és egyből odacsap és megsért, leostobáz bárkit, aki épp zavarni meri tabletezés közben. És nem tudok rá nem haragudni megállás nélkül, mert folyton bolhákba botlok a lakásban, és utálom a hozzáállását az egészhez, minden az övé és minden úgy jó, ahogy neki megfelel, és senkinek nincs beleszólása semmibe, senki véleménye nem számít és még csak fel se merül benne az, hogy az ő mocska kihat mások kedvére és kihat mások élőhelyére is, és utálom, hogy valami hülye oknál fogva mindenki olyan félve bánik vele, mintha hímes tojás lenne könnyen sérülő lélekkel, és már én se szólok semmit neki, mert vele beszélgetni olyan, mint lépkedni egy taposóaknával borított réten.

Mindegy, ma vettem bolhairtót, és szétfújkáltam a szobám padlóját. Anyának is vettem egyet, azt mondta, hozzak neki is...

Huszonötödikén keresztanyánknál lesz vacsora, és Perdita is igent mondott a meghívásra, és hozza majd Pongót is, amin meglepődtem, mert egyrészt Perdita ugye legutóbb közölte keresztapánkkal, hogy egy faszfej és utálja, másrészt azt gondoltam, ez lesz az a karácsonyi vacsora, amin talán nem fogok kussban üldögélni. Komolyan nem értem, hogy mer Perdita ezek után még vendégségbe menni hozzájuk, no de mindegy. Előtte való nap is lesz egy vacsi - vagy ezt már írtam? -, anya, Perdita, Pongó, Perdita barátnője és én, és semmi kedvem az egészhez, a macskaszőrös kacsához és az élő animeműsorhoz (Perdita barátnője, Póni kedves lány, de szerintem nagy része volt abban, hogy Perdita harsány külső rétege megszilárdult, kettejük között csupán annyi a különbség, hogy Póni szerethetően és őszintén gyogyis, de Perditánál ez csak hangulat szerint váltakozó felszín).

No mindegy... Megint nem bírtam ki, hogy ne írjak Perditáról.

Huszonhetedikén is lesz családi vacsora, azt mama csinálja majd, és ahhoz sincs kedvem, és nem értem ezt a szaros karácsonyt, hogy miért kell ugyanazzal a társasággal háromszor összeülni, nem értem, miért akar mindig mindenki házigazda lenni, miközben mindenki csak túl akar lenni az egészen. Miközben azon gondolkodtam, milyen jó móka ez a karácsony dolog, el is felejtettem, hogy amúgy mennyire utáltam mindig is, és úgy tűnik, idén se lesz ez máshogy.

És megint olyan embernek érzem magam, aki újra nekiállt megkeseredni.

Tegnap este amúgy megnéztem a Hamupipőkét Pukkanccsal, és tök sokat nevettem rajta, régebben nem is figyeltem annyira, hogy milyen kis hülye köcsög benne a Lucifer, meg hogy milyen pszichopata az öreg király, pláne, amikor kihirdeti, hogy azt a hajadont, akire ráillik az üvegcipő, rögtön a palotába viteti - mintha minden hajadon leány a hercegre vágyna...! Viszont ami dühítő ebben a mesében, az az, hogy Hamupipőke önszántából lett ekkora szerencsétlen, még a mese is azzal a szöveggel kezdődik, hogy: „...és Hamupipőke szolga lett saját otthonában.”

Ma a Hófehérkét is megnéztük, tök fura, mennyire más dalok vannak benne, mint a többi Disney-ben. A törpék pedig éveken át tartogatták a hulláját, mert nem volt szívük eltemetni...!

Shame. Shame. Shame.

Van bennem némi szégyenérzet, mert amikor a decemberi kiadásaimon gondolkodtam, hogy kiszámoljam, mennyit költhetek majd ajándékokra, nem kalkuláltam be, hogy én majd elmegyek kirakatok előtt, és megtetszenek nekem dolgok. Az a baj, hogy túl sokáig nem vettem magamnak semmit - magyarázkodott főhősünk megértést próbálván kiváltani. Így nagykarácsonyra már nincs pénzem - legalábbis nem tudok úgy elszaladni a lóval, ahogy azt beterveztem -, de azért el tudom vinni anyát a fodrászhoz, és tudok neki még venni valamit, de szekrényt idén már nem (és emiatt ég legjobban a pofám, mert az tényleg jól jött volna), és a Pukkancs ajcsijára szánt pénz is megvan még, de keresztanyám és mama ajándéka szerényebb kell legyen, mert sajna ahhoz, hogy félre kell tenni havi X összeget, ragaszkodom, hisz sose lehet tudni, mikor sül ki az égbolton egy villamos.

Itthon nincs hon

Pukkancs hazafelé beugrott ajándékot venni a nagymamájának, úgyhogy egyedül jöttem haza. Illetve egyedül jöttem volna, ha Perdita nem szólít le a megállóban. Na - gondoltam magamban -, ennyit az olvasásról, jöhet a bájcsevej. Nagy ritkán balszerencsésen összefutunk, olyankor aztán Perdita önfeledten csacsog, én meg próbálok hasonlóan vidámnak tűnni, miközben egy rakás megjegyzést lenyelek, és sokszor csak egy mosollyal reagálom le, amit mond. Unalmasnak tűnhetek, no de mit reagálhatnék arra, hogy mama olyan másként kezel engem, mint őt („Nem értem, miért van ez. Lehet, azért, mert sokszor kiabáltam már vele?”), vagy mit mondjak arra, hogy terve szerint ha Lulu néni már "nem lesz", vesz egy kutyát, aki bent fog lakni. Legszívesebben azt mondanám: Istenem, remélem, addigra már nem fogok itt élni, máskülönben engem is megesznek a bolhák, a ház pedig majd kiszőrösödik a sok mocsoktól. Ehelyett azt mondom: Hümm. Perditával most olyasmi a kapcsolatom, mint egy régi osztálytárssal - múltkor aggódtam, hogy egy hévvel fogunk utazni, ezért Pukkanccsal a peron végéig elbaktattunk, ahol aztán felvettem a mögöttem lévő növényzet és korlát színeit. Ha mégis beszélgetésre kerül a sor, háromszor gondolom meg, mit mondok és mit nem, sokat hümmögök és nem mondok ellent. Ha jóban lennék Perditával, úgy istenigazán, ha baráti lenne a viszonyunk, le merném oltani, hátha ér valamit, mert a barátok mernek őszinték lenni egymással, de már nem érzem azt, hogy megtehetem és hogy közöm van bármilyen dolgához is, és tudom, hogy hosszútávon csak magammal basznék ki, mert megint ellenséges lenne az itthoni légkör, és aztán megint kereshetnék albérletet.

Pedig sajnos nagyon is érintenek egyes dolgok, amik ellen jogosan szólalhatnék fel, például a lakásban uralkodó szüntelen mocsok, ami áthatja az egész házat, és undorral közlekedek minden helyiségben a szobámon kívül. A fürdőszobában a tusfürdőn és a samponon kívül semmit nem tartok, mert félnék, hogy a fogkefémre pók ereszkedik vagy macskaszőr, és Pukkancs is undorodik a gondolattól, úgyhogy ő se tart ott semmit. Így az új szekrényben csináltunk egy fürdőszobai cuccok-polcot, a szekrény oldalára pedig tapadós akasztót tettünk, azokra akasztjuk a köntöseinket. A szobám előtt lévő szekrényemben, amit keresztanyánk visszaszolgáltatott, a kabátokat és a cipőket tartjuk - mert elsírnám magam, ha az előszobai fogasra kellene tennem a kabátomat, vagy a cipőhalomra kellene tennem a szép bakancsomat. A mosott ruhát is a szobámban teregetjük, és ha a szobám felé haladván egy tiszta ruhát leejtek, egyből visszadobom a szennyesbe. Borzasztóan undorodok itthon mindentől, és nem csak azért, mert alapjáraton félek a baktériumoktól (én vagyok az az ember, aki inkább terpeszben áll a villamoson, csak ne kelljen hozzáérnie semmihez még kesztyűben se), hanem mert tényleg siralmas a helyzet, a baktériumokhoz egészségesen viszonyuló ember se akarna öt percnél tovább maradni.

Néha csak bemenekülök a szobámba, és lepereg előttem az életem, hirtelen minden erőlködést hiábavalónak érzek, és egy másodperc alatt lejátszódik bennem egy gondolatmenet, aminek az a lényege, hogy: „Istenem, én nem akarok itt élni, hová lehetne menekülni?” Azért csupán egymásodperces a gondolat, mert válasz híján nem tudom tovább göngyölíteni, csak ezt néha elfelejtem, emiatt van hát, hogy újra meg újra átfut a kérdés a fejemben.

Amikor ma hazaértem, anya itthon volt, és magához akart szorítani, de a sötét blúzán halmozódó szőrszálak bizonytalanná tették a viszonzásomat. Macskázott ugyanis, de én már a szőrt se bírom kicsit se - macskázni is már csak úgy macskázok, hogy jól megsimogatom Pompomot mindenütt, aztán ha végeztem, sietek kezet mosni. Sajnos ez a kézmosás-mánia és a félelem a baciktól nem ebben a házban fog elmúlni. Anya is elborzadva suttogta nekem, hogy undorító a lakás, és hogy emlékszem-e, milyen szép volt még annak idején, és talán lenyelte a kérdést, én miért nem takarítottam ki, ha egyszer ennyire undorodom én is. Jobb is, hogy lenyelte, mert a válaszom nem lett volna mentes a rosszindulatú megjegyzésektől, mint például: Azt akartam, hogy lásd, mit művel Perdita és Pongó a házzal, amiért annyit dolgozol, vagy: Nem fogok mások helyett takarítani, amúgy meg egy napig se lenne itt tisztaság. Jobb, hogy nem mondtam ki ezeket, mert tudom, hatásuk se lenne, és talán anya csak félreértene, és azt hinné, magamat akarom jó színben feltüntetni.

Sokszor érzem magam rosszindulatúnak, ha Perdita és Pongó eszembe jut, de megpróbálok annyit tenni ez ellen, hogy visszafogom magam oly módon, hogy inkább csak hümmögök, amikor valami csípi a nyelvemet. Igazából tudom, hogy itt sose fog megváltozni semmi, anya se tud mit tenni, nincs már befolyása. Tudom, hogy majd mániákus takarításba kezd a napokban, és amíg itthon lesz, nem fogom fullasztónak érezni a légkört, de majd kiteszi a lábát, visszamegy Angliába, és a lakás újra a pöcével lesz egyenlő; bár volt egy megjegyzése, hogy felvesz egy takarítónőt, de ez meg elég nevetséges lenne - ő csak ne fizessen takarítónőt mások helyett.

Mindegy.

Gyűjteni kell - olyan szörnyű lenne itt ragadni. Vidék vagy külföld - csak el innen.
Nincs egyébként rossz kedvem, csak néha eszembe jutnak ezek a dolgok.

Menj tovább, sálas kishaver

Tegnap hazaértünk este, és átmentem mamáért, hogy na, akkor együttes erővel dobjuk össze anya szobáját, mert holnap (azaz ma) jön haza két hétre. Igazából hamar el is ment a kedvem az egésztől, egyrészt anya szobája szekrény nélkül menthetetlenül rendetlen (mama dühösen nyitotta ki anya előszobában álló szekrényét, hogy megállapítsa, valóban Perdita ruhái költöztek bele), másrészt mama ragaszkodott hozzá, hogy az általa vásárolt, papagájos ágyneműt húzzuk fel, szóval itt végképp feladtam. Ráadásul egyszemélyes takarót tettünk neki, holott az ágya kétszemélyes, szóval sehogy se néz ki jól. A hajszálon csüngő türelmemet aztán elfújta a szél, amikor mama jókedvűen megjegyezte, hogy keresztanyám ugyan elvitte a szeretetszolgálatnak kitett zsákjainkat, ő azért kivette a játékok közül a két nagy plüssmacit, mert ő azt nem fogja odaadni senkinek, olyan édesek. Értetlenkedtem egy sort, és hangot adtam csalódottságomnak, de mama leintett, hogy csak nem fogok pont tőle sajnálni két macit, mire próbálván belenyugodni megrántottam a vállam, de magamban azért eléggé fel voltam háborodva. Közben eszembe jutott, mennyit változtam az elmúlt évek során - régebben biztos tüzet kezdtem volna okádni jól megpörkölve mama szemöldökét, de most inkább elhallgattam, nem akartam őt megbántani függetlenül attól, hogy ez számomra volt tök bántó, és Pukkancs tekintetén is láttam, hogy megtörte picit a csalódottság - ő se mamának szánta a nagy maciját.

Aztán mama kiment, rajtam meg elhatalmasodott a felháborodás, és tehetetlen mérgemben megírtam keresztanyámnak, hogy ezen most nagyon kiakadtam, mire visszaírt, hogy ezen ő se tudott könnyen túllendülni, amikor jött a zsákokért. Szóval leteszek három zsákot a szeretetszolgálatnak, ezeket a zsákokat viszi el keresztanyám - erre valaki belenéz, és kiszed belőle magának ezt meg azt...? Ráadásul karácsony előtt, egy szeretetszolgálatos zsákból, olyanból, amiben játékok vannak...?! Én a macimat egy kisgyereknek szántam, azt akartam, hogy elutazzon egy új helyre és vigyázzon majd egy gyerek álmaira, és melegítse őt alvás közben - erre elakasztják őt még indulás előtt, ezzel elvágva őt az új küldetésétől, mert egy öregasszonynak, akinek amúgy nincs is rá szüksége megtetszett a jámbor mosolya és kis sálja, és letette az ágyra dísznek! Tudom, butaság egy tárgynak sorsot kívánni és küldetéssel betenni egy zsákba, de ő az egyetlen és utánozhatatlan Dedi Grint, akit egyszer a buszon neveztem el, és egy csomószor nevettem sírva a kis vidám fején, miközben táncolt, és egyáltalán nem akartam, hogy díszként merüljön feledésbe egy ágy sarkára téve, pláne nem a mi házunk hideg aurájával bevonva - ez utóbbinak gondolata zavart a legjobban.

Nem nagyon tudtam kinyomni magamból a pumpát (ez a felment-bennem-a-pumpa ellentéte, igaz-e?), úgyhogy nagy lendületesen levágtáztam mamáékhoz, és feltörni vágyó könnyeimet leküzdve kihívtam mamát a konyhába. Higgadtnak álcázva magam elmagyaráztam neki, hogy nagyon zavar, hogy kiszedett bármit is a játékos zsákból, elmondtam neki, hogy Pukkancs is, meg én is gyerekeknek küldtük ezeket, és ne haragudjon rám és ne utáljon, de nem neki szántuk, úgyhogy legközelebb adja oda keresztanyámnak a macikat is. Láttam a tekintetén, hogy megütközött, és hogy közel egy hisztis kitörés és egy bűntudatkeltő beszéd, de ezt megelőzendő megsimogattam a karját, amihez hasonlót én sose szoktam, mert ilyen téren elég merev tudok lenni, és elismételtem, hogy ne haragudjon rám, de ez most nekem fontos, úgyhogy végül is beletörődött, és megígérte, hogy zsákba dugja a macikat. Keresztanyám előtte még azt is írta, hogy mama a nem tudom milyen rokonai gyerekeinek is vett ki a zsákból, ami még erősen bökte a csőrömet, de már nem akartam tovább alapozni egy esetleges összeveszést, így csak annyit kérdeztem: „Mást nem vettél ki, ugye?” Azt mondta, nem, úgyhogy nem álltam neki faggatni és rámenősködni, és ha ki is vett, megpróbálom a tudatlanság nyugalmát élvezni.

Szóval nem tudom, köcsög vagyok-e, felfújtam-e a dolgot, mindenesetre lássuk be, egy hetvenhárom éves nő nem nagyon szorul rá plüssmacikra, pláne, hogy van három macskája, akik közül kettő biztosan olyan, mint egy plüssmaci, még ha az egyikük harap is néha.

Könyv

Tegnap várni kellett a hévre, és addig bementünk a Libribe nézelődni nem-szabad-venni-semmit elhatározással. Két perc múlva már a pénztárnál álltam egy A magány kútja című regénnyel, amiről még soha nem hallottam, de nagyon érdekesnek találtam a hátszövegét a borítóval együtt. Egy 1880-ban született nő írta, és olyan botrányt váltott ki anno, hogy Angliában bezúzták a példányokat, és betiltották a regényt. Kb. az ötvenedik oldalnál tartok, de eddig sikerült megtartania a figyelmemet, tele van intenzív érzelmekkel, és nekem tökre átjön az egyelőre még csak hét éves főszereplő értetlensége és elfojtott dühe, amiért nem tudja, mit miért érez. Gondolom, az író sokat merített a saját emlékeiből, legalábbis ami az érzelmeket illeti. Én az elmúlt időszakban nemigen futottam bele olyan történetbe, aminek a karaktere ilyen kidolgozott érzelemvilággal rendelkezett volna, szóval ez tetszik, nekem általában ez a legfontosabb egy történetben, nem pedig maga a sztori. Nagyon tetszik az írói stílus, ami jellemzi. Kevés olyan íróval akadok össze, akinek ennyire magabiztos és kiforrott a stílusa - szépen fogalmazni könnyű, de életet is lehelni a mondatokba már tehetség kérdése. Nem tudom, tulajdonképpen milyen kategória, szerintem nem egy romi regény lesz belőle, szóval kíváncsi vagyok a folytatásra, lelkesen cipelgetem a táskámban.

Csuda csecse lett a szobám, szombaton összeraktuk a szekrénykét. Három-négy órán át legóztunk vele, végig fektetve kellett rajta ügyködni, épphogy elfértünk tőle az ágyam és az asztal között. Én szoktam lenni az útmutatót értelmező és csavarokat kiválogató személy, Pukkancs pedig a csavarhúzós-kalapálós - tőle ezt a feladatot nem lehet elvenni, nem lenne türelme nézni más ténykedését. Szóval olyan lett a szoba, ahogy elképzeltem, már csak sterilizálni kell oly módon, hogy a lakás egyéb pontjain használatos papucsot ezentúl kint hagyjuk az ajtó előtt, és átbújunk egy másik, csak a szobámban használható papucskába. Valami pihi-puhi kell természetesen. Lefotózni még nem tudtam, mert a szárító most ki van téve a szoba közepére, és még ma is mosunk egyet, szóval majd máskor lesz fotó. Mondjuk még el akarom intézni a UPC-nél, hogy jöjjön ki egy ember, és a lakás egy másik pontjára szerelje a modemet, mert most az ágyam alatt van, és rohadtul utálom, pláne azért, mert amikor hazaköltöztünk, megláttam, hogy egy telefontöltő is rá lett kötve, ami miatt Perdita és Pongó rendszeresen bemászkál a szobámba... Így meg aztán hiába próbáljuk koszmentesen tartani a szobát, ha mindig bemennek a papucsukban. Szőnyeget is vettünk a Jyskben, és azt se akarom leteríteni, amíg a UPC-s ember nem oldja meg a dolgot.

Árnyoldala a költözésnek és az új dolgoknak a sok felhalmozódott karton, amit a kukás nem vitt el múlthéten, és fogalmam sincs, mit csináljak velük. És akkor még ott van a matrac is, ami most még anya szobájában van, de ha jön haza, ki kell állítanom az előszobába, ami miatt biztosan fogok kapni Perditától kommenteket. Gondolkodom egy konténerszállító cég felkeresésén, csak még kotlok egy kicsit ezen a tojáson, mert rohadt drága még egy lófing méretű konténer is, ráadásul vissza kell adni...!

Szeretem a kotlani szót, olyan mókás...

A szekrényezés után felkerekedtünk pulcsit keresni, mert ezzel a témával évek óta szerencsétlenkedünk. Ebből az lett, hogy mindent vettünk, csak pulcsit nem, mert még mindig zsákszabások vannak ezen a fronton. A felsővel, amit vettem, már vagy két hete szemeztem, iszonyat színe van, csupa glitter. Az ember első gondolata az, hogy förmedvényes, de csak nem tudtam róla levenni a szemem. El is vittem egy körre a próbafülkébe, aztán az eladólánnyal elcseréltem rá a pénzemet. A cipő is olyan, hogy itt csillog, ott fénylik, amott szőre van, szóval lehet, hogy valami űrlény veszett el bennem, ami rákapcsolódván az elmémre most megpróbál kibontakozni.

Januártól már ésszel kell költekezni, de decemberben még bőkezű vagyok magamhoz.

Elkezdtem amúgy árulni a tinikönyveimet, de Meg Cabot és Jacqueline Wilson könyveit csak nem tudtam meghirdetni. Szerintem az ő könyveik tök sokat adtak nekem még alsós-felsős koromban, úgyhogy visszatettem őket a polcom hátsó soraiba.

Pukkanccsal gyártottunk három szeretetszolgálatos zsákot is, az egyikben plüssök vannak (köztük a macim is, remélem, valaki nagyon fog neki örülni, és nem valami köcsög gyülekezetes fogja kihalászni a kölykének), a másik két zsákban pedig elég jó cuccok vannak, amiket már csak érzelgősségből őrizgettem, de beláttam, hogy valószínűleg úgyse fogom már őket hordani. Remélem, ezeket se turkálják majd ki a gyülekezetesek, és akkor a szegény tinik és anyjaik csuda göncökben járhatnak. A maciért kicsit fáj a szívem, mert sokat nevettem vele, és olyan kis jámbor-gyanútlan mosolya van, de ha arra gondolok, hogy már zsákban tartom, és hogy már nem teszem ki az ágyamra, inkább úgy vagyok vele, hogy hátha jobb helyre kerül, és talán egy kisfiú vagy kislány legjobb barátja lesz, és majd életre kel, és mást is megnevettet úgy, mint engem. Kicsit jobb lenne személyesen átadni őt, de hát annyira nem vagyok jótét lélek, hogy szerepeltessem magam személyesen is - zavarba jönnék, meg minden.

Lehet, hogy a könyveimet is inkább el kellene ajándékoznom...? Meg a legóimon is elgondolkodtam... Ha esetleg véletlenül egyszer leszek olyan anyagi helyzetben, hogy megengedhessek magamnak egy rókakölyköt, úgyis új játékokat akarnék neki venni, és nem a kócos, koszos arcú legóbabáimat tenném elé... Eleve mi van, ha a következő generáció már csak hologram babával lesz hajlandó játszani?!

No mindegy, ezen még agyalok.

Jaj, annyira fantasztikus volt!

No, hát a bulika olyan volt, amilyennek elképzeltem: végül senki nem volt elég bátor kihagyni, és egy olyan étteremnek álcázott kocsmába mentünk enni, ami mellett Pukkanccsal egy csomószor elmentünk az elmúlt másfél hónapban, amíg fent laktunk Budán. Szóval ott gyülemlett fel a sok jószág, és úgy kell elképzelni, hogy bár egy szem hosszú asztalnál ültünk tizennégyen, hat klikket lehetett összeszámolni: Bellatrix és a két kisfiú (ebből az egyik Cingár), mellettük Diáklány, Pukkancs és én, velünk szemben Dementora és Tunya, akik azt hitték, nem feltűnő, ha az asztal alatt egymás kezét fogják, holott mindkettőnek van párja; aztán volt még két egyszemélyes klikk: Újember és Lajhár, akik hiábavalóan próbáltak beszállni a körülöttük lévő csoportosulásokba, és az asztal másik végében, az asztalfőn trónoló főnök azon emberekkel, akiknek mindegy, ki ül körülöttük, csak lehessen dumálni. Lényegében a spaniferekről folyt a szó, miközben vadul vedelték az ingyen piát - mindig a spaniferekről dumálnak. Tulajdonképpen normális téma sehol nem volt, mi hárman is csak sóhajtoztunk, csevegtünk arról, hogyan kellene mindent megrendelni a menüből, és vártuk, hogy lehessen hazamenni. Néha próbáltam becsatlakozni Bellatrixékhez, de nemigen sikerült kiterjesztenem a hatáskörömet az asztal végéig, de azt azért hallottam, hogy az egyik srác kiakadt a jegesmedvék sorsán.

Egyébként mindenki halál fáradt volt, brutális volt a tegnapi nap munka szempontjából, nap végén Dementora hisztisen öltözködött át az új ruhájába, mert nem volt ideje normális tempóban készülődni, a vacsora végére meg már olyan arca volt, mint aki mindjárt elalszik, de a biliárdozás közbeni dörgölőzések reménye még tartotta benne a lelket. Sajnáltam szegényt, mert bár ő erőltette ezt a céges farty dolgot, ő volt a harmadik legelhanyagoltabb ember, Tunyán kívül lófaszka se foglalkozott vele - Tunya is csak úgy lomhán, beesett szemekkel.

Aztán kihozták nekünk a nyers csirkét, amin elrágódtam egy darabig, mert reménykedtem abban, hogy csak felázott a méztől, de aztán arra jutottam, nem erőltetem a dolgot. Szóltam is a pincérnek, hogy ez így nem olyan jó, aztán hozott másik csirkét, de addigra jóllaktam a körettel. Szomorú történet, pedig Pukkanccsal gyönyörűséges kétszemélyes tálat rendeltünk. Desszertet már nem szabadott kérni, mert Dementora sietett biliárdozni - mi ezen a ponton csatlakoztunk le erről a csudálatosan összeválogatott társaságról. Ez utóbbi némi kihívást rejtett magában, mert hirtelen mindenkinek fontossá vált, hogy márpedig mi is menjünk biliárdozni, úgyhogy lépten-nyomon elénk ugrottak ittas negyvenes és hatvanas férfiak azzal a küldetéssel, hogy magukkal rángassanak minket is. Mi ezt most kihagyjuk, de majd hétfőn találkozunk, éneklünk együtt, és ugyanolyan sokat fogunk beszélgetni, mint máskor! - búcsúztam lelkesen. Cingár közölte, hogy gázak vagyunk, amiért nem megyünk biliárdozni (szerintem viszont ő a gáz, mert azt mondta, szarik a jegesmedvék kipusztulására!), és az egyik bácsitól megkaptam, hogy undok béka vagyok, de mondjuk azt is, hogy úúh, úgy tudok nézni a szememmel, hogy úú...!

Megint nem értette senki, hogy lehet az, hogy én nem iszok alkoholt. Cingár azt mondogatta folyton, hogy „Nem szeretni kell, senki nem szereti!”, de hát én ezt kétlem. Amúgy szerintem még mindig én hülyéskedtem a legtöbbet, és még csak pia se kellett hozzá.

Kedvelem én őket, de inkább csak úgy messziről.

Sajna nem született izgalmas történet.

Viszont remélem, Bellatrix nem itta magát pletykásra, merthogy menet közben kitalálta, hogy mégis inni fog, és majd a cég számlájára hazaviteti magát sofőrszolgálattal.

Tegnap azt álmodtam, hogy valami dobozokat pakolásztam a cingár gyerekkel, és folyamatos vibrálást éreztem kettőnk közt a levegőben. Aztán egyszer csak magához húzott azzal a szöveggel, hogy: „Túl messze vagy”, aztán egy szoros ölelés után elengedtük egymást mindenféle értelemben, ami nem volt olyan jó érzés. Ébredéskor aztán csak néztem ki a fejemből - mennyire "mókás", hogy az ember álmai képesek érzelmeket generálni, az életemből meg kimaradnak ezek. Kb. tizenöt évesen álmodtam ilyesmit utoljára.

Nem tudtam ma kibújni a retek bál alól, pedig fáradt vagyok, megállás nélkül megy a munka, és még mindig nem vagyok kész. Most tartok egy kis szünetet, nehogy megdögöljön a lelkem. Nem is öltöztem ki, az uncsi ruháim vannak rajtam, csövesnek érzem magam. Utálom, amikor az emberek nem értik a nem szócskát. Délelőtt még el tudtam nevetgélni az esti esemény gondolatán, de most már mennék haza. Mindegy... Zabálunk egyet, aztán tipli, én nem biliárdozok.

Nem kapunk Erzsébet-utalványt, amit egész évben ígérgetett a főnök, és csak két hete derült ki, hogy már nem adja oda. Az oka rejtély, azt se tőle tudom, hogy nem kapjuk meg. Az egész éves Erzsikét vártuk decemberre, ehelyett bónusz megnevezésen kaptuk ma meg az Erzsi összegének felét a fizetéssel együtt. Gondolom, örülni kell. Fura ez a hely, mindig mindenki csak kussol.

Reggel is folyt a pára az ablakomon, nem értem, mi van.

Kakikea

Visszakaptuk a zsozsikát a közjegyzőnél. A bácsi nem nagyon akart már ránk nézni.

Rögtön el is mentünk vásárolni. Mondjuk azért elég jól tűrtőztettem magam, és ezeket a cuccokat is majd csak akkor fogom hordani, amikor már nem áll fenn az agyonhordás veszélye. Mondjuk azt a felsőt, amit ma vettem (meg vettem a farmert) nehéz lenne elhordani, mert olyan csilivili merész, hogy nem mennék benne dolgozni, de moziba azért igen.

A hajam viszont elég hányadék, meg kellene fodrászoltatnom magam, hogy végre elnyerjem azt a karakteres fejet, amire mindig vágyom, csak gyáva vagyok hozzá, mert szerintem én nem tudnám úgy megcsinálni magamnak, mint ahogy kijönnék a fodrásztól. Nem tudom, a göndör hajból egyenes frufru mennyire összeegyeztethető a reggeli két órás utazgatással, szóval mire én beérek a hajammal az irodába, már úgy nézek ki, mint egy elefánt frissen kikotlott csokicsemetéje. Mindenesetre nagyon tetszenek nekem azok a picit túl rövdre vágott, szögegyenes frufruk... Oldalt fonatok, meg minden, tudjátok. Valami különlegeset akarok.
Meg aztán hogy néznék ki jó cuccokban szar hajjal?
Mindenesetre nekem az a fodrász kell, akihez anyát is fogom vinni, szóval idén még nem megyek, mert ő be van táblázva.

Az előbb meghozta a szekrényt az ikea, de a szállítók azt mondták, nem viszik el a matracunkat, mert az egy külön szolgáltatás lenne, és azt meg kellett volna rendelni. Húsz percre lakunk az ikeától, és tizenegyezer forintért hozták ki a tetves szekrényt, emellé még kellett volna elvitelt is rendelni. Pf. Tényleg rohadjanak meg, ikeából soha többet bútort. Most direkt nem is írom naggyal a nevét!

Még mindig nem akarok menni a holnapi bálba, remélem, majd nem lesz hiszti belőle, hanem megértik, hogy nincs ott keresni valóm. Dementora nem jött tegnap, amikor bejelentettem, hogy nem megyek, szóval majd holnap lesz ezzel még egy köröm. Persze ha én nem megyek, Pukkancs se megy, mert tavaly már megtanulmányozta a kollégákat ugyanezen jeles alkalomból - rasszisták voltak, homofóbok, hangosak és primitívek. Ha pedig mi nem megyünk, a diákmunkás lány se megy, mert ő sincs oda az emberekért.

Holnap esni fog az eső, hétvégén meg sok lesz a hó. Aszongyák.

Vettünk ma olajradiátort is, megpróbáltunk nem megszakadni, miközben hazacipeltük. A párátlanító nem egy nagy cucc, mert reggelente még mindig csorog a pára az ablakról, de azért kicsit jobb a helyzet, és most már a radiátorral kiegészülve csak jó lesz, és nem jön elő újra a penész.

Farty

Hetek óta megy a téma, hogy pénteken lesz a karácsonyi party (szigorúan y-nal írandó), Dementora úgy be van zsongva, mint egy tüzelő macska, én meg már ötvenszer elhatároztam magam, hogy nem megyek, mert miért mennék, minek játsszam el, hogy csudi csapat vagyunk, és hogy szeretem a munkámat, miközben legszívesebben adminisztrálás helyett minden egyes papírkát, ami a kezembe kerül galacsinná gyúrnék, és fejbe köpőcsövezném vele a fél társaságot. A gondolattól, hogy munka után még menjek ezekkel az emberekkel bárhova is, üljek velük egy asztalhoz, evés közben lássam őket lerészegedni és egymás seggét nyalogatni - és aznap is 4:50-kor kelünk Pukkanccsal - úgy érzem, két műszakot kell egyhuzamban lenyomnom. Nem vagyok rosszban senkivel, de vannak emberek, akiket nem szeretek - Dementorát iszonyat kétszínűnek tartom, Tunyát tök szívesen meglökdösném egy parkolóban, a főnökre nincs kedvem ránézni, mert csak akkor tud hozzánk szólni, amikor záráskor megkérdezi, hogy állunk, úgyhogy erőltetettnek tartom az egészet. Nem vagyok ilyen munkaidőn-kívül-más-ember-vagyok-féle...

Bellatrix azt mondta, ha csapatépítésként éhezők viadalásat játszanánk, Tunyát vadászná le elsőként, aztán Dementorát, és inkább kocsival megy a partyba, mert máskülönben ő is lerészegedne, annak pedig Mónika show lenne a vége.

Dementora kicsit elásta magát múltkor.

Szóval ma a ti-gyalog-jöttök-majd-vagy-kocsival kérdésre azt válaszoltam, hogy én nem megyek sehogy, amin mindenki nevetett egy sort, mintha vicceltem volna, úgyhogy még egyszer el kellett mondanom. Viszont utána Bellatrix győzködni kezdett minket, hogy ne hagyjuk egyedül (nem mer nem menni), úgyhogy most nem tudom, mit csináljak. Bellatrix eleinte azt mondogatta, hogy ez kötelező, viszont nálam pont ez az a szó, aminek a hatására tudatosul bennem, hogy szabad akarattal rendelkezem, úgyhogy nem nyerő nekem ilyeneket mondani.

Mindegy... Ha ráveszem magam, majd azt játszom, hogy antropológus vagyok, és megpróbálok bölcsen megfigyelni.

Garabonciás

A Libri most brutálisan feltankolta magát könyvekből, bemegy az ember, és azt se tudja, hova nézzen - sokkal több könyv van most egymás hegyén-hátán, mint máskor. Tegnap láttam egy könyvet a céltalan nézelődés közben, Az eltemetett óriás-t, és bár otthagytam, most afelé hajlok, hogy megveszem a törzsvásárlói pontjaimból. Érdekes leírása volt.

Hazafelé meg a HÉV-en ült egy max négy éves kisfiú a nagymamájával, és folyton óbégatott, hogy nem akar hazamenni, mögöttük pedig ült egy idős páros, de nem ám a szokványos fajta, hanem a meséből kilépett típusok - nagydarabok sok ruhában és sok csomaggal, ősz fejjel, jó kedéllyel; az jutott eszembe, hogy biztosan egy erdő közepén álló kis kunyhóban élnek. Pukkanccsal végig hármuk párbeszédét hallgattuk arról, hogy a kisfiú miért nem akar hazamenni, az öregek kérdezgették a kisfiút, a kisfiú meg gyermeki őszinteséggel válaszolgatott kis seggfejségeket, amiken mind nevettek, nevettünk. És a bácsinak olyan brutál mély hangja volt, és olyan jó volt a nevetése, mint egy sokat megélt, bölcs embernek, és egy rakás fura szót használt egy kupacra dobálva, szóval ő tutira a magyar népmesékből lépett ki. „Grabancos hideg van odakint!” „Nem akarsz jó lenni? Légy akkor garabonciás!” Tiszta baró volt az ember, simán lehetne szinkronhang.

Pukkanccsal utána is néztünk, mi az a garabonciás, mert egyikünk se hallott még róla soha - bírom az ilyen dolgokat.

Létezik, hogy három hónapja nem foglalkoztam a Harry Potter fordítgatásával...?

And what if I wave my penis and nothing happens? 

Ez a kérdés egyébként annyira illene a Citatumra, nekem nagyon átjön...! Az ifjúság létbizonytalanságát, a tragikus módon már gyerekkorban megbicsakló, önmagunkba vetett hit jelenségét eme szívszorítóan szorongó kérdéssel írhatjuk le a legjobban...!

Asztalka

Tök mókás, hogy a bő egy hete elajándékozott íróasztalomról pont ma írt az emberke egy üzenetet, hogy rendbe hozta rajta a hibákat (összeszúrkáltam anno körzővel, meg ilyenek), és ma adta oda az unokahúgának, és volt nagy öröm. Még fotót is küldött, ahogy a kislány az asztal előtt ül és nevet. Én is tizenegy évesen kaptam, szép nagy fenyőasztal, csak már nem éreztem a szobámba illőnek, egyszerűbbre, "felnőttesebbre" vágytam. Tökre örülök, hogy jó helyre került, nyöhöh, reménykedtem, hogy egy gyerkőc lesz az új gazdája.

Fodri

Anya szombat este rám írt, hogy amíg itthon lesz, szeretne eljutni egy profi fodrászhoz - egyből eszembe is jutott az a nő, akihez egyszer el akartam menni Balayage-t festetni, de végül a költözés miatt nem maradt rá pénzem. Szóval megnéztem a nőci facebook oldalát, és pont kiírta a maradék szabad időpontokat decemberre, és le is csaptam az egyik napra, úgyhogy fél óra alatt szereztem anyának időpontot. Tökre kíváncsi vagyok, mit hoz ki anya hajából - remélem, anya is elégedett lesz. *izgatottan ugrabugrál*

Az én váram... Vagyis a mi várunk

Szombaton rendeztünk egy gyors porszívózást-felmosást az előszobában, hogy amikor a jyskösök hozzák az új matracot, ne sírják el magukat se a szagoktól, se a látványtól. A lépcsőről húsz tonna hajszál és pókháló lógott le. Tegnap aztán ki is cseréltük az újat a régi matraccal, amit átmenetileg levittünk anya szobájába. Elvileg csütörtökön elviszik az ikeások, gyakorlatilag megnézem én azt - de az van az oldalukon, hogy ami nem kell, és ikeás, elviszik. Azért jönnek, mert hoznak nekünk egy szekrényt, hogy végre elférjenek a cuccaink. Egy eléggé egyszerű, fehér szekrényt vettünk, ez még a megfizethető kategória volt (bár azt beszéltük Pukkanccsal, hogy rohadjon meg az Ikea a szállítási díjaival, és többet nem is kellene oda menni, mert már úgyis a Jysk az új menő). Tegnap az új íróasztalt is összeraktuk, ami szintén a Jyskből van, és nagyon szeretjük, mert nagyon kis letisztult, és lényegesen kisebb, mint az előző asztalom (amit elajándékoztam még az albérletben, bár utólag kicsit szomi voltam, mert elfelejtettem neki megköszönni sokéves hű szolgálatát, de azért remélem, jó helyre került), szóval több lesz a hely a szobában. Egyébként iszonyat gyorsan összeraktuk az asztalt, nem volt legódarabkákban, mint ahogy az ikeás cuccokat szokták adni. A szobám negyedét még mindig dobozok teszik ki - azokban vannak a tinikönyveim, amiket eladni tervezek -, de máris olyan szép. És végre felhúzhattuk a sárga-fehér kockás ágyneműhuzatomat, ami olyan csinosan illik a piros díszpárnákhoz és a lila falamhoz (mindkét albérletben sárgák voltak a falak, amik teljesen elnyelték ennek a huzatnak a színét, és így összvissz csak egyszer húztuk fel).

Olyan szép a szobám...!

Viszont tegnap, meg hajnalban iszonyatosan viszketett a torkom, és az az új félelmem, hogy macskaallergiám lesz. Eléggé ciki lenne.

Nagykarácsony...?

Ma már számolgattam a zsozsimat, mert sok kiadást tervezek decemberre. Ugye a szobám a ház sarkában van, és két falon is van ablak, emiatt (is) inkább hideg van ott, fűtés ide vagy oda (mondjuk azért nem 15 fok), plusz Pukkanccsal a penészedést is szeretnénk megelőzni. Az ehhez szükséges dolgokat felesben vesszük, úgyhogy ez még nem a durvább része a tervezett kiadásoknak, viszont ugye jön a karácsony, ami most azért érdekel, mert egyrészt anya hazajön két hétre, másrészt most úgy néz ki, lesz pénzem ajándékozni, és úgy érzem, egy-két embernek járna már valami öröm és értékelés.

Anyának, Pukkancsnak, keresztanyámnak és mamának szeretnék adni, és valamiért én állandó ingert érzek rá, hogy bőkezűen költsem emiatt a pénzemet. Anyának, keresztanyámnak és mamának vásárlási utalványt gondoltam ki, bár ez még attól is függ, lehet-e olyan utalványt venni, amit több boltban is lehet használni, bár szerintem tudom, hogy kinek melyik bolt felelne meg ízlés szerint.

Viszont amikor hétvégén beköltöztünk, először anya szobájába tettük be a számítógépet, meg az olyasmiket, amiket nem akartunk semmiképp a dzsuvás előszobában letenni, és láttam, hogy anya ruhái, amik eddig az előszobai szekrényben lógtak, ki vannak terítve a parkettára.

A parkettára.

Merthogy Perdita ruháinak kellett a hely az előszobai szekrényben.

Én nem tudom, Perditának hogy volt szíve ezt így megoldani, mindenesetre nem szóltam neki emiatt (ezres számú vitaforrás), csak feltettem anya cuccait az ágyra. Mindenesetre szeretném, ha anyának is lenne saját szekrénye, és talán azt is tudnék neki venni egy vásárlási utalvány mellé.

Kíváncsi vagyok, most, hogy visszakerültek a szekrények, Perdita kiveszi-e a cuccait anya szekrényéből.

Szóval én ilyenekre gondoltam, de tudom, hogy ha mindezt megvalósítom, az érintettek csúnyán fognak rám nézni, amiért így "pazarlom" rájuk a pénzemet, és akkor az úgy milyen már...? Az ember alapból meg van illetődve, ha ad valamit, és akkor nem akar ilyeneket hallani, nem?
Szerény nők, akik megszokták, hogy általában csak adni szoktak...!

Viszont lelomboz a gondolat, hogy ez az egész mese csak két hétig fog tartani, és akkor szekrény is minek, és minden minek, és mi lesz, ha mégis elveszik a házat, és akkor már nem lesz hol álljon a szekrény, de hát anyának akkor sincs szekrénye, és a ruhái akkor is a földön voltak tartva.

Most kicsit el is ment a kedvem, mert mindig elképzeltem, hogy meglepem a szeretteimet, de eddig sose lett belőle semmi, és amúgy is, két hét az egész, és semmit nem oldok meg egy ajándékozással, és a szekrény is majd ott fog árválkodni, mint ahogy anya ágya is árválkodik, meg a könyvei, meg az éjjeli szekrény...

Végre vége

Olyan volt tegnap az öreg, mint a kezesbárány. Utána kicsit aggódtam is, hogy miért ment ez ennyire egyszerűen. A tanúkhoz mindenesetre ragaszkodtam, mert a közjegyző ötvenhétszer mondta el, hogy azok mindenképp legyenek. Az öreg persze egyedül jött, szart bele az egészbe - már ami a formalitásokat illeti -, és értetlenül nevetgélt rajtam, amiért ennyire "túlbonyolítom" a dolgokat. Nem volt feszültség egyébként, normálisan viselkedtünk, ennyi volt. Viszlát, Hegyvidék.

A tanúkat egyébként úgy kukáztam össze az emeletről, tiszta komikus volt az egész. Kezdjük ott, hogy az első ajtót egy olyan ember nyitotta ki, aki olyan durván be volt szívva, hogy majdnem rám esett, a szeme be volt dagadva, és még durván bandzsított is, azt hittem, elfutok, amikor fölém magasodott a küszöbre állva - tisztára sittes feje volt. Mindenesetre készségesen átjött, kértem, hozza a személyijét, aztán jól viselkedett, csak aggódtam, hogy menet közben el fog dőlni. Másodjára annál az ajtónál próbálkoztam, ahol az "éjfélkor sikítva kúró" (Punki szavai) párocska lakik - a villany égett, de nem nyitottak ajtót. A mellettük lévőnél is égtek a fények, de az se nyitott ajtót. Amikor a negyedik ajtónál csöngettem, felsírt odabent egy baba - na, gondoltam magamban, most leszek lefejelve. Végül egy kedves nőci nyitott ajtót, karjában a kb. egyéves dugóval, ő azt mondta, nem jön át, mert ezért nem szeretné felöltöztetni a gyereket, de nyugodtan vigyem át neki a papírokat, aláírja nekem. Hát, tekintve, hogy a többi segg ajtót se nyitott, nem nagyon ragaszkodhattam a személyes jelenlétéhez, úgyhogy miután aláírta az öreg is, a holdjáró is, meg mi is az átadási jegyzőkönyvet, visszafutottam a nőhöz.

Tök szép és meleg lakása volt egyébként, a baba már az etetőszékben ücsörgött, és szép türelmesen, csendesen nyáladzott ott magának. Eszembe is jutott, milyen békés a csönd ott náluk, nem az a nyomasztó hideg, és hogy a baba is biztos azért ilyen normális, mert az anyukája is nyugodt és békés természet.

Na, szóval ennyi. Jövőhéten közjegyző, remélhetőleg odáig is eljutunk.