Időjárásjelentés

2013. május 31. (fix dátum)

Idén kicsit hamarabb érkezett meg az ősz, nem?

Kíváncsi vagyok, mikor megy ki az áram.
Póni - Perdita barátnője - épp felénk tart. Elvileg már leszállt a hévről tíz perce. Villámlik is, meg dörög, szóval biztos fut* szegény - höhö.

John Butler Trio - Ocean

(Nem tudom megunni.)

* Nem futott, megkérdeztem.

2013. május

Éjjel nem volt kedvem lefeküdni, aztán eszembe jutott, hogy rákeresek a felvételis statisztikákra. Arra jutottam, hogy túljelentkezés van az első helyen jelölt szakomon, szóval lehet, hogy integethetek neki, mert ahhoz amúgy is egy bazi jó eredmény kellene angolból. A második helyen jelölt egyetemen is ugyanazt a szakot jelöltem meg, ott viszont kevesebben jelentkeztek (első helyen), mint amennyi a keretszám - ennyit számít, mekkora az egyetem hírneve -, szóval oda csak akkor nem jutok be, ha megbukok a szóbelin, mert még mindig csak makogni tudok angolul.

Furcsa lesz kivételesen nem bekerülni az első helyen jelölt egyetemre - de én azért továbbra is reménykedem abban, hogy csoda történik...

Ezek után azt álmodtam, hogy harminchét százalékos lett az írásbelim. Kerestem a pontokat, hogy össze tudjam adni őket ellenőrzésképp, de akárhogy néztem, tényleg alig voltak, közben meg próbáltam pókerarcot vágni, de a zavart nevetgélés közepette nem nagyon sikerült. Na de ezt azért már tényleg ne. Ennyiért már a pluszpont se jár.

Babanevek

2013. május

Egyébként tegnap (vagyis már tegnapelőtt), miközben kuncogva olvastam Poison Heart utóneveket kommentáló bejegyzését, eszembe jutott, hogy Rúval néha mi is eljátszunk a gondolattal, hogy a gyereknek majd valami egyedülállóan klassz nevet adunk.

Kezdetben Rú ragaszkodott a Frodóhoz, de arra gondoltam, az túl nagy kiszúrás lenne a gyerekkel szemben - mert hát azért Frodó mégiscsak egy gyagyás karakter -, ezért javasoltam az Anakint, merthogy már az is ott van az anyakönyvi bejegyzésre alkalmas nevek listáján. Persze miután végignéztük a Spartacus-t, felvetült bennünk, hogy lehetne a gyerek nemes egyszerűséggel Szpartakusz is, de Rú szerint sokkal hatásosabb lenne, ha feleltetés előtt a tanár könnyes szemekkel felkiáltana, hogy: „Pokémon, téged választalak!” Utóbbi viszont sajnos még nincs engedélyezve.

De most látom, hogy olyan név is van, hogy Tömör - elég lenne csak bemutatkoznia a gyereknek, és le is lenne tudva a csajozós szöveg. Kár, hogy a Crixus név - elnézést, Krikszusz - még nincs engedélyezve, mert akkor - amíg jó kisfiú lenne - ő lehetne Krikszusz, a veretlen hun, champion of Budapest.*

Sebaj, az új ötletem úgyis a Brúszlí.

* De inkább más ország városáé.

Paradicsomos köldökzsinóros kiscicák

2013. május 28. (fix dátum)

Rúval új szertartást vezettünk be, miután felfedeztünk egy helyet, ahol mindig friss a zsemle. Szoktunk venni hármat-hármat, aztán nagy lelkesen, mint akik sikeres vadászaton vannak túl, hazavisszük őket, gyorsan teszünk beléjük mindenfélét, aztán visszük őket Rú szobájába Szökés-t nézni. Nem ez a nagy dolog, hanem hogy a paprika, saláta, uborka, sajt és sonka mellé már szoktam bele tenni... szoktam tenni...

Paradicsomot.

Én. Huszonegy év után egyszer csak megkívántam, és azóta úgy hiszem, nem érezném teljesnek a bucit paradicsom nélkül. Ez sokkal hihetetlenebb, minthogy megszerettem a sült zöldséget. Viszont az eprek továbbra is maradjanak távol tőlem (Rú anyukájáék voltak valami eperföldön, ahol annyi epret szedhet az ember ingyen, amennyit nem szégyell - ez az eperfanoknak azért elég álomszerűen hangozhat -, úgyhogy hétvégén Rú anyukája reggeltől estig eperlekvárt főzött, és alig tudtam aludni attól a tömény eperillattól. Megkóstoltam azért a lekvárt, hogy Rú ne mondhassa, hogy élből elutasító vagyok, de nem... Azt hiszem, én és az eper sosem leszünk jó barátok. Persze egy éve még a paradicsomról meg a hagymáról is ezt gondoltam, de irántuk nem éreztem ekkora ellenszenvet).

Egyébként az új kedvenc kérdésem az angol tankönyvben az, hogy szerintem megoldhatóak-e bizonyos betegségek a köldökzsinór vérrel, amin először értetlenkedtem egy sort, merthogy mi a fene az az umbilical cord, de már komolyan azon gondolkodom, hogy továbbra sem fogok tudományos lapokat olvasni, hanem majd minden évben megveszem az angol szóbelis tankönyveket, hogy képben legyek. Merthogy ez nekem új. De nagyon klassz dolognak tartom - valahogy úgy képzelem el, mint amikor egy félhulla embert megitat egy vámpír a saját vérével, mire az feléled makkegészségesen. Rúval hőbörögtünk is, hogy mi az, hogy ezt a mi születésünk után találták ki, mert így mi nem vagyunk bebiztosítva.

Amúgy kértem tőlük kölcsön fényképezőgépet, adtak is egyet, egy régit, de igazából olyan minősíthetetlen képeket lehet vele csinálni, hogy nem is értem, ilyet hogy dobhattak piacra. Sajnálom ezt, mert olyan édesek a kis kelta tündérmanók, és szeretném megörökíteni a szőrösödési folyamatukat - persze nem hagyom ezt ennyiben. Amúgy mire hazaértem, már nyitva volt a kis mandulavágású szemük, nagy kerek fejük van kicsi macifülekkel, és olyan édesen nyújtózkodnak álmukban a hátukon fekve, hogy legszívesebben felkapnám őket, és szétnyomkodnám a kis pocakjukat csuklóerősítés gyanánt. Az egyiknek egyébként fekete az orra, és magamban már elneveztem Tücsöknek, mert ciripelve szokott vinnyogni, nagyon cuki (tudom, hogy sablonos név, de hát ciripel, na). A pofiján meg olyanok a foltok, mintha sárpocsolyába pottyant volna, szóval most leírhatnám, hogy ő a kedvencem, de nem akarom, hogy legyen kedvencem - egyformán gyámbásznivalók.

A szőrös gyerekek (kilenc naposan)

2013. május 28. (fix dátum)

Attól még a nyolcvankét kép között vannak eszméletlenül művészire sikeredettek is, szóval a legjobb (!) minőségűeket felteszem, hogy azért mégiscsak lássa mindenki, hány miliméteres mindenkinek a szőre - ez igazán fontos. Igyekeztem minden alkotásnak művészi címet adni, csak hogy megadjam a módját.

Három rózsaszín dolog

Bagolymotyó

Szemben az árral

Csuklóerősítő

Macifülek

Sejtelmesség

Nyuszipraclik - avagy itt is kilóg valami

,,Igen, én vagyok az - beee! Mi van, meguntad a kis gnómokat?"

Ja és nem, nem vagyok macskás néni. Chö!

A Dalai láma és az utolsó léghajlító

2013. május

Az elmúlt két napban kisebb-nagyobb megszakításokkal sikerült megnéznem a Hét év Tibetben-t, bár bevallom, a felénél visszatettem a magyar hangsávot, mert nagyon vágyni kezdtem rá, hogy minden egyes szót értsek. Ugyan egyszer már, néhány éve láttam ezt a filmet, nagyjából semmit nem sikerült felfognom belőle azon kívül, hogy a hegymászó találkozik a Dalai lámával. Akkor én csak azzal a céllal néztem, hogy történjen már valami benne, ami értelmet ad az egésznek, de mivel akkori tudatlanságomnak köszönhetően nem elégültem ki, elkönyveltem a filmet túlértékelt alkotásnak. Most viszont újra akartam nézni, merthogy már ,,okosabb" vagyok, meg most egy-két hete úgyis benne vagyok a témában, és vártam is, hogy általa új élményt szerezzek.
Nem írom most le, miről szól, a lényeg, hogy nagy felismerésként ért a dolog, hogy ezen a kapzsiság uralta bolygón létezik egy ország olyan felfogással, amilyet ember csak egy álombéli társadalomnak tulajdonítana. A film végére már teljes alkotói lázban égtem, mint mindig, ha látok valamit, amit befejezetlennek érzek vagy nem tetszik, mert igazságtalanság uralja, de persze ahelyett, hogy folytatnám a történetem, blogot írok, mondván, nincs ihletem, holott nálam az ihlet nem más, mint a lelkesedés bármi iránt, amiben fellelhető a tisztaság legegyszerűbb formája - de majd inkább akkor írok, ha túlvagyok ezen az érettségi mizérián, és nyugodt szívvel belesüppedhetek az egészbe. Merthogy a nyugodt szívem elengedhetetlen ahhoz, hogy szinten tartsam a történetet.

Egyébként lehet, hogy hülye vagyok, meg már túlzottan belejöttem abba, hogy többet érzékeljek, mint amennyit látok, de én egy csomó hasonlóságot véltem felfedezni a Dalai lámában és az utolsó léghajlítóban, és ezt mondtam is pár napja Rúnak, viszont most ez a film felelevenítette bennem a gyanút.

A Nickelodeon-on vetített Utolsó léghajlító-t - más néven Avatár-t - nem tudom, hányan ismerik a tengernyi Olvasóim közül, de azt kell róla tudni, hogy ez a történet egy olyan világban játszódik, melyet a Tűz, a Víz, a Föld és a Levegő népei laktak békességben, mígnem a Tűz népe fejébe vette, hogy átveszi az uralmat a többi nép felett. Azóta mindenki arra az avatárra vár, aki reményeik szerint véget vet a százéves küzdelemnek. Amit pedig az avatárról tudni érdemes, hogy mindig újjászületik - maga az avatar szó sem jelent mást, mint megtestesülését, földreszállását egy halhatatlan lénynek - istennek, inkább -, akinek célja a világ egyensúlyának visszaállítása vagy épp csak híveinek védelmezése. Igaz, nem láttam rendesen egymás után minden részt, inkább csak valamelyiket háromszor, valamelyiket meg egyszer se, de egy jelenet elég élénken él a tudatomban: a szerzetesek között cseperedő kis Aang elé egy halom játékot tesznek, hogy válasszon magának, és természetesen pont azt választja, amelyik az előző avatáré volt. Itt pedig akkor már megjegyezném, hogy a Dalai lámát is így választják ki: miután meghal az előző, a szerzetesek keresni kezdik az újat, ugyanezzel a játékválasztós módszerrel. Ha pedig már az avatar szó jelentését tisztáztuk, azt is le szeretném írni - csak úgy érdekességképp, ha már utánanéztem -, hogy a Dalai láma az együttérzés bódhiszattvájának megtestesülése, ez a kusza szó pedig azokra a megvilágosodott lényekre használatos, akik feladván a nirvánát* újjászületnek, hogy az emberiséget támogassák. Arra meg már ki sem térek, hogy egyformán le kell mondjanak a családépítésről**, és számomra az is egyértelmű, hogy a Dalai láma és Aang ugyanahhoz a divat koordinátorhoz és fodrászhoz járnak.
Persze azt már nem próbálom meg belemagyrázni a Tűz népébe, hogy ők a kínaiak, de azért ezek alapján én már teljesen abban a hitben élek, hogy az Utolsó léghajlítóhoz konkrétan a buddhizmus adta az ihletet. Viszont most, hogy mindezt kiírtam magamból, rájöttem, hogy ez tényleg így van, és én csak mostanában jöttem rá. Nyüff.

Hét év Tibetben (filmzene)
Debussy - Claire de Lune
(Csak mert olyan vágyakozón
hallgatta mindig a kis Dalai láma
- most megfogott, ami azért jó,
mert az Alkonyat miatt
eddig ellenszenves volt.)

* A nirvána az az állapot, aminek elérésével kilépünk az újjászületés szüntelen körforgásából, ergo békére lelünk.
** Legalábbis eleinte úgy volt, de a Korra legendájá-t már nem nézem.

Álomfejtés

2013. május 24. (fix dátum)

Azt álmodtam, hogy negyvenöt százalékos lett az írásbelim. Nem örültem, de igazából egy ennél rosszabb se lenne csoda. Viszont akkor csalódott lennék - csodákban csalódott. Höhö.

Aztán volt még kettő, némileg kusza álmom, az egyikben azután kérdezősködtem, a Buddhista Főiskolára is a rendes felvételi eljárás szerint kell-e jelentkezni, vagy lehet-e nyár végén is. Persze aztán belecsöppentem ebbe az intézménybe, mint nem oda járó, de érdeklődő személy, viszont akkora felfordulás volt ott - szó szerint -, hogy az emberek letaposták egymást menekülés közben. A végére arra jutottam, nem nekem való.

Utána meg tél volt, mindenhol hatalmas hó, és valaki odaadta nekem kantárszáron a gyönyörű fekete paripáját, hogy vigyázzak rá, amíg ő távol van, majd - ahogy eltűnt a láthatárról -, felpattantam a ló hátára, és elmentem vele egy természeturaltább helyre, gondolván, ott fogom azt játszani, hogy nem a huszonegyedik században vagyok, és én vagyok a menő lovas suna. Ám épphogy belekezdtem a dologba, a hó elkezdett emelkedni, mintha sár lett volna, és a lónak már csak a feje volt kinn, és kapálózott kétségbeesetten, mint aki úszni próbál, én meg leszálltam róla, és pár méterrel odébb tudtam csak megállni, és néztem, hogy úristen, most tényleg meg kell halnia? Erre átváltozott egy sassá, és felröppent, és egyhelyben tartva magát csapkodott a szárnyaival, miközben nézett rám iszonyatosan beszédes, felháborodott tekintettel, de már nem tudom, mit üzent, valami olyasmit, hogy jól vagyok, de most elmegyek, én meg közben szégyeltem magam, amiért úgy éreztem, nem tudnám megmenteni, ezért nem is próbálkoztam; aztán támadt egy kis bűntudatom, amiért nem tudom majd visszaadni a gazdájának, de végül megkönnyebbültem, mert megmenekült, és végül is ez a legfontosabb.

Az álomfejtés igazából olyan, mint a verselemzés. Ugyebár az álmok nem a jövőt mondják meg, hanem az ember lelkének jelenét adják vissza különböző szimbólumokban, amik főként a napközbeni történések és kisebb impulzusok hatására születnek meg a tudatalattink kormányzásával. Utólag persze könnyebb elemezni egy álmot, mert hetekkel később már biztosra tudjuk, mik mentek végbe bennünk akkoriban, mik tették ki a napjainkat, miken járt az eszünk és milyen érzések kavarogtak a fejünkben, de van, hogy egyértelműen lehet olvasni belőlük, ha emlékszünk a fontosabb részletekre.  Tehát - például - ha találsz az álmaidban félelemre utaló jelet, még ha nehezedre esik is, el kell ismerned, hogy van valami az életedben, amitől félsz vagy ami elől menekülsz, holott tudod, hogy megoldásra vár. 

A vágyálmokon és a félelemből eredő álmokon - mint amilyen nálam ez a negyvenötszázalékos írásbeli is - nincs mit magyarázni. Nem akarok ilyen kaka eredményt. A buddhistás álom sem egy nagy kérdés, tekintve, hogy ezen a héten lépten-nyomon belebotlottam ebbe a témába, kezdve azzal a Rúval folytatott beszélgetéssel, amit két bejegyzéssel előbb is leírtam, aztán eszembe jutott, hogy megnézhetném a Hét év Tibetben-t angolul.

A lovas álmot viszont lélekrajznak tudom be, bár egy része vágyálom - mert klassz lenne szabadterepen lovagolni, meg úgy egyáltalán egy ló társaságát élvezni -, egy része pedig napközbeni behatás eredménye, merthogy a ló azért változott át pont sassá, mert a múltkori lazacos álmom után a totemállatokon gondolkodtam, és megnéztem, a lazac mit szimbolizál. Igazából végül csak annyit derítettem ki, hogy az indián horoszkóp szerint Lazac vagyok, de viccből megcsináltam egy totemállatos tesztet, aminek az lett az eredménye, hogy huszonegy százalékban medve, huszonegy százalékban farkas, huszonegy százalékban szarvas és harminchét százalékban sas a totemem - ami már csak azért is vicces, mert a válaszaim alapján mindenre számítottam, csak madárra nem. A többi lényeges kép ebben az emelkedő hó, és azok az érzelmek, amiket a sas tekintete váltott ki belőlem. Persze innentől már azt magyaráz bele az ember az álmába, amit akar, de végeredményben mindenképp igaznak kell lennie, mert nem álmodunk olyasmiről, amihez ne lenne közünk, de ami a legfontosabb, úgysem azonosítunk magunkban olyan érzéseket, amik nincsenek.

Nekem például a lovas álmomról rögtön az ugrott be, hogy a hó az egyre csak növekvő anyagi gondjainkat jelképezi, a ló pedig az anyagi javakat, én pedig beletörődve tekintek az egész süllyedésére nem-tudok-mit-tenni hozzáállással, amiért mostanában néha bűntudatom is van, mert végül is nem én dolgoztam meg mindazért, ami talán el fog veszni (= nem az én lovam), ergo én könnyen mondom, hogy ez nem a világ vége, meg hogy majd úgyis jó lesz.

Viszont a sassá változott ló akkor sem jelenthet mást, mint az én örökös kis optimizmusomat.

,,We're walking in the air
We're floating in the moonlit sky
 The people far below are sleeping as we fly"

Celtic Woman - Walking In the Air

Totem teszt (angol)

Pihent agy

2013. május

Egyébként ma eszméletlenül fantáziadúsakat álmodtam.

Az egyik arról szólt, hogy valami ismeretlen erő odatett Rút és engem egy keskeny deszkaházikó elé, hogy ott várjuk meg a tornádót, ami folyamatosan erősődő zúgással közeledett felénk. Annyira keskeny volt az épület, hogy az alsó szintjén összvissz egy kétszemélyes matrac fért el, de úgy, hogy mind a négy szélével érintette a falakat. Rúval agyaltunk ott a ház előtt, hova kellene elbújni úgy, hogy ott maradjunk azután is, hogy elért minket a forgószél, de a kopár síkságon kívül nem volt ott más. Néha-néha bebújtunk a matrac alá, gondolván, hátha elég súlyos ahhoz, hogy ott maradjon a fejünk felett (?), de általában csak a házikó előtt való stresszelés ment. Nem voltunk megkötve és nem voltak őrök sem ránkállítva, egyszerűen csak a tornádós valaki nem akarta, hogy elmenjünk onnan. Aztán egyszer csak házikóstul bekerültünk egy pincébe (gondolom, tudatalattimnak végre sikerült kreálnia egyet, ha már annyit morfondíroztam azon, milyen jól jönne ilyenkor egy pince), de akkor már ott volt a nyakunkon a vihar, és Rúval épphogy el tudtunk kapni egy instabil oszlopocskát, aztán lélegzetvisszafolytva néztük a széltölcsért, ami már szó szerint körülöttünk kavargott, de csak a keskeny kis alja, úgyhogy nem jelentett akkora veszélyt. Aztán hirtelen a szél átfordult egy önelégült arcot vágó kalapos nőbe, és közölte, hogy ő Hollandia.

Ezután volt egy szakadás, új útitársat - valami férfit - kaptam, és a terep olyan volt, mint egy huszonkettedik századi építészeti stílusban épült diktatórikus város, minden sárga volt és fehér, az épületek sima felületűek és inkább kerekdedek, semmint szögletes formájúak, az ég meg narancsos árnyalatban úszott, mintha folyamatos naplemente uralta volna. Az embereket távolról felügyelték, mint valami rabokat, akiket a saját érdekükben kell irányítani, de a sztárokat istenítették, és külön épületeket tartottak fenn nekik. Én valamiért épp menekülőben voltam a hapsival együtt - azt hiszem, átutazóban voltunk -, és volt egy csatornán úszó komp, amire úgy ugrottunk fel, hogy huh, megmenekültünk, mire a legénység egyik tagja odajött egy tűt törölgetve, és nyugtatgató hangon, mintha naiv gyerekekhez beszélne, közölte hogy ne aggódjunk, mindjárt jön, és elkészíti a tetoválásunkat. Persze egyből jött az érzés, hogy ez a tetoválás nem az a fajta, amit az ember önszántából magára varratna, úgyhogy a komp másik oldalán le is ugrottunk, bár nem követtek minket, csak néztek utánunk - valószínűleg azért, mert tudták, hogy olyan jól ki van építve a biztonsági rendszerük, hogy nem tehetünk meg tíz lépést sem anélkül, hogy ne futnánk bele egy társukba.

Szóval el is kapott egy egyed - akkor már egyedül voltam -, de nem jött be a képbe semmiféle bilincs vagy erőszak, inkább csak tudatosult bennem, hogy nincs értelme menekülni, ő meg csak dorgálón beszélt hozzám valamit, de igazából hozzám se ért, és rám se nézett, csak irogatott valamit teljesen higgadtan, mintha csak lekapcsolt volna gyorshajtásért. Volt mögötte három ember, életnagyságú plüssállatka (!) formában, és agymosottan várták ezt az embert - az volt egyáltalán? -, hogy visszatérjen hozzájuk. De ő inkább belekezdett egy ismertetőszövegbe, miszerint náluk nem becenevet kapnak az emberek, hanem egy plüssállatka formát, nézzek csak körül - itt rámutatott a három ,,kisdiákra" -, van itt rózsaszín majom, kék kacsa, sárga maci - mi szeretnék lenni?
Az álom végszója pedig az volt: cchát... mondjuk... lazac.

A média hatása a mai fiatalságra

2013. május

Séta közben

- Olyan klassz lenne kung fuzni... Ha megnyerem a lottót, beiratkozom kung fura. Veled együtt. Sőt! Szerzek egy saját kínai mestert! És téged is tanítana!

- Vagy inkább építsünk egy dojót!

- JÓ! Valami eldugott kis helyre...

- Faszt! Ide. - Egy nagy telekre mutat. - Ez a hely pont ránk vár.

- Persze... Lakótelep lenne a háttérben, mi?

- Igen, mert itt van minden. Egy csomóan laknak itt, jönnének százan, hogy kiképezzük őket.

- De az nem lenne az igazi! Valahol a Gödöllői-dombságban kell lennie. Ott tök szép és békés lenne.

- De oda nem menne senki. Túl messze van!

- Na és? Bentlakásos dojó lenne.

- De nincs olyan, hogy bentlakásos dojó...

- Dehogynincs. Ez az lenne! És lenne azok számára is, akik csak hétvégén érnek rá.

- Szerintem meg itt legyen és kész.

- Jó... De akkor - a helyi középiskolára mutat - ezt ledózeroljuk, hogy több legyen a helyünk.

- JÓ! És mi leszünk a mesterek!

- Hát... Vagy inkább idehozatjuk Brendon Huor-t! Ő lenne a mester, mi meg az igazgatók. De én a legfőbb, te meg alattam lennél.

- Persze... Viszont alaposan kiválogatnánk, ki kerülhet be!

- Jó!

- Összezárnánk mindegyik gyereket egy-egy vadállattal, és aki megússza, bekerül, mert elég rátermettnek bizonyult.

- Ez hülyeség, itt nem az erőszak a lényeg.

- Jó, akkor mindegyik kapna egy vadállatot, amit meg kellene szelidítenie. És azzal, hogy eggyé válnak az állattal...

- Mint valami patrónus...

- Vagy inkább daimon!

- Neked mi lenne?

- HIÚZ!

- Jaj, azok rohadt szépek... Olyan tiszteletet parancsoló a megjelenésük!

- Ja, és mindig nézelődne, mint valami felügyelő tanár.

- Mi meg ritkán jelennénk meg az emberek előtt. Csak néznénk a tanulókat a háttérből! És aki lát minket, az misztikus jelenésnek tudna be mindent. Megjelennék, a hajam lobogna, és csak néznék rá... Persze lenne rajtam tök jó cucc is, meg tegez... Aztán egyszer csak eltűnnék!

- Beugranál a bokorba.

- Hát igen... Te meg damillal húzogatnád a faágakat a lépteim nyomán.

Ebéd közben

- Kár, hogy nincs valami jó kis kung fu-s sorozat.

- Mert az miről szólna?

- Hát... Mondjuk egy agresszív hapsiról, aki nem tudja kezelni az érzéseit, ezért kidobja a nője, mire észbe kap, hogy szüksége van változásra, ezért elmegy egy bentlakásos dojóba...

- Áh, de ez milyen sablonos már!

- De nem a szerelmi szál lenne a lényeg, mivel az rögtön megszakadna - csak a látvány és a lelki fejlődés!

- Nem. Hanem lenne egy gyerek, akit folyton terrorizálnak a középiskolában, ezért beiratkozik kung fura, és végül szétver mindenkit.

- Mert ez nem sablonos? Na de oké, akkor legyen ez a gyerek, akinek az apja egy mamutvállalat vezérigazgatója Kínában, ezért a gyereknek is oda kell költöznie.

- Persze, Kína! Ez is olyan sablonos...

- Jó, akkor eltérítik a gépet, mert váltságdíjat akarnak a gyerekért.

- Azt meg hogy?

- Hát... Magánrepülővel megy, amit egy gonosz pilóta vezet... Nem, nem is! Hanem a fiú apjának a mostohafia - úgy harminc körül lenne -, aki nem akarja házhoz vinni a gyereket, amíg nem kapja meg a váltságdíjat.

- Miért akarna váltságdíjat, ha ő is a fia?

- Ja tényleg... Akkor nem is váltságdíj kell neki, hanem az örökség, ezért el akarja tenni láb alól a gyereket, szóval lefizette a pilótát, hogy valamit csináljon vele. Lenne nála fegyver... De a gyerek kiugrana menet közben, és egy dzsungelben landolna!

- Hogy a faszba ugrana ki?

- Hát ejtőernyővel. Lenne ott egy öreg bácsi, a család inasa, aki önfeláldozón gyorsan ráadná a gyerekre az ejtőernyőt, aztán kilökné.

- Jó! És a gyerek még látná, ahogy lelövik az öreget!

- Zuhanás közben?

- Ja tényleg...

- Na mindegy. Szóval landol a gyerek, és belecsöppen a tibeti életbe, ahol rájön, hogy tele a töke az anyagi világgal, és nem is akar már visszajutni bele. Meditálgatna meg minden. Mondjuk itt hol a kung fu? Mindegy, egy harcművész-szerzetes suliban lyukadna ki... ahol megtanulna harcművészkedni.

- Ennyi?

- Hát persze lennének még mellékszálak, de ez lenne a fő. Vagy megtalálnák, nem t'om. De lenne egy jani, aki folyton cseszegetné...

- Persze, cseszegetné... Pont ott.

- Jó, akkor nem cseszegetné, hanem mindig rivalizálna vele. De egyszer bajba kerülnének, és kénytelenek lennének összefogni. Összebarátkoznának végül, mert a jani segítene a gyereknek.

- Ja, és előjönne a Sharinganja is, mi?

Fogmosás közben

- Egyébként meg lehetne mondanivalója is a sorozatnak, mert ugye Tibet megszállás alatt van a kínaiak által...

- Tényleg? Nem csak voltak?

- Nem, elég durva ott a helyzet - láttam múltkor az On the spot-ban.

- Biztos...?

- Aha. És vannak tibetiek - főként szerzetesek -, akik úgy fejezik ki a nem tetszésüket, hogy nyilvános helyen felgyújtják magukat.

- Úristen, nem is tudtam. És az miért jó nekik?

- Mert volt valami eset Észak-Afrikában, ahol ugyanezt csinálta egy hapsi, és rögtön lett hatása is. A tibetiek viszont hiába gyújtják fel magukat, nem történik semmi, és nem is segítenek rajtuk.

- Az amerikaiak se?

- Azok se. Azt hiszem, tartoznak Kínának...

- Pf, és még mindig mindenki tőlük vár segítséget...

- Na ja... Szóval lenne egy ilyen szerzetes barátja a gyereknek, úgyhogy egy csomó mindent megtudna a világról, és emiatt a sorozat miatt a világ is megtudna egy csomó mindent, úgyhogy először betiltanák, aztán rendbe jönne minden.

- Mert a magyarok megmentenék őket.

- Ja, a magyarok! Lenne egy magyar barátja is, aki tudna nyilazni...

- Lovaglás közben!

- Nem, legyen inkább szarvasa - az menőbb.

Bubimackó féltesói

2013. május 19. (fix dátum)

Ma öt előtt keltem, adtam enni Csajmancinak, aztán résnyire nyitva hagytam az ajtóm. Bezabált, meglátogatta az árnyékhelységet, aztán visszaült az ablakomba. Pár perccel később megunta, és nagy szerelmes szemekkel odabújt mellém éppen úgy, ahogy az elmúlt két-három napban. Dorombolt, folyamatosan a szemembe nézett, gyömöszölte a pokrócot, és az állát a karomra hajtotta. Ugyan így nem igazán tudtam aludni, azért értékeltem ezt a fél órát, merthogy Csajmanci nem szokott ilyen bújós lenni, csak hát ugye a tinimamiság bezavart a hormonjainak.

Tehát mondom, ez tartott fél óráig; hol a hasán feküdt, hol a plafonnak mutogatta kerekded formáit, közben meg erőteljesen ,,fortyogott" a hasa. Gondoltam magamban, biztos emészt. Aztán már olyan durva szinten hízelgett, hogy már-már erotikus volt, és eszembe jutott benézni a lába közé, mert realizálódott bennem, hogy végül is a teljes kényelmet és békét megteremtettem neki egy csodálatos szüléshez...

És naná, hogy volt ott valami fényes! Gyorsan kipattantam az ágyból, elügettem a dobozkáig, aztán beletettem Csajmancit, de elég sokáig kellett győzködnöm, hogy ugyan már ne akarjon visszamászni az ágyamba.

Én ugyan vártam a kiscicákat, a szüléstől azért tartottam, mert volt egyszer egy sziámi macskánk, akiből az egyik bébi fordítva indult meg, és ki kellett húznom, szóval azóta nem hiszem, hogy a macskákat nyugodtan magukra lehet hagyni szülés közben. Vannak persze azok a parasztmacskák - mint a mieink is -, akik vélhetőleg elég egészségesek egy gondtalan szüléshez, mert például nincsenek agyon tenyésztve, és nem a rokonaikkal hálnak, de sosem lehet tudni...

Szóval Csajmancit betettem a dobozba, de közben eltűnt az a fejecskének vélt dolog a lába közül, ergo visszament ahelyett, hogy kijjebb jött volna. Üldögéltem mellette, eltelt tíz perc, húsz perc, harminc perc... Igaz, dorombolt, de fájásai voltak, és elfúló hangon nyávogott néha egyet-egyet, és fél óra elteltével már kezdtem aggódni, hogy ez túl sokáig tart. Sebaj, várok még, mostmár bármikor előjöhet a bébi - gondoltam -, így hát ültem még egy órát, amikor is bekapcsoltam a gépet, hogy megkeressem az állatorvos számát, aki elvileg napi huszonnégy órában elérhető, gyakorlatilag viszont nem vette fel a telefont, pedig nem egyszer próbáltam hívni. Oké, ünnepnap így meg úgy, de hát orvos, na. Vagy ha nagyon ragaszkodik az ünnepnapokhoz, legalább valami helyettest keressen ilyenkor.

Miközben kezdett felébredni bennem a bűntudat, amiért megszakítottam Csajmanci szerelmetes szülését azzal, hogy áttettem a dobozba, elkezdtem gondolkodni, átmenjek-e a szomszédhoz, hogy elvisz-e az állatorvoshoz - bár nem tudom, így lett volna-e értelme -, de előtte még lementem mamához nem tudom mit remélve. Ágyban volt még, de már ébren volt, mondtam, hogy szenved a macska, nem tud szülni, úgyhogy felöltözött, és feljött. Addigra megint kint volt egy fél fej, de akárhogy erőlködött Csajmanci, nem akart kijjebb jönni. Mama először akart szerezni valamit, amivel kihúzhatjuk, hogy ha a kiscica nem is éli túl, Csajmanci azért ne haljon bele a szülésbe, de ezt a harapófogós dolgot nem tartottam jó ötletnek. Megnyomkodta hát Csajmanci pocakját a nunusa felett, és akkor kicsusszant végre egy fekete-fehér mancika. A második már könnyen jött, a harmadik viszont kicsit később érkezett, és ismételten nehezen akart előbújni, Csajmanci fel is ,,kiáltott" közben, és összepisilte magát.

Azóta mindenki jól van, bár a méhlepény még nem jött ki, de azt olvastam, arra van huszonnégy óra. Örülök, hogy mindenki életben van és szép kövérke, nem tudom, Perdita mit szólt volna - és én mit szóltam volna?! -, ha történik valami baj. A végén olyan békésen csicsikált a virágos pokrócon, hogy kedvem lett volna lefényképezni, na de majd kérek kölcsön egy gépet Rúéktól, hátha tudnak adni.

Egyébként pár napja összekaptam Perditával, mert beszólt, hogy miért megyek Rúhoz, miközben a macska bármikor szülhet, mert hát nem kellene egyedül hagynom. Gondoltam, majd szólok mamának, hogy időnként nézze meg, de én nem fogok itthon ülni egy huzamban két hetet, csak azért, mert terhes a macska, de utólag belátom, hogy tényleg gáz lett volna Csajmancit egyedül hagyni. De ma elmegyek, átadok egy tonna mangát egy csajnak, mert Perdita eladta őket Vaterán, aztán megyek Rúhoz, és csak kedden jövök haza. Pongó meg majd jön valamikor délután, úgyhogy remélem, nem lesz több éles helyzet.

Egyébként nem tudom eldönteni, hogy fekete-fehérek-e, mert egy kis cirmosságot is felfedezni véltem, amikor már tiszták voltak, de majd meglátjuk, ha egy kicsit nagyobbak lesznek. Szerintem egyébként kettő hosszúszőrű, a harmadiknak inkább rövidke a haja, de hát ezt se lehet még látni. Csajmanci meg ki lesz pakolva, de hogy szülni nem fog többet, az biztos.

Haj-cihő

2013. május 17. (fix dátum)

Jaj, még meg akartam osztani egy boldogságos hírt.

Az elmúlt egy-két hónapban muszájnak éreztem a hajegyenesítést, mert már olyan hosszú volt a sörényem, hogy hiába göndör alapjáraton, nem tudott már kunkorodni a súlyoktól, egyszerűen csak lógott élettelenül. Legutóbb, miután megmostam, eldöntöttem, hogy jó darabig hanyagolni fogom a beszárítást, mert egyrészt unom egyenesen, másrészt mindig rossz érzésem van a folyamat közben, mert én nem szeretem bántani a hajam ilyen sűrűn.

Na tehát megmostam, másnapra meg olyan loknis volt, hogy majdnem elélveztem a látványtól. Igaz, az elöl lévő tincseim nem száradtak éppen szimmetrikusra, szóval tegnap őket még hátra kellett csatolnom a fejem tetején átterelgetve, de ma már tökéletesen álltak, úgyhogy pompázatos hajkoronával poshadhattam az ELMŰ-nél. Mondjuk a HÉV felé menet Rú egyszer csak ott termett mellettem, mondván, hogy épp pisilni tart az Árkádba, úgyhogy örültem, hogy reggel úgy döntöttem, rendezett külsővel hagyom el a házat, nem pedig úgy, hogy csak az ELMŰ-ig megyek.

Mondjuk az elmúlt hetekben arra is felfigyeltem, hogy kifakult a hajam, szóval ha nem tér vissza a színe is az elkövetkezendő hónapokban, ősszel be fogom festeni. Sötétbarnára vagy valami vörösesre. Vagy vöröses fényű sötétbarnára. Vagy olyan* barnára, mint amilyen most is, csak legyen szép, ne ilyen fakó. De őszig még van ideje rendbejönni.

Szóval örülök, hogy visszatért a göndörségem, és remélem, vasárnap is szépen fog megszáradni, mert aznap lesz jelenésem Rúnál.

Csajmanci meg úgy néz ki, mint aki lenyelt egy labdát, és amikor az ölemben ül, érzem, ahogy odabent mozgolódnak a kis babamancik. Előbújhatnának már, mert mióta azt lesem, mikor fognak megszületni, minden második álmomban kiscicák a főszereplők.

* Perdita szerint sötétbarna, Rú szerint néha sötét, néha világosabb, szerintem vörös mogyoróbarna, de én ismerem jobban, szóval nekem van igazam.

Féreghajtás

2013. május

Ja azt elfelejtettem leírni - amúgy nem is, csak külön bejegyzést akartam neki szánni -, mekkora élmény volt beadni a macskáknak a tablettákat, amiknek a méretén én is hitetlenkedtem kissé, nem csak ők. Volt persze ízesített trutyiállagú féreghajtó is az állatpatikában, de az már kétezer forint volt, szóval gondoltam, inkább a harc.

Bubimackóval kezdtem, mert ő fogyott le nagyon. Hát, nem igazán küzdöttem meg vele, úgyhogy felhívtam mamát (ők a lenti lakásban élnek), hogy fogja le nekem, és így nagy nehezen beadtuk neki a bogyót - bár előtte még kétszer-háromszor kitolta a nyelvével, ami arra volt jó, hogy beinduljon a nyálelválasztása, és habzó szájjal körbe tudja futni az asztalt, amíg el nem kapom. Annyira kifáradt, hogy utána kifeküdt a szék alatt, aztán az első adandó alkalommal kimenekült a kertbe.

Utána jött Csajmanci, akiről azt hittem, szelídebben fogja kezelni a dolgot, ehelyett be kellett bugyolálnom abba a nagy strandkendőbe, amit a szüléshez készítettem neki elő, de még így sem volt hajlandó nagyra nyitni a száját, és ő is el kezdett habzani, mamának meg menet közben elment a türelme, úgyhogy magamra hagyott az oroszlánnal. Kicsit tartottam Csajmancit így bepólyálva az ölemben, próbáltam elringatni megnyugtatni, miközben szétálló fülekkel és különböző méretű pupillákkal meredt a mögöttem lévő falra teljes sokkban és persze sárga nyálhabbal az állán - a haját cápauszonnyá formáló, ismeretlen eredetű ragacsról már nem is beszélve -, aztán ennek a pólyás dolognak akkor lett vége, amikor megint kiköpte, és el kellett engednem, mert a kendőben elveszett a tabletta, de végül kutyapózban sikerült lenyomni a torkán, amit akkora pánikban fogadott, hogy nyálcsíkot húzva maga után körberohanta az egész lakást, úgyhogy utána fel kellett mosnom, mert még a lépcsőre is jutott habocska, ami aztán esztétikusan nyújtózott a földszint felé, majd toccsant a padlón. Nem baj, hamar megbocsátott nekem, bár azért van egy kis bűntudatom, mert olyan aranyosan fogadott, amikor hazaértem. 

Majd beszélek Bubimackóval is, hisz ez az ő érdekében történt.

Defekt

2013. május

Egyszer meg kellene számolnom, hányszor mosok egy nap alatt kezet - szerintem megdöbbentő lenne az eredmény. Megfogtam valamit a hűtőből, amit biztos tároltak koszos raktárakban - kézmosás. Hozzáértem egy pénzérméhez, ami már biztos bejárta az országot - kézmosás. Levittem a szennyest - kézmosás. Mosogattam - kézmosás. Kiteregettem - kézmosás. Megfogtam egy befizetnivaló számlát, ami biztos olyan embeken keresztül jutott el hozzám, akik pénzt fogdostak, és nem mostak kezet - pénzmosás kézmosás. Tojást pucoltam - kézmosás.
Fura. Holnaptól - ha eszemben lesz - megpróbálok visszavenni egy kicsit. Már csak a vízszámla érdekében is. Meg talán nem is tesz jót ilyen sűrűn... Az mondjuk jobban zavart, amikor kilenc-tíz éves korom tájékán különböző tárgyakat igazgattam állandóan, hogy beálljanak egy bizonyos szögbe, ,,különben történni fog valami rossz". Szerencsére elköltöztünk, és onnantól figyeltem magamra, nehogy új szertartásokat találjak ki a régiek helyett. Igaz, a párnaigazgatás-miközben-elszámolok-kettőig-aztán-négyig-aztán-megint-kettőig megvolt még egy darabig, de sikerült leszoknom róla. Már csak két hülyeségem van, de azok elég enyhék, és nem ragaszkodom hozzájuk. Tulajdonképpen épeszű magyarázataim lennének rájuk, de inkább nem megyek bele, mert perpillanat így is elég bizarrnak érzem magam. Szerencsére már tudom kontrollálni magam, úgyhogy már nem csinálok ilyeneket.
Mostanában amúgy egész korán kelek magamhoz képest, ami egyrészt annak köszönhető, hogy egy-két hónapja meghalt a gépem, ezért hát nem internetezgetek éjszakánként, másrészt hajnali öttől kezdve Csajmanci félóránként felébreszt, merthogy ő éhes, meg ki akar menni a szobámból, aztán be akar jönni, utána ki akar menni és így tovább. Mondjuk pár napja sajnos felfedeztem, hogy elég kikiabálnom neki, hogy hagyjon békén, és tényleg békén hagy - abbahagyja az ajtókaparászást -, így tovább tudok aludni a kelleténél. Gyanakszom rá, hogy jobban érti a nyelvünket, mint gondoltam. Bubimackó viszont akkor kel fel, amikor én. Igazán egy húron pendülünk. Kicsi szőrös nők!
Szóval így sikerült ma kábé tízig aludnom, bár még így sem magamtól keltem fel, mert Rú hívott, hogy bejelentse az örömhírt, hogy nem cukros - miért-vagyok-folyton-szomjas gondolatmenetét tegnap este addig-addig fűzögette, amíg ki nem lyukadt a cukorbetegségnél -, aztán átmentem a boltba, utána meg nézegettem a szótárfüzetemet és a tételkéimet, amikkel kapcsolatban rájöttem tegnap, hogy ugyan nincsenek tele nyakatekert mondatokba bugyolált cikornyás kifejezésekkel, nem is olyan rosszak. Igaz, azóta olyan abszurd témákról is hallottam, amik nincsenek a könyveimben se, úgyhogy majd a szerencse csillaga vezesse utamat. Viszont ma ráébredtem, hogy annyira már nem is erős az ellenérzésem az angol nyelv iránt. Szeretek foglalkozni vele -  már-már azt is fontolgatom, hogy az érettségi után mégsem fogom kiiktatni a nem létező napirendemből -, de persze a határidőre való felkészülés gondolata beárnyékolja az egész tanulási folyamatot.
És mivel ma az is feltűnt, hogy ez már a sokadik bejegyzésem az érettségivel kapcsolatban, ezzel le is zárnám a témát. Bár mé'?! Arról írok, amiről akarok!
Sajnos Csajmanci nem szült az elmúlt két napban sem, így esélyes, hogy pont akkor fog, amikor nem leszek itthon. Viszont Pongó jön vissza holnap - vagyis már ma -, úgyhogy legalább lesz vele itthon valaki.

Lámatábla

2013. május

Ma délelőtt bementem az Árkádba elintézni mamának egy ELMŰ számlát - ilyenkor amúgy egészen bűbájos, olyannyira, hogy bűntudatom van, amiért ezt a jelzőt használom rá -, két órán keresztül vártam a soromra, fantasztikus időtöltés volt. Viszont előtte vettem még egy emelt szóbelire felkészítő könyvet, gondolván, lehet, hogy pénzbe kerül, de ha nem venném meg, azért lenne bűntudatom, mert nem teszek meg minden tőlem telhetőt.

Szóval üldögéltem az ELMŰ-nél, és ha épp nem azon tanakodtam, miért tart másnak fél óráig elintézni valamit, míg én két perc alatt végzek, ezt a könyvet nyitogattam, pontosabban el is kezdtem olvasni szépen az elejétől. Azt kell tudni róla, hogy csudajó kérdésekből áll, amikre szép kerek, tíz-tizenöt soros válaszok vannak megadva, és tapsikoltam is lelki kezeimmel, amiért az én kidolgozott tételeim ezekhez képest kicsi kakigolyók, és hát volt is két másodperc - de tényleg csak annyi! -, ami alatt bukásra ítéltem magam, de végül visszatért belém az élet, és arra jutottam, a mai napot meg a holnapot rászánom a könyv elolvasására, utána pedig kitalálom, mihez kezdjek vele a továbbiakban annak érdekében, hogy a benne lévő kétmilliárd, általam eddig soha nem látott és hallott kifejezést eredményesen elraktározzam az elkövetkezendő három hétben.

Szóval hazaértem, és elolvastam a könyv felét, és hát egy-egy kérdésnél* komolyan elméláztam azon, ha angolul nem is, de legalább magyarul tudnék-e rá válaszolni. Ugyan az első néhány válasz száz százalékossága kétségbeejtő módon elkámpicsorított, egy idő után egyre sűrűbben kúszott be Patrick általános arckifejezése az elmémbe, úgyhogy a végére már egész jókat mulattam egy-egy kérdésen.

Na tehát itt tartok most, áldásom a kiadókra, amiért nem akkor dobták piacra ezt a könyvet, amikor én felkészítő könyveket keresgéltem még pár hónapja, mert akkor ezt szótáraztam volna ki, és ezeket a szavakat tudnám már szépen, nem pedig azokat, amiket. Mondjuk miután olyan választ is olvastam, amiben Arisztotelésztől volt egy idézet, komolyan elgondolkodtam azon, vajon tényleg ilyen szinten kell-e vágni a dolgokat.

Ja és újfent rájöttem, milyen durván tudatlan vagyok, és én ezt nagyon nem szeretem magamban. Ha lezárul ez az angol mizéria, nekiállok kikupálni magam, mert ez tényleg lamentable - ú, miket tudok! Főként irodalmilag vagyok elmaradott, ami azért elég cikis az én esetemben. Szóval tervezem, hogy majd behozom a lemaradásaimat, régi nagyoktól kezdve a kortárs írókig...

* What is meant by biodiversity?

- Sorry?

Hogyan erősítsük meg saját akaratunkat

2013. május

Fura, de egy éve az egyik fő témám az egyetem - még ezt a blogot is úgy kezdtem el, hogy én megyek szeptemberben tanulni -, de elég volt néhány bizonyos mondat, és máris ott vagyok, ahol tavaly: mit tegyek?
Múlthéten nem írtam le, de múltkor azért is mentünk Rú keresztszüleihez, mert a keresztapjának a nője megunta, hogy az asszisztense nem csinál semmit, és akartak velem beszélni arról, beállnék-e a helyére, ha a jelenlegi asszisztenst sikerül eltávolítani - bejelentett munka, bérlet, kajajegy. A tavalyi bébiszitteres munkám utolsó heteiből gyűjtött tapasztalataim alapján úgy gondoltam, jobb lesz, ha nem említem az egyetemet, hanem önző leszek, és csak a saját érdekeimet tartom szem előtt két vasat tartok a tűzben, így magabiztosságot színlelve rávágtam, hogy naná, hisz a jelenlegi helyzetben luxusnak érezném az egyetemre járást, de persze nem sokat késve különböző gondolatmagvak kezdtek el csírázni a fejemben, mint például dolgozom három hónapot, aztán pá, én megyek egyetemre vagy jaj, mi lesz, ha kiraknak minket a házból, akkor jól jönne az a fizu vagy de hát ha nem most, akkor mikor kezdek el haladni a céljaim felé?, de azért fejben már el is kezdtem havi kiadásokat beiktatni, amiket tanulásra költenék a fizetésemből, még akkor is, ha nem mennék idén egyetemre, hogy azért ne érezzem úgy, hogy csak dolgozom, miközben nem fejlődik a szellemem.
Szóval erősen dilemmázom a dolgon; az egyetem felé húz a szívem, mert tudom, hogy addig nem lesz teljes az önértékelésem, amíg nem lesz minimum egy diplomám*, de különböző kérdések nyugtalanítanak ezzel kapcsolatban, mint például az elmúlt két évben nálam klasszikussá vált mi-van-ha-rosszul-döntök.
Rú a munka elvállalása mellett érvel, merthogy az egyetem megvár, és ez egy korrekt munka lenne magyar viszonylatban jó feltételekkel, viszont engem nem igazán lendítene közelebb a céljaim felé, egyszerűen csak lenne pénzem, olyan eszközöm, ami lehet, hogy némileg egyszerűsítené az anyagi létem, de a lelki és/vagy szellemi fejlődésemet kicsit sem, márpedig az utóbbit többre tartom. Amíg nem jött ez az ajánlat, Rúval az általam kiválasztott szakra építettük a közös jövőnket, meg én alapjáraton ezt a szakot egy lépcsőfoknak tekinteném az életemben - tehát eszköznek valami még jobb felé -, ezért van hát ez a totojázás a döntéssel kapcsolatban, hogy  megérné-e most pénzért félretenni a tanulást.

Szóval eme csudi téma miatt az elmúlt két hétben elég sűrűn ütötte fel fejét a teljes bizonytalanság és a pillanatnyi elmezavar, tehát ingadozott a hangulatom teljes erővel, amit utálok, mert én szeretem magam stabil lelkületű egyénnek vallani, meg hát Rúnak se lehetett valami nagy élmény velem a tegnapja, miután a mi-jár-a-fejedben kérdéseire minduntalan csak a befelé fordulást legjobban érzékeltető semmi választ adtam, miközben számára is teljesen nyilvánvaló volt az őrlődésem.

Viszont az elmúlt percekben megint csak rájöttem, milyen hasznos tud lenni a blogírás. Miközben vívódásomról írtam, eszembe jutott tizenöt éves énem, aki ugyan erősen megkérdőjelezte a papíron feltüntetett tudás értékét, és ezért sokáig még érettségit sem akart szerezni majd-én-megmutatom-hogy-leszek-én-világmegváltó-papírok-nélkül-is hozzáállással*, a céltalan pénzhajhászást még jobban megvetette, ezért hát lehetségesen kitépné a haját, ha elolvasná ennek a bejegyzésnek az első felét.

* Általánosban tipikus kakadék tanuló voltam, kilógva éreztem magam - úgy is volt! - és tanárok által lekezeltnek - biza! -, ezért rengeteget lógtam, és nem pótoltam semmit, az egyetem meg olyasmi volt, amire nem gondoltam soha, merthogy nekem nincs rá szükségem, én úgyis író leszek, az íráshoz való tehetség meg vagy benne van az emberben vagy nincs, de azt úgysem lehet iskolában tanulni. Aztán két-három éve sikerült végre összehoznom egy olyan törpénetet (tényleg törp), amivel elégedett maradtam, így hát gyorsan el is küldtem néhány kiadónak, és volt köztük egy, aki olyannyira ráharapott, hogy már a kiadás menetéről meg a borítóról beszéltünk, amikor mellékesen rákérdezett a foglalkozásomra, én meg nagy büszkén leírtam, hogy most fogok érettségizni, amire olyan lekezelő hangvételben reagált, hogy a levele elolvasása után órákig zokogtam a gép előtt, aztán arra jutottam, hogy a legtöbb író** hiú köcsög személyiség (hát na, én is tudom magamról), és ha az kell ahhoz, hogy szóba álljanak velem a kiadók, akkor szerzek egy diplomát, lássuk, miket lehet tanulni az egyetemen... Csak hát menet közben rájöttem, hogy rohadt sok mindent lehet tanulni, engem meg annyi minden érdekel, hogy ha tehetném, egyszerre tíz szakra iratkoznék be, és akkor nem lenne az, hogy jaj, inkább kiiratkozom, és mást tanulok.

** Amúgy érettebb fejjel kezdek gyanakodni arra, hogy nem csak a korommal volt baja, hanem azzal is, hogy miután kéretlenül megmutatta három-négy versét, a három mondatos lélektani verselemzésem fájdalmas igazságként kólintotta fejbe... Tanulság: soha ne vedd ki egy még élő költő soraiból, hogy ifjúkorból megmaradt, örökös nyughatatlanságban szenved, mert annyi erővel be is inthetsz neki. Bár még mindig felfordul a gyomrom, ha megnyitom a levelezéseinket, ezen a részen most tényleg felnevettem.

A felnőttlét tényleg csak arra tanít, hogyan hazudjunk egymás arcába, ha előrébb akarunk jutni.

Érthetetlenségi vizsga

2013. május 9. (fix dátum)

Az jutott eszembe, hogy az érettséginek érettségi helyett értelmetlenségi vagy életképességi vizsga kellene legyen a neve, aminek a végén  nem azt mondják meg, hány százalékát tudtad a feladatoknak, hanem hogy mennyire volt értelmetlen számodra ez a vizsga, mert kiráztad a kisujjadból vagy épp durván elvéreztél.

Na mindegy, nem fogok most részletesen leírni mindent, a lényeg, hogy tök ügyes vagyok, mert nem izgultam kicsit se - ja, várjunk csak, az annyira nem is jó -, de nem igazán tudnám behatárolni, milyen lett, mert ugye vannak azok a hibás megfejtések a dolgozatban, amik azért nem stimmelnek oda, mert tippeltem őket, meg vannak azok a hibák, amikről nem tudok, de azért ott vannak. A nyelvhelyességben volt egy feladat, amit tovább bámultam, mint a többit, meg a halott hallott szövegértésben is volt egy, amiről első ránézésre azt gondoltam, ezzel csak nem lesz baj, végül is KISCICÁS KÉP VAN MELLETTE, és át is futottam a szöveget, amit ki kellett volna egészíteni, és értettem is, de azt már nem, hogy az öreg miket mondott odabent a hangszóróban, úgyhogy azt a feladatot akár át is satírozhattam volna. A levélírással nem volt gond - de majd kiderül. Ötös nem lesz, az tuti - remélem négyesnél rosszabb se -, pláne a szóbeli után.

Egyébként egy rakás okos gyerekkel voltam összezárva; ezt abból szűrtem le, hogy nagyrészük mindig előttem lett készen, és amikor rájuk néztem, úgy írtak, mint akik magyar szöveget olvasnak, szóval kicsit különc érzés volt köztük lenni az én angoltudásommal.
Mostanában látom csak, mekkora előnnyel indul az, aki gimnáziumba/kéttannyelvűbe/hatosztályosba jár vagy van magántanára, esetleg ezek mind egyszerre. Régebben nem értettem, mivel különb a gimnázium a szakközépnél, de mostmár értem a dolgot (utálom a dolog szót - az mellékes, hogy sokat használom). De ezt csak azért jegyzem meg, mert burkoltan szeretnék bűnbakot csinálni az eddigi angoltanáraimból, hogy véletlenül se én legyek a hibás, ha esetleg kiderül, hogy szánalmas lett a dolgozatom - körültekintő vagyok.

Na de ennyit erről.

Tegnap Skype-oltam anyával, és megkérdeztem, bánná-e, ha elmennék fodrászhoz, és bátorított, hogy legalább ennyire rúgjak ki a hámból, úgyhogy ma el is mentem a vizsga után. Néha kicsit féltem, miközben a nőci munkálkodott a hajamon, mert egy hajszálam folyton az egyik szemgolyóm köré tekeredett, és olyankor aggódtam, hogy a nő majd hirtelen elrántja ezzel tojásként felszeletelve a szemem golyóját. De nem történt meg. Azon viszont majdhogynem megrökönyödtem, hogy miután megbeszéltük, hogy mell fölé érjen a hajam, mell fölé ért a hajam, nem pedig a vállamig vagy ilyesmi. Szóval most egészen emberi a megjelenésem, és innentől nem az lesz, hogy frissen mosva is, göndören is, kiegyenesítve is csapzott vagyok, hanem szép ápolt, ami tök jó, mert már nagyon kényelmetlen volt a fejem.
Ó, azt elfelejtettem írni, hogy ma korán keltem, hogy legyen időm felsővezeték szakadásra, meg eltévedni, ha esetleg úgy alakul, és az aluljáróban odafutott hozzám Rú, szóval tök aranyos volt, mert direkt sietett, hátha el tud csípni, úgyhogy mehettünk együtt pár megállót, és biztosított róla, hogy nagyon fogok neki hiányozni. Ma szolgálatban van, úgyhogy nem nagyon jut géphez, de azért beszéltünk azóta pár percet - a telefonfeltöltés nálunk nem módi.

Hogyan írjunk konkrétumok nélküli bejegyzést

2013. május

Kicsi dagadt  Csajmanci tegnapelőtt felfedezte, hogy nem is olyan rossz ölben üldögélni - mindig befúrja magát, ha gépnél vagyok.

Holnap lesz az emelt angol, és nincs kedvem menni, mert utálok idegen helyeken mászkálni jobb lenne, ha ők jönnének ide, de persze tudom, tudom, már nagy vagyok, nincs olyan, hogy nincs kedvem és nem csinálom... Nem mintha lenne rendes angoltudásom, de nem magától az írásbelitől tartok, hanem attól, hogy valami gond lesz a papírokkal vagy eltévedek vagy egyéb nyalánkság. A szóbeli persze más téma, mert beszélni nem igazán tudok, tekintve, hogy a középiskolás angolórák arról szóltak, hogy Jani broke his legs while Suzie was cooking in the kitchen, szóval mindig a gyengébbekhez igazodtunk, akik nagyjából az utolsóelőtti évre ki is buktak az osztályból, de legalább senki nem fejlődött semmit, szóval a beszéd csak makogás formájában megy, a szókincsem meg pláne kakadvány, de majd kiderül, mennyire sikerült feltornáznom.

A motivációm hasonlóképpen van - úgy egy hete kezdett kókadozni szegény, és nem tudom eldönteni, van-e értelme megöntözni, vagy a végén úgyis kidobom cserepestül, mondván, jövőre szerzek másikat. Vergődöm a nincs-semmi-lehetőség és a túl-sok-a-választék érzések között, holott az első állítás túlzás, a második meg hülyeség, de azért nyugtatgatom magam azzal, hogy több út vezet a célhoz, nem csak egy, de még szoknom kell, viszont nagyon idegenkedem az egész másik-út témától, és ezt a bejegyzést is rossz érzéssel írom, mert nem tudom, mi lesz az elkövetkezendő három hónapban, nemhogy megtervezzek három évet. Próbálok elnézni a sok fos felett, de mégis érzem a szagukat, és ezt utálom.

De elég sok új gondolatom van a jövőre nézve, és miközben azon rágódom, hogy nem vagyok biztos valamiben, egy másik dolog egyre csak kirajzolódik a fejemben, de ezt már kár fejtegetni, főként azért is, mert nekem mindig támad valami jó ötletem, mégsem viszek végbe semmit - erről kellene leszoknom.

Reggel hazafelé sétálva a boltból az jutott eszembe, a Zabhegyező nagy kérdése inkább az kellene legyen, hová mennek a csigák.

Funeral Suits - All Those Friendly People

__________________________________________________________
Ez meg tényleg vicces...

Bejegyezte: Ufonauta

2013. május

Szombaton Rúval át kellett mennem meg voltunk hívva a keresztapjához, akitől tartottam egy kicsit, mert a tavalyi utókarácsonyi családi ebéd alkalmával annyit szűrtem le róla, hogy olyan, mint egy gyerek és nagy partiarc, és kicsit kínos is volt néha, mert folyton azt akarta, hogy igyak, én meg olyan korcs vagyok, hogy nem szeretem a piát, sőt, meg se tudom különböztetni őket egymástól, tehát ezen a tavalyi dolgon némileg kilógva éreztem magam, mert az én korosztályom mind kapva kapott az ivási lehetőségeken, én meg csak azért ittam, hogy ne én legyek Rú bizarr barátnője, aki nem szereti az alkoholt - meg azért, mert nem nagyon volt választási lehetőség.

Egyszer, körülbelül három éve voltam egy buliban - alsóban többször is jártam, oké? -, ahol olyan ritmustalan tuc-tuc zenére táncoltak a számomra tök idegen emberek, hogy gondoltam, letámadom a pultot, hogy én se érezzem magam teljesen hülyének ugrabugra közben, de hiába ittam összevissza, még mindig tudatában voltam annak, milyen hülyén nézhetünk ki kívülről, és még mindig erőltetnem kellett a dolgot, ráadásul egyik itókát sem tudtam anélkül beborítani, hogy ne vágtam volna olyan arcot, mint aki savanyúcukorkát rágcsál. A lényeg, hogy ott végleg elkönyveltem az alkoholt számomra hiányolható mulatságnak, mert míg én meghülyülni feloldódni sem tudtam rendesen, a barátnőm hajnalig hányt, pedig nem ivott nálam többet.
Igazából az alkohol iránti (100%-os) ellenszenvem az úgy-bebasztam-hogy-belehánytam-a-fiókba-és-a-kádban-aludtam típusú újévi történetek hatására született meg még a középiskola első évében - na de ennyit bulis alkoholista pályafutásomról.

Tehát szombaton mentünk át, mert múlthéten ugyan ki tudtam bújni a kocsmázás alól, naiv voltam, amikor azt képzeltem, ennyiben lesz hagyva a dolog. Gondoltam magamban, menjünk fél nyolcra vagy minél később, úgyis gyerek van a házban, aki nem maradhat fenn sokáig, tehát mi sem maradunk kilencnél tovább. Mondjuk az első fél percben kiderült, hogy a gyerkőc az anyukájánál alszik aznap, szóval csak négyen voltunk... De ez most nem volt rossz, öt perc alatt feloldódtam, viszont megtanultam, hogy ha nem akarok sokat inni, nem ürítem ki a poharam egyhamar, mert rögtön jön a következő adag. Egészen egyig folyt a szó utazásokról, bulikról, meg munkáról (...), amikor is jobbnak láttuk elindulni, még mielőtt négykézláb kellett volna hazacsúszni.
Na de ez a bejegyzés nem az alkohollal való harmadik közvetlen találkozásomról szeretne szólni, hanem csak örülök, hogy kicsit többet tudtam Rú keresztapjával és annak élettársával beszélgetni, mint tavaly, mert így legalább nem fogok idegenkedni az idei rús családi összejövetelektől - csak kicsit -, bár a saját generációmmal még mindig nem találtam meg a közös hangot.
Másnap arra keltem, hogy mama hív, hogy majd kell neki a kétezres, és ne etesse-e meg a macskákat (ne), és akkor hirtelen rám zuhant valamiféle kaka kedv - hiába a derűlátás, azért néha beborul a lelkem -, mert eszembe jutott, milyen gyorsan fel kellett nőni, és hogy az emberek tényleg tervezgetik az életüket, de nem minden alakul menetrend szerint, ezért csúsznak pár évet, mint más a tárgyaival; szóval realizálódtak bennem dolgok, miközben a gondolataim hátterében folyamatosan zengett az Ez az ország tényleg terméketlen talaj a mai fiatalság számára című nóta, legalábbis ha nincs meg a kezdőlöket, úgy mindenképp nehézkes eljutni egy kényelmesebb szintre. Szóval gondoltam, megnyitom Rúnak a csatornáimat, úgyis ritkán áztatom el, és hát nehogy már elhervadjon - milyen barátnő lennék?
De most már kisütött a napocskám.

,,To perceive the situation
But a constant hesitation
Has been turning me around
 Here is hope you can still take it"

Marble Sounds - Good Occassions

Palinta

2013. május

Reggel ettem egy főtt tojást maradék mini kenyérszelettel, aztán ettem két szottyadt almát - de nagyon finomak voltak, nem azok a génkezelt batár almák, hanem olyan igazi, fáról szedett kis picik -, aztán összekotortam száznegyven forintot, és vettem zsömléket, mert pont van még itthon vaj, tojás meg sonka, szóval mégis fogok éjjel anélkül aludni, hogy a gyomromat hallgatnám. Mondjuk tök jó, mert már elmúlt az, hogy idegbeteg vagyok, ha nem eszek rendesen - merthogy én szeretek zabálni.

Szóval azért vannak jó oldalai is a csóróságnak - az önkontroll elsajátítására tökéletes, bár mondom ezt úgy, hogy tegnap mégis sikerült kiakadnom, holott mindig azt gondoltam, hogy a legtöbb (idegen/ellenszenves) emberre tudok érdektelenül tekinteni, mivel összességében nem adok a véleményükre. Persze más az, ha nem csak engem, hanem a szeretteimet is fikázzák... Mindegy, az az igazság, hogy ritkán kerülök olyan emberek közé, akikkel szemben védekeznem kellene, úgyhogy még dolgoznom kell a védelmi mechanizmusomon, mert eddig csak a falbaolvadást sikerült elsajátítanom.

Jó kedvem van amúgy, kint be van borulva, és ha kiállok az erkélyre, kellemesen hűvös a levegő, és esőt váró csend uralkodik. Nem tudom, ki hogy van vele, de ha természetközelbe kerülök, annyira távolinak érzem magamtól az anyagi világot, hogy sokkal inkább érzem magam természet gyermekének, mintsem a társadalom részének, és ez iszonyat klassz érzés, mert csak ki kell állnom az erkélyre, és máris azt érzem, nincs semmi gond, ami ténylegesen jelentős lenne.

Persze nézőpont kérdése. Meglehet, hogy csak durván más az értékrendem, de ha a híd alatt kötök ki, nem ér olyanokat mondani, hogy most aztán nesze neked természet!

,,Sleep don't visit, so I choke on sun, and the days blur into one
 And the backs of my eyes hum with things I've never done

Sheets are swaying from an old clothesline
Like a row of captured ghosts over old dead grass
Was never much, but we've made the most
Welcome home"

Radical Face - Welcome Home

Ez a szám most gereblyeként hat zen kert-lelkecskémre, annyira fellelkesít, hogy ha lenne hinta a kertben, biztos kiülnék, hogy az égig repülve elázzak az ég alatt - ó, igen, már dörög is!

Élj a mának!

2013. május

Nem tudom, mi van, de most már az agypörgésre fogom fogni az orrvérzést, mert éjjel sem tudtam aludni, és amikor lementem pisilni, elkezdett folyni az orrom. Erre az okra már a múltkor is gyanakodtam, szóval már próbálok nem agyalni, mert úgy tűnik, rólam tényleg elmondható, hogy megárt a gondolkodás. Ilyenkor milyen hasznos lenne a tai chi, de legalább ha tudnék meditálni...! Viszont ez tök furcsa, nem tudom, mitől lehet, mert ha negatív gondolataim vannak, azok sem olyan szintűek, hogy az orrom így reagáljon rájuk.

Ma lementem délelőtt az Örsre - kicsit izgultam, hogy sikerül-e felvenni a pénzt, mert végül nem kértem Pongótól a visszaútra. Kicsit bénáztam a papírkitöltéssel, de végül is sikerült a dolog, és mivel ez az összeg arra sem elég, hogy befizessük belőle a házat, gondoltam, a mának fogok élni, így hát még mielőtt meggondoltam volna magam visszasodródva a józan ész ösvényére, gyorsan vettem magamnak ezt-azt az Árkádban, kezdve két új topánkával és néhány nyári felsővel, mert már alig volt mit felvennem. Maradt még kajára való...
Na jó, csak muriskodtam. Sampont vettem. Meg száraz macskaeledelt, mert holnap megyek Rúékhoz, és úgy döntöttem, nem kérem meg mamát, hogy etesse a macskákat, hanem mielőtt elmegyek, esznek konzervet, aztán kiöntök nekik egy zsák szárazat, azzal ellesznek vasárnapig, amikor is Pongó hazajön, és majd ő ad nekik konzervet. Nem tudom, mi lett, de mama tegnap egyszer se jött fel, ma meg amikor átmentem a tusfürdőnkért (mert ha már kerülni akarom, fürdeni se mehetek át, ugye, inkább melegítek vizet), tök indulatosan rám fröcsögte, hogy üzenem anyunak, hogy nagyon köszönöm azt az anyák napi köszöntőt, tudni fogja majd, mire gondolok! Néztem rá, hogy micsoda?**, de nem válaszolt, szóval mentem is, nem hiányzik a dráma. Mondjuk nem értem, miért gondolja azt, hogy én is szereplőjévé akarok válni a szappanoperáinak, de furcsa is lenne, ha egyszer a korához illően viselkedne, vagy legalább úgy, mint egy nagymama.
Mondjuk egy kicsit szarnak érzem magam, amikor ilyeneket írok, mert nem öröm nekem az ellenségeskedés, és nyilván mindenkinek jobb lenne, ha normális viszonyban lennénk, de úgy tűnik, ha nincs pénz, akkor nincs család se, szóval ha meg akarom őrizni lelkem békességét, jobb, ha bezárom az ajtót.

** Írtam anyának e-mailt, mit mondott mamának (bár ők kommunikálni sem tudnak, mivel mama se e-mailt, se sms-t nem tud olvasni, anya meg nem telefonál, mert drága lenne), visszaírt, hogy semmit - mondjuk anyák napja nem is most van -, csak írt keresztanyánknak egy sms-t, hogy mondja meg mamának, hogy szálljon le Pongóról, mert nem akar szégyenkezni.
Emögött az a mesés sztori áll - és ezt csak az olvassa el, akinek nincs elég családi muri az életében -, hogy a múltkor mama kért kölcsön Pongótól, aki mondta, hogy nem tud adni, mire mama odaszólt neki, hogy hát pedig ő is itt lakik, használja a vizet, meg az áramot, úgyhogy. (Igen, ennyi a mondat.) Annyi a gond, hogy nem először mondta már ezt Pongónak, és nekem is mondta Pongó háta mögött, de ezek szerint hiába magyaráztam el neki ötvenszer, hogy Pongó nálunk lakbért fizet, nem mellékesen meg tartozunk neki, nem akarta elhinni. Amúgy meg külön rezsit fizetünk mi is, mamáék is, tehát nem értek itt bizonyos összefüggéseket... Mindenesetre mama megkérte Pongót, ne mondja el nekünk, hogy kért tőle, de Pongó elmondta Perditának, Perdita anyának, anya meg keresztanyánknak, aki pedig mamának, szóval bezárult a kör, így hát Pongónak oda a nem létező jóhíre.

Majd úgyis jó lesz - érzem!

2013. május 2. (fix dátum)

Nem akartam Perditának mondani a tegnapit, nehogy elrontsam a kedvét, mert Perdita kedvét nagyon gyorsan el lehet rontani, de végül is rákérdezett, beszéltem-e keresztanyánkkal, és így kikerekedett a sztori lényege. És tök érdekes meg jó, mert Perdita egyáltalán nem úgy reagált, ahogy megszokott lenne tőle, sőt, teljesen fellelkesült, és nevetve előadta, az új, megvilágosult gondolkodásával miket mondana keresztapánknak, és sajnálta, hogy ő nem volt jelen. Egyébként amikor Skype-olt Pongóval - Pongó itt lakik még a vizsgaidőszak végéig -, én is odaültem, és Perditának be sem állt a szája, folyamatosan mesélt és nevetgélt, szóval teljesen ki volt virulva, aminek tökre örültem, mert így a pénteki sírva búcsúzkodás és nem-akarok-menni után tartottam attól, hogy a honvágy miatt nem fogja magát jól érezni. De egyelőre nagyon tetszik neki minden, meg igazából amiatt is bátorítottuk, hogy utazzon el, mert már nagyon kivolt az itthoni dolgok miatt, meg hogy tényleg nem történt semmi jó, és enni sincs sem volt mit, szóval remélhetőleg tényleg lenyugodva jön majd haza nyár végén, és azt is remélem, hogy addig megváltozik valami, ami miatt elmondhatjuk majd, hogy nem a szarba jött vissza.

Ami anyát illeti, nagyon szomorú, mert arról a barátnőjéről, akit tavaly ismert meg amerikai rabszolga hónapjai alatt, kiderült, hogy rákos, és alapból épp kivolt készülve, mert kiderült, hogy nem küldték el nekem még mindig a pénzt, ezért körbejárta a várost automatát keresve, és west union-n keresztül feladta végre, de ez így már megint kevesebb összeg, mint amiről indultunk. Holnap megyek be az Örsre, mert a tegnapi ünnepnap miatt nem vagyok biztos benne, hogy már megérkezett a pénz, potyára meg nem akarok bemenni, mert már csak az odaútra van pénzem, tehát ha nem sikerül felvenni a mánit, miből jövök haza? Pongó mondta, hogy ad kölcsön, de próbálok nem kérni, mert már így is tartozunk neki, mama meg nálam szóba sem jöhet.

Engem igazából nem érdekel a pénz meg a hitel, mert tudom, hogy attól, hogy szétidegelem magam olyan dolgokon, amiken jelenleg nem tudok változtatni, nem jutunk előrébb, és anyának is mindig mondom, hogy próbáljon meg nem idegeskedni, mert azzal csak annyit ér el, hogy belebetegszik. Igen, rengeteg ember van, aki élettörésként, bukásként élné meg az anyagi csődöt, meg hogy a bankok szép lassan elveszik mindenét, de számomra nem az anyagi helyzet az elsődleges, hanem hogy egészségesek legyünk, mert annál nem ér többet semmi, és ebből kifolyólag gondolom azt, hogy a pénz mellett ideget is ölni a hülye hitelek miatt nem éri meg.

Persze egy csomót fantáziálok arról, hogy megnyerem a lottót, és megváltom a szeretteim életét, kezdve azzal, hogy küldök anyának pénzt repülőjegyre, és itthon lerendezzük a tartozásokat - persze amikhez van meghatalmazásom, azokat még az érkezése előtt elintézném, például visszakapcsolnák a gááázt, úú! -, aztán elvinném őt vásárolni meg fodrászhoz, meg mindenféle relaxációs programra befizetném, hogy visszatérjen belé a jó kedv, utána kiadnánk a lakást, és bájosan integetnénk mamáéknak, mert vennénk egy új házat, amiről Perditának nem mesélnénk, hogy majd jól meglepődjön. Vannak emellett még megélhetési terveim, például két belvárosi lakás megvétele, és kiadása, hogy anyának ne kelljen többet güriznie. Mondjuk az is az első dolgaim között lenne, hogy keresztanyámmal beszélnék, tényleg csak azért nem válik-e el a férjétől, mert fél, hogy mivel háztartásbeli, nem neki ítélnék a gyerekeket, mert ha igen, akkor én ezen tudok segíteni, aztán vennék neki is egy vagy két ingatlant, hogy ne kelljen az országban uralkodó munkanélküliségben vergődnie. Aztán Rú családjának is meghálálnám valamilyen módon, hogy mindig éreztették, hogy rájuk lehet számítani. Mamát meg befizetném egy egyiptomi útra, mert szokott róla ábrándozni, de persze a visszaútról már nem gondoskodnék. Na jó, vicc volt. Persze, hogy return lenne. 

És ha mindez meglenne, tehát bebiztosítanám a család jólétét, már nyugodt szívvel mennék egyetemre, és nem tartanám luxusnak, hogy én tanulok ahelyett, hogy dolgoznék.

,,So lying underneath those stormy skies.
She said oh-oh-oh-oh-oh-oh.
 I know the sun must set to rise."

Coldplay - Paradise

A fallikus ember - avagy képmutatás magasfokon

2013. május 1.

Fú, nem is tudom, hogy írjam, mert még mindig tiszta ideg vagyok, de szerintem segít, ha kiírom magamból.

Délelőtt mama mondta, hogy jönnek keresztanyámék ebédre, lemegyek-e hozzájuk én is, akarja tudni, hogy terítsen meg. Mivel én a legutóbbi karácsony után eldöntöttem, hogy többet nem veszek részt családi mulatságokon, azt válaszoltam, majd lenézek keresztanyánk kedvéért, de nem ülök ott két órát, szóval nekem ne terítsen. Erre a tőle megszokott sértettséggel és felháborodással a hangjában annyit felelt, hogy hát azért te is furcsa vagy, tudod, aztán kiment. Én igazából azt tartom furcsának, hogy ő furcsának tart engem, amiért nincs kedvem az alkoholista nagyapámmal, az arrogáns, félrekúrós keresztapámmal és a nagyanyámmal egy asztalnál ülni, aki mellesleg minden nap háromszor feljön, és anyáról faggat, de inkább már csak arról, mi van a pénzzel. Tőlük függetlenül viszont a keresztanyámat és az unokaöcséimet szeretem, ezért gondoltam ki magamnak ezt az arany középutat, hogy lemegyek hozzájuk fél órára, de azért nem ülök ott két órát, mert csak ideges leszek.

Lementem nagy muszájérzettel, mert mindig mondja nekem mindenki, hogy a család az család, és hiába hülye valaki, akkor is a családom egy részét képezi (bár én ezt átgondoltam pár éve, és azóta nem tartom elég erős érvnek), hát, látom, ott ülnek, nézik egymást, mert nincs folytonos beszéd, meg úgy összességében a veszekedéseket előidéző pénzen kívül közös témák sem szoktak lenni. Odaültem gondolván, bájolgok egy kicsit, hogy mindenki elégedett legyen, aztán megyek is a píbe, de én nem játszom meg, hogy milyen csudimudi mintacsalád vagyunk.
A felnőtteket érintő kérdéseim mind fásult téglafalba ütköztek, így inkább az unokaöcséimet kezdtem el kérdezgetni, sikerült-e a nyelvvizsga, amire szóbajöttek bizonyos tanítási módszerek, és itt megjegyeztem, hogy szerintem nem sok értelme van a szódolgozatoknak, mert általában rögtön a dolgozat után elfelejti az ember a szavakat, legalábbis nálunk ez volt, mert amúgy nem is használtuk őket órán. Keresztapám itt kezdte el vágni az arcokat, hogy mi az, hogy nem jegyzed meg a szavakat, én meg már - tudva a kis titkos rohadalmait - nem vagyok vele olyan türelmes meg elnéző, mint azelőtt, tehát meglátom az első arcvágását vagy meghallom az első ,,burkolt" beszólását, és egyből felmegy bennem a pumpa.

Hát, most is ez történt, csak azért még mosolyogtam, meg nem figyeltem rá, de már kezdett beköltözni a hangomba az idegesség szülte remegés, ami akkor hágott tetőfokára, amikor Perdita külföldre utazása jött szóba. Teljesen ártatlanul kezdődött, keresztanyám kezdeményezte mosolyogva, hogy hallja, milyen különlegeseket meg finomakat eszik ott Perdita, és ebből jött, hogy miért pont oda ment au pairkedni, amire én elmondtam, hogy Perditának ezzel nagy álma válik valóra, mert imádja az említett országot, az ottani tájakat, egy csomó kedvenc együttese onnan indult, és a család ígért neki bálnalest is, ami szintén Perdita egyik hőn áhított vágya. Erre jött keresztapánk megjegyzése, hogy hát én is örülnék, ha valaki szponzorálná az álmaim megvalósulását, amire először nem reagáltam, mert felvetült bennem, hogy talán úgy érti ezt, a fogadócsalád fogja Perditának fizetni a bálnalest, mert hát ugye aki au pair, az teljes ellátásban részesül. Na de miután fél perc elteltével megint megjegyezte ugyanezt, rájöttem, hogy azt hiszi, így a családi csőd kellős közepén Perdita lecsapolta anya nem létező pénzeit, hogy ki tudjon utazni, és ezért szólogat be. Koncentrálva, hogy ne sírjam el magam az idegtől, mondtam neki, hogy Perdita magának finanszírozta az utat, szóval nem értem, miért jön ezzel a szponzoros szöveggel, amire visszavágott, hogy hát jó, csak az lenne logikus, hogy amikor ilyen szarban van a család, ő azért megy külföldre, hogy dolgozzon, nem azért, hogy az álmait kövesse. Erre már totál remegő hangon odamondtam neki, hogy anya tartozásai nem a mi tartozásaink, ezért azt gondolom, hogy huszonhárom évesen Perdita már mehet arra, amerre lát, hogy ne ragadjon be ide a szarba. Ezután elkezdett dumálni a szokásosról, hogy a család az család, és őt úgy nevelték, hogy ha valami baj van, akkor nem otthagyja a családot, hanem segít, persze őt megtanították a tiszteletre, de ebben nem mindenki részesült. Megkérdeztem, miből gondolja, hogy tiszteletlenek vagyunk így évi két-három családi ebéd után, amire azt felelte, abból gondolja, amiket hall (mama hiteles mindkét-unokám-egy-rohadék beszámolói) és amiket lát (?), és tovább kezdett magyarázni a tiszteletről meg a cserben hagyásról, és itt álltam fel, hogy na jó, ennyi elég volt, és még hallottam, hogy az épp asztalhoz érkező keresztanyánk megkérdezi, mi történt, amire egy  semmi-csak-az-nem-tetszik-neki-hogy kezdetű duma lett a válasz. A többit nem hallottam már, mert becsaptam magam mögött az ajtót, aztán egy órán keresztül mászkáltam fel-alá a lakásban a könnyeimet törölgetve, miközben képzeletben porig aláztam azzal a szöveggel, hogy...

* Kitörölt részlet - mert túl kirohanós volt. *

Na de sajnos én a hűvös fejjel való védekezés helyett sírással reagálok, ha nagyfokú igazságtalanságot érzékelek, így elmaradt a beolvasósdi, pedig terápiásan segítette volna a lehiggadásomat.

Egyébként tudjátok, mi a durva? Család így meg úgy, de senki nem jött fel utánam, hogy mi van, min húztam fel magam, de nagy esélyét látom annak, hogy olyan kapós jellemábrázolásban részesítette őket keresztapánk, hogy az ajtócsapkodásomat dedós hisztinek tudták be, nem pedig szemléltetésként, mekkora erővel húznék be egyet neki legszívesebben.

Igen, a család az család, de nem a vér mondja meg, kikből áll...