Keresztanyám vitte ki Perditát a reptérre, és állítólag üdvözöl engem. Azt mondta keresztanyámnak, hogy úgyis ki fogunk békülni, mert faszságon vesztünk össze, meg azt is mondta neki, hogy nem kell aggódnom a macskákért, mert intézi, mindenképp ki akarja őket juttatni. Végül is... én már nem tudom, mi lenne a legjobb megoldás, úgyhogy inkább kussolok, és kívülállóként követem az eseményeket.
Elvileg Perdita is takarítani fog kint, legalábbis ezt mondta keresztanyámnak. Sajnálom őt nagyon, hogy így alakult az élete... Nem a takarítás miatt, hanem mert neki nehezített a pálya a hitel és az ebből eredő élethez való hozzáállása miatt. Remélem, ez egy új élet kezdete lesz számára, és találkozik majd olyan emberekkel, akik jó hatással lesznek rá. Remélem, nem fog sokat szomorkodni, és nem eszik meg egymást anyával. Remélem, megtalálja azt, amit szeret.
Egyszer láttam egy műsort, amiben két testvér már évek óta nem beszélt, és valamiért az egyik megkereste a másikat, és akkor tudta meg, hogy totál drogfüggő... És akkor úgy belegondoltam, milyen borzasztó lenne Perditát így viszontlátni.
Azt még megjegyezném, hogy ugyan tényleg faszság volt a vitát kiváltó dolog, nem amiatt verekedtünk össze, hanem mert nagyon régóta gyűlt kettőnk között a feszültség.
Bár nem lényeg... Hagyom a témát.
Én se akarok haragban lenni, de még nem érzem úgy, hogy leülepedett a dolog. Egyelőre nincs bennem hajlam egy kezdeményezésre.
Furcsa belegondolni, hogy most már én vagyok külföldön...
Még nem tudtam megfogalmazni magamban, hogy amikor lelki szemeim előtt megjelenik egy miniatűr Anglia és egy miniatűr Kisróka felülnézetből, mi az a köd, amit a kettő között/körül látok.
Azt álmodtam, hogy egyetemre jártam, és a csoporttársaim már végeztek, míg én még mindig a tárgyaimmal szerencsétlenkedtem. Álmomban viszont annyira nem voltak összhangban a tárgyaim, hogy képtelenség volt kijárnom a sulit, tehát nem is az volt a helyzet, hogy csúsztam állandóan, hanem nem voltak kompatibilisek egymással a tárgyaim. Tudjátok, mint amikor elcsesztek egy játékot egy rossz lépéssel, és már nem tudjátok helyre hozni, hanem egyből kiestek. Csak hát én nem estem ki, hanem a végtelenségig járhattam volna suliba a diploma reménye nélkül. Közben agyaltam persze, hogy most így mi lesz, bárcsak elölről kezdhetném, aztán ki is találtam a tőlem megszokott módon, hogy akkor kövi nyáron én megint jelentkezek, kezdem elölről. Közben azért erőltettem a sulit, eljárkáltam az órákra, de végig bennem volt az érzés, hogy nem vagyok egyenértékű diák, teljesen feleslegesen vagyok ott, nem működöm úgy, mint a csoporttársaim, csak próbálok beolvadni. Teljes szégyenérzet volt bennem, na. De tulajdonképpen őrlődtem az újrajelentkezéssel kapcsolatban is, merthogy mi lesz, ha háború lesz (...), mi lesz, ha majd úgy alakul, hogy az én évfolyamomnak nem is lesz lehetősége kijárni az egyetemet, mi lesz, ha közben Pukkancs lelép külföldre, és én egyedül maradok, és különben is minek kezdjem el, ha úgyis túl béna vagyok hozzá, megint csak időpazarlás és vergődés lesz az egész, stb. stb.
Faszcsikát bele, hogy álmomban is ilyenekkel foglalkozom. Habár egy időre biztosan letettem a sulitémáról, csak néha még eszembe jut azért.
Aztán azt álmodtam, hogy volt egy kutyám - mostanában sűrűn álmodom, hogy iszonyat értelmes és hűséges állatkáim vannak -, kicsi volt, fehér, zömök és egy kicsit dagi, de volt neki nyaka, meg minden, tehát nem egy turcsi orrú malackát kell elképzelni. Bár tény, hogy eléggé kismalackás volt a mozgása, és öreg is volt már, de iszonyat cuki és lelkes volt minden iránt. Kivéve az embereket, mert azoktól félt, és vicsorgott rájuk, ha meg akarták simogatni. Az egyetlen kivétel még rajtam kívül Pukkancs volt. Egyszer aztán bementünk a szobámba - otthon-otthon a szobámba -, ahol már a valósághoz hűen nem voltak ott a bútoraim, csak néhány doboz, és egy hatalmas terrárium, benne egy nagy kígyóval. Ez a kígyó Perditáé volt, ami nem is irreális elképzelés, mert Perdita szereti a hüllőket, volt is már neki ilyen-olyan gyíkja, siklói, meg teknősei.
Álmomban nyüzsgött a ház, ott volt anya is, mama is, keresztanyám, meg Pukkancs is, én tulajdonképpen nem tudom, miért voltam otthon, hiszen a szobám se volt berendezve. Lényeg a lényeg, hogy folyton nyitva volt az ajtóm, és néha bementem Pukkanccsal, megnéztük a kígyót, meg nevetgéltünk a kutyámon, hogy milyen cukin fél a kígyótól. Merthogy félt tőle, elbújt, és két nyüszítés között vicsorgott egy sort.
Aztán kimentünk, és amikor legközelebb visszamentem, a szobámban minden szét volt csúszva, mintha legalábbis lett volna egy kisebb földrengés - pedig hát nem volt. A dobozok megdőltek, a terrárium kicsit szétcsúszott, és hát az ajtaja is lejött, mire enyhén szólva rám tört a pánik. Kihessegettem a kutyát, meg Pompomkát, aki pont besétált nagy méltóságteljesen, a kígyó meg közben már kidugta a fejét, és még tíz centit a testéből. Közben körülöttem is mindenki bepánikolt, mindenannyian Perdita után kezdtek kiáltozni, meg én is csak azt hajtogattam, hogy szóljatok Perditának! Perdita amúgy mintha nem tartózkodott volna a házban. Azt hiszem, nem voltunk nagy bratyik, de nem volt bennem ellenséges érzelem se, habár igazából most sincs annyi, mint amennyi abból látszódhat, hogy nem beszélünk fél éve.
Mindenesetre nagyon féltem, hogy a kígyó teljesen ki fog mászni, úgyhogy hirtelen ötlettől és pániktól vezérelve ráfogtam a nyakára, és eldöntöttem, hogy addig szorítom, amíg el nem pattan a feje (...) Közben végig bennem volt, hogy rossz helyen kaptam el, és el fog érni a fejével, aztán itt felriadtam, pedig még meg se mart, csak a kezem felé fordította a fejét.
Egyébként keresztanyám megtalálta múltkor a házunkat a neten, ott láttam, hogy a szobámban most dobozok vannak. Szomi látvány volt... Jó kis ház az pedig. Nem szerettem ott élni, egyikünk se volt ott soha boldog, se anya, se Perdita, se mamáék, de azért ha belegondolok, hogy most mind szétszéledünk... Olyan, mintha ez a ház soha nem lett volna a mi otthonunk, és nem a hitel miatt, hanem... Egyszerűen rossz helyen áll, vagy én nem tudom.
Ami a családot illeti, unom a témát tökre, ha arra gondolok, hogy ezekről se ártana írni, egyből lekonyul a kedvem a blogolás iránt. De hát ezek a dolgok is érintik a lelkem, úgyhogy megemlítek egy-két csudaságot.
Perdita a héten megy ki anyához, és úgy döntött, Pominőt és Kristit Pongóra hagyja. Pongó addig nálunk fog lakni, halmozgatja a számlákat, majd amikor meglesz a diplomája - ha jól tudom, már csak egy tárgya van -, elmegy. Én összevissza pletykákat hallok csak - általában minden tény napról napra változik, mert hozzám két emberen keresztül jutnak el az infók -, de nem igazán tetszik a gondolat, hogy Pomást is magával vigye. Kristófkát is kurvára fogom sajnálni, ha Pongó lesz a gazdája, de Pomsunát méginkább, mert ő azért az én cicám is... volt... Pongó viszont tipikusan az a rejtett agresszív bunkó, akinek ha épp rossz a kedve, felrúgja a macskát, csak mert az útban van, az ilyennek meg nem való állat. Arról nem is beszélve, hogy az anyja még mindig utálja Perditát, tehát el nem tudom képzelni, miért pont ő hagyná, hogy a mi dögeink náluk lakjanak... Ha meg szakítanak, mi lesz a dögszlikkel? Taügetosz?
Szóval én megkérdeztem ugye Sztomakéket Pomról, és napokkal később kegyeskedett végül választ adni (ha nem találok Pominak helyet, mehet hozzájuk), de a többi dolgot, amit írtam neki - egy beszélgetés kellős közepén voltunk -, már nem reagálta le, sőt, még a köszönöm szépen-emre se akaródzott már visszaírni, így azóta se beszéltünk lószart se.
Ma félve megkérdeztem keresztanyámat is, hogy őt zavarná-e, ha Pomcica mamáékkal élne tovább, csak mert nem tudtam, mit szól eleve mamáék többi macskájához, és aggódtam, hogy majd kiakad, ha egy negyediket is oda akarok telepíteni. Mondtam, hogy fizetném a kajáját, meg ilyenek, és hát keresztanyám simán belement. De Perdita most játssza a büszkét, hogy ő nem kér segítséget senkitől - szerintem anyával állandóan egymást hangolják a család többi tagja ellen, szeretik magukat közellenségnek és áldozatnak tekinteni, mindenki mást meg köcsög, kárörvendő idiótának.
Lehetne ezt fejtegetni hosszasan, kezdve azzal, miféle tévhiteket szült a családban az, hogy keresztanyám egy viszonylag pénzes emberhez ment hozzá huszonakárhány évvel ezelőtt, de nincs is értelme... Csak nem értem, miért keresik egymásban folyton az ellenséget, és totál nem veszik észre magukat.
Lényeg a lényeg, hogy hetek óta érzem, hogy anya próbál velem haverkodni, de valahogy mégis hideg egy kicsit, mintha nem tudná leküzdeni az ellenérzéseit. Mármint nem ír semmi gázosat nyíltan, de sejtem, hogy most keresztapám csicskájának tart, és azt hiszi, nincs önálló véleményem. Ha valamiben nem értek egyet vele, vagy megvédem keresztapámat egy témával kapcsolatban, már rögtön csak annyi a reakciója, hogy Ok vagy Rendben, aztán hirtelen témát vált, mintha fogyatékos lennék, akivel nem érdemes belemenni komolyabb témákba, mert úgyse fogok fel semmit a történésekből.
Baromi unalmasak és gyerekesek ezek az ármánykodások...
Mostanában nem is szeretek anyával chatelni. Mindig felidegesít, de inkább kussolok, és belemegyek a témaváltásba, mert a mártírkodástól is max csak falnak mennék.
Kár, hogy chaten keresztül teljesen más, mint élőben. Tényleg mintha két különböző ember lenne... Élőben egy vidám, kedves, pozitív kisugárzású nő, chaten keresztül meg szinte érzem, hogy sötét az aurája, és tényleg tök paranoiás, azt hiszi, hogy mindenki utálja, mindenki rajta röhög, mindenki az ő nyomorának örül, mindenki az ő nagylányát fikázza, és egyebek, pedig igazából mindenkinek megvan a saját szara, amivel foglalkozzon.
Az előző bejegyzésem megírása után úgy éreztem, rendben van a lelkem, de most, hogy ezt megírtam, úgy érzem, megint telefostam a kis szivárványos blogomat. Biztos ti is szoktatok ilyeneket érezni... Hogy "koszos" lesz a blog egy-egy bejegyzéstől, és ha egy szar bejegyzést nem követ sok jobb hangulatú, hogy semlegesítsék a rosszat, akkor a blog már nem egy jó kis felület lesz, ahova kedvünkre írkálhatunk, hanem elkezd átalakulni valami nyomasztó hellyé. Szóval oda kell figyelnem arra, mit írok majd legközelebb, haha.
Jó volt a kis ötnapos hétvége, mert addig se hallottam a pletykákat - totál egyszerűen el tudnék ezektől szokni, nem habzana a szám, és nem lennének rohamaim az ilyenek nélkül.
Az a gáz, hogy már bűntudatot is alig érzek amiatt, hogy ilyen nyersen fogalmazom meg, mi van a fejemben.
Úgy alakult, hogy Pukkancs egész héten nem ment dolgozni. Eléggé utálja már a munkahelyét amiatt, hogy napi négy-öt órákat utazik három műszakban, ráadásul rohadt nagy patkány az egész vezetőség, úgyhogy Pukkancs kéthavonta eljátssza, hogy felkel hajnali háromkor, felöltözik, megmosakszik, kiegyenesíti a haját, majd megáll az ágy mellett kiskutya szemekkel, hogy: „Szerinted ma menjek dolgozni?” Szerintem meg nyilván nem kellene soha dolgozni, úgyhogy én általában támogatom abban, hogy ne legyen bűntudata egy kis pihi miatt, szerintem az ilyen tetves büdös munkahelyek igenis fizessék a betegszabikat is szépen (görény egy vállalat az övék, rebesgetik, hogy felszámolják a telephelyet, de még mindig hitegetik a munkásokat, hogy nem kell félteniük az állásukat, leépítésekkor pedig az a szokásuk, hogy az épphogy beérkező műszakkal közlik, hogy többet nem kell jönniük - valós történet alapján).
Amiért még szeretem, ha Pukkancs nem megy dolgozni, az az, hogy van miért hazajönnöm, és eme gondolat enyhít napközbeni szenvedéseimen.
Igazából azt vettem észre, hogy az én lelkemnek se tesz jót Pukkancs három műszakja, mert:
- amikor délelőttös, hajnali 4-kor elmegy, és bár egyszerre érünk haza, Pukkancs a hét második-harmadik napjára már olyan fáradt, hogy van, hogy hétkor kidől, és akkor szegény én magányra vagyok ítélve;
- amikor Pukkancs éjszakás, én akkor megyek el, amikor ő hazaér, és akkor érek haza, amikor ő felkel, és miután elvagyunk három órát, és épp belejönnénk az esti döglődésbe, indul is dolgozni;
- a délutános műszakja a legfostosabb: én reggel megyek el, Pukkancs dél körül, és mire Pukkancs hazaér, én alig bírom nyitvatartani a szemem, de azért fent vagyunk kettőig-háromig, hogy valamennyit azért élőben is kommunikáljunk. Mindemellett annyira elmagányosodom a hét folyamán, hogy rám tör a pesszimizmus is, ami mostanában elég jellemző rám, így én délután lefekszem minek-legyek-ébren-féle felfogással, majd hétvégén úgy kell kikászálódnom a letargiából, mintha legalábbis egy jó kis fosós vírusból lábadoznék öt napnyi vécén történő haldoklás után.
Persze ez a három műszak téma elsősorban Pukkancsnak rossz, úgyhogy már ráállt a váltásra, egyelőre egy helyre hívták be, de az a munka még nagyon lebeg, azt mondták, hetekbe telhet, mire eldöntik, kit milyen pozícióra vesznek fel. Hát, érdekes, no de mindegy is.
Mindenesetre én is úgy alakítottam a múlthetemet, hogy szerdától ne kelljen mennem, úgyhogy végre döglődhettünk kedvünkre, nem volt bűntudatunk, ha délig aludtunk. Elmentünk az állatkertbe is, elköltöttük utsoló fityingjeinket a belépőkre, de azért jó volt, az idő is kellemes. Régebben nem élveztem amúgy az állatkertet, mindig untam az egészet, de most több türelmem volt, mert elhatároztam, hogy nyitottabb leszek mindenféle állatkára, és nem csak az oroszlánokra leszek kíváncsi. Na igen, ilyen téren már nem olyan vagyok, mint egy ötéves.
Most, hogy a vidámpark területét megkapta az állatkert, sok kiállítással bővült, bár szerintem nem lett több állat. Sok az üres ketrec, mert a legtöbb állatnak lett kifutója, így eldönthetik, kint vagy bent akarnak-e lenni. Sajnos emiatt például a gorillákat nem nagyon láttuk, mert jó nagy udvart kaptak, amit nemigen lehet megközelíteni, csak messziről lehet megállapítgatni, hogy ott is alszik valaki, meg amott is. A zsiráfokat se kifejezetten lehet etetni, csak ha épp odaférsz ahhoz az egy szem ablakocskához, amit a zsiráf éppen elér, mert direkt úgy vannak odahányva az ágak, hogy az ember és a zsiráf ne nagyon érjék el egymást.
Sétálgatás közben egy csomót ábrándoztunk arról, milyen jó lehet állatkertben dolgozni, figyeltük is a gondozókat, akik az egyik percben még a makik belterét rendezgették, a következőben pedig beszélgettek velük. Például az egyik fura külsejű maki (Fanni) megismerte a gondozókat, és addig futkározott az üveg mellett, amíg azok oda nem mentek hozzá, és tényleg konkrétan rájuk vágyott, mi Pukkanccsal hiába próbáltuk felhívni magunkra a figyelmét.
Szóval azon gondolkodtunk, milyen nyugis lehet ilyesmit dolgozni, egyetértettünk abban, hogy az elefántszar lapátolása mindkettőnknek nagyobb örömet okozna, mint az irodai munka végzése. Szerintem egyébként mindkettőnk felfogására alaposan rányomta a bélyegét a raktári meló, amiben folytonos fizikai megszakadás volt, de én például a raktárt mégis egy jó időszaknak könyveltem el, még ha a végére már utáltam is, mint a szart, mert rohadt monoton volt.
Szóval milyen jó lehet már egy ilyen munka? Egy állatgondozó biztos nem úgy kel fel reggelente, hogy öngyilkos akar lenni, nem? Hanem hogy júj, ma is találkozhatok Fancsival, és ma én etetem a csimpánzbébiket. Azt, hogy ez a meló sem mindig ilyen cukiságokból áll, most hagyjuk ki, jó?! No de a "megdöbbentő" tény az, hogy egy állatgondozói okj megszerzése is több százezer forint, és még annyit se keresnék vele, mint most, úgyhogy sajna egyelőre állatgondozó se nagyon leszek.
És ha már a csimpánzokat emlegettem, most van két babájuk, és iszonyat cukik. Furcsa belegondolni, hogy ennyire értelmes állatokat üveg mögé tesznek, mintha épp ugyanannyi agyuk lenne, mint egy egérnek. Elnézve a bébiket csupán annyi különbséget véltem felfedezni egy embergyerek és egy csimpánzbébi között, hogy utóbbi némileg szőrösebb és hosszabbak a végtagjai - és előbb akarnád megölelgetni, mint egy random embergyereket.
Sajna nem sokáig tudtuk őket nézegetni, mert két perc után lerohanta az üveget egy ovisokból álló, húszfős minyonhadsereg, úgyhogy elmenekültünk a helyszínről. Kajakra Minyon-sapkája volt mindnek. Megvolt a hatás. Meneküljön, ki merre lát!
Aztán láttunk még szurikátákat is, és míg nézegettük őket (be kell mászni hozzájuk az alagúton át, máskülönben nem látni eleget!), Pukkancs észrevette, hogy az egyik szurikátacsapat két-három újszülöttet pesztrál, az anyukájuk futott is velük néhány értelmetlen kört. Nagyon kis paranoiásak voltak.
Hm, mi volt még, ami tetszett... A nagymacskák szokás szerint alukáltak, így ismételten nem tudtam kielégülni a látványuktól (mindig reménykedem valami akcióban), de hát nem okolom őket.
Az egyik kengurunak zsebibabája van, ami szintén nagyon nyunyurgatni való volt, és volt egy madárka, ami iszonyat barátságosan dugdosta ki nekünk a csőrét, és tipikus házőrző kutya módjára elvárta, hogy a kerítésen bedugva a kisujjunkat megcirógassuk az oldalát. Eléggé értelmesnek tűnt, de nem néztem meg, miféle lehetett - már a makiféléknél felhagytam a fajok megjegyzésével.
Aztán volt egy elefánt, ami idegesen toporzékolt a benti részen, és dobálta magára a szénát. Így, hogy csak egy üveg választott el tőle, és nem messziről láttam, végre érzékelhettem, milyen hatalmas állat. Én ilyen nagyot még soha nem láttam élőben. Iszonyat magas volt, szerintem ha beállítanám itt a nappaliba, hamar meglátnánk, ki is az a görény, aki felettünk állandóan döngve járkál már reggel fél hatkor. Szeretem az elefánikat, olyan gyönyörű és okos állatok.
A többi napon, mivel már tényleg csak kajára maradt pénzünk, otthon voltunk, tévéztünk egész nap, meg fantáziáltunk arról, milyen jó lenne továbbra sem menni dolgozni, vagy milyen jó lenne egy másik országban, valami nyugis kisvárosban élni és dolgozni, na meg sétálni a kikötőben a sós szellőben, a fincsi halszagban, az életük végéig dolgozni akaró, kiegyensúlyozott, öregapó fejű kapitányok között. Ezeket a köröket sokszor lefutjuk, ezek ilyen ahogy-azt-Pistike-elképzeli dolgok, de persze át szoktunk térni arra, milyen is lenne tényleg kimenni, és tulajdonképpen mindig arra jutunk, hogy a raktár végül is jó volt arra, hogy legyen fogalmunk a fizikai munkáról, tehát nem lepődnénk meg azon, hogy na most akkor X órán át nincs megállás, és az utána jövő szünet nincs benne a munkaidőben, meg egyebek. Ezután jön egymás hergelése, hogy mégis mit keresünk itthon, mégis mit veszítenénk, meg mi a franc vár itt ránk, aztán szóbajön persze az én munkám is, ami szintén egy mi-értelme-van-ennek féle téma. Ezeken a dolgokon sokszor átrágjuk magunkat, közben jól felvidítjuk egymást, hogy nem fogunk mi mindig úgy élni, hogy állandóan a fizetést várjuk, na de meglátjuk, mikor is lesz ebből bármi is... Mindenesetre azért annyi már megfogalmazódott bennem, hogy nem fogom itt magamat rabnak tekinteni, tehát ha még "sokáig" nem történik semmi keresztapáméknál, én lelépek a fakkba.
Na jó... Igazából nem akarom ezt csinálni se így, se úgy, csak még nem tudom, hogyan és hol kezdjek bele másba. Egyelőre várakozó állásba helyezkedem, megfigyelek és gondolkodom - haha -, és tanítgatom Pukkancsnak az angolt.
Tegnap az ingatlanos felhívta keresztanyámat, hogy a vidékvárosi kisház tulajai elfogadták az ajánlatát, úgyhogy most már mindenki ebben a házban gondolkodik. Keresztanyám készített róla néhány képet kedden, és megmutatta azokat mamának, aki csodával határos módon nem szólta le az épületet. Beszélt tatával is, aki aznap épp elfogadta a helyzetet, de mára újra kijelentette, hogy ő nem megy Rókafalváról sehova. Furcsa lenne, ha végül tata is örülne - én szívből kívánom, hogy végül így legyen...
Tegnap anya megkérdezte tőlem, nem tudom-e befogadni Pomit és Kristófot, azóta külön szomorú vagyok emiatt is... Ezek szerint Perdita belátta, hogy két macskával csóróként kiköltözni Angliába nem éppen könnyű menet, de mondjuk inkább lehetetlen vállalkozásnak. Én se tudom őket befogadni, mert albérletben nem szeretik a macskákat, és el tudom képzelni, hogy nézne ki Pompom és a padlószőnyeg találkozása.
Ma reggel is megkérdezte tőlem anya is (telefonon), meg keresztanyám is, hogy nem tudok-e helyet Pompoméknak, ami után fél órán át néztem ki a fejemből, majd elvonultam sírni egyet gyorsan, mert hihetetlen, hogy éveken át attól féltem, hogy ha egyszer elveszik a házat, mi lesz a dögszlikkel, erre most tényleg elérkeztünk erre a pontra...
Idén rájöttem, hogy ha hagyom áramlani a könnyeimet, és gyorsan lerendezem a dolgot, nem vörösödik ki a szemem, és továbbra is eljátszhatom, hogy bennem van a zen, úgyhogy nem buktam le a sírással. Amúgy is eddig ahányszor aggodalmamat fejeztem ki az állatok miatt, le lettem hurrogva, hogy jaj, kit érdekelnek az állatok, az öregekkel kell foglalkozni. Persze érthető a reakciójuk, de azért nem jó érzés hallani, és persze, hogy jobban aggódom a kis szőrösökért, hisz egyértelmű, hogy mamáékat nem hagyják az utcára kerülni.
Ne firtassuk, miért is veszik el a házat, ha egyszer anya azért ment ki külföldre, hogy törlessze, szoktam épp elég kérdést kapni ezzel kapcsolatban olyan stílusban, hogy legszívesebben körbefejelgetnék mindenkit magam körül. Igen, anya elszúrta, legyen ennyi elég.
Szerintem Perdita tegnap este vagy ma tudta meg, hogy el kell jönni otthonról október végéig; egyelőre nem hallottam híreket a reakciójáról, de szinte látom magam előtt, ahogy a kanapén sír, és amikor odamegy hozzá Pomci vagy Kristófka, még jobban rákezd.
Szóval miután kibőgtem magam, elkezdtem azon gondolkodni, írjak-e Sztomakéknek, hogy be tud-e fogadni egy cicát.
Sztomakéket nagy ritkán felemlegetem ebben a blogban, de szerintem nem elégszer ahhoz, hogy képben legyetek a kilétével kapcsolatban. Tehát röviden: középsuliban barátszerűségek voltunk, padtársak és pisipajtások, de érettségi után eltartott pár évig, míg tudatosult bennem, hogy valami baja van velem, és tulajdonképpen tényleg minden egyes beszélgetésünkből azt vettem le, hogy ő addig lelkesedik a társaságom iránt, amíg szarságokat mesélek az életemről, de ha valami pozitív változásról adok hangot, egyből szűkszavú lesz és eltűnik, úgyhogy már letettem arról, hogy ápolgassam vele a kapcsolatot.
De azt azért tudom róla, hogy jó ember, és nagyon szereti a macskákat. Írtam hát ma neki, persze meg is kellett magyaráznom, miért keresek otthont a hároméves cicánknak. Lelkesen sajnált is egy darabig, bár annál a résznél, hogy másfél hónapja eljöttem otthonról - ami ugye sikernek számít -, eltűnt fél órára, és megijedtem, hogy na, akkor ennyi volt a macskatéma. Végül abban maradtunk, hogy megkérdezi otthon, de ha rajta múlik, lehet róla szó. Előtte persze küldtem neki Pompomkáról képet, amin csinosan feszít, meg egy másikat is, amin Perdita épp Ferby alakúra nyunyurgatja, meg persze elmondtam neki, hogy kislány, ki van pakolva, és három éves. Nem akarom még biztosra "elígérni" Pomit senkinek, mert nem tudom, Perdita épp min ügyködik a cicmókkal kapcsolatban, de lehet, hogy megpróbálja őket egy helyre adni. Például neki van egy pénzes barátnője, Póni, aki két macskával lakik egy nagy lakásban (az egyiket tőlünk vitte el anno kiscicaként, a másikat meg a mi utcánkban találta), és nekem még ez a lány is eszembe jutott, hogy hátha tud segíteni... De tulajdonképpen nem is vagyok biztos abban, hogy ők ketten még barátok, és hát lássuk be, nem sok esély van arra, hogy lakásban élő ember fogadja be őket, pláne olyan, akinek eleve már van két macskája (mondjuk Póni elég meggondolatlan fajta, szóval emiatt nem vetném el az ötletet). Ez a lehetőség viszont Perditának kell eszébe jusson.
Kristófkát nem említettem Sztomakéknek, mert Kristófka Perditáé, és bízom abban, hogy Perdita fájó szívvel ugyan, de talál majd neki helyet. Sztomakékéknek amúgy is öt macskájuk van már, szóval...
Nem tudom egyébként, hogy hogy működik ez... Ilyenkor havi összegeket is vár vajon a befogadó? Tényleg nem tudom... Ha kicsit többet keresnék, természetesen szívesen állnám Pompomka élelmezését, és macskaalmát... De nem tudom... Épphogy kijövök a fizumból, de arra gondoltam, kétezreket kisajtolnék magamból, és vennék belőle annyi kutyakaját, amennyi kifér belőle, és akkor ennyivel tudnám támogatni Pomelkát, meg kifejezhetném a hálámat Sztomakéknek. Mi legalábbis mindig kutyakonzervet vettünk nekik, mert abból van jó nagy, és több etetésig kitart, lényegében meg ugyanaz a szar van benne, mint a macskakajában.
Persze kérdéses, Pompom hajlandó lesz-e megmaradni egy új helyen... Lehet, hogy majd megpróbál hazatalálni, és emiatt mamáék három macskáját is féltem... Egyébként ha Pompom Sztomakékékhez kerülne, ő is itt lakna Kisrókán, szóval néha talán meglátogathatnám - nem tudom, Sztomakék mennyire lenne kíváncsi a pofámra.
Majd kiderül.
Szegény kicsikék... Nem is sejtik, mi vár rájuk...
Nagyon hosszú az a bejegyzés, amit nem tettem közzé, de nem is fogom, mert szar az egész.
Annyi a lényeg, hogy a bank kiküldte az ingatlanost a házunkhoz két hete fotókat csinálni, és annak ellenére, hogy igazából a netre se került fel a hirdetés, meg érdeklődők se jöttek körülnézni, máris kivetette rá valaki a hálóját - úgyhogy tegnap mamáék meg is kapták a levelet, hogy október 31-ig költözzenek ki.
Menet közben egyébként ugrott a mobilházas terv, úgyhogy keresztanyám végül beadta a derekát, és azt mondta, ha megkapja a pénzt az ingatlanjáért, vesz mamáéknak egy kis házat valahol. Illetve hát magának, de mamáék fognak benne élni.
Írtunk annak az ingatlanosnak, aki eladja a házunkat, hogy mutasson nekünk pár házikót X millióig, az ajánlatokat tartalmazó linkeket pedig hárman nézegettük végig - keresztapám is odaült mellénk a laptop elé -, és egyhangúan megszavaztunk egy igazi nagyszülős kis kertesházat.
Másnap ők ketten meg is nézték - a ház Vidékváros egyik nagyon csendes, dimbes-dombos, erdős, mégis lakott övezetében található. Keresztapámnak tetszett, azt mondogatta, hogy szerinte erre kell lecsapni, keresztanyámon viszont látszott, hogy hiába szereti Vidékvárost, csalódott az épület miatt, és el fog tartani egy darabig, amíg feldolgozza, hogy ezzel most el fog bukni egy lehetőséget arra, hogy élje a saját életét.
Kedden, mielőtt letette rá a foglalót, meg akarta nézni még egyszer. Kérdezte, megyek-e én is, meg Holló és Rubik is kíváncsi volt, úgyhogy betömörültünk öten a kocsiba, és utaztunk kb. negyed órát Vidékvárosig. Annyira nem volt kedvem menni, mert mostanában még az alapszükségleteim kielégítéséhez sincs elég motivációm, úgyhogy legszívesebben csak hazajöttem volna dögleni, de úgy éreztem, keresztanyám örülne, ha több embertől hallana véleményt, és legalább addig se rohadtam tétlenül a laptop előtt.
Amikor kiszálltunk a ház előtt, az volt az első gondolatom, hogy tényleg nagyon édes kis ház... itt az isten háta mögött. Nagyon csendes, nagyon szép, nagyon természeturalta, mégis van buszmegálló és vonatállomás öt-tíz perc sétányira... de kurvára csendes. Én személy szerint ott kötném fel magam - nyaralni pár napig nagyon békés dolog lenne, de ott lakni, és onnan bejárkálni dolgozni vagy mászkálni a városba már más tészta. Persze én nem vagyok nyugdíjas (elvilekben), de mamáról azért tudom, hogy inkább városi beállítottságú, és nem fog kiugrani a bőréből, ha ki lesz oda téve. Tény, hogy nem túl sok a választási lehetőség, de azért mamát is nagyon sajnálom, mert még messzebb lesz mindentől és mindenkitől, függetlenül attól, hogy itt is rendes utcácskákba vannak rendezve a házak, tehát van szemközti, oldalsó, meg hátsó szomszéd is.
Szóval a ház aranyos, de sajnos régi, hatvanötben épült. Van egy cuki, nem is kicsi kertje elöl virágágyásokkal, hátul pedig tyúkóllal, amire felkapaszkodott a szőlő. Ha belépünk az épületbe, nincsenek fura, idegen szagok, csak kellemesen hűvös levegő, és tiszta helyiségek. Ami miatt viszont én nem tudtam lelkesedni, meg áradozni, hanem csak csendben nézelődtem, az az egyenetlen hajópadló volt, meg a tető, ami olyan ramaty, hogy nem adok neki tizenöt évet, és újraépíteni se lesz értelme, max ledózerolni az egész épületet úgy, ahogy van. Keresztanyám teljesen kétségbeesetten jött-ment a helyiségek között, hogy most mit csináljon (ugye a ház megnézése után kellett letennie egy több százezres foglalót), látszott rajta, hogy legszívesebben kifutna a világból (azért ha belegondolok, RÉGEN mennyit tudtam őrlődni két hajszín között, el se tudom képzelni, mit érezhet keresztanyám, akinek volt három napja eldönteni, megveszi-e ezt a házat, vagy sem). Az árán kívül annyi előnye van, hogy nem lakják, tehát azonnal költözhető, és hát ha tényleg elviszik egy hónapon belül a házunkat, mamáéknak nagyon gyorsan át kell cuccolniuk máshová... Emiatt nincs túl sok idő bámészkodni, pláne nem ennyi pénzzel.
Szerintem egyébként tatának tetszene, ha a látását nem ködösítené majd el a bánat, mert tata viszont mindig szeretett állatokkal foglalkozni, és a kertben üldögélni. Neki csak egy napi rutin kell, amitől érezheti, hogy nem egy haszontalan ember, tehát hogy reggel kijárjon megetetni az állatokat, nappal ellenőrizgesse őket, lefekvés előtt pedig vessen rájuk egy utolsó pillantást - persze tény, hogy eddig a napi rutint a kocsmaszintű kisbolt látogatása is ugyanígy képezte, és valószínűleg neki is hiányozni fog egy ivócimbora, akivel eldumálgathat a semmiről napi fél órában. Viszont azt hiszem, nem kizárt, hogy a költözés miatt majd összetörtik a szíve, és szerintem tökre nem lehet tudni, hogyan fog erre az egész menetre reagálni. El lett már mondva neki, hogy a bank elveszi a házat, de én úgy láttam az arcán, hogy nem tudta komolyan venni ezt a hírt, egyszerűen nem hitt a fülének. Kinézek belőle nagyon sok mindent, el tudom képzelni, hogy megtörtségében többé nem szól senkihez, de azt is, hogy brutál részeg és agresszív lesz minden nap, és még azt se lehet kizárni, hogy mint a házhoz ragaszkodó macska majd lelép, és ki tudja, megtalálják-e élve. Tata már öreg, és nem az a fajta ember, aki könnyen elfogadja a változásokat, de talán egy fokkal otthonosabb lesz a ház egyből, ha látja majd Lulu nénit a kertben szaglászni, és remélhetőleg a macskák se fognak fejvesztve az első kocsi alá menekülni...
Most úgy áll a dolog, hogy bár keresztanyámnak nem tetszik a ház, letette rá a foglalót, de persze az a pár millió csak akkor lesz meg, ha a jelenlegi bérlői megkapják a hitelt. Az viszont, hogy megkapják-e, úgy tűnik, lényegtelenné vált, mert erre is van "b" terv.
Mindegy, amíg keresztanyámék eltűntek az ingatlanirodában, Holló, Rubik és én jártunk egyet Vidékvárosban - az úticél egy lottózó volt. Rubik 65 millió eurót fog nyerni, én meg beérem a 252 millió forinttal, amiből majd meglepem keresztanyámat is egy menő, belvárosi lakással.
Nem érzek késztetést arra, hogy meséljek vagy panaszkodjak bármit is.
Csak a szokásos van bennem.
Tegnap nagy erőlködve írtam arról, mi van a házunkkal, de valahogy nem érzem, hogy elég közöm lenne az egészhez, úgyhogy egyelőre piszkozat marad.
Azért szeretek blogot írni, mert úgy gondolom, érdekes visszanézni, milyen időszakokon mentünk keresztül, és hogyan jutottunk előrébb, és mi módon jellemfejlődtünk, de kezd bennem tudatosulni, hogy ez a blog mindig is ugyanarról szólt, és már nincs kedvem ismételni önmagam.
(Ez nem egy befejezem-a-blogolást-féle bejegyzés.)
Úgy tűnik, nyerő ötlet volt az egyik kiscica nevében feladnom a hirdetést.
Épp a kertben játszottam velük, amikor keresztanyám megérkezett, és mondta, hogy jönnek ma a másik kicsiért is. Szóval nem marad egy pirnyóka se... Az mondjuk kicsit aggaszt, hogy az egyik nő kifejezetten egerészni viszi el a kislányt, szóval olyanokat kérdezgetett a telefonban, hogy tud-e már egeret elkapni. Hát basszus, egérméretű a macska - szerinted?! Remélem, azért fogja szeretni is, nem csak bedobja egy pincébe, ahol sok az egér... Már pont hozzászoktak az emberekhez, és nagyon szeretik megverni a kézfejeket.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar jelentkeznek a kiscicákra. Azt hittem, még beletelik 1-2 hétbe, míg valaki eljön legalább az egyikért, de ma viszik el a másodikat. Tegnap elvitték a kéket, és az a nő is őt szerette volna, aki ma jön, de végül megelégedett a foltos kisfiúval is, merthogy végül is az is nagyon édes. Szóval már csak egynek nincs gazdija.
Van egy kis bűntudatom, mert a szüleik keresik őket - az anyukájuk szomorú, az apukájuk meg amikor csak teheti, besurran a lakásba, és körbenéz.
Hihetetlen egyébként, hogy milyen jó szülők - tegnap az eső miatt a mamicica áthurcibálta a kicsiket egy nagyobb bokor alá -, meg milyen kis menő már az apjuk, hogy messziről figyelemmel kísérte a kicsik cseperedését, aztán most így aggódik, hogy hol van az egyik cicmóka. Persze nem lehet tudni, ténylegesen ki az apa, mert elkapták egy páran a lánycicát, de a tesója különösen sok figyelmet fordított rá, elég sokszor kufircoltak premier plánban az erkélyen (gondolkodtatok már azon, hogy ha Cersei, meg Jamie gyereket csináltak, akkor az végül is olyan, mintha Cersei nem is a gyerekeit szülte volna meg, hanem a saját kistesóit?)
Szóval hihetetlen az állatvilág...
Tegnap néztem a Spektrumot, és arról szólt, a hímek mennyit készülődnek, mire végre észreveszi őket egy nőstény. Mindent úgy csináltak, mintha tényleg beléjük lenne programozva, és nem is gondolná az ember, hogy az állatok nem mindig csak pikk-pakk megbasszák egymást, mert néhol bizony a hím udvarol, a nőstény meg válogat.
Például van egy hal, aminek a hímje épít egy ilyet az óceán mélyén...
...és ennek a kis, gondosan kidolgozott várnak az a lényege, hogy a hím bevonzza a nőstényt, és az építmény közepén elrendezgessék az ikrákat.
Szóval mennyire durva már, hogy ők így működnek? Tényleg olyan csodálatos az állatvilág... És ez a hal csak egy példa a sok közül arra, hogy a világ minden apró rezzenése olyan, mintha előre meg lenne tervezve, és mindig, amikor ilyesmit látok a tévében, az jut eszembe, hogy valakik, valamilyen durva magasabb rendű lények mennyit dolgozhattak azon, hogy így összehangolják a világ történéseit.
Mindent olyan jól megtanulmányoz az emberi faj, az állatok viselkedése kiszámíthatónak tűnik, meg van írva a könyvekben, hogy a hím mit miért tesz, és hogyan teszi, ugyanígy a nőstény is nyitott könyv - de mi a helyzet az emberi fajjal? Hogy lehet az, hogy ennyire eltávolodott a természettől, és kiszámíthatatlan a viselkedése?
Nem is az a válasz rá, hogy azért, mert különb lény, mint egy hal, azért, mert intelligens, mint a picsa, meg tudatosabb, meg blabla... Hanem valami olyasmi lehetne a válasz, ami magába foglalja, miért is ilyen az ember. Mi a célja ezzel a világegyetemnek?
Szóval inkább az a kérdés, miért jár ennyire más úton a mi fajunk... Miért van az, hogy a Föld minden lénye kiismerhető, csak az ember viselkedését nem látjuk át, és nem tudjuk kiszámítani? Olyan, mintha ez a faj nem lenne a körforgás része, olyan, mint egy rohadt halálos betegség a Murphy-törvény szemléltetésére. Valószínűleg egy nálunk hatalmasabb lény, vagy valami, amire nem megfelelő a lény kifejezés sem, simán kirázná a kisujjából, mit miért tesz az ember, Marcsi néni a boltban miért épp Pali bácsival beszélget, és ez a nép miért hülyébb, mint a másik. Mert hát ez a lény, vagy akármicsoda rálátna az emberi fajra úgy, mint ahogy az ember lát rá a halra, az ember viszont nem elég nagy ahhoz, hogy külső szemlélőként vizsgálhassa önmagát.
Persze ha belegondolunk, az emberi faj mégis lehet a körforgás része oly módon, mint egy meteoritbecsapódás, amivel bár egy kor lezárul, elkezdődik egy új.
Az emberi faj szerintem iszonyatosan eltévedt... Olyan, mint egy betépett, nagypofájú kamasz.
Na, igazából csak annyit akartam írni, hogy szeretem a kiscicákat!
Tudom, hogy senkit nem érdekel, de azért le akarom írni, hogy szerintem tök nagy kamu volt a szavazás, mert pont az esett ki, aki senkit nem zavart, a főtahó pina meg bentmaradt. Az emberek nyilván nem arra szavaznak, aki "uncsi", hanem arra, aki a legjobban szúrja a szemüket. Az RTL viszont inkább arra megy, hogy minél több intenzív személyiség legyen a játékban, legyen jó sok hiszti, veszekedés, meg versengés, és hát a kiscsaj, akit a "nézők" kiszavaztak, nem keltett sok feszültséget. Be is küldtek a helyére egy Főtahó pina 2-t, biztos vagyok benne, hogy jó nagy szája lesz annak is, már eleve az undorítóvá teszi, ahogy az országnak odahányja, mi a véleménye a saját anyjáról.
Ti szoktatok úgy ébredni, hogy az az első gondolatotok, hogy kibaszottul abszurd az egész élet? Vagy hogy kurvára el vagytok tévedve...? Meg hogy semmi közötök a saját életetekhez...? Úristen, mit keresek én itt, hogy lehet az, hogy én itt tartok, meg egyebek...?
Én sokszor... Mondjuk az a fura, hogy ezek a kérdések már középsulis koromban is felmerültek bennem nem egyszer.
Éjjel 1-kor eszembe jutott, hogy nem kecsegtet semmivel az élet, és teljesen depisen aludtam el. Beállítottam 3-ra az ébresztőt, hogy felkeljek tampont cserélni, mert mióta olvastam ezt-azt a tampon veszélyeiről (igazából csak a cikk címét olvastam el, hogy A tampon veszélyei), már nem bízom a csere időpontját a véletlenre. Mindegy, fantasztikus módon sikerült lecseppentenem a véremet a budiszőnyegre, úgyhogy rohantam vele a hidegvíz alá, így hamar ki is ment az álom a szememből, és utána már vissza se tudtam aludni.
Reggel 6-ig rágódtam az életemen, agyaltam, létezik-e Isten (továbbra is a nem felé hajlok), meg azon, hogy mi értelme az életnek, de főleg az enyémnek, meg azon, hogy nem akarom, hogy anya egész életében boldogtalan legyen, Rú is eszembe jutott varázsütés szerűen a semmiből, kerestem az összefüggéseket a dolgaim között, és igazából legalább két órán át bőgtem azon, hogy valószínűleg én is olyan ember leszek (vagyok), mint azok a szerencsétlen robotok, akiket messziről néz az ember, és arra gondol, hogy: „Milyen jó, hogy én nem így élek” vagy arra, hogy: „Hát, tanulnia kellett volna”, szóval olyan ember vagyok, aki kb. statiszta ebben a világban, biztos az a feladatom, hogy másokat szolgáljak, kis hangya vagyok, egy a sok közül, egy rohadt senki, és nem, nem is vagyok szerencsés, az Univerzum leszar, az a valóság, hogy senkire nem figyel jobban az ég, mint másra, és biztos nem is leszek író, és nem is lesz soha sok pénzem, naiv vagyok, ha ilyeneket gondolok, és ha lesz is gyerekem, vagy unokám, majd csodálkozva nézik rólam a képeket, hogy: „Jé, anya valamikor szép volt? Szóval akkor nem volt mindig ilyen elhasznált rongyfejű?”, stb., stb...
Újra és újra ugyanaz a nap jön el, megőrülök attól, hogy nincs mit várni, és ma kiderültek a pályázat nyertesei is, és hiába csaltam össze magamnak a legtöbb szavazatot, még így se vagyok megemlítve. Annyira semmi értelme semminek, olyan szánalmas vagyok.
Sajnálom... Tudom, ez nem épp egy felemelő bejegyzés, de hát most ilyen jó a kedvem. Kár erre kommentet pazarolni, mert úgyis folyton viaskodom magammal, meg győzködöm magam, milyen szép az élet, szóval majd megvigasztalom én magam, ez a szokásos menetrend... És tudom, hogy tényleg szép az élet, meg hogy igazából szerencsés vagyok azzal, hogy egészséges vagyok, csak közben meg olyan életképtelen, gyáva fos is, hogy elkúrom a saját életemet.
Tudom, tudom, tudooom, hogy én vagyok saját magam korlátja, csak rohadtul akaratgyenge vagyok, egy semmittevő, képmutató, megmondó ember.
Néha úgy érzem, leéltem már ötvenszer ezt a fajta életet.
Én nézem az új TahóVilágot, Pukkanccsal szeretjük hangosan kommentálni az eseményeket. Ez-kell-a-népnek alapon megint sikeresen összeválogattak egy rakás primitív embert, meg egy-két normálisabbat, de a lényeg, hogy totálisan ütik egymást a karakterek, és természetesen a leghangosabbak - akik magukat a legintelligensebbnek tartják - a legocsmányabb személyiségek. Pukkanccsal arra jutottunk, hogy a dagilelkű gyúrósgyerek még az anyukájával szokott aludni, és még szopik, a homofób kangyerek meg homárabb a homár gyereknél is, és szerintem vicces fordulat lenne, ha menet közben beleszeretne a homárgyerekbe. Persze idén már konkrétan az a divat, ha a "férfiak" buzinak öltöznek (mert lássuk be, két-három éve az így öltöző férfiakat kapásból lebuzizták még azok is, akik manapság ugyanúgy felöltöznek), szóval ma már könnyű tévedni, no de ez a srác nagyon gyanús. A lányok közül meg a szlovák csaj viszi a pálmát, akinek szinte fizikai fájdalmai vannak a kisebbségi komplexus szülte rosszindulattól.
A kedvencem az a lány, akit mindenki a legbutábbként emleget, de szerintem ő kurvára nem buta, hanem csak nem érzékelik a többiek, hogy mikor hülyül, és mikor nem.
Igazából ha belegondolok, az én humorom elég sokrétű, ha fel tudok oldódni, nagyon szeretek színészkedni, és van egy pár embertípus, amit szeretek ilyenkor eljátszani. Van az okoskodó tahó, a gyúrós tahó, a szexéhes, mindenevő ribanc, a már-már nyálcsorgató gyökér és a beteges hajlamú szociopata, aki tök tárgyilagosan beszél az abnormális vágyairól - és igazából a gyökér verziót véltem felfedezni a "buta" lányban is, szóval ő egy kicsit olyan, mintha néha átlépne egy szerethetően brutálgyökér szerepbe.
Persze aztán lehet, hogy kiderül a csajról, hogy tényleg gyökér, de na, én azért még nem írnám őt le, és még ha buta is, a többiek emberileg még mindig elbújhatnak mögötte, több ész ide vagy oda.
Pár hónapja kérdeztem Rút, hogy szokott-e rólam kérdezni az anyukája, mire Rú azt mondta, nem nagyon. Ehhez képest tegnap késő este Rú anyukája rám írt, hogy mi van velem, hiányzom neki. Írtam, hogy elköltöztem, amire visszaírt, hogy tudja, mert szokta rólam kérdezgetni Rút.
Kár, hogy Rúval együtt őt is elveszítettem, mert értékes ember volt az életemben. Szomorú belegondolni, hogy a szakításunk reggelén köszönés nélkül léptem ki a házukból, és bár már ő is ébren volt, és a konyhában ténykedett, nem akartam odamenni, mert a könnyeimmel küszködtem, és nem akartam sírós jelenetet... Persze furán is vette volna ki magát.
Furcsa, mekkorát tud változni az élet egyetlen nap alatt.
Amikor jövök, mindig meggyúrom napjában kétszer-háromszor a nyunyókat. Azt hiszem, kicsit megszerettem őket, mert tegnap otthon egy csomószor eszembe jutott, hogy milyen jó lenne gondoskodni róluk, álomba ringatni őket, meg ilyenek. Édesek nagyon. Igazából nem is tudom, van-e jobb érzés annál, mint egy csöpp szőrgolyót nevelgetni boldog, egészséges, elégedetten doromboló cicukává. Olyan jó látni, hogy egészségesek, kövérek és vidámak, és egész nap játszanak, alszanak, zabálnak. Imádtam Pompomkáékat is nevelgetni.**
Ma betekintettem a lábuk közé, a két nagyobbik kislány, a legkisebb meg fiú.
Szopi time!
A mamájuk egyébként nagyon miniatűr cica, egyéves szerencsétlen, de már fél Hollófalva kandúrserege átment rajta. Ki kellene pakolni, hogy ne járjanak így rá a fiúk, de nem hagyja magát megfogni. Ari cica amúgy, csak nem lehet ölbe venni - a fejsimit azért már engedi.
Ilyen arcot vágtak, miután az anyukájuk otthagyta őket (a kék és a félarcú a kislányok).
Tejes az álla
Elvileg keresztszüleim mégse akarják egyiket se megtartani, szóval sajna nemsokára tehetem ki őket az internetre.
** Ajj, most visszanéztem a három évvel ezelőtti cicanevelgetős képeket a blogban, és olyan jó volt... Azon a nyáron egyedül voltam otthon, Sünmalacka nekem szült oda, így rám hárult a feladat, hogy tisztességes gyagyásokat neveljek a gyermekeiből. Vajon mi lesz velük, ha mindenki elköltözik...?
