Egy bogár élete

Állítólag 30%-ot esett vissza a cég profitja februárban, úgyhogy a főni ma egész nap ámokfutott a bejegyzéseivel, miszerint "potyautasokra" nincs szükség, és ki fogja "vizsgálni" a visszaesés okát - hát bazmeg, kínai újév, covid, hetek óta elbaszott, de mára 100%-osan halott szállítmányozás bizonyos országokban, ezeknek mind megérződik a hatása -, már nem is annyira titok, hogy beleolvas a belsős chatekbe, és figyeli az aktivitásunk. Hát, olvassa csak, hogy mindenki megveti és rajta röhög, meg figyelhet is, mert ha nincs elég munka, én nehezen állok neki hasznossá tenni magam, miközben csak azon jár az agyam, hogy háború van odaát, és hogy mennyire haszontalannak érzem magam jelenlegi szerepemben, ebben az otthonról dolgozós, értelmetlenül pénzt keresős szarságban, és ma sűrűn eszembe jutott, hogy nem teszek semmi jót a világért, max szelektíven gyűjtöm a szemetem, meg írom a blogbejegyzéseket, hogy jaj szegény mások, csak ez utóbbi mondjuk nem is jó, hanem semmit érő pofázások. Mint amikor mi megjegyzéseket teszünk az előző generációkra, hogy elbaszták nekünk az egészet, de mi vajon mit fogunk hallgatni a következőktől? Mert ugyanúgy élünk, ugyanannyit teszünk, mint az előttünk lévők, ugyanúgy megismételjük a faszságokat, meg még újakat is kitalálunk.

Utálok ilyen pici hangya lenni. Néha arra gondolok, bár újrakezdhetném. Bár tudnám már kicsiként, hogy mi lenne a fontos, hogyan lehetnék igazán hasznára a Földnek.

Edzés közben meghallgattam  pár hírt, meg szakértőt, akkor volt pár perc, amíg elhittem, hogy ideáig nem érhet el ez az egész, mert máskülönben a Nato így meg úgy, de hát annyi ilyen volt már a történelem során, hogy XnemtámadhattavolnamegY-t, meg eleve öribarik voltak, aztán meg X baszott rá, ha meg már ott tartunk, hogy a Nato "így meg úgy", akkor úgyis baszhatjuk. Amúgy nem is attól félek, hogy elér majd idáig, mert alapjáraton hónapok óta rajtam van ez a "mindmeghalunk" és "semmineksemmiértelme" érzés, meg én kicsit csodálkoztam is, hogy ez a háború nem előbb tört ki, de most, hogy kitört, mégis megdöbbentő, és olyan szinten... agybaszó és felháborító és szabadságjogokat felrúgó, ilyenkor látszik, hogy az átlagember mekkora játékszer a nagyok kezében, pici játékkatonák mind, hiába, hogy azok a férfiak annyira alkalmasak katonának, mint én. Hogy egyszerűen nem fejlődik semmit a politika, még mindig ez a módi, a gyilkolászás meg a fenyegetőzés... És most tényleg az a helyzet állt elő, hogy kussban kell lenni és nézni az egészet, mert a másik kb. közli, hogy amelyik ország belepofázik, holdbéli táj lesz egy pillanat alatt. "Szerencsés" esetben belviszályként (öhhh) "lerendezik" egymás között az ügyet (eehh), és "elcsitul" a dolog (eeeh) - egy nőci azt nyilatkozta, hogy három-négy napra utazik el, addigra talán elül a gond (milyen pozitív lehet az életszemlélete) -, de hát...

No mindegy. Nem is tudom, a tibeti gecizések meg a tálib hatalomátvétel után hogy tudunk még bármin is meglepődni. Jaj, istenem, azok is, baszki...

Kicsinek és semminek érzem magam, aki pókharcot figyel az üveg mögül. Bár lennék elég nagy - lehajolnék, felkapnám azt, aki nem bír magával, és elhajítanám az óceánba. Plukk, csobbanna egyet, aztán véletlen benyelné egy bálna. És minden bolygóra veszélyes fegyverrel is hasonlót tennék, összeszedném mindet, és elmorzsolnám az ujjaim között, aztán odahajolnék a vezetők fölé, és mondanám (MENNYDÖRGŐ hangomon, természetesen), hogy mától bölcsességgel, alázattal, békességgel növeld a faszméreted.

Második felvonás

Amúgy annyira jó, hogy van internet. Hogy az emberek beszélhetnek erről, és véleményt nyilváníthatnak. És posztolnak, és infómorzsákat ejtenek el, és összegyűlnek a bejegyzések alatt. Végigsöpör minden a világon egy pillanat alatt. Mintha egy kicsit... mindenki együtt lenne. De nem úgy, mint az első covid-hullámban, amikor jöttek azokkal a semmitérő hashtagekkel.

Fájdalmas, hogy a pénzről szól mindig minden.

Meg farkakról.

Egymás farkáról, de tényleg, bazmeg.

Rohadt faszokról szól az egész, és közben senki másra nincsenek tekintettel, soha-soha, és ezt újra meg újra el kell játszani, újra meg újra önző idiótának kell lenni; osztódni, szaporodni, egyre többen beszállni, egyre inkább kedvet kapni, pódiumokról pofázni öltönykében-nyakkendőben, miközben kint elhullanak az emberek; nagyokat mondani, elmosolyodni, arcoskodni, odaszólni egymásnak, előadni, hogy én-nem-akarok-rosszat-senki-se-akar; de közben ez csak egy újabb évad, csak az első napja valami hosszúnak, és ezek bárkin átgázolnak, hogyha a nagyobb fütyi a tét, és hogy ki lehet-e ebből jönni jól... Az túl mesébe illő gondolat.

Ah, mindegy, csak... káromkodhatnékom van.

Mai átsuhanó gondolatok

Faszt az összes faszméregetőbe.
Kellene csináltatnom útlevelet.
Személyit se lenne rossz, a mostaniban gáz a képem.
Vajon igaz lesz a januári álmom, "idén" tényleg "már nem élek"?
Milyen "mókás", ilyesmi elképzelés van az új történetem hátterében.
Túl közel vagyunk.
Mennyi is a félretettem.
Írni kéne tovább - nem a jövőbeni boldogságért, csak úgy elütni az időt.
Mer'hogy nincs is jövő.
Kurva covidnak legyen legalább vége.
Hogy lennék már pesszimista - há' most nézd meg!

Gyerekkorunk egyik gyakran hallott mondata: „Mi ezt úgysem fogjuk megélni”

Úgy képzelem, a mostanában születő babák egy másfajta világban fognak élni, és életük kihívásai nem személyes jellegűek, hanem közösek lesznek. Úgy képzelem, foggal-körömmel fognak küzdeni azért, hogy itt maradhassanak-megmaradhassanak, és minimális hanyagságra is ugranak majd. Ha nagy véletlen lesz gyerekem, remélem, rendíthetetlen élharcosa lesz a Föld megmentésének.

Remélem, ha egyszer a mesterséges intelligenciák úgy döntenek, az ember hanyagolható, sőt, kártékony, megmentik majd a természetet, már ami addigra marad belőle.

Orbi ♥

Azt álmodtam, hogy zuhanyozni készültem, mire Rubik unokaöcsém bejött, hogy engedjem előre - kb. nyolc éves volt, pedig amúgy már huszonegy-kettő -, szóval engedtem neki. Aztán kiengedtem játszani a hóba, három sapka volt rajta, én meg mondtam, hogy egy is elég lesz, majd felnéztem az égre, és különböző madárfajok serege rajzott északkelet felé egymásba vegyülve - papagájok, szarkák, fecskék, meg hosszú farkúak, amiket nem ismerek, sőt, még egy dögkeselyűt is láttam, le-leszállt a fákra, aztán ment tovább. És akkor én bepánikoltam, elfutottam szeretőmhöz, Orbánhoz, aki épp helikopterek seregét küldte fel, félrevontam, és magyaráztam neki, hogy baj van, valami elhívja a madarakat, és mire a mondandóm végére értem, már annyira be voltam izgulva - szó szerint -, hogy Orbi kezét a lábam közé tettem, így nadrágon keresztül. Ő meg nem is ellenkezett, tette volna a dolgát, de akkor szerencsére felriadtam. El is meséltem nevetgélve a mellettem alvó Pukkancsnak - mert hát már úgyis reggel volt, nem baj, ha felébred -, hogy milyen faszságot álmodtam, mire annyit mondott, igazi kis ribi vagy, aztán visszaaludt.

Miután kimentem pisilni, és visszaaludtam, azt álmodtam, hogy a zuhany alatt próbálok maszturbálni, de nem megy, semmi ihletem. Kéne vennem egy vibrit, hátha azzal áttöröm a gátakat.

Pukkancs aztán elmesélte, hogy ő meg azt álmodta, hogy szintén a zuhany alatt volt el magával, miközben kint eljött a világvége, és haltak meg az emberek.

Bárcsak mindig ezért fizetnének

A kínai holdújév nagyon megérződik ebben a szakmában, ilyenkor alig van munka. Ülök a monitorok előtt törökülésben, és az ölemben tartom a saját laptopomat, írom-írom a húsz mondatot a regényhez, törlöm, újraírom, és írok még többet is, mert túlságosan előttem van az egész jelenet, nem kell rajta erőlködni, és közben szól a zene, kint süt a nap, és ez most annyira jó.

Megvolt az edzés is, fenékleszakadás pipa. Olvasásra meg majd úgyis lesz idő, bár néha észreveszem, hogy komolyabb stílusban támad kedvem írni, pedig ennek a sztorinak a trollság a védjegye - máris megártott a Jane Eyre.

20

Semmi gond, majd ma kérdezem meg magamtól, mit tettem a boldogságomért tegnapelőtt-előtt, tegnapelőtt, tegnap, meg ma.

Yay de yo

Mi lehet jobb annál, ha alattad ordibálós apuka, hisztis gyerek és néma nő lakik?

Ha vesznek egy kutyát, ami hajnaltól kezdve megállás nélkül ugat.

Tiltott gyümike vokk

Ma is hajnalig dumáltam a volt osztálytársammal. Kicsit rászoktunk mostanában. Egy ponton flörtölésbe csapott a chatelés, aztán azt írta: „Ha te nem te lennél, tovább szőném ezt a sztorit.”

Hah.

De hát én én vagyok.

Ha tudná, valójában kire van ezzel tekintettel...

Nem baj. Szerencsére ez tényleg csak móka. Én mindig azt írom, amihez kedvem szottyan, csak magamért felelek - és hát én szeretek viccelődni, ugyebárrr. Majd úgyis matchel egyet a tinderen, vagy csak lejár a dumapartik ideje, aztán ennyi vót.

Kócsing

Egy-két hete van egy olyan elhatározásom, hogy minden nap felteszem magamnak a következő kérdéseket:

- Mit tettem ma a boldogságomért?

- Mit tettem ma a lelkecskémért?

- Mit tettem ma azért, hogy szexuál legyek?

Mindhárom kérdésre megvan az előregyártott válaszom is: írtam a regényemet, olvastam, edzettem. Szerencsére az edzésre vonatkozó kérdést csak kétnaponta teszem fel magamnak, de olyankor legalább mindig van megnyugvást adó válasz. Hiúságom hajt edzések közben, véletlenül sem az egészségre való törekvés. Olyan edzést csinálok, amitől már három perc után úgy fáj a fenekem, hogy le akar esni, másnap meg aztán ott az izomláz, szóval talán nem csinálom rosszul. Hasra szoktam még edzeni, meg egy minimálisat karra. Edzeni mondjuk egy éve szoktam, de erre a fenékkínzós témára csak két-három hónapja tértem rá. Kamaszkorom éke volt mindig is a popóm, és amikor három éve megneszeltem, hogy elkezdett vonzódni a sarkamhoz, megijedtem, szóval nem állhatok le. (Igen, megijedtem három éve, és már egy éve edzek!)

Az írást úgy csinálom, hogy nyilván csalok egy csomót, mert egyrészt abban egyeztem meg magammal, hogyha kedvtelen időszakomat is élem, napi öt mondatot írni kell, de közben simán vannak napok, amikor minden máshoz több a kedvem, szóval addig se jutok el, hogy megnyissam a Wordöt, nemhogy leírjak öt mondatot. Viszont akkor megnyugtatom magam azzal, hogy jó' van, akkor majd holnap tízet írok, ami még szintén nem tűnik megerőltető mennyiségnek, így aztán nem forgolódom éjszaka, de nem is teszem fel magamnak a kérdést, hogy mit tettem ma a boldogságomért. Megkérdezem majd holnap, hogy: „Tegnap mit is tettem?”, aztán mehet a rágóbuborékot fújós, laza válasz, hogy írtam, természetesen. Öt mondatot! És kevésnek tűnik az öt mondat, de tizenöt már fél oldal, persze a mondatok hosszától függ épp, na de ez is sokkal-sokkal több, mint amennyit olyankor írok le, amikor épp azt gondolom, hogy úgyis mind meg fogunk dögleni, elégünk a melegben, kiszáradunk, rabláncra köttetünk, lebombázódunk - minek bármit is csinálni. Ma már tizenöt mondattal lógok a kis horrorsztorimnak, pont, mint ahogyan szombaton is volt - akkor viszont nem álltam meg tizenötnél, mert kedvet kaptam.

A mit-tettem-a-lelkecskémnél kérdésre meg minden nap azt a választ szeretném adni, hogy olvastam, mert mindig elfelejtem, mennyire üdítő és értelmes tevékenység az olvasás, és ha az ember szerencsésen belenyúl egy neki való sztoriba, még el is utazhat asztrálsíkon. (Ezt a szót tizenkét évesen tanultam, amikor boszorkány akartam lenni, és a wicca oldon lógtam.)

Tegnap Az utolsó vándorlás-t olvastam ki. Megláttam a boltban, elolvastam a borító alján lévő két mondatot, és egyből tudtam, hogy ez a sztori nekem való érvágás lesz. Egy nőciről szól - asszem, harmincnégy éves -, aki a "nem is olyan távoli" jövőben az utolsó sarki csérek vándorlását akarja követni, közben pedig vissza-visszaemlékezik a múltjára. Engem kicsit meglepett, hogy a nőci ki is benne, mert más karakternek feltételeztem a fülszöveg alapján, de így volt jó, egyszer se lankadt a figyelmem. Na de. Sose váljon valóra.

Éjjel elkezdtem a Jane Eyre-t, mert elhatároztam, hogy tudni akarom, mitől olyan nagy szám, aztán az Üvöltő szelek jön, mert arra még inkább kíváncsi vagyok. Utóbbiról azt írja a wikipédia: „...az egyetemes regényirodalom egyik legnagyobb és legjelentősebb alkotása. Elbeszéléstechnikai megoldásai messze megelőzték a kor irodalmát és már a 20. és 21. század prózáját előlegezték.” Elég csecsén hangzik. A Jane Eyre-ba már belekóstoltam pár éve, amikor megvettem lebutított angol verzióban, de feladtam húsz oldal után, nem kötött le a sztori. Nem várok tőle többet, mint amennyit egy romi regénytől várni lehet, de remélem, egy ponton sikerül majd elmerülnöm benne, csak mert tényleg érdekelnek ezek a Bronte szukák. Umlaut!

Persze még van egy kérdés, amit feltehetnék magamnak, de tudom, hogy még - már megint, bassza meg - nem tudnék rá válaszolni. Így szólna a kérdés: Ma mit tettem a jövőmért, az anyagi biztonságomért? Valami tanulással kapcsolatos választ kellene erre adni, de már megint reménytelen és kishitű vagyok. Vagy csak reménytelen, haha. Az nyugtat, hogy ha anyagi biztonságom nem is lesz soha, legalább a ma-mit-tettem-a-boldogságomért-kérdés egy kicsit a jövőmről is szól, még ha az anyagiakhoz nincs is sok köze.

Tegnapelőtt, vagy mikor, végre visszajöttek az ízek, meg a szaglásom is. Az első három napon folyt a taknyom, de egyébként semmi nem történt, viszont mindennek olyan íze volt, mintha megromlott volna - a túrórudi meg a narancslé vitte a pálmát. Ha éreztem is szagot, az is valami eltorzult ocsmányság volt, hiába, hogy épp egy tál pörkölt volt a kezemben. Lázam, egyebem nem volt, úgyhogy csak addig jutottam el, hogy megvegyem a gyógyszereket, beszedni azokat már szokásomhoz híven elfelejtettem.

Netflix

No, munka után felöltöztem csinibe, és elmentem a Libribe, vettem három könyvet. Eredetileg egy kortárs magyart meg egy akármilyen klasszikust terveztem beszerezni, de a magyar végül lemaradt, na de majd márciusban (haha, merthogy én ezt a három könyvet ki is olvasom még a hónapban, úgy ám). Jól éreztem amúgy ma magam, a szempilláim is tökéletesen álltak.

Nézi valaki a Mind meg fogunk halni-t Netflixen? Koreai sori, nekem nagyon bejön. Minden van benne, amit szeretek - középiskolások, érzelmek, mókázások, erőszak, verekedés, barátság, lelkizés, meg izgulni való. Szeretem, amikor random emberek arra kényszerülnek, hogy összefogjanak, és ez összekovácsolja őket, például a Harry Potter filmek közül is sokáig az ötödik volt a kedvencem pont emiatt - csak már egyik se a kedvencem, mert a könyökömön jön ki az összes.

Most épp Az ablakomon át-ot nézem - asszem, ez meg spanyol, no és a Vis a vis sori után már a spanyol filmekhez is pozitív a hozzáállásom. Eddig elég sajátos hangulata van; a főszereplőcsaj kicsit pszichónak tűnik, de sebaj, egész túlfűtöttek benne a gyerökök.

Legutóbb a Blood and water sorit végeztem ki, két évad volt, gondolom, azt is elkaszálták, mert 2020-as volt a második évad. Végül is adott egy kis lezártság érzetet, szóval legalább nem érzem befejezetlennek. Dél-afrikai tinisori, le is szinkronizálták. Néha afrikaira váltottak benne, az kifejezetten tetszett - kivi lennék, hogy megy ez náluk a valóságban.

Fú, mostanában valahogy nem érzem a blogolást. Olyan, mintha csak faszságokról szövegelnék.

Szakítás

Elolvastam a kommenteket az egyik képe alatt, és felesége van!

Szemét köcsög! Ennyi, kész, végeztem vele!

Még soha nem hülyítettek be ennyire!

Ja és nem is illenek össze!

Csöcsdoktor

Na ha már így "kiharcoltam" magamnak kommentben, hogy nekem aztán nem kell pszicho, rá pár napra olyan fos kedvem kerekedett, hogy sírásküszöbön voltam két napig attól, hogy milyen felesleges a létezésem. És akkor már éreztem, hogy na jó, lehet, nem ártana eldumcsiznom valakivel a lelkiszarjaimról, mert végül is listát tudnék írni a helyzetekről, amikben nem érzem jól magam. De a leginkább az zavar, hogy mennyire értéktelen ember vagyok, és hogy ez nem szimplán egy önbizalomhiányos érzés, hanem TÉNY. És ez azért jött elő bennem nagyon, mert rájöttem, hogy hiába találok olyan fiút Tindin, aki tetszik is, meg jó fej is, mert úgyse megyek el randira, pláne a füves gyerek után még inkább azt gondolom magamról, hogy csak égnék, mint a bokor, mert nem tudnék mit mondani a mérhetetlen nagy unalmasságomban, meg amúgy is kevés vagyok bárkihez.

No és akkor nézegettem a pszichókat, írtam is négynek, abból három válaszolt, de olyan őrületes díjaik vannak, hogy a válaszleveleiket olvasva rendre elment a kedvem, és elkezdtem mondogatni magamnak, hogy márpedig én jól vagyok, és csak arra van szükségem, hogy érdekesebbé tegyem az életem, és ettől hipp-hopp jobban is lettem (meg attól, hogy már nem vagyok fent társkeresőn, ugye)... Persze még mindig borzasztó szar embernek érzem magam, mert úgy gondolom, fizikai síkon kell tennem azért, hogy ne érezzek így, például többet kell olvasnom, eljárnom, tanulnom, alkotnom, mert így tényleg egy semmi vagyok, és akkor mások is semminek fognak látni, nincs mitől jól éreznem és becsülnöm magam. Mert most azért, mert kedves ember vagyok, nem leszek oda magamér', meg senki nem lesz oda értem...!

Találtam is valamit a cicimben, amikor letapiztam, mert fájdogált, és elég egyértelműen volt - illetve hát van - ott valami. Gondoltam magamban, na, kellett nekem azt mondogatni, hogy minek élek, most aztán halhatok meg. Annyira nem ijedtem meg, hogy forgolódjak miatta éjszaka, pláne, mert azt mondják, a rák sunyibb, és nem figyelmeztet fájdalom, de annyira azért befoscsiztam, hogy rögtön foglaljak időpontot mell ultrahangra. A főnök végül egy újabb kínos skype beszélgetés után megemelte a fizumat - persze lealkudott belőle, de a januári borítékba már bele is tette -, úgyhogy azt az emelést el is költöttem hát a dokinál. Csak egy hapsinál volt szabad időpont, meg is néztem a bemutatkozását meg a fotóját az oldalon, és hát elég fiatalnak tűnt, szóval kicsit izgultam ezen, hogy egy fijú fog majd húsz percen át csöcsörészni, de hát nem akartam egy hetet várni időpontra, hátha egy héten múlik az életem...!

Na és olyan édes volt a hapsi élőben, te jóóóóóóóó ég, annyira tetszett! Maszk volt rajta, de olyan szépen nézett, és végig dumált az önvizsgálatról, meg a cisztákról, meg arról, hogy szerinte minden nő életében eljön a pillanat, amikor a saját melle a frászt hozza rá - én végig azon agyaltam, milyen lenne megkérdezni, van-e valakije, meg azon, hogy nyilván ha meg is tetszik valaki, akkor biztosan elérhetetlen helyzetben van az ember, legalábbis elég bizarr szitu lenne kezdeményezni. De csak feküdtem viszonylag csendesen, és néha reagálgattam, miközben az alkarja a bordáimon és a hasamon siklott ide-oda, ahogy a cicimet nézegette az ultrahangos micsodájával. Kivételesen örültem, hogy maszkban kell lenni, mert néha rám jött a vigyoroghatnék ettől az egésztől, csak hát közben meg annyira sajnálom, hogy csúnya, műveletlen és unalmas vagyok, mert így hiába találtam meg creepy módon facebook-on, és hiába mernék ráírni, hogy sziacicateccel,  úgy érzem, nem tudnék semmit nyújtani egy randin, és így felesleges is lenne kivetni rá a hálót ebben a jelenlegi állapotomban. Meg persze nem ártana, ha hagynék időt neki, hogy elfelejtsen, és ne jöjjön rá egyből, hogy lenyomoztam - igaz, ő is csak a szememet láthatta, de tegnap Pukkancs és Frufru is rácsodálkozott, milyen szép a tekintetem (kicsit kitartóbban mentem rá a szempillaspirállal), úgyhogy remélem, velem álmodott a hapsi, és azóta is utánam sóhajtozik!

No de megjegyzem ám őt magamnak, ha esetleg lesz egy magabiztosabb időszakom a közeljövőben, ráírok, hogy mondjuuuk... szia, ajánlgat nekem a facebook, és gondoltam, MIÉRT IS NE, ésamúgyvanbarátnődhaesetlegheterovagy?, vagy ilyesmi........ Persze az lenne a legjobb, ha visszamennék hozzá, és magamra rántanám, miközben értetlenül újra megvizsgál, ő pedig természetesen nem tudna ellenállni, és akkor szerintem húsz perc elég lenne így is.

No mindeeeegy.

Ja amúgy az van a cicimmel - ezt leírom, mert másnak is érdekes lehet -, hogy vannak mellek, amik hajlamosak a cisztákra, nem is kevésre, nekem például mindkét cicimben "egy tucat" ciszta van. Kérdeztem, nem durvulhatnak-e el, mire mondta, hogy nem, annyi a kellemetlen ebben, hogy a cisztás cicik szoktak fájdogálni, meg ahogy eltűnnek a ciszták, és újak jönnek a helyükre, lehetnek ijesztő jelenségek. Mensi utáni héten kell minden hónapban önvizsgálatot végezni, annál sűrűbben nem, mert akkor az ember lánya nem fogja észrevenni a változásokat.

Aaajj, nem tettem magamra az aranyparfümből se, aaah, teljesen elfelejtettem, hogy van. Hát hogy akarok én így bármit is?!