Továbbra is nyitott vagyok

Szóval én nyár elején azt döntöttem el, hogy találok egy elfogadhatónak mondható állást, ami csak azt a minimális megalkuvást igényli, hogy igen, dolgozni kell, mert valamit muszáj. A recepció után kipróbáltam ezt a diszpécserkedést, és megtapasztaltam, hogy nem vagyok béna, és bármit meg tudok jegyezni, de amikor elgondolkodtam a feltételeken és a részleteken, no meg azon, miért szólnak rám minden nap második felében, hogy több kifizetést ne üssek be a pénztárgépbe, úgy döntöttem, keresgélek még az állások között. Némileg nehézkesen küldtem el az üzletvezető csajnak a felmondásomat tartalmazó kurta üzenetet - ültem egy órát a laptop előtt, mire lenyomtam az entert -, merthogy mi van, ha az ilyesfajta munkákat nevezik lehetőségnek. A kilátástalanság is majdnem elfutott, pedig az elmúlt három hétben azt tanultam, hogy vannak sablonos dumák, amiket talán érdemes a gyakorlatba átültetve kipróbálni. Ilyen a higgy magadban szöveg is. Nekem az segít abban, hogy higgyek magamban, hogy már nem úgy gondolok magamra, mint szerencsétlen lúzerre, hanem úgy, mint másokra - márpedig másoknak minden összejön!

Az ember talán érzi, ha a megfelelő lehetőség jön szembe vele.

Talán álomvilágban élek, de szerintem a munkavállalónak is lehetnek elvárásai egy állással kapcsolatban, és egy állásra épp úgy mondhatom azt, hogy nem felel meg, mint ahogy egy munkaerőt kereső ember is mondhatja rám, hogy nem én vagyok számára az alkalmas.

Ez a munka majdnem megfelelt, de még mindig távol állt a megfelelőtől.

Aztán hogy végül találok-e bármit is, meglátjuk... Illetve bármit találok, csak nem biztos, hogy jó is lesz, ugye.

Egyelőre kalandosnak érzem ezt a keresgélősdit, mert a tiszta lap ilyenkor mindig ott lebeg fölöttem a szebb jövőhöz fűzött reményekkel együtt, bár tény, hogy így hónapról hónapra élek, és továbbra is csak szövögetni tudom a terveket, megvalósítani nem. De pont azért váltok ilyen sűrűn munkát, mert egy kicsit jó lenne már megülni a seggemen egy helyen, ehhez pedig az adott helynek megbízhatónak és biztonságosnak kell lennie.

Azt szeretném, hogy a munka számomra csak munka legyen, ne pedig rizikófaktor, stresszforrás, időpazarlás, gondolatokat kitöltő aggodalmaskodás, komfortzóna, háborús övezet, depressziót generáló lepratanya vagy lehúzás, meg picsa tudja, mit tud még megtestesíteni egy munkahely. Legyen egy átlagos hely, ahova bemegyek és ahonnan hazajövök, és már nem ábrándozom olyan kollégákról se, akik jó fejek, nekem elég, ha csak szimplán összeférünk. Hadd legyek biztos abban, hogy X hónapban beiratkozhatok egy tanfolyamra, hiszen futja rá a fizetésemből, és hadd foglalhassak nyaralást abban a tudatban, hogy jár nekem a fizetett szabadság. Hadd gondolkozzak el azon, miben szeretnék menni másnap, és ne az legyen, hogy nincs is kedvem adni magamra, mert az élet úgyis egy szar, kit érdekel, hogy nézek ki.

Legyen tehát a munkahelyem eszköz a céljaim megvalósításának ügyében, ne pedig egy olyan dolog, ami megmérgezi életem többi területét is.

Valamiért mégis azt érzem néha, hogy sokat képzelek, de mondjuk inkább úgy, hogy próbálom kovácsolni a szerencsém, hisz mit érek azzal, ha lecövekelek egy olyan helyen, ahol nem érzem jól magam vagy ahol tele vagyok kétellyel.

Még télen, amikor az adminisztrátori állásból próbáltam szabadulni, egy ellenszenves nő megkérdezte telefonon, miért váltogatom olyan sűrűn a munkahelyemet. Hát azért, mert egyik se volt megfelelő - itt nem jelentettek be, ott keveset kerestem, amott nem fizették a szabadságomat. Ez tehát nem feltétlenül azt jelenti, hogy én vagyok komolytalan - ez azt jelenti, hogy nem érek rá kivárni a tökéletes állást, mert hát amíg azt keresem is muszáj valamit dolgozni. Ha meg találok jobbat, nyilván továbbállok, hisz mi tartana vissza?

No mindegy, nem hívott vissza. Azt hiszem, jót tett velem.

Szóval pozitív akarok lenni, és nem fogom magamat becsmérelni azért, mert nehéz korrekt helyet találni.

Holnap még megyek, aztán csá - remélem, kifizetnek.

Micinek

Pont felkukkantottam, hogy már lehet, illene életet lehelni piciny blogomba. Nyári tervem volt olyan életet kreálni, hogy a múltamat lehúzhassam végre a klotyón, és arra gondoltam, mókás lenne egy új blogot indítani. Biztos furán hangzik, de eleve olyan elbaszottnak érzem az eddig leírtakat, hogy úgy érzem, a sok balul elsült dolog után a blogra olyasfajta átok nehezedett, hogy ha beleírom egy tervemet, az kapásból elvetél. De én már sokszor kezdtem új blogot, és mégse változott meg semmi, úgyhogy inkább nem erősítem magamban ezt a képzetet. És azt akarom, hogy ha egyszer jóra fordul a sorom, és valami hozzám hasonló szerencsétlen idetéved, és azt látja, hogy jó nekem, olvasson vissza, és lássa meg, hogy egyszer én is kilátástalannak láttam mindent. Csak hogy tudjon ő is egy példát a csodára...!

Én amúgy nálad láttam példát, Mici - remélem, jól van a kis bébiborn. Amikor az jut eszembe, nincsenek csodák, mindig észbe kapok, hogy ja de vannak, Mici bebizonyította.

No szóval.

Recepciós pályafutásom negyedik hetére már olyan hülyeségnek éreztem a maradásomat, hogy végképp nem tudtam érvelni, miért is csinálom. (Kitöröltem azt a bejegyzést, ami a munkaidőm és fizetésem átvariálásáról szólt, ugye? El is kezdtem most magyarázni, hogy én mire jelentkeztem, és végül mi lett belőle, de végül is már nem lényeges.) Szóval egyik nap elmentem sétálni "szünetben", és azt mondogattam magamnak, nyitott vagyok a változásra, és elfogadom az univerzum ajándékait. Gondoltam, az univerzum hátha figyel, és veszi a célzást, hogy rám férne valami ajcsi. Eleve nem ártana újra nyitnom az univerzum felé. Kicsit megharagudtam rá az utóbbi időkben, az az igazság. Mielőtt viszont bárki is azt hinné, a bejegyzés végén bejelentem, hogy megnyertem a lottót, most szólok, hogy egyelőre nem kaptam ajcsit, és néha még mindig átfut az agyamon, hogy ha az univerzumnak lenne segglyuka, előbb fosna arcon, mintsem hogy megajándékozzon. Mindenesetre ettől a mantrától, no meg a napfényben úszó sétány látványától hirtelen úgy éreztem, szabad vagyok és erős, aztán visszamentem, és felmondtam a fakkba. Mondtam nekik, péntekig keressetek valakit a helyemre, mert én hétfőn már nem jövök.

Emiatt szeretem a próbaidőt.
Utolsó napomon pont az egyik faszfej őr volt szolgálatban, úgyhogy nap végén odanyújtottam neki a kezem, és azt mondtam: „Csodálatos volt veled együtt dolgozni.” Nevetett. Én is nevettem.

Kicsit sajnáltam, hogy ott kell hagynom a várnegyedet, mert én ugye eléggé odavagyok érte, és tökre poén lett volna látni, milyen ott az ősz meg a tél kora reggel, de hát ez van. Arra gondoltam, talán az időzítésen múlik minden, és csak azért kellett ez a recepciós közjáték, mert amikor elkezdtem munkát keresni, még nem volt szabad a nekem szánt pozíció. De mostanra, talán mostanra már szabad - ideje hát megkeresni.

Szóval azon a héten másodpercenként frissítgettem az álláshirdetéseket, úgyhogy hétfőn már mentem is próbanapozni. Gondoltam, kipróbálom a vendéglátást, állítólag az fizet, meg legalább nem sírok majd az unalomtól. Szóval elmentem egy olyan állásra, amiről azt gondoltam, fisifosi gyerekjáték tök jó pénzért, aztán azóta is babafizetést kapok a napjaimra, mert még mindig nem tanultam meg mindent. Átlagosan tizenhárom órát vagyok ott, és az első négy napra hétezreket kaptam, ami persze ultra nagy pofátlanság, de megmagyarázhatatlan módon amikor mondta a csaj, hogy ez ennyi lesz a próbanapokon, nem kapott el az inger, hogy felálljak és nagyot köpve hazamenjek. Ebben az is benne volt, hogy a recepción pont annyit maradtam, hogy egy hónapig még tudjam fizetni a dolgaimat, másrészt rohadt unalmas állandóan munkát keresni, és minden héten más környezettel ismerkedni. Na meg gondoltam, próbáljuk ki, mert ha meg összejönne, az jó lenne anyagiakban, és ha egyből feladnám, lehet, megbánnám.

Szeretném írni, hogy most így a második hét végére sima ügy az egész munka, de még mindig nem vagyok benne biztos, hogy ez fog nekem menni, és hogy hosszútáv lesz a dologból. Kivételesen nem magamat nézem le, hanem az elvárásokat tartom kicsit irreálisnak, mert nekem úgy tűnik, kellene vagy két ember ezekre a feladatokra. Lényegében a házhoz szállítást intézem, rendelést veszek fel mind gépen, mind telefonon, árut veszek át, pénzezek, fénymásolgatok, elirányítom a futárokat és kaját csomagolok. És hát elég brutál forgalma van az étteremnek, szóval ki se merek menni szünetre. A váltótársam, aki fél éve van ott, azt mondja, hónapok óta nem találnak embert erre a pozícióra, mert max két hét után mindenki lelép. Igaz, az üzletvezető azt mondta, ő rúgta ki őket - remélhetőleg csak arcoskodott előttem, hogy tisztában legyek azzal, hogy ő az üzletvezető.

Nincs nap, hogy ne úsznék el, mint a fene, olyankor azt se tudom, mihez nyúljak először, csörög a telefon, és zeng a net a rendelésektől, de közben a szakácsok dobálják a pultra a kajákat, amiket össze kellene készíteni, és az útirányokat is meg kellene tervezni, és olyankor arra gondolok, nap végén szólok, hogy nekem ez nem fog menni, hiszen ha az üzletvezető olykor-olykor nem segítene, nem mennénk haza soha. Aztán valamiért mégse szólok. Egyelőre biztatgat az üzletvezető, és a többi emberke is mondogatja, hogy kell vagy két-három hét, mire az ember belejön (de nekem már megvolt a két hét, és még nem jöttem bele, és mi van, ha a harmadik hét végén is még szerencsétlenkedni fogok?!), de hát majd meglátjuk...

Sokáig én se fogom húzni, mert a napi bérem még mindig vicces, igaz, már kevésbé, mint a hétezer forint. Ha az elkövetkezendő két hétben is még azt fogják nyomatni, hogy rajtam múlik, mikor kapok normális fizut, nekem nem fogja megérni. Ennyi pénzért kisebb kukit is lehet szopni.

Néha azt álmodom, hogy útvonalat tervezek.

A mókás az, hogy nem érzem magam olyan szarul, mint a recepción, és nem vagyok olyan fáradt és nyomott, mint a recepción. Itt másfajta emberek vannak, igaz, egyelőre legtöbbjük nemigazán nyit felém, remélhetőleg csak azért, mert úgy gondolják, úgyis nemsokára lemorzsolódok.

Még a hazajutás az, ami necces - tegnap kicsit ciki volt, mert nem tudtam zárásig maradni, és kábé el kellett futnom a villamos után. Ma meg Aldiban voltam, és iszonyat sokat cipekedtem, úgyhogy eszembe jutott, hogy ha lesz egyszer normális fizum, leteszem a jogsit, mert túl sok kellemetlenség származik a tömegközlekedés hiányosságaiból.

Na szóval ennyi.

Néha van bennem életerő, de néha még mindig rám szakad a kilátástalanság. Azt gondoltam, ilyen fizuval majd nem lesznek gondjaim, de csak eszembe jutott, hogy ennyiből se lesz soha saját házikóm, és saját otthon nélkül a munka is csak időpazarlás. Na meg eszembe jutott, hogy igazából soha nem a pénz volt az, ami mozgatott, ellenben nagyon eltávolodtam az író-énemtől pont amiatt, hogy évek óta keresgélem az anyagi biztonságot.

No mindegy, majd lesz valami vagy nem, mindenesetre most épp jó a kedvem.

Ja, majdnem elfelejtettem. Felvettek az egyetemre, mert februárban megint úgy voltam vele, ha nyár végéig megnyerem a lottót, elmegyek tanulni. Mázli, hogy nincs valami limit arra, hányszor lehet jelentkezni.

Kedves Univerzum!

Nyitott vagyok az ajándékaidra.

Üdvözlettel,

Wörösh Héja Róka

Majd írok.

Most még nem akarok, mert.

Patások

Nem értem, miért kell olyan reklámot leadni a tévében, hogy unikornisok nem léteznek. Ocsmány dolog ilyet mondani, és még ki is plakátolják.

De legalább az Elseve piacra dobta a lósampont.

Az előbb közzétettem egy bejegyzést, de inkább visszaszippantottam. Kicsit átfogalmazom majd, hogy ne legyen olyan felkiáltójel hangulata az egésznek, mert már engem idegesít, mennyit vergődök a munkáim miatt.

Szupika

Ez a hét borzadály volt. Egyik nap már alig vártam, hogy kilépjek az épületből, és elmenjek az összes kamera mellett, hogy nekiállhassak bőgni. Ebben csak az volt a gáz, hogy aznap Pukkancs szabin volt, és találkoztunk a végállomáson, úgyhogy megint bemutathattam, hogy még mindig nem mutatok hajlandóságot az elégedettségre. Persze megérti, tudom, mondta is, meg mindig felhúzza magát azokon, amiket mesélek neki a bentiekről. Csak na... Miért van az, hogy én nem találok egy biztos pontot munka terén?

A nap a két idióta társaságán kívül amiatt is rossz volt, hogy bejött a főnök, és mondta, hogy úgy alakult, nem csak hétfőtől péntekig igényel az irodaház recepcióst, hanem hétvégén is, napi tizenkét órában. Ez azt jelenti, hogy kapok egy váltótársat, akivel majd megbeszélem, hány naponta akarjuk váltani egymást, a lényeg, hogy havi tizenöt napot kell menni. Erre azt mondtam, oké, majd matekozok egyet, hogy ez a munka nekem így továbbra is kell-e, aztán elment a főnök, és elkezdtem számolgatni, hogy ez így már jóval kevesebb lesz pénzben, tehát nem kicsit kevesebb, hanem rohadtul sokkal kevesebb.

Szóval egy hete már emiatt is kattogok, igazából le kéne lépni, csak nincs hova, és ez azért idegesít, mert van egy csomó tervem, amihez pénz kell. Azt se akarom, hogy Pukkanccsal sose találkozzunk, mert már így is csak a hétvégékre korlátozódik a kapcsikánk.

Pénteken hívott is a főnök, hogy mire jutottam, maradok-e, de hát még nem jutottam semmire. Megjegyeztem, hogy ezzel az új renddel már meg se fogom közelíteni azt a fizetést, amit az interjún mondott nekem, és igazából már nem is értem, mi lesz a dolgom, mit keresek én majd egy irodaházban hétvégén is...? Aztán magyarázta nekem, hogy az ünnepnapokra dupla órabér jár - kit érdekel az az évi három nap, már ha egyáltalán rám esik, és miért lesz nyitva egy irodaház még ünnepnapokon is? -, meg majd helyettesítem a másik lányt, amikor kiveszi a havi kötelező két nap szabit - még úgy sincs meg a beígért fizu, amúgy meg a fene se akar helyettesíteni, hogy aztán szopjak ott egy huzamban több napot tizenkét órában -, meg hogy amikor én veszem ki a havi két nap kötelező szabimat - de mi az, hogy kötelező szabi minden hónapban?! -, akkor a szabadnapra eleve több pénz jár, mintha bemennék dolgozni... Tényleg? Mennyivel? Óránként öt forinttal? Mert valami ilyesmit tudok elképzelni... Érezhetetlen különbségekkel nem lehet tervezni.

A másik, amit még bírok, a szöveg, hogy ha elkezdek másik munkát keresni, szóljak, mert hát ő tudja, hogy próbaidős vagyok, és eltűnhetek egyik napról a másikra, de azért az nekik ciki lenne, ha recepciós nélkül maradnának.

Pf.

Hát nekem is ciki sok minden, mégse érdekel senkit.

Igazából speciális eset a hely, szóval inkább nem írok róla konkrétumokat, mindenesetre az egész még annyira képlékeny, és ezek azt hiszik, kötélen lehet rángatni az embereket. Jó nagy kamu az egész hely, valami másnak a látszata, mint ami valójában.

No mindegy...

Annyira unom már, néha feladnám az egészet... De már az is olyan csoda, hogy végre kitaláltam, mit csinálnék szívesen, és mire kell gyűjtenem, és most ez forog kockán, pedig úgy otthagynám az egészet.

Bárcsak ne lenne szükségem táplálékra, akkor beérném egy négyórás állással, és nem úgy kellene nézegetnem még a mosogatói munkákat is, hogy egyáltalán lenne-e vonatom hazafelé...