Lúzi

Ma nem mentem dolgozni, mert beszédalkalmassági vizsgára mentem az ELTE csecsemő- és kisgyermeknevelő szaka miatt. Eleve faszkodásból jelöltem be, de most, hogy elmentem, láttam, hogy tényleg semmi közöm az egészhez. Amikor megtudtam, hogy egy mesekönyvből kell felolvasni, ami tele van a "malacka" szóval, majd' szörnyet haltam attól való félelmemben, hogy végigröhögöm majd az egészet. Tehát ez lesz a negyedik szak, amire majd felvesznek, és továbbra se lesz hozzá lófasz közöm se, mert a picsa se akar bölcsis néni lenni. Persze bejelöltem a holland szakot is, hátha visszavesznek államira, de nem hiszem, hogy megint összejönne, és különben se tudnék bejárni, szóval ennyit a sulitémáról.

Lebeszéltem Rúval péntekre egy találkát, mert már tényleg kellene a francia, hogy Pukkanccsal nekiálljunk nyelvet tanulni. Tegnap már küldtem neki szavakat, és hazafelé meg is tanulta őket, úgyhogy lehet, hogy ügyesek leszünk egymás sarkára lépve.

Ami Rút illeti, mióta megbeszéltük a pénteket, tök csúfnak érzem magam, és folyton az van bennem, hogy mi lesz, ha a rútságom pénteken hág majd a tetőfokára. Tökre az van bennem, hogy nem fog szépnek találni, mert rövid lett a hajam és kevés, és nem is elég élénk a színe, meg majd aznap biztosan taszítóan gebetestű leszek és lapos. Ma is egész nap egy lófejű csirkecsontnak éreztem magam - hihetetlen, hogy egyik nap 200 selfie-t ellövök itthon, mert annyira odavagyok magamért, a következő nap meg azon agyalok, vajon azért vagyok-e ilyen csúnya, mert elmúlt a tinilányos bájom, és elkezdtem keskenyfejűsödni, meg összementek a szemeim. Talán csak Rú van rám ilyen hatással, vele mindig úgy találkoztam, hogy előtte kisminkeltem magam, és teljesen ki voltam készülve, ha maradt egy szőrszál a lábamon, valahogy soha nem éreztem magam elég szépnek, még akkor se, ha épp odáig volt értem.

Egyébként ez nem randi lesz, tényleg csak a francia miatt találkozunk. Ezt Rú úgy képzeli el, hogy átadja, és megy is haza mindenki, mert valamiért azt hiszi, látni se bírom, én viszont úgy képzelem, eszünk egyet a mekiben vagy ilyesmi. De azért azt be kell vallanom, hogy mivel a facebook-on való mozgásából azt szűrtem le, hogy állandóan szarik nekem visszaírni, nem sok kedvem van az egészhez.

Szomorú.

Bassza meg

Ezek a hírek... Hogy egy hapsi úgy akart öngyike lenni, hogy levetkőzött meztelenre, és bemászott az oroszlánok közé, miközben kisgyerekek is csodálták az állatokat - ezt két oroszlán bánta, mert őket lőtték le végül, a kis önző fasz meg túlélte.

Aztán ma egy gorillát lőttek le, mert egy kisgyerek beesett hozzá (?!), és elhurcibálta az ordítozó tömeg elől. Pedig  a gorilla kihalóban van, az ember meg nem   nem is akarta bántani... Tegnap volt 17 éves, és olyan kis fes volt...

Ilyenkor azért elszomorodom. Ilyen gyönyörű állatokat csak úgy lelövöldözgetni... Ráadásul ilyen faszságok miatt.

5800. hajas bejegyzés

Ha rásüt a Nap

Na, sikerült természetes fényben is lefotóznom a hajam, vaku nélkül, szóval most megmutatom, milyen. A
színéből adódóan a hajam most megint az örömforrásommá vált, szeretem nézegetni, hogy mindig más színű. Említettem ugye, hogy a szemöldökömtől elüt, ez most még tetszik is egy kicsit, aztán majd meglátjuk, tud-e ez a szín elviselhetetlen színűre kopni. Habár én úgy vettem észre, hogy a festett haj csak abban az esetben ocsmány megkopva, ha festés előtt leszívták szőkére.

Ez a kép se marad itt sokáig, azt hiszem. Jah, a formáját hagyjuk (kb. mintha két nap alatt nőtt volna vagy öt centit), amíg nem lesz körkefés hajsütővasam, nem fog különösebben beállni... Most úgy hordom, hogy mosás után Pukkancs kiegyenesíti nekem, aztán a kövi mosásig nem nyúlok hozzá. Itt már háromnapos a hajam, nem szögegyenes, de még normálisan áll - pont így szeretem.

Szellemek

Két napja esténként hangokat hallok a tetőről. Meg is jegyeztem mindig Pukkancsnak vigyorogva, hogy biztos szellem, aztán amikor megijedt, mondtam, hogy biztos csak a diófa, végül is eléggé ránőtt a tetőre. Később aztán Pukkancs is hallotta, gondolkodtunk azért, biztos a diófának van-e ilyen hangja - még csak nem is fújt a szél.

Az előbb feljött mama, hogy fel tudok-e neki váltani, aztán kérdezte, hol van Perdita, elment-e itthonról. Mondtam neki, hogy gondolom, most feküdt le, mert egész éjjel fenn volt. Biztos fél - mondja mama. Fél? Mitől? Azt mondja, járnak a szellemek. Honnan veszi? Azt mondta, ült a nappaliban, és a macska úgy megbolondult, mintha látna valamit, elkezdett fújni, meg nekirohant az erkélyajtónak. Nagyszerű, én is hallottam hangokat. Érdekes, mert keresztanyád is mondja, hogy Rubik jajgatásra ébredt éjszaka, pedig Rubik nem is tudja, hogy a házukban gyilkolták meg azt az öregasszonyt. Úgy néz ki, most járnak a szellemek. Múltkor a másik macska is úgy megvadult, te, én még életemben nem láttam ilyet. Nyalogatta magát a nappaliban, egyszer csak úgy megijedt, felugrott, fújt, aztán nekirohant az ajtónak, hogy engedjem ki.

Én nem vagyok egy nagy szellemlátó, szerencsére még csak nem is érzékeltem őket különösebben nagyon, de Perditának, anyának, meg mamának is vannak sztorijai, amiket néha elhiszek, néha nem... Anya látott a nappaliban egy nőt, mama folyton érzi, hogy befekszik valaki az ágyba mellé, Perdita meg egyszer durván ébredt, és utána napokig sírt... Nekem olyan élményem volt, hogy ültem a nappaliban a kutyával, az meg egyszer csak elkezdte ugatni a fotelt, és amikor gonoszan közelebb lökdöstem őt az említett bútordarabhoz, vonyítva a lábam mögé futott, és onnan folytatta a fotel ugatását. Nem volt időm beszarni, mert anyáék pont akkor értek haza, így inkább csak elhülyültem az egészet. Meg egyszer éjjel fordultam egyet az ágyban, addig kinyitottam a szemem, és mintha elsuhant volna előttem egy fehérruhás nő, de annyira gyorsan történt az egész, hogy teljesen felébredni se volt időm, úgyhogy csak simán visszaaludtam. Másnap aztán azon agyaltam, vajon tényleg szellem volt-e, vagy csak a holdfény meg az árnyékok vicceltek meg.

Mindenesetre örülök, hogy Pukkancs velem szokott aludni.

Ti mit gondoltok az új sminktrendekről?  

Nálatok is most járnak a szellemek?

Munka

Pénteken pár órára egyedül maradtam keresztapámmal a házban. Nem szeretem az ilyen alkalmakat, mert mi nem nagyon tudunk beszélgetni, de keresztapám szokott erőlködni, hogy mondjon valamit - általában olyasmiket, amikre egy hümmögésen kívül nem lehet mit reagálni. Aztán hogy ne érezze úgy, hogy vele nem tudok olyan jól ellenni, mint keresztanyámmal vagy Hollóval, megkérdeztem tőle, el szokott-e járni az osztálytalálkozókra, és akkor leült az asztal másik oldalára beszélni. Persze végül meg se említette azokat a dolgokat, amiket keresztanyámtól tudok, hogy nem a debil osztálytársak miatt nem jár el, hanem azért, mert meghalt a legjobb barátja, és emiatt úgy érzi, nincs miért elmennie ezekre.

Aztán valahogy áthajlott a beszélgetés a vállalkozásra, kérdezte, mit gondolok egy bővítésről, mire mondtam, hogy hát ööö, hmmm, öö, háát, nem nagyon értek ezekhez, mi az, hogy mit gondolok egy bővítésről. Erre azt mondta, hogy azért kérdi, hogy tudja, szerintem el tudnék-e irányítani pár embert, és jó lenne, ha kezdeném már átlátni a dolgokat, és ha jobban képben lennék a céges ügyekkel, mint ő, mert szerinte én többre vagyok képes, mint pötyögni a laptopon, és folyton csak adminisztrálgatni. Erre szerintem kicsit elkerekedett a szemem, kurvára nem tudtam, hogy ilyen szerepet szán nekem, aztán megjegyeztem, hogy fogalmam sincs, mire vagyok képes, nem sok sikerélményem volt még az életben. Utóbbit azért is mondtam, mert hátha elfelejtette, hogy én vagyok a semmire nem képes Róka, meg azért is mondtam, hogy örüljön, hogy merek előtte személyeskedni.

Erre aztán olyanokat mondott, hogy nem csodálkozik, hogy semmi sikerélményem nincs, mert nem éppen úgy nőttem fel, ahogy kellett volna (mondjuk ez max mentegetőzésnek lenne jó szerintem, mert vannak emberek, akik szar körülmények között is képesek voltak sikeres emberré válni). Aztán azt is mondta, hogy amúgy azért lettek olyan korán gyerekeik, mert ő és én annyira szerettük egymást (ezeket olyan fura hallanom, mert tökre nem rémlik ilyesmi), hogy azt gondolta, akar egy saját gyereket is, akivel ilyen lehet a viszonya. Azt is mondta, hogy azért is bízna rám nagyobb volumenű dolgokat a későbbiekben, mert én azért mégiscsak családtag vagyok, és bennem inkább meg lehet bízni, mintsem egy olyanban, aki dolgozik néhány évig a cégnél, majd rájön, hogy egy ilyen vállalkozást ő is be tudna indítani, és lenyúlná az ügyfeleket (ebből mondjuk azt vettem le, hogy én pont azért lennék alkamas cégvezetőnek, mert megbízható vagyok, de nem elég talpraesett ahhoz, hogy saját céget alapítsak a megszerzett tudásommal, és lenyúljam az ügyfeleket).

Szóval... én nem tudtam, hogy ilyen tervei vannak velem, és bár mosolyogtam a beszélgetésünk alatt, nem lett tőle jobb kedvem. Egyrészt mert látom, ő mit csinál, mennyi élete van a cégvezetés mellett (nulla), másrészt mert utálok hosszútávra elígérkezni bárhova is. Pláne úgy, hogy az álalános elképzelésem Magyarország jövőjéről az, hogy le lesz tiporva, és egyre élhetetlenebb lesz, így lassacskán agyalni kellene azon, melyik országba lenne értelme elmenekülni   lelépni. És tudom, hogy örülnöm kellene annak, hogy valaki többet néz ki belőlem annál, mint ami vagyok, de csak az van bennem, hogy egyre inkább elsodródom az elképzeléseimtől, már semmi nincs az életemben, ami olyasmivel kecsegtetne, ami boldoggá tesz majd hosszútávon.

Én másodikos korom óta író akarok lenni, mindig úgy képzeltem, hogy egy lepukkant padlásszobát fogok bérelni külföldön, és az írás lesz a megélhetésem forrása, és bár hónapról hónapra fogok élni, elégedett leszek és kiteljesedett. Persze fingom sincs, miért képzelegtem ennyire kishitűen, miért nem mertem nagyobbat álmodni (most azt ne firtassuk, milyen nyelven írtam volna, és hogy milyen kurva drága külföldön az albérlet), de ez még mindig közelebb állna hozzám, mint az, hogy hozzákötöm magam egy céghez, és ezáltal nincs szabad mozgásom, és idővel a pénz vagy annak hiányának rabjává válok. Pont olyan életem van, amilyet soha nem akartam, amilyet csak negatív példaként emlegettem kis hippikoromban. Persze felfoghatnám ezt az egészet úgy is, hogy a munkám majd eszköz lesz ahhoz, hogy nekiálljak foglalkozni a saját elképzeléseimmel is, de egyelőre csak annyit látok ebből, hogy kurvára nem látom át a céges ügyeket, mert hogyan is látnám át adminisztrálás közben, meg annyit látok, hogy vagy lesz ebből az elképzelésből valami, vagy nem, meg annyit, hogy akinek van esze, az előbb-utóbb úgyis lelép ebből az országból, viszont ha én idekötöm magam, csak nézni fogom, ahogy eltűnnek az emberek, mert tudom, hogy Pukkancs se itt akar majd megrohadni.

Na mindegy. Lehet, már semminek nem tudok örülni. Rohadjon meg a pénz.

Síróka

Pukkancs egész héten cseszegetett, hogy döntsem már el, akarok-e menni az osztálytalálkozóra vagy sem, mert ha megyek, akkor ő is szervez magának programot, és felkészíti magát lelkiekben arra, hogy újra találkozni fogok Rúval. Aztán a legtöbbször teljesen logikus módon arra jutottam, hogy nem megyek, mert egyszerűen minek, senki le se szarja, megyek-e, nem mennek a barátnőim, felkavarna az egész, plusz költenem kellene egy csomót, ami tényleg sok ahhoz képest, hogy május utolsó hetében már alig lesz pár ezer forintom.

Aztán eszembe jutott, hogy ha nem megyek el, továbbra se tudunk Pukkanccsal nyelvet tanulni, mert továbbra is Rúnál lesz a tananyag, így írtam az egyik "barátnőmnek", hogy ugyan, most miért utasította el élből az osztálytalira való meghívást, gondolja át, menjünk el együtt, poén lesz. Aztán gondolkodott pár órán át, majd megírta, hogy bocsássak meg, de nem akar menni, nem hiányzik neki, hogy bárki is faggassa, mi van vele (hát én se tudnék sok jót mesélni), de végül a kedvemért mégis igent mondott, bár nem értette, minek akarok menni, pláne, ha már nem is járok Rúval.

Aztán ahogy igent mondott, olyan iszonyat rossz érzés lett rajtam úrrá, hogy elkapott a sírás, úgyhogy visszamondtam az egészet, majd lementem sírni a fürdőszobába, nehogy Pukkancs lásson, mert akkor megint hülyének fog nézni. Aztán feljöttem, mint aki csak pisikélni volt, de ekkor már százezer önsajnáltatós duma visszhangzott a fejemben, amik miatt újra meg újra elkapott a kedv, hogy hangosan nekiálljak bőgni, úgyhogy lebuktam, aztán sírtam vagy másfél órán át, miközben Pukkancs ölelgetett.

Érti ezt valaki, bassza meg...?

Az osztálytalit a suli udvarára szervezték, ami szerintem tök jó ötlet, mert mekkora poén már öt évvel a ballagás után visszacsöppenni a suliba egy napra a volt osztálytársaid társaságában, ráadásul az én iskolámnak nagyon szép udvara volt, és volt egy pontja, ahova szünetekben csak mi jártunk ki, mármint a barátnőimmel és Rú társaságával... Hirtelen láttam ott magunkat, kis gondtalan tiniket - a legnagyobb bajunk, hogy "az a kurva megint dogát írat" -, láttam Rút és magamat, ahogy pár percre félrevonulunk a kistóhoz smacizni egyet... Aztán elképzeltem, hogy belépek a kapun, már lassan 25 vagyok, a fiúm már nincs meg, de hitelem azért már van, nem hoztam össze egy okj-t se, nemhogy a folyton tervezgetett diplomát, minimálisan se vágyom a szexre, a jelenlegi munkámban feleslegesnek érzem magam, a fizetésem meg nem elég értelmes dolgokra... És akkor ezeken sírtam, közben megtelt takonnyal az egész fejem, és megint nekiálltam köhögni, mint egy fuldokló szamár. Kizárt volt hát, hogy elmenjek az osztálytalira úgy, hogy elég egy rossz kérdés irányomba („Ti már nem vagytok együtt?” vagy „Mi van az egyetemmel?”), és egyből nyeldesem a könnyeimet...

Szóval nem, nem mentem, nehogy leégessem magam...  Olyan lett volna, mint visszatérni a már megváltoztathatatlan múltba. Talán majd öt év múlva...

Arra, hogy nem megyek, Rú annyit reagált, hogy mit hazudjon rólam a többieknek, ha kérdezik, mi van velem. Jó-e, ha azt mondja, még csinálom az egyetemet, és közben dolgozom. Pf. Persze azt is írta, hogy őt nem zavarná, ha mennék, szóval ha arról van szó, hogy én emiatt nem megyek, ne aggódjak ezen (ez a megfogalmazás is, bah, hogy őt nem zavarná, ha mennék...) Azt is írta, amin mondjuk tökre meglepődtem, mert hónapok óta nem volt egy érzelmes megnyilvánulása felém, hogy attól még, hogy én nem akarok tőle semmit, fontos ember vagyok számára, és ne aggódjak, elfogadta már a dolgokat, és nem fog rám kiskutya szemekkel nézni. Aztán másnap írtam neki, hogy nekem is fontos ember ő, és majd úgyis találozunk még, csak nem az osztálytalin, meg írtam azt is, hogy nem kell hazudnia rólam, mert semmi értelme, meg azt is írtam, hogy biztos jó lesz attól még, hogy kevesen mennek el, viszont ezen üzeneteimet meg se nyitotta késő délutánig, holott többször is bejelentkezett, majd késő este írt rá egy tök közömbös kurtaságot, ami miatt legszívesebben visszaírtam volna, hogy menj akkor a faszba, ha ennyi telik tőled.

Amúgy nem értettem ezt soha vele kapcsolatban, hogy ő komolyan az idő múlására hagyja a lelkem rendbejövetelét? Semmi energiát nem fektet bele abba, hogy esetleg újra akarjak kezdeni bármit is? Azt hiszi, hogy majd az ölébe pottyanok a két szép szeméért, hogy na, meggondoltam magam, vagy hogy na, meggyógyult a lelkem, most már újra normálisan működök, most már nem érzem úgy, hogy sose lesz olyan életem, mint amilyet elképzeltem magamnak? Majd én szólok, majd én nekiállok udvarolni? Majd akkor képes lesz normális párbeszédbe bonyolódni, és nem érzi szükségét, hogy tök feleslegesen büszke legyen, és azt éreztesse velem, hogy kurvára mindegy neki, találkozunk-e hétvégén vagy sem? Mert ezek miatt csak kurvára azt gondolom, hogy nem érdemel meg, és kibaszottul nem fogom megkönnyíteni a dolgát. Ha tényleg ennyire képes, majd idővel tovább lépünk, és majd eljön a nap, amikor már nem fog így fájni, hogy soha nem teljesedett be a szerelmünk.

Ezentúl majd megpróbálom mantrázni magamnak, hogy Rú már elúszott, tényleg csak annyi van benne irányomba, mint amennyit elém vetít, hátha akkor nem idegesítem magam állandóan ezen a témán, és tényleg ki tudok gyógyulni belőle.

Fahéjas róka

Tegnap Pukkancs befestette a hajamat. Még soha nem csinált ilyet, szóval a folyamat alatt úgy néztem ki, mintha épp rasztáznák a tincseimet - kicsit ijesztő volt, de végül tökély munkát végzett. Arra számítottam, hogy az eredmény nagyban el fog ütni a dobozon ígértektől, mert eddig ahány festéket vettem, mindig jóval sötétebb lett az eredmény. Most viszont meglepődtem... Nagyon szép a szín, de világosabb annál, mint amire számítottam, így nagyon elüt az én koromfekete, sűrű szemöldökömtől. Ami kifejezetten furává teszi, az a tömény arany pigment, ami sajna nem jön át a képeken. Tulajdonképpen tetszik, mert nagyon különleges szín, és minden fényviszonyban más, ami pont jó, mert én hamar meg tudok unni egy színt.

Viszont attól tartok, egy-két hajmosás után már annyira világos lesz, hogy nem fog jól állni. Más lenne egy konkrét szőke, de ez aranyra fog kopni, azt meg nem fogom szeretni. Mindenesetre kiélvezem ezt, amíg tart, addig pedig kutatom tovább az álomszínt.

Tróncsi

Az előbb megnéztem a Trónok harca új részét, hát... Továbbra is az lenne a kérdésem, Arya fogyatékos-e. Oké, hogy tinikorában mindenki tartozni akar valahova, de miért pont egy bérgyilkos szektához? Épeszű ember nem kockáztatja a látását azért, hogy "senki" lehessen, és nem akar olyanok közé tartozni, akik bottal verik el minden nap. Legalábbis ha vakon kellene koldulnom, aztán odajönne hozzám egy undok lotyó, hogy a szart is kiverje belőlem, miközben lófaszt se látok, inkább kinyírnám magam, semhogy továbbra is be akarjak lépni az Aberráltak Társaságába. Ha senki akar lenni, az azt jelenti, hogy elhagyja az addigi életét, tehát felhagy a vágyaival is, na de akkor mi a franc motiválja őt erre az életvitelre? Tudom, hogy voltak olyan részek, amikor csak néztem a monitort, de máshol jártam közben, de na, mi motiválja...?

Meg azt se értem, ebben a mostani részben a kérges pina miért nem dobta a zombikra a molotov-koktélját ahelyett, hogy faarccal forgácsnak jelentkezett volna... És bevallom, fingom sincs arról, Brannel mi a fene történik - számomra az ő szála olyan, mintha egy tök másik sorozat lenne, bár már négy évaddal korábban elveszítettem a fonalat. És nem tudom, ki az a Rickon.  

Pedig megnéztem eddig minden részt. Ennyit rólam - igazi Trónok harca rajongó vagyok.

Jaj de jó

Na ki mosott hajat tegnap, és ki nem tudta szépen beszárítani?

Bizooony...!

De nem baj, még így se olyan gáz, még így is kényelmes, csak olyan semmilyen. Viszont most már erősen gyanakszom arra, hogy a hajszárítónk elavult, úgyhogy szeretnék venni egy olyat, amilyet a fodrászok használnak, vagy pedig egy körkefés hajsütővasat, mert állítólag menőbb és kíméletesebb, mint a sima hajsütővas, és akkor nem kellene szenvednem a körkefés beszárítással, de nem is kellene jobb híján szögegyenesre szalmásítanom a hajamat. Ionos dolgokat kell venni, jelentsen ez bármit is.

Persze pont úgy terveztem, hogy nyáron nem költök semmire, de hát na, nekem kell szép frizkó, szóval majd újratervezek.

Bűbáj

Aludni kellene, de nem tudom rávenni magam. Mindenfélét kitalálok, csak hogy ne sodródjak át öntudatlanul a holnapba, a kiszámítható hétköznapok újabb sorába. Az előbb például a fényképezőgépbe énekeltem, mert még soha nem hallottam magam énekelni úgy, hogy közben nem is éneklek.

Vackor Mici blogján hallottam múltkor ezt a számot, és tegnap Pukkancs is belefutott youtube-ozás közben, szóval most már belemászott a fülembe... Tényleg jó. Mondjuk nem értem, miért kell bele a francia, de hát jó, legyen.

Persze nem ezt énekeltem rá a gépre, hanem ezt

(0:22-höz kell tekerni, és 15 másodpercet kell kibírni belőle, mert csak addig tudom a szöveget, haha):

Pukkancsnak énekeltem ezt mindig anno a raktárban, aztán már az agyára mentem, és rám szólt, hogy fogjam már be a Disney hercegnős hangommal, úgyhogy most visszahallgattam magam, hogy megtudjam, mennyire Disney hercegnős a hangom - kb. annyira, mintha egy Disney hercegnőnek ráléptek volna a farkára. Ezt bogózza ki valaki.

Mondjuk azért elszórakoznék egy normális hangfelvevőkével is, ami tisztábban adja vissza a hangokat.

Ezt a Bűbáj című filmet Rúval is megnéztem egyszer, utána órákig ezt énekelgette a kis hamis hangján, olyan aranyos volt.

Szomi

Sokat gondolkodtam az osztálytalálkozón, menjek-e vagy sem. Úgy voltam vele, nem motivál semmi arra, hogy elnézzek rá, pláne, hogy mivel Rúval osztálytársak voltunk, fennáll a kockázata annak, hogy hirtelen ötlettől vezérelve felkavarom az állóvizet, holott még le se ülepedett rendesen. Nagyon szomorú, ijesztő és furcsa, hogy már nem vagyok együtt Rúval - bármikor képes vagyok elpityeredni ezen a tényen -, de talán jobb így, és talán csak a megszokás az, ami miatt őt próbálom a jövőképembe beleszuszakolni. Egyelőre nem tudom elképzelni, hogy mással boldog legyek, de félnék Rúval belemenni bármibe is. Így eleve nem tartom jó ötletnek elmenni a szombati eseményre. Arra gondoltam, ha Sztomakék, a középsulis barátnőm rám ír, hogy menjünk el poénból, nem állok a "móka" útjába, de ha ő nem megy, én se.

Az előbb rám is írt, hogy összefutott az osztályfőnökünkkel, aki megölelgette, és hogy ez milyen bizarr, mert egyáltalán nem ilyen szintű volt vele a kapcsolata, aztán írta, hogy ő amúgy nem megy az osztálytalira, mert aznap Bécsbe megy. Azt hiszem, ezzel el is dőlt, hogy mit csinálok szombaton - pontosabban, hogy mit nem fogok.

Viszont Pukkanccsal elhatároztuk, hogy elkezdünk nyelvet tanulni. Nekem elég jó anyagaim vannak franciához és hollandhoz, viszont mindkét nyelv első két leckéjét Rúnál hagytam. Eléggé kellenének, ehhez viszont találkoznom kellene Rúval, mert elég seggfej dolognak érezném megkérni őt, hogy adja fel postán, pláne, hogy nem ellenségekként váltunk szét, és nem is úgy, hogy ezentúl kerüljük egymást, mint a pestist.

Szomorú vagyok az egész miatt... Nem tudok elszakadni még tőle... A gépem tele van képekkel a közös időszakunkból, a gesztenyék, amiket tőle kaptam, még mindig az asztalomon hevernek, és még mindig megvannak a rózsák, amiket tőle kaptam a kapcsolatunk ideje alatt. A maci is folyton engem néz, mintha nem értené, hol van az a fiú, aki mindig hülyéskedett vele. Vicces, mert amíg Rú nem adta vissza, Rú is mindig azt mondta, nem érti a maci, hová tűnt az a lány...

Keveset is beszélünk facebook-on, továbbra is csak felületesen, mintha egymás random ismerősei lennénk. Teljesen abszurd az egész, és hiába telt el nyolc hónap a szakításunk óta, még mindig nem fogtam fel, még mindig a levegőben lóg az egész, nem hagy nyugodni. Egyszer megemlítettem keresztanyámnak, hogy Rúval álmodtam, és megjegyezte, hogy egész életemben visszatérő szereplő lesz az álmaimban...

Néhány éve mama elmesélte, hogy egyszer, amikor kézen fogva sétált anyával Kolozsvár főterén, összefutott a fiatalkori szerelmével, aki aztán bánatosan pillantgatott anyára. Mama szerint az járt a hapsi fejében, hogy ha normálisan viselkedik annak idején, most az a kislány nem mástól lenne, hanem tőle. Ezt aztán elmeséltem Rúnak, aki hónapokkal később elém állt, hogy reméli, velünk ez soha nem történik meg, hogy majd egyszer összefutunk felnőttként, és a gyerek, akinek majd a kezét fogom, nem az övé lesz... Ennek anno tökre örültem... Aztán most itt tartunk.

Jaj, megint sírok.

Szerény bejegyzés

Na, elmentem ma a fodrászhoz, mondtam neki, érjen épp csak váll alá, legyen lépcsőzetes - ezt annyira nem lehet elrontani. Aztán ötletelt, ami tökre tetszett, mert fodrász nekem még soha nem ötletelt, nem segített semmi újat kitalálni. Kérdezte, mi lenne, ha úgy vágná, hogy a hajam legfelső rétege hátulról előrefelé hosszabbodna, én meg mondtam, hogy hm, jó, próbáljuk ki. Haza aztán úgy jöttem, hogy na puff, úgy nézek ki, mint egy csirke, nagyon rövid lett a hajam, és kevés. Egyébként nem akadtam ki, arra gondoltam, hogy ez még mindig jobb, mint a túlburjánzott, kényelmetlen, kókadt hajam, ami már olyan hosszú volt, hogy türelmem se volt foglalkozni vele.

Itthon aztán Pukkancs kidőlt aludni (délelőttös műszakban 3:10-kor kel, szóval tiszta fing ilyenkor szegény), én meg elővettem a tükröt, hogy megbarátkozzak az új külsőmmel. Hogy ez jobban menjen, kisminkeltem magam (most próbáltam ki a legutóbb rendelt rúzsomat, azt hiszem, ez eddig a legintenzívebb vörös), és olyan szexi lettem...! Eleinte azt gondoltam, még unalmasabb lett a fejem, de igazából tök nőies ez a frizkó, tisztára begerjedtem magamra.

És így, hogy a hajam kétharmada le lett vágva, már a lenövésem se gáz - ha lenne frufrum, az már eredeti hajszínből lenne. Tulajdonképpen ha az eredeti színem nem zöldes szürke lenne, hagynám, hogy nőjön, mert most így tisztára jó az átmenet. Na de nem... Vettem hát hajfestéket, remélem, szép szín lesz. Igazából minél többet nézem ezt a kopott vöröset, annál inkább hajlok afelé, hogy világos haj kellene nekem, valami szőkeszerű, valami vad - még soha nem voltam szőke.

A festék, amit most vettem, a fahéj névre hallgat. Ebben elvileg arany és rézvörös pigmentek egyvelege van. Ebből a termékcsaládból már próbáltam három színt, mindegyik ötezer árnyalattal sötétebb lett a kelleténél, szóval most valami vörös beütésű melegbarnára számítok. Nagyon remélem, hogy átmeneti színnek jó lesz, mert el tudom képzelni, hogy a következő hónapban ráállok a hajvilágosításra, meg úgy eleve arra, hogy megtaláljam azt a színt és formát, amit ténylegesen magaménak mondhatok.

Most nem kis tinifejem van, hanem szexuál huszonéveses.

Rommá photoshopoltam nektek egy képet, hogy ne látszódjon belőlem semmi, de mégis valami. Gyorsan nézzétek, mielőtt elfog a paranoia, és letörlöm.

Szóval ilyen elégedett arcot vágok!

* Kép már törölve - hihi! *

Rapper gyerekek

Egyszer Pukkancs bevallotta, hogy középsuliban volt rapper korszaka, szóval majdnem megfulladtam a nevetéstől, mert hát rögtön elképzeltem a kis Pukkancsot, ahogy rappernek hiszi magát. Persze elő is adott egy produkciót - nagyon profin nyomja azt a trottyos beállást és kézfejtartást - arról, hogy az utcán nevelkedett, és hogy kemény volt az élet a játszótéren, meg összevissza káromkodott a hatás kedvéért.

Emlékszem, tavaly tavasszal ültem a raktár előtt egy csapat diákmunkás lánnyal, és szóbajött, hogy kinek milyen korszakai voltak kamaszkorában - na, azt is vicces volt elképzelni, hogy a kis ártatlannak tűnő lánykák valaha rocker, meg rapper cuccban jártak be a suliba. Pukkancs aznap pont nem volt ott, pedig bevallhatta volna, hogy ő nem csak rapper, hanem rocker, meg emós is volt...

Hippi korszakom csak nekem volt, hömm. Jó, tudom, az nem menő - bár pont az volt benne a jó.

Tegnap este, miután Pukkanccsal kiugráltuk magunkat a 90-es évek leggázabb magyar slágereire (...), szelfizőset játszottunk, és olyan iszonyat torz, nevetséges, brutális közös képek készültek a Ki Vág Szarabb Arcot Verseny következtében, hogy majd' megszakadtunk a nevetéstől. Ez akkor vált kellemetlenné, amikor Pukkancs már nagyban aludt, amikor a gép előtt újrapörgettem a képeket, és rám tört a nevetés, ami aztán átment fuldokló köhögésbe, szóval sikerült őt felébresztenem. Az egyik képen Pukkancs olyan, mint egy 50 éves alkoholista Grincs, én meg olyan ostoba arcot vágok, hogy szinte a szemeim is közelebb kúsztak egymáshoz a kép erejéig.

Taaz

Játszottam tegnap ezzel a virtuális smink- és hajpróbálgatós oldallal, és egy csomó mindenre rájöttem:

- A féloldalas frufru még jobban megnyújtaná az arcomat, szóval féloldalas frufru kilőve, bár eleve nem is akarnék olyat.

- Egyenes frufruval rocksztár leszek (ha hidrogénszőke vagy fehér hajhoz csináltatok frufrut, autogramot fognak tőlem kérni az utcán).

- A frufru tök jól kiemelné a szemem.

- Ha frufrum lesz, vállig érő hajat kell vágatnom, mert úgy az igazi.

- A rézvörösnél természetesebben állna egy szép barna vagy mahagóni vörös hajszín, de egyik se legyen túl sötét, mert az öregít.

- Ha megtanulnék szemet sminkelni, csuda gyönyörű lennék.

Szóval tegnap annyira lelkes voltam a frufrut illetően, hogy agyaltam rajta, hogy holnap vágatok magamnak, de inkább megfogadom Deb tanácsát, miszerint nyárra inkább ne, és majd ősszel nekifutok. Persze kérdéses, a fodrásznak mekkora kihívás lesz normális frufrut vágni, mert ha elszúrja, oda a rocksztár karrierem, de most már tényleg fúrja az oldalam a kíváncsiság.

Hitel

Reggel gyomorideggel ébredtem, hangok beszélgettek a fejemben egy bizonyos kezelési díjat összegző számláról. Ki is másztam az ágyból, széthajtogattam a nevemre szóló bankos levelet, ami múlt héten érkezett, és amit félredobtam egy faszom-fogja-kifizetni-féle megjegyzéssel.

Amikor tizennyolc éves lettem, a nevemre került az örökségem, pontosabban egy lakás egyharmad része. Perdita is kapott a lakásból, meg egy nyugdíjas rokonunk. Egy hónappal a szülinapom után már elénk tették a hitelszerződést, nyugtatgattak minket, hogy nem lesz semmi gond belőle, úgyse nekünk kell majd fizetnünk, hanem annak, akinek szívességet teszünk ezzel. Perdita adósként írta ezt alá, az idős rokon és én pedig kezesként.

Mostanában veszik el a lakást, amire fel lett véve a hitel, szóval néha jön egy-egy levélke a nevemre, hogy eljárási díj, részletfizetési lehetőség, ilyen-olyan fenyegetések, miegyéb. Soha nem éreztem magaménak az örökségemet, de a hitelszerződés után végképp lemondtam róla. Most se nagyon sírok utána, és bár a hitelt se éreztem soha magaménak, mostanában azért kezdem érezni a súlyát annak a papírnak, amit tizennyolc évesen aláírtam.

Szóval a múlt heti számla így szól:

- Végrehajtási költség előleg 10 000

Írtam azért anyának, hogy most ezzel mit csináljak - nekem kellene ezeket fizetnem? Fizesse, aki belerángatott. Legalább ezt, ha már a lakást hagyja úszni.

Néha azon gondolkodom, vajon nem tévedésből jöttem-e a világra, mert hát annyira kigáncsolva érzem magam, hogy nem is tudom, van-e értelme bárminek is. Vajon mikor fognak rászállni a bankszámlámra, hogy a fizetésem háromnegyedét leszipkázzák minden hónapban? Mert az oké, hogy a bank elveszi a lakást, de jó pár millányi tartozás még marad majd utána.

Mekkora faszság már, hogy az ember 18 évesen már nagykorú...? Haragszom arra, aki ezt aláíratta velünk. És haragszom a többiekre is, mert tudták, hogy elénk lesz téve a papír, tudták, hogy hülyeség, és mégse figyelmeztettek. Elmondhatták volna, mekkora szopással fog járni. Meg se próbáltak szólni. Csak hallgattak... Most már aztán késő sajnálni minket.

Tulajdonképpen annyira nem is nagy csoda, hogy Perdita nem is keres állást... Bármije is lesz az életben, azt mindig el fogja tőle venni a bank. De gondolom, tőlem is.

Na meg itt van ez a ház is, amiben élünk. Ezen is brutál hitel van. Ma megtudtuk, hogy az új törlesztőrészlet, amit kiírt a bank, 185 ezer forint. Hát, ha azt nézem, anya eddig mennyi pénzt küldött haza, nem tudok hinni abban, hogy ez a 185 fizetve lesz. Tulajdonképpen nem értem a bankokat se - a korábbi részlet 100 ezer volt, de egy idő után nem tudtuk már fizetni. Erre most kiírják majdnem a dupláját - hol van ebben a logika?

Szóval ma végig kellett hallgatnom mamát arról, hogy az egyik unokatestvérem 90-ért bérelt egy putris szobát a belvárosban, és akkor mi már inkább összetesszük együtt a havi 185-öt, mintsem hogy egy idegen helyért fizessünk pénzeket. Aztán megkérdezte, hogy: „Nincs igazam? Igaz, hogy összerakjuk együtt?” Én meg csak állok egyhelyben, a lábfejemmel a szőnyeget baszkurálom, halálra unom a témát, meg kerülget valami seggfej megjegyzés is, de inkább csak annyit mondok egy hitetlen nevetéssel, hogy: „Szerinted engem mennyire tud érdekelni ez a ház, miközben saját hitelem is van? Majd a 80 ezres fizumból fogok törlesztgetni?”

Az a vicces, hogy mindig csak ez a ház a téma. Merthogy mi lesz mamáékkal, ha kitesznek minket innen. Valahogy az a hiteltartozás, ami csak Perditát és engem érint, mindig el van felejtve. Persze nem abban a lakásban élünk, mit bánjuk mi... De az idős rokon bizony abban a lakásban él. És hiába úszik a lakás, attól még nem szűnik meg a tartozás (volt egy levél, ami tavaly nyáron jött, abban az volt, hogy ha 25 évig törlesztünk havi 240-et, nem veszik el a lakást. Ezen komolyan csak röhögni lehetett - pláne a kilencvenhez közelítő idős rokon csóválta a fejét értetlenül).

Persze mama se azt mondta, hogy a teljes fizetésemet áldozzam erre a házra, na de hol lenne nekem életem, ha beszállnék ebbe a 185-be? Még a TB tartozásomat is csak most kezdtem el törleszteni.

Huszonnégy éves vagyok, faszom.

Nem volt elég nagy segítség, hogy elbasztuk az örökségünket? Áldozzam az egész életemet egy olyan ház fizetésére, amit amúgy utálok, mert csak a saját szobámat érzem itthoni terepnek, és alig várom, hogy olyan jövedelmem legyen, amiből le tudok lépni? Persze ha végül elveszik ezt a házat, akkor se tudnék hova menni, de hát... Nem akarok hitelt törleszteni, miközben már kiszámolgattam, hogy őszig félre tudok tenni egy százast, és onnantól kezdve is minimum havi húszakat el akarok tenni, hogy legyen biztonságérzetem.

Nem leszek mindig önzetlen. Az önzetlen emberek kurvára beszopják a hülye jóhiszeműségükkel.

Lényeg a lényeg, hogy ha anya nem is küld pénzt haza erre a bankos számlára, kifizetem saját pénzből, és akkor kövi hónapban max egy tízessel kevesebbet teszek félre... Persze nem tudom, mennyi értelme van kifizetni ezt a szart, merthogy a hitelt soha nem fogom törleszteni, az fix. Max ha megnyerem a lottót, kifizetem, aztán hagyjanak a picsába... Egész életemben üldözni fognak, ha csak nem dől össze idő közben a gazdaság.

Röhej ez az egész... Nem, nem fogok ezzel foglalkozni, hogy aztán állandóan idegbeteg legyek... Nem teszem fel arra az életem - és pláne nem a fiatalságomat -, hogy olyan hiteleket fizessek, amiket nem én vettem fel. Akkor se érdekel, ha én is aláírtam... Nem tudok vele mit csinálni... Egyszerűen nem az én súlycsoportom.

Plutty

Most az van, hogy tegnap elmentem a háziorvoshoz, mert negyedik hete olyan brutál szárazköhögésem van, hogy esténként majd' megdöglök, és rám szólt, hogy ne akarjak úgy meggyógyulni, hogy bicajjal járok - meg egyáltalán bejárok - dolgozni, úgyhogy a héten már nem megyek keresztapámékhoz. Ezt amúgy tök kellemetlennek érzem, mert még soha nem kaptam úgy fizetést, hogy nem dolgoztam meg a pénzért. Amikor havi fixért voltam bébiszitter, és valamiért nem kellett mennem, egyből levonták a kis "fix" fizumból azt a napot, meg ugye a diákmunka is olyan, hogy annyit kapsz, amennyit dolgozol, tehát ezt szoktam meg... Így viszont csak az van bennem, hogy lógósnak tűnök, és majd szólnak, hogy kösz, de többet nem kell jönnöd. Mindenesetre kaptam egy brutál antibiotikumot, aminek a dobozában összvissz három tabletta van, úgyhogy most péntekig megpróbálok meggyógyulni, addig meg csinálgatom a kis itthoni melóm.

Pénteken aztán elmegyek vágatni a hajamnak valami formát, és megrendelem a kontaktlencsét. Utóbbival amúgy már egész ügyes vagyok - tegnap 8-kor keltem, és 8:36-kor már a bicajon ültem felöltözve, kontaktlencsésen, nem tudom, hogy csináltam.

Aztán a festéket is megveszem, mert bár agyaltam, hogy lenövesszem-e inkább teljesen a hajam, újra arra jutottam, hogy a természetes színem nem szép, unalmasnak érezném magam vele. A vörösről viszont lemondok, mert bár mindig is imádtam gyönyörködni a rézvörös hajas képekben (vajon hajfétisem van?), mostanában úgy érzem, én is inkább azon rézvörösek közé tartozom, akik erőltetik a színt, miközben egy másik szín ezerszer természetesebb hatású lenne. Van is egy oldal, amivel néha elhülyülök (feltöltöd a képed, és kisminkelheted magad, meg frizurákat és hajszíneket próbálgathatsz), ott is inkább a barnák állnak jól vagy a mahagóni rézvörös - meg a majdnem fehér szőke, de azzal soha nem kísérleteznék. Szóval visszatérek ahhoz az ammóniamentes festékhez, amitől egyetemista koromban olyan szép karamell színe volt a hajamnak, sőt, minden egyes mosás után szebb lett - ellentétben a vörössel, ami minden mosással egyre csúnyább.

Kiszedtem!

A tegnapi kontaktlencse kiszedős módszer nem tűnt ma már kivitelezhetőnek, de végül kiszedtem negyed óra alatt. Pontosabban két perc alatt, Babmacska húzd-ki-a-szemed-sarkába-féle tanácsának felidézésével (áldassék a neve!), mert előtte hiába szenvedtem az optikus nézd-az-ujjaid-amikkel-kicsíped-a-lencsét módszerével. Mondjuk szerintem ezt nem fogom félhomályban eljátszani, most is alig láttam, hol van a kis sunyi, egyszer meg is ijedtem, hogy eltűnt.

Szóval most szemcsiben nyomom, nem akartam a félhomályos esti szobában szenvedni vele. Még mindig kellene szereznem egy jó lámpát...

Önbizalom

Ja és nem irritálja a szemem, meg semmi. Néha picit érzem, hogy bent van, de elvileg pár nap alatt hozzászokik a szemem, amúgy meg nem zavaró. Még próba közben se vörösödött ki a szemem, olyan jó volt...! De azért egy kicsit félek a kivételtől, az még parásnak tűnik (reggel amúgy a jobb oldali lencsét próbáltam a bal szemembe tenni, szerencsére még időben észbe kaptam, möh).

És olyan szépnek érzem most magam, meg olyan boldika vagyok, hogy néha csak azon kapom magam, hogy dúdolgatok keresztanyámék előtt. Igaz, egyszer megdörzsöltem a szememet már csak úgy pótcselekvésként is, ott egy pillanatra meglepődtem, hogy mi a piklitől lett homályos a látásom, aztán eszembe jutott, hogy jááj, more (ezt Bélától tanultam a jövőben). De helyrepislogtam a dolgokat.

Ja, és szerdán azt találtam ki, hogy Holló elmehetne modellkedni, mert iszonyat szép szeme van, és annyit beszéltem neki erről a "lehetőségről", hogy be is lelkesedett, és együtt nézegettük az ügynökségek oldalát, és minden nap emlegetjük, hogy képeket kellene róla csinálni (például az előbb is, amikor ette a melegszendvicsét, azt néztem, hogy még így sunyiban lefotózva is milyen jó kép készülne róla - trikó volt rajta, meg zipzáras pulcsi, és még olyan kis álmos volt a szeme, az meg olyan aranyos, amikor az embereknek álmos fejük van). Keresztanyám azt mondta, hogy anno háromszor állították meg őket, hogy Holló nem szeretne-e modell lenni, és amikor kérdeztem, hogy ilyen kis diákmunkás hostess lányok voltak-e papírkával a kezükben, mondta, hogy nem, hanem rendes felnőtt emberek. Szóval poén lenne, bár azt azért nem akarnám, hogy stresszes modellélete legyen. Meg keresztapám valószínűleg nem örülne, egyből mondta is, hogy mi van, ha kivinnék külföldre, miközben vizsgája lenne az egyetemen. De ilyen kis fotózásokra azért elmehetne, igaz, csak 177 centi, de na, elvileg a fiúk huszonnégy éves korukig nőnek, és az a három centi most mit számít... Ilyen szép fiút eldobni három centi miatt botorság lenne. Az a poén, hogy Holló is tök önbizalomhiányos, szóval családban marad.

Ami keresztanyámat illeti, pár hete nagyon meg van keseredve. Amikor idekerültem munkaügyileg, még mondogatta, hogy sokat gyakorolja a pozitív szemléletmódot, mármint a neten hallgat pszichológiai előadásokat, miközben főz, meg ilyenek, és próbál nyugodt és békés maradni, hogy még egyszer ne legyen olyan beteg, mint tavaly, de ahogy elnéztem őt az utóbbi időszakban, nagyon kivan szegény. Egy hónapja már csak valami löttyöt iszik, és ritkán eszik, merthogy meghízott, és eleve nem érzi magát nőnek, mert keresztapám kis időt se áldoz arra, hogy bármi jót is éreztessen vele. Keresztanyám régen egyébként nagyon szép volt és népszerű, fiatal lányként körbe volt ugrálva a sok rajongó által, és mindig csak egy tökéletes feleség és anyuka életről álmodozott. Aztán átjött Magyarországra keresztapámhoz, aki dobta az esküvő előtt terhesen, majd mégis volt úgy kb. öt szép évük együtt, de azóta keresztanyámnak a béka segge alatt van az önbizalma... Mesélte, hogy kamaszként egyszer el kellett mennie idesapámmal Finnországba "üzleti ügyben", és ott megállították őt, hogy ha igent mond, híres modellt csinálnak belőle. De keresztanyám is nemet mondott, azt hiszem, keresztapám miatt, merthogy akkor mi lesz vele...

Nem értem amúgy a férfiakat, mi a picsáért esik nehezükre néha egy-egy bókot ellőni a nők felé - a nő ettől boldog lesz, a férfi meg el lesz könyvelve jó fej, udvarias, lovagias, esetleg figyelmes embernek, tehát mindenki csak nyerne vele. Komolyan, mi olyan nehéz ezen? Ha pasi lennék, állandóan csapnám a szelet... Igazából nőként se sajnálom a bókokat, anno a küzépsuliban is, diákmunkások között is szerettem megdicsérni a fiúk-lányok haját, szemét, pláne a kis önbizalomhiányosokét, dagikét... Ők is olyan aranyosan örültek. És még ha valaki azt is mondja, hogy „Jaj, ugyan már”, akkor is tutira lehet venni, hogy jólesett neki, és jó pár napig kitart majd a bók ereje.

Szóval... Bókoljatok fiúknak is, lányoknak is!

Kontilencsi

Tegnapelőtt hívtak az optikából, hogy megérkezett a próbalencsém - ennyit a kéthetes lélekben való felkészülési időről -, úgyhogy tegnap be is mentem.

Egy piroshajú lány vitt be a steril szobába, majd leültünk egy asztal két oldalára. Először megzavart, hogy a lencsének magához képest nagy a tokja, úgyhogy kicsit megijedtem, hogy a lencse is akkora lesz, de miután kiturkáltam a löttyből, megnyugodtam. Már amennyire meg lehet nyugodni egy ilyen szembenyúlkálós folyamat kezdetén. Kérdeztem amúgy érdeklődő mosollyal a csajszit, hogy: „Te most végig nézni fogsz?”, mire nagy lelkesen megnyugodtatott, hogy persze, végig bent lesz. Nagyszerű. Ezután elbújtam a tükör mögé (de a lány arrébb ült a székével, hogy rám lásson), és kikísérleteztem, mi lehet a legkivitelezhetőbb módszer a kontaktlencse behelyezésére, majd amikor nagy boldogan megállapítottam, hogy ha a szem fehér részére teszem a lencsét, nem jön rám a pislogás, megjegyezte a csajszi, hogy: „Igen, mert a szivárványhártyán több az érző ideg, ezért rögtön irritálja, ha hozzáérsz.” Kösz, hogy szóltál - gondoltam magamban. Egyébként aranyos lány volt, megnyugtatott, hogy ő két órát szenvedett, mire anno az egyiket sikerült betennie (szűk, vágott szeme volt, szóval gondoltam, ha neki sikerült, nekem is fog). Aztán kb. fél óra alatt betettem mindkettőt, tök büszke voltam magamra, a végefelé már a kezem se remegett jobban a megszokottnál.

Szóval aztán megkerestem Pukkancsot az áruházban, kint bagózott az átjárónál, és olyan büszke voltam magamra, hogy sikerült ez a dolog, mert tökre féltem, hogy majd ebből is kudarcélmény lesz, és úgy jövök majd ki, hogy na, ez se sikerült, miért is sikerült volna. És tök fura látni magam tisztán szemüveg nélkül. Nagyobb a szemem, mint amire emlékeztem, tiszta jó.

A kivételt aztán könnyebbnek ígérték, de szerintem fosabb menet, pláne, hogy érzésre kell csinálni, mert kb. a tükörbe se tudsz nézni közben. Ezt a menetet már a múltkori, meghatározhatatlan korú bácsi vezényelte le, akinek épp nem volt olyan jó fej kedve, mint legutóbb, úgyhogy már nem is szeretem annyira. Miközben szenvedtem a kivétellel, látványosan unta az életét, és végig bámult, meg unszolt, hogy nyomjam rá az ujjaimat erősebben a szemgolyómra. Persze így visszagondolva lehet, hogy nélküle nem sikerült volna. Szóval lefelé néztem, majd az ujjaimra, amikkel készültem kicsípni a lencsét, és így sikerült nagyjából fél óra alatt, és kicsit csalódott voltam, amiért nem rakatták vissza velem, és szemcsiben kellett folytatnom az utam.

Ma meg felkeltem fél órával előbb, hogy legyen időm behelyezni, mielőtt tíz perc alatt elkészülök a munkába, és betettem mindkettőt összesen max tizennyolc perc alatt. Olyan jó! A kivételtől persze fosok, pláne, hogy érintkezési hibás a nagylámpám, és tökre be van borulva, tehát ilyen félhomályban fogom intézni a dolgot - a ház más pontjain nemigen próbálkoznék ezzel a macskaszőrök miatt -, majd vennem kell egy olvasólámpát...

Szóval ezentúl:

- jobban fogok látni

- hordhatok gagyi, kétezer forintos napszemcsit

- lehetnek virágos-tollas-hippis koszorúim

- jobban fog állni a szalmakalapom

- mehetek IMAX akárhány D-be (voltam egyszer valami ilyesmiben, de élvezhetetlen volt dupla szemüveggel)

- nem fogom csufinak érezni magam

- lehet cuki frufrum

- és még tuti van pár dolog, csak most nem jutnak eszembe.

Ami még csudi, hogy tegnap megjött a fizum, és hétezerrel több, mint amire számítottam (ez a teljesítményarányos), úgyhogy most megint agyalhatok a fodrin meg a festésen. Már kitaláltam, milyen színt szeretnék (vöröset - hát nem meglepő?), és milyen frizkót, de lehet, a vágást hanyagolom őszig, mert tényleg nem akarok egész nyáron lecuppant frufruval közlekedni. Plusz így már van pénzem az osztálytalira is, de még nem döntöttem el, akarok-e menni.

Spanyol lecke

Tegnap észrevettem, hogy új matricák vannak facebook-on. Le is fordítottam őket Pukkancsnak, mert ő akar spanyolul megtanulni.

Nincsenek mancsok

Te emó!

zsidó

Ki pedó?

Vannak emberek, akik kisujjból vágnak minden nyelvet.

Az utsó a kedvencem - igazából a valódi jelentése is tök hasznos, úgyhogy építsétek be a spanyol tudásotokba a kérdést, és ha büdöset éreztek, gizduljatok vele.

Szófosási

Épp a gépemen dolgozgattam, amit este szoktam, közben meg folyton a Hello ment a fejemben Adele-tól. Nem különösebben a kedvencem, de gondoltam, ha már egész nap ezt dúdolom, meghallgatom (néha SP is megy a fejemben, de szerencsére Pukkancsnak is, úgyhogy néha odaállunk egymás elé, hogy: „Még nem ismersz - nem az vagyok, akinek látszom, lehet, hogy veled csak játszom”, és egyéb mókás részletek...). Szóval a szám után átváltott a youtube a kövi számra, jött is a Someone Like You. Ugye említettem már, hogy az én angolom visszafogottan megfogalmazva eléggé hézagos, szóval hiába folyt éveken át a csapból ez a szám, máig nem tudtam, miről szól, nem is nagyon érdekelt, csak az X-Faktor előtt forgattam a szemem, ha megint valaki ezzel a számmal állt elő. De azért elismerem, hogy jó kis fülbemászó sláger, szóval most hallgattam pötyögés közben, és egyszer csak a hatása alá kerültem - elfogott a hiányérzet és az apokalipszis-hangulat, egyből jelentéktelen, de szép pillanatok sorozata pergett le a szemem előtt, amin például Rúval kézen fogva sétálok a naplementében (tavaszi-nyári esti program volt mindig), vagy csak rám mosolyog... És olyan sírós kedvem lett pikk-pakk, ki is csordult egy-két könnyem, szóval elkezdtem figyelni a dalszöveget, és pffff...

Most indítsátok el ezt a számot, és tekerjétek 3:22-höz azért, hogy át tudjátok élni a lentebb leírtakat:

Meghallgattam még ötvenszer, és közben elképzeltem, hogy majd az osztálytalin, amikor már mindenki megszokta a régi arcok társaságát, és már nagyban zajlik a sütögetés, odaállok a karaoki gép elé, és eléneklem ezt a számot teljes átéléssel, miközben egy távoli pontra meredek, mint aki elfeledkezett az őt csodáló tömegről. Aztán mire a végére érek, már mindenki sír, amiért én ilyen tehetséges vagyok, ők meg nem, Rú meg meghatódik, és soha eszébe se jut többé elkényelmesedni mellettem. Aztán ezt továbbképzeltem: Rú egy jó fej, ribikülsejű lánnyal jön az osztálytalira, szóval pláne eléneklem ezt a számot szerény búcsúzásképp, miközben szimpla picsanaci és a peace-es felsőm van rajtam (tehát egyszerre vagyok szexi, karakteres és Földanya Leánya), és olyan szépen éneklek, hogy a csaj magától elengedi az engem vágyakozva figyelő Rú kezét, és önként kivonul a képből, kis híján még bocsánatot is kér, amiért egyáltalán eszébe jutott a nyomdokaimba lépni.

Ja, amúgy nem tudnám elénekelni. Igazságtalan. Pedig nincs is vonzóbb, mint egy tehetséges ember. Ha el is tudnám énekelni, a lámpalázam ájulásra kényszerítene, és csúfos kudarcba fullna a produkcióm.

(Úristen, 3:27-nél kajakra azt hittem, hogy egy műfasz kúszott a háttérbe. Ti is?!)

Lényeg a lényeg, hogy ma számolgattam, és ha beválik a kontaktlencse, biz' egy fityingem se marad semmire: se fodrászra, se hajfestésre, se osztálytalira való utazgatásra vagy ottani sütögetésre, úgyhogy... Nem hiszem, hogy el tudok vagy el akarok menni, pláne ilyen frizkóval. De azért tudatában vagyok, hogy ilyen ötévente csak egyszer van, és jó lenne, ha most nem én lennék Róka, aki soha semmire nem jön el (értsd úgy, hogy a szalagavatómat is a mi-a-fakkot-keresnék-én-ott-féle érzettel hagytam ki teljesen nyugodt szívvel).

Tovább lovagolván a pénztémán, le kell állnom a zabálással és az éljünk-a-mának-féle szövegekkel, amiket természetesen nem olyankor ismételgetek magamban, amikor be kellene vállalni valami merészet, hanem a kirakatok előtt bámészkodva. Az van, hogy nincs félretett zsetonom, márpedig nem ártana, pláne, hogy a házunk felett dögkeselyűként kering a bank - jó lenne, ha lenne miből lelépni, hogy amikor majd hajmosás közben rám rontanak a végrehajtók, és egy szál seggben kidobnak az utcára, legyen miből eléldegélnem. Szóval ha megérkezik a pizza   mindjárt nekiállok pénzügyi tervet készíteni.

Viszont akkor is a mának kell élni, mert fiatalabb már nem naon leszek, márpedig ötvenöt éves koromban, amikor egy raktárban fogok dolgozni hat műszakban, nem akarok azon keseregni, hogy: „Baszod... volt értelme a szépségemen spórolni, amíg fiatal voltam? Frufrut kellett volna vágatnom, és eleven boldogsággal megélni az ifjúság hajnalát, és pozitív energiát sugározni azokra az emberekre, akiket egy életre magam mellé szerettem volna állítani.” És az új barátom, a targoncás Béla erre azt mondaná, hogy: „Jáj, áránybogaar, hatt te így is szíp vagy!” Béla tíz évvel fiatalabb lenne nálam, és drogfüggő. Szóval aztán elmennék sírni a mosdóba még szünet előtt, hogy ne csak tíz, hanem tizenötperces legyen a szünetem, és a nap csúcspontjaként az ízeket élvezve elfogyaszthassam az óriás túrórudimat, aminek már az íze se a régi, mert addigra elvész az igazi Túró Rudi recept a Nagy Népességcsökkentő Háborúban. Béla meg utánam jönne, látná, hogy sírok, ezért rám mosolyogna a hiányos fogsorával, és elém tolná a kokóját, hogy: „Szippantol egyet, angyalom?” Aztán a többire nem emlékszem, már teljes az igeidő zavar.

Jóóó, csak vicceltem! Nem így képzelem a jövőmet. Hanem úgy, hogy a Nagy Népességcsökkentő Háborúban...

Vicceltem!

Szóval... Kiszámolom, hogy ha esetleg nagyon el akarnék menni az osztálytalira, marad-e zsé a hajamra, meg megtippelem, mennyi lesz a vagyonom a kövi hónapban, és kidolgozom, havonta mennyit illene félretennem, és mennyit szórhatok el. Mert hát legyünk reálisak. Ekkora fizuval a mának kell élni. 

Hm, úgy lenne az igazi ez a karaokis jelenet, ha karaoki helyett inkább betolnék egy zongorát... Nem-e?

Rizsa

Igazából a faszom se akar egyszínű hajat. Olyan unalmasnak látom... Egy jó kis Balayage melír kellene nekem, valami űbermenő színnel, de ahogy elnézem, Magyarországon ez a festésmódszer annyira gyerekcipőben jár, hogy inkább nem adnék ki rá pénzt, hogy aztán rajtam gyakoroljon az emberke. Azt olvastam fórumon, hogy sok fodrász továbbra is lusta utánanézni a Balayage festés menetének, pedig ahogy elnéztem youtube-on, nem egy nagy tudomány. Ki is találtam, hogy betanítom Pukkancsot a módszerre, megmutatom neki a vidiket, amiket néztem, meg a fóliás módszert, aztán ihaj-csuhaj megcsináljuk, de azóta rájöttem, hogy mivel festve van a hajam, nem lenne olyan egyszerű a menet. Igazából ehhez inkább még növeszteném, de jön a cseszedék osztálytalálkozó, ami miatt sürgetve érzem magam.

Ami az osztálytalit illeti, különösebben nincs kiért mennem - lehet, Rú is minden igyekezetével azon lenne, hogy közömbösnek tűnjön, akkor meg minek. Anno két barátnőm volt, akikkel nem terjedt sulin kívülre a kapcsolatom, de jó fejek voltak nagyon, mi voltunk egy kis háromfős sziget. Aztán amikor összejöttem Rúval, ez a sziget összefolyt a fiúk társaságával, tehát matekokról   szünetekben együtt lógtunk, elhülyültünk. Aranyos fiúk voltak, tudjátok, azok a fajták, akik normális életkörülmények közt növögettek normális értékrenddel, de mégis tipikus tinifiúk, akik megbámulják a szép lányokat, finganak, cikis helyzetekbe keverik magukat, és sokat nevetnek. Ez a társaság viszont Rú baráti köre is egyben, így érettségi után számomra le is zárult velük a kapcsolatom. Utólag tudom, hogy ők szívesen láttak volna maguk között, csak Rú nem nagyon adta át nekem a meghívásaikat. A két barátnőmmel pedig olyan a kapcsikám, mint általában véve más lányoknak érettségi után a barátnőikkel - se kép, se hang, max évente egyszer.

Tehát ott tartottam, hogy max azért mennék, hogy mindenki megcsodálhasson vagy megirigyelhessen, amiért ilyen jó nő lett belőlem (*Róka gurgulázva kuncog, mint a kisbabák*), de ebben tényleg csak azt élvezném, hogy felvehetem valamelyik új felsőmet (Beauty-Meauty Róka-tipp: Unod a kibaszott nagy zsákpólókat? Az XXS-es felső is úgy áll rajtad, mintha aludni készülnél? Nézz körül a gyerekosztályon, hátha gyártottak valami neked valót a korán érő kisribiknek!) Nem tudom, igazából csak azért, hogy divatbemutatózzak, nem fogok elmenni. Valami nyomósabb ok kell.

Júj, és ha hennáznék, vajon milyen árnyalatú vörös lennék?! Egészséges hajat akarok... Hm.

Malackáék

Na, úgy érzem, mintha nem írtam volna hetek óta.

Az utóbbi egy hét intenzív önutálattal telt, már ami a külsőmet illeti. Nem is tudom... Hány éves korig nő az ember homloka?

Még mindig nem mentem el fodrászhoz, a hét második felére tervezem - épp csak az a gond, hogy minden órában új frizkót találok ki. Néha a végletekig elmegyek gondolatban, olyankor aztán elhatározom, hogy frufrum lesz és megrendelem a professzionális hajfestéket a netről, néha meg azon gondolkodom, van-e értelme hozzányúlnom magamhoz. Mert minek.

Most épp az az ötletem van érvényben, hogy a frufrut hanyagolom őszig, mert úgyse lenne túl menő ötven fokban, miközben bicajjal járok, szóval inkább csak vágatok valami formát, hajfestés szempontjából pedig az lenne a legideálisabb, ha csak vörhenyes csíkokat tetetnék a hajamba, hogy a lenövésem és a festett rész között legyen egy átmenet.

Mindegy is, mert megint feléltem a fél fizetésemet, és már azt is kitaláltam, mire költöm a másik felét. Szóval a héten arra jutottam, rondácska vagyok szemüvegben, legalábbis erősen szipókázza az önbizalmamat, és amíg szemüveges vagyok, a frufrut se vállalom be. Ráadásul nem lehet gagyi, kétezer forintos napszemüvegem se, mert nem látok vele, dioptriásra meg sose költenék, plusz virágkoszorúm se lehet, meg tollacskáim se (igen, nekem tetszenek, és?!), mert a szemüveg elbassza az összhatást.

Szóval.

Kitaláltam csütörtökön, hogy mi lenne, ha kontaktlencsére váltanék, és ma be is mentem az Ofotértbe, ahol egy meghatározhatatlan korú, jó fej hapsi foglalkozott velem húsz percig egy ötezresért (húú-haaa), és meg is rendelte nekem a próbalencsét, úgyhogy egy-két hét múlva megyek vissza. Félek, hogy majd rám tör a kézremegés, és ott előtte fogom kinyomni a saját szemem, de hátha sikerrel járok. Na, aztán meg ki is kell majd szedni... No de ha be tudom tenni, én már örülni fogok, aztán max nem pislogok egy órán át, és akkor biztosan magától is ki tud esni. Remélem, nem leszek lehetetlenül béna, mert akkor nagyon csalódott leszek.

Hétvégén ittam kávét életemben először. Meg megkóstoltam az olajbogyót. Előbbi fini volt, de továbbra se fog különösebben érdekelni, utóbbinak hányáslé íze volt. Azért kósoltam meg őket, hogy halálom után majd kipipálhassam a Miket csináltam életemben? nevű listán ezeket is, hátha akkor több tapasztalati pontot kapok, és beválthatom okosfrizurára. Meg aztán milyen ciki lenne már nem kipipálni a kávézást...? Tutira megszólna a mellettem álló, hogy: „Csináltál te egyáltalán valamit?”, azt meg nem akarhatom.

Pénteken Pukkanccsal elhatároztuk, hogy nem eszünk több szendvicset, meg nehéz menüt, ezért vettünk salátának valót egész hétvégére, meg mozzarellát, aztán szombat délben hitegettük egymást és magunkat, hogy ez milyen jó lesz így, este viszont már rizst és csirkét is csempésztünk a saláta mellé, vasárnap pedig már a Burgerkingben ültünk... Na, mondjuk még ha a finom kajákról nem is, a gyorskajáról tényleg le kéne már szokni.

Most épp Pukkancsnak készülök csípős csirkeszárnyakat sütni - már csak a sütőt kell bekapcsolnom -, hogy mire hazaér, friss legyen. Még sose csináltam, remélem, nem lesz nagy pofáraesés, de ha mégis, vettem vigaszfagyit, amire csokit fogok szórni. Csináltam még görög salátát is ötezer személyre, és magamnak is sütöttem csirkét zöldségekkel. Igazából a legtöbb pénzt kajára költöm, és ha tudnék hízni, már legalább kétszáz kiló lennék - miért érzem úgy, hogy pár év múlva már nem úszom meg plusz kilók nélkül, és vissza kell majd fognom magam? Sebaj, éljünk a mának. Mint azok az amerikaiak, akik hittek a zombiapokalipszisban, ezért hitelre vettek mindenfélét.

 Részlet egy tavaly áprilisi bejegyzésből

Hajjjj

A legtöbb ember felnőtt korára se találja meg a hozzá illő frizurát, sőt, nem is nagyon mer kísérletezni. Aztán ott vannak azok a lányok, akik szeretik derékig növeszteni a hajukat, és orrba-szájba egyenesítgetni, de igazából a seggig érő haj is egy tinikre tök jellemző dolog, szerintem, és sokan nem mernek váltani. Én is olyan vagyok sajna, hogy nem merek kísérletezni, pedig kíváncsi lennék, hogy bírnám a frufrut elviselni is, meg kezelni is, meg kíváncsi lennék mindenféle hajszínre és hosszra is.

De amúgy meg nekem is mindig csak hosszú, aztán lófasz egyéniség nincs a külsőmben, mert olyan a hajam, mint minden második embernek, holott évek óta érzem, hogy nekem valami csudi séró kellene.

Szóval jövő hétre gyűjtök erőt a fodrászhoz, aztán rendelek hajfestéket is, és majd megkérem Pukkancsot, fesse be a hajamat. Fodrásszal még soha nem festtettem, de ahogy elnéztem másokat, arra jutottam, nem is nagyon fogom a festékkikeverést rábízni egy fodrira. Volt anno a raktárban egy lány, aki egy darabig mondogatta, hogy ő is rézvörös hajat szeretne, aztán amikor elment fodrászhoz, rézfényű barna hajjal jött ki az üzletből. Aztán ott van Rú unokatesója, aki szintén rézvörös hajra ácsingózott, és padlizsán lila hajat kapott... Ráadásul mindkét lánynak szűz volt a haja, tehát nem kellett volna gondot okozzon a hajuk befestése.

Szóval nem, nem festtetek én fodrásszal... Úgyis már annyit kutogattam a vörös festékeket, hogy már nemigen félek, hogy elcseszem a keverést, kb. a színkódokat is kívülről fújom. A tavalyi vörösöm is már milyen csuda volt, azt kell még egy kicsit tökéletesíteni.

Pf, Rú most hívott meg az osztálytalis csoportba. Most köcsögnek érzem magam a gondolataim miatt.

Fucky

Ma rám írt Sztomakék, hogy Rosszmáj Ribi felhívta, hogy két-három hét múlva lesz osztálytalálkozó, szóljon nekem is. Aztán meg is lett hívva az osztálytalis facebook csoportba, és bemásolta nekem, hogy milyen programot szervez Rosszmáj Ribi, majd bemásolt Rútól is egy hozzászólást: „Szerintem hívjunk meg mindenkit, aki az osztályba járt, és majd eldöntik, akarnak-e jönni.” Ez egy április 23-ai komment volt.

Nem nagyon értem... Mármint a szakítási okok között volt az is, hogy Rú soha nem vitt magával a barátai közé, még akkor se, ha közös volt osztálytársakról volt szó. És most megint ugyanezt csinálja. Eszébe se jutott szólni nekem, pedig tudja már legalább két hete, hogy lesz osztálytalálkozó. Komolyan nem értem, mi a picsa van a fejében, de kezdem röhejesnek érezni magam. Mégis miért gondolok én még mindig potenciális társként rá?

Ne gondolj rá, Róka. Vedd már észre magad, baszod.

Ma Pukkancs egy év elteltével újra chatelt az exével. Elég döcögősen indult a dolog, eleinte csesztetett, hogy diktáljak neki, mit írjon, mert olyan idegennek érzi a lányt, hogy nem tudja, mit is írjon. Én amúgy bírom a lányt Pukkancs elbeszélései alapján, igazából sok történet után arra jutottam, hogy inkább Pukkancs volt a hülye a kapcsolatukban, és szerencsétlen csaj nem érdemelte meg azt a huzavonát, amit Pukkancs lerendezett vele a kapcsolatuk utolsó heteiben (szerintem egy hónap alatt vagy háromszor szakított és jött vele össze újra). Még annak ellenére se tudtam antipatikusnak látni, hogy Pukkancs elmesélte, mi volt anno a csajszi reakciója arra, hogy ismerősök lettünk facebook-on („Ki ez a kurva?”), mert végül is tök érthető, ha távkapcsolatban paranoiás lesz az ember lánya, pláne, ha már megcsalták párszor  egyszer.

Szóval beszélgettek végre, addig békén is hagytam Pukkancsot - lényegében hiába voltam itthon már fél háromkor, szinte semmit nem foglalkoztunk egymással -, és hajakat nézegettem a google-ön. De azért mondtam neki, hogy ne akarja kihasználni a csajszit, mert senki nem érdemli meg, hogy csak vigasznak használják, aztán amikor írta a lány, hogy kb. öt hónapja jött rendbe lelkileg úgy, hogy tovább tudjon lépni Pukkancson, Pukkancs is belátta, hogy nem éppen őt kellene dugogatásra használni, és inkább csak boldognak akarja őt tudni. Aztán már azt is megbeszélték, hogy a csajszi inkább a férfiakat szereti, gyerekre vágyik, meg a többi hetero dologra (ez mondjuk nem volt titok a kapcsolatuk alatt se, ami miatt Pukkancs meg őt nem tudta teljesen komolyan venni annak ellenére se, hogy négy-öt évig voltak együtt).

Szóval talán minden úgy van, ahogy lennie kell...

SéRóka

Szombaton éppen a hajammal szenvedtem mosás után, próbáltam beszárítani a szokásos ilyenre:

De valahogy mostanában nem megy, meg türelmem sincs hozzá. Pukkancs közben betoppant - ugye ez az a nap volt, amikor tíz percig tartott a randizása -, és megkérdezte, kivasalhatja-e a hajam. A vasalót én elég brutális dolognak tartom, mindig rossz érzéssel tölt el, ha látom füstölögni a hajam, de gondoltam, egye fene, Pukkancs úgyis profi a hajvasalásban. Aztán képzeljétek, azóta tök egyenes a hajam. Gondoltam, ma megmosom, mert ma megérkezett a keratinos balzsam, amit a netről rendeltem és amit ki szeretnék próbálni, de még nem zsíros a hajam, úgyhogy majd holnap.

Szóval ez egy mai kép:

Bizony, bizony, Róka nem festette be a haját július óta. Néha elkap az inger, hogy rendeljek valami jó kis vöröset, de még mindig nem találtam ki az árnyalatot, úgyhogy most épp ombrét növesztek.

Ha összevissza dobálom a hajam, néha még csíkok is kerülnek a lenövésembe, úgyhogy néha nem érzem magam igénytelennek:

Néha meg azon gondolkodom, hogy vágassam-e le vállig, de aztán arra jutok, hogy áh, leszarom. És vajon hogy állna nekem a frufru? Most, hogy tudom, az én hajamat is ki lehet húzni szögegyenesre, bátrabban gondolok a frufrura.

Na mindegy, még kotlok ezen egy darabig, míg el nem jutok arra a pontra, hogy úristen, de szarul nézek ki, most már tényleg elmegyek fodrászhoz.

De ááh, nem, nem akarok frufrut. Vagy igen?!

Áh, nem.

Júj, asszem, kezd körvonalazódni. Tényleg nem kell frufru.

Mary Róka nővér

Istenem, ez a szerelem téma... Néha úgy érzem, megfulladok. Nem Pukkancs irántam érzett szerelmétől, hanem úgy alapból a szerelem témától. Ha valami miatt szomorkodom vagy a kilátástalanságot vesézem, Pukkancs válasza mindig az, hogy: „Majd visszamész Rúhoz, aztán meglesz mindened.” Tökre nem érti, hogy én nem mások által akarok helytállni ebben a köcsögfejű életben... Majd eltartott leszek, mint keresztanyám, aztán sírok titokban minden nap, nem? Meg unom azt is, hogy mindenre Rú a válasza, bármit mondok, egyből Rúval jön, pedig nincs is vele semmi, és mondtam is neki, hogy hagyjon békén, mert nem azért kesergek, mert nem vagyok Rúval, hanem azért, mert egy senkinek érzem magam, és jelenleg úgy érzem, az is maradok.

A másik az, hogy Pukkancs minden nap a boldogtalanságát elemzi és azt, hogy szerelemre vágyik, mert nem elég neki az, amit tőlem kap. Persze érthető, hogy többet akarna, de ettől már lassan szinte feleslegesnek vagy helykitöltőnek érzem magam, és minden nap elmondja, hogy neki szüksége van a szerelemre, és úgy hajkurássza, mintha határidőre kellene szereznie valakit. Pedig megélhetnénk ezt az időszakot normálisan, mintha huszonéves lányok lennénk, és nem szaréletű öregasszonyok.

Én nem is értem, hogy képes erre - hogy tud egy nem létező, de legalábbis egyelőre idegen ember után sóhajtozni, miközben másba szerelmes? Itt van ez a társkereső téma, meg mostanában az exével szexel álmában, úgyhogy kitalálta, hogy újra felveszi vele a kapcsolatot. Először azt mondta nekem, dugni akar vele, de most már beérné a barátsággal is - én már attól lefáradok, hogy hallgatom, közben meg sorozatosan kiábrándulok a szerelemből is, meg a szexből is, mert a szerelem csak pár évig tartó nagy szavak halmaza, a szex meg "minden kapcsolat fontos része", közben meg orrba-szájba, érzelmek nélkül is basznak az emberek. Annyira nem tudok kiigazodni már a témán, mintha újra tizenhárom éves lennék. Már ott tartok, hogy egyből mutánsnak érzem magam, ha feljön a téma...

Meg olyan fos érzés, hogy bennem nincs minimális kiéhezettség se, közben meg Pukkancs folyton azon agyal, milyen jó lenne dugogatni valakivel, ha már a szerelmet még nem élheti át kölcsönös formában. Én is normális akarok lenni.

Vajon tényleg ennyit szán nekem az élet? Olyan, mintha rohadtul el lennék tévedve. Nem is csak szexualitás ügyileg, hanem az egész életem olyan, mintha szándékosan basztam volna el ennyire. Se egyetem, se család, se barátok, se pénz, se jövőkép, se ötletek, se nagy élmények, se impulzusok... De legalább van hitelem - hiteles ember vagyok, haha.

Ajj, el akarok tűnni. Hogy az emberek azt kérdezzék: Hm, vajon mi van Rókával? Aztán egyszer felbukkannék egy szem magam teljes emberként, életvidám lennék és magabiztos, és olyan sugárzó és őszinte lenne a mosolyom, mint "rég".

Épp egy fekete macska bámul be a teraszajtón

Pukkancs randija olyan volt, hogy amikor elkészült, írt neki a gyerek, hogy inkább egy órával később találkozzanak, majd amikor Pukkancs odament a megbeszélt helyre nyolcperces késéssel, még várnia kellett a gyerek azon sms-ére, amiben az azt kérte, hogy inkább még egy órával később találkozzanak. Ezután Pukkancs hazajött fellélegezve és vidáman, hogy a gyerek tényleg egy köcsög (Róka megállapítása facebook fotó alapján), így legalább velem lehet és filmezhetünk, én meg csodálkoztam, hogy nem küldte el a gyereket a picsába. Sőt, a gyerek aztán írt neki, hogy így bocsi, meg úgy, csak elrepült az idő, úgyhogy Pukkancs még nem vetette el teljesen a fiút. Möh.

Most épp megint egyedül vagyok a "munkahelyen", számláztam egy rahedlit, ami miatt egész múlthéten izgultam, mert utálom a számlázó programot, de azt hiszem, most nem hibáztam. Na de majd kiderül, ha keresztapámék hazaértek.

Amúgy meg vagyok fázva, de nem baj, csak az zavar, hogy még postára se mentem el ezzel az egy szem köcsög borítékkal, amit keresztapám rám bízott - de hát soha nem esik útba, és az eső is esik. És rám szólt a diákszövetkezet, hogy ha nem vállalok minimum heti 20 órát, akkor mehetek, amerre látok, úgyhogy esténként állhatok neki.

Most már kétféle lottót veszek, hátha.

Ja, Rú meg a legutóbbi beszélgetésünk óta nem írt, de most már én se írok neki, unom az egészet, már facebook-ra is csak naponta kétszer megyek fel öt másodpercre. Nagyon az jön át nekem, hogy ő a sértett fél, akinek most udvarolnom kellene, de nem, itt most előveszem az önérzetemet. Szép vagyok (állítólag), jólelkű, vicces, és kurva jó fej voltam a kapcsolatunk alatt, lássuk be, az én lelkem baszódott el annyira, hogy azt se tudom, kell-e nekem egyáltalán pár ebben a redvás életben, és ha kell is, fiút szeretnék-e vagy lányt - szóval nem, nem fogok udvarolni, és erőlködni, hogy beszélgessünk egy jót. Végül is megmondta, hogy most magára koncentrál, mert így könnyebb neki - nem mintha nem így lett volna mindig is.

Iszonyatosan érzem, hogy környezetváltozásra lenne szükségem. Úgy érzem magam, mintha egy dobozban élnék, pláne így, hogy a munkám is itt van a településen... Nagyjából két hete már nem is tudok huzamosabb ideig vidám lenni - sőt, vannak napok, amikor egyszerűen nem kommunikálok, csak ha eldöntendő kérdésre kell válaszolnom. Néha van, hogy csak Pukkancs beszél és beszél, én meg arcvágásokkal fejezem ki az érzéseimet, és néha hümmögök egyet, aztán ennyi, amire képes vagyok, mert úgy érzem, bármit is mondanék, nem lenne értelme. Szombaton Pukkancs előadta, hogy majd szeretne spanyolul megtanulni, meg hogy ezt meg azt szeretne az életben, én meg elsírtam magam, mert nekem jelenleg nincs is ambícióm.

Anya nem hívta fel mamát tegnap, úgyhogy mama sírt. Persze Perditát felhívta.

Új haj kéne, de minek.

Nem is kellene blogot írnom mostanában, olyan antipatikusnak érzem magam.

Már nem bámul be a fekete macska a teraszajtón.