Kol

Majdnem elfelejtettem, basszus. Szerdán beszéltem Kollal, mert már nem tudtam se kikerülni, se magamban tartani a dolgokat.

Hét elején elkezdte azt csinálni, hogy az asztalomra könyökölve érdeklődött a napom felől, és közben Rókámnak hívott mindenki füle hallatára, és nem értettem, mi alapján képzeli azt, hogy mi járunk, hisz eltelnek úgy napok, hogy már csak nem is chatelünk esténként.

Szóval szerdán is kihívott kávézni, de már nem chaten, hanem mindenki előtt, én meg ugye betámaszkodtam a konyhaajtóba. Mondta, hogy csinál nekem forrócsokit porból, mert a kedvemben akar járni, én meg mondtam, hogy nem kérek, köszönöm, nem kívánom. Megállapította, hogy nem hagyom, hogy a kedvemben járjon, pedig szeretett volna, és megint elmondta, hogy neki ezek a tíz percek nagyon fontosak. Ezután kérdőn nézett rám, gondolom, várta az egyetértést. Ehelyett elmondtam neki röviden, tömören - mert hát az érzéseim is vele kapcsolatban rövidek és tömörek -, hogy azt hiszem, beleélte magát valamibe, ami nincs, és nekem az elmúlt időszakban sem változtak az érzéseim. Ezután megint elmondta, hogy de hát ő szeret, és hogy szeretné, hogy randizzunk, mert a konyhában nem tudja nekem bebizonyítani, hogy mi nagyon jó páros lennénk, és hagyjam, hogy megismerjen jobban, mert ő hiszi, hogy köztünk van valami, és nem szabadott volna hagynia nekem, hogy továbbra is úgy gondolkodjak a szerelemről, mint az elmúlt években.

- Értem, hogy szeretsz - mondtam aztán -, de én nem vagyok szerelmes. Mondtam neked, hogy nem szeretnék kapcsolatot, és egy randi részemről azt jelentené, hogy nyitok egy kapcsolatra.

- Akkor ne hívjuk randinak.

- Persze...

- Itt a konyhában nem fog tudni ez fejlődni.

- Értem, de... Ha a szerelem nem tud kialakulni egy konyhában, nem fog kialakulni máshol sem.

Ezután sebzett tekintettel nézett rám, én meg már nem akartam semmit mondani, mert az csak további ragozás lett volna. Ki is jött szerencsére az új főnök, értetlenül belebámult először Kol arcába, aztán az enyémbe, aztán nekiállt kávét főzni, úgyhogy el tudtam iszkolni.

Kol aztán rám írt a belsős chaten, hogy be tudnánk-e fejezni ezt az ismételten félbeszakított beszélgetést, mire visszaírtam, hogy este esetleg.

- Chaten nem, bocsi. Nekem ez fontos, személyesen akarom.

- De nekem ez így olyan, mintha győzködni próbálnál.

- Ok, akkor este írok.

Este aztán olyan brutál terjedelmű üzenetet írt, mintha egy kisregényt másolt volna be. Nagyon szépen, kedvesen, reménytelen romantikus módjára leírta, hogyan látja kettőnk kapcsolatát, és hogy nagyon különlegesnek tart, és hogy kár, hogy nem engedtem, hogy megcsinálja a forrócsokit, pedig tejszínhabot és gumimacit is vett hozzá (egyszer megjegyeztem, hogy milyen jó lenne így inni a forrócsokit).

Szóval nagyon aranyosat írt, de voltak benne részek, amik hatására csak azt tudtam magamtól kérdezni, miből merít ez a gyerek ekkora magabiztosságot (például írt olyat, hogy amikor a kocsiban megfogta a kezem, látta rajtam, hogy hevesen ver a szívem), és végül csak ugyanazt tudtam leírni neki, amiket elmondtam a konyhában is.

Azt hittem, majd elköszön, de - és ezen tökre meglepődtem - beszélgettünk erről tovább, és aranyosan megkérdezte, hogy szerintem mi barik vagyunk-e. Mondtam, hogy nem, mert ez és ez áll fenn, mire azt írta, hogy neki nagyon fontos lettem emberileg, és nagyon szereti kikérni a véleményemet egy-két dologgal kapcsolatban, mert jól rá tudok világítani ilyen-olyan dolgokra, úgyhogy reméli, egyszer barátok lehetünk. Ez azért elég meglepő volt egy olyan fiútól, aki bent az irodában szintén azon férfiak közé tartozik, akik állandóan megpróbálják túlokoskodni a másikat.

Azután eltelt két munkanap, és nem láttam Kolon, hogy szomorú vagy feszült lenne, amit egyelőre nem tudok hova tenni. Még viccelődtünk is egymással, meg váltottunk pár szót chaten - én most már nem vagyok vele visszafogott, mert nem kell azon lennem, hogy elutasító jeleket küldjek neki. Már nem hív ki kávézni, és munka végén tüntetőleg elrohan, hogy tudjam, ő előbb fog a pályaudvarra érni kocsival, mint én busszal. Hihi.

Szóval most egyelőre minden okés kettőnk között, bár legutóbb is úgy volt, hogy kellett neki pár nap, míg a visszautasítás ténylegesen eljutott a tudatáig. De hátha most már nem lesz feszkó.

Angol

Pukkancs nagyon szomorú lett, amiért nem vált be az angol tanfolyam, és úgy érezte, sose fog megtanulni angolul. Emiatt néha csüggedten bámult maga elé, mert hát neki eléggé hozzájárul a kisebbségérzetéhez az, hogy huszonhat éves kora ellenére még mindig nem tud angolul (neki olyan tanára volt középsuliban, aki elment órán nyomtatni, és aznap már nem is látták többet). Régebben leültem vele fordítgatni, meg magyarázni neki az alap igeidőket, de ahogy változott közben az életünk munkahelyek területén, úgy el is maradtak ezek az alkalmak, és feledésbe merültek a nyelvtani szabályok.

Múlthétvégén viszont bementünk a Libribe, és tök jó tankönyveket találtam A1-A2-es szinten, és választottam egy könnyített olvasmányt is Pukkancsnak, hogy amikor épp nem nyelvtanozik, akkor fordítson. Magamnak is vettem egy ilyen könnyített olvasmányt, csak más szintűt - kemény száz oldalas, Jane Eyre, úgyse ismerem a sztorit.

Megbeszéltük, hogy majd munka után mindig beülünk valamelyik útba eső pláza kajarészlegére, és akkor angolozunk, mert mindketten tudjuk, hogy mire hazaérnénk, már egyikünknek se lenne ereje elővenni a könyveket (ugye a tanfolyamot is amiatt akartuk, hogy ne itthon kelljen nyűglődni), és a szobámban alapjáraton nincs fény este, mert rosszak a vezetékek. Hétfőn és kedden egy-egy óra fért bele az időbe, tegnap pedig két óra. Tegnap csak kajálni akartunk, de aztán Pukkancs megint szomorkodni kezdett, hogy nem hiszi, hogy egyedül megtanul majd angolul, én meg elmondtam neki ezredszerre is, hogy azért nem hiszi, mert soha nem feküdt még rá a fordításra olyan lelkiismeretességgel, hogy hatását is érezze. Kérdeztem, hogy szeretné-e, ha együtt olvasnánk a kis könnyített olvasmányát, és egyből elmosolyodott, hogy igen, úgyhogy elő is vette. Eleinte úgy csináltuk, hogy bekezdésenként felolvasta angolul, aztán segítettem neki lefordítani magyarra, aztán úgy folytattuk, hogy én olvastam fel neki, aztán le kellett fordítania, amit hallott. Utána kerestem képet a könyvben, és beszéltettem róla, aztán tettem fel neki angolul kérdéseket arról, amit felolvastunk, és igazából tök ügyi volt ahhoz képest, hogy egész életében kb. csak velem foglalkozott az angollal. Még a szövegben lévő új szavakat is használta hébe-hóba. Legközelebb majd leíratom vele, hogy mit olvastunk.

Túl nagy szintre nem tudom őt elvinni nyelvtanilag, de talán nem is fontos tudni azokat az igeidőket, amiket úgyse használ a kutya se. A Jane Eyre-t meg úgy olvasom, hogy miután elolvastam egy fejezetet, kiírom az új szavakat, aztán megtanulom őket, és ha olyan nyelvtani szerkezetbe botlok, amit nem ismerek vagy nem mernék használni, mert nem vagyok benne biztos, utánanézek. Van kis füzetem is, amibe első alkalommal még beleírtam, miket fogok majd csinálni, de a fordítgatást sokkal hasznosabbnak érzem, mint direktben felcsapni egy nyelvtant magyarázó, száraz könyvet, ami három oldalanként új idegidőt ömleszt a nyakamba minden korábbit összekuszálva. Például most már tudom, mi az az ought to, meg a should have been-nek is utánanéztem, meg annak, hogy a shall-t a will helyett (is) lehet használni E/1-ben és T/1-ben, és ha más személyben használták régen az angolok, akkor fenyegetni meg kívánni lehetett vele. Szóval legalább amikor így egyedül leülök, tanulok is valamit, és nem az van, ami a "tanfolyamon", hogy néha órák alatt se nyertem új tudást.

Klassz lenne minden nap sokkal többet foglalkozni vele, mert igazából szeretem csinálni, de ugye kelünk 4:50-kor, aztán van már legalább 18:00, amikor kinyitjuk a könyveket, és miközben olvasok, próbálom a szemgolyóimat a helyükön tartani. Mindenesetre most egyelőre elleszünk így.

Hosszú, tömény bejegyzés a munkáról

Tömény kaka következik a munkahelyemről. Nyugodtan lapozzatok tovább.

Eltűntél. Sokat gondolok rád. Sose találok szavakat. Csak reménykedem, és belekívánok a nagyvilágba.

Végül sikerült írnom, csak az elején lerendeztem a szokásos önostorozást. Végül is nem is tudom, mikor volt utoljára olyan hétvége, amin ne írtam volna. Ma majdnem rábeszéltem magam arra, hogy a mai írást kihagyom, és cserébe majd jövő hétvégén mindkét nap írok, de hát ki tudja, mi lesz akkor, és különben is, nem lenne sokkal jobb érzés kipréselni magamból pár oldalt, mint ellébecolni a napot? Hát de, valamivel nyugodtabb vagyok, bár totál kusza lett a fejemben a történet végkimenetele, pedig az volt az egyetlen, amiben eddig végig biztos voltam. Hogy őszinte legyek, a ma leírt négy oldal után azt éreztem, hogy meghalt a sztori, de hátha a végére sikerül mégis kikerekednie. Nem örülök, mert egy egyszerű kis sztorinak indult, most meg valami csavar beleerőszakolta magát a fejezetbe, és nem biztos, hogy akarom bonyolítani a történetet, mert nem biztos, hogy van értelme.

Igazából nincs jó kedvem.

Olyan hervadt szarnak érzem magam, ráadásul megint megláttam a seggemet a tükörben.

Ismét egy vasárnap, amikor muszájnak érzem az írást, holott máshoz több kedvem lenne. Frusztrál az a rohadt határidő, bár ne is lenne semmiféle pályázat, vagy bár lenne alkalmam akkor írni, amikor elkap az inger - például reggelente, amikor a munkahelyi konyhában eszem a szendvicsemet a pultnál, és azt kívánom, bárcsak elém teremne egy laptop, és azzal egy időben köddé válna mindenki az épületben. De ilyenkor, amikor tudatosan odatéve magam ülök az ágyon, és a laptop úgy mered rám, mint egy órákat igénylő házi feladat, csak azt érzem, hogy nem vagyok ura a történetemnek, nulla tehetségem van, és semmiféle jövőm az írásban.

A 7

A héten meséltem A Fiúnak - legyen a blogos neve Nik - Kolról, és egész jól reagálta le. Kikívánkozott már belőlem a téma, mert végül is neki mindent elmondok, meg épp bosszantott Kol vaksága, az, hogy mindenki előtt Rókám-nak hív, holott egész nap kétszer ha véletlen rátéved a tekintetem.

Kereken egy hete, hogy nagyon visszavettem magamból, nem mosolygok rá, chates elköszönéseknél nem viszonzom a puszit, sőt, tízpercenként írok neki vissza, van, hogy le se reagálok dolgokat, és igyekszem kibújni a munka utáni közös kocsikázások alól. Utóbbi nehézkes, de mindig van mivel megmagyaráznom, úgyhogy ez neki annyira nem tűnik fel, nekem viszont határozottan jobb érzés inkább buszozni. A tízperces konyhai jelenetek elől viszont nem menekülhetek, ha kihív kávézni, nem tudom azt mondani, hogy nincs kedvem - mert az egy konfliktus eleje -, és még csak azt se mondhatom, hogy nem tudok menni, mert hát ő is látja, hogy elég szellős mostanában a munka.

Ma is kihívott - ő ment előre, én meg követtem őt két perccel később -, és közben igyekeztem leküzdeni az undok arcomat, mert hát éreztem, hogy kezdenek kiülni a fejemre a vele kapcsolatos érzéseim, én meg elég csúnya tudok lenni, ha rossz a kedvem. Márpedig én semmilyen körülmények között nem akarok csúnya lenni!

A korábbi konyhai jelenetekből tanulva már nem ültem le, mert Kol elkezdett rászokni arra, hogy olyan közel ül hozzám, hogy a térdemhez érinti a térdét, és a hely szűke miatt - nálunk egy kis pult van, nem asztal -. mozdulatlanul kell ülnöm ahhoz, hogy ne kelljen hozzáérnem. Szóval betámaszkodtam az ajtókeretbe, mire a falipolcra könyökölt, és így szintén zavaróan közel állt hozzám, és úgy pislogott rám beszéd közben, mintha nem a munka utáni elfoglaltságainkról beszélnénk, hanem arról, ki mit csinálna legszívesebben a másikkal. Így tehát átdőltem az ajtókeret másik oldalára, mire ő leült, és így szintén elém került. Egy-két percig bírtam így, aztán inkább a konyhapultnak támaszkodtam a hűtő mellé, mire oda is követett, így aztán lehetőségeimet kimaxolva odébb mentem fél métert. Akkor aztán leült a másik székre, és onnan bámult fel rám, majd a sok semleges téma között megjegyezte, hogy csinos vagyok, én meg közömbösen csak annyit mondtam, hogy pedig ez egy tök egyszerű szerelés - és kicsit se jöttem zavarba! Elkezdte mondani, hogy jól áll a bordó, de szerencsére kijött az egyik kollégánk.

Holnap pedig legalább kilencig fogok aludni, mert tegnap arra jutottam, nem megyek többet angolra. Ezt is felírhatjuk a Dolgok, amiket elkezdtem, de nem fejeztem be című listára ötezer-huszonkettedik pontként.

Törlés

Kitöröltem az előző két bejegyzésemet, amikben panaszkodtam az itthoni zajokról - nem akarok visszaszokni az önsajnálatra, semmi értelme, csak meggyengít, és piszkítja a blogit.

Ö szpökk Üngöl, junó

MissNeuroticS, talán mégsincs minden veszve az angol tanfolyamot illetően.

Kicsit írok róla bővebben, hogy értsétek, miért gondolkodtam el azon, hogy otthagyom.

Ugye ez nem egy szokványos tanfolyam - én inkább tanulószobának nevezném -, és miután az ember befizeti magát, és részt vesz az első alkalmon, elgondolkodik, vajon normális-e, hogy ezért tényleg kiadott pénzt. A suli azt állítja, harmadannyi idő alatt felkészít, mint más iskolák és magántanárok, és ott van az a kecsegtető ígéret is, ami miatt később a fejedet fogod: Nem kell otthon tanulni.

Ez a nem-kell-otthon-tanulni valójában azt jelenti, hogy annyira féltik a más könyvekből kimásolt tananyagukat, hogy nem hogy haza se viheted az általuk összedobott könyvet, de még csak le se fotózhatsz magadnak egy oldalt se - benne is van a szerződésben, hogy azért komoly kis pénzbüntetést róhatnak ki rád. Persze ott a szerződésnél azért még reménykedsz, hogy biztos csak hülyülnek, ezért nem pánikolsz rá, mi van, ha órán lassabban tudsz haladni, és még csak haza se viheted a dolgodat, hogy befejezd. Márpedig az ember szeretne bizonyos időn belül leckét ugrani, hiszen beiratkozás előtt letesztelik a tudásod, megkérdezik, havi hány órát tudnál menni - aszerint is perkálod ki a kicsit sem kevés összeget a bérletedért -, és megjósolják, mennyi idő alatt fogod elérni a célod.

Aztán jön az, hogy elkezded a sulit, és amikor végre lefordítottad az első hatvan mondatot angolra, fellélegzel, és arra gondolsz, hogy hál isten faszának, végeztem ezzel a szarral...! Aztán lapozol egyet, és megint rohadt sokat kell fordítani, és uncsi is, meg fáj már a csuklód, és ez ugye mind idő, felfogni a mondatot, lefordítgatni, aztán a megoldókulcs szerint kijavítani, meg értetlenkedni ott magadnak, hogy hádde mé nem jó. Aztán eltelik X óra, és látod, hogy még mindig az első leckével szarakodsz, aztán számolni kezdesz fejben, hogy ilyen tempóban valóban eléred-e a célod adott időn belül vagy kezdhetsz aggódni, hogy márpedig még jó sokáig havi szinten ki kell perkálnod a pénzt - vagy otthagyom, mert inkább jogsizok a pénzből, meg luxusvillára gyűjtök reménytelenül, és akkor megint elmondhatom, hogy fogalmam sincs, hogy tanuljak meg angolul, a tök kivan már vele, miért pont ez a fos a világnyelv és stb.

Szóval nekem nagy csalódás volt az, hogy az általuk "húsz éven át fejlesztett" tananyag szóról szóra egy népszerű tankönyv sorozat mondataiból lett összeállítva, és ez az állandó fordítgatás tényleg baromi sok és száraz, és ha azt vesszük, hogy még te is vagy az, aki kijavítod a saját hibáidat, végképp megkérdőjelezed a saját épelméjűségedet.

Nyilván annak, aki szeret angolul olvasni, meg nézegeti a dalszövegeket, vagy játszik, meg kényszerből angolul néz meg videókat abban a témakörben, ami érdeki, csak nincs benne magyar youtuber folyamatosan fejlődik az angolja, nem érzi szenvedésnek, mert napi szinten használja. Na de mi van azokkal, akiknek az angol mindig csak egy pont volt az álláshirdetésekben, ami miatt végül továbbgörgették az oldalt? Mi van, ha én franciát, hollandot, kínait vagy tündét akarok tanulni, csak angolt ne kelljen? Mi van, ha tudom magamról, hogy hét után hazaérkezve már a kisfaxom se fog nekiülni kitalálni, milyen menet szerint kellene tanulni egy nyelvet? Szóval nekem az a célom, hogy kurva gyorsan letudjam az angolt, mert nem szeretem, folyton csak nyűg volt a nem tudása, és szeretnék már végre egy másik nyelvvel foglalkozni.

És végül is a lekörmölt mondatokat aztán fel kell mondani, és ha hibázol, kijavítanak, és elmagyarázzák neked, miért nem jó úgy, ahogy mondtad. Meg végül is alapból odamegy hozzád a tanár, ha odahívod. Meg hát nyitvatartási időben bármikor beeshetsz, és bármikor leléphetsz, ami jó, ha például tetű szar a beosztásod.

Nem nagy szám a suli, a húsz év belefektetett idő megkérdőjelezhető, vicc, hogy nem viheted haza a tananyagot, nem gondolom, hogy csak az ott eltöltött idő elég egy magabiztos tudáshoz, és még drága is - de ha pár hónap alatt lezárhatom a középfokú nyelvvizsga témát, mert diktál egy tempót, akkor próbáljuk meg. Hátha megszűnnek az angollal kapcsolatos rossz érzések. Én azért majd megpróbálok mellette is olvasni angolul, mert attól nem lesz magabiztos beszédem, hogy a kommunikációról meg az időjárásról irkálok fogalmazásokat.

Ma reggel még azért háborogtam egy sort magamnak, amiért középfokú nyelvvizsgára készítenek fel, holott már megvan az emelt érettségim is, de aztán beláttam, hogy bőven vannak hiányosságaim, és olyan részeknél is előfordulnak hibáim, amikről azt gondolom, hogy a könyökömön jön ki. Viszont kedden tényleg azt éreztem, hogy túl sokáig nyűglődök az első leckével, és óra végén még meg is jegyezte a csaj, hogy majd bele fogok jönni, nem ez lesz az átlagos tempó. Én meg ennek nem örültem, mert nem éreztem átlagon alulinak a tempómat, pláne, hogy ráparázva az idő múlására, meg arra, hogy nem akarok sok hónapot kifizetni itt, már nem is gondolkodtam a fordításoknál, hanem kapásból a megoldókulcshoz lapoztam.

A héten ki is találtam, hogy vagy kiötlök egy gyorsabb haladási módszert, vagy otthagyom a picsába.

Aztán egész jól haladtam ma, behoztam a lemaradásomat. Kihagytam pár lépést, de nem is buktam le. Ez lesz a módszerem - remélem, a továbbiakban is beválik. Végül is ma is tanultam apróbb újdonságokat. Ma pozitívan állok a dologhoz, és remélem, az idő múlásával intenzívebben fogom begyűjteni az új infókat. Persze azért még mindig van bennem kétely, hogy ez valóban megéri-e a pénzt, de még van két hetem ebből a hónapból.

Mindenesetre most, hogy összefoglaltam, megint hülyén érzem magam kicsit, de... hátha elmúlik.

Akinek nem ez az inge, ne vegye már magára!

Pukkancs azt mondta, hogy a Jégvarázs második részében kiderül, hogy leszbikus a szőke csaj. Ezt felháborítónak tartom.

Na, igazából csak azért jutott ez eszembe, mert az előbb volt valami jégvarázsos reklám. Azt hittem, már három részes, de végül is mindegy.

Szerintem ez amúgy tök jó, és kíváncsi vagyok, hogy a gyerekek mit fognak hozzá szólni (meg hogy a szüleik kiviszik-e őket film alatt a moziból). Bár ha azt veszem, hogy a youtube neveli őket, és hogy minden második youtuber csaj leszbikus, az is lehet, hogy már természetes számukra a téma. Mindenesetre nem tartom rossz dolognak, hogy egy gyerekeknek szóló mesébe belevisznek egy homárkapcsit, mert én úgy vettem észre, hogy bizonyos korosztályokra eléggé jellemző a homofobitásos homofobizált homofobogénség - meg úgy általánosságban is mondják a magyarokra, hogy kicsit gázak, ha elfogadásról van szó -, és nem árt, ha egy kicsit tudatosítja magában a  társadalom, hogy biz ilyen kapcsik is előferdülnek (gihih).

Megnéztem a trailert, és van benne ollózás is, de szerintem tök szép, meghitt jelenet, és szerintem végül is...

Jaj már, csak vicceltem!

Na szóval. Kíváncsi vagyok, lesz-e belőle felháborodás itthon, ha már akkora fennakadást okozott a CocaCola Love Is Love szövege is.

Na mindegy. Direkt nem fogom megnézni az előzetest csak azér' se, mert nekem nem tetszett az első és kész!

Na jó, megnézem. Lássam, van-e értelme ennek a bejegyzésnek.

Megnéztem.

Most akkor kiragadom az utalásokat, mert szerintem nem mindenkinek jön át.

Mindig veled leszek. Még akkor is, ha abnormálisan működsz. 

Nem találod furcsának Elzát? Szerinted a lányokat szereti? 

- Hallok egy hangot.

- Hangot? Ezt hogy érted? A VARÁZSLÓVILÁGBAN SE NORMÁLIS HANGOKAT HALLANI! 

A királyság nem biztonságos. Egy leszbikus ül a trónon! 

Tudd meg, ki szólít! Ő talán tudja a választ. A leszbikusok istennője! 

Öh, hát ebben semmi szex nem volt. Most akkor ez egy titkoljuk-el-hogy-Elza-homérosz-különben-a-szülők-nem-fognak-mozijegyet-venni-féle trailer?

Megnéztem egy másikat is. Ha nagyon figyelmesek vagytok, 1:24-nél egy másodperc erejéig látni egy harmadik lányt! DURVA!

Ennyi elég is vót, PHÖJJ, de gusztustalan volt!

Még egy Kol-bejegyzés

Olyan édibédik vagytok, hogy segíteni szeretnétek Kollal kapcsolatban - köszönöm a tanácsokat! :)

Válaszképp bejegyzést írok inkább.

Szóval azért van némi bűntudatom, mert bár azt, hogy nem akarok kapcsolatot, eléggé magabiztosan mondtam el neki, az, hogy legyünk csak barátok még sose hagyta el a számat. Csak az, hogy azt hittem, csak barátkozol. És hát na, lássuk be, valahol azért sejtettem, hogy nem csak barátkozik, mert egy idő után feltűnt, hogy furán néz rám, de én haverkodtam vele tovább, szóval úgy kell nekem... A randikra való nemleges válaszaimmal szerettem volna őt letudni, de ő mindig várt valami kifejtést, amikben pedig már nem mertem olyan szélsőségesen fogalmazni, nehogy megbántsam. Szerettem volna, hogy felfogja az elutasítást, de ne gondolja azt, hogy nem elég jó, és vele van a baj, szerettem volna, hogy így békességben, az önérzete sérülése nélkül engedjük el a témát - és emiatt érzem azt, hogy én csesztem el. Velem nagyon kedves, nem ártott nekem, és néha amiatt is rossznak érzem magam, amiért beszélek róla, mert hát oké, túl nyomulós, és nem veszi észre magát, de az én hibám az, hogy nem szólok rá, hogy nagyon el van tévelyedve. Azt mondjuk máig nem értem, hogy amikor pár hete feszült volt, és emiatt ráírtam, miért értelmezte úgy, hogy kezdhetjük elölről az egészet, de olyan szinten visszacuppant rám chaten keresztül egyik percről a másikra, hogy az valami filmbeillő volt - klisés, szerelemtől olvadozó karakterként visszaírta magát az életembe.

Mondanám, hogy próbálok neki jeleket küldeni, hogy nem érdekel, de igazából már annyira túl lennék rajta szívem szerint, hogy nem is kell tudatosan jeleznem felé. Tegnap Pörgő Jocó és a gyogyis gyerek olyan ügyesen időzítették a szabadnapjukat, hogy bőven volt mit csinálnom, így a kávézás alól is ki tudtam bújni. Küldte emiatt chaten a szomorú smiley-kat, de azt éreztem, hogy túl sokat kellene gondolkodnom azon, hogyan reagáljak a csalódottságára, hogy inkább vissza se írtam, aztán később szóltam neki, hogy munka után nem haza jövök (pedig de), úgyhogy másfelé megyek. Erre kitalálta, hogy akkor is elvisz egy darabig, még ha nem is esik útba neki a buszállomás, és háromszor kellett leírnom, hogy nem kell, köszi. Este aztán szintén nem írtam neki túl lelkesen vissza, most pedig fél hat van, és ma még nem beszéltünk (lehet, most azt figyeli, ráírok-e, ha ő nem ír). Szóval hátha veszi az adást... Aztán kezdődhet megint a fos hangulat bent az irodában.

Ja még...

...egy kiegészítő gondolat ahhoz, hogy így is már sok van rajtam... Ezt annak függvényében írom, hogy amíg Kol nem jött át a mi csapatunkba, rohadt sokat dolgoztam megállás nélkül, holott a saját munkám is bőven elég lett volna - viszont az elmúlt hetekben se indult be a karácsonyi hajtás, és ez egy kicsit aggasztó... Tavaly decemberen az egész iroda a feje tetején állt a munkamennyiségtől, most meg kilátásban sincs a nagy bevétel.

Fényév távolsááág - most ez a nóta jár a fejemben

Kedden elmentünk angolra, és tök jól odaértünk, belefért két óra tanulás. Én szeretek tanulni - mióta felnőttem -, de körmölés közben sajnos többször is átfutott az agyamon, hogy ez egy nagyon gyenge és unalmas tanagyag az igénytelenség határát súrolva. Amikor pedig megláttam a lecke végén, hogy írjak másfél oldalas fogalmazást a telekommunikációról, még inkább megcsappant a kedvem. Írtam én már ilyen fogalmazásokat a középsulis érettségire, aztán pár évvel később az emelt érettségire is, és ezt harmadszorra már nem akarom megcsinálni úgy, hogy fizetek is érte. Azért iratkoztam be tanfolyamra, hogy bennem legyen az érzés, hogy fizetek, ezért muszáj leülnöm tanulni, nem nyávoghatok, hogy fáradt vagyok - ehelyett csak az van bennem, hogy ezért nem éri meg fizetni, ezt egyedül is tudom csinálni, még eredményesebben is. Szóval kicsit elment a kedvem az egésztől, és szar embernek érzem magam, amiért megint van valami, amit elkezdtem azért, hogy ott is hagyjam. Úgyhogy ebben a hónapban mindenképp megyek még, és majd meglátom, történik-e valami csoda, ami miatt úgy döntök, befizetem magam kövi hónapra is - de valamiért kétlem. Magamban azon is felháborodtam, hogy már kilenc órán voltam, de még mindig nem tanultam új igeidőt - még azokkal se találkoztam szinte, amiket tudok -, és úgy érzem, rohadt sokáig nem is fogok.

Bent az iroda már nagyon a szájára vett engem és Kolt, amin eleinte nevettem ugye, de már kezd kínossá válni, pláne, hogy Kol láthatóan élvezi, a többiek meg emiatt totális tévhitben élnek. Amikor múlthéten a pénzügyes csaj nekem szegezte vigyorogva a kérdéseit, hogy mi van Kol és köztem, csak Kolra tekintettel nem vágtam rá, hogy semmi - ehelyett nevetve annyit mondtam, hogy hagyjál, nem tartozik rád, és otthagytam. Ő meg azért utánam szólt tapsikolva, hogy ez olyan izgi, és nagyon szurkol. Ezután vígjátékba illően odafutott a másik pénzügyes nőhöz, és súgott neki valamit, mire az is odajött hozzám azzal, hogy szurkol. Amikor pedig Kolt találták meg, Kol somolyogva annyit mondott, hogy a választ a fantáziájukra bízza, és itt jutott eszembe az, hogy ebből fájdalmas pofára esés lesz, és kilátásban van egy újabb kínos beszélgetés, amit természetesen nem én fogok kezdeményezni, mert legszívesebben már kerülném őt, csak épp lehetetlen.

Minden nap ki kell mennem a konyh  kimegyünk a konyhába, és számomra teljesen átlagosakat beszélgetünk, míg ő úgy van vele, hogy végre kettesben vagyunk, és megnyílhat előttem. Pedig tényleg átlagos témákról van szó, ki mit fog csinálni munka után, mi lesz a vacsora, mit szerel legközelebb a kocsijába, hogy állok épp az angol tanfolyamhoz stb. Ma még el is halt a beszélgetés, és miközben azt vártam, hogy véget érjen ez a negyed óra, láttam, hogy néz. Gondolom, a bámulással akarta elterelni a figyelmet arról, hogy nincs téma, mindenesetre mosolyt erőltetve magamra odaszóltam neki, hogy mondd. Mert hát nézett, na, zavart.

Aztán fészkelődni kezdett, és lángra gyúlt arccal azt mondta:

- Semmi, csak...

Kezdtem aggódni, hogy most megint el kell mondanom, hogy nem akarok vele randizni, úgyhogy elhatároztam, hogy nem fogom bátorítani arra, hogy fejezze be a mondatot. Hallgattam hát, és koncentráltam, hogy ne vágjak türelmetlen arcot. Közben azon gondolkodtam, vajon ez a zavarban levése is akkora színészkedés-e, mint a múltkori bánata, amikor előadta nekem, hogy nagyon gondolkodik azon, hogy felmond, holott egyértelmű volt, hogy nem akarna engem itt hagyni.

- Jó, ha már elkezdtem, be is fejezem. - Gondolom, leszűrte, hogy tőlem hiába várja ezt a felszólítást. - Nem is tudom, hogy mondjam...

- Nem muszáj mondanod - nevetgéltem zavartan.

- Szóval... Hogy is fogalmazzak... Ez nehéz...

- Elmondhatod később is.

- Jó, akkor később...

- Majd írd meg.

- Áh, inkább most mondom. Csak most megint türelmetlennek fogok tűnni. Szóval... Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem ezek a kis tízperces kávézások nagyon jók... És nem tudom, te mit gondolsz erről. És úgy érzem, hogy az elmúlt hetekben nem mutattam ki eléggé... hogy az én érzéseim... feléd... változatlanok.

- Hát emiatt ne aggódj, nem fogom elfelejteni, mit érzel. Ezt nem lehet elfelejteni.

Itt már eléggé feszengtem kínomban, ő meg örült, hogy zavarban vagyok.

Nyakig benne vagyok ebben az egészben, pedig már nem tudom, hányszor utasítottam el, és nem ígértem neki semmit. Úgy csinál, mintha rendelt volna valamit a netről, és várná, hogy megérkezzen, mert tudja, hogy ha megérkezik, akkor végre kibonthatja. Azt hiszi, azért, mert ő akar valamit, majd én is akarni fogok valamit, és természetesen ugyanazt, amit ő. Tényleg képes azt hinni, hogy én tagadásban élek, és menekülök a szerelem elől - ez olyan, mint egy rossz, amerikai romantikus film, és nem kis egóról tanúskodik.

Nem tudom, mit csináljak, mert az is tök rossz, amikor miattam ideges, és végighisztizi a napokat - ez ugye az általános, miután újra meg újra elutasítom. Ma végigcsapkodta a délelőttöt egy ügyfél miatt, és tök zavaró volt őt hallgatni, végig az járt a fejemben, hogy isten mentsen attól, hogy én ilyen emberrel összejöjjek, biztos nem lenne türelmem ezekhez a feltűnési viszketegséges káromkodásokhoz. Meg az se lenne jó, ha felmondana, mert akkor megint minden a nyakamba szakadna, így is elég sok van már rajtam.

Tudom, hogy néha nagyon ridegen írok Kolról, de ettől függetlenül kedves vagyok vele. Csak hát amikor írok róla, eszembe jut, milyen gáz, hogy nem ért a szóból, és nekem kell úgy éreznem, hogy hülyítem. Nyilván ha nem találkoznék vele minden nap, elég lenne csak megírnom neki, hogy ne reménykedjen. Viszont ma azt éreztem, hogy kezdem unni az egészet, fogytán a türelmem, nem sokáig tudom már leplezni a véleményem. Kár, hogy a végén úgyis én leszek a szarember. Sőt, már asszem, annak számítok.

No mindegy...

Reggel elhatároztam, hogy a buszon majd nem olvasok és nem is hallgatok zenét, hanem a regényemen fogok gondolkodni, mert úgy éreztem, valami hiányzik a még meg nem írt fejezetekből, épp csak sosincs időm agyalni rajta. Viszonylag gyorsan ki is találtam ezt meg azt, úgyhogy már reggel letudtam a nap fénypontját, mert így kevésbé látom reménytelennek, hogy valaha is befejezem.

X az X-nek

Jobb is, hogy nem jutott be az X-Faktorba a két rapper gyerek, legalább nem fogok a tévé előtt rohadni szombatonként négy órán keresztül, amiből a műsor maga másfél óra, a többi meg mind reklám és pózerkedés.

Fiúk, akikkel nincs semmi

Mondtam kedvesen Pukkancsnak, hogy vasárnap ne legyen itthon, mert írni szeretnék - nem nagyon ellenkezett, ment a barátnőjéhez, höhö -, úgyhogy pénteken megint kettesben jöttem Kollal. Bár döcögősen indult a beszélgetés, végül azért sikerült érinteni ilyen-olyan témákat. Mesélt némileg visszafogottan az előző barátnőiről, és megjegyezte, hogy még soha senkivel nem beszélt olyan nyíltan ilyen dolgokról, mint velem. Nem akartam mondani neki, hogy számomra alap, hogy valaki beszéljen nekem a legmélyebb dolgairól is, különben kicsit se fogom közel érezni magamhoz - tulajdonképpen még ezt is kevésnek éreztem, és továbbra se bíznám rá a titkaimat. Nagyon fura ő, flörtölni se tud, és minimális szexuális feszültséget se érzékelek részéről. Amikor valahogy szóba jött a flörtölés - tök véletlen hozta fel a bulizás témából kifolyólag -, megjegyeztem neki, hogy feltűnt, hogy ő sose flörtöl. Megjegyezte, hogy az nem az ő műfaja, mire megkérdeztem, számára mit jelent a flört. Tulajdonképpen még megválaszolni se tudta jól a kérdést, valami olyasmit felelt, hogy a flört az, amikor odamész egy lányhoz, meghívod egy italra, és beszélgettek - öhh. A flörtnek az a lényege, hogy egymás ugratásával, szexuális tartalmú poénokon át fejezzük ki a tetszésünket, és egy izgalmas fázisa egy kapcsolat kibontakozásának. Ha ez nincs, csak a fejesugrás van a dolgok közepébe, mint ahogy Kol is egyből, minden felvezetés nélkül szerelmet vallott, és ezzel lelőtt minden "poént".

Pénteken azért mégis jól éreztem magam a kocsiban, de csak mert egy kicsit beszélhettem magamról - nem túl sokat, tulajdonképpen megint semmi konkrétat nem árultam el a Rúval való kapcsolatomról és a szakításunk okairól -, és emiatt elgondolkodtam azon, hogy esetleg találkozhatnék vele egy randi erejéig. Aztán hamar el is vetettem a dolgot, nekem ő annyira kisfiú és annyira más világ, hogy még ilyen hidegen is messze tüzesebb természetnek érzem magam nála, és nem hiszem, hogy meg tudná adni nekem, amit egy fiútól "elvárnék" - márpedig ha egyszer esetleg fiú mellett kötök ki, akkor legalább az elején feleljen meg minden elképzelésemnek. Azt hiszem, az emberek tulajdonképpen magukat szeretik meg a másikban, azt, amilyenek lenni tudnak mellette. Talán emiatt van az, hogy idővel ráununk a másikra - nem látjuk már benne magunkat olyannak, mint a legelején. Szóval én egyáltalán nem látom Kolban magamat. Teljesen értetlen vagyok az érzéseit illetően, és folyamatos kétely van bennem. Elég kínos lenne megint egy olyan fiú mellett kikötni, aki nem kíván.

A Fiúval sokkal többet és élvezetesebbeket beszélek, mint Kollal. Tudom, felesleges összehasonlítgatnom őket, hisz egyiküktől sem akarok semmit, de valamiért minden nap megállapítom, hogy épp melyiküket érzem magamhoz közelebb - A Fiú általában vezet. Ma kérdezte, mikor megyek őt meglátogatni, mire nem azt írtam, hogy soha, hanem azt, hogy nem tudom - mert épp nem éreztem azt, hogy soha -, mire azt írta, ne aggódjak, nem mozdulna rám, mert tudja, hogy nem akarnám, de azért adna egy jó éjt puszit, és itt meghúznánk a határokat. Utóbbit csupa nagybetűvel írta, mintha debil lenne, és nagyon akarná bizonygatni nekem, hogy nem fog hozzám nyúlni. Haha. Neki legalább van szövege.

?

A blogspot szerint tizenhárom rejtett blogot olvasok, épp csak annyi a problémám, hogy ebből tizenkettő egy nagy kérdőjel még számomra is, mert nem mutat se linket, se blogcímet.

Nincsen címje ennek a belyegydzéknek

Kedden mentünk először angolra. Dugó volt, meg papírozni kellett, úgyhogy magára a tanulásra csak negyvenöt perc jutott, szinte semmire nem volt elég. Aztán voltunk szerdán is, akkor már egy és negyed óránk volt angolozni - ilyenkor kicsivel tíz előtt érünk haza -, ma pedig lenyomtuk az öt órát kilenctől kettőig. Heti hét órát képzeltem el, szóval eddig jó vagyok.

Maga a tanulás, hát, nem is tudom, azt hiszem, egyelőre nem vagyok oda a módszerért, láttam már sokkal jobbat, hatásosabbat, gyorsabbat is. Egyelőre nekem itt túl sok a nyitogatni való könyv - ugorj ide a könyvben, ugorj oda -, és ettől olyan szétesettnek tűnik a dolog, de úgy érzem, ha ezt nem csinálom, akkor a hosszú hétköznapok és kevés szabadidő miatt sose jutnék el egy magabiztos szintre. Szóval szeretném végigcsinálni, tavasszal letudni a nyelvvizsgát, aztán már csak heti mondjuk két-három órákat járni - mert miért ne lehetne egyszer felsőfokúm is -, és közben új nyelvbe kezdeni. És amúgy ez a mai öt óra durván gyorsan elrepült.

Egyelőre az ősz még nem kerített hatalmába, még nem keltem öngyi gondolatokkal - bár múltkor azért átfutott az agyamon ébredéskor, hogy milyen durva, hogy napi öt órákat alszom, és hogy végül is sose vagyok kipihent. De azért azt hiszem, idén szerencsések voltunk az ősszel - igaz? -, hiszen még mindig vannak fák tele sárga levéllel, és nem vesztették koronájukat el valami október eleji, csúf viharban. Annyira még hideg sincs, és ne is legyen, mert meleg kabátom idén már nem lesz.

Ugyanis az történt, hogy ma angolról hazafelé jövet épp mentem át az Örs aluljáróján, amikor egyszer csak olyan szél kerekedett, hogy a huzat berántott az Árkádba, végigsodort egy rakás üzleten, kivitte a pénzt a tárcámból, majd ájulásomból egy próbafülkében ébredtem fel, ahol is hevert mellettem egy nadrág, egy pulcsi, két felső, egy ruha, egy hétdarabos bugyi, meg három melltartó - sehol egy kabát! -, és fogalmam sincs, hogy történt mindez, de nem én vettem őket, mindvégig eszméletlen voltam, főleg a melltartó vásárlásnál, ami alatt én épp azt álmodtam ájultamban, hogy a girnyó, sápadt, csontos testemmel állok a tükör előtt, és azon gondolkodom, milyen taszító vagyok ruha nélkül. De hát 2+1 akció volt, és pont előtte hagytam el a melltartómat egy másik boltban, mert azt gondoltam, inkább leveszem, mert hát miért ne. Otthagyni persze nem terveztem, de így alakult. Mire visszamentem érte hetvenkét másodperccel később, már hűlt helye volt. Cikcseee. Mindezt természetesen egyértelműen magától értetődően nyilvánvalóan csak ájultamban álmodtam.

Holnap muszáj lesz írnom, de megint nem tudom, mit írjak, csak az utána jövő rész van meg a fejemben, meg az azután jövő, meg a legvége. És már november van, hjaj... Nem leszek kész.

Pukkancs hétfőn kezdte elölről olvasni, tetszik neki. Azt mondta, szokott rajta izgulni, és hogy reméli, nagyon sokat tudok még írni hozzá, hogy sose érjen véget. Persze miért ne mondhatná csak azért, mert barátok vagyunk, de végül is... Minek kételkedjek magamban folyamatosan. A héten azért néha rám tört a bizonytalanság. Talán túl sok szálat nyitok, és egyik se gyengébb a másiknál. Ez meg így lehet, hogy sok, és nem is tervezek minddel túl sokáig foglalkozni.

Pár napja én is elkezdtem elölről olvasni, mert végül is rájöttem, hogy két hónap az lófasznyi idő úgy, hogy csak a vasárnapok állnak rendelkezésemre - illetve még pár nap ünnep, ugye -, és huh, azért vannak benne figyelmetlenségek. Például az egyik szereplőm szeme az elején még szürke, aztán már kék, mondjuk rohadtul nem lényeges, de na... Vagy például ültetőkanállal kezd ásni az emberke, aztán meg hirtelen már ásó van a kezében... Néha van fény a túloldalon, néha nincs...

Múltkor elém kúszott egy vízfestékes oroszlános kép a Pinteresten, és elképzeltem, hogy az lenne a borítója. Olyan édes lenne. Egyszerű és nagyszerű.

+

Ja, és visszaolvastam az utóbbi, szerelem-témát érintő bejegyzéseimet. Én nem vagyok szerelemellenes, egyszerűen csak nem környékezett meg olyan, akinek szívesen adnék a szabadidőmből.

Szóval na. Nincs velem baj.

X

Jaj, nekem annyira tetszik a ByeAlex csapatában az a két szőke rapper gyerek - valahogy olyan kis karakteresek, hogy még filmszerepet is adnék nekik.

Pötty

Na, ne nézzétek túl nagy monitorról a blogot, és akkor nem olyan esetlen az új DIZÁJN.

További agyalások

Ma Rúval álmodtam. Jártunk, de csak kéthetente akart velem találkozni. Olyan elfoglalt volt a saját kis életével, hogy amikor találkoztunk is nehezen tévedt rám a tekintete. Mindig azt álmodom vele kapcsolatban, hogy együtt vagyunk, de hamar ráébredek, mennyire nem akarok tőle semmit, ezért szakítok, de a mai álomban kénytelen voltam vele szakítani, és rosszul esett a közömbössége.

Érdekes.

„Az első szerelmed egész életedben felbukkan majd az álmaidban.”

Na de ilyen szakítós témákkal?

Haha.

Gondolkodtam Kolon, milyen furcsa, hogy értelmes ember létére mennyire bután viselkedik a szerelemmel kapcsolatban. Miután azt írta, tudja, hogy nekem idő kell, megkérdeztem tőle kíváncsiságból, mit csinál, ha az idő semmin nem fog változtatni (ez a kérdés már eleve abszurd, viszont jelzésértékű volt részemről), mire azt írta, hogy ő úgy érzi, van köztünk valami, és ő türelmesen fog várni. 

Ezzel kecsesen le is csapta a jelzésemet.

Persze, itt kellett volna azt írnom, hogy nincs köztünk semmi, de hát gyáva vagyok viselni egy odamondós elutasítás következményeit. Ő a kollégám, nem koptathatom le csak úgy, nem akarok konfliktust a mindennapjaimba. Igazából hiába, hogy soha nem ártott nekem, valamiért nem tudok bízni benne, és szerintem jobb, ha vigyázok vele, mert a munkahelyem múlhat rajta. Arra gondoltam, hogy lehetnék kedvszegően unalmas, akivel sehogy se lehet egyről a kettőre jutni, miközben várok valami csodát, ami majd elsimítja helyettem az ügyet.

Egyébként még mindig nem értem, mit szeret bennem. Eléggé keveset kérdez rólam, még arra se kérdez rá, amire rákérdezhetne. Azt mondja, nagyon izgalmasnak találja, hogy egymás szögegyenes ellentétei vagyunk, meg az is tök cuki, ahogy "próbálom" előadni a szerelemellenest (próbálom, ja...). Tulajdonképpen van egy személyiségem, ami megtetszett neki, de a kiábrándító elméleteimnek a felét se tudja, azt se tudja, milyen rideg tudok néha lenni, nem tudja, milyen a kapcsolatom a családommal, nem tudja, mit szeretek és mit nem, és azt se tudja, mennyi mindenre nem lennék hajlandó egy kapcsolatban. Ő azt mondja, szeret, én meg azt mondom, azt se tudja, ki vagyok.

Szóval Kol kb. fixen látja előre, hogy mi egyszer majd elkezdünk járni, én meg ettől úgy érzem magam, mint aki egy elrendezett házasság elé néz, és már-már érzek egy pórázt a nyakamon, amit egyelőre jófejségből nem dob rám. Fogalmam sincs, mit csináljak, habár én csesztem el azzal, hogy ráírtam - bár ha meg nem írok rá, az iroda közepén robban fel a feszültségtől.

Kapcsik

Írtam itt múltkor, hogy már nem beszélek A Fiúval - hát kb. másnap rám írt, mint aki megérezte a vesztét. Meg is érezte, úgyhogy megbeszéltük a dolgokat, pláne amiatt is, mert érzékelni kezdte, hogy már nem írok neki vissza egyből, és amikor írok, akkor se valami bőbeszédűen. Szóval leírtam neki mindent, azt, hogy az én fejemben mit szült az, hogy pár naponta eltűnt, és sose beszélt az érzéseiről, meg azt is leírtam, hogy szerintem nem áll készen egy kapcsolatra, de legalábbis nekem nincs szükségem arra, hogy valaki lehúzzon a hangulatingadozásaival. Elszomorodott, és érzelemkifejezésképp leírta nagy nehezen, hogy nagyon bírlak, na. Átfutott az agyamon, milyen kár, hogy nem lehet embereket összemosni, mert ebben a fiúban bírom azt, hogy nem ver agyon a szeretlekezéssel, mint Kol, aki ma is vagy háromszor beleszőtte a mondataiba ezt a már-már csúnyává csépelt szót, én pedig közben nagyokat sóhajtottam a laptop fölött, és az járt a fejemben, hogy istenem, mi lesz még ebből...

De a tény, hogy össze akarnám mosni őket jelenti azt, hogy egyikük sem nekem való.

Mindenesetre azóta megint beszélek A Fiúval, de már nem érzek felelősséget.

Az én jelenlegi kapcsolatom ma öt oldallal bővült (igaz, ebből két oldalt a vasárnapi idenyávogásom után préseltem ki magamból).

Az elmúlt napok

Kol eléggé ingerült volt a hét első három napjában. Mindenen felhúzta magát, pötyögés helyett verte a billentyűzetet, sóhajtozott. Érződött a belőle áradó feszültség, az, hogy nincs türelme semmihez. Szerdán annyira kivolt már korán reggel egy kiszállítás miatt - pedig csak egy kisebb baki csúszott be -, hogy amikor kiment kávéért a konyhába, utánamentem, hogy megkérdezzem, miért olyan ideges. Mondta egy kicsit a magáét a munkával kapcsolatban, meg azért azt is hozzátette, hogy különböző problémái vannak, aztán otthagyott, elslisszolt mellettem, holott az ajtókeretnek támaszkodva álltam. Napközben azért próbált emberien viselkedni, mármint összedolgozás terén, csak néha túl formálisra sikeredett a stílusa. Közben hol fortyogtam magamban, hol elnyomta a jó kedvemet a tény, hogy nem szimplán visszavett magából, hanem emberileg is elutasít. Az egyik e-mailje után, amiben próbált egy közömbös kolléga szintjén kommunikálni, muszáj volt egy nevetős smiley-val együtt megjegyeznem neki a belsős chaten, hogy ne legyél már ennyire hivatalos. Ez elindított egy kis viccelődést, meg talán fél fokkal oldódott is a kedve, nem tudom. Mindenesetre amikor visszaértem az ebédszünetből, már várt a kis üzenete, hogy menjünk majd ki kávézni, mert olyanok történnek itt, hogy ő csak a fejét vakarja. Épp haragudtam rá, amiért harmadik napja játszik valami újfajta szerepet, ezért nem túl lelkesen, de konfliktust kerülve kimentem utána a konyhába.

Elmesélte, hogy felhívták egy cégtől, amivel korábban együtt dolgoztunk, és felajánlottak neki egy csoportvezetői állást. Elmondta, hogy nem tudja, mit csináljon, és úgy tett, mintha komolyan rágódna. Mivel friss volt a hívás, és igazából interjút se beszéltek még le, arra jutottam, hogy csak a reakciómra kíváncsi, valószínűleg csak idegesíteni akar vagy látni akarja, ahogy elszomorodom. Elszomorodtam hát, hogy jobb kedvre derüljön, aztán azt javasoltam neki, hogy menjen el egy interjúra, mert ez amúgy is egy szar hely, és szerintem tök jó, hogy egy partner így kiszúrta, hogy mennyire értelmes, és ezáltal alkalmasnak ítélte egy vezetői pozícióra annak ellenére, hogy csak huszonhat éves. Blablabla. Ki akarná visszatartani egy ilyen helyen? A tekintetéből ítélve nem ezt várta. Mindenesetre megjegyezte, hogy legalább kávéztunk egyet, ha már így a napokban ez elmaradt, én meg azt jegyeztem meg, hogy hát igen, mivel kerülsz. Erre ő azt mondta, sőt, inkább rávágta, hogy: „Igen, de van rá okom. Vagy... nem tudom, van-e.”

Nap végére úgy alakult, hogy Pukkancs nem végzett ötig, én rá várva unottan kattintgattam a gépemen, Kol pedig szokásához híven ingyen túlórázott - szeret este bent lenni egyedül az irodában, de a magány most így nem adatott meg neki. Felajánlotta, hogy eldob minket egy darabig kocsival, de első körben úgy tettem, mintha nem hallottam volna - mert amúgy is közben mással beszéltem a közlekedésről, és Kol csak a háttérből illemtudóan közbeszólt. Aztán mindenki elment, Pukkancs meg kiállt az erkélyre bagózni, és így csak ketten maradtunk az irodában. Megköszörültem a torkomat, és átszóltam neki a monitorok fölött, hogy: „Amúgy nem kell elvinned minket.” Azt hittem, mond majd valami olyasmit, hogy de szívesen elvisz, nem fáradság, blabla, egyéb kamu dumák, de a monitorja mögött lapulva csak annyit mondott, hogy jó, én meg még hozzátettem, hogy de azért köszi.

Gondoltam, minek mennénk együtt, ha amúgy is kerül, franc se akar feszengeni a kocsiban húsz percen keresztül. Ilyenkor fogjuk ki amúgy is az összes piros lámpát.

Este aztán nem bírtam ki, ráírtam, hogy remélem, nem vette bunkóságnak, hogy elutasítottam a felajánlását, én csak nem akartam, hogy kínos legyen a kocsikázás - mert ugye volt már arra is példa. Aztán elkezdett írni, hosszúakat és érzelmeseket arról, hogy nem tudja, hogyan viselkedjen, hogy jó legyen neki is, nekem is, és beszélgettünk egy vagy két órát az elmúlt pár napról, és nagyjából öt másodperc után kibukott belőle minden, csak most kihagyta a szeretlekezést, és inkább csak körülírta. Idővel, ahogy "haladt" előre a beszélgetés, egyre inkább úgy éreztem, hogy nem tudok mit írni, és megint visszakeveredek ebbe a románcos témába, pedig nem ez volt a célom. Mindenesetre érezhetően ki is ment belőle a feszültség, ezekkel a nagy monológokkal adta ki magából. Közben nem győztem a fejemet csóválni, milyen durván romantikus alkat, a végtelenségig bizakodó.

Ma pedig egész nap énekelt. Egyszer még a ha-jó-a-kedved-üsd-a-tenyered nótára is rákezdett - a gyogyós gyerek tapsolt neki hozzá -, én meg közben azon gondolkodtam, hogy nem akarok felelős lenni senki hangulatáért. Tudom, hogy most megint elengedte magát, és nem próbálja meggyőzni magát arról, hogy nincs értelme időt szánni rám. Pedig direkt odafigyeltem, hogy ne írjak neki az esti chatelésünk alkalmával semmi romantikusnak betudhatót, semmi jelzésértékűt.

Basszus, olyan fáradt vagyok. Pukkanccsal munka után még beültünk gofrizni. Jó lesz végre aludni, bár kilencre beállítottam az ébresztőt. Ehehe.