A héten

élmény helyett emlék
rossz tapasztalat
fehérre festett fekete vásznat
hagyva a szék alatt
ijedt értetlen kucorog mellette
a másik sírva békít
ami akkor bátor harc volt
ma már lebénít
miért remeg a kéz akkor is
ha nincs mitől félni
miért idegen minden ember
aki szeret élni

Hullámok

Nem tudom, miért is nem, de valahogy nem számítottam arra, hogy majd előjön egy imprós játék a kurzuson. Egészen addig nyugalmi állapotban hallgattam a kissé kusza, még mindig erősen ködös elméleti anyagot, de amint bedobtak ebbe a játékba, elkezdtem aggódni, hogy majd nem jönnek a szavak. Nem is teljesen értettem, hogy mire megy ki a dolog, nem tudtam, kapcsolódik-e a tananyaghoz valamilyen módon vagy csak lazítunk két tömb között. Az se segített, hogy a téma, amit a csapattársam bedobott, alapjáraton nem tartozik az érdeklődési körömbe, keveset tudok róla, és így nem is indította be a fantáziámat. Vergődtem egy kicsit a feladattal, mint elsőként sorra kerülő, aki nem látott korábbi példát erre a játékra. Végül letudtam, de közben erősen küzdöttem azokkal a fizikai tünetekkel, amik rám törtek, és csak remélni merem, hogy a csapatomnak nem tűnt fel, hogy fejben elvitt egy önértékelési és túlagyalási hullám. Az állkapcsom izmai megfeszültek, elkezdtem fázni, a szám pedig remegett volna, ha nem harapom be időnként az ajkamat. A feladat full egyszerű volt pedig, még csak felállnunk se kellett hozzá, de a figyelem, ami rám szegeződött (holott közben a társamra is éppúgy szeregződött az én figyelmem), olyan hatással volt rám, mintha színpadra raktak volna reflektorfény alá. Utána fel is kellett vennem a pulóveremet, mert rendesen rám tört a vacogás. (Milyen érdekes az emberi működés - annyi kötelező olvasmányt kaptunk, hogy egy másodpercem sincs szabadon választott könyveket olvasni, habár még mindig nem jutottam el odáig, hogy beszerezzek egy az idegrendszerről szóló könyvet.)

Azon gondolkodtam, hogy az egy dolog, hogy többet nem megyek az impro színjátszós helyemre, merthogy már nem mozgat meg - habár legalább nem éreztem soha egyik játékot se váratlannak -, de hogy én itt most miért ijedtem meg ennyire. Vicces, mert a regényemben is van egy fejezet, ami választ ad erre, és csak tegnap, tegnapelőtt kezdtem el újra rájönni valamire, amit eddig fejben elképzeltem, de most az életemben tapasztalok meg. Szóval az impro egyik szabálya, hogy lehet hibázni, senki nem kövez meg érte, hanem max nevetünk egy sort, de nem rajtad, hanem veled együtt. Mondhatsz bármit, mert közben tudod, hogy biztonságos közegben vagy, senki nem fogja lerágni a fejedet a válaszodért és senki nem fog elítélni. Na de mi van akkor, ha huzamosabb ideig volt olyan tapasztalása az embernek, amiben tétje és következménye volt annak, ahogyan reagált? Vajon ez el tudja-e venni a képességet arra, hogy az ember biztonságérzettel bele tudja vetni magát egy impro jelenetbe? Mi van, ha jó idegig megvolt az eshetősége annak, hogy a reakciódat ítélet, megjegyzés éri?

Arra még nem jöttem rá, miért "késleltetve" jönnek elő ezek a testi tünetek, és azt sem tudom, hogyan viselkednék egy jelenetben, amit totálisan le kellene improzni, mert csak a kiindulópontot ismerem. Szóval böki a csőrömet nagyon, hogy most miért lettem ilyen, miért félek valamitől, amit eddig szerettem.

Ha mindez a szorongásos "élmény" nem lett volna elég, megtetéztem még azzal is (mert hirtelenjében vágytam arra, hogy megoszthassam ezt valakivel), a tanfolyam után beszéltem erről a problémámról annak a csávónak, akit régebbről ismerek. Beszéltem neki, azért, mert jóval több tapasztalata van impro terén, és mert tudom, hogy szeret tanácsokat adni. Közben az az ötvenöt éves nő is mellettünk bandukolt, akivel múltkor együtt sétáltam fel az utcán, és akit nagyon kedvelek. Gyakorlatilag egy egészséges beszélgetést folytattunk le az impróhoz való viszonyulásomról, én elmondtam, mit érzek, hogyan szeretném pedig, mit gondolok problémaforrásnak, ők pedig intelligensen reagáltak. Utána mégis elöntött a szégyenérzet, hogy ah, minek tárulkoztam én ki ennyire, bárcsak visszatekerhetném az időt, hogy ne láthassanak belőlem többet. De ha én most ilyen vagyok és leszek egy darabig, láthatatlanná kell válnom? Miért ne lehetnék a csapat azon karaktere, akinek ezek az aktuális problémái? Nem szabadna mindenért szégyellnem magam, hisz hébe-hóba mindenkinek akadnak belső harcai.

Azon gondolkodom, hogy talán el kellene mennem valami pszichodrámára vagy ilyesmire, ahol megtanulhatom, hogy nem gáz magamról beszélnem, nem helyezek terhet másra azzal, hogy vannak saját megéléseim, és nem vívok ki azzal ellenszenvet, ha valamiről máshogy gondolkodom. Egyelőre viszont halogatnom kell, mert egyre neccesebbnek élem meg hónapról hónapra kihúzni a fizumból, főleg, ahogy sorra bukkannak fel a fejemben az ötletek, hogy mire lenne érdemes gyűjteni, költeni.

Ma Normival álmodtam. Nem szoktam, és amúgy egy-két hete egész jól alszom. Szóval azt álmodtam, hogy ugyanabba az étterembe voltunk hivatalosak, de más-más társasághoz tartoztunk. Igyekeztem kerülni őt.

Azt is álmodtam, hogy az utcán odahívtam magamhoz egy fehér cicát, és miközben sietett hozzám, elütötte a HÉV. Fölé álltam, és láttam, hogy levágódtak a lábai. Ühh.

Erre a hétre tippeltem Normi újabb üzenetét, a közelgő szülinapja miatt.

Nem tudom, miért csekkolgatom naponta többször a Spam mappát, annyi viszont jó, hogy a cselekvést nem követi és nem is előzi meg Normival kapcsolatos megfogható gondolatmenet. Talán tudat alatt hosszú bocsánatkérő-üzenetet várok, még ha valószínűleg nem is hinnék már el belőle semmit, de az is lehet, hogy szimplán erre van beállva az idegrendszerem. Idővel biztosan elmúlik ez a rossz szokás.

Szóval ma azt írta, sokszor hiányzom, és ha úgy érzem, valamikor sétálhatnánk egyet.

Mintha tavaly is ilyesmit írt volna sms-ben.

Mindegy, nem akarok már ennél nagyobb teret adni a témának.

Olyan hatásos volt a sűrű mensizés elleni barátcserje tea, hogy decemberben mensiztem utoljára. A ChatGPT szerint még nem kell pánikolnom, de amúgy is annyi mindennel vagyok elfoglalva, hogy nem is lenne energiám ezen parázni.

Köszönöm a kedves kommenteket! :)

A tegnapi helyett

Kitöröltem véletlenül az előző bejegyzésemet, pedig csak meg akartam nyesegetni, hogy inkább ne legyenek benne férfiak. Nincs már kedvem újraírni, pedig voltak benne számomra fontos részek, mert úgy érzem, most egy átmenetben vagyok - ha mondjuk van egy "A" és egy "B" pont, és a kettő között egy völgy, akkor most valahol lent járok, de már megjártam a legmélyebb pontot, ergo elvileg már csak felfelé mehetek. Nyilván mindig van lejjebb, de igyekszem odafigyelni, hogy én inkább felfelé haladjak innentől.

Szóval tetszik a kurzus. Fárasztó volt a hétvége, de megéri. Jó a társaság, mindenki lelkes, kíváncsi, kreatív. Nagyrészt nők vagyunk, vegyes korosztály. A tanárunk nagy név a szakmában, és nagyobb dózisban kapjuk az anyagot, mint akár egy nagyobb intézményben, mert az egész tematikát ez az ember állíthatta össze, mert hisz itt nincs úgy megkötve a keze, mint az egyetemen, és sok évtizedes tapasztalata van. Sok a csapatmunka, sokat gondolkodunk, sokat játsznuk. (Ma azt mondta egy nőci, hogy nagyon kedves, meleg tekintetem van, és többen is helyeseltek - ez olyan jólesett!)

Ami viszont továbbra sem tetszik, az a mindennapos munkába járás, élhetetlennek tartom, amit az ember energiáival művel. Utálom, hogy a készülődés elvesz az alvásidőmből, és hogy az utazgatás elvesz a szabadidőmből. Nem tudom megszokni, ostobának és elavultnak tartom ezt a rendszert, nem beszélve arról, hogy ez a sok kárba ment idő és energia nincs kifizetve.

Egy csomószor azt érzem, hogy túl sok mindent szeretnék elmesélni, és amikor visszaolvasom, amiket írtam, valami szégyenérzet ébred bennem. Folyton azt kérdezem magamtól, ezt minek írom le, ezt miért akarom elmesélni, ezzel mit akarok kompenzálni. Ezt is utálom, mert én csak naplót akarok írni, és akár ha bókot kapok, megörökíteni, vagy ha összeszorítom az állkapcsom, azt is megjegyezni, hogy ha majd jobban leszek, legyen írásos emléke is annak, honnan indultam, és hova sikerült eljutnom, és nem akarom, hogy érdekeljen, ki mit fog szólni.

Azt hittem, ha kiiktatom Normit az életemből, majd egyből jobban leszek, mármint ha nem is látványosan, de napról napra vagy legalább hétről hétre jobban, még ha csak észrevétlenül apró lépésekben is, de mintha inkább egyre lejjebb eresztenék. És amit az impróval éltem meg az utóbbi időkben, azt még mindig nem tudom hova tenni, volt valami, amit szerettem, és ami feltöltött, most meg listát tudnék írni arról, hogy mi nem tetszik. Persze tudom, váltsak akkor, csak... Szerettem ezt a helyet, és csak remélni merem, hogy náluk csökkent a színvonal, és nem én romlottam el.

Az eszemmel tudom, hogy sok dolog, amit most érzek, még utóhatás, szóval elméletben tudom, hogy miket művel egy nárci (?) kapcsolat az ember idegrendszerével, azt is tudom, hogy szakítás után mennyire megkérdőjelezi magát és a megéléseit, és mennyi minden kezd el hamisnak tűnni, ami emiatt nem vált ki ingereket, de gyakorlatban sok para van bennem, hogy... Nem is tudom, hogy... Mi van, ha csak rá akarom fogni valamire azt, hogy én egész egyszerűen ilyen vagyok.

Friccs-fröccs

Az elmúlt napokban Moulin Rouge számok mentek a fejemben, úgyhogy ma hallgattam reggel az albumot, és eszembe jutott, hogy aaahj, én annyira szeretem a Moulin Rouge-t! És olyan különleges érzés volt hallgatni a Come what may-t, miközben esett az eső, és sétáltam a dolgomra. Szerintem én nem ezt a verzióját hallgattam anno, de a Spotify-on lévő szám elején nagyon szépen szomorú a zongora, úgyhogy miután meghallgattam három-négy számot, lecövekeltem ennél, és újra meg újra meghallgattam. És eszembe jutott, mennyire szerettem gyerekként is, és csak most tudatosult bennem (ihh), hogy amúgy mennyi minden van ebben a filmben, amit szeretek az életben. Alkotás, összefogás, szerelem...! Remélem, leszek még egyszer, de úgy igazán, viszonzottan és maradandóan szerelmes, és remélem, én is énekelni fogok a csillagok alatt örömömben, és remélem, a hold majd visszaénekel nekem...!

És remélem, vár még rám sok klassz pillanat, nem is a szerelemre gondolok épp, csak úgy arra, hogy megtaláljam a helyem - jaj, annál romibb semmi sem lehet!

Very szomi

Pfu, nagyon zavar, hogy lépten-nyomon ChatGPT-s posztokba botlok. Hiába a magánszemély a profil mögött, felismerem a ChatGPT lelkizős dumáit, eleget csevegtem vele. Van egy sajátos szókészlete, amit mindig minden helyzetben bevet. Emberek, akik eddig két mondatot nem tudtak összerakni, most ontják magukból a bölcsességeket és a brutál empátiát, mindezt szép, intelligens köntösben.

Régen a smink volt az, amit álarcnak hívtunk, meg a kirakatokból másolt imidzs, aztán jött a fancy instaképek korszaka, most pedig jönnek a szavak, amik éppúgy hamisak lesznek, mint az agyon photoshopolt képek. Az emberek pedig hálásak... „Hú, ezt nagyon jól megfogalmaztad, köszönöm szépen!” És az, aki posztol, magáévá teszi a dicséretet. Még talán el is hiszi, hogy valamit alkotott. És már most abban vagyunk, hogy: „Tanuld ki az AI-t, abban van a pénz.” Oké, oké, de így mi lesz az emberekkel? Ez nem okos használat - ez ellustulás lesz.

Még néhány év, és nem számít majd semmi, csak hogy hogyan lehet a munkát, tanulást, tapasztalást lespórolni? Nem kellenek majd képességek, erősségek, sőt, lesznek majd nemzedékek, akik már úgy élnek, hogy ezek a fogalmak elvesztik a jelentőségüket? Ha visszatekintenek majd a gondolkodó emberekre, elcsodálkoznak, hogy nahát, ilyenek is voltak? Vagy esetleg nevetnek, hogy jó nagy szívás lehetett saját gondolatot generálni? Mintha önként lekapcsolnánk az agyunk egy-két területét - nem kellenek, mert majd megoldja helyettünk az AI.

Lassan nem marad semmi a valóságból, és idővel nem lehet majd tudni, ki igazi és ki nem, mi mögött van valódi érték, energiabefektetés, szív meg lélek.

Mindenféle, ami a kabát miatt eszembe jutott

Deee, pont tudok mutatni képeket a régi kabátomról! Ezek 2019-esek. Az enyhébb teleket túl lehetett élni benne, pláne a HO-s időszakot. Sajna azóta se születtek olyan képek, amiken ez a kabát van rajtam.

Black soul

Ma találkoztam Ikével, megnéztük a Magyar menyegzőt, ami 1980-ban játszódik. Maga a történet elég egyszerű volt, de aki szereti a néptáncot, annak tetszhet. Én mondjuk ma szerettem meg, mert amikor suliban ránk volt erőltetve, cikinek éreztem, de ma nagyon klassznak láttam azt, ahogyan összehozza az embereket. Kíváncsi lennék azért, anya mit mondana Kolozsvárnak erre a verziójára, haha.

Feloszlott a kétszemélyes könyvklubunk, Ike nem teljesítette a feltételeket. Nem nagyon zavarta, hogy menesztettem...!

Az történt még, hogy valahogy szóba jött, hogy már igazán lecserélhetném a téli kabátomat, pedig amúgy nagyon szeretem még úgy is, hogy már... jesszusom, hat éves. Nagyon szép, menő kabát, anya vette nekem 2019 telén a Zarából, amikor egyszer meglátogattam őt Londonban. Egyszerre elegáns és punkos, olyan menő, hogy egyszer odajött hozzám egy nő az Árkádban, hogy hol vettem. Hát nem hiába ragaszkodom hozzá ennyire, egy időben árulták ezt a stílust, aztán azóta nem nagyon. De az utóbbi hetekben feltűnt, hogy tényleg megöregedett szegény, kiállnak belőle szálak, megkopott, a napokban meg is adta magát az egyik gomb. Miután Ike is megjegyezte, hogy hát igen, már elég régóta ezt hordod, elkezdtem sürgetőbbnek érezni, hogy vegyek egy új kabit. Mert mi van, ha behívnak interjúra, ahol majd kiszúrják, hogy az elegáns punkos kabátom már inkább csak punkos, és abból mindenféle negatívra következtetnek majd.

Vettem végül egy egyszerű barnát (addigra Ike hazament), nem volt egy szerelem első látásra, de legalább normálisan áll.

Na de amiért meg akarom örökíteni eme napocskát, az egy vicces szituáció.

Miközben egyik boltból mentem a másikba, egyszer csak elém ugrott egy csávó, dettóra ugyanazzal a szöveggel, amivel legutóbb a színház előtt egy másik leszólított: Are you an artist?*** Magyarázta, hogy a ruhám miatt gondolja, pedig most még csak nem is tüllben meg csíkos harisnyában voltam, hanem totál feketében, a szoknyám volt csak piros-fekete kockás. Megállapította, hogy úgy nézek ki, mint akinek black a soulja, like a witch (Oh, thank you), aztán megkérdezte, vidéki vagyok-e, csak mert túl vidám vagyok ahhoz, hogy budapesti legyek - a budapestiek grumpyk. Ez a bók sokkal jobban tetszett, mint a you are pretty, és mivel az elején tisztáztuk, hogy én csak picit tudok angolul, nem volt bennem, hogy most villantanom kéne valami nyelvtudást, és így nem éreztem a nyomást. Nagyjából egy szinten volt az angolunk, kérdezte, rájövök-e az akcentusából, honnan származik, de nem jött le, hogy olasz. Nagyon pozitív energiájú volt az egész párbeszéd, mintha egymás energiáját ütögettük volna ide-oda egy pingpong ütővel. Húsz percen át hülyéskedtünk ott az Árkád folyosóján - utólag poén belegondolni, hogy én - ééén! - tudtam viccelődni egy másik nyelven. A végén elhívott randira, de mondtam, hogy decemberben szakítottam, úgyhogy én nem akarok most ilyeneket. Ari volt, értette, hogy healelnie kell a heartomnak, bár olyan volt, mintha nem ejtette volna a "h" betűket.

Végül közös platform híján felvett Viberen, írt is egy Ciao-t az orrom előtt, hogy ellenőrizze, tényleg a valódi számomat adtam-e meg, aztán nyolc előtt már fel is ugrott az üzenete, hogy találtam-e szép új kabátot.

Nem tudom, visszaírjak-e, mert egyrészt minek, másrészt olyan keresztnevet mondott, hogy elgondolkodtam, vajon igazi néven fut-e egyáltalán.

Na de happynek látott, és ez olyan jóóó, hátha visszatér az a kisugárzásom, amit úgy szerettem magamban annak idején (bár úgy érzem, sokat számít ilyenkor, mennyire érzem jó fejnek a másikat).

*** Ezúttal nem vágtam rá, hogy nem, hanem azt mondtam, írok. Azon is nevettünk egy sort, hogy miket írok, aztán legalább a fekete humor témánál arra is kitért, miért lát fekete lelkűnek - a magyarok szeretik a fekete humort, azt állapította meg. Szerintem nem mind szeretik, de ez az ország maga egy fekete komédia, szóval életünk része a fekete humor.